BOTOS LÁSZLÓ
ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ
8. FEJEZET
DÉL-MAGYARORSZÁG ELPUSZTÍTÁSA
A következőkben Dél-Magyarország történelmét tekintjük át. A tudósításoknak számottevő részét Csobánczi Elemér kutatásai alapján állítottam össze.[1]
Magyarország eredetileg egy nemzeti állam volt. A nép legnagyobb tömegét, az őshonos Körös-kultúra népe szolgáltatta. Ez az őshonos nép mindig e területen a Kárpát-medencében maradt. A különböző hódító népek jöttek-mentek, de az őshonos pórnép maradt. Egy rövid időre az indoeurópai nemzetek telepedtek meg, de csak a turáni népek: a pannonok, hunok, avarok, székelyek, kunok, csángók, jászok, magyarok, besenyők, torockóiak, palócok és kalotaszegiek voltak képesek hosszú, vagyis végleges letelepedést létesíteni. Itt csak a legismertebb népek neveit említettem. Hogyan változott át nemzetiségi állammá az erős és egységes magyar nemzeti állam? Magyarország történelmének vizsgálatakor arra a meggyőződésre jutottunk, hogy több idegen nemzetiség lassan beszivárgott az országba. E beszivárgások legtöbb esetben akkor történtek, amikor a külországi szállásföldjeikről az ottlakóknak menekülniük kellett. A magyar királyok menedéket adtak nekik. A magasabb, fejlettebb életszínvonal vonzotta a szerbeket, mind anyagi, mind kulturális vonatkozásban gazdagította őket. A szerb nagyravágyás a magyar határok mentén kezdődött, és nem szerb területen.
Meghatározható a szerb-szláv népek eredetének kora. Heraclius bizánci császár uralkodásának idejére, a Kr. u. 610-642-es évekre tehetjük ezt. Arra az időre, amikor a szlávok kialakították törzsi rendszerüket, amikor a császár felszabadította őket a rabszolgaság alól és szabad, független népként vándorolhattak. A szerb népnek nincs őstörténelme. (Csobánczi 7) Nem voltak királyaik, fővárosaik, csak szállásföldjük volt, ahol szétszórtan éltek. A szerb név a latin „servus” szó származéka, melynek értelme szolga, a szláv név pedig a latin „sclavus” szóból származik, rabszolga jelentéssel. A szlávok a hegyes Valda és a Volga folyó területén éltek. E területre Szibériából érkeztek. Ahogy folytatólagosan vándoroltak délre, elérték a Szarmata fennsíkot, itt szittya, szarmata, jász, alán, hun, avar, várkun, kazár, bolgár, magyar, besenyő, kun és úz fennhatóság alá kerültek, melyek, mint látjuk, mind turáni magyar fajú népek voltak.
Heraclius bizánci császár a szerbek őseit Kr. u. 630-ban a Balkánon telepítette le, hogy feltartóztassák az avar és hun terjeszkedést. E területen a szlávok, szerbek sok őshonos népet magukba olvasztottak, így alakult ki a szerb nép. Bizánc uralma alatt a balkáni szlávok kifejlesztették a törzsi rendet, törzsfőt választottak, akit zsupának neveztek. A IX. században felvették a kereszténységet, főzsupát választottak, ez Ráskában székelt, melynek jelenlegi neve Novi Pazar, szerbiai terület. Ebből a „Ráska” névből alakítottuk ki a szerbek magyar nevét így: „rác”. (Csobánczi, 7-8 old)
IX. - X. századokban a szerbek bolgár uralom alá kerültek, 1018-ban ismét Bizánc lett a domináns hatalom. 1040-ben Voiszlav Dobró, főzsupa felszabadította népét Bizánc alól. Halála után fia, Mihály, VII. Gergely pápától koronát kapott, aki Bizánc ellenfele volt. Mihály halála után, 1080-ban, a királyság megsemmisült és a zsupák vették át a nép fölötti uralmat. A zsupák nem tudtak egyezségre jönni. Egyesek elismerték Bizánchoz való tartozásukat, mások hazánkat tartották e hatalomra méltónak. Az előző királyi cím feledésbe ment. (Csobánczi, 8 old)
