A SZÖVETSEGESEK ÉS A TÁRSULT KOR

A SZÖVETSEGESEK ÉS A TÁRSULT KORMÁNYOKNAK A SZÁRAZFÖLDRE VONATKOZÓ FEGYVERSZÜNET FELTÉTELEI (Kefelevonat.)

1. Az ellenségeskedések azonnali beszűntetése szárazföldön, vizén es a levegőben.

2. Ausztria-Magyarország teljes leszerelése valamint az északitenger es a Svájc közötti frontokon működő egységeknek haladéktalan visszavonása. Ausztria-Magyarország az alanti 3 §-ban megállapított hatarain belül legfeljebb 20, — a háború előtti békelétszámra csökkentett —, hadosztályt tarthat fenn.

A hadosztály és hadtest tüzérség egész anyagának fele a hozzátartozó felszereléssel, elkezdve mindattól, ami azon a területen van, amelyet az osztrák-magyar hadseregnek ki kell ürítenie, a szövetséges és társult hatalmak megállapította pontokon összegyűjtendő es kiszolgáltatandó.

3. A (háború kezdete óta Ausztria-Magyarország által fegyveres erővel megszállott minden terület kiürítése és az osztrák-magyar haderöknek a szövetkezett hatalmak hadseregparancsnoksága által a különböző arcvonal-okán megállapított időn belül való összevonása a következő vonal mögé:

Az Umbra-csúcstól a Stilfisi hágónak északra terjedő (területéig ez a vonal a rati alpesek taraját követi az Etsich és Eisack forrásáig; a Resehen és Brenner hegyen át az Oetz magaslatán és Ziller mentén húzódva a vonal délre vesz irányít, a Toblach hegyet lépi át és a karai alpeseknek jelenlegi határát éri el. A Tarvis hegyig a határt követi. A Tarvis hegyen túl a tali alpesek vízválasztója mentén a Predildonib, Manhart, Triglav és aztán a Podbrdo-donub, Podlanischi és Idria vízválasztójának irányában halad. Ezen ponttól kiindulva a vonal a Schnee hegy délkeleti irányt vesz, ahol a Száva völgyének mellékfolyóit megfelelőleg kikerüli.

A Schnee hegytől a vonal a tengerpart felé irányul akként, hogy Castua, Mattuglie és Volosea a kiürítendő területekhez tartozzék. Ugyanúgy követi aztán Dalmácia jelenlegi adminisztrációs határait, északon Licarica és Tnihaniát, délen pedig azon területnek betudásával melynek vonala a Planka foktól kiindultan kelet felé a vízválasztó magaslatot követi, akként, hogy az összes völgyek és vízvonalak, amelyek Sebenico felé esnek, mint a Cikola, Kerka, Butisnica és annak mellékvizei a kiürítendő területhez tartozzanak. Körülveszi aztán Dalmácia északi és nyugati részén levő szigeteit is, igy északon Premuda, Selve, Ulbo, Skarda, Maón, Pago és Pinta Dura szigeteket ideire a Meledáig, beleértve S. Andrea, Busi, Lissa, Lesina, Tercola, Curzola, Cazza és Lagosita szigeteket, valamint az ezeket körülvevő szigetecskéket a Pelagoza, Zirona grande és Piccola, Bua, Solta és Brazzaa kivételével.

Az egész kiürített területet a szövetségesek és társult hatalmaik csapatai szállják meg. Az egész katonai anyag és az ellenséges vasutak, amelyek a kiürítendő területen vannak, helyükön maradnak. Ezen anyag összességének a szövetségesek és társult hatalmak részére való kiszolgáltatását, beleértve a szénnel való ellátást, a szövetkezett hatalmak haderejének főparancsnoka a különböző pontoknak megfelelőleg állapítja meg.

Az ellenség által kiürítendő, vagy a szövetkezett erők által megszállandó területen az ellenséges csapatoknak újabb rombolásokat, fosztogatásokat, vagy újabb requirálásokat végezni nem szabad.

4. A szövetségeseknek feltétlen joguk lesz:

a) csapataikat az Ausztria-Magyarország területén levő összes vasutakon, utakon (és vízvonalakon) szabadon irányítani és a szükséges osztrák-magyar szállító eszközökéit igénybe venni.

b) Ausztria-Magyarország mindazon stratéga pontjait, amelyekre szükségük lesz, a szükséges idő tartamára haderejükkel megszállani, ott tartózkodni s a rendet fenn tartani;

c) a szövetséges hadseregek céljaira fizetség ellenében requirálásakat végezni, bárhol is tartózkodnak.

5. Az összes német csapatokat 15 napon belül ki kell vonni, nemcsak az olasz és balkáni frontról, hanem Ausztria-Magyarország egész területéről. Ama német csapatokat pedig, amelyek Ausztria-Magyarországot azon napig el nem hagyták, internálni kell.

6. Az osztrák-magyar kiürített területeken, az ideiglenes közigazgatást a szövetséges megszálló csapatok állomásparancsnokságának ellenőrzése mellett egyelőre tovább is a helyi hatóságok intézik.

7. Az összes hadifoglyokat s a lakásuktól távol levő szövetséges alattvalókat, polgári személyeket és internáltakat viszonosság nélkül a szövetséges főparancsnokoknak a különböző pontokon történő megállapítása szerint azonnal haza kell bocsátani.

