Kaslik Péter

Drezda bombázása
1945. február


Minden egyes álmegemlékezés, ünnepség stb. alkalom arra, hogy a történelemhamisítás mesterei fejlesszék művészetüket és megerősítsék hatalmukat az amnéziás polgárok tömegeinek tudata felett. 1989-ben a hamisítók megünnepelték – az úgynevezett „Nagy Francia Forradalom" (1) bicentenáriumának keretében – a tiszta demokrácia és az ő szentséges „Emberi Jogainak" uralmát: „Szabadság" a munkaerő eladására, „Egyenlőség" a kizsákmányoltságban és „Testvériség" a csalók és becsapottak között.

A berlini fal leomlásakor hatalmas csinnadrattát csaptak, hirdetve a „demokrácia győzelmét a totalitarianizmus felett", sőt, még „a történelem végét" is bejelentették nekünk….. röviden, mindezen események ideális alapot szolgáltattak annak az egyre jelentősebb és céltudatos igyekezetnek, hogy a liberális demokráciát, mint az emberiség jövőjének egyetlen lehetséges formáját mutassák be.

A „Felszabadulás" apropóján rendezett gyomorforgató ünnepségsorozat is a fenti stratégiát követte. A demokráciának ezeket az öndicsőítő kampányait egyenesen az elszigetelt egyéneknek címezik – a jelenlegi társadalom alapvető elemeinek –, hogy az Állam védelmében összegyűjtsék, közös nevezőre hozzák őket. Habár manapság a gigantikus médiaparádék, a stadionok lézer-, és zajkavalkádjai, az utcákon lüktető fényreklámok váltották fel a tegnapi, fáklyás-lándzsás, kardcsörtető cucilista tömegparádékat, a felvonulásokat, a fegyelmezett sorokba rendezett ezrek menetelését... mindezek az események nagyon is összetartoznak, és ugyanazt a célt szolgálják: a csalók és népelnyomók fiktív közösségének érdekei alá való irracionális, kollektív alávetettség megteremtését.

Hiszen nem jelentették-e ki a cucilisták megalomániás önhittségükben, akár csak a „mi" mai közgazdászaink és szakértőink, hogy – legalábbis „ezer évre" – megszüntette az osztályok létét? A tömegek és az irracionális érzések manipulálásában az antifasizmus legalább annyira otthon van, mint a cucilizmus. A nagyszabású kollektív misék során a megszállók programja nyíltan mutatkozik meg: a piac acélkemény logikája, amely a liberálkapitalista termelési módon kívül kizár minden más elképzelést az emberiség jövőjéről.

Ahhoz, hogy elérhessék az elszigetelt egyén hozzákapcsolódását a Nemzethez, az Állampolgárok Közösségéhez, az szükséges, hogy alaposan elrejtsék azt az állandó háborút, amely az összes javak tulajdonosai és a puszta munkaerejükön kívül semmi mással nem rendelkezők között folyik. Így száműznek minden kritikát és a hivatalos történetírás bármely megkérdőjelezését „revizionizmusnak" kiáltják ki (2). Itt láthatjuk, hogy a cucilizmus és antifasizmus mítoszának fő funkciója az állampolgárok felsorakoztatása az állammal való fraternizációban. Szelepként kell szolgálniuk, és mindenkit biztosítaniuk kell jövőjükről, mindenekelőtt háborús jövőjükről, amelyet a tőke számukra előkészít. Az 1939-től 1945-ig az egész világot vérbefojtó és lángba borító háború (és egyben minden háború) oka eltűnik a fenti tökéletes harmónia álcája mögött.

Az a nagyszabású médiakampány, amely a „koncentrációs táborok szörnyűségeitől", a „nácik kegyetlenségeitől", a „háború túlkapásaitól", stb. hangos, még jobban elkendőzi a háborúk okait. Az egyik oldalon a „jófiúk", a másikon a „rosszak". Az „antifasiszták" (3) vetélytársaik borzalmas tetteinek emlegetésével próbálják rejtegetni saját mészárlásaikat. A rendszerek közti polarizáció ugyanazon érem két oldala: mindkettő igyekszik megszervezni a nemzetek tagjainak besorozását az ellenséges táborok valamelyikébe, így előkészítve a társadalmi antagonizmusok új „végső megoldását": a HÁBORÚT!

Az társadalmi rendszerek harcának során persze nem kizárólag az egyik tábor követett el „borzalmas" és „barbár" tetteket. A két egymással versengő oldal őrjöngve kutatott a profitszerzés új lehetőségei után; a soha nem látott mértékű pusztítás és a mészárlás mindkét oldal esetében csupán válasz volt a hazug népelnyomók által rájuk kényszerített állítólagos szükségszerűségekre. Az emberiség előtörténetének ezekben pillanataiban ily módon kristályosodik ki a demokrácia, az emberelnyomó társadalom legmagasabb szintű kifejeződésének totalitárius uralma: ez hozza létre a koncentrációs táborokat, nukleáris fegyvereket, csatatereket, szőnyegbombázásokat – a háborúkat.

A zog (zionist occupied government=cionista elnyomás alatt levő kormány) terrorja alatt sínylődő társadalom ilyen körülmények között teremti meg az emberi faj eddig példátlan mértékű totális tagadását. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az 1939-1945 között tomboló háború során a briteknek, amerikaiaknak, az oroszoknak – egyszóval a „szövetségeseknek", a zsidók felfegyverzett csapatainak egyáltalán nem volt mit irigyelniük ellenfeleiktől az előre megtervezett gyilkolási kapacitás terén.

Ez a szöveg azt illusztrálja, hogy milyen találékonysággal volt képes a zog tudatosan megvalósítani a háború központi célját, a harc megszervezését, vagyis a nemzet pusztítását. Különböző példák felhasználásával azt fogjuk bemutatni, hogy milyen döbbenetes cinizmussal és tudatossággal hajtották végre fehér emberek tömeges lemészárlását. Vagy ez a történelem machiavellista megközelítése lenne? Egyáltalán nem – és ennek több oka is van. Először is: a zog úgy valósítja meg osztály céljait, és úgy hozza létre a népelnyomó társadalmi rend szubjektív kifejeződéseit, hogy háborúban próbálja megsemmisíteni közvetlen ellenségét: elpusztítja annak infrastruktúráját, készleteit, utánpótlását; megsemmisíti és demoralizálja csapatait és lakosságát.

A polgári kormányok gyáva politikusai ellentétben azzal, amit önmagukról képzelnek – nem kovácsai a történelemnek; mindig szükségszerűen a zog bábjaként, a diktált szükségleteknek megfelelően cselekednek – és ez határozza meg relatív tudatát, amit történelemformáló erőnek hisz. Összefoglalva, a polgári zog politikusok nem azt teszik, amit akarnak, hanem azt, amire a háttérben álló hatalmi csoportok kötelezik őket. Persze látnunk kell, hogy a politikusok bizonyos frakciói tudatosan és elszántan cselekszenek nemzetelnyomó rendszerük fenntartása érdekében, és soha sem feledkeznek meg arról, hogy közvetlen ellenségükön (a nemzethez hű erőkön) túl ott leselkedik rájuk tényleges halálos ellenségük (a zog tényleges hatalmi erői). Ezek semmiféle machiavellista előkészületet sem sajnálnak ellenségük lemészárlásának érdekében.

Az égből hulló borzalom 1940-től a „brit" légierő bombázóparancsnoksága, amely a nehézbombázók bevetését irányította, új stratégiát vezetett be, melynek célja a német városok masszív bombázása, lerombolása és a lakosság legyilkolása volt. A brit zog ezt a terrorstratégiát ideológiailag azzal igazolta, hogy német versenytársaik 1940 őszén Londont, Coventryt és Rotterdamot bombázták hasonlóan, elhallgatva azt, hogy az 1940-es német bombázásokat Kiel és más északnémet városok bombázása előzte meg, kifejezetten provokatív céllal. Aljas céljuk ezzel az volt, hogy saját, húzódozó lakosságukat a provokált támadások áldozataira való hivatkozással kényszerítsék bele a zog háborújába. Azaz a nemzet pusztítása a háború érdekében. Saját terrorista terveik álcázásaként szándékosan felnagyították az ellenséges bombázások mértékét. Ezzel a félrevezetéssel a hadsereg fejeseinek sikerült a nemzet egy részét és a tudomány minden eredményét a zog érdekében mozgósítani.

