FÉNYES TÓTH OLGA

RIPORTREGÉNYE

NŐK A SZOVJET BÖRTÖNÉBEN

 

Mikes Kelemen Kör

1959

 

 

 

                              NÉHÁNY SZÓ AZ OLVASÓHOZ

Ezt a könyvet nem író írta. Egy magyar asszony visszaemlékezéseit tükrözik a sorok szibériai rabsága hét, sötét esztendejéről. De éppen úgy megírhatta volna azokat egy más nádihoz tartozó valaki minden szenvedésen és gyötrelmen túl is hú fia maradt annak a közösségnek, amit Hazájának, Nemzetének nevez.

Az olvasó ne várjon ettől a könyvtől fordulatos eseményeket, finom lélek-analízist vagy csiszolt írói stílust. .Ha ezt várja— csalódni fog és jobb ha leteszi a könyvet. A sorokat hét elveszett esztendő, hétszer háromszázhatvanöt nap pokoli szenvedése és egyedülléte íratta a szerzővel, mintegy tükörként, hogy: íme, ilyen az élet és ilyen kegyetlenül nyers, komisz és kíméletlen azok élete, akik a történelem különös játéka folytán belekerültek — vagy belekerülnek — a kommunista Igazság — vagy_, inkább igazságtalanság — csontot és vért, lelket és idegeket őrlő gépezetébe.

Fényes Tóth Olga majd egy évtizedig járta a szibériai rabszolga-táborok reménytelen világát. Hét hosszú évet töltött szovjet-orosz munkatáborokban. Hét esztendő — amit elloptak az életéből, és amit soha, de soha nem kaphat többé vissza. Hét komor, szürke, szenvedésekkel teli esztendő, örömök, szeretet és sokszor a remény legkisebb simogatása nélkül. Halálra ítélt szám volt a tundrák testet és lelket fagyasztó jeges világában, ahol nem számított az ember, ahol lélektelenek voltak az őrzők és ahol nem számított az emberi élet.

      Azt szokták mondani, hogy a csodák ideje elmúlt. Nem! Ma is a csodák idejét éljük. Már az is csoda, hogy még egyáltalán élünk és létezünk, mikor az ember annyira elaljasodott, hogy szerte a világon betonbunkerekbe zárva őrzi azokat a fegyvereket, amelyek ha elszabadulnak, akkor népes városok és országok pusztulnak el rövid pár óra leforgása alatt. A csodák idejét éljük, mikor kórházakat építünk, ahol okos doktorok vigyázzák egészségünket és ugyanakkor hideg politikusok cinikusan kiszámítják, hogy egy esetleg elkövetkezendő háború kb. 200 millió ember életébe kerül. Igaz, hogy vigasztalóul odateszik: de aki túléli, annak már nem kell félnie egy újabb háborútól és egy boldogabb kor felé irányíthatja atomsugaraktól megvakult szemeit. De a 200 millió embert már leírták a titkos irodákban felfektetett ^'nagy tartozik-követel könyvben. Mint felesleges tömeget, mint halálraítélt masszát kezelik a már eleve halálra ítélteket és közben elfelejtik, hogy ennek a tömegnek minden egyes emberatomja elő és szenvedő, gondolkodó és érző individuum, aki élni akar. A megfordított csodák idejét éljük, amikor a vallások és legendák szép és jó Istencsodáit a materializmusba torkollott ember gonosz és istentelen csodái váltották fel.

Minden ember élete csodákkal terhelt és minden ember csodavárú. És csoda történt a könyv szerzőjével is, amikor hét évi nyomorult sora után, minden reménytelenség ellenére is kitárultak előtte az élet kapui, amikor a tajgák világából élve haza került.

Nem regény, vagy szépirodalom ez a könyv. Maga az élet, illetve az életnek az a része, amelyet sokan ismernek és mégis oly kevesen ahhoz — hogy valóban olyannak lássák azt, az egész világot fenyegető végtelen veszedelmet, amit úgy hívnak, hogy — Kommunista Társadalmi Rendszer.

Fényes Tóth Olgának a szibériai hét esztendőről írott visszaemlékezéseit a new yorki Szabad Magyarság közölte először folytatásokban. Most az amerikai magyarság támogatásával a müncheni Mikes Kelemen Kör bocsájtja az olvasók és nem olvasók elé könyv alakban.

Hogy egy magyar nyelvű könyv kiadása és megjelentetése mit jelent a emigrációban, azt csak azok tudják, akik ismerik emigrációnk hibáit és előnyeit, szalmaláng lelkesedését és már-már a fekete hamuig érő olykori apátiáját. Addig vagyunk erősek, amíg magyar betűt és magyar szót tudunk a fehér papírra vetni, mert minden magyar írás és magyarul leírt szó, vallomás a régi és egyetlen régi Haza mellett és helytállás magyarságunk mellett.

Ez a könyv több! Vallomás, helytállás és egyben — figyelmeztető írás is azok számára, akik pillanatnyi jómódúkban hajlandók megfeledkezni a Vasfüggöny mögötti világról, Hazánkról, Magyarországról ...

                                                                                                                 Fiala Ferenc

 

1.

 

Budapest.

A Duna egykori szépséges királynője, melyet külföldi tálazók a világ legszebb fővárosának neveztek, 1945 januárjában láng, füst és portenger ... ágyúlövésektől és repülőbombáktól leomló házak ezreinek romhalmaza .. .

Egyben a hősiesség ragyogó példája.

A fegyveres alakulatokkal együtt civil férfiak, diákok, nők, gyermekek küzdenek a harcokban, amelyek utcáról-utcára, házról-házra dúlnak a legkegyetlenebb ellenséggel, a túlsúlyban levő szovjethaderővel.

A hősiesen küzdő magyarság most tán még át se érzi annak jelentőségét, hogy a főváros ostromával 52 napon át fenntartotta a Rajnáig tervezett lerohanásában az Európát elözönlő szovjethaderőt s vérének hullásával ismét -- mint annyiszor történelme során -- nagy szolgálatot tett a nyugati keresztény civilizációnak.

Csökkentette hősi kiállásával a szabad világ ellen később nyíltan fellépő bolsevizmus veszélyét.

1944—45 telén azt érezte a nemzet, hogy az utolsó töltényig harcolnia kell az istentelen vörös horda ellen.

A főváros népének az a része, mely nem harcol, rettegésben, vakond módjára él a pince-óvóhelyeken. Novemberben és decemberben az állandóan ismétlődő légiriadók, bombatámadások miatt szinte óránként kell lerohannunk az óvóhelyre.

Januárban már állandó tartózkodási helyünk az óvóhely és csak néha szaladhattunk fel lakásunkba a szükséges holmikért.

Karácsony szentestéjén zárult be az ostromgyűrű Buda körül s Pest külső részei már az ellenség kezére jutottak. Januárban Pest utcáin folyt az elkeseredett harc ... és karácsonytól Buda külső utcái is belekerültek a tűzbe.

Újév első napjaiban rémülten hallom magyar tisztektől, hogy a németek védelem érdekében a Duna-hidak felrobbantását követelik. A magyar kormány ellenáll. Világszép hídjainkat menteni akarja. De aztán a hadiérdek parancsol és csak annyiban enged a kisrésnek, hogy a hidakat nem teljes hosszukban robbantja fel.

Lakásunk a pesti Wurm-utcában közel fekszik a Dunához és a Lánchídhoz. Január 18-án nemcsak a szívünk, hanem a házunk is beleremegett, amikor a németek felrobbantották büszkeségeinket: a Széchenyi építette Lánchidat és a pompás Erzsébet-hidat. A Margithíd már november 4-én a levegőbe repült.

Sírtunk ... sírtunk ... Sirattuk gyönyörű Duna-hídjainkat és velük veszendő nemzetünket, hazánkat :.. de önmagunkat is .. .

Aznap még hallottuk az azután elnémult rádióban a két híd kényszerű felrobbantásáról szóló hivatalos jelentést, csapataink Budára történő visszavonását és a további harc bejelentését ... Egyben azt is, hogy a Szálasi-kormány ezt megelőzően a nyugati határszélen lévő Kőszegre és Sopronba tette át székhelyét ...

Sopronba települt át a törvényhozás is.

Kétségbeesésre volt elegendő okunk. Nemcsak a rádió, hanem a telefon is elnémult, tobzódtak a rémhírek. Csakhamar tapasztaljuk, hogy a valóság a rémhíreknél is szörnyűbb s állandó remegésben tartja az óvóhelyen megbúvó emberek, főként nők szívét.

Kijártam, ameddig lehetett és nemcsak óvóhelyünkön, hanem másutt is igyekeztem, résztvenni a segélymunkában.

A város képe szörnyű az utolsó napokban. Mentik, amit még menteni lehet, a nőket álcázzák, bújtatják, mert tudják, hogy Sztalin bandái mindent rabolnak, kenyeret, italt, órát, értéket s éppúgy viszik a nőket is. Víz és villanyvilágítás már sok helyen nincsen.

Egyik napon véres, piszkos kötéssel a fején fiatal honvéd bukdácsol be óvóhelyi kötözőhelyünkre. Korábban a külsőbb részeken harcolt s most részt vett az utcáról-utcára, házról-házra vívott pesti harcokban. Sebesülten az egyik féligrom házban bujtatták néhány napig az oroszok által elfoglalt területen, míg aztán éjszaka sikerült átjönnie, hogy tovább harcoljon.

Friss kötést kért azzal, hogy utána indul is bajtársaihoz. Állapota ezt nem engedte meg, ezért egy napra ott fogtuk.

Döbbenetes dolgokat mondott el a szovjetmegszállta részen dúló bosszúhadjáratról. A romházba menekülők beszélték, hogy a „felszabadulást” és a szovjetkatonákat milyen kitörő lelkesedéssel ünneplik azok az üldözöttek_, akiket Horthy és Szálasi kormánya egyaránt megmentett a nemet elhurcolástól.

Ezeket most véres bosszúra lázítják fel azok a fogságba esett vagy szökevény munkaszolgálatosok, az úgynevezett „muszosok”, akiket Moszkvában s másutt kommunista terroristákká képeztek ki. Együtt jöttek vissza a szovjetkatonákkal, és kegyetlenségben szinte felülmúlják azokat is.

A volt gettóházak lakóinak józanabb része azonban érzi, hogy az öröm ürömmé változhatik.

 

-- Sajnos, — meséli a sebesült honvéd -- többen akadtak, akik a terrorista „muszosok” által feltüzelve hűséges kiszolgálói lettek a szovjetnek s a gyilkosok kezére adták azokat is, akik addig segítettek rajtuk. Beszélt egy protestáns papról is, aki szintén így járt.

Felháborodás mordul végig hallgatóin.

Sorsunk egyre nehezebb, ahogy közelednek városrészünkhöz a harcok. A ház alatti óvóhelyből is csak ritkán tudunk kijönni, mert az orosz állandóan katyuskával lövi városrészünket.

Adagoljuk a vízmennyiséget a bentlévőknek. Mert csak késő este, lehet kimenni. Már csak a Dunapalotánál működik egy utcai vízcsap.

Szörnyű a fejetlenség, amikor jön a hír, hogy az oroszok már a Vilmos császár-úton vannak. Rettegés a szívekben, mert tudjuk, hogy mi vár reánk. A házparancsnok, a Nemzeti Bank egy tisztviselője jár ki és hozza a híreket.

Éppen most jött be és közli, hogy az oroszok már a szomszédos Gróf Tiszta István-utcát is birtokukba vették. Így tehát a veszély a mi utcánkat, a Wurm-utcát is fenyegeti. Csak percek kérdése és az egész Dunapart orosz kézen lesz.

Csend. Félelem az arcokon. A férfiak -- kevés meggyőződéssel --a feleségeiket igyekeznek megnyugtatni, mert a nőkön erőt vesz a hisztéria. Tizenegyen vagyunk az óvóhelyen. Itt van Keresztes-Fischer Ferenc volt belügyminiszternek a sógora, K. F. földbirtokos feleségével, akinek lakásában hatalmas Hitler-kép függött a falon, amely a kancellárt kedvenc őzikéjével ábrázolja.

Korábban büszkén mutogatták. Bezzeg most már nem lóg a falon. Bizony veszélyes is, mert híre jár, hogy az oroszok ott is kegyetlenkedtek, ahol egyszerű katona-fényképeket találtak.

Borzalmas a főváros képe, — állapítják meg azok, akik pillanatokra kimerészkednek.

Sok idegen menekül hozzánk az orosz terror elől, mert van egy kommunistánk s azt hiszik, hogy itt mentesülnek a bosszútól. Ugyanis itt van velünk dr. Strabach Jenő, feleségével, és most már nyíltan bevallja, hogy_, tagja volt Párizsban a kommunista pártnak.

Most jön az ő ideje. Felesége, egy hajduböszörményi leány nagy igyekezettel nyitogatja az óvóhelyen elhelyezett külön kamrában a grófi hajókoffert, miután Széchenyi Ili, férjezett Deák Horváth Dénesné még októberben külföldre menekült.

Most neki már minden szabad. Gazdát cserél a ládákban lévő ezüst-készlet is. Lejött az óvóhelyre egy vöröscsizmás és bőrkabátos nő és örömmel újságolja, hogy most fordult be a Wurm-utcába négy orosz járőr. Azt mondja, utcánk elestével egész Pest orosz kézen van.

Valóban percek múlva nehéz csizmák dübörögnek a pince lépcsőin s megjelenik négy feltűzött szuronyos szovjetkatona, a „davaj csaszi”  híres katonái.   

- Nyemec ... nyemec ... — ordítanak ránk s mi a félelemtől dermedten várjuk, hogy mikor dördülnek el a szabadulást adó fegyverek. Német katonákat keresnek.

De ha nincs német, akkor jó az óra is. És ha óra nincs, akkor „davaj vino”.

Bort, kenyeret követelnek, mert egy kiéhezett hadsereget szabadítottak a városra.

A rémület növekszik.

Sztalin 24 órás szabadrablást engedélyezett.

Úgyszólván percenként jönnek a vöröskatonák, mind a németeket keresik, de visznek mindent, ami elvihető.

Nemsokára megjelenik az óvóhelyen Fón József úr is, aki a ház ötödik emeletén lakik, de a németek alatt eltűnt. Már orosz kucsma van a fején s a ház lakói, akik eddig elnéztek felette, az általuk bujtatott, segített „üldözött” felett, most tüntető kedvességgel veszik körül.

--- Hála Istennek, hogy Fón úr életben van, — mondja Strombach elvtárs. — Mondja, nem akar egy teát?

—  Köszönöm, nekem mindenem megvan, én tolmács vagyok. Csernisovszki orosz generális mellett.

Aztán hozzám lép:

—                Nagyságos asszony itt maradt?

Ebben a pillanatban mellém lép két orosz katona. Végigtapogatnak, hogy nincs-e nálam fegyver s máris visznek.

Fón úr régen készült erre a tolmácsi állásra. Oroszul beszél a katonákkal.

Édesanyám borzalmasat sikolt és reám akar borulni, megfogja a kezemet, de az egyik orosz katona arcul üti és félredobja.

Egy szót sem tudok oroszul. Kint az udvaron hozzánk csatlakozik két keleti típusú nő, orosz egyenruhában, de magyarul beszélnek. Megpróbálom megkérdezni, hogy hová visznek. Azt felelik, majd megtudom.

Az egyik kiveszi kezemből a táskát s abból az édesanyám aranykeretes szemüvegét s a kis pénztárcámban lévő 670 pengőt, azután az ujjamról lehúzott arany karikagyűrűmet zsebrevágja.

Tiltakozni próbálok. Nincs joguk az utcán kirabolni. Mire az egyik az oldalamba nyomja pisztolyát és rámmordul:

—                Fogd be a szádat, te büdös Horthy-k.. .

Megérkeztünk a Kun-utcába, ahol a tűzoltó-parancsnokság épületében székel Csernisovszki generális, Budapest orosz városparancsnoka.

A hatalmas előszoba tele magamfajta emberekkel, akiket elhurcoltak valami ürüggyel, minden komolyabb ok nélkül.

Az áldozatok felhajtói, amint hallani lehetett, amikor megszólítják őket: Göndör elvtárs, Grün elvtárs, Hoffer elvtárs, Schwarz elvtárs .. .

Este 6 órakor kerül sor a kishallgatásomra. Fón szerint, a lakásom előtt állandóan német kocsik állottak. Ez volt ellenem a vád: nemet sebesült katonákat fogadtam be lakásomba s menedéket adtam nekik. A házban lakó zsidókat állandóan félelemben tartottam.

Az orosz generálisnak több esze volt. Amikor kérdést intézett hozzám, hogy tényleg segítettem-e német sebesülteknek, azt feleltem, hogy igen, mert háborúban -- legyen az ellenséges vagy szövetséges katona — segítséget nyújtani kötelesség.

Így a generális hazaengedett. Első ízben könnyen szabadultam.

Édesanyám, szegénykém, amikor meglátott felzokogott. Kétségbeesetten mesélte, hogy Fón felesége elhurcolásom után lejött az óvóhelyre és azt mondta, hogy engem biztosan agyon fognak lőni. Ugyanaz az asszony, aki, amikor a kormány kiadta a rendeletet, hogy minden zsidónak este 8 óráig a Tattersalban kell megjelennie, lejött hozzám és kért:

—  Nagyságos asszony, itt van 75,000 pengő, kérem szerezzen nekem egy igazolást, hogy az uram nem zsidó.

—  Asszonyom, igen sajnálom, de nekem ilyen összeköttetésem nincs és így nem állhatok rendelkezésére. De nem veszünk róla tudomást, ha férje a lakásban marad. Ez a házfelügyelő dolga, én ezzel nem foglalkozom.

            Senki sem jelentette fel. Át is vészelt s mégis bosszút állt rajtam azért, mert nem szereztem meg számára a hamis papírt.

            Borzalmas napok szakadtak ránk. Cipelték az asszonyokat a tiszti szállások felé, de nem kímélték a fiatal leányokat sem.

            Amikor az orosz parancsnoktól kijöttem, engem is megszólított tört németséggel egy szovjetkatona:

—                Nem akarsz jönni ... aludni tiszt elvtársakkal?

—  Nem — ordítottam rá úgy, hogy elvegyem a kedvét a további csalogatástól.

A házunkban is volt szovjetorosz tiszti szállás. Alkalmunk volt látni, hogyan hurcolták ide a katonák a tiszt elvtársaknak a szebbnél-szebb fiatal nőket. Az Opera mögött egy kínainak volt fehérnemű-varrodája. Tizenhatéves szép leányát, akit ismertem, szintén odahurcolták a tiszti szállásra. Tönkretették, megfertőzték .. .

      Egy mérnök is volt a tisztek felhajtói között. Saroklakásunk a Wurm-utcára és a Dunapartra nézett és erkélyünkről láthattuk, amikor felvonult a szép áldozataival. Erről az erkélyről valaha a szomszédos, most romokban heverő híres Dunapalota, más néven Ritz-szálló előkelő lakosztályában láthattuk az ablakon át az egykori welszi herceget s későbbi angol királyt, aki az amerikai Simpsonnéért lemondott a trónról...     

Izgalomban, kétségben telnek a napok. Odaát Budán is hősiesen harcoltak a mieink s a védők megkísérelték a kitörést, de csak keveseknek sikerült áttörniök. Sokan estek fogságba a katonákhoz csatlakozott civilek közül is.

Így hallottunk arról, hogy az ismert színészek közül Muráti Lili s férje az ismert író-színigazgató, Vaszary János és Szilassy László is.

(Később tűnt ki, hogy Murátiék életben maradtak és sikerült a kommunista fogságból megszökniök. Szilassy kitört a gyalog kísért foglyok közül és bár lövöldöztek rá, sikerült egy erdőn keresztül elmenekülnie s ő is nyugatra jutott.)

Aztán Buda is elesett és onnan is hallottunk sok-sok rémtörténetet. Köztük egy szép, híres szőke filmszínésznőről is, akit az orosz tisztek végiggyaláztak , . .

Részeg vöröskatonák elől sokszor az utcán se volt menekvés. Magam is tanúja voltam, amikor a szomszédunkban a lebombázott, egykor szintén világhíres Vigadó romjai közé fegyveres orosz becipelt egy tizenkétéves leánykát. Sikoltozására próbáltam segítséget hívni, de mire emberek jöttek, a merénylő elmenekült. Olyan súlyos állapotban találtunk a kislányra, hogy orvosi kezelés ellenére belehalt sérüléseibe.

Az utcai rablások, levetkőztetések, gyilkosságok napirenden vannak. A rabolt karkötőórák a szovjetvitézek karján gyűjteményben és a nyakukba akasztott ébresztőórák is sokat tudtak mesélni a vörös kultúráról és becsületről...

2.

A tatárjárás rémségeinek, kegyetlenségeinek hatványozott borzalmai szakadtak a szovjethorda által elfoglalt magyar fővárosra. Aljas cselédjeik, akik velük tértek vissza magyar földre és a bosszú tombolásában élték ki magukat, fokozták az amúgyis elgyötört nép szenvedéseit.

Sok szörnyűséget éltünk át, de számomra az igazi később következett, amikor az oroszok elhurcoltak börtönükbe, szovjetföldre .. .

Minden napunk örökös rettegésben telt el. A szovjetkatonák állandóan jártak-keltek az óvóhelyen. Fón úr is megjelent olykor s láttam az arcán, hogy újra készül ellenem a bosszú.

Éreztük anyámmal: a házból el kell mennünk. De hova?

Végül egy Návay Lajos-utcai ismerősünknél húztuk meg magunkat édesanyámmal. Az utcára csak estefelé mentem ki, de az is veszélyes volt. Igy húztam ki március 4-ig, amikor újra letartóztattak.            Reggel fél kilenc. Bejön a barátnőm szobalánya s mondja:

-- Nagyságos asszony, egy orosz tiszt van itt s keresi ...     

Ebben a pillanatban az orosz már bent is van a szobában. Tört  németséggel mondja: készüljek, mert a parancsnokságra kell mennem.

Szabadkoztam, hogy én már voltam a generálisnál s ő hazaengedett.

--- Csak formaság az egész — feleli, — egy óra mulya visszajön.

--- Tudom, hogy én ide többet nem fogok visszatérni.

     Elbúcsúzom édesanyámtól s követem a tisztet. Kint a folyosói, még két katona várakozott rám.

     A kapunál álló kocsiba ültetnek, melynek ablakait fekete függöny takarja. Iszonyú percek. Hiába próbálom kérdezni, mondja meg, hova megyünk... nem kapok választ.

     A kocsi megáll az Erzsébet-körút 19. szám előtt, ezt megnéztem s felvisznek a második emeletre. A lakás tulajdonosnője, egy keleti típusú öreg nő, megrakva ékszerekkel, az ajtó előtt beszélget egy női szovjettiszttel. Mikor odaérünk, túláradó kedvességgel fogadja az engem kísérő tisztet s megjegyzi, hogy a „kapitány még nincs itt”.

Karonfogja a szovjettisztet s bemegyünk a szobába. A nő oroszul beszél a tiszttel, amiből természetesen egy szót sem értek. Állok és várom mi történik velem. Megjegyeztem:

-- Nagyságos asszonynak minden ékszere megmaradt?

-- Hát nekem ne maradt volna meg?!

A szekrényhez ment, kivett két ékszeres dobozt s abból egy súlyos pecsétgyűrűt adott a tisztnőnek.

Pár pillanat múlva a nő oroszul kiszól a konyhába s bejön egy szovjetkatona. Nem érteni, mit beszélnek, csak látom a gúnyos mosolyt, ahogy rám néz. S azt mondja, hogy addig, míg az engem kihallgató kapitány megjön, egy másik szobában helyeznek el.

A katona kivisz a folyosóra s onnan egy másik lakásnak a cseléd-szobájába. Mikor az ajtót kinyitja, hatalmas farkaskutya vicsorítja reám a fogait. Hallottam, hogy ezeket a kutyákat tanították be a foglyok őrzésére s minden mozdulatra támadnak.

De ez az állat barátságosan viselkedik, érzi, hogy szeretem az állatokat. Most már kezd a félelmem is kissé alábbhagyni.

Nagysokára a katona kinyitja az ajtót s vele együtt belép a vénasszony is. Szinte visszahőköl meglepetésében: tudniillik a kutya a kezemet nyalogatja és játszik velem.

Mert ők ilyet még nem láttak. Ez a kutya a legveszedelmesebb és eddig minden foglyot megharapott, mondja az asszony. Most hallom, hogy már fogoly vagyok.

A szobában a szovjet igazságszolgáltatás pohos vérebje vár rám. Egy kapitány. Az öreg nő közli velem, hogy ő fogja a tolmács szerepét betölteni, tehát csak legyek bizalommal hozzá; a kapitány nagyon jó ember s ő majd segít nekem, hogy hamar haza kerüljek.

A kapitány mutatja, hogy üljek le. A nő közli, hogy azt kérdezi tőlem, miért maradtam Pesten? Miért nem menekültem el...

—                Hát miért meneküljek?

—    Biztosan a németeket várta vissza! — emeli fel a hangját... Ekkor a kapitány az aktatáskájából kivesz egy könyvet ... Felém tartja.

A szívem a torkomban kalapál. A könyv fedőlapján Héjjas Iván fényképét látom. A könyvet annakidején ő írta a híres „Rongyos gárdá"-ról. Mondom, hogy ismerem. Itt most nincs mit tagadni.

—                Ezt az embert Magyarországon mindenki ismeri.

—    Hát persze, — mondja gúnyosan — ismeri maga is, hiszen a szeretője volt... s ha megmondja, hogy hol van, akkor el fogom bocsátani.

Tiltakozom az aljas gyanusítás ellen.

—                És hol van Sághy? ... — Felsorol még több nevet.

—                Nem tudom ... én ezeket az urakat soha nem ismertem.

—    Urakat? Ezeket a fasiszta betyárokat, akiket magával együtt fogunk felhúzni — tolmácsolja rikácsolva az asszony, aki most végleg levetette kegyes álarcát.

Ebben a pillanatban, mint egy őrült, nekemugrik a kapitány s arculüt.           

—    Ha nem beszélsz, — tolmácsolja a nő — itt fogom széthasítani a fejedet. Mert biztos tudomásom van róla, hogy Héjjas Iván embereit mind ismerted.

A második pofont már a tolmácsnő adja.

A kapitány sétál és káromkodik. Az asszony szól, hogy ha nem beszélek s nem mondom meg a címemet, akkor innen elvisznek s jaj lesz nekem.

—      Istenem, segíts ... — száll bennem a sóhaj.  De a kérdést válasz nélkül hagyom.  Újra kivisznek a konyhába. Nemsokára kijön hozzám az asszony s mondja:

— Maguk mind hülyék, ahelyett, hogy beszélt volna, most kiviszik Újpestre s ott aztán majd jól kikészítik.

A kapitány megjelenik a konyhaajtóban s int, hogy menjek vele. Leérünk az utcára. A ház előtt kocsi, megint fekete függönnyel. A kapitány int, hogy szálljak be. A kocsi belsejében egy mongolarcú, fiatal szovjettiszt ül. Nekem a két tiszt közé kell ülnöm.

Elindult sorsom az ismeretlen út felé. Vajjon lesz-e visszatérés? Fogom-e még az édesanyámat látni? Káosz a fejemben és félelem a szívemben... Hová? ... nem látom az útirányt. Azt érzem, hogy a kocsi egyszer egy kanyart vesz s azután vágtat előre az egyenes úton, sehol nem állunk meg.

Még egy kanyar -- és megáll a kocsi. Vidéki utca, tele szovjet-katonákkal, kocsikkal. Egy villaszerű épület előtt a kapuban őrség. Újpesten ritkán jártam s így nem tudom, hogy tényleg ott vagyok-e? Virág-utca 47. olvasom a táblán.

Bemegyünk az emeletes épületbe. A földszinten két szoba konyhával. A kapitány átad egy katonának, aki bevisz a belső szobába s int, hogy üljek le. Akkor veszem észre, hogy rajtam kívül, a sarokban még egy nő van. Megszólal:

—                Honnan hozták?

—                Pestről...

—                Mennyi ideje van letartóztatva?

—                Ma reggeltől...

—    S miért hozták el?

            Nem közlöm vele, mit kérdeztek tőlem, mert nem tudom, kicsoda. A nő mondja, hogy már három napja van itt. Az angol követségen dolgozott s át akart jönni Pestre. A hídon elfogták s azóta itt van. Azt mondják, kémkedni jött át .. .

Igen összetört. Többször megverték s mutatja a felső jobbkarján lévő hatalmas kék foltot, ami vallatás közben kapott rúgástól származik.

Telik az idő. Már 2 óra felé jár. A nyitott ajtón látni lehet a másik szobában a falon függő órát. Esteledik ... Egy katona tálban ételt hoz. Együnk. De hát kinek van étvágya? A szomjúság kínoz, de nem merek s nem tudok vizet kérni.

Nyílik az ajtó, egy nő jön be, aki magyarul beszél. Itt lákik a házban, keresi a kapitányhét. Őtőle tudom meg, hogy Újpesten vagyok. Gyorsan, halkan, idegesen beszél, mert fél, hogy valaki bejön.

—                Ez a ház a plébánosé. Őt is letartóztatták... És a pincében is sok a fogoly.

Tehát szovjet börtönt csináltak a plébániából, ahogy úgy látszik, rengeteg magánház is azzá változott a nagy középületek mellett.

Mar beesteledett, amikor a kapitány megjött. Volt nagy sürgés-forgás. A foglyukat egyenként hozták fel a pincéből. Már négyet számoltam meg, de még nem volt közöttük ismerős. Kint ültem, ott, ahol az őrség tartózkodott. Így minden szót hallottam a kihallgatás során, mert ez a mellettem lévő szobában-történt.

Magas, civil ruhás férfi jön be s int, menjek be, a kapitány hivat.

—       Kérem, — mondja tiszta magyarsággal — én leszek a tolmácsa. Ne féljen, ha nem akar válaszolni, úgy nyugodtan mondja meg. Én magam is fogoly vagyok. Délvidékről cipelnek magukkal, miután beszélem az orosz nyelvet.

—    Nekem ugyan nem sok közölni valóm van — felelem.

A kapitány int, hogy lépjek be a szobába s helyet mutat a vele szemben lévő széken. Leülök. Mellettem áll a tolmács s figyelmeztet magyarul, hogy ma igen rossz kedve van a kapitánynak, vigyázzak, nehogy felingereljem  

—       Miért maradt Pesten? — teszi fel ez is a kérdést.

—       Hát miért ne maradtam volna, hiszen ez az én hazám s itt van az édesanyám is. Nincs -okom arra, hogy elhagyjam a hazámat.

—       Biztosan várta, hogy a németek vissza fognak jönni! ...

Erre nem felelek semmit. Úgy látszik mindenki ezt mondja.

A pohoshasú felugrik a székről, és az asztalon álló keresztet --- ami az elhurcolt plébánosé --- felemeli, hogy megfélemlítsen, másik kezével a kereszt mellett fekvő halálfejet ragadja meg s ordít:

—       Meg fogsz halni, mert bizonyítékok vannak a kezemben, hogy a háború alatt a németeknek voltál a hírszerzője.

A tolmács kérdőleg néz rám, én kérem, közölje a kapitánnyal, hogy semmiféle összeköttetésem nem volt a németekkel.

—                Mennyi ideje ismeri Héjjas Ivánt?

-- Régen, nagyon régen — felelem.

-- Hát persze, a Britanniás banditát --- mondja gúnyosan s felugrik és felém dobja a kezében lévő könyvet, melyet a tolmács kap el. Ordít, mint az őrült. Persze nem érten, csak látom a vérbeborult arcát s a dühtől kivörösödött szemét.

Elkapja a nyakam s fojtogat, de szerencsére ebben a pillanatban belép a felesége. Zavartan otthagy s int a tolmácsnak, hogy vigyen ki.

