Február 11. a Kitörés napja
Február 11-én van a Kitörés napja. Az ostromgyűrűbe fogott budai várból magyar
és német csapatok megpróbálták a lehetetlent, a kitörést. Ekkor, egy nap alatt
44 ezer magyar és német katona halt meg Budapesten… Dobai Miklós számon kérő
írásával emlékezünk meg a hősökről.
Hátha valaki nem tudja…
Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést. Aztán,
meggondolatlanút, belelapoztam az „RTV Részletes” újságba, megnéztem a február
11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar
férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati televíziók (az M-1, az M-2, de a
Duna), de a közszolgálati rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók rádió
tingli-tangli vidám műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e
napon néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról, hozzávetőleg
ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.
Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?
Tudjuk, ez évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek,
mely során a 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német
alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg
bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést
megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és
Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult, s 1945.
január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára majd
fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler
által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség repülőtérként használt
Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván
vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében
40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett
rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől
elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést.
Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet
után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt
tiltó parancsát.
Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az
Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi
támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró”
szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.
Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig
rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar,
fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a
magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen
nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a
magyar halott.
És itt meg kell állni. Megállni és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány
százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet
szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai
esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis
ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az
ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg
magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a
Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi
történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy
pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő
szovjetek, nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval
rövidítették le.
Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos
emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 70 év után, a hivatalos
Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami
megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a
csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette
Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című
könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként
emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német
vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó
maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el.
(Hanti Vilmos, a MEASZ elnökének közlése).
Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a
hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet,
mely még ma is legördül ezekben a hideg februárelejei napokban a hozzátartozók
sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban
lévőkre vár!
Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen
emlékük áldott!
Dobai Miklós
Budapest, Széll Kálmán tér 1945. február 11.:
Képek: Had- és Kultúrtörténeti Egyesület Óbarok
MVSZ Sajtószolgálat
8897/160211