ÉSZREVÉTELEK A MAGYAR NYELVI ÉS ŐSTÖRTÉNETI KUTATÁSRÓL

Dr. Hary Györgyné, Budapest 1977

(Elhallgatott de mindig időszerű tények)

            A magyar nyelvészet, őstörténet és a hozzájuk kapcsolódó tudomány ágak súlyos kríziséről beszélhettünk.  Ez irányú aggodalmaimat fejezem ki és hozom az érdekeltek és a kutatók tudomására.

            A magyar tudományosság szempontjából rendkívül veszélyesnek tartom a szélesebb körű kutatásoktól való teljes elzárkózást, az ellenvélemények totális elhallgattatását, ahogyan ez a Magyar Nyelvtudományi Társaság ez évi június 15-i közgyűlésén Hajdu Péter  akadozva felolvasott szövegében körvonalazódott.  Szerinte a szumér és más ősnyelv kutatásokba való bekapcsolódás mélységesen elitélendő, majdnem úgy hangzott, hogy jobb ha attól mindenki saját érdekében tartózkodik.  Mert – a fejtegetés szerint – a múlt században ez még elnézhető volt, de ha ma vetik fel ezt a kérdést, akkor ez nyilvánvalóan „önámítás, csalás”. 

            A népes hallgatóságban ez az előadás vegyes hatást váltott ki.  A vizsgálódó elmék, az önálló gondolkodású emberek általában nem szeretik, ha előírják nekik, hogy mivel szabad (vagy tanácsos) foglalkozni és mivel nem.  Mert hiszen az nyilvánvaló volt, hogy itt nem tudományos elvek és tények megvitatásáról, mérlegeléséről volt szó, hanem a szabad kutatás eltiltásáról és lehetetlenné tételéről.

            Hadd hozzam fel az UNESCO által 1963-ban kiadott „History of Mankind” kiadvány, I. kötetében, Sir Leonard Woolley „The Beginnings of Civilization”, című tanulmányát, amelyben több szász oldalon lefekteti a legújabban kialakult tudományos nézeteket a keleti kultúrákról.  Azért írom, hogy „kialakult nézetek”, mert a dolgozatot több mint egy tucat szakembernek megküldötték az egész világon, akinek véleménye, kifogásai vagy kiegészítései a könyv jegyzet anyagában megtalálhatók.  Woolley, a világszerte ismerte keletkutató, Úr város feltárója, az idézett munka 665 oldalán így ír:

            „A szumér mint agglutináló nyelv egyedülálló volt a régi Közel-keleten, ugyanahhoz a csoporthoz tartozott, mint a kínai és a türkmén, valamint a későbbi, ezekkel rokon finn és magyar nyelvek.”  („Sumerian was  unique amongst the languages of the ancient Middle East in being agglutinative.  It belonged in this respect to the same group as the Chinese and Turkmen and their later related languages, Finnish and Hungarian.”)

            Ez tehát jelenleg a külföldi nyelvtudomány hivatalosnak mondható felfogása a szumér-magyar kérdésben.  Woolley ezután elmondja, hogy a szumér alapszavak többségükben egytagúak, egy vagy két mássalhangzóval, de a nyelvnek a kezdetektől való kifejlődését azért nem lehet pontosan követni, mert a feltárt nyelvemlékek már egy túl fejlett, bonyolult állapotot tükröznek.  Jelentős tény, hogy éppen a szumér ősgyökök vizsgálata alapján állapították meg – külföldi és magyar nyelvészek – a szumér és a magyar nyelv közötti feltűnő hasonlatosságot.  Még érdekesebb a szumér ékírást megelőző eredeti képírás tanulmányozása.  Ez a képírás párhuzamba vonható a szumér gyökszavak magyar megfelelőivel, illetőleg kezdő betűivel, továbbá a régi magyar rovásírás jeleivel, amelyek 60%-ban megegyezést mutatnak a szumér képírással. 