A szomszédos helyiség, a konyha, tele van katonákkal. A tolmács leü1, beszélgetni kezd velem s közli, úgy készüljek, hogy ma este újra lesz kihallgatás. De ezt már a másik kapitány fogja tartani.

Na. — gondolom, próbálok őszinte lenni hozzá --- mindegy, hogy mi lesz. Vagy visszamondja s akkor jól elvernek vagy hallgat s akkor tudom, hogy hinni lehet neki.

—  Nézze, doktor úr, -- mert így mutatkozott be, dr. Kinszky, szabadkai ügyvéd — hogy ez a részeg disznó mit kérdez tőlem, az engem nem érdekel. Mi történhetik? Agyon nem lőhetnek, mert bírósági tárgyalás nélkül nem lehet senkit kivégezni.

(Istenem, milyen naiv voltam még akkor!)

—                Ne féljen, nagyságos asszony, én azt fordítom, amit nekem mond.

Ezzel kimegy. Kocsizörgés. Magyarul beszélnek. Az ablakon nem látok ki, mert lefüggönyözték. De érzem, tudom, hogy foglyokat hoznak. Igen, hallom a lépések zaját s a pinceajtó nyitását és csapódását.

Jó lenne kimenni az udvarra. A konyhában csak az egyik katona maradt. A kezemet a homlokomhoz szorítom s próbálom megértetni, hogy fáj a fejem, hátha kienged az udvarra. Megszökni úgy sem lehet, mert a kapuban őrség áll.

Az udvaron az autónál katonák vannak, hallani a beszédet.

A katona néz... s int, hogy menjek. Visz ki az udvarra. Igen bizonytalanul megyek utána, mert már teljes a sötétség. Int, hogy az ablak alatt álljak meg, alig egy méterre a pinceablaktól. Csöndesen állok s próbálom a hangokat megismerni. Csak egy nevet hallok

—    Sághy, te is itt vagy már?!

Hallom, hogy Sághyt a lakásáról, a Hűvösvölgyből hozték be. Sághy Laci volna? Istenem . . . szeretnék odébb menni, de nem m e r e k...

Az udvarra újabb autó érkezik s a katona int, hogy menjek be ... Borzalmas pillanatok ... Hozzák a szerencsétleneket ... alig múlik perc, megint újabb szállítmány érkezik s mind lekerül a pincébe ...

Bent a konyha megtelik újra katonákkal. S nemsokára hozzák a vacsorát. A kapitány szobájában is terítenek. Neki a házban lakó asszony főz.

Nyílik az ajtó s jön a tolmácsom. Figyelmeztet, hogy ne feküdjek le, mert 9 órakor értem jön s megyünk a vizsgálóbíróhoz.

Lefeküdni? Hát kinek lenne bátorsága itt lefeküdni? Nagyon éhes vagyok ... nem merek itt semmit elfogadni. Ülök a sarakban az ágy szélén s várom, mikor visznek.

Egy katona igen rossz németséggel próbálja megértetni velem, hogy egyek. Nem merek_ Irtózatosan lassan múlnak a percek ...A kapitány szobájában ezalatt megkezdődött a vacsora...

Hordja az asszony a sok ennivalót s amikor mellém ér, halkan odasúgja: ma megint loptak valahol, mert kétszáz tojást hozott magával a kapitány ... Kétszáz tojást akkor, amikor nekünk, magyaroknak, még krumpli sem jutott.

Azután egy katona hatalmas fazékban vörösbort hoz. Először is itt, a konyhában tartózkodó katonáknak önt, úgy viszi be a kapitánynak.

A katonák is nekilátnak az evés-ivásnak Amit esznek gulyás lehet a szaga után ítélve.

Bőven ittak és elkezdtek dalolni, mulatozni.

Remegek ... Egyedül vagyok, az ellenséges katonák között. Ezek berúgnak s Isten tudja, mi lesz itt.

Már hallottam olyan esetet, amikor hasonló helyzetben egy nő ellenállt a megvadult szovjetkatonáknak, rúgott, csípett, harapott, úgy-hogy nem tudtak hozzáférni, mire bosszúból lekötözték, rozsdás harapófogóval törték ki összes fogait és az iszonyú szenvedésen felül még vérmérgezést is kapott a szerencsétlen. Iszonyodva gondolok erre és egész testemben reszketek .. .

De nyílik az ajtó és jön a tolmács. Mondom neki, nagyon félek, a katonák isznak, lerészegednek s talán meg fognak támadni. Megnyugtat, ne féljek, itt, a parancsnokságon ilyen nem történhet. Indulunk.

—                Hová megyünk?

—                Nem messzire, két utcával arrébb, egy kapitány hallgatja ki.

            Feneketlen sötétség.  Mintha vederből öntenék úgy szakad az eső. Az utcáról rögtön a szobába nyit. Egy tiszt ül az asztalnál, sok irat előtte. Az ajtótól jobbra az ágyban egy nő fekszik. Még ilyet sem hallottam, hogy a vizsgálóbíró szobájában a kihallgatás alatt nő legyen.

—                A tiszt szintén kapitány — mondja a tolmács. — Csak tessék nyugodtan urazni, ők ezért nem haragusznak.

Már szól is:

—    Kérem, üljön le. Röviden fogom kihallgatni. Nincs időm sokat foglalkozni egy emberrel. A kérdésekre feleljen a legjobb tudása szerint. Akkor lezárom a jegyzőkönyvet s úgy fogom záradékolni, hogy további fogvatartása nem lesz szükséges.

—    Igen.

—         Mily viszonyban volt Héjjas Ivánnal? — hangzik az első kérdés.

—         Semniilele viszonyban nem voltam vele. Az édesapámnak volt ismerőse.

—         Hol van az apja?

—         Pesten .. .

—         Hol lakik ott?

—                   1936 május 19-étől a rákoskeresztúri temetőben.

A tolmács meglepődik s kérdezi, hogy ezt így fordítsa le?  Itt közbevág a kapitány:

—       Igen.

Megtörténik. A kapitány feláll s hozzámlép:

—    Tudom, hogy Önt nehéz vallomásra bírni, de a saját érdekében figyelmeztetem, hogy ne tréfáljon!

—    Kérem, én csak az igazat vallom.

—  Kik voltak azok, akik a németek alatt a „rongyos gárda” tagjai közül Pesten maradtak?

Most már kiabálva teszi fel kérdést.

—  Itt vannak a jegyzőkönyvek, amiket a már elfogott „rongyos gárda"-tagokkal vettem fel — folytatja — s ön is jól tudja. Hol van Záray Péter? Héjjas Iván sógora .. .

—  Nem ismerem Záray Pétert! Ha megvannak a jegyzőkönyvek az őrizettektől, akkor miért kérdez engem?

A kapitány érdeklődésével most már az ágyban levő nő felé fordul.

A tolmács azt mondja nekem, ha egyszer nemet mondok, soha ne valljak be utána semmit. Ezek mindig hazudnak. A szegény, megijedt emberek elhiszik s magukat hozzák bajba.

—  Megmondom, — folytatja a tolmács — hogy csak egy embert hoztak ide. Este, ha a kapitány elmegy és Önt visszaviszem, majd közölni fogom a dolgokat miheztartás végett.

Az ágyban mozgolódás. A kapitány elveszi tőlem a széket s oda viszi az ágyhoz. Nem értem, mit beszélnek ... de pár perc múlva a hölgy kócosan kibújik az ágyból. Leül közénk.

A tolmáccsal hosszasan beszélget a kapitány. Aztán a tolmács kimegy a szobából.

A nő kezd velem beszélni rossz németséggel. A kapitány újságot vesz elő s olvasni kezd.

Így telnek a percek, amik óráknak tűnnek előttem. Olvas s mindig rámnéz. Mintha hipnotizálni akarna. Állom a tekintetét... Egyszerre csak a szívem zakatol, szédülök s érzem, hogy valami zuhan velem .. .

Arra ébredek fel, hogy a tolmács vizes ruhát tart a fejemen. Lehet, hogy elájultam? . . . vagy talán megütött a kapitány ...?

Irtózatosan szédülök. Mondom a tolmácsnak, közölje a kapitánnyal, engedjen ki egy kicsit a levegőre.

A tolmács kijön velem. Megállunk az eresz alatt, mert zuhog az eső. Itt közli velem, hogy már egy hete, hogy Sághyt behozták.  De ő egy szót sem ismert be.

—    Azt vallotta, hogy sohasem látta és az a könyv, amit az oroszok mutattak, mint Héjjas könyvét, rossz hamisítvány. Mert olyan neveket, amelyeket a kapitány felolvasott neki, soha nem hallott. Tehát vigyázzak, ne ismerjek be semmit. Kitartani az első vallomásnál. Lehet, hogy át fogják adni más parancsnokságnak. Sok foglyot visznek el a pincéből.

Visszamegyünk. Kérdi a kapitány, tudok-e beszélni, mert ha nem, inkább holnap reggel fog velem foglalkozni.

Nem tudom, mit ért „foglalkozás” alatt. De mindegy, jó kis időt nyerni. Kérem, hogy reggel folytassa kihallgatásomat.

Megyünk vissza a zuhogó esőben. Lassan, hogy beszélni tudjunk.

—    Igen, Sághy Laci lent,van a pincében. De találtak a lakásán valami írást, emlékiratot s ezt a kapitány elzárta. Ha hozzájutok, akkor majd megmondom. Vigyázzon, mert valami Beck századost is fogva tartanak, aki ismeri. Lehet, hogy szembesíteni fogják vele. Ha ismeri is, ne ismerje meg... Civilben van... Este majd visszajövök.

Így érünk a házhoz. A konyhában a katonák még mindig isznak és énekelnek, nevetgélnek.

Ülve töltöm az éjszakát. Az őrséget leváltották s velem egy fiatal katona marad, aki vigyáz rám. Egész nap nem ettem semmit s irtózatos éhség gyötör. A katona valami könyvet hozott magával, azt olvassa.

Nem szólok, csak ülök az ágy szélén gondolatokba merülve s várom a bizonytalan holnapot. Egyszer csak a katona megszólal németül. Kérdezi: beszélek-e én is németül? Igen. Nagy kő esik le a szívemről, mert remélem, így most már valamit megtudok a pincében levőkről.

Meséli, Odesszából való, egyetemre járt, de nem tudta befejezni, behívták katonának s már két éve szolgál. Mondja nekem:

—       Ne féljen_, amíg én vagyok itt szolgálatban, addig bántódás nem érheti. S ha enni akar, csak szóljon nyugodtan, hozok magának.

Megköszönöm s kérek egy meleg teát. Elment. Távozásakor az ajtót rámzárta s amikor a teával visszajött, mentegette magát, hogy csak azért zárta be az ajtót, nehogy a részeg katonák bejöjjenek.

Kérdem tőle, kik vannak a pincében? Kérdőleg néz rám s némi gondolkodás után felet:

—                Nagyon sokan vannak.

—       Kérem, ha lehet közölje velem, Sághy nevű ott van-e még?

—       Nem tudom! De ha akarja, szívesen lemegyek és megnézem. A foglyokról a névsor a kapitánynál van.

Elmegy s néhány perc múlva visszatér. Közli velem, hogy Sághy még itt van és megmondta neki, hogy érdeklődtem felőle. Most megint kocsizörgés. Kérdezem_, megint foglyokat hoztak?

—       Nem — mondja --- 8-án lesz az „Asszonyok ünnepe” és egy autó bort hoztak.

Végigfut a hátamon a hideg arra a tudatra, hogy mi lesz velem, ha addig itt tartanak. Az udvaron állandóan berúgott katonákat látok és folyik a bor.

Azt kérdi, mikor hoztak el? Egy napja vagyok itt,    de úgy tűnik, mintha már ezer esztendeje lenne.

—                Hol tanult meg ilyen jól németül? -- kérdem.

—    Még kisgyermek voltam, amikor Odesszát elvették tőlünk s nékem volt egy bécsi kisasszonyom, aki még a revolúció előtt jött hozzánk, a nővéreimet tanította s öregségére is nálunk maradt. De azután egy napon éppúgy elvitték, mint magát.

—    Hány éves?

—    Huszonhét — feleli. — Nem szeretem a háborút. Nem bírom a vért látni. Szüleim igen vallásos emberek s én is hiszek az Istenben.

Csak nézem a katonát s nem tudok szóhoz jutni. Óvatos vagyok, mert lehet, hogy csak azért tették be hozzám, hogy szólásra bírjon s beszéljek magamról.

—    Katolikus vagyok, — folytatja a szüleim is azok. De már csak egy nővérem és az öreg édesapám él. Mi Killiában laktunk, az a román és magyar határszélen van. Mesélt róla sokszor édesapám. Aztán egy napon el kellett hagyni a házunkat és a földet. Fájt, mert szép birtoka volt az apámnak. A nővéremet éppen úgy, mint magát, sokszáz és ezer társával együtt elvitték a románok. S még a mai napig sem tudom, hogy él-e vagy meghalt. Ügyvédnő volt, Bukarestben volt irodája. Gyönyörű szép lány. Fekete, sudár, mint a nyárfa és ami érdekessé tette, már korán ezüst szálak jelentek meg a fekete hajfürtjei között. Elvitték s azóta semmi hír róla.

Tizenegyet üt az óra. Látom, hogy az udvarra befordul egy személyautó. Hátrább húzódom az ablaktól s újra elfoglalom a helyem az ágy szélén. Három oroz tiszt lép be a konyhába. A katonák meg sem mozdulnak, mintha senki sem jött volna be.

Az egyik tiszt kérdez valamit a harmonikázó katonától, de az is mámoros állapotban van s csak azt látom, hogy rettenetes nagyot köp a kapitány elé, mire a tiszt megfogja a vállát s nagy pofont ken le. De ez nem zavarta a katona nagy nyugalmát, mert tovább énekelt és harmonikázott.

Most kerül elő a tolmács és mindannyian bemennek a kapitány szobájába. Hosszadalmas a diskurzusuk s amikor kijönnek, az egyik tiszt odalép hozzám a tolmáccsal s közli velem, hogy holnap ez a tiszt jön értem s elvisznek innen.

Már nem érzek félelmet, mindegy hova visznek.

A tisztek távozása után a tolmács visszajön és elmondja, hogy átvisznek Budára egy másik parancsnokságra. Így ő már nem lesz többet velem. Mikor jönnek értem? Holnap délelőtt.

Igen biztatott s próbált megnyugtatni, hogy valószínűleg onnan el is engednek. Oh, milyen jól esett ez a vigasz ... de tudtam, hogy soha többé nem látom az édesanyámat. Miért visznek át? Mindig újabb... újabb stáció s vajjon hol lesz az utolsó állomás?

 

 

3.

 

 

Isten kezében a sorsom:.. Tudom, hiába lázadok ellene... Arra kérem, adjon erőt ahhoz, hogy olyan bátran és keményen nézzek szembe a rám váró veszéllyel, ahogy egész életemben tettem az élet nehézségeivel .. .

Az éjszaka igen hosszú és nehéz. Újra a fiatal besszarábiai katona van szolgálatban. Tőle tudom meg, hogy Budáról viszik a foglyokat Ausztriába. Ott van a politikai foglyok gyűjtőtábora s onnan egyrészűket elszállítják a Szovjetunióba. Magyarország bábkormánya szabad-kezet adott a politikai foglyokkal szemben.

Ez a katona volt az egyedüli, aki igazat beszélt. Talán a düh, talán az tett,. közlékennyé, hogy elveszítette testvérét és bele kellett illeszkednie egy utált_, gyűlölt rendszerbe. Mert érzem, hogy gyűlöli a szovjetoroszokat. Látta nővére sorsát párhuzamosan futni az enyémmel. Látta azt, hogy micsoda terror tombol s rabolja az emberek szabadságát. Milyen gyűlölt személy az intellektuel a bolsevista horda szemében.

Csodálom ezt a katonát, aki nekem, a fogolynak ilyen nyíltan, őszintén mer beszélni. Mint egy látnok, úgy festette elém az európai népek jövő sorsát. Honnan tudta ez a katona, hogy „csatlós” államok lesznek, hogy a szovjet birtokába veszi Európa keleti részét. Népek ezrei az országutakon fognak vándorolni .. .

Féléjszakát átbeszélgetünk. Nyíltan mondja:

—    Magát nem fogják hazaengedni, magát Budáról elviszik Szibériába, mert veszélyes az új államhatalom számára.

—    De hiszen, — válaszolom — én nem csináltam, nem intéztem a politikát, nem üzentem hadat, én csak egy szürke kis titkárnő voltam.

—    De nekik ellenséges helyen volt, kapitalisták közt, maga is az. Kapitalista államformában élt, annak volt a dolgozója, ez nagy bűn a kommunisták szemében. Magától sok mindent meg akarnak tudni. De ne higyjen semmiféle ígéretnek. Mert ígérni fognak mindent, csakhogy ki tudjanak csalni értékes adatokat. Minden csak hazugság náluk, úgyis becsukják. Akár beszél, akár nem. Ezeknek az egész életük hazugságra épült.

—    Szörnyű — sóhajtok fel.

—    Soha ne higyje el, ha azt mondják, hogy ez vagy az már bevallotta ezt és ezt és hogy ők mindent tudnak. Így akarnak emberekből vallomást kicsikarni. Tanulja meg_, hogyha az első nap nemet mond, azt tartsa is végig, mert így lehet csak velük beszélni.  És ne féljen. . . mert ha látják, hogy fél, akkor még durvábbak lesznek . . . Nem félni tudom, hogy emlékezni fog erre, amit én, a maga őrzője mondottam, mert én ismerem ezeket a bitangokat. A ruha rajtam az övék, de szívem nem öltöztethetik más ruhába. Gyűlölöm s gyűlölni fogom őket ...

Csend. Azután ledűlök ruhástól az ágy szélére s így virrad reám a reggel.

Már délfelé jár, amikor befut a kapitány kocsija és a tegnapi tiszt. Jön a tolmács és közli, hogy mindjárt hozzák a kabátomat, mert azt elvették, amikor idehoztak. Nemsokára meg is kapom. A tiszt ezután a szobában hosszasan beszélget a kapitánnyal.

Nyílik az ajtó és a tolmács jön, hogy menjek ki az udvarra, mert a kocsi már itt van. A kapitány is kijön. Ez a kocsi már nincs lefüggönyözve. Mindent látok, amerre halad. A romos utcákat, a foglyokat kísérő szovjetkatonákat és a vöröskarszalagos muszkavezetőket. A Parlamentnél a szükséghidon megyünk át Budára. A Naphegy utcában a kormányzó leánya, néhai gróf Károlyiné, Horthy Paulette villájában székel a szovjet parancsnokság.

Már a kapuban vár egy katona, akinek átadnak és felvisz az emeletre. Olyan furcsa érzés vesz erőt rajtam, hiszen a villát jól ismerem, sokszor voltam a vendége.

Az egykori gyönyörű park a nagy fenyvessel most mint egy trágyadomb. A villa és környéke tele emberi ürülékkel. Szenny_, piszok mindenütt.

Az egyik szobában van egy repülősapka. Az orosz katona kezébe veszi s mutatja, hogy nézzem meg, a kormányzó fiának a sapkája volt. A katona többször ismétli a szót:

— Horthy... Horthy...

Ezután jegyzőkönyvet vesznek fel, részletesen, még azt hogy milyen ruhában vagyok. Utána a katona levisz újra a földszintre, ahol valamikor a portás fülkéje volt. A gyönyörű hall, amely oly sok híres embert látott, most a falhoz támasztott orosz fegyverekkel van tele, mert itt tanyázik az őrség.

Bevisznek egy szobába s egyedül hagynak. A szobában csak egy ágy van matrac nélkül és egy gyönyörű perzsa szőnyeg. Csodálom, hogy ezt még nem lopták el.

Mindenütt a szép gellérthegyi villákban — ahogy látom nyitott ablaknál állva — oroszok vannak. De szomorú szívvel látom azt is, hogy az egyik villának a kertjében a tulajdonos leánya teniszezik egy orosz tiszttel...

Vacsorára bablevest hoz be egy katona. Nem eszem meg. Rádűlök az ágyra. Az ablakot be kell csukni. Fekete papír takarja, mart még mindig légitámadásoktól tartanak. A távolban morajlások .. .

Igen hosszú és fárasztó az éjszakám. Reggel feketekávét hoznak és utána megint várakozás. Látom, hogy hozzák és viszik az embereket, magyar és német foglyokat.

Egyszercsak megpillantom Kubányi századost, a rádió bemondóját, amint kihallgatásra viszik. Összetörtnek, megkínzottnak látszik. Odaállok az ablakhoz, hogyha visszahozzák, meglásson. Igen sokáig tart, míg végre jön. Az ablakból kiszólok: Kubányi ... Felnéz reám s ebből én mindent megértettem...

Már meglehetősen későre jár az idő, amikor értem jön egy civilruhás férfi azzal, hogy visznek kihallgatásra.

 

 

 

                                                                              4.

 

Az egykori Horthy-Károlyi-villától kissé feljebb egy nagy épületben van egy másik parancsnokság. A földszinten kísérőm bevezet egy szobába, ahol össze-visszaságban állnak a bútorok, csak a szoba közepén akad egy kis üres hely. Itt áll egy nagy íróasztal, amely mögött egy kapitány ül. Az íróasztalon vázában korai ibolya. Miféle „gondos” kezek rakták az asztalára?

A kapitány helyet mutat vele szemben egy nagy fotelben. Ekkor nyílik az ajtó és belép egy hórihorgas, kampósorrú fiatalember. Így mutatkozik be:

-- Én Bródy vagyok, a híres író Bródy Sándornak az unokaöccse. A bátyám is ismert ember volt a pesti tőzsdén, gabonás volt, talán emlékszik is rá névleg. Munkaszolgálatos voltam, onnan szöktem át az oroszokhoz, megtanultam jól a nyelvüket.

Oda sem hallgatok, csak nézem a kapitányt s várom, hogy mikor szólal meg. De továbbra is Bródy beszél.

Közben nyílik az ajtó, alacsony, idős férfi jön be s helyet foglal a sarokban levő fotelben.

Bródy folytatja dicsekvését, fenyegetését, a magyarok gyalázását s már elfog az utálat. A kapitány az iratokba mélyed. Úgy látszik, a kihallgatás előtt a muszos Bródyval akar megpuhítani, ezért engedi tovább beszélni.

-- Tehát jól gondolja meg minden szavát, legyen őszinte hozzám — folytatja szemtelenül Bródy — s mondja el, hogy kik voltak azok a német ügynökök, akik a lakásán megfordultak? Ma a kapitánynak jó kedve van s így én hatni tudok rá, mert az este itt nagy muri volt a tisztiétkezdében, itt volt Tolnai Klári is, aki igen tetszik a kapitánynak. És amit én mondok neki a maga vallomásából, azt ő igaznak veszi.

Már nem bírtam tovább hallgatni a szemtelen pökhendiséget. Felugrottam, a kezemet ütésre emeltem s mondottam:

—       Maga aljas bandita, hát azt hiszi, hogy maga engem meg tud félemlíteni? Hogy ez a legfelsőbb szovjet bíróság?

A pofont csak úgy kerülte el, hogy a kapitány íróasztala mögé hátrált. A kapitány látja, milyen indulatos vagyok. A sarokban ülőnek int, hogy menjen oda. Oroszul beszélnek. Az öreg beszéd közben rám néz, aztán Bródyra mutat. A tiszt feláll s ordítva az ajtóra mutat. Bródy, mint egy megvert kutya, kétrét görbülve hagyja el a szobát.

Akkor az öreg hozzám fordul s magyarul mondja:

—       A kapitány kérdezte, hogy mi történt, miért olyan indulatos és mit mondott Bródynak. Én mindent lefordítottam, ezért dobta ki a kapitány. Most én leszek a tolmács.

A kapitány pár percre kiment a szobából s ekkor tudtam meg, hogy a tolmácsom még az első világháborúból ittmaradt orosz hadifogoly, akit most mint tolmácsot szintén magukkal cipelnek. Dunántúlon lakott, volt szép háza, felesége egy magyar gazdálkodó leánya. Egy fia van, de arról nem tud ő sem, mert elvitték.

Visszajött a kapitány. S megkezdődik a kihallgatásom:

—       Milyen viszonyban volt a török követség titkárjával? S milyen viszonyban volt 1935-ben a Budapesten tartózkodó Zahedi perzsa generálissal?

—       Sefedin Sefket bejt, a titkárt, jól ismertem, egész családjával baráti viszonyban voltam. Felesége ugyanis magyar leány. Zahedi generálist pedig úgy ismertem, hogy nagybátyám, aki mint építészmérnök Teheránban él, levélben értesítette édesanyámat, hogy a generális személyes jóbarátja, katonai bizottsággal jön Magyarországára, lovakat akar vásárolni a perzsa állam részére. Legyünk segítségére, hogy küldetése sikerrel járjon. A sah is szeretné, ha híres magyar tenyésztésfa lovak kerülnének udvarába. Innen ismerem — feleltem.

- De maga sokat utazott is a generálissál s bizonyára más dolgokról is beszélgettek.

—    Ez tisztán üzleti megbeszélés volt. A Magyar-Egyiptomi RT., melynek ifj. Horthy Miklós volt a vezérigazgatója, akarta az fizetet lebonyolítani a perzsa állammal s én mint megbízott szerepeltem a tárgyalásoknál.

—    S miért volt az a baráti viszony, hogy amikor a perzsa trónörökös átutazott Budapesten_; maga is kint volt a fogadásnál?

- A trónörökös, a mostani sah, Svájcból jött, az iskolából ment vissza hazájába, így a tábornok és kísérete kiment a pályaudvarra fogadni. Igen örültem, hogy abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy találkozhattam a perzsa trónörökössel.

—         S miért üldözték maguk a zsidókat? — kérdi a kapitány. Mondom a tolmácsnak, hogy kérdezze meg, mint vizsgálóbíró vagy mint magánember kérdezi. Tudok válaszolni.

A tolmács fordít.

—  Igen, a kapitány szeretné hallani, mi az oka annak, hogy olyan nagy az ellenszenv a zsidósággal szemben? Ne féljen, csak beszéljen egészen nyugodtan. A kapitánynak tetszik, hogy nem fél és hogy a Bródyra milyen erélyesen rákiabált.

A kérdésekre aztán elmondtam, hogy az antiszemitizmust maga a zsidóság csinálta! Mert már olyan túlkapásokra ragadtatták magukat, hogy a magyar kormány kényszerült korlátozásokat életbeléptetni.

—                Csak beszéljen kérem, igen érdekel, — szólt közbe a kapitány.

—  A zsidóságnak Magyarországon igen nagy lehetősége volt tanulni, vagyont gyűjteni s a legfontosabb pozíciókat betölteni. Kezükben voltak a kulcspozíciók. A mi arisztokratáink könnyelműsége folytán igen sok, drága magyar föld került a kezükbe. Így a nagybirtoknak igen nagy százaléka zsidó kézen volt. Egyetemet végzett ifjaink nem kaptak állást a zsidó kézben levő nagyiparban. Hogy megértse és tisztán láthassa a magyar zsidóság szerepét, vissza kell mennünk az 1914-es világháborúhoz, amikor a hadseregszállítás, a nehézipar és az élelmezés is mind az ő kezükben volt. A magyar katonák papírtalpú bakancsban harcoltak s a kemény hidegben soknak elfagyott a lába, mert ellopták az arra a célra kiutalt bőrt. De bűnösök voltak azok is, akik tudták és nem fékezték a visszaéléseket, mert lepénzelték őket.

A kapitány feszülten figyel, szemével szinte bátorít.

—    Mit szólt volna. kapitány úr, ha a háborúban az egész csapatának elfagyott volna a lába, meg a másik csapatokénak is és nem tudtak volna harcolni? Azért, mert lelkiismeretlen emberek sokat akartak keresni és bőr helyett préselt papírt verettek a katonabakancsok talpára.

A kapitány kézmozdulattal jelzi, hogy lelőtte volna őket.

Magam is bámulom, hogy mindezt végighallgatja a kapitány. kihallgatás tovább folyik:

—    Igaz-e, hogy állandóan diplomaták társaságában volt? Milyen viszony fűzte Brenta olasz katonai attaséhoz?

—    Kérem, én társaságbeli nő voltam és szüleim házánál is megfordultak magas tisztséget betöltő emberek. Sajnos nem voltam gyárimunkásnő .. .

—       Pedig sokkal jobb lett volna, — mondja a kapitány — akkor most nem lenne itt.

—       Ha önök engem háborús bűnösnek minősítenek, ez nekem nagy kitüntetés. Mert akkor tudom, hogy a hazámnak tettem szolgálatot. De ha van paragrafus, amelyik meghatározza a bűntény, a kémkedés tényálladékát, akkor önnek tudnia kell, hogy ilyen. formán egy vesztett háború esetén Európa minden szürke titkárnőjét le kell tartóztatni.

—       Maga igen bátor. S milyen volt a viszonya Hitlerrel?

Erre a kérdésre dühbe gurultam:

—       Egy ezredes és egy hadnagy fiam van tőle— válaszoltam maró gúnnyal.

A tolmács hangosan elnevette magát. S orra alatt mondja: jól beolvasott neki. Íme, a második tolmács, aki szinten nagyon szereti őket. A kapitány int, hogy vigyenek.

5.

 

Bejön egy katona s visszakísér a villába. Már meglehetősen későre jár az idő s legnagyobb meglepetésemre másik szobába visznek.

Egy idegen nő van a szobában, szintén sorstárs. Németül beszél. Ez a szoba már lakályos, nagy fürdőszobával. Közli velem a nő, hogy most hozták őt is Pestről, de előzőleg Romániában volt letartóztatva. Fiatal, de már nagyon ősz. S mint jeges hullám fut át rajtam a besszarábiai katona elbeszélése elhurcolt ügyvéd nővéréről.

Megkérdezem, nem Besszarábiából való és nincs egy öccse?

—                De igen — mutatkozik be. — Vera Iva vagyok Kiliából. Ebben a pillanatban a nyakába borulok s zokogva mondom el, hogy az öccse volt az én őrzésemmel megbízva. Minden pontosan egyezik. Íme, a sors különös játéka. A fogolynő és az őrzésével megbízott katona és nőtestvére története.

Most már felszakad a zsilip s mesélni kezdi borzalmas tragédiáját:

Egy éjszaka őszült meg a románok pincéjében, ahol 10 napig volt bezárva, teljes sötétben. Minden este lejöttek a tisztek, hogy testi gyönyöreiket kielégítsék. Vera férjes asszony volt, aki a letartóztatáskor áldott állapotban volt s a brutalitások következtében vesztette el gyermekét. Azután egy napon átadták az oroszoknak. Most őt is azért hurcolták ide, hogy mint foglyot tolmácsnak használják fel.

Én, a szerencsétlen, vigasztalni próbálom, mert beteg, lázas ... Erősen vérzik, de hiába kopogtatok az ajtón, senki nem jön .. , A cipőm sarkával kitörtem két ablakfiókot ... Nagy szaladgálás, mert nem tudták, honnan jön a zaj. Végre a sok dörömbölésre jönnek és Vera oroszul mondja, hogy orvost kér... El is szaladt egy katona és nemsokára megjön az orvos. Megnézi a súlyos állapotban levő Verát, injekciót ad neki.

—                Ha rosszabbul lesz, akkor csak dörömböljenek az ajtón.

Így telt el az éjszakánk.

Reggel behozták a levest. Most már kívántam a meleget, pár kortyot ittam.

Vera fekszik, nem bír lábra állani. Bejön egy katona, aki románul mondja, hogy kórházba viszik ...

Nemsokára érkezik az orvos. Most már jön vele egy nő is és újra injekciót adnak. Vera lassan elcsendesedik s látom, hogy nemsokára álomba merül.

Már egészen fent jár a nap, mikor megnézem mi az, hogy olyan nyugodtan alszik. Rémülten látom, hogy az arca viaszsárga ... Meghalt! Mint egy őrült dörömbölni kezdek. Jön egy katona s mutatom

neki, nézze meg...

