Forrai Sándor ny. tanár

Az Isten szavunk eredete, jelentése és

a történelmi háttér

          Elöljáróban annyit jegyzek meg, hogy az Isten szavunkkal kapcsolatos nagy anyagra való tekintettel nem törekedhettem a teljességre, egyelőre fontosnak tartom, hogy annak lényegét minden magyar mielőbb megismerje.

          Az Isten szavunk eredetéről és pontos jelentéséről alig van tudomásunk.  Általában annyit tudunk róla, amit a kereszténység felvétele után a Bibliából ismerünk.  Előtte a magyarság hitvilágáról felületesen csak annyit tudunk, hogy pogányok voltunk és valamiféle pogányistenünk volt és így általában más pogány népek pogányistenei közé sorolták.  Az Isten szavunk eredetét kutatva a latin betűs nyelvemlékeikben és írásainkban a szó „ten” gyökerére nem akadtam.  1690-ben Marsigli Alajos Ferdinánd olasz tudományos kutató és hadmérnök Erdélyben egy Árpád-kori eredetű rovásírásos botnaptárt talált, melyet bolognai otthonában naplója számára lapokra pontosan lemásolt.  Legnagyobb meglepetésemre a 8-ik lapmásolaton az u.n. vegyes bibliai feljegyzések között egy ilyen mondat is szerepel: „Hálát adjunk Tennek, hogy adta.”  E pár szavas mondatot a rovó a magyar nyelv törvényeinek megfelelően csodálatos mai gyorsírás-rövidítési logikával rótta, köztük a „Tennek” szót egy n-nel                      Mivel mindkét rendszer röviditési szabálya szerint az „e” betűt ki kell hagyni, s csak a mássalhangzók közé kell olvasni, ezért ha két n-nel rótta volna a rovó, a két   n  közé is „e-t” kellene olvasni, olvasata tehát Tenenek lenne.  Ezt általában több kutató nem ismerte fel, és az Isten szavunkat csak kikövetkeztették belőle.  Feltételezésem, hogy így jelölhették valamikor már évezredekkel előbb is az Isten fogalmát, melynek jelentése: végtelen, lélek és ég végtelenje. 

          Az Isten szavunk eredetéről több értekezés jelent már meg könyvekben, sajtóban egyaránt.  Ezek eléggé eltérnek egymástól, abban azonban valamennyi megegyezik, hogy ősi szavunk.  Fajcsek Magda – Szende Aladár: Miről vallanak a magyar szavak c. könyvében és Diószegi Vilmos: Az ősi magyar hitvilág-ban, de különösen az előbbi könyv csupán az „is” szótag eredetével foglalkozik, mely a Halotti Beszéd-ben szintén szerepel „isemüket”, azaz ősünket szóban.  Majd ezt az „is” szót vonatkoztatják az egész Isten szavunkra, mint az „ős” szavunk egyik változatára.  Így a „ten” szótaggal külön nem foglalkoznak.  Ennek megfelelői a sumér dingir, a török tingir, a mongol tengri, jelentése valamennyinek végtelenség, lélek, szellem, ég, Isten.   Itt jegyzem meg érdekességként, hogy a sumér dingir képjelből kifejlődött ékírás „D” jele a magyar rovásírás „D”    jelével hangértékben is megegyezik, míg a többi rovásírásokban megtalálható ugyan, de más hangértékkel.  A török ősvallás Isten nevének egyik változata még a „tan-ri” volt.  Egy török anatóliai népdal egyik refrénje így szól:  „Tanri nevében lóra, csatára! Ne feledd, hogy Atilla ősapád!”  A kínaiaké „tien” volt, de a japánoké megint csak „ten”, tovább képzésében „tenno”, azaz isteni helytartó, a császár.  Az etruszkban „tin” vagy „tinia”.  Ha viszont a magyarban az „is” egyelő ősszavunkkal, a „ten” egyelő végtelen, lélek, akkor Istenegyelő:  Ős lélek, öröktől fogva való lélek, szellem.  Diószegi Vilmos többször utal arra, hogy őseink egy Istent hittek, aki lélek volt, ezért nincsenek Isten szobraink.  A nap is csak jelképes jelölése, miután az életnek forrása.  Kifejti Diószegi azt is, hogy Istenünk a világot teremtő, az életet adó Isten.  Ezért nem volt szükség a kereszténység felvétele után fogalmának jelöléséhez új kifejezés használata.  Amíg tehát a nyugat-európai népek a kereszténység felvétele alkalmával pogány isteneikkel voltak kénytelenek megbirkózni, hogy a keresztény Istenhitre áttudjanak térni, addig a magyarságnak nem volt szüksége, mert évezredek óta egyistenhivők voltak már Jézus földi megjelenése előtt is.   Ahogy Jézus tanítványai előtt az Atyaistenről beszélt és mint az irgalmas, szerető, mennyei Édesatyát jellemezte, ez pontosan megegyezett a magyarság Isten fogalmával.  Nincs még egy nyelv a világon, amelyik ilyen tökéletesen tudná kifejezni az Isten szó fogalmát, mint a magyar nyelv.  Ennek ellenére a nyugati hittérítők a pogányság üldözésének ürügye alatt szinte vandál módon mindent irtottak, pusztítottak, ami magyar volt.  Így kultúránkat, szokásainkat, regös énekeinket, rovásírásunkat, hogy azután álnokmódon szinte a mai napig is azzal rágalmazhassanak minket, hogy műveletlen, primitív, írástudatlan nép voltunk.  Az ősi egyistenhívő magyarság ezt nem tudta megérteni, amit jól fejeznek ki Szörényi Leventéék az „István a király” c. rockoperájukban történelmi hűséggel. 