            Sir Leonard Woolley 1945 előtt és után is járt Magyarországon, de elkedvetlenítette a magyar nyelvészek magatartása.  Bizonyságul hadd idézem Dr. Shohotu Faisi japán tudós levelének néhány passzusát: 

            „. . . Úgy látom, hogy 1938-óta – a származási bizonyítás terén – nem sok hivatalos eredményt tudtak a magyar kartársak felmutatni.  Így hát beigazolódott Sir Leonard Woolley szava, amit Budapesten az 1938-ban tartott konferencia után mondott nekem körülbelül ilyen formán:  Csodálkozom a magyar szakemberek nemtörődömségén.  Csodálkozom, hogy annyi archeológiai, nyelvi és morfológiai bizonyíték birtokában megelégszenek a finn-ugor származási vonalhoz való tartozandósággal és semmi szándékot nem mutatnak Mezopotámia felé mutató kétségtelenül fennálló vonatkozásaik rögzítésére.”

            Dr. Shohotu Faisi levelének további részében elmondja beszélgetését Homan Bálint akkori kultuszminiszterrel, akinek ezeket mondotta:

            „Tudja-e Nagyméltóságod, hogy Szinnyeieknek csakis úgy sikerült ezt a finn-ugor rokonságot elfogadtatni, hogy a nyelv hasonlító módszerek előírásait nem tartották be.  Ugyanis a magyar nyelvben létező prefixumokat, azaz igekötőket, mind magyar szakemberek – enyhén szólva – nem vették figyelembe és csakis ezeknek a mellőzésével sikerült olyan nyelvhez rokonsági argumentumokat találni, amely szerkezetében ezekkel a prefixumokkal nem rendelkezik. . . Viszont ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Mezopotámia felé nyelvi azonosságok és vonatkozások vannak szóhasonlításban, grammatikai felépítésben, pre és postfixumok tekintetében, -- de még az egészen különlegesnek mondható, igen erős bizonyítási argumentumként mérlegelendő u.n. „kérdőhangban”: az „e” meglétében is, -- továbbá ha magyar nyelv legősibb sztrátumát a mezopotámiai „emesal” dialektussal hasonlítjuk össze, akkor mi, magyarul tudó szakemberek – joggal feltehetjük azt a kérdést, hogy a magyar tudományos körök miképpen bírnak reakció nélkül elmenni ennyi szembeötlő rokonsági bizonyíték mellett?  A magyar kultuszminiszter válasza ez volt:  Sajnos nem vagyok nyelvész.”

            A japán nyelvtudós levelének teljes szövegét magyar fordításban itt közlöm: USA Garfield, NJ., 1969:  Professzor Shohotu Faisi történész levele: 

            „. . . Mi – néhányan – japán őstörténeti kutatók abban a hitben nőttünk fel, hogy a világ legnemesebb nemzete és fajtája a ’ma-ya-ra’, magyar.  (Kérem meghatározásomra nem a hitleri nominalizmust alkalmazni.) 

            „A ’Felkelő Nap’ birodalmai ivadékainak hittük és hisszük Önöket, kedves magyar testvérek, akiket a történelem ’karma’ messzire sodort el.  Faji kiválóságukat elismerve érkeztünk meg annak idején Budapestre magyarul tanulni a bölcs Imaoka Gyuicsiró vezetése alatt. 

            „Harminc év szemléletével meg kell állapítanom a következőket:

1.      Igaz magyar történetírás sem a Habsburg, sem a Horthy korszak alatt nem létezett.  A Habsburgok saját érdekükben megsemmisítettek mindent, ami az ősi eredetre utal.  A Horthy korszak szerve – a Teleki Pál Intézet – saját nevelésű céh-beli tudósai pedig, Hóman Bálint vezetésével ’átértékelték’ az amúgy is hiányos magyar történelmet a Római Katolikus Egyház és a Habsburg ház javára.

2.      A valóságos faji mythosok alapján dolgozó történész ebben a gárdában nem létezik, mert hogyan is értékelnék azok a mythoszok erejét és igazságát, akik saját Nemzeti Krónikájuk hitelét is lerontották. 

„Miután azonban a magyar nemzet, faj és nép – vagy nevezzék ahogy akarják – történelmi kutatás szempontjából csak olyan elbírálás alá kell essen, mint a többi nemzet, faj és nép, -- kérdezem Önöktől, kedves magyar történész kartársak, miért hivatkoznak mindig a saját fajuk determinációs kérdéseiben a hitleri anomáliákra?  Miért nem hivatkoznak a biblikus Izrael faji hasonlatosságokra? . . .  Izrael faj, nép és nemzetség, tehát ugyanúgy a magyar, japán, görög, arab is faj, nép és nemzetség. 

