Botos László

ÉRVÉNYESÍTSÜK  IGAZUNK

Többször lett említve, hogy a Kárpát-medence egy földrajzi egység Közép-Európában, amely teljesen önellátó, nem szorul külföldre, természetes határokkal rendelkezik, amelyek könnyen védhetőek. A múltban, az itt élő népek, mind élvezték a békét és jólétet, amikor nem zavarta meg ezt a német, tatár, török és az osztrák. Emberi irigység, hamis vádak következtében a Trianoni Döntés felosztotta ezt az egységet.

Kizárólag, mint egység tud ez a terület biztonságot, jólétet biztosítani az itt élőknek. A csonka ország nem képes minden szükséget kielégíteni, ezért az egymástól elszakított részek nem tudnak jólétet, békét, biztonságot nyújtani, valamint bástyaként szerepelni Kelet és Nyugat között, mint ahogy ez volt a múltban.

Az utód-államok mohó követelésükben nem gondoltak a jövőre. Teljes figyelmüket a minél nagyobb területek megszerzésére irányították.

Lassan, idő haladtával, a nyertes államok népeinek igazságra vágyó egyénei kezdenek rádöbbenni Trianon hibáira. Még mindig van remény a határok békés elrendeződésére. Ha a nagy hatalmak nem javítják ki hibáikat, akkor az itt élő, józanul gondolkodó nép következtetése hozza majd meg a változást.

A Trianoni Békeparancs elemzői, mind arra a következtetésre jött, hogy Hazánk feldarabolásának az oka, hogy nekünk magyaroknak nem adták meg a kijáró népi döntés jogát a népszavazást. Ugyanakkor a csehek és szlovákok ehhez ragaszkodva ezt meg is kapták. 

A XIX. század második felében, a Pán-szláv mozgalom beitatódott Oroszország vérkeringésébe, de ezt a nemzetiségi belső veszélyt, amely fűtötte a magyarellenességet, a magyar nemesi osztály figyelmen kívül hagyta. 

            E pánszláv nemzeti követelés tényező lett a népi vélemény formálásában. A magyar nemesség nem látott veszélyt. A felső tízezer nem szolgálta nemzetünk érdekeit, mert az osztrák központosítás hívei voltak. Mialatt kormányunk érdektelenséggel nézte a fejleményeket, az oroszok pánszláv kongresszust rendeztek Moszkvában és Szentpéterváron 1867 májusában. A 300 cseh, rác és horvát képviselő, – tanítók, tanárok, papok, püspökök és politikusok – számára pozíciójuknál fogva eleve adva volt a lehetőség a népközvélemény alakítására. 1907. július 13-án egy újabb pánszláv értekezlet gyűlt össze. Ez a pánszláv értekezlet készítette elő az utat az első világháborúhoz.

1913-ban írták alá a Belgrád–Bukarest–Szt. Pétervár Egyezményt, amely érthetően nagy félelmet váltott ki Ausztriában. Az volt a kérdés, hogy háború legyen, vagy engedjék a nagy szláv állam kialakulását, közvetlenül a határuk mellett. Európai politikai körökben az a nézet terjedt el, hogy a Monarchia által javasolt békeajánlat „veszélyes”. Nem említették a pánszláv, osztrákellenes cselekedeteket és követeléseket.

A szlávok a sajtóban kifejlesztettek egy nagyon élénk osztrákellenes propagandát, melynek szervezője Izwolszky, francia-orosz nagykövet volt, kinek sikerült a franciákat az osztrákok ellen hangolnia. „Azon igyekszem, hogy személyesen is befolyásoljam naponta a legfontosabb újságokat: a Temps-t, a Journal de Débats-t, a Matin-t, az Écho de Paris-t”[1] írta Izwolszky Sazonovnak 1912. december 5-én. „Ebben az időben, különösen a Temps „új” álláspontját kell kiemelnem. Négy évvel az események előtt még osztrákbarát tendenciájával tűnt ki. Most már Tardieu harcol hasábjain az osztrák politika ellen.”

A sajtó támadta az osztrák intézkedéseket, melyeket kénytelen volt saját védelmében beiktatni. Az intézkedésekre a belső rend megtartása érdekében volt szükség. Az orosz-szerb támogatást viszont úgy tálalták, mint igazságos cselekményt.