          Az Isten szavunkkal kapcsolatban közölt adatokból is világosan kitűnik, hogy ősi hitvilágunknak bizonyos nemzeti jellege is van, amely nemhogy ellenkezne Krisztusi keresztény hitünkkel, sőt erősíti azt.  Ipolyi Arnold: Magyar mitológia c. könyvében (Pest. 1854.) ősi magyar vallásunkkal kapcsolatban hasonló megállapítást tesz.  Különösen vészterhes időkben fordult a magyar nép fohásszal hőn szeretett istene a Magyarok Istenéhez.  Így többek között Petőfi is a Nemzeti Dal c. költeményében.  Ez nem jelenti azt, hogy a magyarság az Istennel való évezredes ősi kapcsolata révén saját magának akarná kisajátítani, mert ez ellenkezne igazi krisztusi hitével.

A három magyar igazság

          Régi szólásmondás nálunk: „Három a magyar igazság.”  Eddig azonban senki nem tudta nekem megmondani, mi az a három magyar igazság.  Én is csak az ősi magyar vallás hittételében találtam meg, az Atyaisten, Boldogasszony, vagyis az Anyaisten és a Szent Lélek Isten.  A Fiúisten azért is hiányzik belőle, mert ez a hittétel már Krisztus Urunk földi születése előtt jóval korábban megvolt.  Nem lehet véletlen, hogy Jézus is Istennel kapcsolatban – mint már említettem – szerető, mennyei Édesanyánkról beszélt.  Mint őseink, mind Jézus gyakran említették Isten neve helyett az Úr kifejezést, mely a sumérban is azonos kiejtésű és jelentésű szó.  Gyakori kifejezés napjainkban is az Úristen kifejezés, melyet rendszerint Jézusra vonatkoztatnak.  Ismeretes a több mint 5000 éves ma is létező mezopotámiai Úr és Uruk városa.  Ezzel kapcsolatban említést érdemel Kőrispataki Kiss Károly unitárius lelkésznek : Földünk, népünk, gazdaságunk, műveltségünk c. magyar katona újság 1940. június 29-i számában.  „Magyar nevek a Bibliában” c. cikke.  Elsőnek az Úr szavunkat említi, amely nemcsak mezopotámiai városként, hanem személynévként is szerepel.  Az I. Krónika XI, rész . 35. versében ez áll: Elifal úrnak volt a fia.  Az angol Bibliában: Eliphal the son of Úr, a németben:  Eriphar die Sohn Urs.  Tehát az angol és a német Úr szó helyett a magyar Úr szó szerepel.[1]  Írja, hogy Béla, Arad neveink is ugyancsak sokszor megtalálhatók a Bibliában helység és személynévként. Árpád nevét is ötször találta meg.  Kőrispataki lelkész a cikkben említi, hogy mint egy szász helyen bukkant a Bibliában történelmünkre és ma is használt magyar szavunkra.  Az Atya és az Úr szavunkat Jézusra vonatkoztatva két rovásírásos nyelvemlékünk is őrzi.  Az egyik a csíkszentmártoni római katolikus templomnak 1501-ből származó, másolatban fennmaradt szövege régies nyelvjárásban, mely így kezdődik: „ Úrnak születésétül fogva írnak ezeröt százegy esztendőbe stb. . . .”  A második az ugyancsak erdélyi bögözi református templom 1480-1530 közötti időből származó festett Krisztus képe alatti rovásfelirat két szava: Atya Istin.  