BOTOS LÁSZLÓ
ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ
7. FEJEZET
AZ ERDÉLYI SZÁSZOK
II. Pius pápa (1458) könyvében: De statu Europae sub Frederico Tertio, azt jegyezte fel, hogy a szászok Szászországból jöttek Erdélybe. Az erdélyi szászok egyik énekükben, amelyet 1532-ben adtak ki, így énekelnek: „Vom Rhein und Sachsen ich gemein bin aufgewachsen in grossem Schein.” (A Rajnánál és Szászországban egyaránt nőttem én fel, ahol bőséges helyem volt a nap alatt.) Mind e két kijelentés ellenére a szászok elfogadtak egy feltevést, amely 1538-ban terjedt el, amely szerint ők a dákok és a gótok leszármazottai. Ezt az eredeztetési feltételezést, a szászok 1696-ig magukénak vallottak. Ez idő után, egy tudományosabb elmélet gyökeredzett meg a közvéleményükben. (Török, 192)
A XVIII. és XIX. század nyelvészei azt hirdették, hogy a szászok ősei Németországból származnak. 1843-ban G. F. Marienburg nyelvész állítja, hogy Luxembourg volt a szászok eredeti hazája. A magyar szakemberek szerint viszont mi, magyarok a középkorban azokat a németeket és osztrákokat hívtuk németeknek, akik Bajorországból jöttek, ugyanakkor az alemannokat vagy svábokat, az északi és közép-német területről jövőket szászoknak hívtuk. II. Endre királyunk okmánya szerint (1224) a szászok II. Géza (1141-1161) idejében mint vendégek jöttek be. Az uralkodó Szászváros és Homoróddaróc környékére telepítette őket. (Török, 193) Ez időben a németeket a „Drang nach Osten”, a kelet felé való törekvés vágya hajtotta. G. E. Müller, 1906-1938 között megjelent tanulmányában: Desertumslehr azt állítja, hogy a szászok szűzföldre telepedtek le. Ezt az állítást megdöntötte Kniezsa István kutatása, mely kimutatta, hogy a németül írt földrajzi nevek mindegyike eredeti magyar földrajzi név elnémetesítése. A magyar nevek német kiejtés szerint a német nyelvben semmi jelentéssel nem bírnak. G. Kisch bebizonyította, hogy az erdélyi szász nevek legtöbbje magyar eredetű, ez egyben bizonyíték arra is, hogy azon a területen, ahová a szászokat telepítették II. Géza korában már voltak magyar települések. A székely őshonos népnek el kellett hagynia azt a területet, és a helyükbe szászokat telepítettek, kik tovább szélesítették településüket keletre, Háromszék és a Keleti-Kárpátok területére. A királynak hatalmában állt akaratát végrehajtani, mert a székelyek, mint katonai utóvédek, a király szolgálatában álltak, ezért amikor csak akarta, odarendelte őket, ahová szükségét látta. Az új telepesek (vendégek) szívesen jöttek, főként olyan területre, ahol a földet már betörték. (Török, 194)
A király nagy területet adományozott a szászoknak adófizetés és kötelező katonai szolgálat nélkül. Az adózást és katonai szolgálatot viszont a magyaroktól megkövetelték. A szász közösség, az „universitas”, fizette az adót, és szolgáltatta az esetleges katonai szolgálatot. Ezt a kedvezményt II. Endre is szentesítette. Hihetetlen előnyt adott ez a szászok részére. Megtarthatták nyelvüket és szokásaikat. G. Müller írja: „Die älteste, organisierte Minderheit der Gegenwart.” (A kor legidősebb szervezett kisebbségi csoportja.) (Török, 194)
Évszerinti pontos adatunk nincs arról, hogy mikor is történt a szászok Erdélybe települése. Annyit tudunk, hogy ez Európa legkorábbi telepítése, és valamikor 1147-1161 között ment végbe. Az első három szász település, Orba, Sebes és Kézdi székely területen történt. A németek itt mind átvették és átalakították a magyar neveket, pl.: Leschkirch (a magyar les szó származéka).
A legősibb szász települést „Hétszék-nek” hívjuk, annak dacára, hogy nyolc ügyintézési központ, szék létezik. A nyolcadik akkor alakult, amikor a hetedik szék, a központ, túl nagyra nőtt, és kezdte elfoglalni a kézdi székely területet, Segesvárt. E területen sok magyar eredetű nevet fedezhetünk fel, pl.: László királyt 1192-ben avatták szentté. Egy falu ekkor kapta a „Lasseln” nevet. Szent László volt a védőszentje a falunak és az egész szász településnek, amikor kiszorították a székelyeket a faluból. Ez 1260-ban történt. Ekkor kaptak autonómiát. (Török, 195) A harmadik széket, III. István korában (1163-1172) létesítették. A tatárjárás után a szász betelepülés felgyorsult, és a szászok behúzódtak a székely területekre is. Kézd, Medgyes, (Mediesch), Selyk, (Schelk). Szászok Besztercébe a XIII. század közepén érkeztek. A falvak legidősebb besztercei nevei Budok (Bodagd) (1228), Nagyfalu (Nogfolu) (1243) és Malomárka (Molunark). E nevek, a Sajó folyóval együtt, bizonyítékok arra, hogy a szász település előtt itt már létezett magyar település. 1211-ben II. Endre a Bárcaságot (Burzenland), Brassót (Kronstadt) a német Lovagrendnek adományozta. Ekkor a brassói vár már száz éves volt. Az adomány fejében a szászok ígéretet tettek e terület megvédésére és az oláhok keresztény hitre térítésére. 1211-1223 között még sok szászt telepítettek ide. 1225-ben a rend eladományozta a pápának e területet, hogy politikai függetlenséget nyerjenek tőlünk. II. Endre értesülve e hűtlen cselekedetről, kizavarta a Lovagrendet az országból, de a szász nép maradhatott. A bárcasági 13 szász falu közül háromban kővárat építettek. Földváron, Feketehalmon és Keresztváron már a megelőző időben álltak földvárak. A többi szász települést a XIV. és XV. századokban létesítették. Botfalu a XVII. században vált szász tulajdonná, amikor a székelyek e területen kihaltak. A XV. század végén, a szászoknak sikerült egyesíteni minden szász vagy részben szász területet. A hét csángó magyar falu, Brassó szomszédságában, szász brassói fennhatóság alá került.