1942. márciusában nyíltan leszögezték: „Az intenzív bombázások képesek lennének az ellenség morálját megtörni, feltéve, ha a támadások az 58, több, mint százezer lakost számláló német város lakónegyedeire irányúlnának [a mi kiemelésünk]. 1942 márciusa és 1943 közepe között lehetséges lenne Németország teljes lakosságának egyharmadát hajléktalanná tenni. „ (Lindemann professzor szakvéleménye a bombázó parancsnokság 1942 március 30-i kérdésére) A zognak megvan az az előnye, hogy ha maguk között vannak, mindig nagyon tisztán ki tudják fejezni céljaikat. De azonnal egészen más nyelvet kezdenek beszélni, amikor a „szabad világ" polgári lakosságát akarják megerősíteni abban a hitében, hogy a nemzetellenes tábor humanitárius módon szervezi a háborút.

Nyilvánvalóan arról volt szó, hogy az ellenséges tábort „barbárnak" és kegyetlennek állították be. De a misztifikáció önmagát gerjeszti: szükséges volt megerősíteni a zog háborús projektjének alávetett tömegek körében, hogy: „... a bombázó parancsnokság katonai-stratégiai támadásai kizárólag katonai célokat sújtanak, és minden olyan híresztelés, hogy a lakónegyedeket vagy a lakókörzeteket támadnánk, egyszerűen abszurd; elutasítjuk ezeket a vádaskodásokat, amelyek sértik az életüket az ország érdekében feláldozó pilóták becsületét... „. A rettenetes valóság álcázására szolgáló minden hazugság ellenére, semmi sem tudta megakadályozni a zogot abban, hogy – a rá jellemző cinizmussal – még pontosabban meghatározza mi is a célja ezeknek a bombázásoknak: a módszeres vérontás. „... nyilvánvaló, hogy a célpontok a beépített területek, és nem mondjuk a kikötők vagy a repülőgépgyárak... Ezt világosan le kell szögeznünk, ha eddig még nem volt elég érthető. „ (Sir Charles Portal, a légierő parancsnokának jelentése, 1942. február 14.)

A különböző bombázási stratégiák bevezetése után három évvel a terror precizitásának mértéke nagyon hatékony szintre emelkedett. Ekkor már száznál is több négymotoros bombázó vett részt egyetlen város több hullámban történő bombázásában. Ennek első, rendkívül véres illusztrációja Wuppertal bombázása volt 1943. májusában. A katonai objektumok az Elderfeld kerületben koncentrálódtak, azonban ezt a kerületet a bombázók szisztematikusan elkerülték, és Barment támadták, ahol a város lakónegyedei álltak. De a zog a borzalom megszervezésében önmagát is képes volt felülmúlni. A gyűlölet és pusztítás uralma, melynek testét rákként emészti a devalorizáció, csak önnön pusztító erejének növelésében találhat időleges enyhülést. Ez a haldokló rendszer az egymást követő háborúk során éri eltermelési rendszerének leghatékonyabb átalakítását és forradalmasítását, így biztosítva a maga számára az értékesülés újabb fázisának megteremtését.

A termelési eszközök egyszerű és tiszta fizikai elpusztítása a legutolsó helyet foglalja el a kereskedelmi háborúk céljai között, és a különböző versenytársak egyre inkább kerülik ezt a fajta pusztítást, mivel a nyilvánvaló háborús nyereségek nem csak a termelőerők fejlesztésének területén rejlenek, hanem a hadigazdaság kiterjesztésében is. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy ez volt az az időszak, amikor új találmányok, új technológiák, új elképzelések születtek. Ma is, mint mindig a gyilkolás az a terület, ahol a tudósok – Mammon fehérköpenyes papjai – a leglátványosabb eredményekre képesek. Miközben a nemzeti oldal türelmesen tökéletesítgette a V1 rakétát, addig Hamburg 1943. júliusi bombázásakor a zog légiereje bevezette a tűzvihar korszakát (fire-storm). Egyetlenegy bombázás során a gyújtóbombák átfogó alkalmazásával több, mint 50000 embert sikerült legyilkolniuk, miközben 40000-en megsebesültek. A városközpontot teljesen elpusztították, és három éjszaka alatt az áldozatok száma Hamburgban elérte a brit oldal teljes addigi háborús emberveszteségét – persze ezeket az iszonytató adatokat – a lemészárolt életeket – nem lehet, nem akarjuk méricskélni.

Ezután Kassel következett, ahol 1943. októberében 10000 civil vált füstté és hamuvá az őrjöngő tűzvészben. A tűzvihar testesítette meg a zog azon képességét, hogy soha nem látott mértékben kifinomítsa és racionalizálja a gyilkolást: „... a hirtelen összekapcsolódó számtalan tűzfészek olyan nagymértékben felforrósította a fölöttük lévő levegőréteget, hogy az igen hevesen felemelkedett, amely viszont a környező friss levegő minden irányból való gyors beszippantását okozta a lángokban álló terület központja felé. Ez a rendkívül erős szívóerő sokkal nagyobb erejű légmozgást idézett elő, mint amire bármiféle természetes szél képes. A meteorológiában 20-30 fok eltérés szokott előfordulni.

Ebben a tűzviharban 600-800 °C, időnként 1000 °C különbség keletkezett. Ez magyarázatot ad a tűzvihar kolosszális erejű szeleire. Nem létezik olyan polgári védelmi intézkedés, amely képes lenne megfékezni a tűzvihart, ha már az egyszer kialakult. Ezek egyértelműen az ember [sic, mi inkább azt mondanánk a zog] teremtette szörnyek, amelyeket az ember nem képes megfékezni." (A hamburgi rendőrkapitány jelentése, 1943. július) Ennek a példátlan mészárlásnak csak egy kimenetele lehetett, ahogy ezt fel is tárták azokban a betonbunkerekben, ahol az emberek összezsúfolódtak, rettegő állatokként, abban a reményben, hogy megúszhatják a robbanásokat és lángokat. Ezek a bunkerek hamarosan hatalmas katlanokká változtak, amelyekben a férfiak, nők, gyerekek megfulladtak az oxigénhiány következtében, vagy szó szoros értelemben megfőttek, mint egy-egy darab hús a kuktafazékban. „Amikor a mentőcsapatok néhány hét elmúltával végre eljutottak a bunkerekhez és a hermetikusan lezárt házakhoz, azt kellett tapasztalniuk, hogy belül olyan hatalmas hőség keletkezett, hogy semmi sem maradt a lakókból: az egyik bunkerban csak egy finom szürke porréteget találtak, csak találgatni tudták az áldozatok számát, kb. 250-300-an lehettek. [... ]

Az abnormálisan magas hőmérsékletre utaltak a megolvadt fémek alaktalan tócsái is, amelyekké az edények, serpenyők és egyéb háztartási eszközök váltak. „ (4) A civil lakosság körében véghezvitt pusztítás mértékével szembesülve, kérdések merültek fel az emberekben. Lehetetlen ennyi bombát ledobni anélkül, hogy ne okozzanak ilyen borzasztó pusztítást a civil lakosság köreiben. Azonban az antifasiszta brit kormány a szokásos önbizalommal és arroganciával válaszolt: „... nem volt utasítás lakóházak elpusztítására... a bombázóparancsnokság mindig katonai célpontokat támad" (Sir Archibald Sinclair, a légierőért felelős miniszter, 1943. március 31.)

A hazugságok világa olyan rendszert épített ki, amelyben csak egyféle gondolat engedélyezett, és amelyben a zog hasznos idiótái – az állampolgárok – továbbra is beveszik az uralkodó szövegeket, hogy nap mint nap maguk is ugyanazt reprodukálják. Az iszonyatos bombázókötelékek, amelyek a jövő jó üzleteinek ígéretét hordozták, újra és újra felszálltak, hogy végrehajtsák az előre eltervezett mészárlást, és újra és újra visszatértek. 1944 folyamán olyan tökéletességig fejlesztették technikájukat, hogy a lakott területek egyetlen négyzetmétere sem maradhatott ki, bárhova pontosan le tudták dobni gyújtóbombáikat. A Königsberg (augusztus vége), Darmstadt (szeptember), Braunschweig (október), Heilbronn (december), Bremerhaven, stb. elleni támadások áldozatok tízezreit követelték. Az ideológiai alapú félreinformálás uralma totális maradt, és mindennap bombázók százai szálltak fel és bombák ezreit szórták Németországra. És az átlagember számára ez teljesen megfelelő válasznak tűnt az ellenséges tábor által elkövetett szörnyűségekre. Miközben a közvélemény a front mindkét oldalán bevette az ostobaságokat, amelyeket burzsoáik kifőztek számukra, mások mindent megtettek, hogy eltüntessék a megtervezett mészárlás nyomait. Teljesen tudatosan találták ki és szervezték meg az eseményeket.

