Dr. Áchim András

Az elfelejtett csángók

            Nem rég olvastam megrázó sorokat Gellért Sándor, a közelmúltban elhunyt költő-etnográfus zarándok útjáról, amikor a nemzetféltő szeretettől vezérelt poéta a Cséki-havasoktól keletre, de még a Kárpátok koszorúján belül élő gyimesi csángókat felkereste.  Idézem: „Csak Gyimesfelsőlakig jutottam el Anikó leányommal.  Délután kimentem a temetőbe.  Egy nagy kalapú csángó ült az újonnan ásott sír szélén.”, írja Gellért. – Szóba elegyedtünk.  Kisgyermeknek ásták a sírt.  Hogy kik a csángók?

            Az öreg ezt mondta: „Mi előbb magyarok vagyunk, azután székelyek és csak azután csángók.  Az idő, amit ott töltöttem felért egy fél újjászületéssel.  Ezt bízonyítja a nosztalgia, ami versben futott ki a tollam allól.  Így: 

            Vissza vágyom én örökké

            a gyimesi csángók közé.

            Mi huz vissza? Ki tudja azt?

            Tán valami szép gimszarvas,

            Tán az Áldomas patakja,

            ki a vizimalmot hajtja,

            vagy Rákóczi György vára,

            ahol ott a tatárt várja.”

            Gellért Sándor a szatmári temetőben alussza örökálmát, alig néhány mérföldre attól a sorompótól, amely negyven év alatt vesztegzárrá szigorodott, amelyen túl puskatus járja, ha valaki az anyanyelvén magyarul mer megszólalni.