Szó nélkül rohan ki. Hallom, hogy a hallban nagy a futkosás... Pár perc mulya négy tiszt jön és egy nő szintén orosz egyenruhában, mellén egy csomó kitüntetés... Jön az         öreg tolmács is.

—                A tisztek tudni akarják, mi történt ._. ... Mit csinált a nő?...

—  Itt volt az orvos, -- mondom — injekciót adott neki, azután elaludt. S furcsának tűnt nekem, hogy olyan mozdulatlanul fekszik, hisz az injekció hatása már régen elmúlhatott. S látom, hogy halott. Úgy látszik, az injekciótól halt meg.

Ordít rám az egyik tiszt, hogy nem igaz... Megmérgezte magát s én segítettem neki.

—                Nem lett öngyilkos ... az nem igaz ... az injekció után halt meg.

Nekem jön az egyik tiszt és belémrúg .. .

-- Ha arról, ami ebben a szobában történt beszélni mer, akkor jaj magának is! ...

Gyilkosok! .. .

Ahogy a tisztek eltávoztak, jön az öreg és közli velem:

—                Most nagyon vigyázzon, mert ők tudják azt, hogy Verát megölték és hogy maga tisztában van a halálával ... hallgasson. Különböző tisztek elé fogják vinni és próbára teszik.  Délután magáért jövök, mert itt van a lista, kiket kell előállítani.  Isten legyen magával, szegény.

Később dörömbölök az ajtón. Jön egy katona és próbálom megértetni, hogy ki akarok menni. Nagy nehezen megért, lemutat a lépcsőház aljára, ahol a WC van. De oly piszkos, hogy nem lehet használni.

   A katona fent áll a lépcsőn és néz. Mutatom: nézzen ide. Nevet, mint egy hülye s akkor látom, hogy részeg és int, menjek ki az udvarra.

Az udvaron az ablakokra nézek.

Próbálom az ablakok mögött levő arcokat felismerni, de nem merek felnézni teljesen, mert a katona figyel...

Egy pillanatra mégis látom Kubányi fejét s mellette egy ismeretlen tisztet. Újra bevisznek. De most már megint egy másik szobába. Egy férfi van itt. Több egymásba nyíló szobát látok és az egyikből kijön egy úr, aki hozzám tép és bemutatkozik.

A svéd kereskedelmi konzul. A másik pedig Engerström, ugyancsak svéd. Miután a németet egyformán beszéljük, elmondják a sorsukat. Peregnek a kérdések. A svéd konzul mondja, hogy hat napig hideg vízbe állították  __________ egészen térden felül, mert nem vallotta be, hogy miért
nem menekült el Budapestről. Amikor a svéd konzult, Raoul Wallenberget hat napi vízbenállás után felhozták, a kihallgató bíró azt mondja neki, hogy most mar fog vallani?

A derék svéd — aki rengeteg zsidó számára szerzett menlevelet s így nem tudhatta, miért fogták el -- gúnyosan azt felelte, hogy adjanak még neki lábfürdőt, mert ő azt nagyon szereti.

(Itt közbevetőleg ki kell térnem rá s miután Isten 11 év után hazasegített, meg kell jegyeznem hogy 1956-ban, amikor a magyar szabadságharc kitört és az UN főtitkárt, Dag Hammarsköjdöt vártuk, de nem jött, az a hír is járta: azért se igyekszik, mert gyűlöli a magyarokat. Szerinte a            budapesti svéd kereskedelmi konzult a magyarok, a „nyilasók” ölték meg.)               _.

Mint tanú, aki 1945 május 17-ig együtt voltam vele az oroszok által fogvatartva, igazalom, hogy ez nem áll.  Tudom a kihalltatása részleteit, mert közölte velem.

 

Raoul Wallenberg, a svéd konzulátus főtisztviselője, a Szovjetben halt meg. S azok juttatták a szovjet-hóhérok kezére, akiknek százszámra adta a menleveleket, hogy mentesüljenek az esetleges elhurcolás alól. Később a világsajtó is megerősítette a konzul oroszországi pusztulásának hírét.

Budapesten igen sok, svédek által óvott házban laktak zsidók. Ilyen ház volt a Lipótvárosban is, ott, ahol később az ÁVH, a vörös politikai rendőrség ütötte fel a tanyáját és gyilkolt dühös vérengzéssel.

1957-ben. az UNO-nál, a Nemzetek Szövetségénél történt kihallgatásom alkalmával Bécsben részletesen elbeszéltem, hogyan vallatták Wallenberget, eredménytelenül.  Mindenáron arra akarták kényszeríteni, hogy vallja be: a németeket várta vissza és azért maradt Budapesten.

De hol vannak ezek a részletes UNO-jegyzőkönyvek? Mert hiszen tizennégyen voltunk, akiket kihallgattak s tudomásom szerint igen nagy zür-zavar volt az UNO-nál. Ugyancsak 1957 május 3-án a bécsi svéd követséggel is közöltem, hogy együtt voltam Raoul Wallenberggel a szovjet fogságában.

1959 nyarán megismertem a mártírhalált halt nagy barátját a magyarságnak: Powl Bang Jensent, akivel több alkalommal szerencsém volt beszélni s akinek szintén elmondottam a svéd konzul kálváriáját.

Sokat beszélgettünk az orosz vallatási módszerről. Nagy figyelemmel kísérte közléseimet. Tőle kérdeztem, mi történt a felvett jegyzőkönyvekkel, hiszen annyi, de annyi terhelő bizonyíték áll rendelkezésére a Nemzetek Szövetségének az oroszok ellen és a budapesti vörös bábkormány vérengzéseiről is. Hogy lehet az, hogy megtűrik ott a bábkormány képviselőit, hiszen azok nem a magyar nemzet nevében jöttek ide. Szegény Bang Jensen -- az Isten áldja meg haló porában — megfogta a kezem s azt mondotta: „Nem szabad belenézni az UNO dolgaiba!” Ez velem mindent megértetett. S ezért kellett a magyarok nagy barátjának meghalnia. Nem volt hajlandó kiadni 84 szabadságharcos névsorát, akik vallomást tettek.

De visszatérek szovjetrabságom leírásához..

 

 

 

                                                                             6.

 

A budai egykori Károlyi-Horthy-villában átélt izgalmas napok után elkövetkezett az elhurcolás és a fájdalmas búcsúvétel ideje Budapesttől, amellyel egész életemen át összenőttem. Fájdalmamat csak az enyhítette, hogy a Duna egykori „világszép királynője” — ahogy a lelkes külföldiek elnevezték — ebben az időben romváros lett és az elözönlő idegenek valami visszataszító idegen külsőt adtak neki.

A keresztény őslakosság egy része elmenekült a szovjet kegyetlenkedés elől, — most érzékelem, mennyire igaza volt — az otthonmaradtak nagy része már fogságban van s azok, akik szabadok nem mernek mutatkozni az utcán. Akiket közülük látni, azok fegyveres pribékek közt vonulnak a miénkhez hasonló rabságba.

Kínzott az érzés, lesz-e onnan visszatérés?

Nyersen leparancsolnak bennünket a budai villa kapujához s közölték, hogy elszállítanak más városba.

Kis teherautókra raktak bennünket Kubányival és Engerströmmel. Itt még láttam Raoul Wallenberget. Megindult a kocsi a bécsi országúton és Győrött újabb parancsnokságnak adtak át bennünket.

Itt találkoztam Riccioninak, a Budapesten élt olasz fasiszták vezetőjének menyasszonyával, K. Ilonával. Riccionit halálra keresték az oroszok és Rákosi politikai rendőrsége. Úgy tudták, hogy akkor még nem hagyta el Pestet, ott bujkál valahol

Személyes jó barátja volt Mussolininek. Magam is ismertem. Magas, karcsú alakja mindennapos vendége volt a Duna korzónak s rendületlenül bízott abban, hogy megnyerjük a háborút.

Menyasszonyát azért vallatják, hol van Riccioni?

Ütik, verik ... Papírokat tesznek elébe, hogy írja alá Riccioni nevét, akkor szabadon engedik.

Isten tudja, mi történt, mert egyik napról a másikra elengedték.

Mi azután beszéltük a többi foglyokkal, hogy biztosan aláírta a kért írást. Íme, könnyen lehet embereket vallomásra bírni. A szabadság ilyen nagy erő, hogy érte a fogoly még a hűséget is képes áldozatul dobni.

Nagypénteken reggel fél 7 órakor indultunk újra útnak gyalog-menetben. Még az eső is velünk tartott a szomorúságban. Lassan szemerkélt az eső. Emlékszem, édesanyám mindig azt mondta, ha Nagy-pénteken esett, illik ez Krisztus Golgotajárásához.

Szomorú, borús Nagypéntek. Százezrek Nagypéntekje. Ahová még nem ért el az orosz, az országutak vándorai tízezerszámra menekülnek az ismeretlen sors felé .. .

Minden második ember kapott egy vekni kenyeret... Az utolsó Úrvacsora jutott eszembe, amikor az Úr Jézus megszegé a kenyeret tanítványainak. De itt a hóhér van velünk.

Így hagytuk el Győrt. Ezred magammal most már gyalog hajtottak bennünket. A városból kiérve, a bécsi országúton haladunk, kétoldalt katonai őrséggel. Szembe velünk, Bécsből jövő orosz katonai kötelékek, a katyusával, özönlöttek Pest felé.

Azután szétszakított magyar kötelékek családokkal együtt jöttek vissza, szegényes kis motyójukkal. Őket beérte s visszahajtotta az orosz.

Szomorú a menet találkozása a visszatérő magyarokkal. Ahol a falvakon átvonultunk, igen sok helyen már kint volt a vörös zászló, de az emberek arcán sötét bánat ült.

       Egyik falun áthaladva, pár bátor magyar asszony utánunk szaladt, hogy kenyeret adjon, de a szovjetkatonák puskatussal zavarták el őket.  Estére egy elpusztított magyar kúria előtt álltunk meg. „Nyilaspuszta” kúriája volt. Kifosztva, kirabolva ... a lakásban alig van bútor.

            Ide hajtottak be bennünket. Vizet kerestünk, hogy lemossuk magunkról az út porát. Az orosz szakács pedig hozzákezdett a vacsora főzéséhez. Az udvaron ténfergő éhes tyúkokat is összeszedte, de persze ezt csak a tisztnek és az őrségnek készítette, míg nekünk egy piszkos üstben levest főzött.

            Kissé hűvösre fordult az este. Mindenki fekvőhelyet keresett Én és társnőm, Lili, egy korábban Franciaországban élő énekesnő (Meller Ilona, magyar apja híres műkereskedő volt Pesten) terepszemlére indultunk, hogy hol húzzuk meg magunkat. Találtunk is a kastély kert felőli oldalára nyíló kis kamrát, utána elmentünk szalmáért és így ágyaztunk meg magunknak. A többi fogoly közösen a szobákban, szintén szalmán hevert.

Másnap reggel hajtottak bennünket tovább. Mindenütt az utakon német katonák hullái, borzalmas bűz, az elhullott állatok rothadó szaga, füstös, leégett házcsonkok.

Borzalom...

Az utak mentén húzódó árkokban cipőjüktől megfosztott katonaholttestek feküsznek. Egy fiatal német, nem lehet több húsz évesnél, hátán fekszik, de csizma már nincs a lábán.

Égnek meredő kilőtt tankok, halott kezekből kiesett fegyverek szerte-széjjel. Szörnyű látvány...

De embereket nem látni. És így vándorolunk tovább... tovább, felégetett falvakon keresztül napokon át.

Estére megállunk egy-egy félreeső faluban éjszakázni.

Mindenütt rombolás... füstölgő házak gerendái merednek az ég felé. Életet alig látni ...

Napok múlva elérjük Kiskomáromot. Ezt az utat soha sem fogom elfeledni. Amint hajtottak bennünket az országúton, velünk szembejövő vöröskokárdás katonák köpködnek bennünket és azt halljuk tőlük: fasiszták... fel kell őket akasztani!

Az egyik kapuban egy lovaglóruhás kisasszony, karöltve egy vörös banditával, kiáltja felénk és a kezében levő lovaglóostorral fenyeget: — Hazaárulók!...

Mi... s ő, aki már testét is eladta a vörösnek, a finom úri kisasszony, hát ez meg micsoda? ... Szégyene a magyar lányoknak!

Győrben Engerstörmtől kaptam egy Napóleon-aranyat, amit a szájában hordott napok óta. Betettem a cipőmbe és már teljesen leette a húst az ujjaimról. De tartogatom ... Ki tudja, mire lesz jó?

Dr. Kerling újpesti ügyvéd is igen beteg, neki is gyomorvérzése van, úgy összeverték. A bátyja a híres magyar teniszbajnokunk.

Mindig van valami baj ... hol az egyik lesz rosszul, hol a másik.

Kerling megkérdezte az egyik őrt, mert jól beszélt oroszul, hova visznek bennünket? Az őr azt mondta, hogy Bruckba. De hát ez az osztrák határon van. Találgatjuk, miért?

Kubányi odaszól: valószínűleg ott fognak ítélkezni felettünk.

—    De hisz ez képtelenség! — mondom én. Ennyi embert külön tárgyalni?

—    Ugyan kérem, a szovjet? — feleli Kubányi. — Ez nem tárgyal, ez bírósági ítélet nélkül fosztja meg az embereket a szabadságtól. Hát nem hallott még, asszonyom, a szovjet módszerről?

Egy fiatal tüzérfőhadnagy — Maschirevich — igen kedélyesen odaszól Kubányinak:

—    Ejnye, ejnye, hát miért ijeszted a hölgykoszorút? Bécsből biztosan hazaengednek bennünket.

Ő volt az egyedüli, akit jókedve nem hagyott cserben. Csak mindenkit arra kért, hogy ha hamarabb hazakerül, menjen el a feleségéhez Csillaghegyre és mondja meg, hogy él. 1944 májusban esküdött. S most 1945 április. Milyen rövid ideig tartott a boldogsága!... De mindig jókedvű...

—                Főhadnagy úr, ez az a bizonyos akasztófahumor, ugye?

Odaszóltam:

—    Ejnye, ejnye... de csúnya meglátásai vannak. Félre velük! Fogunk mi még táncolni a tiszti kaszinóban .. .

Nem tudom mi lett vele...

7.

 

Végre Bruckban vagyunk. Nagy kastély udvarára terelnek bennünket. Ez a háborúban a németek nagy hadikórháza volt. Nem is kastély, hanem egész vár. Az udvaron számolnak és leltároznak bennünket.

Mellettünk halmazba rakva a német zászlók százai. A büszke sas összepiszkolva, rongyosan hever. Az egyik katona odajön és a tolmács, Kerling útján mondja, hogy mehetünk a kúthoz, mosakodjunk meg és azután majd elosztanak. Porosak vagyunk, se szappan, se törülköző .. .

De víz... ez a legfontosabb. Nekiállunk kettesével. Velünk cipelnek egy keleti típusú démont.

Kiugrik a sorból és odafut a német zászlóhoz, tépni akar belőle. Mi rámordulunk s meglátja az orosz is és úgy oldalba vágja, hogy csak úgy nyekken. Tehát az ellenségben több a becsület, mint ezekben. Na persze, mi sem maradtunk adósai.

A kapu alatt rengeteg befőtt, ami a németektől maradt itt. Hordóban méz. S amikor engem és Meller Ilonát átvisznek egy szobán, plafonig felhalmozott ágyneműk, lepedők százai felrakva, példás rendben.

—    Na — mondom Mellernek — úgy látszik, hogy ezt nem látták, mert akkor már nem volna itt!

Itt kezdtünk tanulni oroszul.^. A mellékhelyiség — ubornya. Ez is valami, mert ez a szó igen fontos.

A kapu aljában több kis kamra van, egy-kettőnek rácsos az ajtaja. Pici fülkék. Vajjon milyen célt szolgáltak ezek?

Az egyik ajtó mögül megszólal Kubányi hangja:

-- Még itt van? Hála Isten, azt hittem már megint másfelé vitték.

Áprilisban vagyunk. A napok szépen meghosszabbultak. Az udvaron érezni a föld friss szagát. A fák erősen rügyeznek, meleg van, gyönyörű tavasz nyitogatja éledő leveleiket. S mi itten?!

—                Ki tudja, hogy lesz-e még számunkra tavasz?!

Az ablaknál állunk, ahonnan kilátni az utcára és a kapura. Ezen a kapun keresztül folyik az egész közlekedés. Mindenkit látni, aki bejön. Nézzük, hogy fogolyszállító kocsik nem jönnek-e? Nem. Sok a személyautó. Állandóan ,sportosan érkeznek s behajtanak az udvarra.

Sokáig álldogálunk. Már egészen besötétedik. Nyílik az ajtó és egy gnóm gurul be, kezében egy szál gyertyával. Most már hozzákezdünk ágyunk elkészítéséhez. Nem tudom a nyomorúságban sem visszatartani magam és odaszólok nevetve Mellernek.

-- Lilikém! Gyerünk egy áriával a Pillangó kisasszonyból ...

—  Nahát, hogy te milyen ló vagy, — mondja nyugalommal — még hogy énekeljek? Itt?

—         Persze, hadd lássák, vagy hallják ezek a bitangok, hogy mi nem félünk. Na, gyújts rá egy nótára. Csocsoszán nótája Pinkertontól. Az egész épületben halálos csend.

Felhangzik gyönyörű hangján Csocsoszán búcsúja. Odatámaszkodik az ablakhoz, ráhajtja fejét az abrakfára és énekel. Talán életében most énekelt a legszebben. Csilingel a hangja, olyan tisztán, mint a hegyi-patak csobogása .. .

Vékony kis alakja szinte megnövekszik a félhomályban, az arcán valami csodálatos szépség, mintha a párisi nagyoperában telt ház előtt énekelne. Olyan magabiztos, nyugodt... és sír, sír a búcsú percében.. Szinte sóhajtja a végszót.

Látom, hogy őt is emlékek rohanták meg. Elérzékenyült és hosszan hallgat.  Lefekszünk. Az éjszaka hosszú, csendesen múlik az idő. Valami hihetetlen fáradtság van rajtunk. Aztán mély álom szakad ránk.

Reggel egy katona jön értem és mutatja, hogy szedjem össze a holmimat. Még ott áll a forró leves, mutatom, hogy enni akarok. Int, hogy egyem. Áll felettem, mint egy hóhér. Gyorsan megiszom és oda-  szólok Mellernek:

— Mikor fogunk megint találkozni és hol?

8.

 

Megöleltük, megcsókoltuk egymást és mentem a porkoláb után. Csak most láttam, milyen óriási ez a többemeletes épület. Hatalmas virágház mellett haladtunk el, mely tele volt gyönyörű rózsával. Ez a kertészet látta el annakidején Bécset virággal. Most meg a „Davaj csaszi” legényei tépik. Minden orosz sapkáján virág díszlik.

Egy nagy épületszárnyba vittek a harmadik emeletre. Pár perc múlva fiatal tiszt lép be s újra felveszi adataimat, ki tudja hányadszor? Utána nagy aktacsomagot nyomnak a tiszt kezébe, aki maga után hív és máris megyünk Lent az udvaron, legnagyobb csodálatomra, ott van Kehrling dr. is. Személykocsiba ülünk. Kehrling, a tiszt, magam és a sofőr. Az utcára kiérve megállunk egy épület előtt, ami raktár lehet. A tiszt bemegy és pár perc múlva két fehér kenyérrel, egy nagy csomaggal és két literes üveggel tér vissza. Kérdezem Kehrlinget, hova visznek bennünket^?

— Egész biztos, hogy haza. Nézze, hisz a Bécsi-úton megyünk.

Nem tudom, hány óra lehetett, a nap már igen magasan állott, amikor beérünk Komáromba. Kehrling nagyon i rosszul van, a feje állandóan az autó ablakában és vért hány.

Megkopogtatom a tiszt vállát, megállunk. Én is kiszállok a kocsiból. Igen nagy a meleg. A tiszt előszedi a csomagot és akkor látom, hogy különböző felvágott van a papírban. Nekem is összeszaladt a nyál a számban a drágaság láttára. A tiszt felém nyújt egy kenyeret és egy darab felvágottat. A kését is átadja. Kehrling nem tud enni, mert gyomorgörcse van.

Latolgatjuk az eshetőségeket. Ahogy tovább haladunk, valóban mind jobban közeledünk a már megjárt falvakon keresztül Budapest felé. Megtörtént, hogy a sofőr eltévesztette az utat és ilyenkor kétszer is megjártunk egy községet. Igy volt Komárommal is.

Végre nagy kerülgetéssel, este beérkezünk Esztergomba ... Mintha kicsit a bizalmam visszatért volna.

A sötétségben is látni a borzalmasan összebombázott várost.  Sehol villány, csak itt-ott látni egy polgáriruhás rendfenntartót, derekára kötött lámpával, amelyben gyertya pislákol. Nem lehet tudni hol vagyunk, melyik részén a városnak. 

      Nemsokára egy emeletes, régi épület előtt állunk meg.  A tiszt és a sofőr kiszállnak, a kapuhoz mennek A kapu zárva. Az épületet sötétség borítja.  Nagysokára nyílik a hatalmas kapu és megjelenik egy idős hölgy és egy úr.  A hölgy igen erélyesen beszél.

A tiszt, int_, hogy szálljunk ki. Bemegyünk a kapu alá s mondja Kehrlingnek, várjunk, amíg visszajön.  Szállást keres.  Közben a hölgy újra kijön. Így szól:

— Idehordják ezeket a nőket „egy éjszakára”, azután itt maradnak a nyakamon s még kidobni sem lehet őket, mert pártfogásába veszi egy-egy orosz.

Odalépek hozzá s mondom:

— Bocsásson meg azért, hogy békés otthonába betörtünk, de mi „foglyok vagyunk”.

Az idős hölgy megölel és mondja:

— Bocsáss meg, gyermekem_, én az esztergomi főjegyzőné vagyok. A házam tele van kibombázott emberekkel és azt hittem, hogy megint egy átutazó szovjet ember cipeli ide a nőjét.

S azután folytatja:

— Gyönyörű városunk feldúlva, na de tessék bejönni. Most a konyhát használjuk és talán adhatok valami kis meleg ételt.

Bemegyünk a konyhába és leülünk az asztalhoz. Megkérem a főjegyzőnét, hogy talán meg lehetne mosakodni.

- Édes fiam, tessék, a fürdőszoba be van fűtve, megmosakodhatsz. A kisbabát fürdetni kell, azért van melegvíz.

Ebben a pillanatban lép a konyhába a tiszt. Az asztalra teszi élelemcsomagját. s valamit mond a főjegyzőnének, majd újra kimegy.

A főjegyzőné fia is bejön. Mondja, hogy ügyvéd és másnap megy Pestre. Szeretnék az édesanyámnak levelet küldeni, szegény nem tudja, mi van velem.

—   Tessék megírni, hozok papírt, elviszem és átadom.

Felmentem a fürdőszobába s a tükör asztalán gyorsan papírra vetettem: Édesanyám! élek, nem tudom mikor, de egyszer haza fogok jönni. Ne sírjon és vigyázzon az életére...

Mire lementem a tiszt már visszajött. A főjegyzőné fiának mindent sietve elmeséltem, nyugtassa meg édesanyámat.

Kehrling dr-ral együtt megettük a főjegyzőné által adott vacsorát s a tiszt és a sofőr is evéshez láttak. Itták a rumos teát.

A főjegyzőné mondja a tisztnek, hogy nekem és Kéhrling dr-nak tud fent az emeleten egy kis helyet adni.

A tiszt tiltakozik, ő már talált helyet éjszakára, nekünk együtt kell maradnunk. Vacsora után int, menjünk vele. Végig a folyosón, egy_, szobába nyit be, ahol a kályhánál egy nő mossa a lábát.

A szoba közepén ágy, a sarokban vaskályha, az ablaknál kerevet és két fotel. Petróleumlámpavan az asztalon.

Kérdezem a nőt, hogyan lehet itt elhelyezkedni és legalább ülve pihenni. Nevetve mondja:Maga feküdjön az ágyba, a férfi tolja össze a két fotelt, én meg a díványon fogok aludni a hadnaggyal...

Kehrling rámnéz s látom, hogy valamit mondani akar, de csak foga közt morzsolja a szavakat. A nő előtt nem merünk beszélni, elmondja a tisztnek.

Az idő már 10 felé járt, talán több is. Ruhástól rádőltem az ágy s megpróbáltam nem gondolkozni.

Hogy milyen volt az éjszakánk, azt leírni nem lehet.

Eszembe jut, mit hallottam egy polgári iskolai igazgatótól, illetve annak rokonaihoz írt leveléből. Néhány hétig szovjetmegszállás alá került lakóhelye. A szomszéd falu tanítójához menekült családjával. Abban a szobában, ahol feleségével és két gyermekével meghúzódott, egy orosz tiszt is aludt a barátnőjével.

A szovjettiszt nem törődött azzal, hogy az iskolaigazgató bakfislánya is a szobában alszik. Egész éjszakákat átdorbézolt és szemérmetlenül kéjelgett: a kétségbeesett szülők és gyermekei előtt. Szörnyű éjszakákat éltek át addig, míg aztán a magyar és német csapatok visszanyomták az oroszt és a brutális tiszttől megszabadultak.

Itt sem más a helyzet. A foglyokat kísérő tiszt egész éjszaka kéjeleg a vele egy szobába kényszerített emberek előtt. Nem törődve azok érzékenységével. A nőről nem is beszélek. Az prostituált.

Reggel lejött a főjegyzőnő is, akivel bementünk a konyhába elmeséltem neki az éjszaka történetét. Csak legyint.

- Fiam, ez mindennapos itt. S nem tehetünk semmit, — majd így folytatja: -- Bizonyára nem tudjátok, hogy Serédi hercegprímás meghalt! Két hete. Szívszélhűdést kapott_, amikor az oroszok bejöttek. Így nem látta városunk borzalmas tragédiáját. Háromszáz apácát becstelenítettek meg ezek a fenevadak. S a legsúlyosabb fertőző betegségbe hagyták itt a szerencsétleneket. A pápa őszentsége feloldást küldött áldozatoknak. Dehát mit ér most már ez ... Örök életükre meg vannak fertőzve szegények testileg-lelkileg. Közülük többen öngyilkosok lettek.

       Szörnyűködünk.

—                Nézd, fiam, hívd be a doktort és reggelizzetek meg, amíg az a bandita vissza nem jön. Aztán készítek nektek az útra valamit.

    Behívtam Kehrlinget. Asztalhoz ültünk. Egyszer csak azt látjuk, a sofőr kiugrik a kocsiból s rohan a szoba felé, ahol a tiszt alszik. Felkelti és bejelenti, hogy megy benzint felvételezni.

      Mire a tiszt is befejezte a reggelit, a sofőr visszaért és egy papírt vesz elő. Mutatja a főjegyzőnének és kérdezi, merre kell menni. A főjegyzőné magyaráz, hogy még 130 kilométert kell mennünk Perpetéig. Úristen!

       Hát megint hova visznek?

       Fel Nyitra-megyébe.. De nekem már olyan mindegy, csak már a temetőbe vinnének... Azután eszembejut édesanyám. Nem... nem, még élni ... látni szeretném, megvigasztalni s letörölni a bánatot szeretett arcáról.

                              9.

 

 

            Így indultunk útnak.

            Igen melegen süt a nap. Esztergomból kiérve már jobb az út, A vetés gyönyörű mindenütt, zöld ... de vajjon ki fog aratni? Itt a sáska-had, amely mindent ellop, mindent felfal. Viszi a szegény nép utolsó falatját is.

            Csehszlovákiában, illetve az elszakított terület útvonalán nyoma sincs a háborúnak, nem látni összeomlott házakat. Ahol megállunk, ül a nép s halljuk a megjegyzéseket:

—                            Megint embert rabolnak Sztalin banditái!

            Kérdezősködnek, de nem szabad beszélni, és a tiszt elzavarja az embereket. Egy öreg szlovák néni papírcsomagot ad nekem:

—                            Vegye, édes fiam, mintha az édesanyja adná.. .

            A tiszt kiüti a kezemből... A nénike felkapja, téglát dob a tiszt felé s tótul szidja. A tégla a tisztet mellén találja. Az asszonyt elfogják.

            Mielőtt eljöttünk, a főjegyzőné levelet adott, hogyha megérkezünk Perpetére, akkor valahogyan juttassuk el az édesapjához, aki ott körorvos. Ő talán tud segíteni rajtam.

               5 óra volt, amikor megérkeztünk Perpetére. Szembe velünk az úton temetési menet jön.

            Megállunk. A plébánián van a parancsnokság. A tiszt kiszáll s bennünket a katonával a kocsiban hagy. A menet pár lépésre van tőlem. Kiszállok a kocsiból és amikor hozzánk ér, letérdelek. A gyászolók mondják:

Megkérdem az egyik férfitól, kit temetnek?

— A plébános urunkat verték agyon ezek az istentelenek.

Nagysokára visszajön a tiszt. Intésére bemegyünk a parancsnokságra, ahol egy másik tiszt vesz át bennünket. Kehrlinget elviszik mellőlem.  Őt nem láttam itt többé.

Igen meleg van, szeretnék mosakodni. A parancsnoki szobában egy tiszt lézeng_, szombat délután van... kint az udvaron csak egy katona ül az eresz alatt. Igy neki mutatom, hogy mosakodni szeretnék.

Odamutat a kútra és azután bemegy az irodába. Hidegvízzel lemosom az arcomat, utána leülök én is az eresz alatti padra.

Jósokára jön egy nő egyenruhában és int, hogy menjek be. Ez a tolmács. Igen rosszul beszél németül, alig tud megérteni. Nagynehezen kinyögi, ha megjön az ezredes, ki fognak hallgatni. Addig csak üljek nyugodtan a tornácon.

Rövidesen megjött a kapitány is. A fehérzubbonyos tiszt ordít a kapitányra és veri az asztalt, majd kimegy.

Ez lehet az ezredes, aki lopott magyar tisztinadrágot visel.

Jön a tiszt és vele együtt a női katona is, az ágyból hozták el. A haja borzas és a zubbonya sincs begombolva. Közli, hogy az ezredes parancsára engem elvisznek egy házba éjszakára, de ne próbáljak megszokni_, mert akkor ott lőnek agyon, ahol megtalálnak.

A tolmácsnő útján panaszolom, hogy a gyűrűmet és a Napóleon-aranyat elvették tőlem. Az ezredes a kapitányra néz, beszél valamit. A kapitány kimegy és hozza a gyűrűmet. Visszakaptam.

Int az ezredes, hogy mehetek. Megyek a katona után. A falu utcája kihalt, itt-ott látni egy késői járókelőt. De az is lopakodva megy, látni, hogy fél, mert amint meglát minket, gyors iramban befordul egy házba.

A katona egy nagy porta előtt megáll s int, hogy menjek előre. Az udvaron pislákoló lámpafényben megismerem a magyar katonaruhát. Magyar katona sétál az udvaron egy orosz társaságában. A lábam gyökeret ver, amint közeledek. Megismertem. H. O. vk. tiszt. Ő is megismert.

-- Hát maga hogy kerül ide?

Tovább nem folytathattam, mert a vele sétáló katona rámkiabált.

Bementünk a házba. A katona beszélt a konyhában foglalatoskodó háziasszonnyal_, majd elhagyta a lakást. A ház asszonya igen kedves volt s érdeklődésemre mondotta:

—  Az ezredes úr már három hónapja nálunk van. Én mosok, főzök, takarítok rá.

            A ház tiszta, mint általában a felvidéki parasztoknál. Alig ülök percet, jön egy kislány, cédulát ad át nekem s mondja, hogy az édes úr küldi. Reszketve bontom ki a papírt. Rajta a következő: „Ne feküdjön le, ha az őröm elmegy beszélni szeretnék Magával. Fontos!”

            Sikerült is találkoznunk. Az ezredes jön .. .

—                     Üljön le, kérem!