Ugyanakkor Eaker amerikai tábornok a következő nyilatkozatot tette: „Soha sem szabad megengednünk, hogy napvilágra kerüljön, hogy ennek a háborúnak a története során stratégiai okokból a polgári lakosságot bombáztuk." 15 nappal a fenti nyilatkozat előtt az amerikai bombatámadás 25000 ember életét követelte Berlinben; ezt még ennek az angyal-bőrbe bújt sakálnak is figyelembe kellett vennie. Mindez óhatatlanul az Öböl-háború (5) cinizmusára és hazugságaira emlékeztet minket, feltárja milyen régi és stabil hagyományokkal rendelkezik az amerikai hadsereg-, és persze a burzsoázia minden jelenlegi, múltbeli és jövőbeli hadserege. Ezeknek a hazugságoknak nincs más célja, mint annak a hatalmas erő-feszítésnek az elleplezése, amelyet a zog a pusztítás és a terror arzenáljának tökéletesítése terén tesz. A háború számukra gigászi laboratórium, ahol a valóságban próbálhatják ki a legújabb technológiákat. De a háború mindenekelőtt a profitszerzésre és nemzetpusztításra, különösen a fehér emberek pusztítására nyújt beláthatatlan lehetőségeket.

Ha a nemzeti tábor profitált abból, hogy a koncentrációs táborokba zárt munkaerők felhasználása és maga a háború jelentős mennyiségű tudományos felfedezés kivitelezését gyorsította föl – így például a V1 és V2 rakétákat – akkor mit mondhatnánk közvetlen vetélytársaikról? Szisztematikusan fejlesztették az egyre nagyobb, egyre erőteljesebb és egyre pusztítóbb bombákat. Így, szembesülve a hagyományos bombák alacsony hatásfokával, amelyek ritkán találták el a céljukat, kifejlesztették a páncélon áthatoló bombákat, hogy a lehető legtöbb proletárt tudják lemészárolni. Tudták, hogy a bombázások alatt az emberek pincékben és földalatti óvóhelyeken húzódnak meg, ám a klasszikus bombák robbanása általában csak az épületek felsőbb részeit volt képes lerombolni.

Ezért a zog pusztító erejét annak a szolgálatába állította, hogy azokat is a bombák martalékává tegye, akik nem hagyták magukat olyan könnyen lemészárolni. Következésképpen a zog által prostituált tudósok hada – akiknek soha sincs ellenére egy kis piszkos trükk – feltalált egy olyan fegyvert, amely képes megtalálni az embereket a rejtekhelyeiken is. Logikus, hogy a bombának a legmélyebb patkánylyukakban kell robbannia. Ezért az el-ső ütésre a bomba nem robban. Keresztülmegy a tetőn, átjut az emeletek padlózatán, és csak akkor robban, amikor elérte igazi célját: a betonnal megerősített pincéket és óvóhelyeket.

A terror csúcsa: Drezda bombázása A légitámadások következtében áradó halál – amelynek fő célpontjai a munkások voltak – 1945 februárjában, Drezda bombázásában tetőzött. Ez volt az egész háború leggyilkosabb és legmegdöbbentőbb támadása – felfoghatatlan azok számára, akiknek még illúzióik voltak a zog humanizmusával kapcsolatban. Szigorúan katonai szempontból véve semmi sem tudta igazolni ezt a mészárlást, mivel a már le-győzött Németország egyik városában vitték végbe. Semmi, hacsak nem a négyéves vérfürdő lezárásának hamarosan várható bejelentése, és a zog győztes frakciójának azon nyilvánvaló vágya, hogy mindent elpusztítson, amit még el lehet pusztítani. Drezdában nem volt semmiféle stratégiailag jelentős ipar, sem fontosabb katonai támaszpont. Éppen ezért emberek százezrei kerestek menedéket ebben a városban, akik a bombázások és a közeledő szovjet hadsereg – a mészárosok másik vidám hada – elől futottak. Elvakította őket a szövetségesek propagandája, elhitték, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni.

Menekültek zsúfolódtak össze a város számos kórházában, megszállták az iskolákat, vasútállomásokat, stb. Ezeket a tényeket a brit kormány sem hagyhatta figyelmen kívül, sőt, még a bombázóparancsnokság néhány vezetője is komolyan kételkedett abban, hogy egy ilyen célpont elleni támadást katonai szempontból igazolni lehet. Valóban, még a pilótákkal is nehéz volt elhitetni, hogy bármiféle katonai célja lehetne az egész háború legnagyobb mészárlásának néhány héttel a háború vége előtt, amikor a német csapatok minden fronton visszavonulóban és felbomlóban voltak. Az indoklás azonban igen szűkszavú volt: Drezda elsődleges fontosságú célpont; hiszen ekkor folyt a jaltai konferencia, és az angol-amerikai cél az volt, hogy a bombázások segítségével fölénybe kerülhessenek a váratlan gyorsasággal előrenyomuló orosz csapatokkal szemben. A város bombázására 1945. február 13-án és 14-én került sor. A zog tisztában volt azzal, hogy közel 1500000 ember van Drezdában, akiknek nagy része Sziléziából menekült a városba; és rengeteg ott a sebesült, a hadifogoly és a munkaszolgálatos... Soha addig nem dobtak le ennyi bombát két éjszaka alatt: 3000 tonna, 650000 darab gyújtóbomba hullott a városra.

Az egész háború történetének legnagyobb tűzviharát hozták létre. 200-300 km/óra sebességű tűzorkánok emésztették a várost. Drezda 8 napig égett, a tűz iszonyú fénye még 300 km távolságból is látható volt. A város néhány része olyan erővel izzott, hogy az óvóhelyeket csak több hét elteltével lehetett megközelíteni. A gyilkos bombák teljes arzenálját felsorakoztatták: foszfor, napalm. A fáklyaként lángoló emberek az Elbába vetették magukat, ahol testük tovább égett. A város központjából özönlő csillapíthatatlan tűz elérte a folyót és tovább pusztított. Lefejezett testek – a „közmunkások" – elsősorban persze a tűzoltók – ellen bevetett repeszbombák áldozatai – hevertek az utcákon. A 35.000 lakóépület közül mindössze 7000 maradt állva. Az egész városközpont, 18 km2-es területen teljesen el-tűnt. A legtöbb kórházat elpusztították, miközben a vasutak majdnem teljesen érintetlenek maradtak, és se a katonai repülőteret, se a város körüli gyárakat nem érte támadás. Az akciót módszeresen hajtották végre: akik kitervelték még a szél irányát és erejét is számításba vették, hogy a tűz szörnyű sebességgel tudjon kifejlődni.

1945. február 13-a és 14-e éjjelén ezernél is több brit bombázó szállt fel, hogy halált szórjon a városra. Másnap 450 amerikai „Repülő Erőd" váltotta fel őket, amelyek 771 tonna – nagyrészt késleltetett hatású – gyújtóbombát dobtak le. Ez az „újdonság" lehetővé tette, hogy a bombázóparancsnokság nagyobb eredményeket érjen el. Ezek a bombák csak néhány órával a repülők távozása után robbantak fel. Így nem csak azokat ölték meg, akik megpróbálták eloltani a tüzeket, hanem azokat is, akik voltak olyan vakmerőek, hogy megpróbáltak elmenekülni az égő városból. A támadás – amelyet minden szerénység nélkül a civilizáció és fejlődés egyik legkiemelkedőbb példájának tekinthetünk – végső mérlege több mint 250.000 halott volt – majdnem mind civil –, és több tízezer sebesült, összeégett, haldokló, megcsonkított, megőrült áldozat. „... 10 nappal a bombázás után egy csoport fogoly letisztította a pincébe vezető lépcsőket, de nem voltak hajlandóak bemenni. Valami rendkívüli történhetett odabent.

