DÓZSA GYÖRGY (1470-1514) dálnoki kisnemes, délvidéki határőr parancsnok, akit a király hősiességéért kitűntetett. És őt, aki egyébként az Árpádokig vezette vissza családfáját, nevezte ki a török ellen meghirdetett keresztes háborúhoz összegyűlt keresztes, azaz az első kuruc (crux latinul kereszt) hadsereg főparancsnokául. Az akkori közpapság által is hirdetett polgárosodási eszmék hatására és egyéb okból a főnemesség a főként parasztokból álló keresztesekben ellenséget látott és többször fegyveresen megtámadta. Az egyéb ok az lehetett, hogy a királyt ilyen szükség-helyzetben rákényszerítsék a Habsburg-házassági szerződés elfogadására, amellyel később – alkotmányellenesen – a Habsburg-ház kezére játszották a magyar trónt. A parasztsereg ellenállt, mert a pápai felhatalmazás szerint minden támadójuk, tehát a magyar földiek is pogánynak számítottak, hiszen felszentelt seregre támadtak. A parasztsereg ugyan a fegyvereit a nemesség ellen fordította, de a vérengzésükről szóló beszámolók minden bizonnyal utólagos vádaskodások. Végül az 1514. évi polgárháborúvá szélesített harcokat a reguláris hadseregekkel bíró Szapolyai János és szövetségesei leverték, a vezetőket kegyetlen kínzások után kivégezték, a jobbágyokat röghöz kötötték, azaz elvették tőlük a szabad költözés jogát. Szapolyai János Dózsa Györgyöt úri szóval magához csalta, azután, izzó vastrónon, izzó vas koronával díszítve végeztette ki. Mészáros Lőrincet pedig rostélyon elevenen megsüttette. Néhány hónap alatt 70 ezer ugaros magyart (jász, kun, besenyő) kivégeztetett.[1] (Málnási Ödön) A nemzet túlnyomó többsége, a parasztság évszázadokra elvesztette a nemzethez tartozás tudatát és érzését, teljesen közönyössé vált az ország sorsát illetően. Az igazi tragédia azonban az volt, hogy mindez Mohácshoz vezetett, ahol az ifjú király meg is halt és a trónért való harcban az ország kettészakadt és nem tudott egységesen ellenállni a török hódításnak. Ez az állapot csak II. Rákóczi Ferenc, majd Kossuth Lajos hatására változott meg évszázadok múlva. (Bakay Kornél)

I. Lipót, német-római császár és magyar király 1684. január 12-én ígéretet tett, hogy megbocsát mindazoknak, akik február 24-én megjelennek Pozsonyban, és előtte hűségesküt tesznek. A hű­ségeskü hűbéri kötelezettséget jelentett abban az időben. Thököly próbált hatást gyakorolni a küldöttekre, de sokan a császár oldalára álltak. Ekkor Thö­kö­ly nemzetgyűlést tartott Eperjesen, ahol kifejtette, hogy folytatja függet­len­sé­gi harcát a Habsburg-ház ellen. Ezután a török pasa elfogta őt, és lánc­ra verve Budára szállította. Tettével a pasa a császárnak akart örömet okozni, kedvében járni. Így a kuruc hadak vezér nélkül szétszéledtek, és a katonák Habs­­burg szolgálatba álltak, akik Budát szándékoztak a töröktől megszabadítani.

A német zsoldosok éltek a kínálkozó alkalommal, és visszafoglalták a Felvi­dék várait. Egyedül Munkács várát nem tudták bevenni, melyet Thököly fele­sége, Zrínyi Ilona védelmezett, három teljes éven át. 1686. szeptember 2-án, 150 éves török megszállás után, Habsburg segítséggel Buda végül is szabad lett. Buda „felszabadulása” után Karaffa német hadvezér ablaka alatt egy kínpadot építettek, és innen gyönyörködött a kínzások sorozatában. Parancsa volt: „Mindenki, aki magyarul beszél és egy yardnál magasabb, darabokra kell vágni.” Ez volt a jelmondata. Wallisch ezredes, a vérbíróság elnöke lemondott, mert nem bírta nézni a kínpadon gyötrődők vonaglásait, és hallani fájdalmas or­­dí­tásaikat.

A magyar lakosság létszáma csökkent, mindig fogyott a hosszú háborúk alatt, és az 1686-os Habsburg „felszabadítás” majdnem egy „teljes” megsemmisülés volt. Az ország nagy területei teljesen elnéptelenedtek, és ezekre a he­lyekre a Habsburgok minden fajta európai kalandort, szerencsevadászt tele­pí­tettek be, de többnyire németeket.

A Habsburg cél az volt, hogy a német protestáns erőt meggyengítse, és meg­erősítse a Habsburg támogatást Magyarországon. A 30 éves háború vérontásaiból a németek csak ekkor kezd­tek felépülni, és hamarosan erőre kaptak. Ez a politika kettős célt szolgált. Először a németek Magyarországra telepítésével Németországot a lakosság csökkenésével sikerült gyengíteni, másodszor az idegen betele­pü­lők megváltoztatják a nemzet társadalmi összetételét és életerejét. Ezzel fog­­ják lehetővé tenni a magyarok jövőbeni totális bekebelezését.

Sorrendben bemutatva további működésüket (hogyan lehetett tönkretenni a népet): évente kétszer elrendelték, hogy Németország és Ausztria területéről minden bűnözőt (s azokat is akik szifilisztől vagy más egyéb vérbajos betegségtől szenvedtek, beleértve a prostituáltakat is) lehozzanak a Dunán. Lipót császár Karaffa tábornagyot – amiért oly kiváló munkát végzett a könyör­telen, brutális utasításainak végrehajtásával – „Aranygyapjú érdemrend”-del tüntette ki. 1697-ben a császár törvényt hozott, amely kimondta, hogy bárki megöl egy magyar „lázadót”, jutalma annak fél birtoka lesz.  Ennek eredménye lett az, hogy sok idegen „magyar” arisztokratává vált, és legalább 87 jól ismert „idegen” foglalt helyet a magyar nemesség között és a kormányban.

Lipót elfogadta Kolonics tábornok indítványát, hogy a töröktől visszavett területeken ugyanazokat a törvényeket kell alkalmazni, amelyek Ausztria terü­letén érvényben vannak. A császár szándéka ekkor hivatalosan is hazánk Auszt­riához való csatolása volt. Kérte a magyar nemesség jóváhagyását. Mikor a nemesség nem fogadta el indítványát, Lipót megtorlással, retorzióval fizetett. Olyan szabályzatot foganatosított, hogy minden magyar, akinek a töröktől visszaszerzett területeken birtoka volt, és azt vissza akarja nyerni, tulajdonjogát írásban kimutatva kell bizonyítania.  Ha az írat nem állt rendelkezésre, a föld konfiskálva lett. Azok a „szerencsések”, akik igazolni tudták birtokukat, nehéz adót és közös költséget kellett fizetniük, s ha ezt nem bírták vállalni, a birtokot ugyancsak elkobozták, és idegeneknek adományozták. A Kunság te­rü­letét félmillió aranypénzért adták el a Német Lovagrendnek.[2]