           H. csak áll s nem jut szóhoz. Végre megtöri a csendet:

—                     Hát maga hogy került ide?

—                     Hogy én hogyan kerültem ide, igen egyszerű. Minden becsületes ember, aki a szovjetnek nem tetszett, idekerült. De hogy maga?  Hát ezen nagyon csodálkozom! Úgy látszik az oroszoknak jobb a szimatjuk mint nekünk volt... Két helyre lehet kémkedni, de hogy valaki háromnak kémkedjen, az egy kicsit sok. Én már régen tisztában voltam ténykedésével! Ne felejtse el, hogy még sokan mások is ... különösen, amikor Isztambulban volt... Már akkor tudták, hogy az angoloknak is dolgozik, nemcsak az oroszoknak! Mondja, hogy nem így van!

—                Túl sötéten látja, asszonyom.

—                Nem látok semmit, csak a gazság áll előttem emberi alakban. nem lehet megbocsátani s nem lehet azoknak sem, akik magával itt átalltak Veres Jánoshoz. Én nem félek itt magától, hisz éppen olyan fogoly, mint én. Magának sem hisznek, nekem sem. Van valami mentsége?

—                Nem mentem magam, csak vázolom, mi késztetett az átállásra. Nem akartam, hogy több vért pazaroljunk, sajnáltam katonáinkat, hogy idegen érdekekért harcoljanak és növekedjen a magyar árvák száma.

—                Féltette Magyarországot? Hát most jobb? Hogy az oroszok ölik a legjobbjainkat, hogy ezreket deportálnak, hogy a falvak házai börtönök lettek. S ezrével becstelenítik meg asszonyainkat s teszik szerencsétlenné a fiatal magyar lányokat?! Mit tud erre mondani? Magát éppen úgy el fogják ítélni, mint engem!

—                Csak annyit kérek még, hogy ha hamarabb hazakerül_, mondja Veres Jánosnak, hogy itt látott. De ha hazamegyek, akkor én fogok magán segíteni. Hallgassa meg elfogatásom történetét.

—                Csak röviden, mert reggel elvisznek innen.

-- Mint honvédelmi államtitkár jöttem Debrecenből, hogy megkezdjem munkámat. Már volt épületünk az Üllői-úton. Egy reggel megjelenik nálam két orosz vezérkari tiszt s kérnek, hogy bizonyos formaságok elintézése végett menjek velük a főparancsnokságra. Átmentem, mert hittem nekik. Ott azonnal letartóztattak. Hat hétig voltam a Gázgyár pincéjében...

—                Hát mégis csak van Isten! --- mondom én.

—  Tudja, csak attól félek, hogyha megtudják az angol összeköttetésemet, akkor kivégeznek .. .

Másnap reggel a háziasszonyom egy kis csomagot adott. Nemsokára jött az orosz és indultunk kifelé. Felsorakoztak az autóbuszok a foglyok elszállítására. Kint a kapuban már ott van H. O. és beszélget egy román tiszttel, akinek az egyenruhájáról látom_, hogy a vezérkarhoz tartozik. Odavisz az orosz, hogy álljunk együtt.

H. bemutatja: Negorescu Gregorián, vezérkari őrnagy — mondja franciául. Az őrnagy megkérdezi tőlem, mióta vagyok fogoly és honnan hoztak el. Beszélgetünk a beszállásig. Találgatjuk, hova visznek?

Nemsokára jön az orosz tiszt s int, szálljunk be. Egy kis autóbuszba ültünk. Előkerült Kovács Jóska is, a budai finom-mechanikai gyár kísérleti állomásának vezetője. Meséli_, hogy az oroszok a belügyminisztérium pincéjében fogták el.

--- Ebben a ládában, amit itt látnak, az új golyószóró modelem van, ezt is onnan hozták el.. Azt mondták nekem a kihallgatásom alkalmával, hogy a feleségemet, aki Budán, a Farkasréten lakik, utánam hozzák repülőgépen Moszkvába.

Na szép kilátás, de miért vagyunk akkor mi itt együtt? Őt nem úgy kellene kezelni, mint foglyot. Nem hiszek ezeknek.

Közbeszól az őrnagy: ő is úgy hallotta, hogy Moszkvába viszik.

-            Most megmondhatom, hallottam önről, Madame, mert az őr mondta: van itt egy asszony, aki Hitlernek volt a barátnője...

Elkacagom magam. Hát így felvitte Isten a sorsom az oroszoknál?

-            A Führer barátnője, ez kitüntetés — mondom az őrnagynak.

Rámnéz kérdőleg.

-- Mi az, őrnagy úr, ön talán nem szereti a németeket?

-- Nem! Én a gyerekemet Bukarestben francia iskolába járatom.

-- Hát ez nagyon szép, de mi köze ennek ahhoz, hogy ön nem szereti a németeket? Önök igen csúnyán viselkedtek s el is árulták a német szövetséges hatalmat és orosz kézre juttatták Romániát. Koronás uralkodójukat jól becsapták rossz tanácsadói. Ne gondolja, őrnagy úr, hogy azért beszélek így, mert ön román és én magyar vagyok. Hiszen Ön éppenolyan fogoly, mint mi itt mindannyian. De ha már Hitlerről beszélünk, meg kell mondani az igazat.

-- Éspedig?

—    A román hadsereget a németek szerelték fel, a repülőtereket ők modernizálták. A legjobb gépek voltak az önök birtokában. S avval az erővel, ha Románia megmarad a szövetségesek oldalán, fel lehetett volna tartóztatni a Szovjetet. Az Önök kormánya mindig üzletezett és imbolygott. Katonailag megbízhatatlanok voltak.

Pár perc múlva megjön az orosz tiszt, utasítást ad és elköszön. A katonával megyünk le a falu végéig. Egy ház előtt megállunk. A katona int és megyünk utána. A házon ez a név látható: Masirevícs János.

A konyhában egy idős bácsika és egy éltes hölgy ül. A katona beszélni kezd_, mire a hölgy éktelen haragra lobban és kiabál a katonára. Ez a fegyveréhez nyúl és lövésre emeli. Dermedten állunk. H. fordítja, amit az asszony a katonának mondott:

-- Hát ilyen „felszabadítók” vagytok ti? Nem elég, hogy mindent elraboltok, ráadásul a szegény embert még a lakásából is kizavarjátok?

Nyílik az ajtó, megjelenik az orosz őrnagy s elviszi H. ezredest.

Az asszony lecsillapodik s a katona is elmegy. Nemsokára megjelenik a szállásmester. Kiadta a parancsot, hogy a háziasszony dolga lesz a foglyok részére főzni, takarítani. Nem tiltakozott, mindent meg fog nekünk csinálni.

—  Úgysem lesznek ezek itt sokáig! -- mondja, mert jön majd az önálló szlovák hadsereg s mars ki a rablókkal. Szegény még hisz ebben!

Az őr visszajött, élelmet hozott. Odaadta az asszonynak_, készítsen belőle vacsorát a részünkre. Közöltem, hogy szívesen megcsinálom, nem akarjuk terhelni. Igen barátságos kezdett lenni és meghívott bennünket, üljünk velük együtt az asztalhoz.

Se nekem, se a román őrnagynak nem volt kedve a nagy cirkusz után vele leülni. Az öreg kért minket, felejtsük el a történteket. De igen nagy okuk van, hogy utálják az oroszt — mondta — és minden becsületes szlovák gyűlöli őket.

—  Mi magyarok vagyunk, — folytatja — egyetlen fiam, büszkeségem, csendőrtiszthelyettes volt és Magyarországon szolgált. Csak azóta mondanak szlováknak, amióta Szlovákiához lettünk csatolva újra_, hogy törte volna ki a nyavalya Benes Eduárdot, amikor a világra jött. A fiamat elvesztettem. A visszacsatolás után még szolgált 44-ig. Az-után nyoma veszett. Talán elment a németekkel . .. Lehet hogy él?

Az öreg kiment. Megkérdem az őrt, hogyan lesz az alvás?

-- Te fogsz a szobában az őrnaggyal aludni -- mondja németül a szovjet őr — én is veletek ...

—    Na, azt nem lehet — mondom — én itt a konyhában maradok, ti meg legyetek együtt.

Sokáig folyt a vita, de végül én a konyhában a díványon aludtam.

Napokig nem vittek kihallgatásra, így bőven volt alkalmam az őrnaggyal beszélgetni. Szép meleg napok voltak s időnket a kertben töltöttük. Szerettem volna megtudni, mi van H. ezredessel?

Az asszony testvére is velünk lakik, igen értelmes fiatal teremtés. Szépen hegedül és van egy kis babája. Nagyon megbarátkoztunk. Az öreg bácsi meséli, hogy mellénk, a másik leányához egy magyar mérnököt hoztak. Vajjon. ki lehet? Mindjárt Kovács Jóskára gondoltam.

            Kérésemre az öreg átmegy, majd nevetős arccal jön vissza :

-- Igen Kovács úr van itt. Neki nincs őre és majd átjön.

Rövidesen nyílik az ajtó és a kerten keresztül jön Kovács Jóska:

-- Ejnye, de jó dolga van, nincs őr?

---Ó, hagyjon fel, asszonyom, már tegnap este is dolgoztam nekik. Az ezredes rádióját kellett megjavítanom. Azt mondták szabadon járhatok, mert mindenütt sok a munka a részemre, de ne szökjek           -- Talán nekünk is fog majd egy kis protekciót szerezni?

     Azt nem tudom. Nem örülök én ennek a nagy szabadságnak. Tudja-e, hogy H. ezredes itt van a 128. sz. házban. Láttam, az ablaknál állt. Nem akartam vele beszélni, majd egyszer később módját ejtem.

—                Később? Hát meddig akar még itt poshadni ezeknél?

--- Ha tőlem függne, már itt sem lennék ...

                                   

                                    10.

 

Nem tudom_, mennyi lehetett az idő. Alighogy a konyhába mentem és lefeküdtem, nyílik az ajtó és a szállásmester villanylámpával rámvilágít s int, hogy menjek vele. Izgatottan kapkodtam magamra ruhámat és indultunk.

Az iskolába vitt, ott volt a szovjet bíróság. Az első emeleten a vizsgálóbíró szobájába irányított. Nagy iskolaterem, fülkékre osztva. Itt tartották a kihallgatásokat. Itt is kapitány a vizsgálóbíró. Intett, hogy üljek le.

Igen furcsa volt a szoba. A lámpa fénye csak a vizsgálóbíró asztalára esett. A tolmács, a jelzett felvidéki diák így kezdte:

--- Ismeri Klein SS-főhadnagyot? M. generális segédtisztje volt.

—                Nem.

–                    Miért tagadja, hisz ő már bevallotta.

Akkor miért kérdez engem?

     Ne legyen ilyen szemtelen, — mondja a kapitány — mert majd más modorban kezelem. Ne gondolja, hogy most a pesti korzon sétál a német betyárjaival. Itt a szovjet vizsgálóbírójával áll szemben.  Minket nem lehet becsapni!

Ebben a pillanatban hatalmas pofont ad.

Megszédültem, de nem törtem össze s nem sírtam.

—                Na, fog most már beszélni?

—                Nekem semmi mondanivalóm nincs!

Erre aztán ütlegelni kezdett és amikor már összerugdosott, rákiabált a tolmácsra, hogy vigyen.

A tolmács az utcán közölte velem, hogy ez azért olyan komisz, mert súlyos szívbeteg ember és minden egészséges emberre haragszik. Irtózatosan fájt minden tagom. A háziasszony adott valami port. Lefeküdtem, de már 11 órakor megint jött a tolmács és vitt.

A szobába érve a kapitány kérdezi, volt-e elég időm a gondolkozásra és most már vallani fogok-e?

—       Nem volt szükségem gondolkodásra, én Klein főhadnagyot soha nem láttam.

—       Jó, — feleli a kapitány --- majd még rátérünk később erre.

—       Milyen viszonyban volt Dennert Gestapo-nyomozóval?

—       Nem ismerem.

—       Jó --- mondja a kapitány.

A tolmács figyelmeztet, vigyázzak, mert korbácsa van és nagyon megver. Mondjam inkább, hogy ismerem.

—                Nem ismerem.

A kapitány odajön hozzám, belemarkol a hajamba, így húz fel a székről és a falhoz állít. Ütésre emeli a korbácsot s rámordít:

—                Na, fogsz-e vallani?

Állom az ütést. Nyílik az ajtó, egy másik tiszt lép be. Látja, hogy az arcom az ütéstől kicsattant és ruhámra folyik a vér ...

Ráordít a kapitányra és viszi ki magával.

—       Ugye, mondtam magának, hogy vallja be, dehát hiába beszéltem, — szól a tolmács.

Pár perc múlva bejön a második tiszt s egy egészségügyi katona.  Lemossa a vért az arcomról, bekeni valamivel és eljövünk a tolmáccsal.

A lakásban igen nagy a riadalom hogy megvert a kapitány A háziasszony rátámad az őrnagy katonájára és szidja.

Rosszul éreztem magam és ledőltem. Mindenkit kizavart a konyhából. Estefelé jobban lettem és kimentem az udvarra. Kovács Jóska is ott volt s elsírta magát, mikor meglátta a korbácsütéstől csíkos arcomat.

Az őrnagy beszélgetni akart, de nem volt semmi kedvem s valahogy gyűlölni kezdtem ezt az embert. Magam sem tudom, miért? Talán a nagy nyugalma miatt s mert nem viszik kihallgatásra és meglepő volt, hogy nem szidta az oroszokat.

Két napig nem vittek kihallgatásra.  Az arcomon a korbács nyoma mindig erősen meglátszik.

Délután értem jön a tolmács és újra kihallgatásra visz. Új vizsgálóbíróhoz kerültem, aki rámutatott az asztalon levő aktákra s szólt:

--- Nézze, én nem ütöm meg, nem szidom. Akkor felel, ha akar. Nem tudok sok időt vesztegetni magával.

---- Nekem semmi mondanivalóm nincs!

- Jó, -- feleli — többet nem hivatom.

Elmúlt egy hét és nem hívtak. Kovács Jóska jön és örömmel mondja, hogy beszélt H. ezredessel. Azt üzeni, szeretne velem beszélni, de neki nem szabad kijönnie.

A háziasszony, akinek férje este jön haza szolgálatból, újságolja, hogy Benes Eduárd reggel Cseklészen keresztül Pozsonyba megy. Az Iskola-téren ünnepély is lesz. Na, nem lesz köszönet a látogatásában, a szlovák nép gyűlöli árulóját.

Altatót vettem be, mert napok óta nem alszom s igen fáradt vagyok. Erősen lefogytam, arcom megnyúlt. . . most kezdődik nálam az         összetörés. Na ... na, még korai lenne — biztatom magam.

Reggel korán ébredtem, már hallani az utca zaját, autók tülkölését.  Elevenebb az élet. Kinézek az ablakon, az utcán zászlókat cipelnek a szovjet katonák az iskola felé.  Nemsokára hozzánk is bedörömböl egy tiszt: tegyék ki a zászlót, ha van — ha nincs, akkor majd ők adnak.
            A háziazzony nagyon dühös lett, mert nekik ugyan van szlovák zászlójuk, de nem arra, hogy Benest, az orosz bérencet várják. Nem teszi ki, mondja.

A házon a kapu felett, a Szűz Anya szobra, mint a legtöbb házon. Vallásos nép ez, vasárnap a zsúfolt templomból jön a nép. Itt nem úr a vörös . . .

Az asszonyokat sem tudják becsalni munkára a tisztikonyhára.

Cseklésen meg pénzért sem kap a szovjet semmit.

Kilenckor jön Kovács és jön Varga is azzal, hogy a katona elment, ör nélkül vannak.

Elindultunk az Iskola-térre. Már kint állt a szovjet katonaság, a zenekar is, de bizony a slovak nép színe-java hiányzott.

Nemsokára feltűnik az autó, utána a rendőrségi kocsik és jön Benes, Moszkva csatlósa.

Szemtanú lehettem annak a jelenetnek, mikor az itteni magyar és szlovák nép ki mert állni a szovjet szuronyok árnyékában, hogy szemébe vágja: 

-- Benes, eladtál bennünket a Szovjetnek! Rabolnak és házainkból fegyházat csinálnak!

Benes halálsápadtan áll a kocsiban, mellette ül a felesége. Pár szót tudott csak mondani a tömeg felé, amit így fordított az asszony:

— Nem ez volt a megállapodás, Sztalin becsapott engem. Nem tartotta be a szavát!

— Mennyit kaptál értünk, te, a szlovák nép kiirtója?!

Ezzel a nagy ünnepség le is záródott, mert Benes gyorsan elhagyta a falut.

Mi is a kertek alatt, más portáján keresztül gyorsan haza iszkoltunk, nehogy baj legyen. S ez az elmúlt jelenet új erőt adott a további bizonytalan sorsom felé. Ez a nép mutatja, hogy nem szabad félni, akármi történik, ne legyünk gyávák még szuronyok fenyegetésére se!

Délután Kovács újságolja, hogy az őrnagy holnap megy haza Bukarestbe. Valentin fogja kísérni Bukarestig. A hír nem lepett meg.

Nehéz volt az éjszaka, tele súlyos reménytelenséggel.

Varga beszéli másnap, hogy este jött két tiszt és H. ezredessel le-föl járkáltak későig. Azután jött egy katona, koffert hozott és H. átköltözött, azután elment a tisztekkel, nem is jött vissza.

Napközben a ház előtt kigyulladt és kiégett egy katonai kocsi. Hozzánk jöttek vízért, oltani. Egy tiszt vizet kért, hogy a kormot lemossa a kezéről. Németül szólt. Odesszából való.

Három éve harcol, látta, hogyan élnek Európában és hogy nem igaz, hogy mit náluk beszélnek.

Biztosra veszi, hogy nem engednek el, hanem Szibériába kerülök, ahova vagonszámra visznek Európa minden országából olyanokat, akik Kremlinnek nem tetszenek.

                                                            11.

 

            Június 25-én jött értem egy tiszt és egy altiszt. Mindenemet össze kellett szednem. Halálsápadtan álltam, nem tudtam megmozdulni.  Minden tagom megdermedt. Mindenki sír ... Gépiesen veszem kis motyómat, a háziasszony csomagol valamit és átadja a katonáknak.

            Mindenki megcsókol... kemény akarok maradni, de ezeknek az embereknek a jósága, akik nehéz napjaimban velem voltak, könnyeket csal a szemembe. Csak annyit mondtam, imádkozzanak értem.      Beültem a fekete autóba, amely elindult velem.

         A kocsi felfutott az Eszterházy-kastély bejáratán. Int a tiszt, szálljak ki. Bevisznek az irodába. Újra leltároznak. Jó sokáig tartott, utána a földszintre, egy helyiségbe kísérnek. A szoba valaha talán személyzeti lakás volt, most tele női foglyokkal.

Amint a kastély hallján keresztül mentünk, láttam, hogy még a falon függ az Eszterházyak ősének hatalmas olajképe. A francia bútorok lábai kitördelve_, mindenütt szemét, rombolás...

A kastély első emeletének erkélyéről dobták le Liszt Ferenc elefántcsont színre lakkozott, arany cirádával díszített zongoráját. Most tüzelik a barbárok a remekművet. Vacsorát főznek vele az udvaron.

Ameddig elláthattam, drótkerítéssel van a park körülzárva, melyen belül naponta tíz percet sétálhatunk. A dróton túl a falu kíváncsi népe. Az őrség hiába zavarja el őket.

Vacsorát hoztak. Babot. Senki nem eszik belőle. Mikor az őr behozza, Weiszné beszél vele. Innen Moszkvába visznek, mondta a katona és ott fognak ítélkezni felettünk.

Két napig voltam a kastély lakója, amikor egész váratlanul a harmadik napon visszavittek a régebbi falusi szállásra. Igen nagy örömmel fogadtak. Varga sírt, a háziasszony leszaladt Kovácsot értesíteni.

Unalmasan telnek a napok. Sem kihallgatásról, sem szállításról nem hallani semmit. A házigazda mesélte, hogy a szenci állomásra idegen, rabolt holmikkal tele vagonok érkeztek. Varrógépek, bútorok, szőnyegek és más rengeteg drágaság, amit Sztalin rablóhada lopott el a polgári lakosságtól.

Reggelre nagy az izgalom. Nyolc orosz katonát találtak átvágott nyakkal a falu különböző részein. Egy a mi ablakunk alatt is volt.

A háziasszony figyelmeztetett, hogy ne nyissunk ajtót, bárki csenget, mert neki ki kell mennie a szőlőhegyre. Még az ablakokat is bezártuk. Csendben ültem a kertben. Nagy sürgés-forgás van a faluban.

Varga jött át és elmondja, hogy az őrszemek négyesével járnak s a katona mondta neki, ki ne dugja az orrát, mert baj lesz. Nagy razzia van a faluban. A katonát is őrségbe hívták.

Este volt, amikor megjött a háziasszony, meg a férje_, aki meséli, hogy a szenci állomáson is találtak reggel egy oroszt átvágott nyakkal, meztelenül.

- A hegyekben még Wlasszow katonái bujkálnak és éjszaka lejönnek a faluba és nyírják az oroszokat — mondotta a vasutas. Még több részletet mesélt el.

Ma hallotta azt is, hogy 27-én az oroszoknak ki kell vonulni, mert jön az önálló szlovák hadsereg és átveszi a területet. Már néhány családdal megjöttek a tisztek, hogy szállást csináljanak.

- Mondok én magnak valamit, — szól a háziasszonyom — kiviszem a szőlőhegyre, ott még a madár sem fogja megtalálni, olyan pincém van s mindennap viszünk élelmet. Ne hagyja magát elvitetni. Azután átsegítem Ausztriába, onnan mehet a világon mindenfelé.  Maga is, Varga... Jöjjenek együtt, esküszöm, hogy nem lesz semmi bajuk. Ma nagy szerelvény megy, tele foglyokkal Oroszországba. Már jelentették az állomásnak, más vonatot nem szabad beengedni.

—              Majd gondolkozom... nem olyan egyszerű megszökni. Az édesanyámat fogják elvinni és akkor mit érek a szökésemmel? Jöjjön, aminek jönni kell. Szembenézek a sorssal, amit rám írtak odafent...

—              Én csak jót akartam -- mondja szomorúan.

—              Tudom, ismerem már a jó szívüket, de nem merem... nem akarom a szökést ... Ne is beszéljünk többet erről!

    Furcsa reggelre ébredtem. Három tisztből álló bizottság jött felülvizsgálni a foglyok elhelyezését s azonnal intézkedtek, hogy engem szállásra vigyenek. Azonnal össze kellett szednem kis motyómat és máris vittek a falu felső végébe egy B. B. nevű vasúti intéző házába. Igen rendes emberek voltak s rendelkezésemre bocsátották a gyerekszobát. Bizonyára a román árult el és így történt, hogy elhoztak.

    Késő este lejött az Eszterházy kastélyból a szakács, aki a gróféknál szolgált, az apja pedig uradalmi kertész volt.

    Borzalmas dolgokat beszélt. A kastély tele van német foglyokkal éjszakánként hordják ki az erdőre és ott kivégzik őket.

—              Az apám — meséli -- három napig nem volt otthon. Bementem a tábornokhoz és kérdőre vontam, hol van az öreg édesapám. Azt felelték, hogy kint dolgozik, ő méri fel az erdőt, ami a grófi birtokhoz tartozott. Enni is adnak neki, ha bevégzi a munkáját, majd hazajön.

—              No és?

—              Az éjszaka aztán — folytatja -- meg is jött, de nem ismertem rá.  Ötven évet öregedett. Nem beszélt, csak magába roskadtan ül. Azt mondta, fiam, ne kérdezzetek semmit, nem beszélhetek. Talán majd egyszer, majd ha szabad lesz... Nem is háborgatjuk. Később a célzásokból kiderült, hogy őt is igénybe vették a tömegsírok ásásánál.

            Ilyen beszélgetések után bizony nem jön álom a szememre.

           Reggel szünet nélkül dörög, villámlik, mintha ítéletidő készülne. Hatalmas fekete fellegek ereszkednek alá, zeng az ég s hallani hogy valahol lecsapott a villám.  Óh, csak jönne az utolsó éjszaka .   . . . Késő délután volt, amikor alábbhagyott az eső, de az utca tele volt hömpölygő vízáradattal.

    Ablakot nyitottunk s amint kihajolok, látom, hogy Varga az ablakban beszélget egy civillel és mutogat felénk.

           Visszahúzódtam, nem akartam, hogy idejöjjön, mégis pillanatok alatt már az ablaknál állt, az idegen. Németül szólt hozzám de nem feleltem. Bejön a háziasszony és vele kezd szlovákul beszélni.

Az asszony magyarul mondja, jobb ha bejön, mert nem jó ha az oroszok látják, hogy beszélgetünk s máris szaladt a kaput nyitni.

Az idegen bemutatkozik, de érzem, nem az igazi nevét mondja. Angol pipából pöfékelt.

— Ne féljen, kérem, — mondja — én H. ezredesért jöttem, de már elkéstem. Az amerikai hadsereg egyik bizottsága küldött.  Szeretnék, asszonyom, a segítségére lenni. Mit tehetek? Van pénze?

--- Csak egyet tehet: hagyja el a lakást!

A nagymama azonban forró kávét hozott és kérdezte, megkínálhatja-e. Elfogadta.

Tőröm a fejem, — folytatja — hogy mit lehetne magával csinálni… _ Nem találok kiutat. Nem merem magammal vinni.  Az éjszaka elhagyom Cseklészt, nekem nem tanácsos kint maradni. Ezeknek mindenre képesek.  Még engem is lefognak, bár van itt az amerikai igazolványom.  -- Igazolvány vesz elő és látom a CIC nagy pecsétjét.

Tehát ügynök, — mondom — lehet, hogy a név is hamis. Az ügynökök nem szoktak kérkedni s nem mutatják igazolványukat. . .

Felállt és a nála levő szlovák és magyar pénzt, meg tíz egydollárost kített az asztalra, mert — mondotta — nem tud vele mit kezdeni. Elment.

Lassan múltak a napok. Néha Kovács eljött, de már ő is nagyon letört.  Holnap július elseje.  Már érik a cseresznye, pirosan mosolyog a napfényben.

Nem visznek kihallgatásra . . . mi a céljuk? Meddig tart meg ez a bizonytalanság? 

Jön a szakács a kastélyból, meséli, hogy az éjjel nagyon sok  németet végeztek ki az erdőben. Ruháikat apja hozta be kocsival.

Íme, a „felszabadító hadsereg” már a hullarablásig alacsonyodott le, még a holtakat is kifosztja.

Másnap nőket szállítottak el autóval, nem lehetett látni, hogy kiket és hányat a lefüggönyözött ablakok mögött.

Egész héten nem történt velem semmi. Szombat este már elég későn átjött a szállásmester és közölte, a háziasszony mennyen élelmet  vételezni.  Ilus sok élelmiszert hozott. 

-- Mond, Vologya, miért adtak ilyen sok élelmet? – kérdeztem a katonától, aki segített cipelni.

-- Ne mond meg, hogy tőlem tudod: holnap reggel érted jövök és viszlek ki a repülőtérre.

     Minden vér kiszaladt belőlem. Elszédültem s a háziasszonyom fogott meg.  Lefektettek.  Minden zuhan velem... érzem, forog a szoba, azután nem tudok semmiről.  Arra ébredtem, amikor injekciót kaptam s mondják, hogy sokáig aludtam. Kimentem a levegőre, zúgott a fejem. Mindenki talpon volt a házban.

—                Szeretnék elmenni a templomba...

            Már nem törődtem vele- szabad-e őr nélkül mennem. Elindultunk a családdal együtt. Zsúfolásig megtelt a templom, virággal tele az oltár.

            Az oltár előtti lépcsőnél, ahol a hívek a szentáldozásra várnak, letérdeltem, nem törődve azzal, hogy református vagyok. Meghajtottam fejemet az Oltáriszentség felmutatásánál s hangzik a pap meleg hangja, az ige az Úr felé ... búg az orgona hangja s úgy érzem, hogy nagyon közel van hozzám az Isten... nem vagyok egyedül, lenyújtotta a kezét, érzem varázsos közelségét...

            Nem tudom, meddig térdeltem. Körülöttem megszűnt minden, csak ereztem, hogy valami hihetetlen erő szállt le rám . . . A pap hozzám jött s magyarul kérdezte: nem kívánok-e élni a szentáldozással?

—                Atyám, — feleltem — én protestáns vagyok ... De eljöttem az Úr házába búcsúzni, mindentől, ami mögöttem maradt, mert én a Szovjet foglya vagyok... és elszöktem ide, hogy mégegyszer láthassam az Úr Jézust a keresztfán! Ma visznek a gyilkosok Moszkvába.

            Fejemre tette a kezét és mondta, menjek utána a sekrestyébe. Bementem. Vigasztalóan beszélt hozzám. Ne csüggedjek, az űr mindig velem van, csak imádkozzam, mert a hit nagy erő!

—                Imádkozni fogok magáért — folytatta. — Vigye magával ezt Rózsafüzért szomorú útjára... Ismeri, hogyan kell imádkozni vele?

—                Igen, atyám, négy évig a Szent Vince zárdában tanultam és jól ismerem a római katolikus vallást.

—                Isten áldja meg, gyermekem!

            Sietve igyekeztünk haza. Alighogy valami ennivalót vettem magamhoz máris jött értem a kocsi.

            Nehéz volt a búcsú, mindenki sírt...

            A háziasszony két nagy csomagot csinált és egy kis kézimunkatáskába toilette-dolgokat telt.

            A katona sürgetett, indulnunk kell. Elbúcsúztam mégegyszer és a motor felbúgott.

                                                        12.

 

         Félórai út után megérkeztünk a repülőtérre, Ivánkára. Az autó hatalmas amerikai gép előtt állt meg. Tisztek álltak a gépnél. Oroszok. Egyik hozzám jött és megfogta a kezem. Elrántottam…         nevetett, valami emberi hangra emlékeztető hangon morog s mutatja, menjek fel a gépbe.

A csomagjaimat elvették, csak a kis kézimunkatáskát hagyták nálam. A fogolyszállító gépet Amerika elnöke, Roosevelt küldte, segített Európa népeit kiszolgáltatni a vörös hóhéroknak. S ezzel megásta sírját a nemzeteknek... szabad utat engedett Sztalin bandájának, végig az egész világon. Minden bűn az ő lelkén szárad Európáért!

A legnagyobb csodálkozásomra ott volt már Kovács is a gépben. Rajta kívül Masirevich báró tüzérfőhadnagy, báró Wolfgang H. német repülőszázados, két cseh mérnök, egy emigráns orosz és — nagy csodálkozásomra — Bethlen István gróf, Magyarország volt miniszter-elnöke.

A gépben 11 fegyveres őr foglal helyet és parancsnokuk alezredesi rangban. A férfiak külön ültek, velük szemben én s mellettem a szovjet tiszt. Ez az őrség elég lett volna fél tucat banditának. Tehát igen veszedelmesek vagyunk a szemükben fegyvertelenül is, félnek tőlünk...

A gép tele virággal. Nem a mi számunkra. Kifosztották a repülőtér virágait a tolvajok. A hangulat igen nyomott. A férfiaknak nem szabad beszélniök hozzám, de én kezdhetek beszélgetést.

-- Hogy lehet, hogy kegyelmes urat is itt találom — kérdeztem Bethlent, aki nagyon megviselt állapotban volt.

Fanyarul elhúzta a száját.

-- Hja, fiam, minden ember csinál az életében ballépést .. .

 -- A németeket megúszta s lám, lám, milyen a sors .. .

Megtudtuk tőle, hogy Somogyban bujdosott a németek elől, akik ellen a kormányzót igyekezett befolyásolni s amikor az oroszok bevonultak, tisztelgett parancsnokuknál. Azt hitte, hogy Hitler-ellenessége feledteti miniszterelnöki múltját. Tévedett. (Később tudtam meg, hogy a szovjet fogságban pusztult el. Feleségét, az ismert írónő Bethlen Margitot pedig deportálták, madárijesztőnek használták, majd rizstermelésnél dolgoztatták, naphosszat vízben állva.)