Az emberek komoran állták körül a pincelejárat ajtaját, amikor a légóparancsnok példamutatóan lement a pincelépcsőn egy acetilénlámpával a kezében. Az oszló testek megszokott szagának a hiánya megnyugtatta. Az alsó lépcsők csúszósak voltak. A pince alját 20 cm magasságban vérből, húsból és csontból álló massza borította; egy apró, rendkívüli robbanóerejű bomba keresztülhatolt az épület négy emeletén, és a pincében robbant fel. [... ] Az épület gondnokától megtudtuk, hogy 200-300 ember volt a pincében azon az éjszakán. „ (Hans Voigt, az „Abteilung Tote", a halottak eltakarításáért felelős bizottság vezetője)

A járványveszély miatt a város központját lezárták. Minden nap testek ezreit – vagy legalábbis ami maradt belőlük – vonszolták Drezda főterére, ahol egy utolsó azonosítási kísérlet után négy – ötszázasával elégették őket. Védelmi intézkedésként közel 70000 áldozatot hamvasztottak el így az Altmarkton. A háború története során először fordult elő, hogy a túlélők nem voltak elegen a halottak eltemetéséhez. Az apokalipszis mennykőcsapásként érte a területet. Kutyafalkák kóboroltak hullák után kutatva. Kísértetszerű emberroncsok tízezrei bolyongtak menedéket keresve az utakon, elgyötört arccal, rongyokban, élő holtak-ként támolyogva. Szavakkal és számokkal majdnem lehetetlen leírni ennek a pokolnak a valóságát. Nincsen megfelelő szavunk, hogy kifejezzük azt az undort és gyűlöletet, amelyet a terror és halál ilyen módszeres és tudományos megszervezése keltett! És a zog ezen leg-kiválóbb hőstette felett érzett undorunkat még tovább fokozza az a mód, ahogy elkövetői minden őket érő kritikát elhárítanak, kijelentve, a pofánkba vágva, hogy a terror szisztematikus és tudományos megszervezése versenytársaik kizárólagos monopóliuma volt! A zog nagyot ütött, nagyon nagyot.

De a zog által osztott borzalom nem ismer határokat – még ez sem volt elég. A szövetségesek vadászgépei a város körül cirkáltak, hogy legéppuskázzák a tűzbe és vérbefojtott városból menekülőket, csakúgy, mint a szomszédos területekről érkező segítséget. Másnap a szövetséges csapatok parancsnoka Chemnitz bombázásának elrendelésénél minden kertelés nélkül kijelentette pilótái előtt: „Azért mentek ma éjszaka oda, hogy végezzetek azokkal a menekültekkel, akiknek sikerült kijutniuk Drezdából." A vér szagától megrészegülve a zog házőrző kutyái újabb gyilkos orgiáért kiáltottak, hogy kielégíthessék vér-szomjukat. Az zog szövetségesek semmivel sem maradtak le ellenfeleiktől, inkább mérföldekkel előttük jártak, amikor arról volt szó, hogy milyen kifinomult módszereket alkalmazzanak ennek haldokló „civilizációnak" a megmentése érdekében. 18 hónap alatt Németország 60 nagyobb városából 45-öt teljesen lebombáztak, elpusztítottak, porrá zúztak. Leg-alább 650.000 ember – nagyrészt civil – pusztult el ezekben a borzalmas támadásokban, nem beszélve azokról, akik bár megmenekültek a pokolból, de életük hátralevő részét kór-házban vagy a bolondokházában töltötték. A zog 1945. május 8-án hullahegyek tetején ülhette meg győzelmi torát.

A makulátlan győztesek az ellenfél által elkövetett borzalmak mögé rejtették saját bűneiket. A káprázatos „győzelmet" a hullákkal borított csatatereken tartott fáklyásmenettel ünnepelték. Nincs zog és zog unió (Szovjetunió, EU) háború nélkül. Minél jobban fejlődik a zog ereje, annál jobban elmélyülnek ellentmondásai is. Nem véletlen, hogy a világ különböző részein szünet nélkül folyó háborúk rendszeresen egy nagyobb, általánosabb háborúvá terebélyesednek. A profit maximalizálásáért és a hatalomért vívott küzdelem, a verseny, a kereskedelmi háborúk, illetve a háború, mint olyan – mindez éppoly nélkülözhetetlen a zog számára, mint az ember számára a levegő. Tény, hogy ez a társadalom nem létezhet háború nélkül. Ennek – leegyszerűsítve – az az oka, hogy a hataloméhes, idegen, nem a nemzet érdekében működő pénzéhes hatalombitorlók termelése gyorsabban növekszik, mint értékesülési lehetőségei (6). Így ciklikusan provokált túltermelés jelentkezik.

A gyárbezárások, illetve az állótőke más részeinek kiselejtezése soha sem elegendőek a zog uralma alatt ahhoz, hogy újra stabilizálják a helyzetet. Rendszeresen bekövetkezik egy általános válság, amelynek elkerülhetetlen következménye az összes létező tőke általános leértékelődése, mivel nem létezik hatásos, ezt ellensúlyozni képes nemzeti oldal. 1918-ban indult el a zog győzelmeinek útján. A kivérzett, fáradt nemzetekre a háborútól és fegyveres frontszolgálattól tartózkodó zsidó aktivisták több országban (Németország, Magyarország, Finnország, Oroszország), szinte egy időben kényszerítették rá aljas, kőkorszaki diktatúrájukat a „proletárok felszabadításának" ürügyén, és ez a diktatúra Oroszországban folyamatosan, Kelet és Középeurópában pedig 1945 után állandósult, mint a zog legförtelmesebb, leghazugabb és legaljasabb szüleménye, és egészen 1990-ig tartott terrorisztikus, embermegvető uralma.

Nem egy Sztálin, vagy egy Truman fejében kell keresni a magyarázatot erre a gigantikus vérontásra, hanem csakis a zog beleiben, amely társadalomban sokan csak nehezen képesek meglátni, hogy tulajdonképpen nem más, mint idegen elnyomók bitorló és nemzetellenes uralma. Ezt a zog nyilvánvalóan kihasználja a hülyeségek alátámasztására, amelyeket ő maga kreál a közvélemény számára. A zog ünnepélyes megemlékezéseken és katonai parádékon dicsőíti a bátor állampolgárt, a fertelmes homo demokratikust, gondosan felmérve a hasznos idióták pszichológiáját, hogy elfogadtathassák velük az elfogadhatatlant: részvételüket, áldozataikat a haldokló rendszer a megvédésében.... és mi a helye mindebben a nemzetnek és a nemzet polgárának?

Mint már fentebb bemutattuk, a háború korántsem korlátozódott egyszerűen a zog által provokált konfliktusra: a megsemmisítésen alapuló háborús stratégia célja a lehető leg-nagyobb mennyiségű fehér ember tömeges likvidálása volt, mert a halál társadalmának erre volt szüksége az értékesüléséhez. De nem összpontosíthatjuk elemzésünket a kérdésnek csupán erre az egy oldalára. Az emberek tömeges megsemmisítése, a lakóterületekre ledobott bombák tonnái, mind-mind azt mutatják, hogy ellenségünk milyen iszonyú erővel képes megelőző csapást mérni bármely területre, ahova csak lehetősége nyílik. 1939 és 1945 között a zog képes volt minden ellentéten felülemelkedve, a személytelen Világállam érdekében odacsapni, ahol ás ahányszor csak felütötte a fejét a veszély. Hogy ne ismétlődhessen meg a korábbi nemzeti hullám, a szövetséges légierő feladata a bombázások és terrortámadások során nem csak a német ipari centrumok elpusztítása volt, hanem a legnagyobb népességű központok bombázása, a lehető legtöbb ember terrorizálása és lemészárlása is. Egyáltalán nem véletlen balesetekről volt szó. Ellenkezőleg, gondosan válogatták ki a cél-pontokat: a szövetséges csapatok szőnyegbombázásai mindenekelőtt a lakóterületekre irányultak.

1943 kezdetétől – amikor Európában a nagy népsűrűségű helyeken újra felütötték a fejüket a kizsákmányolással szembeni nemzeti ellenállások és küzdelmek – ez a megsemmisítési taktika még inkább „igazolhatóvá" vált. Számos zog által kiagyalt és terjesztett legenda él arról, hogy a háború végén békés volt a társadalmi helyzet, vagy legalábbis mindent átitatott a „fasizmus alóli felszabadítás" konszenzusa.

A zog levonta a tanulságokat az előző népellenes, provokált forradalmi hullámból, 1918-ból. A rendelkezésére álló, megnövekedett mennyiségű és fejlettebb pusztító eszközök birtokában a zog számára lehetővé vált a nemzetek módszeres lemészárlása, egy faji „népirtás", amely nem csak az egyenruhába bújtatott emberekre terjedt ki, hanem a „civil" lakosság százezreire is.