Az Atya szót abban az időben latin betűkkel még csak így tudták jegyezni: Atia.  A sumér Gilgames eposzban a vízözön leírásával kapcsolatban, ebben a szóösszetételben fordul elő:  Út-napistin, aki elmondja Gilgamesnek, Uruk város királyának a vízözön történetét, mely alig különbözik az Ó-szövetségi leírástól.  Mindkét felirat rövidítéses rovás.  (Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig c. könyvében. 297 és 307 oldalon.)

Anyaisten, vagyis Isten anyja, mint Bódogasszony

          A Kárpát-medencében, Mezopotámiában is megtalálható az Anyaisten ábrázolás a művészetben és a költészetben egyaránt.  A Bódogasszony az ősi magyar vallásban az anyaság, Isten anyja, akit a népek később az egyház is Máriának, Jézus anyjának tett meg.  A már említett rovásírásos botnaptár ősiségére jellemző, hogy a legtöbb Mária ünnepet Bódogasszony néven tűnteti fel csodálatos rövidítéssel, összesen négy jelből (Az említett négy rovásjel tulajdonképpen az „o” és a „d” rovásjelek jellemzőinek ötletes összerovása, ligatúra.  Ez összevonást technikai okokból nem tudtuk feltenni, ezért nem négy, hanem öt rovásjelt írtunk, hogy a fogalmat /Bódogasszony/ kifejezhessük, amiről a szerző beszél. Botos László).      Kivétel a július 26-i Anna asszony és a szeptember 8-i Kisasszony napja.  Anna asszony alatt Mária anyjának nevét, Annát értjük, aki a tulajdonképpeni Nagy Boldogasszony.  Ezzel kapcsolatban álljon itt egy idézet Diószegi Vilmosnak a már említett: Az ősi magyar hitvilág c. könyvéből: „Melyik nemzet mutathatja fel Európában mint a magyar, hogy a régi pogány vallása egyik legfőbb alakjának többi díszneveihez elég volt egy tulajdon nevet a Máriát hozzáadni, s a természet tündére egy Nagy Boldogasszonyt mintegy keresztvízre tartva, mint boldogságos Szűz Mária állott előttünk, hogy utóbb az egész nép nemzeti védőszentjét tisztelje benne.”  Ennek következményeképpen kezdetben a nép Nagy Boldogasszonyként Mária anyját Szent Annát kezdte el tisztelni, mivel ősvallásukban az életet adó Istenasszony megfelelőjének tartották.  Ezért Kis Boldogasszonynak Nagy Boldogasszony lányának Szűz Máriát tették meg, vagyis egyszerűen Kisasszonyként tisztelték.   Ünnepét rovásnaptárunk szept. 8-án jelzi is.  Ezzel kapcsolatban megemlíteném még, hogy a Kárpát-medencében a szabir nép Istenanya neve Eres, azaz erős jelentésű szó, amelyből Erősd ma is létező helységnevünk.  Palesztinában is ismert egy Heres vagy Herés nevű helység, amely ugyanabban az alakban Krassó-Szörény vármegye Lugos járásában ismert.  Bíró József: A szabirok őstörténete c. könyvéből vett idézettel kapcsolatban megemlíti még, hogy az ős szabiroknak már jelentős kultúrközpontja volt a Kárpát-medencében úgy K.e. 5500 táján.  A régészeti leletek sumér kultúrkörre utalnak különösképpen a Körös mentén és az Olt völgyében. 