A kezemben volt a kis szlovák táska, benne gyümölcs és cigaretta. Megkínáltam őket cseresznyével is, de úgylátszik nem tett jót, mert a kis Masirevich nemsokára rosszul lett és hányt.

Bethlen jól bírta. Szürke ruha volt rajta, elegáns még most is. Szikár alakja még jobban lesoványodott, arca olyan pergamentszerű, igen gondterhelt...

Kovács mondja, biztosan hazavisznek bennünket.

- Ugyan menjen már... Nézzen ki, most repüljük át az Erdős-Kárpátokat.

           A szegény emigráns orosz a sarokban igen sápadt. Nem 'beszél senkihez sem. A német báró kér, ha van egy felesleges zsebkendőm, adjak neki. Azonnal a táskámba nyúltam és két darabot adnam neki. A háziasszonyom adott nekem vagy húszat. Alattunk látni a pici dobozokra hasonlító házakat. Egy folyó fényes csíkja tűnik elő. Erdőség mindenütt, amerre repülünk. Most igen alacsonyan száll a gép és több házcsoportot látunk, aztán megint erdőt.

            Azt mondja a német, Wolhinia felett megyünk Moszkva felé. Sehol nem száll le a gép. Napsütésben a felhők felett megyünk, a gépben nagyon meleg van. Mutatom a tisztnek, nincs levegő. Erre kinyitja a szellőztetőt s előremegy a pilótafülkébe. Percek mulya egy csésze teát és megkínál. A többieknek nem ad, én sem fogadom el. A szovjet teleitta magát, csak úgy dől belőle az alkohol bűze .. .

            A háziasszonytól kapott kölnivízzel megdörzsölöm a halántékomat elszívom illatát. Meglátja s mutatja, adjak neki. Magyarul mondom:

--- Hát ez pofátlan, ily szemtelenségre csak szovjet-csavargó képes.

            Még Bethlen is elmosolyogta magát. Megráztam a fejem s nem mi kölnivizet a szovjet tisztnek.

           Elég alacsonyan száll a gép. Láttunk több repülőteret és vasútállót, sínpárokat, amint haladtak rajtuk a vonatok.

            Egyszercsak látom, nagy repülőtér felett vagyunk. Egészen jól látni a gépeket, olyan alacsonyan szállunk. Most köröz a gép, így teljesen tisztán látni a terepet. Igen nagy repülőtér, elkerített részén hatalmas áll. Katonai őrség veszi körül, de civilek is vannak köztük. Az egyik őr mondja, hogy Sztalin megy valahová.

           Lassan mi is leszállunk. Amikor a gép megáll, kinyílik az ajtaja, az őrség készenlétbe helyezkedik. Feljön két tiszt és a mienk felolvassa a névsort. A férfiak egyenként hagyják el a gépet. Magam is odaállok, de a tiszt int, hogy ne menjek. De már késő volt, mert megláttam a rabszállító autókat ... Bethlen Istvánt szólították s hallom, amint rácsapódik a nehéz vasajtó Csonka-Magyarország egykori miniszterelnökére.   Ő se gondolta, hogy így fog utazni, mint a szovjet „vendége”.

           Sokáig tart, míg rám kerül a sor. Engem is szólít. Megyek le a géphez gurított lépcsőn s máris nyílik a kocsi ajtaja. Azután becsapódik a vasajtó

           Borzalmasan pici fülke, vastag lemezfallal. Éppen csak annyi hely van, hogy felhúzott térddel kuporoghatok. Levegő semmi, mert az ajtón sűrű szita van, ami nehezen engedi át a levegőt. Kegyetlen a hőség.

           Meglehetősen hosszú ideig tart az utazás, többször érzem, hogy síneken megy keresztül a kocsi és hogy fordulunk. Hallani az utca zaját, gyerekek sikongását, autók tülkölését.

Megállunk. Hallani, hogy ajtót vagy kaput nyitnak s a kocsi újra megindul. Ismét megállunk, már majdnem megfulladok, teljes erőmből dörömbölök.

Hallom, hogy nyílnak a börtönkocsik ajtói. Hangokat is hallok. A férfiakat viszik először. Végre nyílik az én kocsim ajtaja is. A lábam meggémberedett, segítség kell a kiszállásomhoz. Az egyik őr megfogja a kezem és segít. Hatalmas bolthajtásos helyiségbe kerültem. A kocsi egészen az ajtónál állt meg. Igen sok a tiszt. Olvassák a nevemet. Aztán kettő közrefog és elindulunk.

Liftbe terelnek. A liften sokáig megyünk, nem tudom megfigyelni hányadik emeletre, de lehet, hogy talán a pincébe ... kihagy az agyam.

Megáll a lift, nyílik az ajtaja s egy hatalmas, vasrácsos ajtó előtt állunk. Csengő szól. Belülről nyílik mechanikusan. Hát ezek jól berendezték a börtönöket .. .

Még két tiszt jön_, kezük tele aktákkal. Széles folyosón megyünk, mindenütt vasajtók. Kinyitnak egy fülkét — mert csak annak lehet nevezni -- és otthagynak.

A villany ég, a fülke falához egy kis pad van építve. A fülke két lépés hosszú, ugyanannyi széles.

Valami nagy fáradtság szakadt rám. Leülök a padlóra, a fejemet a vasajtónak támasztom.

Ilyenkor nem tudja az ember, hogy mennyi ideig tart a várakozás, elvész a meghatározás a feszült izgalomban.

Hallom, kulcsot nyomnak a zárba. Egy némber jön s int, menjek vele.

Utána megyek, majd engem enged előre. Megállunk egy ajtó előtt. Kinyitja. Nagy szoba, közepén hatalmas asztal. A falon telefon.

Mutatja, hogy vegyem le a kabátomat és tegyem az asztalra. Így minden ruhadarabot le kell vetnem, állok, mint Éva .. .

Igen gondosan vizsgálja a ruhákat, felbontja a szoknya szegélyét, de még a kabát szőrmegallérját is.

A fejemet nézi, a hajcsatokat mind elszedi.

A szoknyából kifejti a zippzárat, leveszi az egyetlen gombot. Csak nézem ... nézem. Igen durva, közönséges arc. A szájában újságpapírba csavart mahorka bűzlik.

Mikor a ruhákkal végez, hozzám jön és mutatja, hogy nyissam ki a számat. Belenéz.

Azután az asztalra mutat, hogy feküdjek fel.

Hát ez meg mit akar tőlem? Megfogja a két lábamat, azután feljebb kezd tapogatni ... Minden pír az arcomba szökik. Hirtelen, mint egy tigris, leugrok az asztalról és úgy vágom pofon, teljes erőmből, nekiesik a falnak.

            Kétszer egymásután kap erős ütést. Ordít. Nagy zűrzavar a folyóson.  Felkapom magamra a kabátomat. Nyílik az ajtó, többen jönnek. Négy tiszt és egy másik nő. Az általam leütött vörös foglárnő mutogat rám és rikácsol.

—                Tolmács, tolmács... — kiáltom.

            A tiszt a falon levő telefonhoz megy és beszél. Pillanatok alatt előjön egy nő.

            Megkérdi tőlem, én ütöttem-e le a rendőrnőt?

—                Igen — mondtam. -- Azért mert ez az aljas motozási mód sérti művelt embernek az önérzetét! Miért vizsgál így? Ilyen motozást a szovjetről szóló német könyvekben olvastam, de nem akartam hinni.

            Dühösen néznek rám.

—                Bizony nem akartam elhinni, hogy a szovjet nyomozó közegei ilyen alacsony nívón vannak ... nem tudnak különbséget tenni ember és állat között.

             A tiszt valamit mond a nőnek. Kiviszik a ruhámat s egyedül maradok.  Örülök, hogy megpofoztam a szovjet nőt, legalább valami kis elégtételt szereztem.

—              Csak így tovább — mondom magamban --- legalább hamar felkötnek

            Pár perc múlva ismét nyílik az ajtó s egy nő az asztalra dob egy csíkos rabszoknyát korcba húzva s egy csíkos inget.

—                Beszél németül? — kérdezi.

           Ránézek, hogy nem kell-e megint lekenni egy pofont, mert nagyon benne vagyok. Nem felelek. Beszélni kezd.

—              Tele van a fogház a hírrel, — mondja --- hogy megverte a rendőrnőt. Jól tette — mondja meglepetésemre.

            Félresandítok, ez engem pártol?

—              Nem félek, — mondom -- még egy párat megverek, ha kell ...

            Felvettem a csíkos rabruhát s mentünk sok lépcsőn, sikátor-udvaron keresztül. Amit láthattam, csak az, hogy igen nagy épület. Több-emeletes. A fürdő az alagsorban volt, fülkékben hosszú sorban rengeteg tusolóval. A nő figyelmeztet, hogy lassan, kényelmesen fürödjék, mert ruháimat mossák azután vasalva kapom vissza.

—              Mi van a kabátommal? — kérdezem.

--- Azt szárazon tisztítják s fertőtlenítik.

Mit gondolnak ezek? Mindenki olyan tetves, mint ők? Mert ahol Szlovákiában voltam, az orosz vizsgálóbíró feje tele volt tetűvel. Az asszony mesélte, akinek lakását bitorolta.

Fürdök, az asszony újra beszél. Meg is jegyzem:

—  Hogyan lehet az, hogy maga ilyen bőbeszédű velem, az idegen nemzetiségű fogollyal? Talán utasítása van erre?

Az asszony nagyon meglepődik.

-- Dehogy is, én magam sem vagyok orosz. Lettországi vagyok s nem politikai fogoly, azt is megmondhatom.

--- Hát mi? — nézek rá nagy szemekkel.

—  Sikkasztottam az államtól. ahogy ők mondják. Tőlük, a nyomorultaktól ... Eladtam a búzámat, meg a szénát, titokban. Kaptam ezért tíz esztendőt...

--- Most hol vagyunk? — kérdezem.

--- A szovjet hírhedt nagy börtönében, a Ljubljankában.

Elsápadok. a lábaim reszketnek. Hiszen itt borzalmas kivégzések voltak és vannak. Olvastam, hogy injekciókkal végeznek emberekkel és mérgezett ételekkel teszik el őket láb alól. Így nem tudnak nyomára jönni_, mi történt a szerencsétlenekkel.

A félelmetes Ljubljanka! Csak hamarosan túl lennék mindenen...

Az asszony nyugodtan meséli, tovább élettörténetét:

--- Nem vittek táborba, mert a város vezetőjének a fia, egy kommunista tiszt, itt van beosztva.

Annakidején pénzt adtunk az apjának és amikor meglátott, megígérte, hogy itt fogom ledolgozni a büntetést. Így kerültem a fürdőbe.

Figyelmeztet, vigyázzak, ha zárkába kerülök, mert ott lehallgató van beépítve. Mindent lemezre vesznek. Ha foglyot tesznek mellém, az azért lesz, hogy kiszedje belőlem a vallomást, hogy beszédre bírjon. Ezek a legveszedelmesebbek, mert szidják a szovjetet s hazudnak, hogy a családjukat is megölték. Így férkőznek a foglyok bizalmába.

--- Ezt. azért mondom magának, — tette hozzá — mert külföldi, magára igen fognak utazni, hogy sokmindent megtudjanak. Csak nem hinni, bármit is ígérnek!

--- Igen, tudom.

--- Biztosan külön, jó kosztot is fog kapni, meg fehér kenyeret is.  Ez azonban mind csalás, hazugság. Amikor látják, hogy ez sem használ, akkor jönnek a verések. Soha ne sírjon!

Hozzák a ruháimat kivasalva, tisztán s felöltözöm.

Most egy katona jön s visznek vissza. Emeletre megyünk fel liften. Nem tudom hányadik_, csak érzem, hogy magasra. Bevisz egy eléggé tágas szobába. Asztal és szék van benne. Rövidesen jön egy másik katona. Int, hogy menjek vele. Hatalmas terembe érünk, ahol egy fényképész dolgozik. Az egyik fülkébe ültetnek. A hajam az előző fürdéstől még nedves, de nem számít. Először szemben, a mellemmel egy magasságban számmal fényképeznek. Immár be vagyok iktatva a „bűnözők” közé. A szovjet nagy ellenségei közé. Az vagyok, ez igaz .. .

Aztán jobb-profilos felvétel. Ekkor a hajam a homlokomra húztam. Aztán a bal profilt és mégegyszer. Ezek után ujjlenyomatot vettek, majd beírtak egy nagy könyvbe. S máris mehettünk. Zárkába vezettek. Pici, fülkeszerű helységben vagyok, tán három-négy lépés hosszú és négy láb széles. Katonai vaságy, alsó és felső lepedővel. Ez az egész berendezés. Istenem, micsoda színjátéka az emberi tragédiának! A Luciferek százával hemzsegnek ebben az Infernóban ... s mind áldozatra vár, hogy kiszívja az életet, megtompítsa az agyat és elzárja előled a külvilágot. Megszűnsz a magadé lenni. Lesik a lélekzetedet, mozgásodat figyelő lyukakon. Már az övék minden perced, a nappalaid épp úgy, mint a hosszú, nyomasztó éjszakák.

Hihetetlen csend van, nem hallani a lépéseket sem, mert este papucsban sétálnak rabtartóid. De nem azért, hogy nyugalmadat ne zavarják, hanem, hogy otromba csizmáik zajának védelme alatt ne csinálhass valamit és hogy ne halljad, amikor zárkád előtt leselkednek, hallgatóznak a bestiák .. .

A figyelő kisablak úgyszólván minden percben félrehúzódik s két fürkésző szem mered rád. Figyelmeztet: látlak!

Egy méternyi ablak, vastag ráccsal és hozzá még egy szűrővel is, nehogy sok friss levegő legyen a zárkában. Ez elbágyaszt, hisz odakint nagyon meleg van.

Nyílik az ajtón levő vasablak és megjelenik egy fehérkabátos szakácsféle. A fején szakácssapka és egy nagy tálcán beadja az ételt. Az ágyon ültem magamba roskadva és csak arra lettem figyelmes, hogy a mellette álló őrnő kulcsával megkopogtatta a vasat.

Odamentem. Zöld zománcozott tálat nyújt felém, darabka fehér kenyeret és egy kanna teát zománcbögrével, fényezett fakanalat, amin látszik, hogy még új. A teát, a bögrét és a kanalat bevettem, az ételt nem. Visszaültem az ágyra.

Nagyon fáradt vagyok, ájulás környékez. De nem hagyom el magam. Kis teát kiöntök, de nem nyelem le, hanem kiköpöm a vízvezetékbe. Az is van a fülkében s fehér lepedővel elválasztott angol WC is. Micsoda komfort ... Sötétedik. Az ablakon beszűrődik Moszkva villany-világítása.

            Leteszem a cipőm s ruhástól végignyúlok az ágyon. Befordulok a fal felé és imádkozom. Sokszor elmondom a Miatyánkot, amíg elnyom az álom. Egyszer csak azt érzem, hogy valaki megfogja a kezem. Karomnál fogva megfordít, hogy feküdjek a hátamra s tegyem a kezem a mellemen össze. Az első pillanatban nem értettem, mi történik velem.

Az őrnő ezután kiment. Újra megfordultam, hogy a lámpa fénye ne bántsa a szemem s elgyötörten megint elaludtam. Nemsokára megint az előbbi procedúra: hanyattfeküdni, kezem elől összetenni.

Ebben a pillanatban mint egy eszelős ugrom fel s teljes erőmből ezt a börtönőrnőt is arculütőm. Irtózatos ordításba kezd. Nyílik az ajtó és négyen berohannak. Most már magamnál vagyok s látom, hogy a pofontól lángoló arccal az őrnő rámmutat és beszél. Tisztek vannak körülöttem és élénken tárgyalnak. Tolmácsot emlegetek. Pár perc múlva jön egy igen elegánsan öltözött, agyonparfümözött tiszt s kérdi beszélek-e angolul?

-- Igen -- felelem.

-- Mi történt itt? Miért ütötte meg az ügyeletes őrt? Ma már a másodikat?

—  Hát ha így csinálnak, akkor mindegyiket megverem. Többször felébresztett és a karomnál fogva húzott, hogy feküdjek a hátamra és kulcsoljam össze a kezeimet. Ügy gondolom, elég lesz, ha akkor kulcsolják össze a kezeimet, ha már meghaltam.

A tiszt elneveti magát. Azután oroszul mond valamit és kimennek. Újra lefeküdtem, de most már sokáig nem tudtam elaludni. Aztán mégis csak elnyomott az álom. Arra ébredtem fel, hogy nyitják a zárkaajtót. Feketeköpenyes nő jött be. Olyan volt, mint egy halottmosó. Kancsóval és seprővel a toalettet fertőtlenítette. Hihetetlen kiszolgálás.

Megmostam a csapnál az arcom s úgy ahogy rendbehoztam magam. Elhatároztam, akármi történik, kikopogok. Nincs nálam a fogkefém, amelyet tegnap szintén elvettek. A szlovák háziasszonyom adott kettőt és fogkrémet is, meg kölnivizet.

Finoman megkopogtatom az ablakot. Semmi nesz. Most már erősebben dörömbölök. Nyílik az ablak, s egy női fej jelenik meg. Az ujjammal mutatom, hogy a fogam akarom megmosni, de nincs fogkefém.

A nő mosolyog, int s becsukja az ablakot. Várok. Újra nyílik az ablak, most egy katona jelentkezik. Kezében van a fogkefém az ismert tartójában, meg egy fogkrém. Azután becsukja az ablakot.

Eddig nagyszerű a kiszolgálás a szovjetnél. Ezek akarnak valamit tőlem. Úgy látszik igazat mondott a lett nő. Most már frissnek érzem magam. Megint nyílik az ablak. Fehérkabátos férfi tálcán hoz valami ennivalót. Megrázom a fejem s hátat fordítok. Tegnap reggeltől nem ettem, mégse vagyok éhes. Ismét nyílik az ablak. Valaki benéz. Most már hangos a folyosó. A zárkák nyílnak és csukódnak. A mellettem lévő zárkából kopognak nekem. Nem válaszolok, mire megismétlődik a kopogás.

Kint teljes erővel süt a nap. A zárka nagyon meleg. Újra mosdani akarok, de nem jön víz. Elzárták a csapot. Na, úgy látszik, kezdenek más álláspontra helyezkedni. A teáskanna tele van vízzel, dohát azzal nem frissíthetem fel az arcom.

Kisebb szünetekkel újra kopognak a szomszédból. Most már visszakopogok. Azután szaggatott kopogás jön, de nem értem.

Így múlott el a nap. Semmi nem történt. Rámszakadt újra az este. Leülök az ágyam szélére, már nem gondolkozom, csak nézek a semmibe Még az utca zaja sem ráz fel nemtörődömségemből. A fejem felett van az ablak. Talán ha felállnék az ágy szélére még ki is látnék rajta. De nem érdekel... Aztán minden pillanatban a tolvaj-szem leselkedik a zárkámba. Nem ettem semmit. A vacsorát is elutasítottam. Most már kezdem érezni az éhséget.

13.

 

Semmit nem aludtam az éjjel, úgy feküdtem, mint egy halott, így virradt rám a reggel. Hozzák a reggelit. Nem veszem át. Látom, hogy várakozón néz rám az ember. Azután becsukódik az ajtó, beszélgetnek a zárka előtt.

Nemsokára nyílik az ajtó. Két tiszt és egy nő lép be. A nő egyenruhában van s igen sok a kitüntetése. Újra nyílik az ajtó s a tegnapi tolmácsoló tiszt jelenik meg. Kérdi, miért nem veszek magamhoz ételt?

-- Nem szeretnék még a másvilágra menni — válaszolom.   Hoztam magammal ennivalót, adjanak abból, azt megeszem.

A tisztnek keserű mosolyra húzódik a szája. Mondja a többi jelenlevőknek, mit mondottam. Azután újra hozzám fordul:

—                Ne üljön fel a német propagandának, nyugodtan egyék!

—    Nekem az nem kell, adják ide amit magammal hoztam.  Propaganda ide, propaganda oda, nem kell!

—   Jó — felel. Utána az oroszokkal beszél, majd így folytatja:

—    Beszéltem velük, kapni fog a sajátjából. De nem engedélyezik, hogy minden nap csak száraz kosztot egyék. Ha nem fog enni, orvossal fogják etetni! Az pedig nem kellemes...

Nem méltattam válaszra. Kimentek.

Csak dél felé nyílt ki ismét az ajtó. Hárman jönnek be. Egy nagyon kövér tiszt, a tolmács és egy katona, aki hozza a saját holmimat. A tolmács utasításokat ad, majd kimennek.

A kekszből ettem pár darabot s egy pohár tejet ittam. Újra végig-feküdtem az ágyon. Nem gondolkoztam. Nincs min. Meddő és hiábavaló az eshetőségek latolgatása. Nyugodtnak kell maradni, takarékoskodni az idegekkel későbbre. Arra az időre_, amikor megkezdődnek a kihallgatások. Nyílik az ablak. Egy őrnő int, hogy menjek oda.

Látom: ruháskosárban, amit kocsira szereltek rengeteg könyv van. Kérdi:

--- Franceskzu? — és a könyvekre mutat. — Nyemecki? Anglicki?

Gépiesen mondom utána: anglicki ... Keres a könyvek között és egy vastagot nyom a kezembe. Becsukódik az ablak, visszaülök az ágyra. Fellapozom a könyv fedőlapját s látom, hogy Croninnak a „Kalap-király” című műve angolul. Ha otthon kaptam volna, milyen örömmel pusztítanám az oldalakat, de most nem tudok odafigyelni, leteszem.

Nyílik az ajtó, egy őr jön be. Int, hogy menjek utána. Bizonytalanul követem végig a folyosón. Ekkor látom, hogy sorban egymás mellett mindenütt zárkák vannak. A lifthez vezet.

                                                                            Amint a        lift megáll és kilépünk, az őr vasajtót nyit ki előttem.
A szabadba kerültem, de nagyon magasan. Az ég és föld között vagyok. Köröskörül nem látok semmiféle épületet. Ez a háztető, gondolom. Sétahely rekeszekre osztva. Körülkerítve hatalmas palánkkal, melynek tetején szögesdrót van.  A négy sarkában őrbódé reflektorokkal.

Az őr leül a kijáratnál és jómagam megkezdem sétámat. Kaviccsal
van beszórva a magas udvar. Lentről felhallatszik Moszkva zaja. Zakatoló, dübörgő masinája a  zajló életnek. Emberek járnak-kelnek és én itt rab vagyok. ..

Először hosszában mérem meg a kis sétaudvart. 12 lépés hosszú s amint látom, szélessége sem lehet több. Megfordulok s az utca felőli oldalon folytatom a járkálást, majd megint vissza...

Amint lassan sétálok, az egyik deszkán látok valamit, amit ceruzával írtak oda.  Megállok,  mintha a cipőmmel volna valami baj, motozok, hogy az őrt megtévesszem.  Hátha el tudom olvasni.

 „Ottó” – ez a név látható.  Szól az őr és erélyesen int, hogy menjek tovább.  Gondolkodóba ejt a név. Mindjárt Hátszegi ezredesre gondoltam.  Idekerült  volna ő is a Ljubljankába? Elérte az árulók végzete?  De hát nem csak őt hívják Ottónak ezen a nagy világon. Tizenkétszer jártam körbe ezt az udvart.  Életem első börtönsétája. Vajjon hányszor fogom még körüljárni?!

           A séta után nemsokára hozzák a vacsorát. Ismét nem fogadom el. Megpróbálok olvasni, de nem megy. Fel és alá járok a zárkban. Nem tudom meddig. Egyszer nagy sürgés-forgást hallok a folyosó felől. Megállnak az ajtóm előtt, majd kattan a zár. Eddig nem látott alakok jönnek be. Egy fiatalabb tiszt szól hozzám meglehetős jó németséggel, hogy készüljek el, mert megyünk. Nem kérdem hová, mert itt hiábavaló minden kérdés. Rövidesen a kapu alatt vagyok, ahova megérkeztem. Itt autóba ültetnek. Mellettem a tiszt. Érzem, amint néhány kanyart vesz a kocsi, azután megáll. Megszólal a tiszt:

—                A legfelsőbb hivatalnok elé viszem.

—                Csak nem Sztalin elé? — kérdem.

           Nincs válasz. Kiszállunk_, újra emeletek. Hatalmas ajtó előtt állunk meg. A folyosó mindenütt tele tisztekkel. Itt már elegancia van. Szőnyeg, az ajtók lakkozottak. Aztán meg a tisztek is mintha tisztábbak lennének. Ja, sok a külföldi fogoly, előttük tekintélyt akarnak szerezni.

           Odamegyünk egy asztalhoz, ahol felírják a nevemet, az érkezés óráját. Utána megyünk a folyosó közepe felé. A tiszt csenget. Ajtó nyílik. Irodában vagyunk. Hatalmas íróasztal, tele aktákkal s mögötte vöröskörmű tiszt ül, aki érkezésünkre feláll. Nem értem, mit beszélnek. Egy nevet hallok többször említeni:

—                Abakumov generális .. .

           Hogy megjegyezzem, magamban többször elismétlem. Németül szól a tolmács, foglaljak helyet, mert várni kell.

           Ha az embernek ilyen helyzetben, félelmek között várakoznia kell, csigalassúsággal múlik az idő. Ideges feszültségben telnek a várakozás percei. Latolgatom, hogy hová és kihez visznek?

A tisztek beszélgetnek s többször hallom a szót:

            -- Horthy... diplomácia...

           A többit persze nem értem. Nagy vitában vannak. Nyílik az ajtó, a tiszt int és hatalmas szobába lépünk.

           Meglepő az iroda nagyúri berendezése. Hatalmas perzsaszőnyeg, szemben az ajtóval, a falnál nagy amerikai íróasztal. Körben nehéz bőrfotelek. A helyiségben mennyezetvilágítás és az íróasztalnál hatalmas ámpolna ég.

            Nagyfejű, kopasz, meglehetősen kövér, idősebb tiszt ül az asztalnál, zubbonya tele kitüntetésekkel. Körben a fotelekben különböző arcú és ruhájú tisztek. A tolmács egészen közel jön velem az íróasztalhoz.  A pohos feláll és nyújtja a kezét. Meglepetésemben elfelejtem viszonozni és csak állok ...

            A tolmács felszólít, hogy üljek le, mire a fotelbe ereszkedem.

—                Én tolmácsolom a tábornok elvtárs számára a kihallgatást.

A tábornok megkérdi, miért ütöttem meg a két katonát. Mi okom volt arra?

—    Igen felháborított a vizsgálati módszer. Tudom_, hogy a rendőrségnek vannak durva vallatási módszerei, de kell hogy legyen annyi emberismerete is, kinél milyent kell alkalmazni. Azért ütöttem meg a vizsgáló nőt, mert feltűnően durva volt. Ilyen vizsgálatokat csak többszörösen büntetett egyéneknél szoktak alkalmazni. De lehet, hogy Önöknél mindenki egyformán esik a mérlegbe. . .

—    A tábornok biztosítja, — fordít a tolmács — hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni s ha ön a feltett kérdésekre válaszol, akkor hamarosan hazatérhet.

A körben ütők nagy meglepetésére elnevettem magam.

Kérdi a tábornok, miért nevettem?

—                Mondja meg neki, én már ismerem ezeket az ígéreteket. Látom válaszom nem tetszik, mert kopasz feje vörös lesz.

Egy idősebb tiszt kérdi, milyen viszonyban voltam Hitlerrel?

—                Egy hadnagy fiam van tőle ... ezt már az előző vallomásomban

is olvashatták.

Általános nevetés. A tábornok is kacag. Utána tudtomra adja, hogy amennyiben nem fogadom el az ételt, akkor megetetnek.

-- Mondja meg a tábornok úrnak, hogy nekem van otthoni ennivalóm s ha azt nem adják be, akkor másik sem kell.

-- Nagyon önfejű! -- mondja a tábornok.

—                Az lehet, de néha jó önfejűnek is lenni — felelem.

Ezzel intett a tábornok és visszavezettek a zárkámba.

14.

 

   Már meglehetősen bentjártunk az estében, amikor nyílott a zárka ajtaja és két tiszt, meg egy katona jött be. Intettek, szedjem össze a holmimat. Közrefogtak, kivezettek. Beszálltunk a liftbe és lent kocsiba ültünk. Meglehetősen hosszú ideig tartott az út. Hatalmas épületbe vittek, itt megint felleltároztak, de már nem motoztak.

Pár perc múlva porkoláb jött értem s felvittek az első emeletre.

Korbefutó folyosók, mindenütt zárkák sorakoztak egymás mellett.

      Megálltunk a 47--es számú cella előtt. Tiszt jött, kinyitotta az ajtót. A cellában két nő ugrik fel s nagy hahotával németül mondja az egyik:

—                Na legalább nem lesz olyan unalmas...

Bemutatkoznak németül: Anna Ilse Leonardi_, Berlinből, Hilda Mraz, Bécsből ... Magam is megmondom a nevem.

—              Na, legalább most már kibővült a kabinett, — mondja Ilse. — Te magyar vagy, azt hiszem, jó lesz, ha te leszel a rendőrminiszter .. .mert itt aztán működhetsz. Én vagyok a miniszterelnök az új német kormányban. Hilda a pénzügyminiszter... Hahaha...

           Szóhoz sem tudtam jutni. Csodálkoztam, milyen könnyen veszik a börtönt ... Ilse kedélyesen jegyezte meg:

—              Nem szabad komolyan venni ezt az egész disznóságot. Nem szabad törődni a holnappal ... Egy kis verés ide meg oda, majd csak lesz valahogy... Na, most beszélj! Honnan és mikor hoztak? Mi van oda kint a nagyvilágban? Hogyan áll a politikai helyzet?

           Kérdések özöne zúdul rám. Lassan, óvatosan válaszolgatok, mert nem vagyok biztos a két lányban. Eszembe jutnak a fürdősnő szavai, melyekkel óvatosságra intett. Most én kérdem őket s ők mesélnek:

           Ilsét már decemberben elfogták, a lakásáról hozták el, Nikolaus See-ből. Gyönyörű hely, Berlintől néhány kilométerre s inkább a diplomaták lakóhelye volt — mondja. Tovább beszéltetem:

—              A házunkon kint volt az amerikai lobogó — meséli Ilse — ennek dacára elhoztak. Később részletesen elmesélem az egészet. Otthon maradt négyéves kislányom, meg az édesanyám .. .

           Hilda csak hallgat. Nem beszél magáról. Nem is kérdezem tovább.  Néha nehezen nyílnak a zsilipek, mindenkinek van valami titka...

           A zárka kicsi. Három ágy van benne. Kettő a falnál s egy az ablak alatt. Egy éjjeliszekrény egészíti ki a bútorzatot, amelyen most szép sorjában vékonyra vágott kenyérszeletek sorakoznak. Meg is jegyzem:

—                De szép vékonyra vágtátok... hát itt kés is van?

—              Hogyne, — feleli maró gúnnyal Hilda — méghozzá ezüst! Ilse felugrik s mutatja, hogy vékony spárgával vágják, aminek végére kis fadarab van kötve. Így szeletelik minden nap.

—              Elég sok élelmiszerem van, amit Szlovákiából hoztam. Nem tudom, ide fogják-e adni?

—              Attól nem kell félned, — felel újra Hilda — mert örülnek, ha kevesebbet kell adniok a szovjetéből.

—              Hanem tulajdonképpen most hol vagyok? — kérdezem.

—              Erre majd Hilda fog bővebb felvilágosítást adni, mert ő moszkvai lakos volt ... így ismeri minden zegét-zugát ennek a „vörös paradicsomnak” .. .

—              Moszkvai lakos? Hogyan kerültél ide osztrák létedre? Talán a követségen dolgoztál?