A zog valóságának ez az egyetlen olyan absztrakciós szintje, ahol értelmet nyernek a zog által fizetett történészek számára felfoghatatlan események, amelyeket csak egy „ördögien elvetemült zseni" – egy Sztálin, Roosevelt, Churchill, vagy tetszés szerint valaki más – gonoszságával képesek értelmezni. A történelem idealista megszemélyesítése igyekszik elhomályosítani az összes háború, bármilyen nevű, vagy takarózzon bármiféle más ember-ellenes indokkal – valódi, nyílt emberellenes jellegét. A háború vége hatalmas kísérleti területként kínálkozott a zog számára.

A zog 1945-ös erőfeszítései éppen arra irányultak, hogy megakadályozza egy olyan helyzet kialakulását, amelyben a nép, a nemzet veszi át a tényleges uralmat, más szóval elő-re el akartak nyomni mindenféle nemzeti felkelést:


1) Meg akartak semmisíteni minden olyan hazafit, aki veszélyt jelenthetett számukra, így fizikailag fel akartak számolni minden nemzeti ellenállási kísérletet a városokban;

2) ebben az értelemben katonailag teljesen megszállták Németországot és a szövetséges hadseregekre bízták a rend fenntartását, feloszlatták a német kormányt, a szövetséges csapatok elfoglalták Berlint;

3) a hadifoglyokat (akik közül nagyon sokat internáltak) hónapokig, néha évekig nem engedték vissza Németországba, hogy elkerüljék az 1918-as felkelési helyzet megismétlődését: a demobilizált „német" katonák lerombolt otthonaikba való visszatérésének perspektívája olyan mély benyomást gyakorolt a zogra,hogy ezek közül a katonák közül százezreket küldtek a szovjet Gulágokba; egészen 1948-ig(!) négyszázezernél is több hadifoglyot internáltak – sokukat Angliába,másokat franciaországi, belgiumi vagy az óceán túlsó partján lévő USA-beli táborokba küldtek (8).


A nemzet, mint ahogy ezt a 26. számú tézisünkben kifejtettük (lásd: „Programorientációs Tézisek"), csak egyetlen háborút vallhat magáénak: a társadalmi háborút a zog hatalma ellen: A zog uralma alatt minden háború imperialista háború, melyben a világ zsidóságának két vagy több frakciója, érdekcsoportja harcol egymással. A nemzet csak egy háborút vall magáénak és vív meg: a totális társadalmi háborút a zog egésze ellen.

Függetlenül a résztvevők közvetlen szándékaitól, a háborúk alapvető szerepe a zog uralmának megszilárdítása, a társadalmon belüli felforgató osztály további uralmának biztosítása. Ebből a szempontból a háborúk soha nem „egyszerűen" a nemzeti államok közti, „nemzeti felszabadítók" és „imperialisták" közti, vagy imperialistaközi háborúk: lényegénél fogva minden ilyen háború a zog háborúja a nemzetek ellen. Szemben minden zogon belüli ellentéttel, a „haladó" és a „reakciós" zog frakciók vetélkedésével, mint pl. bolsevikok, és mensevikek viszálykodásaival, melyeknek logikus folytatása a nemzetellenes háború, a nemzet csak egyetlen választ adhat: rendíthetetlen küzdelem mindennemű áldozathozatal ellen. A nemzet célja az, hogy ennek a zoggal szembeni harci közösségnek a nemzetközi centralizálásával átalakítsa a zog háborúját a világ nemzeteinek a világra telepedő zog ellen vívott, forradalmi háborújává. „

A fenti tézis aláhúzza szövegünk a tanulságait. Drezda és Rotterdam, Hirosima és London, Sztálingrád vagy Varsó bombázásával kapcsolatban, 1945-ben csak egy győzelem számított: a zog győzelme. 1945-ben a zog-féle kizsákmányolás úgy vészelte át a válságot, hogy porrá zúzta a nemzeteket. A nemzetek vereségét a „szövetségesek", az „antifasiszták" jóhírébe vetett bizalom tette teljessé, miközben azok a másik tábor bűneinek felemlegetésével igyekezett elkendőzni saját bűneiket. Sose szabad elfelejtenünk, hogy legyen akár fasiszta vagy antifasiszta, mindig a demokrácia vagy a cucilizmus a zog diktatúrája. Ezért hívjuk fel olvasóinkat, hogy ne maradjanak passzívak, és küzdjenek az amnézia ellen, amelyet a zog ránk kényszerít. Nem csak cikkünk kritizálására kérünk mindenkit, hanem arra, hogy tegyenek hozzáférhetővé számunkra további olyan anyagokat, információkat, amelyek segítségével jobban megérthetjük nemzetünk és harcunk 1939-45 közötti történetét.

Kiegészítő jegyzetek Drezda bombázásáról Miután Drezda bombázásáról szóló cikkünk megjelent – elsőként egy folyóirat 42. számában –, egy olvasónk további információkat juttatott el hozzánk, amelyeket az alábbiakban közzéteszünk. Néptársunk jegyzetei megerősítik cikkünk állításait, és jól illusztrálják, hogy semmi különbség sincs az úgy nevezett antifasiszták és fasiszták által elkövetett atrocitások között. Valahányszor az Állam számára haszontalan vagy a társadalmi békét veszélyeztető hazafiak megsemmisítéséről van szó, a Háború és a Tudomány mindig tökéletes harmóniában működik egymással. Az osztály, amelynek a szolgálatában tevékenykednek ilyenkor a valódi arcát mutatja: a bar-bárságot. Bármilyen demokratikus színt is ölt magára – cucilista, liberális... – a zog mindig szenvedést jelent. „Nagyon fontos harcolni az '39-'45-ös háború igazolására szolgáló ha-zugságok ellen, mint ahogy ezt a Drezda bombázásáról szóló cikk is hangsúlyozza. Azonban úgy tűnik számomra, hogy a cikkből kimaradtak bizonyos részletek, amelyek nagyon is jól bizonyítják, hogy a barbárság semmiképpen sem csak az egyik oldalra korlátozódott. Hamburg, Kassel, Darmstadt és Brunswick bombázásakor nem törekedtek tűzvihar létrehozására, ez a jelenség a bombázás nem várt következménye volt.

Azonban Drezda esetében maga a tűzvihar volt a cél. A bombák fajtáinak kiválasztása is ezt bizonyítja: először robbanó bombákat dobtak, amelyek betörték az ablakokat és lerombolták a tetőket, és csak ezután jöttek a gyújtóbombák (ezek tették ki az első hullámban a bombák 75%-át), amelyek lángba borították az egész várost, amelyben aztán rendkívüli erejű légáramlások cikáztak ide-oda. A bombázás második hullámának célja a mentőbrigádok elpusztítása volt, akik megpróbálták menteni, ami még menthető volt – a tűzoltóbrigádokat és a kívülről érkező segélykonvojokat támadták. A mentőbrigádokra nemcsak vadászgépekkel támadtak, hanem bombázók egész hullámával, amelyek különleges parancsot kaptak az elpusztításukra. A vadászgépek hivatalos megbízatása az volt, hogy menjenek és „fejezzék be a munkát", miután a bombázók végeztek a támadással.

(... ) A Drezda-Klotzsche repülőteret (ahol többszáz gép állomásozott, de a bombázás idején mind a földön maradt) (... ) teljesen megkímélték a felette elszálló bombázók. Tehát, a bombázók számára karnyújtásnyira lévő katonai célpont teljesen érintetlen maradt. Pedig a bombázók állítólagos célja kizárólag a katonai célpontok támadása volt. Az USA, a nürnbergi terrorper kezdeményezője, a per ideje alatt (és miközben elítélte a nácik által elkövetett állítólag borzalmas tetteket) bevont néhány japán tudóst a biológiai-, és vegyi fegyverekkel kísérletező kutatócsoportjába.

A zog propagandája szerint ezek a tudósok az elfoglalt kínai területeken állítólag már elkövettek rendkívül kegyetlen tetteket, nagyszabású kísérleteknek vetettek alá egész hadi-fogoly-egységeket és a kínai lakosságot általában. A lakosságon azt vizsgálták, hogy hol van az emberi tűrőképesség határa a hideggel, a forrósággal, a járványok terjedésével és hasonlókkal szemben (például Nankin térségében fertőzött legyeket tartalmazó konténerek le-dobásával pestisjárványt idéztek elő). stb, stb...