Szentlélek Isten

          Isten szavunk eredetével kapcsolatban kimutattam, hogy lélek, szellem, öröktől fogva való teremtő élő Isten, azaz Szent Isten.  Mivel a lelke is csak szent lehet, ezért Szentlélek Isten, mindenható, mindentudó, a gonoszt a rosszat az ármányt, azaz a sötétséget elűzi, fényt, világosságot teremt körülöttünk, ha hozzá fohászkodunk.  Ipolyi Arnold a már hivatkozott művében külön említi ősi vallásunkkal kapcsolatban az imádkozásnak, a fohászkodásnak, az áldásnak fontos szerepét.  Nem véletlen, hogy a rovásírásos botnaptár utolsó szava: Áldás, mely ősi köszöntésünk is volt.  Köztudomású, hogy Krisztus Urunk  köszöntése „Békesség ti néktek” volt, mellyel tanítványait köszöntette.  Nem véletlen tehát, amikor református egyházunk az ősi magyar köszöntést Krisztus Urunkéval összekapcsolva „Áldást, békességet” kívánunk. 

          A teljes Szent Háromságnak az egy igaz Istennek a fogalma már a sumér hitvilágban is valami formában kirajzolódott.  Erről dr. Zakar András: A sumér hitvilág és Biblia c. könyvében tesz említést, amikor a sumér hármas istenségre utal, mint egy Istenre.   A Szentlélekistenként En-Lil Istent említi.  Badiny-Jós Ferenc szerint is lélekjelentésű szó.  Ebben lehet vezérünk ősi gyöke, a Lél szó is benne van.  Megemlíti továbbá Zakar teológus, hogy az Istenanya és az Istengyermek iránti hitet, reményt és szeretetet őrizték, ezért többen ősi vallásunkkal együtt a sumért is a szeretet vallásának tartják.  Azt is megemlíti, hogy nehezen lehetett látniok tisztán a Szentháromság kérdését, sőt Ábrahámnak, (sumérban Ábrámnak, aki Úr városában született és a rovásnaptár is így őrzi nevét.) Sem volt érthető a hármas istenség mellett az egyistenhit.  Talán ennek tudható be, hogy az izraelita vallás továbbra is a szorosan vett egyistenhit mellett maradt napjainkig.

Az Isten szavunkkal kapcsolatos őstörténeti háttér

          Az ősi magyar rovásírás eredete Az ókortól napjainkig  c. könyvemben (Antológia Kiadó, 1994) kimutatom, hogy az írás történetében minden írás összefügg egymással, így a magyar rovásírással is.  Mivel az írástörténetnek őstörténeti háttere is van, így a magyar őstörténetünk is összefügg egymással.  Így van ez az Isten szavunk eredetével is.  Már eddig is kibontakozott egy magyar őstörténeti háttér, a továbbiakban vizsgáljuk meg néhány közel-keleti történeti összefüggést.  Nem véletlen, hogy ezek az eredmények éppen rovásírás-kutatásunk eredetével kapcsolatban bontakoztak ki.  Elsőnek utalok Felső-Egyiptom Karnak város egyik templomának K. e. 1500 év körüli hieroglif feliratára, mely Campbell John Francis of Islay angol író és kutató megállapítása szerint: III. Thotmesz birodalmában magharok is éltek és a hettitákkal együtt harcoltak.  Bizonyságban a feliratban szereplő Arad, Árpád és Maghara városok nevét említi.  Campbell a magharok alatt kifejezetten a magyarokat érti.  Feltehető, hogy a szabir-magyarokról lehet szó.  M. F. Albright ugyancsak angol kutató Cambell-hez hasonló eredményre jutott a maghar nevekkel kapcsolatban. 