— Majd későbben... amikor már megszoktad a velünk való együttlétet, akkor beszélgetünk sok mindenről. Te most itt a Le Fortosco-i börtönben vagy, amit röviden csak Lefortónak hívnak. Ezt még Nagy Péter építette. Igen régi börtön, látod, hogy milyen kicsinyek a cellák. Egész várszerű. Ma még sétálni megyünk, akkor látni fogod, amint az őr a tetején sétál .. .

--- Ilyen későn is visznek sétálni?

—  Itt soha sincs késő arra, hogy az ember nyugalmát zavarják. A séta a legmurisabb, mert itt lehet borsot törni az őrök orra alá. Majd Te is belejössz mindenbe ... Hanem kaptál-e elismervényt mindarról, amit tőled elvettek? Mert ezek itt igen pontosan betartják a hivatalos formaságokat, azután pedig úgyis letagadják még a saját írásukat is .. .

-- Itt van nálam, tessék, nézd meg.

Amint rápillant, felkiált:

-- Hű, micsoda gazdagság ... itt tombol a burzsuj jólét ... Na, nem baj, ebből nekünk is jut. Majd korán reggel, amikor beadják a moslékot az ablakhoz jössz s én megmondom az őrnek, hogy mit kérsz.

-                    Ilye, — szól a másik — azt hiszem, sétálni visznek.

S valóban beszólnak az ablakon: „gulájt” — séta.

Na, az orosz nyelvtudományban már haladok .. .

Nyílik a cella és egy katona visz bennünket. Látom, amint lent a földszinten másik katona zászlójelzést ad fehér zászlóval. Nem szabad beszélni. Lent most piros zászló látható. Arccal a fal felé kellett fordulnunk és úgy várni néhány percig.

Később az ügyeletes tiszttel szemben lévő ajtón kimegyünk egy négyszögalakú udvarra. Lehet 25 méter széles és ugyanolyan hosszú. A katona leül a padra, mi pedig sétálunk. Itt már szabad beszélni.

Micsoda rafinált agy szüleménye ez a börtön. Egész erődítmény. bástyákkal, melyek mögött géppuskás őrök ülnek; éppígy a lapos tetején is, ahol állandóan lövésre készen katona sétál.

Az őr nem törődik velünk, cigarettázik, unja az egészet. Hilda odamegy hozzá és valamit kérdez. Amikor visszajön, megkérdem:
Hilda, hogyan tudsz ezekkel szóbaállni?

-- Oh, te ostoba, — válaszolja — ezekkel nekünk csak itt van dolgunk. Ez még a legemberségesebb azok között, akikkel itt találkoztunk. Kérdeztem, hogy ma meddig sétálunk és ma milyen nap van? Azt felelte, ha jólesik, hagy sétálni, ameddig csak lehet és ma kedd van.

-- Hilda, ki az az Abakumov?

Rámnéz nagy szemekkel:

Hát te hol hallottad ezt a nevet?

—                Mielőtt idehoztak, odavittek hozzá.

Elneveti magát:

—                Már ilyen rövid idő alatt az agyadra ment a börtön?

—                A legkomolyabban beszélek! — Aztán elmondom, mi történt.

Nagy izgalom az arcán:

—                Donnerwetter! Kruzifix! Te aztán nagy hal vagy, ha odavittek!

—                Tudod, hogy ki ő?

—  Hogyne. A nagyhatalmú rendőrminiszter, a Ljubljanka minden-ható ura. Egy szó és életek szűnnek meg a parancsára. Nagy gyilkos a kopasz. De nemsokára ez is lógni fog! Remélem .. .

—  Látod, milyen iróniája a sorsnak, hogy azok az emberek, akik hitték, hogy nekik ez a rendszer szebb jövőt hoz és a munkásság tejben-vajban fürdik majd „minden a miénk” jelszó alatt, mivé lettek? Te, aki közöttük éltél, magadba szívtad a kommunista ideológia mérgező, megtévesztő hazugságát és íme: most te is csak fogoly vagy, mint én és szidod azokat, akiket eddig imádtál ...

—  Olga, ezek nem kommunisták!!! Ezek megcsúfolták az egész rendszert. Ezért nekik felelni kell. Ezek nem Marx és nem Lenin, nem Kalinin nyomdokain haladnak. A kommunizmus nem gyilkol .. .

—  Nézd, Hilda, olyan mindegy, hogy egyik vagy másik vezéretek miként írta meg és hogy miként forgatták ki a szavait. Ahol az emberi szabadság megszűnik, ahol a magántulajdont elorozzák, ahol a templomokból bordélyházat, mozit csinálnak, ahol a házasság nem más, mint fajfenntartási ösztön, mi lehet még ott? Mert nálatok még azt is parancsra csinálják, hogy a normának eleget tegyenek. Mit várhat egy normálisan gondolkodó ember egy ilyen rendszertől?

Néz rám, szótalanul.

—    Felforgatók, gyilkosok, csak a maguk hasznát nézik --- folytatom kis szünet után. — Magukért ölnek milliókat, hogy nekik meglegyen mindenük, de másoknak semmi, csak a nyomor. Nem akarok vitázni veled, csak szeretném_, ha megmagyaráznád, hogy most te, aki látod a különbséget a valódi élet és e hazugság között, még mindig kommunista vagy-e?

—    Olga, én nem akarlak meggyőzni téged, hogy ezek mit, miért csináltak rosszul. Te kapitalista államban születtél .. .

—    De a fene a dolgodat, Hilda, — vágok közbe — hát Ausztria mi volt? Ti akartatok ott más világot.

—    Nem úgy értem, Olga, te jómódú szülőknek a gyermeke vagy, akinek minden megadatott, tanulhattál, társadalmi életet élhettél. . .

—    Nézd, Hilda, ismerek sok embert, aki talán nehéz körülmények között élt, végtére nem lehet mindenki gazdag. Nézd a te gyilkosaidat, hát ha igazságot hirdetnek, akkor Sztalin miért lakik a Kremlinben, miért van udvartartása, miért van birtoka még a szeretőjének is. Ti pedig szűkölködtetek, összezsúfoltan laktatok, míg börtönbe nem kerültetek. Hát ti azt hiszitek, hogy mi otthon nem tudunk semmit? Hiszen nálunk az úgynevezett munkásosztálynak a gyermekei is tanulhattak s csak az nem dolgozott, aki nem akart. Mindenkinek megvolt a biztos megélhetése, lakása, ruházata és így volt ez Ausztriában is.

            Hilda figyelmesen hallgat a séta közben.

            --- Aztán jött egy csomó csatornatöltelék, — folytatom — a népet csalták jelszavakkal s gurult a propagandapénz és ti meg Oroszországban megöltétek a legjobbakat. Irtottátok a munkást is! Kivégeztétek az orosz intelligenciát, mert féltetek, hogy azok kinyitják a vak tömegnek a szemét és akkor nektek végetek lesz.

            Vége a sétának. Visznek vissza bennünket.

            --- Na, majd odafent folytatjuk a vitát.

            --- Szívesen vitázom veled, te vaskalapos .. .

            A zárkában előbb mással foglalkozunk.

            --- Na, talán valamit enni is kellene — mondja Ilye.

            Odamennek az ablakhoz, kikopognak. Kinyitják. Ilse kiadja a teáskannát. Hilda meg oroszul igen hangosan elkezd vitatkozni.

            Az őrséget leváltották. Egy férfiőr nemsokára újra kinyitja az ablakot és íme a veszekedés eredménye: 10 kockacukrot adnak be. Néhány perc múlva pedig a vacsorát. Nem a várt káposzta, hanem rizs.

            --- Műsorváltozás ... vagy talán az új „vendég”, a te tiszteletedre?

            Újra kopognak. Hilda megy az ablakhoz, egy tálat adnak be. A tiszt mond valamit.

            --- Ez a tied, Olga, halsaláta. Hát ez igen, úgy látszik, megkülönböztetett bánásmódban részesülsz. Na, de mindegy, úgyis felkötnek .. . legalább nem mész túlsoványan a másvilágra — mondja Hilda akasztó-fahumorral.

            Megosztom velük a halsalátát. Most eszem először a Ljubljanka óta a vendéglátók konyhájáról. . .             Közben beszélgetünk. Odafordulok Ilséhez:

            ---- Ha nem veszed rossznéven, szeretném tudni, miért vagy itt? Bár ez nevetségesen hangzik, mert lehet itt ok nélkül is lenni. Beszélj, ha nem esik terhedre.

—    Furcsa történet az enyém, Olga. A háború kitörésekor Párisban voltam, a férjem, Raoul_, ott volt konzul, aki azután Afrikába menekült. Jómagam visszamaradtam. . .

—    Most jut eszembe --- folytatja kis szünet után — és ez téged bizonyára érdekel. A híres magyar íróval, Vaszary Gáborral nagyon jó barátok voltunk. Annakidején Budapesten is jártam. Kitűnően éreztem magam ott. Megismertem Milotayt is.

           Milyen jól esett hallani a vörösök börtönében ezeket a neveket. Gondolatban egy percre otthon voltam.

—              Azután a németeknek dolgoztam — folytatja Ilse — és egy napon letartóztattak. Nem voltam „náci`, én magamba szívtam a francia mentalitást, nekem idegen volt a diktátor-rendszer, az soha nem vezet jóra ... Megszöktem az internálótáborból. Apámnak az ügyvédje hamis iratokat szerzett s így visszakerültem Berlinbe. Láthattam a gyermekemet. Bekerültem a propagandaminisztériumba.

—              Oda is hamis iratokkal?

—              Igen. Két évig dolgoztam ott, nem jöttek rá, mert akkor a németek már nagyon el voltak foglalva, semhogy egy-egy szökevény után kutassanak. Egy napon mégis megjött a személyleírás. Ez már 44-ben volt, de én a postából kiloptam a köröző-ívet s így időt nyertem. Azután már rohantak az események, tudod, a front felbomlott. Az oroszok a lakásomról cipeltek el. Szörnyű, szörnyű... Engem is négy orosz katona becstelenített meg a konyhában, ott, az anyám szemeláttára ... és senki sem segített. Utána letartóztattak és most itt vagyok ...

—              Na, Hilda, mint kommunista, mit szólsz te ehhez? A te városodat, a gyönyörű Bécset is végigfertőzték, kirabolták! Asszonyaitokat, fiatal leánygyermekeiteket tették egész életükre szerencsétlenné .. . Nálunk is odahaza... A saját szememmel láttal, amikor a Vigadó ár-ja alatt egy 13 éves kislányt elintézett egy szovjet bandita. Vérbe-fagyva hagyta ott a gyermeket, azután én hívtam segítséget a házunkból és bevittük az óvóhelyre, utána a Rókus-kórházba. Később hallottam, hogy a gyerek vérbajt kapott. Az anyja megőrült... Egy ilyen sereget szabadított Roosevelt Európára, mert ez Roosevelt bűne!

            Hilda csak ült elnémultan. Látszott rajta, hogy össze van törve.

—              Nézd, Hilda, ez nemcsak neked szólt, nem, hanem minden eltévedt embernek, aki hisz a kommunizmusban, akit be lehet csapni ígéretekkel. Látod magadon. Háborúban voltál saját véred ellen s most már, amikor nincs szükségük rád, fogoly vagy te is.

—              Hogy mennek itt a kihallgatások? — kérdem rövid szünet után. Mikor voltatok ti?

—              Én már régóta nem voltam kihallgatáson — mondja Ilse. --- De nem is kívánkozom. Azt a fogamat, amit a németek kivertek Párisban, csináltattam, most ezek elvették tőlem. Aranyhídba volt építve .. .

—              Van-e aranyfogad, Olga?

—              Van egy, de addig, amíg ezt innen kiszedik, egy párat még megverek! (Elmeséltem két esetemet.)

—    Ejha, de merész nőszemély vagy. Na, neked itt akkor nagy a tekintélyed, mert ilyesmit még nem hiszem, hogy csináltak a hírhedt Ljubljankában .. .

—    Azért vittek Abakumovhoz is, biztosan látni akarta becses ábrázatomat, no, de ott is megmondottam a magamét.

Zörögnek az ajtón. Igen hangosan beszélünk s már elmúlt 8 óra. De tovább beszélgetünk és még 10 órakor is ránk kellett kopogni, hogy elhallgassunk. Lassan jött álom a szemünkre s elvitte a napi eseményeket. Ránkborult a csend, csak néha lehetett hallani, hogy valamelyik zárka ajtaja nyílik, de az is igen csendesen. Mennek a szerencsétlenek a pribékek elé .. .

Reggel 7 órakor pontosan beállít a halottmosó asszony és kitakarít. Hilda halkan beszél vele, aztán rám mutat. Az asszony nevet. Amikor kiment, Hilda magyarázza, hogy megmondta neki, én vagyok az, aki mindenkit megver. Ő is hallotta. Holnap nem lesznek kihallgatások, mesélte az asszony, mert ünnep van a Kremlben. A katonaság ünnepel.

-- Most pedig kezdjük meg az ismeretterjesztő előadást, hogy mindenki ismerje meg a sorstársát. Hilda_, te vagy soron. Meséld el, hogyan ábrándultál ki a vörös cár boldog országából...

—    Jaj, ti fasiszták, — válaszolja — hát veletek nehéz boldogulni a magamfajta becsapott kommunistának. Ti máskép látjátok a helyzetünket. Apám litografus volt s nem mondom, hogy rosszul éltünk.

-- Na látod, és mégis kommunista lettél. Mi a célotok? A világ-forradalom! De ne higgyétek, hogy bolsevizálni fogjátok a világot. Azt nem fogjátok soha elérni. Mert van egy erő, ami hatalmasabb nálatok és ez a vallás. Lehet, hogy még sok vér fog folyni, még aratni fog a halál, de egyszer felébrednek a becsapott emberek...

--- Ezek megcsúfolták a kommunizmust, — szól Hilda — a kommunizmus nem ez.

—                Mindegy, milyen néven nevezitek. Világgyilkosok vagytok!

—    Olga, látom, hogy téged soha nem tudnálak meggyőzni, de nem is akarlak. Majd talán egyszer, az idő fogja igazolni, ha ezek a mostani kommunisták letűnnek.

Igen sűrűn nyíltak a zárkaajtók az éjszaka.

Reggel a „halottmosó” asszonynak valamivel barátságosabb az arca, mert ma ünnep van. Hangos a folyosó is. Máris kopognak, készüljünk sétára. Meleg az idő, kint zajong az utca és messziről katona-zene hangja csapódik ide. Szóval ünnepelnek a gyilkosok...

Hilda megint odamegy az őrhöz és hosszan beszélget vele. Mi Ilsével mérjük körbe-körbe az udvart. Ilse mondja_, hogy nem kell Hildával sokat törődni, már nem normális, mert az első időben rémesen összeverték. Itt járt 15 évig iskolába, beleverték ezt a marhaságot.

—                Most meg jól kiverik belőle. Nem sajnálom a verésekért. Szinte csontváz már a szerencsétlen, annyira bántja, fúrja a lelkiismeret.

            Egyformán telnek a napok. Ma már tizennegyedik napja vagyok a Le Forto börtönben. A falra pontosan jegyzem a rovásokat.

            Hilda végre elmeséli, miért fogták el:

—                A háború alatt, 1943-ban, mint ejtőernyős híradóst dobtak át Bécsbe — kezdi. —  Édesanyám akkor ott lakott a XX. kerületben.  Természetesen haza nem mehettem. A bécsi erdő volt a lakásom s néha

meghúztam magam, pár órára, egy volt barátnőmnél.

—                A férjemet vártam haza, ő a spanyoloknál harcolt Franco ellen. Elképzelheted, milyen életem volt. Hetekig nem aludtam ágyban.  A Gestapo vadászott rám. Egyik éjszaka, amikor felkerestem barátnőmet, közölte velem, hogy a férjem megjött. Vasárnap vár a Szent István templomban. Ott biztosabb, mint más helyen.

—                Vasárnap reggel be is mentem Bécsbe és rátaláltam férjemre.  Így találkoztunk hosszú heteken keresztül.  Úgy volt, hogy átmegyünk a csehekhez, mert férjemnek oda szólt az irányítása.

—                Nehéz volt a helyzetem, mert ha megyek, akkor, mint katona szökevényt, ahol találnak, agyonlőnek.

—                Egyik vasárnap, amint beülök a padba_, egy férfi jön hozzám s németül felszólít: csendben kövessem. Német nyomozó volt, a barátnőm értesítette őket. Kint azonnal kocsiba ültettek s vittek Roslinába.

—                Három hónapig voltam a Gestapo foglya. Soha egy ujjal nem nyúltak hozzám. Igaz, hogy ebben az időben, 1945 elején várható volt, hogy jön a szovjet hadsereg.

—                Amikor Bécs elesett, a börtönöket kinyitották az oroszok. Engem azonnal letartóztattak és Szombathelyre vittek, ahol nagyon megvertek. Azt mondták, rossz kommunista vagyok, mert nem lőtt agyon a Gestapo. Biztosan összejátszottam velük ... és azután idehoztak.

                                                                    15.

 

            Egyszer csak vége lett a nyugalomnak és megkezdődtek az éjszakai kihallgatások. Az éjszakai vallatások lélektana: a szerencsétlen delikvens fáradt, álmos, könnyebben törik meg és vall be olyan dolgokat, amelyeket nem követett el, de amelyeket rabtartói követelnek tőle. Erőt kértem Istentől. . .

Meglehetősen későre jár az idő, amikor az ablakon beszól az őr, hogy készüljek. Amikor kinyílik az ajtó, látom az órán: fél tizenegy. Folyosók végtelen során, majd egy bolthajtásos ajtón keresztül tágas csarnokba érünk. Az íróasztalnál ülő tiszt megnézi az óráját, egy könyvbe beírja a nevem, mellette magamnak kellett aláírnom. Azután továbbmentünk és a 45-ős számú ajtón kopogtat az őröm.

Belépünk. A szobában két tisztet látok. Fiatalabb és idősebb, aki rémesen ápolatlan, haja a homlokába lóg s úgy tűnik, mintha részeg lenne. A fiatalabb egészen jó németséggel felszólit, üljek le a kis asztal mellé, amin papír és ceruza van. Ő lesz a tolmács. Most már tudom, hogy itt éjszaka kezdődnek a kihallgatások. A tolmács közli: a feltett kérdésre nem kell azonnal válaszolnom, csak írjam fel magamnak, mert a vizsgálóbíró újból felteszi a kérdést.

Szemben ülők Sztalin vizsgálóbírójával. Rámnéz vizenyős kék szemével_, aztán levesz az akták tetejéről egy meglehetősen vastag aktacsomót és lapozgatni kezd. Megint rámnéz, azután mond valamit a tolmácsnak. Az mosolyog, hozzám fordul s mondja: a kapitány kérdezi, én vagyok-e az a híres verekedő?

—         Én nem vagyok verekedő, de aki méltatlanul megaláz, odaütök!

A tolmács fordítja a kapitánynak, aki úgy néz rám, mintha máris fel akarna falni.

--- Hány sebesült orosz katonát vert agyon — kérdezi — és hányat ölt meg a bunkerben mérgezett borral?

Na, szép kilátások, gondolom magamban. Eddig ilyen kérdéseket nem kaptam. Itt időt kell nyerni. Felírom a kérdést s mondom a tolmácsnak, erre későbben válaszolok.

--- Mi történt azzal a zsidó lánnyal, akit a Dunába dobtak, ő onnan kiúszott és a házukba ment segítséget kérni?

- Nem jött, hanem hozták, hogy első segélyben részesítsük, mivel mentőállomásunk volt. A lány olyan rossz állapotban volt, hogy azt ajánlottam a vöröskereszteseknek, vigyék a Rókus-kórházba. Ha-zugság, hogy valamit is csináltam vele. Hordágyra tették és a légoltalmi parancsnok_, Tóth László, a ház lakója, maga vitte a hordágyat Kóródi nevű állítólagos újságíróval.

-- Milyen pozícióban volt a német Wehrmachtnál?

—                Seminőben. Én nem voltam alkalmazásban a német haderőnél.

-                    Ne hazudjon! Mi. mindent pontosan tudunk...

—                Akkor miért kérdeznek?

—    Nézze — figyelmeztet a tolmács — ez az ember egész éjszaka ivott, ne adjon ilyen feleleteket, mert meg fogja verni, akkor nem segíthetek magán...

—                Ez a maguk módszere! ...

            A kapitány most egy ív papírt vesz ki az aktacsomóból és felém nyújtja, hogy olvassam. Orosz írás, nem tudom olvasni. Másik ívet is ad, itt látom az aláírást: Fohn József és olvasom a magyarra fordított tartalmát.

—                Szemtelen hazug! —mondom. --- Tudják ki ez az ember?

            Nemleges válaszukra folytatom:

—                Ez dúsgazdag nyakkendőgyáros, aki ott lakott a házunk ötödik emeletén. Állandóan német katonák jártak hozzá s onnan nagy csomagokkal mentek el. Ez mert össze-vissza hazudni? Fohn úrnak a felesége állandóan hordta a tojást a német tábornokoknak, nem is volt az urának semmi baja, később se, amikor mint zsidót bujtatni kellett. Hozzák őket, majd a szemükbe mondom az igazat!

—                Hol van Héjjas Iván?

—                Nem tudom. Erre vonatkozóan már kihallgattak.

A tolmács élénken vitatkozik a kapitánnyal s igen sokszor ismétli a „nyet^" szót, amiről már tudom, hogy nemet jelent.

—                A Rongyos Gárda tagjai közül kik bujkálnak még Pesten?

—                Nem voltam rongyos gárdista, nem ismerem őket.

Ezután ugyanazok a kérdések hangzottak el, mint első kihallgatásom alkalmával, ugyanazon ostoba vádakkal. Ezt is mondja:

—              Az egy hivatalos állami egyesület volt, amely a kormány engedélyével működött, fizetést és lőszert is onnan kaptak.

—              Ez sem igaz, mert az nem volt semmiféle kormányengedélyhez kötve, azt Héjjasék maguk szervezték meg és támogatták. Egyenruhájuk soha nem volt, ezért hívták őket rongyos gárdistáknak. Különben is van önöknél egy könyv, amit nekem ez előző vizsgálóbíró megmutatott. A „Rongyos Gárda” fedőlapján ott, látható Héjjas Iván képe, abban minden meg van írva.

—              Hol van Stefán Valér vezérkari őrnagy?

—              Nem tudom, nem is ismertem.

—              Stefán volt a Rongyos Gárda vezérkari tisztje. Ezt mi tudjuk.

—              Hát akkor miért kérdez engem?

—              Maga hihetetlenül szemtelen és igen magabiztos — mondja.   Na és Hatz Ottó vezérkari ezredest csak ismeri?

—              Hogyne kérem! Cseklészen a mellettem lévő házban volt letartóztatva és tudom, hogy az Önök kémje volt.

           Itt a tolmács megint vitázik a kapitánnyal, aki aztán kimegy. A tolmács mondja nekem, hogy összevesztek, mert megmondta neki, hogy a kihallgatás előtt bele se nézett az aktába.

           Kérdem, hogy most mi lesz és hány óra van?

           --- Pontosan két óra. Mindjárt visszaviszik a cellájába.

           Néhány pillanat múlva nyílik az ajtó, egy katona jön_, aki átvesz. Újra az ügyeletes tiszthez megyünk, aki beírja az órát, amikor az épületet elhagyom s újra alá kellett írnom.

           A zárkában társnőim ébren voltak. Nehezen vártak rám.

           --- Megvertek?

           --- Nem.

           Egymásután zuhannak rám a kérdések. Mindenről beszámolok, azután megpróbálunk aludni. Sajnos nem sikerül... s álmatlanul virrad ránk a reggel.

           Késő este megint a vizsgálóbíróhoz vittek. Láttam az arcán, hogy megint ivott. Néz rám véres szemével, mint egy hülye.

           --- Hát mi van a megmérgezett katonákkal, akiket a maguk óvó-helyéről vittek el holtan?

           --- A katonák hullarészegek voltak. A ház alagsorában egy borüzlet pincéje volt telve a legnehezebb italokkal. Amikor a szovjet birtokába vette a fővárost, megtalálták ezt a pincét és feltörték. Úgy  leitták magukat a katonák, hogy nem tudtak lábraállni. Ilyen állapotban vitte el őket a szovjet katonai készültség.

           Vitatkoznak a tolmáccsal. A kapitány az asztalt veri és fenyeget. Elképzelésének nem megfelelő válaszaimra felugrik és nekem jön. Teljes erővel ütni kezd, rúg s fejem a hajamnál fogva veri a falhoz. A tolmács ordít rá. Elsötétül előttem a világ s csak a zárkában térek magamhoz. A ruhám véres, az orrom vérzik_, az arcom megdagadt. Úgy látszik, amikor elestem, a kapitány az arcomba rúgott.

           A fogolytársaim borogatásokat raktak rám és sírtak. Nagyon össze voltam törve. Nemsokára nyílik az ajtó és fehér köpenyben orvosnő jön be. Kérdi, hogy érzem magam. Nem válaszolok. Hilda beszél helyettem. Pirulát ad, hogy aludni tudjak.

           Két napig nem volt kihallgatás. Az arcom még mindig erősen dagadt, az oldalam is fáj. Nem látom hogy nézek ki és társaim elhallgatják, hogy csúnya, véres foltok vannak az arcomon.

           Harmadnap újra kihallgatásra visznek, ugyanahhoz a vizsgáló-bíróhoz. Peregnek a kérdések. Mindig ugyanazok, amelyekkel már nyaggattak. Német sebesülteknek adtam helyet a lakásomban, tehát kémkedtem.

           -- Hány diplomatának volt a szeretője?

           -- Ha tudtam volna_, hogy ez a kérdés ennyire érdekli, elhoztam volna a könyvelőnőmet, ő pontosan tudja .. .

A tolmács jót nevet, de fordítja. A vizsgálóbíró rámnéz s valamit mond a tolmácsnak. A kihallgatás ezzel mára befejeződött.

Zárkatársaim nagyon örültek, hogy újólag nem vertek meg.

Irtózatos meleg van Moszkvában. Nagyon szenvedünk a zárkában. A vizet elzárták, még mosakodni sem lehet napközben. A csapot csak éjjel nyitják ki.

Szokatlan időben, már délelőtt kihallgatásra visznek. Az első kérdés.

—                Ismer-e egy Beck Aurél nevű igazgatót?

—                Nem.

—                Pedig ez a Gestaponak volt az ügynöke.

— Azért nekem nem kell ismernem. Igen sok zsidó ügynöke volt a Gestaponak. A gazdag gyárosok mind keresték a németek barátságát, akik ki is mentettek közülük sokat.  Fohn úr is igen udvarolt nekik. Teára hívta meg a német tiszteket s mégse mérgezett meg egyet se. Reggelig jól mulattak. Miért nem szedik ezeket is elő, mint kémeket?

—  De Goldschmiedt Obersturmführert csak ismerte? Többször látták a kocsiját a ház előtt.

—  Rajtam kívül a házban volt még kilenc lakó. Lehet,  hogy pont ahhoz járt, aki ezt az információt adta!

—  Na ez jó felelet volt. ---  mondja a tolmács.

Irtózatosan nehéz a levegő a szobában. Valami dögszag. Mondom a tolmácsnak, hogy kegyetlenül fáj a fejem. Véletlenül lenézek, hál látom, hogy a kapitány lehúzta a csizmáját és a kapca adja az elviselhetetlen bűzt. Rámutatok. A tolmács felugrik, rákiabál a kapitányra. A kapitány, mintha mi sem történt volna, felhúzza csizmáját és a  kihallgatás folyik tovább.

— Kik voltak azok, akik a Gestapohoz tartoznak? Nevezze meg őket s akkor nem fogom megverni.

—  Nem tudom.

—   Ismeri Serfőző Ferencet.?

—   Ezt a nevet soha sem hallottam.

—   De hiszen maga lent járt Újvidéken 1944-ben, ismernie kell!

—   Jártam Bécsben is és mégsem ismerek minden lakost. 

—   Mit keresett 1944-ben Újvidéken?

            Hát ezt honnan tudják --- gondolom és már válaszolok is.

       ---- Szalonnáért mentünk le ottani ismerős családhoz.

       ---- Hihetetlenül agyafúrt -- mondja a bíró. — Ki az az ismerőse?

       ---- Jozefics Ilona. Együtt jártam vele iskolába. (Soha nem volt Újvidéken, de hát valamit mondani kellett.)

--- Na látja. Ha emlékezni akar, akkor tud is. Mondja meg, kik álltak német szolgálatban és ma befejezem a kihallgatást.

Na megállj, — gondolom magamban — ha csak ez kell. S elkezdtem sorolni olyanok neveit, akik meg se születtek. Lakáscímeket is adtam lebombázott utcákból. Ragyogott az arca a vörös banditának és a tolmács útján közölte velem, hogy ma éjjel nem fog hivatni.

Íme, a szovjet vizsgálóbíró. De én legalább egész éjjel nyugodtan aludhattam. A kihallgatásról nem beszéltem a zárkában semmit.

Reggel beszólnak Hildának, készüljön s mindent, az evőeszközöket is, vigye magával.

—                Mit gondolsz, hova visznek?

—  Itt nem tud az ember soha semmit. Lehet, hogy már elítéltek.

—  De hiszen tárgyalásod sem volt ...

—  Ne felejtsd el: itt csak ítéletek vannak.

—  Dehát ez borzasztó ...

—  Csak az anyámat láthattam volna — sóhajt fel.

Sírni kezdett és most nagyon sajnáltam.

---  Add gyorsan a címet, ha valamelyikünk talán mégis kiszabadul, írunk neki, Ilse egy ceruzahegyet halászott elő a matrac alól és felírta a címet a vízvezeték tartálya alá.

Az ajtó nyílik és máris vitték ...

Szegény becsapott fanatikus. Az egész élete, fiatalsága ráment.

Vacsora után újra nyílik az ajtó és új foglyot hoznak. Alacsony, szemüveges, de nagyon szimpatikus kis asszony. A visszatért Ilsével fogadjuk. Bemutatkozik. Herta Tecklenburg. Német. Persze a két német egymás nyakába borul. Honfitársak. Ez a börtönben is vigasz. Ilse ezer kérdést szegez szegény fejének.

Hagyom őket, hadd öntsék ki szívüket, talán mindkettőjüknek könnyebb lesz. De azután felfigyelek, mert olyan nevek repülnek a levegőben, amelyeknek viselői pár hónappal előtte Európa sorsát irányították s az ő vereségükkel teljesedett be a mi sorsunk is. Az ő bukásuk a mi hontalanságunk és házigazdánk a Cseka, illetve új nevén az NKVD lett.  Megtudtam, hogy Tekla a moszkvai német nagykövetség gépírónője volt 15 esztendőn keresztül. Özvegy nővérével és annak gyermekével éltek együtt. Tökéletesen beszéli az oroszt.

A háború kitörésekor, sok viszontagság után a követséggel hazajutott Berlinbe.  Ott tovább dolgozott a minisztériumban. Az összeomlás elől menekülve egy kis bajor faluban húzták meg magukat. Tekla az összeomlás után visszament Berlinbe és az oroszok elfogták, mint kémet.

—                Na és hogy képzeled el a jövődet?

—  El fognak ítélni — mondja olyan hangon, mintha csak arról lenne szó, hogy melyik kabátját vegye fel.

—  És ezt te ilyen könnyen veszed?

—  Mit segítek, ha siránkozom? Egyszer majd csak összedől ez a rongy kártyavár és vége lesz a Kreml uralmának. Tudom, hogy vége lesz, én itt éltem .. sok mindent láttam és hallottam ... ez Potemkinország. Ti nem tudjátok, milyen harc folyik itt a hatalomért. Hogy gyilkolják azok ott egymást a Kremlben. S hogy a nép milyen terror alatt nyög. Hogy egész Moszkva egy nagy börtön! Mindenütt munka-táborok, hosszú időre elítélt foglyokkal... Kifelé csalás, hazugság, képmutatás, bent éhezik a nép! Rongyokban járnak. Moszkva nem alszik nyugodtan, mert soha nem tudja senki, mikor viszik ...