1913. február 26-án Izwolszky jelentette, hogy a pénzt, melyet kapott, a Le Temps, L’Éclair, L’Echo de Paris újságok szolgálataira fordította.[2]

Pozzi írja, hogy 1914. júliusában, a fent említett újságok félrevezették a francia parlamentet és a népet, amikor azt állították, hogy a háború már elkerülhetetlen.

1913. január 11-én a németek rumániai nagykövete, Waldhausen e táviratot küldte: „Az orosz kémek és titkos megbízottak száma Romániában néhány hónap óta hallatlanul megnövekedett. Valamennyien arra összpontosítják erejüket, hogy az országot Ausztria ellen lázítsák. Mit akarnak ezzel elérni? Nagyon szeretném tudni..”[3]

Egy másik távirat: „A romániai orosz propaganda már majdnem elérte – ahogy azt román barátaim mesélik –, hogy Románia elszakad a hármasszövetségtől. Ez az orosz propaganda a nép minden körébe beférkőzött.” [4]

A bécsi és berlini titkos levéltárból megtudtuk, hogy egyes francia politikusok milyen elkötelezetten támogatták a szerb és orosz ügynököket. „Amilyen mértékben erősödik Románia ellenséges hangulata Ausztria-Magyarországgal szemben, annál világosabban látjuk, hogy ez az ellenszenv az orosz ügynökök tevékenységének tulajdonítható. Ezeket az ügynököket az orosz követ és Blondel francia követ is lelkesen támogatják. Ez utóbbi különösen nagyon tevékeny, és sikere van . . . Ha az oroszok még nem is rokonszenvesek a románok előtt: azt már minden esetre elfelejtették Oroszországnak, hogy megfosztotta Romániát Besszarábiától. Most mindenki várakozással tekint Erdély felé.”[5]

            A sajtó fontos tényező a nemzet politikai nézetének kialakításában.  Izwolsky, az orosz nagykövet a sajtón keresztül befolyásolta a francia minisztereket.  Henri Pozzi mondja, Izwolsky öt évig dolgozott ezen. 

Pontos ismeretünk van Szovjetunióból arról, hogy a pánszlávisták hogyan és mennyit fizettek a francia sajtó lefizetésére. 1904-ben a sajtó 935 785 frankot; 1905-ben 2 014 161 frankot, 1905 és 1911 között 7 894 360 frankot; 1912-ben 882 140 frankot; 1913-ben 1 102 500 frankot. A felsorolt összegekből 374 000 frankot Izwolszky személyesen adott át egy borítékban. 1914-ben 1 025 000 frankot kaptak. 1915-ben 931 000 frankot; 1916-ban 1 153 225 frankot; ebből 100 000-et kapott az Agence des Balkans. 1909 és 1912 között Szerbia 275 000 frankot adományozott a franciáknak abból a pénzből, amelyet Oroszországtól kaptak. Ebből a pénzből a Le Journal des Débats és Le Temps együttesen 150 000 frankot kaptak. 1913-ban megvesztegetésre is kaptak 700.000 frankot, ebből 237 000 frankot a Le Temps és L’Agence des Balkans kasszírozott be. 1914-ben a 760 000 megvesztegetési frank-ból 437 000 a Le Temps és L’Agence des Balkans-hoz vándorolt; 45 000 frankot kapott a Le Figaro és 15 000-et a Le Radical. Ugyanekkor 50 000 frankot a Le Journal igazgatója, Charles Humbert zsebelt be, míg 60 000 frankot kapott Le Journal des Debats. (Pozzi, 140-141 old: Stefanovics táblázat) A párizsi szerb ügynök nyilatkozata szerint a fent említett vesztegetési összegek a béketárgyalások ideje alatt megtízszereződtek. A szerbek, hogy megkaphassák Fiume kikötővárost, a Le Temps-nek fizettek 3 millió frankot. 1932. augusztusában, a jugoszláv párizsi sajtó központ – 20, boulevard de Courcelles –, 6 millió dinárt kapott. A belgrádi kormánynak ekkor 25 millió frank (60 millió dinár) állt a kül- és belügyminisztérium rendelkezésére, szerb propaganda célokra. (Pozzi, 142) Csehszlovákia majdnem a kétszeresét használta erre a célra, mint amit Jugoszlávia. Itt nem számítjuk azt az alapvető összeget, amelyet a kisantant államok gyűjtöttek össze Genfben, 1934-ben, melyet Benes intézett. „Húsz évvel ezelőtt az orosz „borítékokat” négyszemközt továbbították rendeltetési helyükre.”[6]

