Botos László

1935. január 3-án Simontornyán születtem.  Élénk emlékeim vannak a II. Világháborúról, amely végigsöpört Simontornyán is.  Kisvárosunk felváltva került német-magyar vagy szovjet katonai megszállás alá.  Emlékszem a hetekig tartó aknázás és bombázás félelmeire, a borospince csontig hatoló hűvösségére, a víz és élelem hiányra.  Emlékszem a német és magyar katonák hősies helytállására.  Emlékszem a szovjet „felszabadítókra” – mert így neveztették magukat.  Elkoboztak, azaz felszabadítottak mindentől, legnagyobb szeretettel a karóráktól.  Bort, pálinkát és „bárisnyát” követeltek.  Kisebb-nagyobb csoportok egymás után erőszakoltak meg nőket és leányokat.

Szüleim a háború végeztével Budapestre tértek vissza, de csak egy utcai bejáratú üzlethelyiséget kaptak.  Ezért, lakás hiányból én rokonaimhoz, Nógrád Bercelre kerültem ahol megismerkedtem a gazdálkodás minden fortélyával és itt végeztem hét elemi iskolát, ahol az iskola legjobbja címet kaptam.  Az általános iskolát Budapesten fejeztem be, épület-gépészeti technikumba iratkoztam be.  De egy labdarúgó baleset következtében évekig nem tanulhattam tovább, a borzasztó állandó fejfájás és erős szédülés miatt.  Így kerültem Csepelre, mint ipari tanuló a Rákosi Mátyásról elnevezett ipariskolába, amely Weiss Mannfried zsidó iparmágnás tulajdona volt, akinek a Horthy rendszer adta meg a lehetőséget a felemelkedésre.

Hosszadalmas, évekig tartó felgyógyulásom után, az akkori világ második ilyen műtétét hajtották végre az ország három leghíresebb agysebészei. Álmaim valóraváltását a sport terén a Bp. Építők Kayak-kenu Egyesületben találtam meg,  ami a sok iskolai kiesés után visszaadta önbizalmamat.  Az 50-es években egy nyári versenyidényben minden versenyem megnyertem, a 4. osztályból 1. osztályú versenyző lettem és magyar utánpótlás válogatott. Az 1956-os szabadságharc bukása után a megtorlás elől, mivel én is harcoltam (Rákóczi tér), Jugoszlávián át  menekültem, először Olaszországba, majd Kanadába.

Bajánál léptem át a jugoszláv határt.  Ujvidéken át, délvidéki magyarok részvétele és sajnálkozásai közepette a Gerovói (koncentrációs) gyűjtő táborba zártak, ahol bűnös politikai foglyokként kezeltek bennünket. Kb. 3 hónapot töltöttünk itt, két egymás mellé tett ágyon, hatan-nyolcan feküdtünk keresztbe.  Enni alig kaptunk, úgyhogy már sokan menni is alig tudtak.  Hat épület volt, amelyben 150-200 embert zsúfoltak össze.  A kevés WC eldugult, hasmenés járvány tört ki, mert a nemzetközi Vörös Kereszt látogatásakor több kissé zsírosabb ételt adtak. Hetekig kuporogtunk a WC-k körül.  Minden két hétben jött a hazahívó magyar küldöttség, igérve minden jót és bántatlanságot.

Minket kenusokat Olaszországba hívtak felkészíteni az olasz kajak-kenu válogatottat az 1960-as római olimpiára.

Olaszországból nem volt sem kivándorlási, sem munkaválalási lehetőség.  Találkoztunk olyanokkal, akik már hosszú éveket töltöttek el várakozással, a bizonytalanságban.  Ezután döntöttünk, hogy Kanada ajanlatát fogadjuk el.

Kanadában nagyon hiányoltam edzőm és egy nyári idény nem volt elég verseny és evező technika teljes elsajátítására.  A olimpiai válogatókon mindig másodiknak értem célba.  A döntő futamban végig vezettem és a cél előtt egy hajóhosszal, legjobb magyar barátom, szobatársam hátulról belém szaladt, elvesztettem az egyensúlyt és megint csak másodikként végeztem.  De mégis mehettem volna, mert két versenyzőt vittek ki, de mivel az első győztes magyar volt, utólag a válogató bizottság tagja elmondta, nem akarták, hogy két magyar képviselje Kanadát.

Közvetlen az összeütközés után, a parton „barátom” habzó szájjal, az izzadságtól kimerülve mondta:  „Ha én nem mehetek, Te sem mész.”  Ez volt életem talán legnagyobb fájdalma, mert magyartól jött és baráttól.  Röviddel a döntés után hagytam el Kanadát és települtem át az USA-ba.  Azóta is versenyzem és 3 amerikai hosszútávú és 1 rövidtávú  bajnokságot nyertem és korosztályomban még mindig a legjobbak között vagyok. 