—  A rabszállító kocsik — folytatta Tekla — állandóan járnak A nép „boldog” és maguk sétálnak be „boldogan” a börtönökbe. S az ostoba Nyugat nem nyitja ki a szemét. Minden bomba, ami Európára hullott, Roosevelt lelkén szárad. Ha ő nem segíti a szovjetet, ma a Kreml már nincs sehol.

—  A követségi szolgálatban sok izgalmas emléket szereztem. Annyi lázadás volt, amiről ti nem tudtok. Katonák megtagadták a szolgálatot. De jött a sortűz ...

—  1936. Sztalin tízezer gyermeket végeztetett ki, mert itt, Moszkvában, már nappal se lehetett az utcán járni a csavargó gyermekektől_, akiknek szüleit a forradalom vagy a börtön vitte el. Megtámadták a járókelőket, lehúzták a ruhát az emberekről és ha kellett, őltek is. Persze ez nem a Kreml környékén történt, hanem a külvárosban.  Ilyen volt a gyermekvédelem a szovjetben .. .

Így beszélgettünk az éjszakába nyúló hosszú órákon keresztül.

Egyik reggel arra kérem Hertát, mikor sétálni megyünk, ha a régi őr lesz ott, kérdezze meg, tudja-e hova vitték zárkatársnőnket?  Tényleg a régi őr volt velünk, Herta beszélt is vele.

—    Azt mondta, hogy a Butirka börtönbe vitték át. Az a legnagyobb régi börtön, ahol azelőtt csak tolvajok és gyilkosok voltak_, de most nagy részét a politikai letartóztatottakkal rakták meg. Sok itt a politikai fogoly.

Séta után újra kihallgatásra visznek. A kapitány érdeklődik, mit csinálunk egész nap a zárkában?

—       Kormányt alakítunk.

—                Milyen kormányt?

—       Az új magyar kormányt .. .

-                    Na és te milyen miniszter leszel?

—                Én leszek a kivégző osztag parancsnoka.

A tolmács nevetve fordít. A kapitány a fejét csóválja.
Örüljön, hogy idehozták, mert otthon széttépték volna a politikai rendőrségen.

—                Na, a Cseka sem különb.

---- Ez nem a Cseka, ez az NKVD — mondja a kapitány mérgesen.

--- A név változott, de a cég megmaradt.

-                    Ne ingerelje ezt a barmot — figyelmeztet a tolmács, de fordítja.

A kapitány megfenyeget.

--- Mikor lépett be a Szálasi-pártba?

--- Nem voltam párttag.

--- Hazudik! Tudom, hogy tag volt, mert itt a pártigazolványa!

--- Hát akkor mutassa meg!

Nem válaszol. Rámnéz, majd valamit mond a tolmácsnak s kimegy.

Beszélgetni kezdünk a tolmáccsal.

--- Látom, hogy folyton vastagodik az aktám. Mennyire ítélhetnek?

--- Attól még messze van. Lehet_, hogy csak internálni fogják.  Kijelölnek egy várost, megszabják, hogy meddig kell ottmaradnia.  Aztán mehet haza.

--- Ebben ugyan nem hiszek.

--- Van itt egy magyar grófnő, azt is internálták egy városba és most ott él. Nem emlékszem a nevére, de láttam_, alacsony, barna nő.

--- Ha lehet tudja meg a nevét.

--- Megpróbálom.

Visszajön a kapitány. A fiókból egy ívet vesz elő.

--- Ismeri Zöldi csendőrszázadost?

--- Sajnos, nem volt egy csendőrtiszt ismerősöm sem.

--- Miért sajnos?

--- Mert az volt a legszebb fegyvernem és a tisztek, altisztek és legénység is a lányok, asszonyok kedvencei voltak.

--- Igen, gyilkosok.

--- Nem igaz!

Ezután a zsidókérdésről faggat. Mondom, erre már Magyarországon megadtam a választ_, olvassa el a jegyzőkönyvet.

Hosszas faggatás után visszavittek a cellába, de alig ittam meg a teám, máris beszóltak, hogy készüljek. Vittek újra kihallgatásra. A kapitány még nem volt bent a szobában, mikor viaszértem, csak a tolmács.  Megkérdeztem tőle, miért hivatott megint?

--- Nekik bizonyos idő alatt az aktákat fel kell dolgozni.

—                Hallottam, hogy a vizsgálóbírók bizonyos ajándékösszegeket kapnak a foglyoktól kiszedett vallomások után.

Rámnézett, de nem felelt. Tudtam, hogy ez igaz.

—                Velem kapcsolatban nem igen fog jutalmat kapni ...

Nyílik az ajtó, jön a vizsgálóbíró s menet közben kérdez:

—    Szóval maga nem ismeri Zöldi csendőrszázadost? Nem!

Feláll, hozzám jön és rámkiált:

—                Álljon fel!

Felálltam.

—    Ismeri vagy nem ismeri?

—    Nem, mert nekem semmi dolgom nem volt a csendőrtestülettel.

Erre nagy pofont kaptam.

—                   Ismeri?

—                   Nem!

Elcsattan a második pofon .

A tolmács felállt. Megkérem közölje a vizsgálóbíróval, ha agyon is ver, akkor sem mondhatok mást.

—                   Hát Szálasit? Azt remélem ismerte

—                   Igen. Szálasinak az egész családját ismertem. Miskolcon laktak, ott jártam iskolába.

—                   Kik voltak azok, akik szűkebb környezetéhez tartoztak és akik anyagilag támogatták?

—                Sokan. Neveket nem tudok.

Megint a zsidókérdést firtatja, majd ezt kérdi:

—    Mit tud arról, hogy hol van a magyar királyi korona?

—                Ha én azt tudnám, akkor nem ülnék itt.

—  Kik azok, akik a német Gestapo szolgálatában állottak?

—  Többre nem emlékszem, mint amit már mondtam.

—  Ismeri Sághy Lajost?

—  Nem tudom, nem emlékszem erre a névre.

—    Magánál estélyek voltak, melyre sok „náci^” tiszt volt meghíva.

—                Voltak vendégeink, de hogy azok estélyek voltak, az nem igaz, mert háború volt s mi estélyeket nem tartottunk. Nem engedte ezt a magyar becsület, hogy amikor katonáink véreznek a fronton ..

—                Sok diplomata-kocsi állt a ház előtt.

—                   Laktak a házban grófok is és elvégre tejes- vagy szemeteskocsi állhat a ház előtt reggeltől-estig ..

A levegő villamossággal telt meg            éreztem a közelgő vihart ..

16.

 

Amikor a vizsgálóbírónak azt mondtam, hogy nem állhatott házunk előtt naphosszat szemeteskocsi, dühbe gurult, paprikapirosan felugrott, ütni kezdett, ahol csak ért. Fejemet a falhoz verte, vadul ütött-rúgott. Az orromból ömlött a vér és kirohantam a folyosóra az ügyeletes tiszthez s össze-vissza kiabáltam németül. A tolmács is utánam jött és beszélni kezdett az ügyeletes tiszttel. Mondom neki, hogy nem megyek vissza és kihallgatást akarok kérni Abakumov tábornoktól. A tolmács lefordította kérésem s a tiszt fehér lapot nyújt felém. Németül írom, kérem, hogy fogadjon.

Az orromból folyik a vér. Végig a folyosón, amerre megyek, mindenütt vérnyomok. A tiszt íróasztalára is ráfolyt a vérem. A tolmács mondja, hogy menjek vele. Elvitt a kis szobába, ahol az őrségre szoktam várni, míg visszavisznek a zárkába. A folyosón nagy sürgés-forgás. Valaki mondja: „vengerka”. Nemsokára jön az őr és visszavezet a zárkába. Zárkatársaim hozzám rohannak, szedik le rólam a véres ruhát s én ájultan esem az ágyra...

Nem tudom meddig feküdtem ájultan. Amikor kinyitom a szemem, az orvosnőt és Hertát látom az ágyam mellett. Oroszul beszéltek.

Minden tagom iszonyúan fáj, teljesen össze vagyok törve. Különösen a fejem sajog a falbaveréstől_, jobboldalon nagy dudort érzek. (Évek multán, mikor e sorokat írom, még látszik a sérülés halántékom felett.)

Az orvosnő injekciót akar adni, de nem engedem, mire kimegy.

Késő volt, amikor újra kinyílt a zárka ablaka s a nevemet hallom. Herta odaszól, készüljek, öltözzem fel. Blúzom vizes, így Hertáét veszem fel. Mondom Hertának, kopogjon ki és kérdezze meg, hogy a vizsgálóbíróhoz visznek-e, mert akkor nem megyek. Kintről megnyugtatnak, hogy nem az az utunk célja.

Alig tudok lábra állni_, nagyon fáj az oldalam is. Nehezen vonszolom magam. Amint a folyosók végtelen során haladunk, egyik zárka-ajtó mögül hátborzongató férfinyöszörgés és jajgatás hallatszik. Az őr megérinti a karom, jelzi, hogy siessek.

A folyosó falai kísértetiesen verik vissza a hangot. Nem szűnik. Soha nem fogom elfelejteni ezt a kísérteties, artikulátlan emberi hangot. Odébb is hasonlók borzongatnak. Amint egy újabb keresztfolyosóhoz érünk, tolószékben egy férfit hoznak. A szenvedés, a borzalmak elnyűtték az arcát, halálsápadt, nagyon sovány. A viaszsárga arcból egy szempár találkozik az enyémmel s mintha mondaná:

_- Te is ilyen leszel ebben a borzalmas emberőrlő malomban .. .

    Most veszem észre, hogy megint a miniszter, a főrendőr folyosóján vagyunk. Az ügyeletes tiszt int, hogy menjünk utána. Kinyílik a nagy, ázott ajtó és a szárnysegéd vesz át, a katona kint marad.             Abakumóv — amint közeledek az asztalhoz — csenget s int, hogy üljek le. Rám néz. Pillanatok múlva jön a tolmács s ezután kérdi:

—                Mondja el, mi történt.

—       Nézzen rám, látja, az arcom össze van törve s ez már nem az első eset, mindenem fáj a rúgásoktól, a veréstől .. .

            Néz rám, hallgatagon.

—       Külföldi állampolgár vagyok, — folytatom kis szünet után — a vizsgálóbíró nem bánhat így velem. Ez minden propagandát felülmúl. Abakumov felveszi a telefont és üti az asztalt. Persze nem értem, beszél, de látom, hogy az arca vérbeborult a dühtől és folyton kiabál a telefonba. Aztán a tolmácsnak mondja: közölje velem, hogy mi többé nem fog előfordulni.

    Visszatérőben a folyosón csend volt. A szörnyű jajgatások elhaltak. A korábban zajos zárkák elcsendesedtek. Lehet, hogy a mártírok lelke megtért az égi bíróhoz, ahol mindenkor igazságosan ítélkeznek . . .

   Így telnek-múlnak a napok. Jajgató sírások jönnek a zárkákból. Olykor hangos női sikoltások. A falak nem engednek betekintést az áldozatok kamráiba. Nem messze a mi zárkánktól minden éjszaka hangos zokogás veri fel a börtön csendjét. Frankenstein-féle hátborzongató jelenetek játszódnak le itt a vasajtók mögött ...

   Ha ezek a falak beszélni tudnának s a világ elé jutna a sok jaj, panasz, átok, a kínzások szörnyűsége és ha az emberi szenvedések eme véres színjátékáról a világ népeinek fogalma lehetne, — szívük bele remegne. Látnák a roosevelti politika milyen nagy bűn volt Európával szemben.

   Hetek múlnak el kihallgatás nélkül. Egy reggel beszólnak készüljek. Újabb tortúrák állnak előttem? Újabb verések?

   Amikor a kihallgató szobába lépek, látom, új bíró ül az asztalnál.  Lehet, hogy ez még vérengzőbb ... Int, hogy üljek le. Régi tolmácsom jön s miután a vizsgálóbíró beszél vele, hozzám fordul:

    --- A kapitány közli, hogy nem fogja magát megütni, de szeretné az aktát minél előbb elintézni. Ha akar felel, ha nem, akkor nem.

—                Mondja meg a kapitánynak: máris lezárhatja az aktát.

Egészen közel borzalmas, velőtrázó sikoltás hallatszik, valamelyik szobájából. Úgy megijedtem, hogy felugrottam a székről. Azután hangos, durva férfihangot hallok. Tisztán ki lehet venni, hogy a mellettünk levő szobából jön.

     Megint sikolt a nő, azután szaladgálás. Hallom, hagy nyílnak az ajtók és keveredő hangokat visszhangoznak a zárt folyosó falai.

      A kapitány a jegyzőkönyvben lapoz. Néha szól a tolmácshoz.

—                Mennyi ideig volt Zahedi generális Budapesten? — kérdezi.

—                Öt hónapig.

—                S maga mindvégig a kíséretéhez tartozott?

—                Igen.

—                S ki volt a Seriff és honnan ismerte?

—    Effendi Seriff perzsa állampolgár volt és felesége jónevű, gazdag magyar építésznek a leánya. A testvérével jártam iskolába, szüleim is ismerték, mert összejártunk. A Magyar-Egyiptomi vezér-igazgatója, ifj. Horthy Miklós mellett Seriff bizalmi szerepet töltött be.

—    Mit keresett a generális a külügyminisztériumban. Miért járt ott?

—    Mint aki egy idegen állam képviseletében jött az országba, vagyis tisztelgő látogatást tett.

—    Hogy lehet az, hogy az ön útlevelében oly sok vízum van. Miért járt annyit külföldön?

—    Nálunk mindenki mehetett oda, ahova akart, ha pénze volt.

—    Mit csinált például Olaszországban?

—                Jártam a múzeumokat s csodáltam a az ország régi kultúráját. 

—                S Franciaországban mit keresett?

—                Minden országnak megvan a maga érdekessége .. .

—                Maguk nagy lábon éltek, nagy lakásuk volt.

—    Úgy éltünk, ahogy minden középosztálybeli család élt Magyarországon. Nálunk a munkásnak is legalább kétszobás lakása volt. Aki rendesen dolgozott, az jól is élt.

—    Mára befejeztük — fordítja a tolmács.

A zárkát üresen találtam. Ilsét kihallgatásra vithették, mert fésűje apró kis dolgai még ott voltak. Késő délután hozták csak vissza.

Borzasztóan sírt és panaszkodott, milyen goromba volt a vizsgáló-bírója. Mindenféle aljas szavakkal szidta és azt mondta, ha nem vall be mindent, fel fogják akasztani.

      Nehéz volt vigasztalni, hiszen magam is rászorultam a vigaszra .. .
      Már beatjártunk az éjszakában, mikor új áldozatot hoztak. Idősebb, őszes, nagyon megtört, sápadt asszony, aki hangtalanul roskadt az ágyra. Nem is kérdeztünk semmit. Arca mindennél többet beszélt...
      Pár éjszaka óta a felettünk lévő zárkában valaki órákon keresztül állandóan sétál. Férfi lehet, mert léptei erősek. Ez a séta addig tart, amíg meg nem virrad. Szinte félünk az éjszakától_, olyan borzasztó a séta. Szünet nélkül. Aztán a nő, aki éjszaka a közelben állandóan sikoltozik... Rettenetes épület. Már én is érzem, hogy az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot.

Az új nő csak ül az ágya szélén és nem beszél. Valaha szép lehelt. Homlokán barázdákat vágott a szenvedés. Sétálni nem jön. Nem tudjuk kicsoda és milyen nemzetiségű. Ruhája elnyűtt, vékony nyári anyag s agyonstrapált szandál van a lábán. Vajjon ki lehet?

Két nap mulya, amikor visszatérek a kihallgatásról hozzám jön bocsánatot kér, hogy udvariatlannak mutatkozott. Kifogástalanul beszél németül, angolul és jól franciául. Elmondja: Bugoszlavszi Tatjánának hívják s Tuhacsevszki titkárnője volt. Ránézek, nem akarok hinni a fülemnek. Ez az asszony? Látja, hogy kételkedem és mondja, hogy Jugoszláviából hozták vissza, ott fogták el. Óvatos vagyok, magamról nem beszélek s nem is kérdezem.

Napokkal később azután igen sok érdekes dolgot mondott el, ami most már kétségen kívül elfogadhatóvá tette, hogy igazat mond. Amikor Tuhacsevszkit letartóztatták, Németországba menekült. A németek oldalára állott. Azután Párisba került, ahol az emigráns oroszokkal dolgozott együtt. Megbízták a szovjetellenes szabotázsok iskolájának megszervezésével. Jugoszláviába is a német hadsereg vitte, mivel több nyelvet beszélt. Mikor a németek kivonultak, ő hátramaradt. A vőrös titkosrendőrség már régen kereste, nagy díj volt kitűzve a fejére.

—                Úgy hangzik, — mondom — mint egy fantasztikus regény.

—         Pedig így volt -- felel Tatjána. — A hegyekben éltem és egy napon Tito egyik embere, aki addig a németek oldalán volt, elárult.  A jugók elfogtak és átadtak a vörösöknek.

—         Mi lett Tuhacsevszkivel? Kivégezték őt?

—         Igen. Puccsot akart csinálni. Magam állítottam össze, illetve írtam le bemondására az új demokratikus Oroszország kormánylistáját.

—         Ez érdekes — szólok közbe. -- S kiket akart a hatalomra?

—         Sztalintól kezdve az akkori vezetőket mind fel akartuk akasztani. Ezt a listát is kézrekerítették. Úgy meg volt szervezve, hogy a lembergi helyőrség tábornoka is benne volt az összeesküvésben. Azt elfogták és kivégezték.

—         Meg tudná-e mondani, hogy a második világháborút ki kezdte?

—      Ha Hitler nem lépi át a határt és kémszervezete nem dolgozik olyan jól, akkor meglepetésszerűen a szovjet támadja meg Németországot. A szovjet csapatok már készenlétben álltak a határ átlépésre, csak a parancsot várták. A szovjet már jóval előbb tárgyalt Roosevelt megbízottaival, akik minden segítséget megígértek a győzelemhez.

   ---  Igen, erről nálunk is tudtak. 

     --- A szovjetnek nem volt elegendő fegyvere, bár már régen erősen dolgoztak a hadianyag gyárak, hiszen készültek a támadásra Németország ellen. S az élelmezés sem volt kielégítő. A kenyeret adagolták, de csak a hadiiparban dolgozó családfők kapták meg a 800 grammot. Az öregek jóformán már semmit sem kaptak. Ez úgyse marad titok, a világ meg fogja tudni és megismeri majd, hogy mi oroszok mennyit szenvedtünk. De én, mint orosz, azt is kijelentem, ha az orosz nép olyan gyámoltalan és engedte ezt a gyilkos bandát a fejére nőni, megérdemli sorsát. Lett volna alkalom, ha nehezen és sok vér árán is lerázni, de hát gyávák vagyunk. Az évek nyomorúsága kiszedte az erőt az orosz nép agyvelejéből és izmaiból ...

--- A nép bízott abban, hogy megnyerik a háborút?

--- Senki sem bízott benne s ha Amerika nem segít, akkor a szovjet már nincs sehol, a Kremlben polgári kormány uralkodik .. .

--- Gondolja, hogy minket, külföldi állampolgárokat elítélhetnek?

--- Itt nincs külföldi. Náluk csak egy van: a kommunizmus ellensége, legyen az bármely nációbeli is.

--- De-hát a nemzetközi jog! .. .

--- Ugyan kérem, ez a „szovjet” és itt a nemzetközi jog: gyilkolni!

Nem tudtam aludni, zsongtak az agyamban a hallottak, valahogy

hittem is, meg nem is.

Újra ránkvirradt a reggel. Ismét úgy éreztem_, hogy ez a nő beultetett agent provocateur. Majd meglátjuk, helyes-e a feltevésem?

Ma nem voltam kihallgatáson. Csak Ilsét vitték el, akit nagyon megvert a vizsgálóbíró. Elöl négy műfoga volt, most az sincs. Kiverte a vizsgálóbíró. A zárkában, amikor visszahozták olyan sírógörcsöt kapott, hogy orvost, kellett kérni, aki nyugtatót adott neki.

Tatjána gondolatokba merülve fekszik az ágyán. Sürgés-forgás a folyosón, valaminek történnie kellett. Tatjána lassan félrehúzza a kukucsot s látom, hogy majdnem szemben a mi zárkánkkal két katona nagy kosarat cipel. Emberi lábfej látszik ki a kosárból .. .

Elfogott sírás.  Hát ez borzalom, hogy itt az emberélet rongykosárban végződik. Mint egy kutyát, úgy viszik ki és még a végtisztességet sem adhatják meg a meghaltnak a hozzátartozók...

--- Tatjána, --- mondom kétségbeesetten — hát a világ nem csinál semmit ezzel a sok borzalommal szemben?

--- Nem, nem avatkoznak bele. Azonkívül itt minden hét lakattal
lezárt titok.  Jaj, innen a falakon túlra nem jut ki s aki ide bekerül, arról nincs hír, arról már nem  tud a világ.

--- Ha itt beteg lesz az ember, nem viszik kórházba?

—                Nem mindenkit — feleli.

—                A zárkában végeznek vele?

—                Gyakran az is előfordul...

—                Na és a hozzátartozók?

—              Azok talán évek multával hallanak róla, de az is lehet, hogy soha nem tudnak meg semmit. Eltűnt, elnyelte a vörös pokol .. .

—              Miért nem vesznek ügyvédet?

—              Ügyvéd? Maguk azt hiszik, hogy ez Európa? Az egész Szovjet-ben nem tud védőügyvédet kapni. Nincs olyan, aki vállalja a védelmet. Ezt nem engedik meg a Kremlinben.

—              Szörnyű...

—              Itt csak a betörőket, csalókat, sikkasztókat lehet védeni. Politikai fogolynak nincs joga az életéért harcolni, mert ha nagyon sokat tud, akkor meg kell halnia vagy évekre bezárják. Teljesen épeszű embereket tébolydába zárnak, mert egyelőre még nem végzik ki, talán még szükség lehet kihallgatására, áruló vallomására. De el kell zárni az élettől, hogy senkivel ne érintkezhessék. A tébolydák zsúfoltak, a látogatás tilos!

—                És mondja, ha engem elítélnek, hova visznek?

—              Szibériába. Ott van a legtöbb s legnehezebb politikai munkatábor. És a legszigorúbbak is. Nem akarom megijeszteni, de nem is akarok vak reményeket kelteni. Maga itt már csak egy szám. Nem engedik többé haza. Látja már, hogy mi a szovjet fundamentuma?

—              Börtön, százezrek börtöne.

—              Ahogy én látom, maga sem ússza meg huszonötnél alább.

—              Huszonöt év? Jaj, istenem, mi lesz az édesanyámmal?

—              Most ez a norma, amiben esetleg jöhet változás, lehet, hogy nem tölti ki az egészet. Ilyen csoda is lehet. D^,e haza nem engedik ...

—              Uram Isten!

—              Csak arra vigyázzon, hogy mindig azt mondja: magyar állampolgár. Ne mondjon le erről, mert lehet, évek múltával azt fogják mondani, maga már nem magyar. Magát csak a saját kormánya foszthatja meg az állampolgárságától

       Most velőtrázó sikoltás hasít bele a börtön csendjébe. A szerencsétlent megverhették és nagy fájdalmai lehetnek. Szaladgálás, hangos, zagyva szláv szavak röpködnek ...

—                Orvost hívnak, mondja Tatjána — a nő megőrült, hallom, mint többször mondják „szumasz hodgyit^”.

        Ezt a szót is többször ismétlem magamnak. Újra sikoltás és dörömbölés.  Az ajtót veri és rugdossa a szerencsétlen.

—                Ebbe beleőrül az ember . . .

— Majd megszokja, itt az idegek eltompulnak és később már a csend megy az agyra...

—    Mondja, Tatjána, igaz az, hogy 1936-ban Sztalin sokezer gyermeket kivégeztetett?

— Igaz. Ezt maguk is tudták Európában?

--- Itt hallottam. De szerettem volna hitelesen orosztól is hallani. Egy nő mesélte nekem itt a börtönben. Mennyiről lehetett szó?

—    Harmincezret végeztek ki. Igaz ők csak tizenötezerről beszélnek, de ez hazugság. 18—19 éves volt a legtöbbje, akiknek nem voltak szülei. A szüleiket is elvitte a börtön, golyó, akasztófa.

—    Miért kellett meghalniok, hiszen gyerekek voltak?

--- Veszélyeztették a közbiztonságot. Így gondolta a vörös cár véres kezével megjavítani a közbiztonságot. Nagyon sok fiatal bűnöző van itt, de nem törődik velük senki.

Elmúlt ez a nap is, nem hívtak kihallgatásra.. Megint csak Ilse ment. Nagyon összetörte a vizsgálóbíró. Az arca kékre verve, nincs fog a szájában. Megint kiütött kettőt. Mondja, hogy gumibottal ütötte és a fejét a falhoz verte. Ezután éhségsztrájkba kezdett. A mai naptól nem eszik egy falatot sem.

—         Ilse, ez szamárság, — mondja Tatjána — ezzel nem hatja meg őket, csak magát gyengíti s nem fogja bírni a további nehéz napokat. --- Maga nem fél, Tatjána?

—         Tudom, mi vár rám, felkészültem. Meghalni csak egyszer lehet.

—    De hiszen szörnyű, ha az embertől erőszakkal veszik el az életét, amit megtenni csak az Égi Bírónak van joga.

--- Már nem hiszek Istenben.

--- Ne tegye. Én is voltam már ilyen állapotban, hogy megvádoltam az Istent, azután csendes bűnbánattal újra feléje nyújtottam a kezem s éreztem, hogy van.

Sétára kopognak. Jó lesz a friss levegő. Hűvös van kint de jólesik.

—                Kérdezze meg az őrtől, hányadika van?

—                Holnap lesz október elseje.

—    Borzasztóak ezek a napok. Nem lehet haza levelet írni. Szegény anyám nem tudja, élek-e még. Most már az is izgat, hogy nem visznek kihallgatásra. Mondja, Tatjána, tárgyalásra megidézik az embert?

—    Itt a Szovjetben nincs tárgyalás. Titkos hármas-tanács működik, melynek Berija a feje. Felolvasnak egy papírt, élet vagy halál...

—    S ha élet?

Ha életben marad, még aznap viszik valamelyik messzef— Majd megszokja, itt az idegek eltompulnak és később már a csend megy az agyra...

—    Mondja, Tatjána, igaz az, hogy 1936-ban Sztalin sokezer gyermeket kivégeztetett?

— Igaz. Ezt maguk is tudták Európában?

-- Itt hallottam. De szerettem volna hitelesen orosztól is hallani. Egy nő mesélte nekem itt a börtönben. Mennyiről lehetett szó?

—    Harrnincezret végeztek ki. Igaz ők csak tizenötezerről beszélnek, de ez hazugság. 18—19 éves volt a legtöbbje, akiknek nem voltak szülei. A szüleiket is elvitte a börtön, golyó, akasztófa.

—    Miért kellett meghalniok, hiszen gyerekek voltak?

-- Veszélyeztették a közbiztonságot. Így gondolta a vörös cár véres kezével megjavítani a közbiztonságot. Nagyon sok fiatal bűnöző van itt, de nem törődik velük senki.

Elmult ez a nap is, nem hívtak kihallgatásra.. Megint csak Ilse ment. Nagyon összetörte a vizsgálóbíró. Az arca kékre verve, nincs fog a szájában. Megint kiütött kettőt. Mondja, hogy gumibottal ütötte és a fejét a falhoz verte. Ezután éhségsztrájkba kezdett. A mai naptól nem eszik egy falatot sem.

—         Ilse, ez szamárság, — mondja Tatjána — ezzel nem hatja meg őket, csak magát gyengíti s nem fogja bírni a további nehéz napokat. --- Maga nem fél, Tatjána?

—         Tudom, mi vár rám, felkészültem. Meghalni csak egyszer lehet.

—    1)e hiszen szörnyű, ha az embertől erőszakkal veszik el az életét, amit megtenni csak az )lgi Bírónak van joga.

-- Már nem hiszek Istenben.

-- Ne tegye. Én is voltam már ilyen állapotban, hogy megvádoltarn az Istent, azután csendes bűnbánattal újra feléje nyujtottam a kezem s éreztem, hogy van.

Sétára kopognak. Jó lesz a friss levegő. Hűvös van kint de jólesik.

—                Kérdezze meg az őrtől, hányadika van?

—                Holnap lesz október elseje.

—    Borzasztóak ezek a napok. Nem lehet haza levelet írni. Szegény anyám nem tudja, élek-e még. Most már az is izgat, hogy nem visznek kihallgatásra. Mondja, Tatjána, tárgyalásra megidézik az embert?

—    Itt a Szovjetben nincs tárgyalás. Titkos hármas-tanács működik, melynek Berija a feje. Felolvasnak egy papírt, élet vagy halál...

—    S ha élet?

       ---  Ha életben marad, még aznap viszik valamelyik messzefekvő lágerbe. Ez még a jobbik eset. Ha testi erővel bírja, talán még megússza és egyszer hazakerülhet. Ezért mondom, hogy nem szabad elhagyniok magukat. Az éhségsztrájk Európába való, de ez a szovjet ...

—                És hova vihetnek majd?

—                Magukat, külföldieket főleg Szibériába vagy az Uralba. De a Szovjetben mindenütt vannak táborok, az egész egy nagy börtön ...

—                Szabad levegőn dolgozni még elviselhető s talán kibírható.

—                Vannak, akiket ugyancsak láger-börtönökbe visznek, de nem dolgoztatják, hanem elkülönítve, vasraverve tartják —mondta később.

—                Ez borzalmas, inkább a halál. S kik kapnak ilyen büntetéseket?

—                A „nagy bűnösök”, akik le akarták venni a népről a vörös igát.

—                Tuhacsevszkit akkor miért ítélték halálra?

—    Hja, mert ő még vasban is veszedelmes lett volna. Az ilyen raboknak már nincs nevük, csak szám van a sapkájukon, a hátukon és karjukon. Ezek nagyobbrész fent vannak Vorkután. De van itt is sok, aki hetenként csak egyszer kap enni, akkor is csak moslékot. Így halt meg az én apám is .. .

Esni kezd az eső s ezzel vége a sétának. Odafönt Ilse még mindig alszik, mi tovább beszélgetünk.

—                Nálunk sok könyv jelent meg Sztalin életéről. Ki ez az ember?

—    Egy gruzin. Nem is orosz. Egyszerű családnak volt a gyermeke_, Gerovoban éltek. Vallásos emberek s az apja papot akart belőle nevelni. Szemináriumba is járt, de kidobták. Szülei sokáig nem tudták róla, hogy a nihilisták, kommunisták s a földalatti sötét szervezetek tagja. A párt érdekében bank- és postarabló lett, majd milliók kegyetlen gyilkosa.  És ezt a fenevadat nevezte Roosevelt a „jó öreg Joe"-nek, ezzel paklizott, ennek uralmát mentette meg és táplálta fel.

—                Hogyan lett Sztalin Lenin utóda?

--- Lenin együtt volt deportálva Sztalinnal Szibériában, így lettek ott jóbarátok s később Sztalin, mint tanítvány, Lenin utóda.

llse ébredezik. Nagyon beteg és most mondja_, hogy hasba is rúgta a gazember vizsgálóbíró. Alighogy lenyeltük az ebédet, kopognak az ajtón és engem visznek kihallgatásra. A kapitány kérdez:

—                Amikor a németek megszállták^. Budapestet, hol dolgozott?

—                Minisztériumban voltam.

---  A németeknek is dolgozott, náluk is volt alkalmazásban?

---  Nem, soha nem voltam alkalmazva a német megszállóknál.

—                Nem fél, hogy kivégzik?

-- - Nem. Nem félek. Nekem két szerelmem van: az édesanyám és

Magyarország. Ha ezekért meg kell halni, akkor meghalok!