Ezekből a zog mesékből természetesen nagyon kevés igaz. A kínai irodalomban rendkívül sok példa van a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kínzásokra és gyilkosságokra. Elég a „Vörös szoba álma" c. művet elolvasni, hogy ebből ízelítőt kapjunk. És a zog itt régi trükkjét veszi elő a kalapból. Saját kegyetlenkedéseit (itt a kínaiakét) próbálja meg a japánokra kenni.

Amikor Japán kapitulált, az amerikaiak (akik az oroszok mögött kullogtak a biológiai és kémiai fegyverek kutatásának területén) azzal álcázták az állítólagos bűnösök rehabilitálását, hogy feláldozták német hasonmásaikat, akik nem jutottak ilyen messzire ezekben a kutatásokban. Tehát a német tudósoknak nem az általuk elkövetett borzalmas kísérletekért kellett megfizetniük, hanem azért bűnhődtek, mert nem produkáltak elég eredményt!

A zog mai stratégiája kifinomultabb lett: liberalizmust és szabadságot prédikál médiáiból, melyekre teljes mértékben rátette nyálkás kezeit. A gyakorlat emellett:


- a népességfogyás erőteljes támogatása a családtámogatás teljes elhanyagolásával, a létbizonytalanság szükségszerűnek hazudásával és a vidék teljes gazdasági háttérbe szorításával.

- olyan termelési feltételek megvalósítása, melyek egy kis csoport összetartására alapulnak és mindenki mást kíméletlenül kiszorítanak az üzletből.

- a nemzeti ipar külföldre telepítése

- állandó és teljesen szükségtelen infláció fenntartása és annak támogatása.

- fojtogató és agyonkomplikált adótörvénykezés.

- a nemzetközi nagyvállalatokat minden szinten támogató, a hazai közép- és kisipart és a mezőgazdaságot háttérbe szorító és kizsigerelő gazdaságpolitika.

- idegenek, elsősorban színesek bevándoroltatása fehér területekre

- a világ minden államában kíméletlen rablógazdálkodás folytatása, az őserdők értelmetlen pusztítása, erőművek építése ürügyén tömegek áttelepítése,

- szükségtelen közlekedés támogatása, a magánközlekedés és légiközlekedés előnyben részesítése, és ezzel fokozott levegőszennyezés és zajártalom.

- a nemzeti megnyilvánulások brutális elnyomása, és a természetes és kívánatos saját nemzetet pártoló cselekedetek és a faji öntudat elleni törvények hozatala, melyek saját hazájában teszik a lakosságot üldözötté.

- az iskolai oktatás színvonalának rontása és zog-párti hazugságokkal való kibővítése.

- a kultúrális élet rombolása szennykultúra behozatalával és előállításával, cenzúrával az értékesebb művek ellen, melyet néhol ifjúságvédelemnek nevez a zog, és a tényleges kultúra támogatásának teljes mellőzésével.

- állandó háborúk, elsősorban a zsidó terrorállam, Izrael érdekében.

- folyamatos hazudozás a médiákban a fentiek aláhúzására és erősítésére.


Jegyzetek:

1. Ebben a kérdésben azért határolódunk el az uralkodó terminiológiától, mert az ún. francia forradalom a zog első nagyszabású nemzetellenes irtó-hadjáratának is tekinthető.

2. „Revizionizmusnak" azt nevezik, amikor a nemzeti szocializmus állítólagos „bűneit" valaki nem hiszi el, vagy a zog által vallási dogmaként kinyilatkoztatott számokat, és állításokat összeveti a valósággal.

3. Leszögezzük, hogy a zog egyetlen valódi ellensége a nemzet és ezzel a világ népeinek egységes tömbje egyetlen kis hatalomra éhes, kisajátító és hazudozó terrorista csoporttal szemben.

4. Ez az idézet David Irving „Drezda lerombolása" című könyvéből származik, PAPERMAC, 1985.

5. A témáról lásd a komcsi-zog cikkét: „War or revolution" (Háború vagy forradalom), csoportunk angol nyelvű központi folyóirata, a Communism 7. számában (1992. április).

6. Ezt a fontos kérdést már alaposabban kifejtette egy francia kommunista zog lap a következő írásokban: „Capital: totalité et guerre imperialiste" (A tőke: totalitás és imperialista háború), Communisme (csoportunk francia nyelvű központi folyóirata) 33. szám, 1991 május; „Contre la guerre imperialiste: la révolution communiste mondiale" (Az imperialista háború ellen: a kommunista világforradalom), Le Communiste (a Communisme elődje) 14. szám, 1982 július. Jegyezzük meg, hogy zog kedvelt fegyvere a kommunizmus, a kommunista világforradalom pedig a zog vágyálmainak netovábbja.

7. A zog képviselői utalnak arra, hogy francia nyelvű központi folyóiratukban (Communisme 41. szám, 1994 december, „Nous soulignons: '50 ans de paix... cela se fete!") már írtak arról, hogy jelentős küzdelmek fejlődtek ki nemcsak Észak-Olaszországban (1943-45) és Görögországban, hanem Németországban, Belgiumban, Franciaországban, Jugoszláviában, sőt, még Oroszországban is. És mintha nem lenne egészen véletlen, hogy az olyan nagyvárosokat, mint Milánó, Torino és Róma, az egész háború ideje alatt nem ér-te bombatámadás, egészen addig, amíg Olaszország a szövetségesek kezei közé nem ke-rült, és amíg ki nem törtek a sztrájkok: ekkor a szövetségesek szükségesnek érezték, hogy bombázzák a térséget, hogy a terror eszközével állítsák helyre a társadalmi békét, mutatván, hogy kit is szolgálnak igazán, a zsidó tőkést vagy a zsidó szakszervezeti bi-zalmit, akik egyike fölöslegesebb és károsabb, mint a másik a nemzet szempontjából.

8. Szükséges-e külön hangsúlyoznunk, hogy itt nemzetellenes intézkedésekről van szó?

„Amikor Beaverbrook szemlét tartott egy nagy repülőgépgyárban, felkeltette az érdeklődését egy új típusú gép. Megkérdezte, hogy mikor készül el. Két hónap múlva – felelték, mire ő azt mondta, neki azonnal szüksége van erre ez az újfajta repülőre. Két napon belül, Berlin bombázásáig el kell készülnie. Az egész gyárban átszervezték a termelést, hogy két napon belül készen lehessenek. A teljes termelési terv felborult, a futószalag leállt, min-den energiát az új gépre koncentráltak. Elképesztő erőfeszítések árán két nap alatt elkészült a gép, és elrepült a légierő támaszpontjára. A munka – Beaverbrook parancsára – elkészült, habár az egész gyár termelésében még hetek múlva is zavarok voltak. Azon az éjszakán, 48 órával Beaverbrook látogatása után a gép már Berlin fölött volt, készen a bombázásra. Amikor meghúzták a bombakioldó kart, az éjszakai műszak két dolgozója hullott alá a mélybe. „ (Angus Caler: „A nép háborúja" – Anglia 1939-1945 – Keresztül a Csatornán: 1940. októberétől 1942. decemberéig. 69-Mass Observation, 1969. 60-61. oldal) Hogyan magyaráztak akkor egy ilyen a mészárlást?

A „Le Soir", a vezető belga napilap átolvasása igen sok tanulsággal szolgál. Drezda bombázásáról két nap elteltével adtak hírt – egy kicsiny keretes írásban a gyászjelentések és a színházi műsorok között. A tudósításban az állt, hogy 1400 RAF (Royal Air Force – a brit légierő) bombázó támadta meg Drezdát, a cél a Bohlen olajfinomító volt (ám minő meglepetés: maga az olajfinomító érintetlen maradt...). Az első oldalon említés sem esik a 250000 áldozatról. Minden talpalatnyi helyet a jaltai békekonferencia hírei töltenek ki. Egy kicsit hátrébb, egy rövid kommentár viszont erre a következtetésre jut: „A fegyverek brutális erejét is fel kell használni arra, hogy a fanatikusoknak még az írmagját is kiirthassuk!" Az ellenség demonizálása – és szövegelés a békéről. A cél világos: a győztesek bűneinek teljes elhallgatása; a „szövetségesek" által alkalmazott dezinformáló módszerek alig különböztek a azoktól az eszközöktől, amelyeket manapság, mondjuk az Öböl-háború igazolására és a hozzákapcsolódó nemzeti felkelés agyonhallgatására használnak fel. A félreinformálás szerepe mindenkor ugyanaz: annak kísérlete, hogy az emberekkel elhitessék, nincs más lehetőségük, mint a beletörődés a zog hazug, nemzetellenes elnyomó parazita és háborúkat szító rendszereibe, legyenek azok cucilisták vagy liberálisak.