A szerb-magyar kapcsolat II. Béla királyunk (1131-1141) uralkodása alatt kezdődött, aki feleségül vette a szerb főzsupa, Uros leányát, Ilonát. A szerbek ekkor Bizánc uralma alatt voltak. Uros fia, Csudomil kérte rokonát II. Gézát (1141-1162), hogy segítse őt és népét felszabadítani Bizánc uralma alól. Bizánc trónján ekkor az utolsó nagyon intelligens, békeidőben nagyon ravasz császár Comnen Manuel ült, kinek anyja Szent László királyunk lánya, Piroska volt. A császár követelte jogát anyai ágon a magyar trónra. II. Géza beavatkozása kapóra jött neki, mert titkos célja hazánk meghódítása volt. Csudomil magyar segítség ellenére is vereséget szenvedett Bizánctól, és a szerbekkel elfogadtatta magát hűbéri úrnak. Míg II. Géza orosz területen hadakozott, Manuel egy gyors és váratlan támadással elfoglalta a délvidéki Zimony várát és végigsöpört a Dunántúlon. II. Géza hazatért, de Manuel nem várta be és kivonult az országból. Ekkor egy magyar had betört Bizánc területére és a határ mentén okozott pusztítást. Manuel kénytelen volt unokaöccsétől békét esdekelni. II. Géza halála után (1162) III. István, 12-éves király uralkodása alatt (1172) Manuel megint támadólag lépett fel, elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrád) Zimonyt és a Szerémséget. A következő évben a király visszafoglalt mindent.
Manuel császár rábeszélte a német császárt, a velencei és orosz hercegeket egy egységes katonai akcióra Magyarország ellen, miközben ő egy külön hadsereggel támadott. Kétévi változó sikerű hadakozás után, fel kellett adnunk Dalmáciát 1163-ban. Manuel halála után III. Béla (1172-1196) visszafoglalta e dalmáciai magyar területeket. A szerbek felváltva, hol velünk, hol ellenünk hadakoztak. Imre király (1196-1204) felszabadította a szerbeket Bizánc uralma alól és megkoronáztatta magát szerb királynak. IV. Béla (1235-1270) a Dunától délre eső területeken Macsó név alatt egy új bánságot alapított a már meglévő Sói és Ozorai bánság mellé, mint egy védőgátat Bizánc és a bolgárok ellen.
V. István (1270-1272) megtámadta az állandóan magyar határokat zaklató bolgárokat, elfoglalta Bodon területét és magyar bánsággá alakította át. IV. Béla uralkodása alatt Uros, a főzsupa, (1243-1277) magának akarta megszerezni a Macsói bánságot, ezért támadást indított, de IV. Béla 1268-ban szétverte a szerb hadat és elfogta Urost. Magyar fogságban Uros hű magyar lett és fiát Dragutint összeházasította V. István lányával, Katalinnal. A király Dragutint Macsó és Szerém bánjává nevezte ki. III. Endre halála után 1301-ben az Árpád-ház kihalt és hosszú vita után Anjou Charles király fiát, Károly Róbertet választották magyar királlyá (1308-1342) azért, mert IV. Béla király leányának Máriának volt a férje. 1319-ben Dragutin öccse Milutin magának szerezte meg a Macsói bánságot, de Károly Róbert visszafoglalta azt és az egész Dragutin családot száműzte az országból. Károly Róbert halála után, 1342-ben, fia, Nagy Lajos örökölte a trónt. Az ő uralma alatt érte el Magyarország a legnagyobb kiterjedését. Az ország határait három tenger mosta, a Fekete-tenger, Földközi- és a Balti-tenger. A Balkán fölötti magyar uralom nem volt vitás. Béke és jólét volt a bánság minden területén. Ez időben még nyoma sem volt a szerb hatalomnak. Szerbia Ráska területén feküdt, (Novi Pazar) amely a magyar határon kívül esett. A Bosznia és Bizánc között létesült bánságok mind magyar hűbéri területek voltak, mindaddig, amíg a török el nem foglalta őket 1364-ben.