„De miért nem oldják meg végre Önök, -- magyar tudósok – a Bibliában hemzsegő magyar elnevezések, nevek, földrajzi helyek problémáik? 

„Innen messziről jobban látszik az igyekezet is, meg a hamisság is.  Valóban a magyarfajta igen elkeveredett már.  A ’magyar’ történelemírás tudósai is ilyen kevert vérűek.  Van: német-magyar, szláv-magyar, román-magyar, izraelita-magyar keveredésű történelemtudós is.

„Érdekes kívülről megállapítani azt, hogy ezek egyike sem az igaz magyar történelmet kutatja, hanem a németek, szlávok, románok és izraeliták javára akarja a magyar történelem igazságait elferdíteni.  Ezzel kapcsolatban csak egyetlen kérdést szeretnék intézni ezekhez a kartársakhoz és rajtuk keresztül minden magyarhoz.  Nevezetesen:

„Miért van hogy a világ egyetlen nemzete a magyar, amelynek származását, történelmét minden más népség elhomályosítani igyekszik?  Kik állanak e mögött a homályosítás mögött? 

 „Addig is amíg Önök erre válaszolni fognak, mi – japánok és az összes turáni törzsekhez tartozók – Pakisztántól Szibériáig és Hindukushtól Burmáig – a legősibb ’egy nyelv’ elemeit megtartó nyelven – magyarul – írjuk ’Ébresztőnket’ csaknem 800 millió testvéreinkhez és ezzel a magyar népnek, fajnak és nemzetségnek akarunk a legősibb származásért és sok ezeréves tradícióért tiszteletet adni, még akkor is, ha Önök, magyarok, ezt a tényt erőszakkal megmásítani kívánják.”

            Még egy témát szeretnék előhozni: Nem tudom megérteni, hogy a hazai nyelvészek egy olyan kiváló tudományos dolgozatot, mint a párizsi Sorbonne támogatásával 1975-ben kiadott Gosztonyi Kálmán: Dictionnaire d’Etymologie Sumerienne et Grammaire Comparée c. munkáját jóformán kézbe sem vették, a több mint 900 szumér, magyar, ural-altai ( ha már a turáni szót használni sem szabad!) és egyébb szó egyeztetést meg sem vizsgálták.  A hazai nyelvészek beérték Komoróczy Géza egyoldalú tájékoztatásával, aki bizonyára szakképzett asszyriologus, de a szumér kérdésben elfogult és elhallgatja a tényeket (pl. Sir Leonard Woolley nevét sehol még csak meg sem említi, eredményeiről mélyen hallgat.).  Komoroczy Géza érdemben egyáltalában nem foglalkozott Gosztonyi könyvével, egy-két szóval elintézte a 200 oldalas rendkívül alapos munkát.  Talán nem tud franciaul?

            Gosztonyi Kálmán, Párizsban élő hazánkfia 35 éven át tanulmányozta a régi keleti nyelveket, 1952-től 1972-ig pedig a Sorbonne-on Raymond Jestin neves szumerologus irányítása alatt végzett a szumér nyelvészet és ékírás terén kutatásokat.  Gosztonyi már idős ember, s nagy vesztessége a magyar tudományosságnak, hogy még életében nem akarnak róla tudomást venni.

            Az előadottak alapján tehát tisztelettel kérdezem: a szumér nyelvrokonság kérdését miért nem szabad felvetni, kutatni előítéletektől mentesen tárgyalni?  Az embernek az a benyomása, hogy a Bach korszaki szellem, a hatalmi szóval való irányítás ma is változatlanul érvényesül.  A Magyar Nyelvtudományi Társaság évi közgyűlésén elhangzott, s azt a légkört idéző „eltanácsolás” nem szolgálja az igazi tudományt.  A külföldi nyelvtudomány fejlődésének függvényében ennek később hátrányos következményei lesznek a hazai tudósok munkájának megítélésében.

Forrás: Magyar Múlt No. 2. 1977. Vol. VI, Évf.  107-109