Názáret nevével kapcsolatban megállapítja, hogy eredeti neve Magharét volt, amely bibliai alapítással  még K. e. kapta ezt a nevet.  Názáret-től kb. 10 km. van Tábor-hegy, mely nevét sátor alakjáról vette, ugyanis a sumérban táb, sátorverést jelentő szó.  (Somogy megyében Tab község és a budai Tabán-hegy ismertek nálunk.)  A názáreti, vagyis magyarréti Jézus tanítványaival gyakran kereste föl a Tábor-hegyet és ott is tanította őket.  A felsorolt magyar hangzású helységnevek a térképen ma is magyarul olvashatók.  A galileaiakat a názáretiekkel együtt a Biblia szerint sem tartották zsidó származásúaknak, így a tanítványokat sem, csak vallásuk volt  az.  A magharokkal, vagyis magyarokkal kapcsolatban megemlítem még, hogy Galánthay Tivadár nyelvész és gyorsíró 1914-ben március 19-én tartott előadásában leszögezte a magyar és a föníciai rovásoknak az egyiptomi képírásokból való kifejlődését, azzal, hogy a magyar rovásírással az egyiptomi képírásokhoz és a föníciai írásokhoz a legközelebb.  Ez azt jelenti, hogy kialakulásukhoz a magharok, vagyis szabir-magyarok is hozzájárultak, az ősforrásnál tehát ott voltunk.  Ennek időpontja éppen a már idézett III. Thotmesz fáraó uralkodásának idejére K.e. kb. 1500 év esik.  Itt jegyzem még meg a kiterjedt Árpád nemzetséggel kapcsolatban Bíró József idézetét E. A. Wallistól:  „A lakosság eredete és népisége szempontjából a legfontosabb mozzanat az, hogy az észak-egyiptomi dinasztia megalapítójaként is egy ER-PAT és ER-PET  azaz Árpád nevű királyt tisztelnek, akinek neve mellett gyakran szerepel az őshazája, a Zab folyó vidékére utaló Zab név, amit az egyiptológusok Sab, Seb alakban írnak át.”  Michael Haberlandt pedig a következőket írja:  „A görögös formában írt Osiris, aki K.e. 3004-3200 táján uralkodott, magát szintén ER-PAT, SAB-UR ősétől származtatja.”  Ezen nevekkel kapcsolatosak nálunk a következő földrajzi nevek:  Szabária a mai Szombathely, Zabar, Zalaszabar, Hercegszabar, Székelyszabar, valamint Kisár, Nagyár Szatmár megyében. 

          Jeruzsályem neve őstörténetünk szempontjából is fontos város, melyet a rovásnaptárban a Jézus életével kapcsolatos személy és földrajzi nevek között találjuk és a rovó Jeruzsályem-nek rótta.  Ez tudatos és nem véletlen elírás, melyet Jeruzsályem története igazol.  Jeruzsályem Júdea északi felében a Földközi és a Holt tenger között kb. 800 méter magasságban lévő felföldön elterülő város.  Fontos az l-nek ly-jel való írásmódja, mellyel sejteti a sólyomra való utalást.  Heironymos görög történész szerint szkíta eredetű név, mely szent sólymot  jelent.  (A szkíták K.e. 663-ban foglalták el Palesztinát is.)  Ezt fordították le a törökök, mikor Szelim szultán 1517-ben elfoglalta Jeruzsálemet-Hierosolimánra.  Józsefus Flavius zsidó történész szerint is először Sólyma, majd később Hiero-sólyma, azaz Szent Sólyom néven is említik.  Ebben a korban valószínűleg hettiták lakták, viszont a zsidó honfoglalás korában már egy kánaáni nép, a jebusziták birtokolták Palesztinát.  Ekkor Jeruzsálem neve Jebus volt.  Ezt foglalta el Dávid, a zsidók királya.  Jézus életében fontos szerepet játszott Jeruzsálem.  Sokat prédikált a templomban, vitatkozott a dogmatikus papokkal, megharagudtak rá, perbe fogták, halálra ítélték és a Golgota-hegyen keresztre feszítették. 