Kanadában tíz évig nem tudtam szakmámban elhelyezkedni, mert mindig kanadai gyakorlatot követeltek.  Ennek hiányában építkezésnél dolgoztam (légkalapács). Amikor az olimpiai válógatóra munkaadói engedély nélkül mentem el, visszatértemkor elbocsájtottak és ezért egy ideig mosogattam egy nagynevű étteremben.  1966-ban jöttem az USA-ba, ahol egy német osztályvezető segítségével beindulhattam a szakmámban és mint műszerkészítő esztergályos mentem nyugdíjba.  Soha nem voltam munka nélkül, és nem emlékszem, hogy valaha hiányoztam volna munkámból.

A hontalanság keserű évei alatt kezdtem tanulmányozni a magyar nemzet történetét és eredetét.  Az őstörténeti könyveket bújtam leginkább, amelyeket sikerült igényességgel feldolgoznom.

Történelmünk tudatos meghamisítása, hogy a magyar nemzet csak Árpáddal hullott volna le a magyar boldog földre a magasságból és a finn-ugor eredet kizárólagos hangsúlyozása a Habsburg politika szerves része volt, de a hivatalos történelem tanítás ezt ma sem cáfolja.  E hamisságok cáfolata váltotta ki belőlem, hogy a kis lehetőségeimmel is, de hozzájáruljak a valóság tisztázásához.  Így elsőnek Wales-i származású feleségemmel angolra fordítottuk Dr. Nagy Sándor A magyar nép kialakulásának történetét.  Majd lefordítottuk Pongrátz Gergely: Corvinköz  könyvét.  Fordítottunk Dr. Badiny-Jós Ferencnek és Csőke Sándor nyelvész tanárnak.  Sok beadványnak és tájékoztató iratnak voltunk fordítói.

Végül megirtam The Homeland Reclaimed, Hazatérés című könyveim.  Ezután következett The Road to the Dictated Peace és a magyar változata Út a Trianoni Békeparancshoz. Mind két könyvem az Árpád Akadémia első díjjal tüntette ki. A könyvekhez szükséges ismereteket és jegyzeteket, talán tízévi ebédszünetben, karate, uszó és zongoraórákon való várokozás alatt gyűjtöttem össze.  Sok cikk és levelezés hagyta el asztalom.  Most jelenleg létrehoztuk kezdeményezésemre és egyenlőre vezetésemmel a Magyarságtudományi Intézetet, amelyet szeretnék egy erre hivatottabb és sokkal képzettebb értelmiségi csoport kezébe letenni, akik ugyanilyen lelkesedéssel és odaadással, de nagyobb tudással helyettesítenék az otthoni, csak nevében magyar MTA munkáját, mert különben a várt feltámadás soha sem fog beköszönteni.

Két gyermekem van. Lányom Éva két kislányával, Alexandra Katalinnal és Andrea Krisztinával ajándékozott meg. Lányom gyógytornász és fekete övös karate-gyakornok. Fiam Gregory Zoltán, az egyetem elvégzése után Bp.-en telepedett le. Az Indiana Egyetemen csak század másodperceken múlt hogy nem került be az USA olympiai uszócsapatába.  Magyarországon nősült és négy gyermek boldog apja.  Két lánya, Csenge és Réka, fiainak neve Keve és Huba.  Angol nyelvű iskolát alakított, miután a Fazekas Ferenc gimnáziumból elbocsajtották mert az angol nyelvtanulás szövegébe magyar történelmet is iktatott.  Együtt dolgozott Kunszabó Ferenccel. 

Ezenkívül szeretem a klasszikus zenét, főleg hegedű számokat és a magyar népzenét, amely mindig eloszlatja aggályaimat. Szeretem a könyveket, költészetet és szeretek a hegyekben barangolni kutyámmal. 

Templomba nem járok, mert nem birom elviselni a Dávid házából való idézeteket. . . de minden reggel és este felmegyek a kertem végében emelkedő hegyre, ott a nap felé fordulva elmondok egy fohászt, szeretteimért, Hazámért és bűneim bocsánatáért, és kérem Istenünket, adjon értelmet, hogy segíthessem elnyomott Hazámat. 

„Szomorú lett gondolatim menete,

Máskor majd szebb lesz és vidám.

Isten megáldjon édes ...” (szép Hazám.)

                                   Petőfi Sándor