A szlavofilek létrehozták az Agence des Balkans kiadóvállalatot, amely egyik ága volt a Le Temps napilapnak. A két szervezet összehangolva dolgozott. Ha javaslatukat el akarták fogadtatni a néppel és a cikk túl hosszúra sikerült, akkor elosztották a szöveget a két kiadó között. Megállapíthatjuk, hogy kik voltak az igazi háborús bűnösök. (Pozzi, 145) Ezek a tudósítók, pénzért tudatosan hamisítottak és szétrombolták Európa egyik legősibb nemzetét, Magyarországot, amely védte Európát egy évezreden át. Pozzi így ír: „Csak undort és megvetést érezhetünk, ha a világháború kitörésétől számított egy évre visszamenőleg átlapozzuk „Le Temps” –„Le Journal” – „L’Éclair”—„Le Matin” – „Le Journal des Debats” – „L’Echo de Paris” és a „Figaro” számait. (Pozzi, 146)

Tardieu 1914. március 11-én tartott bukaresti előadásának már a címe – „Erdély: Románia Elzász Lotaringiája” – kihívás volt Ausztria részére. Tardieu ezzel az előadással az oláh sovinisztákat és imperialista csoportot akarta meggyőzni az orosz és szerb pánszlávista mozgalom támogatására. Izwolszky és Veznics beavatták Tardieu-t és Sazonovot a belgrádi Fekete Kéz terveibe. [7] Tudták, a háború beindítása csak napok kérdése és Tardieu mindent elkövetett, hogy a kitöréskor Rumánia az orosz és szerb oldalon legyen.

Tardieu, a francia külügyiminisztérium szószólója nagy hatással volt a rumánokra, mert rajta keresztül az oláhok támogatást éreztek Ausztria Magyarországgal szemben. Az osztrák-magyarellenes politikát az oroszok szélesítették ki. Tardieu befolyásosnak bizonyult az oroszok és szerbek körében.

Az orosz propaganda taktikáját az utód-államok vezetői magukévá tették, melyet aztán az osztrákok ellen és magyar területek elcsatolása érdekében használtak fel. A szerbek háborús készülődését jól eltitkolták a világ népei előtt. A szerb politikai követelés szigorúbb válaszadásra kényszerítette az osztrákokat a szerbekkel szemben, de amint ez megtörtént, az oroszok nem maradtak tétlen. „Ausztria értésére adta Oroszországnak, hogy mindenáron megakadályozza szomszédságában egy nagy szláv állam megalakulását.”[8]

Szerbia, Rumánia és Görögország 1912-ben felújították titkos egyezményüket, mely szerint segítséget fognak nyújtani Szerbiának, ha háborúba keverednének Ausztria ellen. (Pozzi, 173)

Az 1913. júliusi és augusztusi bukaresti béketárgyalásokon a szerb megbízott Spalaikovics kijelentette: „Bulgáriának szövetségre kell lépnie Romániával és Szerbiával, hogy elősegítse a két hatalom nemzeti törekvéseinek megvalósítását a Monarchia rovására.”[9]

            Amikor végigolvassuk a Trianoni Döntéseket, eltűnődünk azon, hogy a Nagy Hatalmakat miként lehetett ily mértékben félrevezetni? Hogy volt lehetséges, hogy ennyire ne ismerjék a magyar történelmet, akkor, amikor már több mint ezerévi közösségben élünk velük? Házasság útján kapcsolatban voltunk szinte minden európai királyi házzal. A franciák és az angolok, hogyan bízhattak a kisantant szavahihetőségében, hogy majd a jövőben ők fogják védeni Európát?

A trianoni tárgyalások idején az önrendelkezési jog elve egy lényeges tényező volt, melyet a Szövetségesek elfogadtak és alkalmaztak is, akkor, amikor az oláhok, rácok és tótok területelcsatolást követeltek – de ami később kiderült – kizárólag az ő népeik vehettek részt a szavazáson, a túrócszentmártoni szavazáson csak a tótok szavazhattak. 1918. október 9-én a cseh képviselők kivonultak a bécsi Reichsrat-ból. Október 14-én Benes tudatta a Szövetségesekkel, hogy az ideiglenes csehszlovák kormány hivatalosan megalakult. Október 15-én a franciák elismerték az ideiglenes kormányt. Október 18-án Wilson visszautasította a Monarchia békejavaslatát, amely javasolta egy föderális cseh, szlovák, jugoszláv állam létesítését.  Helyette elfogadta a csehszlovák műállam létrehozását. Október 28-án a Cseh Nemzeti Tanács és a négy párt vezetői kikiáltották a csehszlovák köztársaság megalakulását.