Az Újszövetség megkötése és megpecsételése

          Krisztus keresztre feszítése előtti napon nagycsütörtökön az utolsó vacsora alkalmával, isteni hatalmával fogva megköti tanítványaival az Újszövetséget, mivel az Ószövetség már nem volt alkalmas arra, hogy tanítása a világ minden népe számára eljusson.  Meglepő, hogy a szövetség megkötésének megpecsételése a szkíták szokásai szerint történt.  Ismeretes, hogy Jeruzsálemet a szkíták alapították, ezért szövetségek, szerződések megpecsételésének módja Jézus előtt, sem volt ismeretlen.  Vette a közös kelyhet, megtöltötte borral, melyet jelképesen vérének nevezve adta a tanítványok kezébe ezzel: „Igyatok ebből mindnyájan, mert az én vérem, az Újszövetség vére, mely értetek kionttatik bűneitek bocsánatára.  Ezt cselekedjétek valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”  Ezzel a tanítványok Krisztussal testvérültek.  Saját vérüket azért nem eresztették szkíta, magyar módra a borba, mert azt, már, többet megismételni nem lehetett volna.  Majd egy mondatban megszabta az Újszövetség törvényét:  „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket, mert arról fognak megismerni titeket, hogy egymást szeretitek.”  Ez az Újszövetségnek valóságos törvénykönyve, melyben a tíz parancsolattól kezdve minden benne van ami az embernek emberhez való viszonyát szabályozza.  Az Újszövetségnek saját vérével való megpecsételése a nagypénteki keresztfán történt meg.  A tanítványok azonban ezekből még semmit nem értettek.  Feltámadása után, mennybe menetele előtt adja ki tanítványainak az Újszövetség végrehajtási utasítását, ugyancsak egy mondatban: „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, és én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”   A tanítványok ezt már megértették és hozzáfogtak minden nép számára az Újszövetség végrehajtásához, melynek alapgondolatává Jézus azt a Szentháromságot tette, mely a magyar, szabir és sumér hitigazsága is, vagyis a három magyar igazság.  A Boldogasszony helyébe azért tette Önmagát, a Fiúistent, mivel az Atya a halálból való feltámasztásával megdicsőítette fiát.  Nem véletlen, hogy csak egy ősi nyelv, mint a magyar, tudja kifejezni az egy és örök istenfogalmát, ennek ősiségéről többek között maga Sir John Bowring utazó, irodalmár és nyelvész a múlt század közepe táján a következő megállapítást teszi: „A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idők viharai karcolást sem ejthettek.  Nem az idők változásaitól függő kalendárium.  Nem szorul senkire. . . Nem kölcsönöz, nem alkuszik, nem ad, vesz senkitől.  Ez a nyelv a nemzet önállóságának, szellemi függetlenségének legfényesebb emléke.  Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik.  Ez a nyelvészetben is így van, csakúgy, mint a régészetben.  Az egyiptomi templomok egyetlen kőből készült padlatait sem tudják megmagyarázni.  Honnan ered, melyik hegységből vágták ki e csodálatos tömeget, miként szállították le, vagy emelték fel a templom tetejéig?  A magyar nyelv eredetisége ennél sokkal csodálatosabb tünemény.  Aki megfejti, az az Isten titkait boncolja, annak is az első tételét: ’Kezdetben vala az Ige és a Ige vala Istennél.’” (János evangéliuma I. rész.) Ezzel a bibliai utalással akkor még nem is sejthette, hogy a magyar Isten szavunk jelentése olyan ősszellem, őslélek, akinél valóban ott van az Ige. 