Ölebek és vazallusok

Winston Churchill szerint, a háborúzásnak is divatjai vannak. „Egyik évben a hosszú szoknya a divat, a másikban a rövid." A „civilizálatlan" (arab, és kurd) törzsek ellen 1919-ben a mérges gáz használata volt a divat. 25 év után, 1945-ben, Churchill, a polgári lakosság elleni szőnyegbombázás divattervezőjeként lépett újra színre. 1945 elején, a szovjet hadsereg elől menekülő polgári lakosság Drezdába tömörült, és a város lakosságának száma az eredeti hatszázezerről, több mint egy millióra duzzadt. Drezdát Elba menti Firenzének nevezték, s világszerte ismeretes volt múzeumairól, és műkincsiről. Annakidején az Elba Firenzéjének nevezték. 1945. február 13-án, a Szövetségesek, a városi stadion koordinátáit véve alapul, ötven négyzetméterenként, petróleum bombákkal itatták át a terepet. A 12 km2-t befogó tűz füstje 5 km magas volt.

Az elkövetkező nyolc órában, robbanó bombákkal telítették ezt a gyúlékony keveréket. 25' múlva több mint 200 km/ó sebességű perzselő szélvihar keletkezett. A forróságtól a levegő magasba szökött, és a nyomában bekövetkezett vákuum kiszippantotta az emberek tüdejéből az oxigént. A felfelé iramló légnyomás a magasba röpítette az embereket, és tizenöt kilométernyi körzetbe szórta szét a holttesteket.

Másnap ismét megjelennek az amerikai repülőgépek, és a túlélőket gépfegyverezték. Több mint százezren meghaltak. A bombázás tényleges célja, a Szovjetuniónak való példamutatás volt, illetve a Szovjetunió európai hatáskörének korlátozása. Magyarország sorsa azonban ekkor már megpecsételődött. Drezda bombázásának napján, 1945. február 13.-án vette át Sztálin, Malinovszkij marsallnak, Budapest elfoglalásáról szóló jelentését.

Ötvennyolc évre, Drezda, és Hirosima bombázása után, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke (is) aláírt egy papírt, amelyben hitet tesz az Amerikai Egyesült Államok háborús politikája mellett. Ha ez nem lenne ilyen arcpirítóan szégyenletes, akkor titkon örülni kellene ennek a vészjósló cinkosságnak. A magyarok ugyanis az elmúlt 500 évben minden háborút elvesztettek – ha voltak szövetségesei, ha nem. „Üdvözlet a győzőnek", mondhatnánk kárörvendően. Az Egyesült Államok azonban nem háborúra készül, hanem egy fölényes mészárlásra szánta el magát. Az amerikai haditerv nem „esetleges" polgári áldozatokkal számol, hanem a polgári lakosságnak egy olyan tömeges megsemmisítését tűzte ki céljául, amelyhez hasonló nem fordult elő a második világháború óta.

2003. január 24. Harlan Ullman, a Pentagon hadi tervezője, a CBS –Televíziónak adott interjúban ismertette az Egyesült Államoknak, az Irak elleni támadás tervét. A „Shock and Awe" (Megrázkódtatás és Elrémítés) nevű terv alapján Irakot egyszerre támadnák meg északról és délről. A terv, továbbá előrelátja Bagdad két napig tartó szüntelen bombázását, 800 cirkáló rakéta bevetésével. Ez több, mint a 40 napig tartó Öböl háború idején kilőtt rakéták száma összesen. Ullman, a támadás várható hatását a következőképpen írja le: „az egyidejű hatás erejéről van szó, olyan mint a Hirosimát ért atombomba hatása, a hatás, napok és hetek helyett, perceken belül bekövetkezik." A víz és áram szolgáltatás megsemmisül. Bagdadban senki sem lesz biztonságban, sem a földön, sem a föld alatt. Az Egyesült Államok olyan tűzorkánt szándékozik létesíteni Bagdad felett, amely kiszippantja a város öt millió lakósának tüdejéből az oxigént, és egybe olvasztja a holttesteket a vas gerendákkal, beton falakkal és a járdával. Drezda, és Hirosima tragédiája reinkarnálódik, hatvan év tökéletesített harcászati eszközeinek távlatából. Ehhez iratkozott fel bűntársul Magyarország. Ha az amerikai terv megvalósul, ezzel a megalázkodó aláírással minden magyar, azonnal és visszavonhatatlanul egy világra szóló háborús bűncselekmény részese lesz.

Sokunknak örömére szolgál, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke nem kíván tizenötmillió magyar miniszterelnöke lenni. Az amerikai, és a kanadai magyarok évek hosszú során át szomorúan tapasztalták, hogy az amerikai sajtó Magyarországról, és a magyarokról csak rossz híreket közölt. Ezt nehéz volt elviselni, de sokan azzal vigasztalódtunk, hogy ezeknek a „rossz híreknek" a zöme nem volt igaz. A „Megrázkódtatás és Elrémítés" terv melletti önkéntes felzárkózás azonban igaz, – és az is marad. A kör bezárul. Magyarországon ma ugyanazok hozzák ránk „gyógyítónak a háborút", akik egy nemzedéken át a kollektív bűnösség vádját zúdították ellenünk világszerte.

Törökország 15Mrd $-t kapott, mert némi huzavona után beleegyezett, hogy az amerikai hadsereg országán keresztül támadjon hátba egy másik országot. A BBC, 2003. február 25. jelentése alapján Törökország attól tart, hogy az esetleges amerikai hadműveleteket kihasználva, az Irakban és Törökországban élő kurdok netán a saját jogaik érvényesítése érdekében lépnek fel. Az amerikaiaktól kapott pénzösszeg egy részét Törökország azért kapta, hogy a kurdok esetleges egyesülési, illetve önállóságra való törekvéseit megakadályozza. 2003. március 21. a BBC híradójában a kurdok képviselője kijelentette, hogy Törökország a háború örve alatt a kurd nemzeti kisebbségek törekvéseit szándékozik letörni. A NATO, tehát Magyarország is, beleegyezett abba, hogy támogatja Törökországot a kurdok szabadságjogainak eltiprásába. Magyarország miniszterelnöke, pedig külön, írásban adta, hogy támogat egy olyan háborút, amely többek között eleve megtagadja egy nemzeti kisebbség önrendelkezési jogát.

Az Irak elleni támadás előkészítésének folyamatában, az izraeli megszállás ellen küzdő palesztinok is terroristáknak minősülnek a saját hazájukban. A kurdok és a palesztinok szabadságjogai elleni szembehelyezkedésével, Magyarország feladta erkölcsi jogát, hogy bármit is megkíséreljen a határon túli magyar nemzeti közösségek jogainak érvényesítése érdekében. Lehet, hogy a magyar kisebbségeknek a kurdokkal, és a palesztinokkal való összehasonlítása csak jelképes. Nem tényleges lehetőségekről, nem valódi párhuzamokról, csupán elvi összehasonlításról van szó. Az igazi árulás, az emberi felelőtlenségtelenség mélypontja, azonban magának a reménynek, a szabadság vágyának az elárulása, a segítség lehetőségének a megtagadása. Jó lenne egy olyan magyar kormányt látni, amely eljárását nem a hatalmon lévők érdekeihez, hanem az igazsághoz szabja. Illyés Gyula szerint, a nemzet, nem érdekcsoport, hanem igazságérvényesítők szövetsége. Ez az igazi globalizmus értelme is.

Tekintsünk el egy pillanatra a jelenlegi magyar kormány tudatosan vállalt bűnrészességétől, vagy a magyar nemzeti közösségek szabadságjogainak (ismételt) elárulásától, és vizsgáljuk meg magának az eltervezett támadásnak az értelmét.

Hihető-e, hogy, ha az amerikai terv megvalósul és annak rettenetes következményei (perceken, vagy órákon belül) a világ elé tárulnak, annak hatására a terrortámadások megszűnnek? Arról pedig nem is beszélve, hogy az Egyesült Államokban, Philadelphiában és Houstonban valószínű legtöbb terrorista húzódik meg mint Bagdadban.