Közép-Ázsiából Kr. u. 1000 táján 50 000 család vándorolt ki az Ujgur Birodalomból nyugati irányba, ujgurok, ugorok, fehér hunok és avarok. Vezetőjükről kapták a selyuk török nevet. Három évszázad alatt nagyon számottevő erőt képviseltek, meghódították Drinápolyt, és Bulgáriát is veszélyeztették. A bolgár herceg Sziszman, egyezségre jött a selyuk törökkel és az egyesült 80 000 török-bolgár haderő megtámadta hazánkat. Nagy Lajos megverte őket és megerősítette a Bodoni bánságot, Apor Dénest nevezve ki bánná. 1363-tól hazánk területe három évszázadon át harctérré változott. Éhínség, nyomor, pestis pusztított. A törökök ezalatt megerősödtek és megtámadták Macsói bánságot. Ez volt az az idő, amikor a szerbek a töröktől menekülve megkezdték a beszivárgásukat az ősi magyar területekre.
1395-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király, ki később német-római császár is lett, szervezett egy 60 000 létszámú hadat, melyben voltak franciák, németek és magyarok. Nikápolynál csatát vesztettek Bajazid szultán ellen, kinek hadereje 200 000 ember volt. 1419-ben sikerült visszafoglalnia Szerbia területét. 1421-ben Zsigmond és Murad szultán öt évre békét kötöttek, de mindez hiábavaló volt, mert a törökök nem tartották be az egyezményeket: állandóan betörtek rabszolgatoborzás végett a határmenti területekre, ezzel a szerbeket késztették biztonságosabb terület elérésére, amelyet egy ideig hazánkban találtak meg.
Lazarevics, a szerb fővajda, unokájával, Brankovics Györggyel és több társával Magyarországra menekült. Itt hozzálátott életcéljának megvalósításához: Brankovicsot vezetővé tenni. Egyezségre jött Zsigmond királlyal és a magyar felsőosztállyal, aminek következményeként Brankovicsot a felsőház tagjává ismerték el, megtéve őt a magyar államtanács tagjává. Szerbia hazánk hűbérállama lett, Brankovics pedig Szerbia hercege, és ez a cím örökölhető volt. E jelentős megbecsülés fejében vállalnia kellett országunk támogatását a török elleni küzdelemben. Felesküdött, hogy teljes erejével, bármilyen háborúban segítséget nyújt. 1428-ban Zsigmond egy magyar vár visszaszerzéséért hadakozott a törökkel. Sikertelenül. Brankovics hirtelen átállt Murad szultán oldalára, lányát feleségül adta a szultánnak, és évi hűbéradó fizetést vállalt. 1438-ban Murad Szeben várát ostromolta eredménytelenül. Mást nem tehetvén, végig dúlta Erdélyt, és meghagyta Brankovicsnak, hogy adja át neki Szendrő várát, és azonnal menjen Drinápoliszba. Brankovics megijedt e kemény utasításra, csomagolt, és azonnal feljött Budára, fiatalabb fiával menedéket kérve, míg az idősebbre hagyva a vár védelmét. Habsburg Albert, az új király sereget toborzott, de mire összegyűlt a had, a szultán már elfoglalta Szendrőt, és megvakíttatta Brankovics Györgyöt. Albert nem várt tovább, az eddig összegyűlt 24 000 emberrel megtámadta a törököt. Vérhas tört ki a táborban, az így meggyengült magyar had megfutamodott, maga Albert is meghalt a menekülés közben. Egy újra toborzott magyar hadsereg azonban megverte, és megállásra kényszerítette a törököt.
1442-ben új magyar hős jelent meg történelmünk egén, Hunyadi János. A köznemesi osztályból származott. Apja, Hunyadi Vajk a király katonája volt. Anyja, Mozsinai Erzsébet szintén a köznemesi osztály tagja. Hunyadi Jánost hősi tette után Habsburg Albert Szörényi bánná nevezte ki. Első hősi tette, Szendrő várának visszaszerzése volt. Feleségül vette Szilágyi Erzsébetet, és a király főtanácsadójául nevezte ki. Elnyerte Temes vármegye tiszttartói címét. 1444-ben 15 000-es seregével Nándorfehérvárnál (Belgrád) megverte Murad szultán 70 000 számláló seregét, a törököt a magyar határtól Bulgária területére űzte. A győzelem után a szultán visszaadta Havasalföldet. Hunyadi Nándorfehérvár kapitánya és Erdély vajdája lett. Rövid idő alatt az ország leggazdagabb földesura, négymillió katasztrális hold tulajdonosa. Minden jövedelmét, amit e hatalmas vagyon hozott, a török elleni felkészülésre használta fel. 1446-ban a főnemesség kormányzónak választotta a fiatal korú V. László király mellé. (Kétszáz évvel később, II. Rákóczi Ferenc ugyanígy, vagyona jövedelmét a Habsburg elleni harcra használta fel.)