Egy soha nem létező kitalált népi közösség tervezetét, mert a két nép nem egy és ugyanaz.  Egymással ellentétben élő szláv nép, úgy mint a lengyel és az orosz.  Csehszlovákia mint egységes közös népnek az elfogadásával az amerikai elnök nevetség példaképe lett. 

Október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács túrócszentmártoni megbeszélésen 90 protestáns és 15 római-katolikus szlovák küldött kikiáltotta Felvidék (Slovensko) elcsatolását. Ezt a Függetlenségi Szlovák Nyilatkozatot 1920-ban elismerték, mint „népakarati döntést”. Hogyan lehetet ezt népakarati döntésnek elfogadni, amikor csak a szlovákok szavazhattak, az ott élő magyarok nem? Ezért is szükséges egy új határkiigazítási tárgyalás.

            Wilson elnök elvei ellenére visszavonta a népszavazás lehetőségét, ezzel okozta a második világháborút, a megszámlálhatatlan igazságtalanság elkövetését, milliók szenvedését idézte elő, amely mind e döntés eredménye volt. Smuts tábornok igyekezett az elnök elhatározását megváltoztatni. Feltette a kérdést, miért nem alkalmazhatják a népszavazást Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Szlovéniában ugyanúgy, mint azt tették Schleswig-Holstein, Szilézia, Posenban és a Saarvidéken. A japán, lengyel és angol képviselők támogatták Smuts tábornok kérését e területeken népszavazás alkalmazására. E követelő csoporthoz csatlakozott még Nitti, az olasz képviselő is. Kifogásolta, hogy a szerbek, csehek és a rumánok ilyen hatalmas területeket kapnak nagyszámú másfajú néppel, minden népi döntés nélkül.[10] Wilson európai ismerete felháborítóan hiányos volt. Ő csak egy játéktárgy volt a többiek kezében, akik tudták, hogyan használják ki ezt előnyükre. 1924-ben Masaryk így nyilatkozott:

„1918. július 30-án ellenjegyeztem Pittsburghban azt az ’egyezményt’, amelyet Amerika tót és cseh emigráns szövetségeinek kiküldöttjei kötöttek meg Clevelandban, 1915. május 17-én. Ez a szerződés egy kis szláv csoport igényeinek a kielégítésére szolgált. Ezek Isten tudja miféle gyerekességekről ábrándoztak. Holmi Szlovákiáról: amelynek autonómiája, saját közigazgatása, önálló parlamentje és bíráskodása, saját iskolái, stb. legyen. . . Habozás nélkül hozzájárultam a cseh nemzet nevében ezekhez a tót követelésekhez.” (A római kongresszus másnapján Masarykot a londoni, párizsi, amsterdami és genfi cseh nemzeti bizottságok köztársasági elnökké választották meg. Ilyen minőségben írta alá a pittsburghi szerződést.)

            „A ’szerződés’ u. i. egyszerű magánegyezmény jellegével bírt, amelyet csupán néhány emigráns kötött. Ezek is – kettő kivételével – honosított amerikaiak voltak. Semmilyen akadálya nem volt, hogy ezt az értéktelen darab papirost aláírjam. Miután ugyanis a ’szerződést’ ünnepnapon ’kötötték’, ez – amerikai törvények szerint – amúgy is érvénytelen volt.”[11]

            Masaryk szerint „értéktelen darab papirost” fogadtak el Trianonban, mint hivatalos népakaraton nyugvó döntést, Felvidék Csehszlovákiához való csatolása alapjául. Masaryk elhallgatta az igazságot, mert a tót amerikaiak Clevelandban és Pittsburghban független Szlovákiát követeltek Csehszlovákián belül. Az aláírás alkalmával ezt el is fogadták. Itt a bizonyíték: „Az amerikai-szlovák liga ma kiáltványt adott ki, melynek értelmében hajlandó együttműködni a csehekkel, amennyiben: a cseheket, morvákat, sziléziaiakat és a szlovákokat magában foglaló cseh állam szövetségi alkotmánya biztosítja a tót autonómiát.”[12]