          A történelmi háttérhez tartozik még, hogy régi szkíta szokás szerint Etelközben a magyarság megkötötte hét rokon törzzsel a törzsszövetséget, melyet vérszerződéssel pecsételtek meg úgy, hogy a borba saját vérükből is eresztettek, azt közösen kiitták, ezáltal testvérültek és egy nemzetté, azaz magyar nemzetté váltak.  Nem véletlen, hogy az Újszövetségnek és a szkíta mitológiának egyaránt a kehely a jelképe.  Majd Árpád fejedelemmé választása után, kinek nevével őstörténetünkben többször találkoztunk, mármint egységes nemzetet hozta vissza valóban népét a Kárpát-medencébe 896-ban.  Ha Árpád-népe itt a Kárpát-medencében nem saját nyelvüket beszélő és egyistenhívő népeket találtak volna, hanem vadidegeneket, akkor törvényszerűen nem tudtuk volna fennmaradni.  Ezért nem beszélhetünk csak honfoglalásról, ami nem fedi a történelmi valóságot, csak „honvisszafoglalásról”.  Ezt is igazolják több ezeréves ma is magyar hangzású földrajzi neveink.  Jól fejezi ki ezt a történelmi tényt a Csodaszarvas mondánk, melyre csodálatos módón a rovásnaptár utolsó előtti két szava utal:  Perzsia, Pannónia.  Ebben a csodaszarvas üldözésének kezdete Perzsia, befejező része Pannónia, azaz a Kárpát-medence, ahol a saját nyelvünket beszélő népek éltek.  Tudjuk, hogy ennek a három történelmi személynek a neve a Bibliában is szerepel a sumér városalapító Nimród és két fia Hunor és Magor.  A honvisszafoglalás 1100 éves évfordulója alkalmából nagyon fontosnak tartom, a magyarságot végre felvilágosítani egyedülálló Isten és Krisztus hitünkről, annak őstörténeti hátteréről és a szorosan hozzájuk tartozó rovásírásunkról.  Ne legyen az titok többé, hogy elsőként váltunk az európai népek közül nemzetté és elsőként volt nemzeti alapokmányunk, azaz alkotmányunk és elsőként tartottunk egész Európában olyan országgyűlést, azaz SZER-T mint Ópusztaszeren, melynek döntése a fejedelemre nézve is kötelező volt. 

          Sajnos az utóbbi évtizedek alatt a magyarságra ráerőszakolt ateista és nemzetellenes kurzus mind erkölcsében, mind nemzeti tudatban felmérhetetlen kárt okozott, elsősorban ifjúságunk nevelésében, melyet az u.n. Rendszerváltás ötödik évében sem sikerült megállítani, melyet a mostani ateista-liberális szellem csak fokozott.  A materialista szemléletben meghirdetett ateizmusnak, azaz Isten tagadásnak igyekeznek valamiféle tudományos elméletet adni.  Ez azonban a mai napig sem sikerült.  Ellenkezőleg mind az emberi életnek, mind a mindenséget teremtő isteni Léleknek tudományos alapjai kezdenek kibontakozni.  Az Isten szavunk eredetével és jelentésével kapcsolatos fejtegetésem remélhetően az ateisták, legalább egy részét meggyőzi arról, hogy csakis egy ősi Isten hitünkre alapozott keresztény, ill. keresztyén magyar kurzus lesz képes arra, hogy országunkban helyreálljon az egymás megértésén, megbecsülésén alapuló szeretet, az erkölcsi és nemzeti értékek megbecsülése.  Ahhoz, hogy a Kárpát-medencében a magyarság újabb ezer évet is megélhessen, legyen a magyar a jövőben minden magyarnak testvére, minden más népnek felebarátja.  Ehhez adjon a magyarok Istene erőt, hitet és védőkart, ha küzdeni kell az ellenséggel.  

Forrás: A Nap Fiai. 1996. júl.-aug. szám