1453-ban a törökök elfoglalták Bizáncot, és így hazánk sorsa még veszélyesebbé vált. A XV. században Hunyadi Mátyás uralma alatt visszanyertük a régi, Nagy Lajos-i hatalmunkat, de Mátyás halála után sorsunk balra fordult. Mátyás halála több, mint valószínű, hogy mérgezés következménye volt. 1490-ben, Bécs elfoglalásának örömünnepi lakomáján mandarin-fogyasztás után görcsös fájdalmak következtében hirtelen meghalt.
Kezdetben a szerbeket Keve városában telepítették le, de nem lehetett őket a határmentén visszatartani, egyre többen jöttek az ország belterületei felé, menedéket keresve. Magyarország eleste a szerbek szolgaságát is jelentette, a magyar győzelem az ő fennmaradásukat is. Az 1526-os mohácsi csatavesztés, az 1529, 1541, 1582-es török hadjáratok következtében tovább gyengültünk, mert a török minden hadjárat alkalmával 100 000 magyart hajtott el rabszolgának. A törökök sikerét elősegítette a magyar határmenti várak egymást követő elvesztése, mint Temes, Szerém, Pozsega, Valkó. E várak védelme nélkül a népnek nem volt menedéke. Ez volt az egyik oka annak, hogy népünk e területen lassan kihalt. Mohács és az említett várak megszerzése után a török e magyar várakból indíthatta támadásait. A gazdag déli magyar területek elnéptelenedtek. Ez időben országunk háromfelé szakadt. Egy része török uralom alatt szenvedett, a másik volt a Habsburg uralom alatt álló határ menti várak területe, a harmadik részt Erdély jelentette, amely Mohács után hazánk, magyarságunk megtartója lett.
A török megszállás alatti időkben Közép-Magyarországon egy várvonal épült ki a Dráva folyótól a felső Tisza folyóig, akadályozva e védőfallal a török nyugat felé való terjeszkedését. Ezen a részen és e várakban a harc másfél évszázadig fennállt, népünk legjobbjai itt véreztek el, hazánk és Nyugat védelmében. A parasztság és a kisnemesség, kik elvesztették birtokaikat a török megszállás következtében, önfeláldozó, szinte reménytelennek látszó harcot folytatott a haza védelmében. Az 1526-1686 közötti időkben a magyar nemzeti összetétel nagy változáson ment át, mert a nemzeti kisebbségek, kik a távoli hegyes vidékeket lakták, távol a harcoktól, katonai felmentést élvezve, még nem éltek szervezett falvakban, a törvények nem mindig érték el szétszórt településeiket, háborítatlanul elszaporodtak. A Habsburgok állandó idegen betelepítése nagyban hozzájárult az ország demográfiai összetételének megváltoztatásához. Ugyanez volt a helyzet Erdélyben. A lakosságot a tatár, a török, a német, a Habsburg és később az oláh pusztította. A székely magyarság legnagyobb számbeli veszteségét, a XVI. és XVII. századokban szenvedte el Báthory Zsigmond, Mihály vajda és Basta György alatt. A szászok kőfallal körülzárt városaikban ezt a nehéz időszakot könnyebben vészelték át.
A Habsburgok célja nem az volt, hogy a török uralom alól felszabadítsák a magyarokat, és helyreállítsák a korábbi status quo-t Magyarországon. A politikai helyzetet inkább saját céljaikra akarták kihasználni, azaz, véglegesen elgyengíteni az országot, és uralmuk alá vetni hazánkat. A nép az erdőkben, mocsarak mélyén bujdosott, vagy a két rossz közül a kevésbé rosszat választva, a török oldalra menekült. A „bujdosók” nagy elégületlensége kiváltotta 1678-1686 között gróf Thököly Imre , majd II. Rákóczi Ferenc Erdély fejedelme (1676-1735) forradalmát, amely 1703-tól 1711-ig tartott.