            „Ezt az ’értéktelen’ és minden ’gyakorlati jelentőséget nélkülöző papírrongyot’ használta fel Masaryk arra, hogy megváltoztassa vele Európa térképét.” (Pozzi, 249) Megemlítendő, hogy a mindig nagyon fontoskodó, jogi kérdésekben szőrszálhasogató Wilson, minden ellenőrzés nélkül elfogadta a szerződés hitelességét. A sors iróniája, vagy Isten ujja, hogy az elnököt ugyanazon a napon érte az agyvérzés, aminek következtében rövid időn belül elvesztette szellemi képességét. Hogy e testvéri egyesülés milyen jól bevált, erről itt a tót néppárt 1923 és 1934-ben írt és a művelt világ közvéleményéhez intézett kiáltványa tanúskodik. „Nincsen olyan becsületes ember Szlovákiában, aki ne ment volna keresztül a gazdasági elnyomatás, a politikai üldöztetés, vagy a bebörtönöztetés kálváriáján. Szlovákiában a terror és a börtönok csendje uralkodik.” (Pozzi, 249-250 old.Lábjegy. 18.)

            Hogyan fogadhatták el hivatalosan a Clevelandi „Egyezményt”? Clevelandban csak az Amerikába vándorolt tót emigráltak szavazhattak. Mi történt a magyar szavazati lehetőséggel? A magyarok felvidéki jelenléte 30%. Egy kivándorolt liga közössége hogyan szavazhat otthoni nép nevében?  (Even today, the emigrant Hungarians are not allowed to vote in Hungarian matters, and their voice is not heard.) 

            1918. október 16-án I. Károly császár (IV. Károly magyar király) minden kisebbségnek megígérte az autonómiát, és ezzel véget vetett mindennemű kisebbségi követelésnek. Ez ígérettel keresztezte a szlávok tervét a Monarchia felosztására. A szlávok nagyon megtorpantak, s még nagyobb erőfeszítéseket tettek ez ígéret megvalósítása ellen. Figyelmen kívül hagyták és egyszerűen a háború kitörésének vádjával jöttek elő. (Pozzi, 250) Masaryk Washingtonban kijelentette az elnöknek, hogy a Pittsburghi Egyezményt nem lehet érvényteleníteni. Erre válaszul Wilson tudatta a császárral, hogy a Pittsburghi Egyezmény végleges, és a Monarchia nem maradhat fenn, a népszavazás nem engedélyezhető. A magyar honvédség és vezetői bíztak a népakaraton nyugvó döntésben, vagy elrendeződésében, ezért előbb már letették a fegyvert.

Még volt egy másik lényeges hiányossága a nyugati politikusoknak Trianonban, az, hogy sokan közülük nem vettek részt rendszeresen a tárgyalásokon, mert csak az élvezetekért és saját erszényük megtöltése végett jöttek. (Pozzi, 222)

            Így aztán „néhány (cseh) szakértő céltudatos együttműködése olyan dolgokat valósított meg a békekötéskor, amire a rosszul értesült államférfiak sohasem lettek volna képesek,” nyilatkozta Seton Watson. (Pozzi, 266)

            „Trianonban téves adatok és hamis bizonyítékok alapján határoztak.” (Pozzi, 266) Ennek bizonyítására Pozzi két példával szolgál. „Benes indítványára a csehek 1919. február 5-én bejelentették igényüket a tiszta magyar lakosságú Kassára, azzal az indokolással, hogy az cseh város.

„Lord Balfour, akit magyar barátai idejekorán tájékoztattak a helyzetről, szót emelt a magyarok érdekében és meggyőző érveivel nagy hatást gyakorolt a meghatalmazottakra, sőt magára Clemenceau-ra is.

„Elhatározták, hogy semleges szakértő bizottságot küldenek Kassára Benes bizonyítékainak felülvizsgálására. Benes ügyes játékoshoz méltón azonnal csatlakozott e határozathoz. Kijelölték a szakértőket. House ezredes újabb cselfogása következtében két amerikait választottak: Kamev Róbertet és Karmezin Eduárdot. A cseh megszállás alatt álló Kassán Sekác megyefőnők fogadta őket. Kíséretüket Hanzalik cseh rendőr látta el.