8. A kiürítendő területen visszahagyott betegeket es sebesülteket osztrák-magyar személyzetnek kell ápolnia, mely a szükségelt orvosi anyagokkal együtt a helyszínen hagyandó vissza.

Az alulírott teljhatalmú megbízottak kijelentik, hogy a fenti feltételeket elfogadták.

1918. november 3.

Nyékhegyi Ferenc ezredes a hivatalos francia — ez a diplomácia hivatalos nyelve ekkor meg — szöveggel szintén ismerteti velünk a Páduái fegyverszüneti szerződést. Franciául ugyan mar nagyon kevesen tudnak, azonban aki valóban kíváncsi rá, biztosan meg tudja oldani, hogy legalább a sarkalatos részeket lefordíttassa magának.

Megteheti, de a magyar szöveggel egybevetve semmiféle ellentmondással és semmifele meglepetéssel nem fog találkozni: a szerződés Magyarország határait nem érinti, demarkációs vonalakat az ország területén belül nem állapít meg, továbbá ugyancsak nem ír elő semmiféle, az ország területén kijelölt demarkációs vonalon belülre való visszavonulást, nem írja elő csapatok országon belüli meghatározott területekre való visszavonulását; semmi, de semmi ilyen vagy hasonló előírást, rendelkezést, kívánalmat nem tartalmaz.

Kereshetjük — nem találjuk. Ez a szerződés Magyarország szuverenitását (a Monarchia többi részével együtt!) ideiglenes jelleggel valamelyest korlátozza ugyan, de évezredes hatarait nem érinti. Amúgy a feltételek egyáltalán nem enyhék, néhány közülük kimondottan megalázó, az ellenfél alaposan kihasználja a helyzetet. Azonban mindezekkel együtt sem tartalmaz semmi olyat, amit, ha néhol fog csikorgatva is, teljesíteni ne lehetne.

Az ezredes könyve azért is rendkívül érdekes, mert a száraz tények ismertetése mellett nagyon is életteli leírását adja a tárgyalásoknak, igen jól és találóan jellemzi a küldöttség többi tagjának hozzáállását és emberi karakterét, nem restelli elénk tárni a szakmai kérdésekben vívott szócsaták eredményekeppen megszületett kiegészítő- és részjegyzőkönyveket, részmegállapodásokat, jegyzeteket. Nyékhegyiék tehát távolról sem játszottak alárendelt szerepet (ugyan mért is játszottak volna?), és rendesen megdolgoztak a zsoldjukért.

Az ember azonban nehezen szabadul a gondolattól, hogy mindezektől függetlenül a kötet legfontosabb mondata már mindjárt az első oldalon elhangzik:

„Hogy e - különösen Magyarországra nézve oly kedvező - fegyverszünetnek 1918. november 3-án való végleges megkötése s a kölcsönös ellenségeskedés beszűntetése után miért kellett Károlyi Mihály grófnak 12 nappal – azaz nov. 15-én a belgrádi szégyenletes katonai egyezményt kérnie és elfogadnia, ezt a rejtélyt mind mostanáig megfejteni nem tudtam sem én, sem más.”

Az ezredes emlékei még frissek, mondatai világosak és szabatosak, a stilusán látszik, hogy jelentések megírásához szokott. Következtetései maguktól értetődőek, az ezek nyomán feltett kérdéseinek logikája pedig penge éles. Nyékhegyi Ferenc ezredesnek fenntartás nélkül hihetünk: ez az ember nem hazudik. Ez történt és igy történt - nem lehetnek kétségeink. Az „Őszirózsás" kormány küldöttségének semmi keresni valója nem lett volna pár nappal később Belgrádban.

Az ezredes talán annyiban pontatlan, hogy a belgrádi eseményeknél összemossa a tárgyalások és az aláírás idejét. A Károlyi-féle küldöttség ugyanis november 7-én járt Belgrádban; ők ezen a napon „tárgyaltak”. Egy másik, Linder Béla által vezetett küldöttség pedig - valóban november 15-én - „aláirt”.

Akik november 7-én Belgrádba utaztak, azok az Őszirózsás garnitúra emberei voltak: a kormányból maga a miniszterelnök és Jászi Oszkár nemzetség-ügyi miniszter, továbbá Hatvany Lajos a Nemzeti Tanács részéről, Bokányi Dezső a Munkástanács, Csernyák Imre pedig a Katonatanács képviseletében.

A velük tárgyaló Franchet d' Esperey tábornoknak a küldöttséggel való veselkedéséről mar sokat olvashattunk. Emberileg még győzőként sem elfogadható, a diplomácia szempontjából azonban legjobb esetben is közömbösnek mondható, hiszen a céljait szinte maradéktalanul érvényesítette, márpedig itt a cél mindig szentesíti az eszközt. Bármilyen nehéz is, próbáljuk megállni, hogy -- legalább halkan, magunkban -- ne tegyük fel a már csak elméleti kérdést: vajon Tisza Istvánnal szemben ez a francia tábornok megengedte volna-e magának azt a modort, amilyenben Károlyiékkal tárgyalt? - hiszen már ez a kérdés sem vezet sehová; Károlyi volt ott es punktum.