Akkoriban a hozzánk menekült szerbek több gondot okoztak, mint a betelepülő németek. 1690. április 6-án Lipót császár kéréssel fordult Balkán népeihez, adjanak neki katonai segítséget, és ennek fejében adómentességet és vajdaválasztást ígért, abban az esetben, ha sikerül a török megfékezése. A szerb pátriárka, III. Arzén, 37-47 000 szerb családdal, az osztrákok által Temes bánságnak nevezett területre menekült. Ez a terület, amely a Duna, Tisza és a Maros között fekszik.[2]
1690. augusztus 21-én a császár leiratban biztosította a szerbek katonailag való megvédését, a görög katolikus vallásuk és ez szerinti naptár, a nyelvük szabad használatát, papi tized alól való felmentést és katonai szolgálat alóli mentességet. 1690. december 11-én
tudatta határozatát a magyar kormánnyal, mely kimondta, ha a szerb terület felszabadul a török megszállás alól, a Temes bánságban menedéket kapott szerbek visszamennek felszabadult földjükre. A fenti kedvezményekből láthatjuk, csak az Arzén pátriárkával ide menekült szerbekre vonatkozott, és csak ideiglenes letelepedésről volt szó. Az élet itt biztonságosabb volt, a félnomád szerbek élvezték a magasabb kultúra előnyeit, ezért itt maradtak földjük felszabadulása után is.
II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának ideje alatt (1703-1711) ezek a szerb menekült telepesek, mint partizán alakulatok, a Habsburgok oldalán pusztították Nagy-Alföld és Dunántúl népét, akadályozva a szabadságharc sikerét, amely pedig a Szent Korona alá tartozó minden nép szabadságáért küzdött. A császártól kapott engedmény a törvény fölé emelte őket.
Az ősi magyar vármegyék Bács, Bodrog, Csongrád, Csanád, Arad, Torontál, Krassó-Szörény, amelyet a Habsburgok Temesi bánságnak neveztek, a Passarovic-i Béke 1718 következtében felszabadultak a török megszállás alól. III. Károly figyelmen kívül hagyva a magyar Alkotmányt, ahelyett, hogy visszaadta volna e területeket magyar tulajdonosainak, szerb néppel töltötte fel. E területen osztrák típusú ügyintézést, statáriumot hoztak létre, katonai kerületekre osztva fel.
1737 és 1739 között IV. Arzén szerb pátriárka ismét népes csoporttal menekült e területre. Megérkezése után még nagyobb szerb betelepülés következett. 1790-ben a szerbek követeléssel álltak elő, hogy véglegesen adjanak nekik egy területet. II. Lipót császár (1790-1792) magáévá tette követelésüket. Ez volt az első nagyon komoly jel számunkra, hogy veszélyeztetni fogják a magyar létérdeket.
A magyar nép az 1790 évi országgyűlésen örök igazságként kinyilatkozta, hogy „valamely országba vagy tartományba bevándorló s itt székhelyet kereső, nem fegyverekkel szerző nép vagy kevesebb államjogokat, vagy annyit nyer, mennyivel a bennlakók bírnak, tehát az ilyen bevándorló nép sohasem fogadtatható be az országba, vagy tartományba, oly formán, hogy itt külön államot képezzen, mert ez nem volna befogadás, hanem új államnak, az ország területrészének elszakasztásával eszközölt alapítása, már pedig e világon azoknak egysége, melyek természetüknél fogva összekapcsoltatnak, szilárdságot, azok felosztása ellenben, amelyeknek természetüknél fogva egységet kellene képezniök, végveszélyt eredményeznek.” (Csobánczi, 23)
„Az 1791 évi 21 törvénycikk megszüntette a szerbek oklevelekkel biztosított különállóságát, amely sértette a magyar állam jogait, kimondva, hogy az ellentmondó törvények megszűntek, s a szerbek egyenjogúak a többi ország lakókkal: tehát olyan polgárjogokat nyertek amelyek feljogosítják őket jószágszerzésre, birtoklásra és bármilyen hivatal viselésére.