„A két amerikai tulajdonképpen cseh volt. Egyik két évvel korábban, másik nyolc hónappal azelőtt szerezte meg az amerikai állampolgárságát! De természetesen erről senki sem beszélt Trianonban! Mindkét szakértő Benes gyerekkori barátja volt!

            „Kassai küldetésük történetét maga Hanzalik adta elő a pozsonyi törvényszéken, 1929. októberében a Tuka-féle hazaárulási per tárgyalása alkalmával, amelyen terhelő tanúként szerepelt.”

 „A hallgatóság hangos nevetése közben Hanzalik terjengősen részletezte, miként indultak tüntetően a ’szakértők’ ellenőrző útjukra, hogy a legelső korcsmába betérve egy hétig mulassanak ott a konferencia költségére.

„A jegyzőkönyvet, amelyben igazolták Benes állításainak helyességét, Hanzalik közreműködésével szerkesztették a Schalk-szálloda egyik szobájában. E jegyzőkönyv alapján – amelyet komoly bizonyítékként őriznek a békekongresszus levéltárában, – több mint százezer magyar sorsa felett döntöttek és minden további vizsgálat mellőzésével Csehszlovákiához csatolták őket. A népszavazás elrendelésétől pedig elállottak.” (Pozzi, 266- 267)

Hogy befolyásolhassák a Trianon döntéshozóit, a rumánok és szerbek a legaljasabb eszközöket alkalmazták.   Pozzi írja, hogy először az oláh nők jelentek meg Trianon és Versailles szalonjaiban. „Take Ionescu és Bratianu gyönyörű nők koszorúját vonultatta fel a konferencián az „igaz ügy” védelmére. A hölgyek legnagyobb része a bukaresti előkelő társaság tagja volt. Valamennyien Románia hatalmának növelését tűzték ki célul. Ezek az elragadó honleányok ostromolták a konferencia politikusait, diplomatáit és szakértőit a román haza érdekében.” (Pozzi, 215)

            Cantacuseno herceg mosolyogva mondta Pozzi-nak, hogy „valóban csak Takenak támadhatott ilyen kitűnő ötlete. Szegény Antonescunak (Lahováry párizsi utódja) szinte elállt a lélegzete, amikor Clemenceau gratulált neki a szép hölgyekhez.” (Pozzi, 215)

            A szerb diplomaták amerikai feleségei és barátnői szintén hozzájárultak a határozat-hozók megnyugtatásához. Egész Párizs csodálta a szerb követ, Veznics feleségét. Az estéken ez az elragadó szépség komoly, szenvedélyes barátokat szerzett, és kötelezett el a szerb ügynek. Szalonját állandóan látogatták államfők, diplomaták és gazdag egyének. (Pozzi, 215) Úgy néz ki, hogy a rumán Mária királynő is hozzájárult országa területének növeléséhez, mert Mabel Potter Daggett, a királynő udvarhölgye, könyvében így ír:

„Egy kézcsók és az államügy folyamatban van. Eljön egy nap, amikor az ügy teljesül.  A szenátor, vagy miniszterelnök, király, királyi konzul, vagy talán egy egész férfi parlament abban a hiszemben van, hogy a saját elképzelését valósította meg. Ily módon, ebben a ragyogó, öntelt tudatban hagyja őket érezni, és ezért még gratulál is nekik. Neveiket beírták a kormányjelentésbe. Az ő nevét (a királynőét) a történelem fogja feljegyezni, habár Románia politikai színpadán a hölgy egyáltalán nem mutatkozott. Mégis rá kell figyelni! Néha (a kastély) szárnyából egy piros skót szoknya zizegése és egy asszony lágy nevetése visszhangzik.”[13]

