Reményik Sándor   

Félnek a poroszlók

Páncél övezi testük

És kard az oldaluk,

S a szívük mégis reszket

És vacog a foguk.

Levél ha zörren: az ő bűnük zörren,

Kakas, ha szól: az ő vétkük kiált,

A piros hajnalt és a naplementét

Úgy nézik ők, mint véres borzadályt,

Ábel vérét, a mi kiontott vérünk...

Félnek a poroszlók.

Láttátok már őket szembe nézni?

Én nem láttam őket.

Láttatok már köztük büszke főket?

Én csak dölyföst láttam.

Földig hajtja őket

Rablott arany terhe, mint az ágat,

Sűrű festék alatt arcuk sápad.

Félnek a poroszlók.

Aki biztos, bátor;

És nem dühöng az, akié a föld,

A tulajdon és a szövetségsátor.

Az ordítás, a toporzékolás,

At ütlegelés nekik mind kevés,

Új gyötrelmeken törik a fejük,

Mert fáj nekik a néma megvetés

S a hideg gúny, mely arcunkra fagyott.

S tudjátok, a sok cécó mire jó,

És a sok heje-huja, vígalom?

Eltitkolni, hogy inog a hajó,

S dűl be a víz a lyukas oldalon

Félnek a poroszlók!

Ceasar és Antonius katonái,

A légiók utódai ...ezek?

Ezekre szállott az impérium,

Az aranysasok s az acélkezek?!

Jöttek, mint az éjféli tolvajok

És besurrantak a nyitott kapun

És mint a posvány, terpeszkednek el,

Mint mocsár gőze, városon, falun,

S azért, mert útjuk szegi pusztaság,

S jelöli pusztulás és könny és vér,

Amihez fáradt testünket kötötték

Rongy saroglya, nem diadalszekét!

Hol vannak hát a hősök, férfiak,

Babéros költők, számlálatlan sok?

Hol vannak a Catók s a Senecák,

S a szenátus, s a filozófusok?

Ezekre - egy ványadtabb ég alatt

Csak a magukat kendőzés erénye

S a régi Róma romlása maradt!

S mert lelkük üres, mint a felfújt hólyag,

Úsznak színén a megáradt folyónak,

De félnek, félnek, félnek a poroszlók!