—                Ma lezárom az aktáját s majd a tárgyaláson védekezhet.

Válasz nélkül hagyom. Elémteszi a jegyzőkönyvet, hogy írjam alá.

Eddig sem írtam alá, most sem teszem...

Az őr visszavitt a zárkába, ahol közölte zárkatársaimmal mi történt.

--- Nem valószínű, hogy már végeztek magával -- mondja Tatjána. — Ezek sokféle módszerrel dolgoznak.

-                    Mindegy, csak írhatnék haza!

Legnagyobb meglepetésünkre késő este egy tiszt és az őr jön és Tatjánát, szólítják. Tatjána halkan, franciául mondja, nem tudja hova viszik és lehet, hogy nem is jön vissza. Amikor bezárult mögötte az ajtó, mondom Ilsének:

-- Az az érzésem, hogy nem jön vissza.

Akar sorstárs, akár besúgó volt, mindenesetre sokat megtudtunk tőle. Vajon kit hoznak közénk helyette?

Sürgés-forgás a folyosón, férfi kiáltozik, az őrök futkosnak, aztán nagy robajjal nyílik egy zárkaajtó és irtózatos üvöltés hallatszik. Ismét egy megkínzott fogoly. Most már naponként, hol innen, hol onnan hallani sírást, jajveszékelést. Borzalom rakódik az ember szívére. Eddig még valahogy csak tudtam magamon uralkodni, de most már rajtam is erőt vesz a hisztéria. Futkosok a zárkában le és fel .. .

Két nap múlva, késő este nyílik az ajtó és Tatjána lép be. Nem kérdeztünk semmit, de mintha jeges fuvalom suhant volna be vele. Egész éjszaka a gondolatok kergették egymást agyamban: vajjon Tatjána mennyit hazudott össze-vissza rólunk. Reggel ő kezdett beszélni:

Képzeljék meglepetésemet: Sztalinhoz vittek. Kíváncsi volt, én vagyok-e az a Bugoszlavszkája, aki meg akarom menteni Oroszországot s az egész Kremlínt kiirtani.

(Azt írom le, amit nekünk mondott, lelke rajta, ha Tatjána hazudott. Így mesélte:)

Sztalin: Te vagy az a híres hazaáruló? Hát azt hiszed, ha meghalok, jobb lesz a népnek?

--- Igen.

Egy tiszt rámordított: Te hazaáruló! Ki fogunk végezni!

Sztálin: Olvastam a kormánylistádat. Nem, mi nem végzünk ki téged, egy olyan koponyára, mint a tied, szükségünk van. Családod nincs, majd az lesz az NKVD. Apád helyett én leszek az apád.

--- Így beszélt a tömeggyilkos. Igen rövid ideig tartott a kihallgatás -- tette hozzá.

Nem bírtam tovább hallgatni és odaszóltam:

--- Remélhetőleg az új apjától fog egy pár cipőt kapni, mert már itt a hó . . .

       Sírvafakadt, hogy gúnyolódom vele s azt hiszem, hogy besúgó.

       --- Nézze, tudom, hogy a mi zárkánkban megbízatása van. Semmi beszélnivalónk nincs és annyit mondok, menjen a maga gyilkos barátaihoz, mondja meg, hogy én azt mondtam magának, el fog jönni az idő, amikor a holtak hadserege maguk ellen fog masírozni, amikor majd ítélni fog a világ, amikor az orosz nép fog maguk ellen fegyvert .. .

    Olyan dühroham fogott el, hogy majdnem nekiugrottam.

    A szerencsétlen a ruhámat csókolgatta és bizonygatta, hogy ő nem besúgó, ne bántsam. Ilse is csitított, hogy talán igazságtalan vagyok. Zokogott és ez a sírás már nem lehetett hamis. Úgy folytak szeméből a könnyek, mint a patak vize. Igen nehéz nap volt .. .

     Ezután eseménynélküli időbe süppedtünk. Már nem érdekeltek a sikongatások, jajgatások. Már minden jajt megszoktam.

                       

                                                            17.

 

Moszkvára rászakadt a tél. Erősen. hullott a hó s rohamlépésben közeledtünk az év végéhez. A falinaptár jegyzését abbahagytuk, már nem tudjuk követni a napokat. Várom_, hogy tárgyalásra hívjanak. Már csak azt jegyzem a falra, hogy hány napja nem voltam kihallgatáson. Két hete lezárták az aktámat. Tatjánát se hívják többé. Nagyon lefogytam.

Olyan a zárka, mint a siralomház. Sétára is ritkán megyünk, mert udvaron nagy a hó és nekünk kell az utat kitaposni. Félcipőm telemegy hóval. A zárkát erősen fűtik, a levegő fullasztóan rossz.

Egyik késő este újra elvisznek. A vizsgálóbíró előtt állok, a tolmács is a régi. Közlik velem, hogy az ügyész nemsokára itt lesz. Pár perc múlva belép egy magasrangú tiszt, kemény, gonosztekintetű férfi. A tolmács útján kérdi:

—                Beismeri, hogy kémkedett?

Nem válaszolok.

—                Beismeri, hogy szovjetellenes agitációt folytatott?

—                Igen.

—                Beismeri, hogy a Szálast-párt tagja volt?

Nem válaszolok.

Beszél a bíróval, majd felém nyújt egy fél ív papírt.

—                Írja alá.

—              Nyolc hónapja vagyok fogoly, soha nem írtam alá semmit, sem írom alá.

   A tolmács elvezetett. Mire visszaértem zárkánkba, Tuhacsevszki titkárnőjét már elvitték és új áldozat jött. Neki nem kell bemutatkoznia.  Azonnal visszaemlékszem rá és így mutatom be zárkatársnőnknek:

—  Aframescu román hadügyminiszter felesége, a román királyné udvarhölgye. Együtt voltunk letartóztatva Csehszlovákiában.

Minden pillanatban sír és az ajtóhoz rohan. Kopog, érdeklődik románul vagy franciául, hogy a férje is itt van-e? Mintha eszelős lenne már, össze-vissza beszél mindent. Ilse, aki tökéletesen beszéli a franciát igyekszik megnyugtatni.

Az egykori udvarhölgy, akinek házában a román király és királynő is vendég volt, Románia leggazdagabb asszonya, most itt ül a szovjet börtönében. Egy szál fekete kombinéban. Haja_, amit azelőtt a királyi fogadásokan gyémánt tiarával díszített, most két varkocsban lóg a vállára. Szánalmas...

Németül keveset beszél és rossz zsargonban. Bőbeszédű, kistermetű asszony. Számára egy a fontos: eleget adnak-e enni? Rapszodikus. Hol sír, hol reménykedve nevet. Józan perceiben mesélte, hogy van nekik egy jóbarátjuk Romániában, Pauker Anna, vezető kommunista, akit ő mentett meg annakidején a németektől. Írni fog neki és akkor biztosan hazaengedik. Nagyon aggódik az uráért.

-- Tudja-e, — kérdem tőle — hogy a soffőrjük, Varga Laci ott-maradt Cseklészen?

Sikongva borul a nyakamba:

—    Jaj, a Laci... milyen becsületes fiú volt. Nagyon szerettük. Két évig volt nálunk.

---- A leányát a kisbabával, meg a pesztrát hazaengedték — folytatom. — Láttam_, amikor egy orosz tiszt autón vitte.

Sír, meg nevet is.

--- Negorescu Gregorian őrnagyot is hazaengedték — mondom.

A hajába markol, amikor a nevet hallja s felugrik. Már megbántam, hogy szóltam, mert ordít, mint egy eszeveszett. Alig tudjuk csitítani. A nagy zajra kopognak az ajtón. Lassan lecsillapodik. Elmondja, hogy az őrnagy a Szovjetnek kémkedett, ő árulta el az urát, amikor puccsot akart csinálni és a frontról hazaindult katonáival. Meg akarta menteni a trónörököst, akit az oroszok fogva tartottak.

—                Dehát miért volt Ön a fronton a leányával és a kisbabával?

-- Az uram mellett voltam, ahol a főhadiszállás volt, ott laktam vele együtt. Az egész vagyonunk velünk volt.

—    Mi van Lupescunéval? Mi igaz abból, hogy annakidején Károly visszament feleségéhez, de ez öngyilkos lett, mert Lupescuné újra felvette a kapcsolatot a királlyal?

-- Tudom, sok nézeteltérés volt az uram és a király között ennek nem méltó viselkedése miatt. De a szép zsidónő, Lupescuné és családja kézben tartotta úgy a királyt, mint az anyakirálynőt. Lupescu Magda gazdag lány volt, gyönyörű és nagyon ügyes. Meg tudta hódítani a királyt. A király szenvedélyes kártyás volt s erre rengeteg pénz kellett. Az öccse gyűlölte s egyszer szóváltás közben rálőtt a királyra. A golyó a királynét érte, aki súlyos haslövést kapott.

Nagy hó van kint, úgyszólván állandóan esik s hallom, holnap lesz november 6-ika. A tárgyalásom még mindig nincs kitűzve.

Múlnak a napok ...

Végre egy késő este beszólnak, hogy készüljek. Mindent vigyek magammal. Kocsiba ültetnek és elindulunk az ismeretlen cél felé .. .

Sokáig tartott az utazás és egy másik börtönbe kerültem. A híres Butirkába, ahova már csak azokat hozzák_, akiket elítéltek. Itt találkoztam össze a kis osztrák leánnyal, Schneider Rózával, aki a bécsi hadügyminisztériumban szolgált.

Nagy örömmel ugrott a nyakamba. Sír és nevet. Három hónapja van itt. A Le Forto börtönben volt együtt egy francia színésznővel, akit szintén Bécsből hoztak el. Mia Nella Ferry volt a neve. Bűne: kémkedés az angolok részére...

A zárkánk nagy, kő a padlózata, hat ágy van benne. A téli nap besüt az ablakon s ha felállunk az ágyra, látni az udvaron sétáló, darócba öltöztetett és vasban tartott rabokat. Borzalmas nézni, ahogy húzzák magukat a szerencsétlenek. Sokan vannak. Ezek a halálra ítéltek. Tíz percre viszik ki őket sétálni..

Nagy börtön lehet, mert körbe-körbe épületek és az udvar is tágas, ahol a férfi foglyok sétálnak. Üldögélünk és beszélgetünk napokon keresztül, várva, hogy mi lesz? Egyik este, későn új „vendéget” hoznak. Mia, a francia színésznő. Irtózatos fekete karika a szeme alatt.

— Ahogy Rózát kivitték a zárkából, -- meséli — hivattak engem és a bíró öklével az arcomba csapott azon a címen, hogy minden vallomásom hazugság volt. Aztán idehoztak.

Nem is kérdezünk többet, mindenkinek megvan a maga titka, senki sem bízik a másikban. De azután kérdés nélkül meséli, hogy a bécsi Wien-filmnél dolgozott, amikor az oroszok bejöttek és elfogták. Úgy látszik a párisi. rendőrség küldhette őket a nyakára. Pedig nem is a saját neve alatt szerepelt.

Semmittevésben telnek a most már nehéz napok. Ha azonban a vén kifestett őrnő van szolgálatban, akkor nincs nyugtunk. A francia színésznő tanácsolja, hogy meg kellene bosszantani, mert mindig benéz és kopog. Egyik nap éjfélig se aludtunk el és a színésznő halálnak maszkírozta magát, fejére húzta a lepedőt. És leült ajtóval szemben. Olyan volt, mint egy csontváz. Mi         az ágyon vártuk mi fog történni.

Az őrnő benéz a kukucson, elmegy. Visszajön, megint benéz, de most már hosszabban, kopog az ablakon, senki nem mozdul. Újra nyílik a kukucs, utána nagy sikoltás és zuhanás. Rohangálás a folyosón. Mi gyorsan lefeküdtünk. A francia nő gyorsan letörölte az arcát és ő is lefeküdt. Nemsokára kulcs fordul a zárban és valaki megrázza a vállam. Úgy tettem, mintha mély álomból ébrednék. Egész karaván van a zárkában és a tolmács kérdi, mi történt?

- Nem tudok semmit, mindenki lefeküdt és aludtunk.

Reggel egyenként vittek kihallgatásra.

Mi történt? Az őrnő elájult, valami halál volt a zárkában.

Elnevettem magam s mondam a tolmácsnak, gyenge idegzetű nő lehet_, ha egy haláltól megijed, hiszen annyit ölhetett már életében.

Senki nem tud semmiről semmit. De a haláltól rémüldöző, nevetségessé vált őrnőt áthelyezték.

Így végződött a „halál-jelenet” a Butirka-börtönben.

A vén ijedős helyett kaptunk egy ukrán női őrt s ő mesélte, hogy megbüntették az elődjét, mert zajt csinált és nem történt nálunk semmi.  Az új őrnő jól beszél németül. Elmondtam neki, mit csináltunk Jót nevetett.

Egy reggel kérdem tőle, milyen börtön ez? Megerősítette, hogy innen az internáló táborokba viszik a foglyokat. Innen el fognak vinni bennünket. egy másik zárkába, ahol összekerülünk azokkal, akik útitársaink lesznek Szibéria felé. Szóval készülhetünk minden nap, hogy visznek oda, ahonnan csak nagyon kevesen tértek vissza.

     --- Micsoda gazság --- lázadozunk — idegen állampolgárokat egyszerűen elítélni és elvinni a világ másik felébe, a biztos halálba...

Ma ismét új „vendéget” kaptunk. Afranescunét hozták hozzánk. Rémesen néz ki.

Nem megyünk sétálni, mert a hó nagyon magas és nagyon hideg van, kabát nem elegendő. Mondom is a franciának, megfagyunk az úton a mi vékonyka ruházatunkban.

Napok jönnek, napok mennek... hallani a zárkaajtók nehéz csapódását és hangos  beszédeket. Itt már nem ütnek, itt már csak a sír felé készül az ember csendes nemtörődömséggel...

Ebéd után az ukrán őrnő beszól: készüljek el, mert jönnek értem.

Istenem, készülni . . . mintha legalább utazótáskát kellene pakolnom! Hiszen nincs semmim, egy kis táska_, fogkefe és fésű, meg egy hálóing az egész vagyonom. Ezt könnyű összeszedni.

Levitték az első emeletről és bedugtak egy kis szobába, ahol csak a falba épített lócára lehetett leülni.  Ablaka nem volt, csak a szokásos kukucs, ami a folyosóra nyílott. Nem  tudom meddig lehettem itt.

Később folyosókon keresztül hatalmas épületbe vittek. Ahogy az udvaron keresztülmentem, az ablakokból — amelyek itt már nagyok és vastag rostéllyal vannak ellátva -- asszonyok, férfiak integettek ki. Az ablakok a hideg idő ellenére nyitva voltak.

Az épületbe érve a 112-es számú cellát nyitották ki előttem. Megálltam és megtántorodtam az ajtóban...

Egy idős nénike jön felém, megfogja a kezem. Kitör belőlem a zokogás. Sokan vettek körül. Nem értem a szavukat, de látom az arcukon, hogy segíteni akarnak. Német sző üti meg a fülemet. Galambősz matróna kezét érzem a fejemen. Meleg, simogató hangon kérdezi: beszélek-e németül?

—                Igen, — válaszolom — de magyar vagyok.

—    Ne sírjon_, gyermekem. Majd a szobaparancsnok megmutatja a fekhelyét. Német vagyok, de a Kaukázusból. Lucia Wladimirowna Sauer a nevem.

A szobaparancsnok csendes, halkszavú nő. Megfogja a kezem és fekhelyemhez vezet. Az ágyak a falhoz vannak erősítve, csak akkor engedik le azokat, ha gazdájuk van. Lepedőt már nem adnak, csak pokrócot és fekete vászonba húzott szalmapárnát.

A zárkában negyven ágy van, közepén hosszú asztal és két oldalán lóca. Padozata kő. WC nincs. Reggel és este viszik ki az embereket.

Lassan megkísérlem társaim arcát megfigyelni. Mennyi különféle néptípus, összezsúfolva és mind Szibériába készül... Kínaitól kezdve a szovjet minden népéből található áldozat. Az orosz szó mellett hallani a szép esztet, ami kicsit az olaszhoz hasonlít, a litvánokét, lettekét, kirgizekét, üzbégekét. Mindezek az elférő fajú és nemzetiségű nők összekeverve várják sorsukat. Néhány intelligens arc Moszkvából és Leningrádból. Sztálin ellenségei. Milyen más a beszédük! Nem olyan darabos, nyers, mint az elvtársaké. Megpróbáltak helyezkedni, de útjuk a „vörös paradicsomból^” mégis a börtönbe vezetett. Akik vitték a gyilkosok zászlóit, most maguk is rabok. Azután a kaukázusi kisparaszt, aki nem tud írni, olvasni se, az is itt ül .. .

Lucia Wladimirovna selyempapírban csomagot hoz s felém nyújtja.

—    Kérem, fogadja el és üljön az asztalhoz, inert az ágyon nem szabad enni.

 Máris fogja a kezem és maga után húz. Utánunk jönnek többen a zárkatársak közül, mind hoz valamit, kinek mije van, abból egy darabot.

     Bábeli nyelvzavar. Szavukat nem értem, de látom, hogy a szerencsétlen embereknek van szívük. Itt a börtönben már mindenki egyforma. A külföldi., úgynevezett „kapitalista”, aki eddig ellenség volt talán, most már sorstárs, foglya a „felszabadítás” és „munkás jólét” apostolainak. Mind hozzám beszél ismeretlen nyelven, némelyik megsimogat .. .

Lucia mondja, hogy minden 27 napban — ha addig még a zárkában leszek -- kerül rám a takarítás. Felseperni és felmosni a zárkát. A betegség ellen védekeznek. Azért van nyitva az ablak is, kell a levegő.

Lucia a legöregebb a zárkában, mindenki tisztelettel viselkedik irányában Valaha igen szép lehetett, jólöltözött és ápolt. Meséli, hogy a férjének szanatóriuma volt a Kaukázusban, de mikor a forradalom kitört és a csőcselék uralomra került, odaadta a vöröskeresztnek. Ennek ellenére elvitték 1934-ben.

--- Ez az év volt a legborzalmasabb az orosz nép életében. Sztalin nagy tisztogatást rendelt el a „felforgató elemek” ellen s százezreket deportáltak minden ok nélkül és tízezreket ítéltek halálra. Akkor tűnt el az uram. Híres belgyógyász volt, Svájcban végezte az egyetemet. Magam is ott jártara iskolába, franciául is beszélek. 73 éves vagyok.

     --- Nem tud ügyvédet kapni?

      --- Gyermekem, politikai foglyot nem védhet senki, csak a jó Isten. Van egy fiam, az Uralban mérnök. Jobbnak látta odamenni, mert Moszkvában az ember élete mindig bizonytalan. Aztán van egy leányom, aki szerencsétlenséget hozott a családunkra.

     --- Miért?

--- Másodszor férjhez ment egy komisszárhoz. Kommunista párt-tag_, nagy pozícióban van s én az öreg, ellensége vagyok a rendszernek.

--- Mivel vádoljak?

--- Szovjetellenes propaganda. Egy nap elmentem vásárolni és hazatérve mondom, hogy mégis csak képtelenség, annyit jártam, de sehol sem kaptam egy pár harisnyát. Vendégünk volt, egy bíró, aki leányoméknak jóbarátja, hetenként nálunk evett, az jelentett fel...

      --- Szörnyű! Elítélték már?

      --- Azt itt soha sem tudja az ember, de azt hiszem, hogy igen, mert ide csak azokat hozzák. Ma fogok csomagot kapni.

      --- Azt is lehet?

     --- Igen Most szappant kértem. Ki tudja hova visznek és a büntető-táborokban csak akkor adnak egy pici szappant, ha fürdeni visznek.

Zöld zománcozott bögrékből iszunk. Mindenki megjelöli a magáét. Kis rongyot köt a fülére vagy jelet kapar rá, hogy ne tévesszük össze. Az asztalon állnak a bögrék a fadézsa körül. Itt már nem adnak teát, hanem 5 órakor forró vizet. Ha valakinek van teája, leforrázhatja. A forró víznek „kipitok” a neve, de ők „csájának” nevezik.

Egyre többen ülik az asztal és mindenki kínál.

--- Ne utasítsa vissza, --- figyelmeztet Lucia      --- mert az fájna nekik.

       Egész halom élelem gyűlt össze, kezdve a kaukázusi juhsajttól a novoszibirszki szárított kenyérig.

       Magas szőke nő, akin fekete szmokingnadrág van, igen rossz németséggel mondja, ő volt Budapesten, onnan hozták el. Dicséri, milyen gyönyörű város volt, amíg össze nem lőtték.. Vőlegényével, a Hans-szal volt ott. Mutatja az összetört fényképet, amit mint egy ereklyét őriz, alig ismerhető fel a daliás német, aki őt Ukrajnából vitte magával Magyarországra azzal az ígérettel, ha majd vége lesz a háborúnak, hazaviszi Germániába.

       Kulcs fordul a zárban és Schneider Rózát kísérik be a franciával együtt. Tehát már őket is elítélték. Róza sírva borul a nyakamba. Most már egycsomóban vagyunk s elhelyezkedünk. A középen fekszem.

       Másnap sétálni visznek. Jó friss a levegő. Az udvar nagy és nincs velünk őr. Az oroszok hancuroznak, hóval dobálóznak. Ezeknek olyan minddegy, ma itt, holnap más táborban. Évek során megszokták, hogy a szabadság a szovjetben csak vendég az ember életében .. .

       Lassan megtanulom a neveket. Itt már nemcsak politikai foglyok vannak, hanem az úgynevezett közbűntényesek — amint ők nevezik „bitavaj sztatja^"-k — is ide tartoznak. Ezek nagyrészt sikkasztók, tolvajak. Igen sok zárkában van „állami tolvaj”. Van itt egy vékony nő, kenyérjegyeket sikkasztott és pénzért adta el. Százezer rubel értékű kenyérjegyet adott el. Neki van ügyvédje, mert ezeknek lehet. Kaphat 15 évet, de ha ügyes az ügyvédje, fel is menthetik.

      Ilyen a szovjet jogszolgáltatás a közönséges bűnözőknél. Ha megosztod a sikkasztott vagy rabolt pénzt az ügyvédeddel, talán fel is mentenek! De ha egy nyolcgyermekes családanya, aki mint takarítónő dolgozik egy üzletben és hazavisz gyermekének egy szem cukrot és megtalálják a zsebében a motozásnál, kap 25 évet!

      Itt is van egy a zárkában, aki várja, hogy vigyék 25 éves büntetésének leülésére, mert egy kenyeret hazavitt éhező családjának.

      Ha valakit megölnek vagy kirabolnak egy lakást és a meggyilkolt, illetve a kirabolt nem párttag, akkor is, ha esetleg golyót vagy ,kést eresztettek bele — a büntetés csak pár hónap...

      Akik már elszállításra várnak, bármilyen nagy csomagot kaphatnak. Hozzák is a téli ruhákat és élelmiszert, de főleg tisztálkodási eszközöket. Leginkább azok kapnak, akik Moszkvából vagy környékéről valók. Van itt tanárnő, lengyel katonatiszt felesége, operai táncosnő, mérnöknő, szóval minden rétegéből az orosz társadalomnak ... Ezek politikaiak és mind 25 évet kapott .. .

       Van itt egy orosz grófnő, akinek férje a cári gárdában szolgált, mint fiatal hadnagy. Most már idős és harmadszor viszik táborba.  Már nem egészen normális. Az urát 1936-ban kivégezték_, akkor

hibbant meg egy kicsit. Gyönyörűen beszél franciául, angolul és németül. Csak az a baj, hogy ritkán lehet vele okosan szót érteni.

Emberi sorsok. Hogy süllyednek címek, rangok, hogyan mennek veszendőbe életek ebben az istentelen, vérgőzös országban...

Mindennap jönnek újak és a régiek mennek. Így telnek a napok.

December 12-én ebéd után engem szólítanak és Schneider Rózát. Most már megyünk mi is... Mindenki igyekszik valamit adni, csomagolnak mindkettőnknek, adnak, kinek mije van, mert látják, hogy mi nem kapunk csomagot. Egész batyúra valót adtak össze.

Sírva búcsúzom és megyünk kifelé. Egy helyiségbe tesznek Rózával. A francia még hátramaradt. Hosszú idő mulya nyílik a zárkánk és egy őrnő int, hogy menjek utána. Bevisz egy kis szobába, ahol csak egy asztal van. Az asztalnál egy tiszt és egy nő bőrkabátban, mindkettő olyan, mint a terroristák.

A tiszt oroszul olvasni kezd egy papírról. Rázom a fejem, hogy nem értem, amit mond. Erre az ujjával mutatja, hogy 25 év és németül hozzáteszi: „Arbeitslager” — Munkatábor.

Tehát 25 évet kaptam. Erős akartam maradni, nem sírtam. Tolmács jött, aki aztán felolvasta_, hogy valóban 25 évre ítéltek kémkedés, szovjetellenes cselekmények és „hazaárulás” címén... Minden lelkierőmet összeszedve mondom a tolmácsnak, hogy fordítsa le kérdésem:

--- Melyik hazát árultam el?

A tiszt így válaszolt:

       --- A hazánkat, a magyarokét, ami most már a miénk ...

       --- Én magyar vagyok, maga meg orosz, tehát nekünk nincs közös hazánk! Magyarország nem a maguké ...

Megfordultam és elvezettek. Utánam Schneider Rózát vitték, aki szintén 25 évet kapott az 58-as szovjet büntető paragrafus szerint.

Egyikünk sem írta alá a felolvasott ítéletet ...

18.

 

A kiszabott, igazságtalan 25 évvel a vállamon úgy éreztem, sorsom a behemót szovjetorosz föld európai részén beteljesedett...

A hóval borított, fagyos szibériai szteppék és haláltáborok borzalmai kísértettek. Minden okom megvolt a kétségbeesésre_, mégis örök optimizmussal új reményt próbáltam magamban életrehívni. Csak egy halvány reménysugár maradjon az átvészelésre. Aztán hátha jön olyan fordulat, hogy előbb is meg lehet szabadulni...

— Csak keménynek lenni, — biztatom magam — olyan elszántnak, erősnek, férfiasnak, amilyen egy életen át voltál. Uram, ehhez adj erőt.

Már sötét este volt és beszűrődött Moszkva vörös fénye, mintha szimbolizálná, hagy Moszkva Európa, a világ nagy vágóhídja ... Sokáig kellett várnunk, azután beszóltak: „Brigatovi”. Ezt a szót már megtanultuk, hiszen börtönünk ablakán annyit hangzott felénk ez: készüljenek !

Percek múlva két fegyveres őr kíséretében nagy bolthajtásos kapualjba vezettek, ahol egy tisztviselő felolvasta a nevünket és iratokkal együtt — melyek nagy borítékban voltak — átadott egy másik őrnek. Nyílt a nagy vasajtó és közvetlen az ajtónál állt a rabszállító autó vagy ahogyan a moszkvaiak nevezik: csornia vor — fekete varjú. Teljesen tömve volt, minket is betuszkoltak.

Férfiak, nők vegyesen. A gyér világítás mellett is látni lehetett, hogy szörnyű alakok voltak. Különösen a férfiak. Egy züllött alak mellettem azonnal a kis szatyromba akart nyúlni. Németül rákiáltottam. Egy másik csavargó Rózát akarta meglopni. Ő egy pofont adott neki.

Szerencsére mellettünk állt Schuster német filmszínész, aki védelmünkre kelt. A nők oroszul szidták a gazembereket. Borzalmas pillanatok voltak. A zsúfolt rabszállító teljesen levegőtlen. Ájulás környékezett, hányingert kaptam. Síneken megyünk keresztül, a kocsi ugrik, majd megáll.

Reflektorokkal megvilágított pályaudvar, rabszállító vagonok hosszú sora. Kocsink közvetlen az egyik vagonnál állt meg. Kétoldalt őrség.

Először a férfiakat, azután bennünket engedtek ki és szállítottak be a vonatba. A szovjet berendezkedett a rabszállításra. Kis vasrostélyos ablak a fülkén. Kétoldalt faülések. Itt is összezsúfolva, úgyszólván egymáson ülnek a rabok. A felső helyen csak feküdni lehet.

Az ajtó előtt állandóan fegyveres őr sétál. A kocsi tetején villany-csengő. Ha netán valamit kiagyalnak a rabok, azonnal alarmírozni lehet az egész őrséget. Ezenkívül őrbódé is van a vonat tetején.

Nem tudunk beszélni senkivel, csak néznek ránk, mint a vásári portékára. Van egy csinos ukrán tanítónő, aki valamit beszél németül és úgy-ahogy megértjük. Ő is 25 évet kapott. Apját megölték.

Irtózatos a hőség, az ablakot valahogy ki kellene verni a cipő sarkával. Róza vállalkozott a feladatra. A vonat zakatolása elnyomta a törés hangját. Senki sem vette észre. A levegő olyan sűrű a fülkében, hogy alig lehet érezni az enyhe beáramlást. Mi azonban egy kis friss levegőhöz jutottunk. Ha mégis észrevennék, nem tudják meg, ki volt a tettes. Velünk szemben egy szovjet polgárnő szorgalmasan pusztítja a tetveket a társa hajában.

—    Jaj, Róza, — mondom — vigyáznunk kell, mert itt belep minket a tetű. Ezek mind vakaróznak. Régebben utaznak, máshonnan jönnek.

Ha ezt látná a világ! Íme a szovjet nagy felszabadító programja ...

A kis ukrán mondja, hogy háromszor engednek ki egészségügyi célokból. Kétszer adnak enni: reggel és este. Halat meg melegvizet és fejenként két darab cukrot — ha el nem lopják .. .

—    Nekem is adtak vagy fél kiló cukrot a zárkatársnők, azt majd megosztjuk — mondom Rózának.

Borzalmas, hogy nem tudjuk utunk végcélját. Az ablakon át nem látni az állomások nevét, mert csak éjszaka futunk be, akkor is mellékvágányra tolják szerelvényünket. Egyszer azonban az ukrán mondja, hogy Kotlasz felé haladunk. Megkérdem tőle, merre van Kotlasz? Erre egy hang alattunk megszólal szép német kiejtéssel:

—                Fent Szibériában. A Kommi C.C.R.-be, Vorkutára megyünk.

Kíváncsi voltam, ki szólt hozzánk, megkérdem német-e?

—                Hát ha úgy vesszük, igen... — volt a válasz.

Vera Paula Zaharow a neve. Volgai német a familiája. Otthon mindig németül beszéltek. Még Katalin idejében — aki sok németet telepített Oroszországba -- kerültek ide a dédszülei.

-- Hány évet kapott?

-- Huszonötöt.

—                Miért?

-- A Kremlben -- kezdi érdekes elbeszélését — Sztalin konyháján dolgoztam, mint mosogatónő. Férjem ugyanott fűtő, van négy gyermekünk, a legidősebb 18 éves leány, a többi fiú. Sztalint meg akarták mérgezni, ezzel a váddal a konyha személyzetét letartóztatták, a főnöknőt halálra ítélték, a kisegítő személyzet tagjai életfogytiglani börtönt vagy 25 évet kaptak.

--- Hát ez is lehetséges? A vörös cár életére törtek? — kérdezem.

—  Itt minden lehetséges, — folytatja — mert minden csavargó a másik életére tör, hogy a helyébe kerüljön ...

—  Hogy derült ki, hogy a vörös tömeggyilkost meg akarták ölni?

—  Minden nap orvos jön és próbát vesz az ételből. Vizsgálat után, ha beviszik az asztalra_, akkor először az ügyeletes testőrje eszik belőle. Úgy történt, hogy amikor az orvos a próbát vette, nem volt semmi hiba, de amikor az ügyeletes evett, lefordult a székről és meghalt. Ciánkáli volt az ételben, amint hallottam... Irtózatos riadalom, mindenkit letartóztattak és a Ljubljankába vittek. De én azt hiszem, hogy Berijának a keze van benne, mert ők nagy ellenségek voltak Sztalinnal.