Három évszázadon át, még mielőtt a szászok megkapták autonómiájukat, folytatólagos szász betelepülés következtében e magyar területek elnémetesedtek. Alvinc (Winz) és Teke a XIV. század kezdetén a lakosság többsége még magyar, de papjaik már németek voltak. Erdély német neve Siebenbürgen (hét vár), ezt a hét szász település és azok várai után kapta. Schiltberger (1394-1427) írja: „Sybenbürgen das ist ein dütschland und die Hopstat des Lands heist Hermenstatt.” (Siebenbürgen német föld és fő-városa Hermannstadt.” (Török, 199)
Az erdélyi szászok a XIV. században érték el a csúcspontot. Ebben az időben befolyással voltak nem szász területekre, Brassó város vidékére is. 1490-ben 260 000 magyar élt Erdélyben és 70 000 szász. Az 1910-iki magyar-osztrák népszámlálás szerint 924 609 magyar és 233 573 szász.
Az adatokból kitűnik, hogy a szász telepesek ezer kilométerre német területtől fenntarthatták szokásaikat, és gyarapodhattak idegen területen, ugyanolyan arányban, mint mi, a vendéglátók. Törvényeink még előnyben is részesítették őket, és semmi esetre sem létezett kisebbségi elnyomás.
750 éven át megtarthatták német jellegzetességüket, szokásaikat és nyelvüket. 1940-ben, amikor alkalom adódott velünk szemben kinyilvánítani hűségüket, akkor a rumánokhoz való csatlakozást szavazták meg. Mi lehetett az indítéka e döntésnek? Talán azt hitték, ha rumánokhoz pártolnak, mivel azok hozzájuk képest alacsonyabb kultúrájú népek voltak, könnyebben megszerezhetik a vezető szerepet? Az eltelt idő bebizonyította, ha ez volt az ok az elszakadásra, nagyon rosszul döntöttek. Mennyi ma a szászok száma Erdélyben? Nagyon csekély. Talán 60 000. Mi a növekedési százalékuk? Nagyon alacsony. Beszélhetik nyelvüket? Nem. Megvannak-e az iskoláik? Nincsenek. Mi történt a múltban olyan erős Lutheránus egyházzal? Megszűnt. Milyen fajta autonómiát élveznek? Semmilyent. A rumánok kiket adtak el jó pénzért a németeknek, mint vágó marhákat? A szászokat, fejenként 1000 dollárért.
A magyar hazatérés idejében, 896 táján, Erdély ritkán lakott terület volt, mert ismerjük a dák-római háborúk következményeit. Az akkori világ legcivilizáltabb nagyhatalma, amelyből az európai civilizáció sarjadzott, kiirtotta a dák népet. A gótok, amikor fellázadtak a szövetséges hun uralom ellen, szintén nagy vérengzéseket vittek végbe a Kárpátokon belül. Nagy Károly azzal dicsekedett, hogy kiirtotta az itt élő hun-avar kunokat. Ma már tudjuk, hogy e nyilatkozat túlzás volt. Az biztos, hogy a népesség megritkult, de az őstelepes nép megfogyva bár, de túlélte a Nagy Károly-i időket. A szlávok ez időben Erdély peremvidékein éltek, elenyésző kis számban.
Mikor mi, magyarok betelepedtünk a Kárpát-medence egészébe, ennek a középső részeit kedveltük, és laktuk be sűrűbben. Őseink rövidesen megszervezték a határvédelmet, a területet megyékre osztották, püspökségeket alapítottak, templomokat és várakat építettek. Mint már előbb is írtam, a szászok a királyok vendégnépei voltak, és ott kaptak telket, ahol a királyok azt megengedték. Senkit nem zavart, hogy anyanyelvükön beszélnek. Török Sándor írja: „A szászokat nem azért hívták a magyar királyok, hogy azok a római szent birodalom számára vegyenek birtokba egy dél-erdélyi területet, vagy pedig annak majd egy későbbi, harmadik változata számára építsenek ki sejteket. Ez világos volt a szászok előtt is, akik aligha jöhettek jó emlékekkel onnan, ahonnan el kellett jönniök. Amikor a német lovagrend – nem a szászok! – politikai elszakadást készítettek elő, a király haladéktalanul kikergette őket Erdélyből. Azt azonban, hogy a szászok német nyelvüket és karakterüket megőrizték, a magyarok természetesnek tartották.” (Török, 201)