„Ezzel a törvénycikkel a magyarság, annak ellenére, hogy államjogi felfogása a nemzetállam szemléletben alakult ki, az életforma, a polgári jogok egyenlősége, tehát az államon belül az egyetlen polgári közösség létjogának elismerésével minden nemzetet megelőzött a földön.” (Csobánczi, 24)
A fontos dunai kereskedelmi úton a szerbek egészen Győrig telepedtek meg, réveket létesítettek a Dunán, legelőket adtak ki magas bérért. Ezen az ősi magyar földön a szlávok sokkal magasabb életszínvonalat értek el, mint a határon kívül élő testvéreik. A 146-éves török megszállás megpróbáltatásait a Habsburgok magyart elnyomó további politikája követte, amely 1686 után, azaz Budának a török megszállás alóli felszabadulása után csak fokozódott. E nehéz időszakban a nemzeti öntudat, a megmaradás, a túlélés reménységének és hitének hirdetői – közéleti és katonai szolgálatuk mellett – főként bátor költőink voltak. Mint például Tinódi Sebestyén (1505-1556), Balassa Bálint (1554-1594) és Zrinyi Miklós (1620-1664). Miért kell különleges hangsúllyal említenünk honmentő érdemeiket? Azért, mert megint csak nagy, népes, idegen csoportok jöttek, és telepedtek le. A hatalmon levők nem engedték meg népünk visszatelepedését eredeti lakóhelyükre. A Habsburgok törvényeikben nyíltan kimutatták magyarellenességüket. Az idegenek idetelepítése nem volt egyéb, mint egy kitervelt, lassú népirtás.
A magyar nemesség – mely ez időben legnagyobb részében idegen volt –, teljesen elszakadt a magyarságtól. A magyar születésű nemesség is a német nyelvet beszélte, és Bécs befolyása alatt állt. Néhányuk szívesebben vallotta magát osztráknak, mint magyarnak.
Mária Terézia burkolt magyarellenessége 1774-ben került felszínre, amikor meghirdette kívánságát, hogy a magyar fiatalok tanulják meg a német nyelvet. Fia, II. József, 1787-ben e „kívánságot” törvénnyé tette, amikor a német nyelvet az ország hivatalos nyelvévé emelte. A magyar nép részéről e törvény erős ellenállásba ütközött. Ezért kénytelenek voltak e rendelet bevezetésétől elállni.
Mária Terézia önkényesen Horvátországhoz csatolta Szerém, Pozsega és Valkó vármegyéket. Ez volt az a terület, amely eredetileg az Árpád-kori Botond birtokát képezte.
II. Lipót császár (1790-1792) és magyar király, a szerbeket használta fel Ausztria-Magyarország erőviszonyának egyensúlyozására. Ezt állandó magyarellenes uszítással érte el. A módszert átvette a görög-katolikus papság is, kik orosz-pártiak voltak, mert bennük látták a török hatalom megdöntésének lehetőségét és később a szerb-szláv nép egyesítését egy egységes birodalomban.
Sem a felvilágosult magyar írók, sem az egyház nem vette figyelembe az egyre növekvő szerb veszélyt. Sőt, az ellenkezője történt. Magyar pénzen szerb iskolákat, papneveldéket létesítettek. 1797-ben Károlyvárosban, 1810-ben Újvidéken, és egy néhány évvel később Pesten és Bécsben egyetemen tanulhatott a szerb ifjúság. 1826-ban Pesten alakult egy szervezet, amely a szerb nyelvet és szokásokat tanulmányozta. Ekkor terjedt el a szerb hitrege, az ősiségben való hit, amely támaszul szolgált a nemzeti érzés felkeltésére, de rövidesen rájöttek, hogy ez irányú lelkesedésük hiábavaló, nem egyéb, mint álom. Safarzsik, az egyik mítosz készítő egy levélben írta a cseh történész Palackynak: „Nem veszett el minden. . . s ha mind ez csak egy álom, csak egy idea, mit tesz ez? Ha mi is meghalunk, mint atyáink, anélkül, hogy valamit tettünk volna, úgy ideákért halunk meg. . . de félelmünk alaptalan, a szláv népek felébrednek . . . az új nemzedékkel mindenütt új erők ébrednek minden mozgásba jő, ami halott volt. Vége az alvásnak, az életnek kell következnie, de hogy ez milyen lesz, ki láthatja előre? . . . ” (Csobánczi, 25) A szerb népek egyesítésére egy tervet dolgoztak ki, és papjaik is mindent elkövettek ennek érdekében. Karadzsik Vuk (1787-1864) volt az első, aki meghirdette a szerb szellemi mozgalmat. Szerb nyelvtant írt, melyet németül is kiadott. Kopitár 1847-ben szerbül kiadta az Új Testamentumot. Karadzsik és Kopitár a hercegovinai tájszólást határozták meg irodalmi nyelvként.