Ki az aki elhiszi, hogy Bagdad ártatlan lakosságának lemészárlása majd jobb kíméletesebbé teszi a terroristákat? A nyugat birtokában lévő Al-Qaeda okiratok szerint a szeptember 11-ei támadást eredetileg az Egyesült Államok atomerőművei ellen tervezték, de tervüket „humanitárius meggondolások" alapján megváltoztatták. Ki az, aki elhiszi, hogy miután az amphetamintól elkábított amerikai pilóták egykedvűen felperzselnek egy muzulmán világvárost, a terroristák támadásai „humánusabbak" lesznek, azután, hogy azok látták a halottak százezreit és a járdával, és a beton, és vasgerendákkal összeolvadt holttesteket? Ismeretes, hogy a muzulmánok nehezen felejtenek.

A tényleges veszélyt nem Sadam Hussein, vagy Irak, és nem is George W.Bush személye jelenti, hanem az amerikai militarizmus és a demokratikus intézményeknek, a militarizmus érdekében történő aláásása. Az amerikai militarizmus igazi arcát a fősodrású média kiiktatta a köztudatból. Az amerikai demokráciát megfosztották attól a lehetőségtől, hogy a polgárok megfelelő értesülések alapján döntsenek. A választások értelmüket vesztették. Az elkövetkező amerikai rabló hadjárat, és tömegmészárlás, európai támogatóiból, az Egyesült Államok egy trójai falovat barkácsoltak össze, amely most ott várakozik a közös Európa kapui előtt. A „vén" Európa pedig lekicsinylően mosolyog a látványon. Nyilvánvaló, hogy Maupassant, és Thomas Mann, s talán Lev Tolsztoj hazájában is olvasták Homéroszt, és nem dőlnek be a cselszövésnek.

Mi az, ami egyénileg megtehető? Február 15-én, amikor az amerikai támadás még el sem kezdődött, több mint 150 országban tüntettek a háború ellen. A tüntetők számát tízmilliónál is többre becsülik. Ez olyan esemény, hogy egyesek néhány év múlva megkérdezhetik: „Hol voltam, 2003. február 15-én azon a szombat délutánon, amikor milliók tüntettek mielőtt, a háború elkezdődött volna? Lehetséges, hogy csupán erőfeszítéseink minősége a döntő.

Odakint sötétedik. Amíg a „Shock and Awe", magyarul, „Az Árulás ára" című valóság show elkezdődik, a „lakosság" számára levetítik „A félelem bére" c. kitűnő francia filmet.

Forrás: Nemzeti Hírháló

Lásd bővebben: David Irving: Apocalypse 1945: The Destruction of Dresden, 1995 Australia, Veritas Publishing Co Pty Ltd.

Copyright C Parforce UK Ltd. 2005. Fordította: Tudós-Takács János

Magyar fordításban megjelent: GEDE TESRVÉREK BT. 1385 Budapest 62. Pf.: 849

Telefon. +36-349-4552 E-mail: gedetestverek@yahoo.com

A Magyar Fordítás Címe: Apokalipszis 1945 - Drezda elpusztítása

ISBN 963 9298 59 X

*

"Gyakorlatilag atom": 200 ezres mészárlás Drezda bombázásakor
2009. február 14. 05:59 MNO - Udvardy Zoltán

Atombomba hatásához mérhető pusztítást végzett a Drezda elleni támadás, amely 1945. február 13-án éjjel vette kezdetét és a következő napon, február 14-én is tartott. A mai megemlékezések és ellenrendezvények sorozata a német történelem hiányos feldolgozottságára utal.

"A bombázásnak alapvetően a német munkáslakónegyedek ellen kell irányulnia. A jobb körökhöz tartozók házai szellősebben terülnek el, és ezért kényszerűen nagyobb a bombaigényük" - jelentette ki Winston Churchill brit miniszterelnök, miközben a vége felé közelgő háború során Európa egyik legszebb városában, az "Elba-parti Firenzében" mit sem sejtettek a közelgő iszonyatról.

A háború 1945 elejéig alig tett valami kárt Szászország európai kulturális kincsnek számító fővárosában. Drezda valóságos barokk ékszerdoboz volt.

A háború vége felé hatalmas tömegekben érkeztek ide menekültek.

A gyárakat és a katonai létesítményeket sokkal nehezebb fellelni és eltalálni. A bombázó-repülőgépek előállítására irányuló abszolút koncentrációval lehetővé válik Németország valamennyi nagyvárosa, vagyis minden 50 ezer lakos feletti város házainak 50 százalékos lerombolása - így Churchill.

Védtelen városra támadtak a repülő erődök

A terrortámadás előzményei közé tartozik, hogy a közép-kelet-európai népek több évtizedes rabságához vezető 1945. januári-februári jaltai konferencián a szovjet Alekszej Antonov, a vezérkari főnök helyettese előadásában azt követelte a nyugati szövetségesektől: az összeköttetési csomópontok elleni légitámadásokkal akadályozzák meg Németországot abban, hogy a nyugati frontról, Norvégiából és Olaszországból csapatokat dobjon át a keleti frontra.

Korábban már előkészületeket tett a 8. amerikai légiflotta a Berlin és Drezda elleni támadásra. Az amerikaiak február 7-én jelentették moszkvai szövetségeseiknek a bombázási célok sürgősségi besorolását. Eszerint Drezda a harmadik helyen állt, s végül erre a városra esett a választás. Kiadták a parancsot, hogy 1200-1400 brit és amerikai bombázó február 13-án támadja meg a várost.

Drezdában becslések szerint mintegy 950 ezer ember tartózkodott ekkor. A keleti frontra igyekvő katonák mellett 200 ezer fő lehetett a lakosságot kegyetlenül terrorizáló szovjet csapatok elől menekülő német családok száma. A főpályaudvar tömve volt emberekkel, ezrek éltek a szabadban, ahol éppen helyet találtak maguknak. A város teljesen védtelen volt, légvédelmét a keleti front földi harcaira csoportosították át.

Éjféli rémálom: elégették a város lakosait

A rémálom február 13-án, 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között kezdődött el. Két hullámban 800 brit bombázó 400 000 gyújtó és 4500 robbanóbombát dobott a városra. A bombáktól és tűztől egész utcasorok omlottak össze, a védelmet keresők elevenen elégtek. A városban épp úgy, mint a tízezrek életét követelő, 1943. júliusi, hamburgi támadáskor, tűzvész tört ki.

A második támadási hullám az égő városból az Elba partjára menekülő tömeg ellen irányult. A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette.

Gépfegyverrel lőtték az Elbába a nőket és a gyermekeket

Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a két napos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.

Másnap, február 14-én délben 311 amerikai bombázó fejezte be a mészárlást. Legendák keringenek arról, hogy számos pilótának még a tömeggyilkosságban való közreműködés sem volt elég, hanem örömüket lelték a pincékből előtámolygó nők és gyermekek, valamint a keletről érkezett menekültek mélyrepülésben történő géppuskázásában. Összesen 3749 tonna bomba zúdult a városra, ennek 75 százaléka gyújtóbomba volt.

A drezdai halottak pontos számát sohasem lehetett megállapítani. A mentőcsapatok holtakkal teli egész pincéket találtak, másutt fehér hamuvá hamvadt embereket, a tűzoltótavakba fulladtakat, az utcákon és tereken szétszakított emberi testeket. Az áldozatok számát kezdetben 100-200 ezer közé tették.

A gyakorlatilag egy atombomba hatásához mérhető pusztításban döntő szerepet játszott az összesen 770 Lancaster és a 330 darab B-17-es típusú "repülő légierőd"bevetése. Az áldozatok emlékének a Spiegel Online jóvoltából online múzeumot alakítottak ki, amelyben egyelőre 6 millió képet dolgoztak fel a Keele Egyetem Légi Felderítő Archívumából. A "légierődök" egy negyvenes köteléke világos nappal irányt tévesztett és tévedésből Prágát bombázta.

Az iszonyatos mészárlás évfordulóján hírügynökségi információk szerint nagyszámú, akár 10 ezres megemlékezések is várhatóak. Jelentések épp úgy szólnak "neonáci" szervezetek tervezett megmozdulásáról, mint az egyházak és különféle társadalmi szervezetek együttes emlékezéséről.

(mult-kor.hu, Rubikon, MNO)