            Magyarország feldarabolásának tervezete megkezdődött jóval a végbement trianoni tárgyalások előtt, megelőzve az első világháborút.  1914. június közepe felé, öt nappal a szarajevói gyilkosság előtt, már tudott volt, hogy Rumánia belép az oroszok által izgatott magyarellenes Antant szövetségbe. Ezt már 1913-ban megszervezték, de csak akkor szentesítették, amikor II. Miklós orosz cár, Sazonov kíséretében, meglátogatta a rumán királyi családot. Ez a szövetség Károly király távollétében jött létre, mert ő, mint tudjuk, német származású volt. Sazonov kérdezte Bratianu-tól, hogy milyen feltétellel üzenne hadat Ausztria-Magyarországnak. “Egész Erdély és Bánát, valamint Bukovina fele és ha Oroszország biztosítaná Romania területének sértetlenségét és a háborús felkészülés költségeinek fedezését”.[14] Június 24-én Take Ionescu titkos sürgönyben tudatta a „sikeres” egyezséget Tardieu és Edgar Roels-szel: „Teljes megegyezés Sazonov és Bratianu között. Tegnap lefolyt beszélgetés alkalmával megkötötték a közös érdekeknek legjobban megfelelő szerződést. Elismerve Románia jogos követelése Erdélyt, Bánátot és Bukovinát illetőleg. Részletes felvilágosítás jelenleg nem adható. Levél követségi futár által megy.” (Pozzi, 189) Pozzi szerint  a történészek megpróbálták bizonyítani, hogy az oláhok nyelvrokonsági okból és szimpátiából álltak a franciák oldalára, de a másféle szándékosság megvilágosodott.

1918. május 8-án Rumánia a Monarchia oldalára állt, mert ekkor még úgy látta, hogy a Szövetséges Hatalmak lesznek a vesztesek. Pár nappal később, amikor meggyőződtek a háború kimeneteléről, azonnal faképnél hagyták szövetségeseiket. „Eleve elhatároztuk Ferdinánd királlyal . . . , hogy a központi hatalmakkal 1918. május 8-án Bukarestben megkötött békét csak addig fogjuk tiszteletben tartani, ameddig érdekeink úgy kívánják.” (Pozzi 190)

            Clemenceau ezt az oláh cselekményt becstelenségnek tartotta, és mérhetetlenül felháborította. 1914. július 31-én Bratianu tudatta Sazonovval, hogy Rumánia elfogadja az orosz javaslatot. Sürgöny ment a francia sajtóhoz, és ennek másolata még most is látható a Quai d’Orsay levéltárában. Pozzi írja, hogy az orosz-rumán szövetség végleges szövegezése először csak nála, a Századunk Bűnösei történelmi leírásban jelent meg. (Pozzi, 192 old) Egyetlen más történész sem tett említést erről, még Poincaré sem. A végleges egyezmény szövegezése a következő: „Románia kötelezi magát jelen szerződés aláírásával egyidejűleg, hogy egész haderejével részt vesz abban a háborúban, amelyre Oroszország vállalkozik Ausztria-Magyarország ellen. Oroszország pedig kötelezi magát, hogy addig nem köt békét Ausztria-Magyarországgal, amíg a kettős monarchia a románok által lakott tartományait át nem engedi Romániának.”[15]

            Augusztus 8-án az orosz párizsi követ, Izwolszky sürgönyileg tudatta Szent Pétervárral, hogy a franciák elfogadták az orosz-rumán egyezményt. Poincaré említi ezt emlékirataiban, de megjegyzései ezzel kapcsolatban valótlanok, mert megtudtuk, hogy Izwolszky személyesen tudatta vele Sazonov sürgönyét már augusztus 7-én, este 9 órakor. (Pozzi, 192) „Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország az 1916. augusztus 17-én megkötött titkos szerződés értelmében kötelezi magát, hogy a békeszerződés, az Osztrák-Magyar Monarchiának mindazon területeit, amelyeket a negyedik cikkely részletez, a román királysághoz fogja csatolni.”[16] Számos történész és politikus el akarja titkolni, hogy az oláhok orosz szövetségben mentek háborúba. Inkább azt hangoztatják, hogy saját elhatározásból. Ha elfogadnák a valóságot, hogy az Ausztria-Magyarország ellenes szövetség Oroszország és Rumánia között már megvolt jóval a háború előtt, akkor kiderülne, hogy Oroszország egy jól kidolgozott terv szerint készült fel és okozta a háború kitörését. Ez azt eredményezné, hogy a háború előkészítésének vádja Oroszországra esne. Ha az előfeltételek köztudottakká válnának, hogy Rumánia azzal a feltétellel lépett a háborúba az oroszok oldalán, hogy szolgálataiért megkapja Erdélyt és az összes oláhlakta területeket, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy amit magyar területek „visszacsatolásának” és az ún. „igaz háborúnak” neveztek, nem más, mint egy erőszakos megszervezett honfoglalás. Ezt mindenképpen el kellett hallgatni. A háború kezdetén, amikor a németek Párizs felé vonultak, az oláhok nem teljesítették szövetségesi ígéretüket. 1918. május 18-án, amikor az oláhok aláírták a németekkel a békeszerződést, akkor a franciák megismerhették az oláhok igazi jellemét. Az orosz lembergi győzelem és Edgar Roels sürgönye késztette az oláhokat visszatáncolni az Antant oldalára. Edgar Roels táviratának szövege: „Ha Románia meg akarja kapni azt, amit neki megígértünk, rögtön el kell magát határoznia. A béke két hónap alatt létrejön és Bratianunak meg kell értenie, hogy a neki tett ígéreteket csak az esetben tartják majd be, ha Románia közreműködik a győzelem kivívásában. Itt csodálkoznak azon, miért habozik oly soká, hogy ígéreteit betartsa.”[17]