Rajics, görög katolikus pátriárka megírta a különböző szerb népek történetét, de ezt a régi szláv nyelv alkalmazásával írta. Itt kijelenti, hogy mindaz a terület, ahol szerbek éltek Ipek pátriárka alatt, szerb terület. E munkája teljesen hamis történelmi és földrajzi dokumentum, amely később kútfője lett az utána következő történészeknek.
Egyszerre két helyről indult ki a szerb nemzeti eszme, Pestről és Budáról. Az egyik fenn akarta tartani a szerb magyar kapcsolatokat, a másik a magyarellenességet hangoztatta. Ez utóbbi kiáltványt küldött a lázadó horvát, szlavón, dalmát és tót népekhez, a magyarellenesség szítása érdekében. Amikor 1848-ban kitört az osztrákok elleni magyar szabadságharc, a szerbek 10-12 ezer fegyverest küldtek ellenünk. Több vezetőjüket osztrák tisztek adták. Ez a magyarellenes szláv megmozdulás olyan erős volt, hogy csak 1849-ben sikerült levernünk. Mind ez ideig rabolták, rombolták azt a népet, amely befogadta és menedéket adott nekik.
Az első szerb szabadság-megmozdulás 1804-ben ment végbe, Kara György vezette e lázadást, melyet a törökök levertek, 38 vezetőt karóba húztak, 114-et felakasztottak. A második ilyen török elleni megmozdulás egynéhány évvel később következett be, egy Milos nevű sertéskereskedő volt a vezetőjük. A szultán e lázadást is leverte, és Milost, mint hűbérest tette meg vezetővé. 1817-ben Milos elrendelte Kara György kivégzését.
I. Ferenc József császár és Sándor orosz cár Reichstadtban szerződést kötöttek, mely szerint együttesen vigyáznak Szerbia függetlenségére. 1878. június 13-án, a Berlini Konferencián döntöttek Európa sorsa fölött. A török-orosz háborút és Törökország felosztását tárgyalták. E konferencián Szerbiának megszavazták a teljes függetlenségét.
Bizánc uralma alól I. Imre (1196-1204) királyunk szabadította fel a szerbeket, és Szerbia királyává koronáztatta magát. Ez a cím magyar királyi cím volt egészen a török magyarországi megszállásáig. A szerbek vazallus népként éltek a magyar királyok alatt.
Karagyorgyevics Péter (1903-1923) és a szerb szellemi vezetők vakon követték a titkos szervezetek programját, és így nagyban hozzájárultak Nagy-Szerbia eszméjének népük közötti elterjedéséhez. 1908-ban megalakult a Narodna Obrana mozgalom, amelynek egyik ága volt a „Fekete Kéz” szervezet, ennek jelmondata volt „Ujedinjenje ili Smrt” (Egyesülés vagy halál). Ez időben Szerbia orosz és francia befolyás alatt állt.
1914. június 29-én a Fekete Kéz elrendelte Ferenc Ferdinánd és felesége megöletését. E döntésre az ok az volt, hogy ha Ferenc Ferdinánd örökli a trónt, a kettős monarchiából hármas monarchiát alakít. A herceg tervei szerint Krajna, Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina és Magyarország ugyanolyan hatalommal rendelkeztek volna, mint Ausztria. Ha ez megvalósul, akkor a szerbeknek fel kellett volna adniuk a nagy-szláv birodalom megalapításának tervét. A trónörökös gyűlölt bennünket, részese volt annak az összeesküvésnek, amely kivégeztette a magyarbarát Rudolfot, a soron következő valódi trónörököst. Ferdinánd a szerbekre építette volna fel a monarchia erejét, mindennek dacára, az ő kedves szerbjei gyilkolták meg, nem mi magyarok, pedig azt hiszem több okunk lett volna rá. (Csobánczi, 33-34)