            A rumánok még katonai beavatkozással is próbálkoztak Erdély megszerzésére. A páduai 1918. november 3-i fegyverszünet után a francia hadsereg küldöttje november 6-án Rumániába utazott. A rumán király azonnal lemondatta Alexandru Morghilon-t, mert német szimpatizáns volt, és utódjául Ezemia Rigorescu tábornokot nevezte ki, aki azonnal mozgósította a haderőt, és 18-tól 38 évesig minden épkézláb férfit besorozott. Ne feledjük, mindez a háború befejezése után történt. Miért volt ez lehetséges? Mert Franciaország mindenáron azt akarta elérni, hogy a rumánok mint aktív katonai haderő vehessenek részt az értekezlet tárgyalásain, az Antant oldalán. Egy jelentős akadálya volt annak, hogy Rumánia katonai szövetségese lehessen Franciaországnak, ugyanis hat hónappal a háború befejezése előtt Rumánia egy békeegyezményt írt alá a Központi Hatalmakkal Bukarestben, eszerint német szövetséges lett. Így Rumánia érvénytelenítette az 1916-ban Bukarestben titkos egyezmény formájában aláírt, s az Antant által jóváhagyott követeléseit. Nem követelhette a beígért területeket. Hogy igazolhassa katonai elkötelezettségét Franciaország mellett, hátbatámadta a már visszavonuló német Mackensen tábornok hadait. A német hadsereg egy nappal Alexandru Morghilon lemondása után megadta magát, a magyar hadsereg már egy héttel előtte letette a fegyvert. A francia Quai d’Orsay-nak csak az utolsó pillanatban sikerült Rumániát hadpartnerként elfogadtatni az Antanttal. Raffay kiemeli, hogy Rumánia fegyverrel is kész volt végbe vinni azt, amit 1916-ban nem tudott: Erdély elcsatolását, és a titkos egyezményben beígért területek megszerzését. Ha ez teljes mértékben sikerült volna nekik, akkor a Tiszától keletre eső magyar terület most mind Rumánia birtoka lenne.[18]

            1918. december 1-én Gyulafehérvárott, a Rumán Nemzetgyűlésen, az erdélyi rumánok vezérei kinyilvánították óhajukat, hogy egyesülni kívánnak a rumán királysággal. December 13-án e határozatot megismételte a kormányzótanács (Consiliul Dirigent). Nemzetközi jog szerint törvénytelen határozat volt, írja Raffay:  „ . . . hiszen a nemzetközi békekonferencia még össze sem ült, nemhogy döntött volna.” (Raffay, 71) E Gyulafehérvári Gyűlésen hozzávetőlegesen 100 000 erdélyi oláh vett részt, a terület többi lakosai, ugyanakkor a szerbek, szászok és magyarok nem vehettek részt e gyűlésen. Ezért a határozat törvénytelen. Később közismertté vált, hogy a nemzetgyűlést a királyi rumán kormány szervezte, közösen az erdélyi oláh vezetőkkel. Nyilvánvaló, hogy az oláhok így akartak hatni a Békeparancs javukra való döntésében. (Raffay, 71)

            Berinkey Dénes miniszterelnök az egyetlen megoldást az önrendelkezés alkalmazásában látta, amelyet megtagadtak tőlünk, és annak a propagandának adtak hitelt, hogy a területnek nagy részét, melyet 896-ban visszafoglaltunk, vissza kell adni a „jogos tulajdonosoknak”. Az utód-államok: Csehszlovákia, Szerbia és Rumánia magyarellenes politikája célt ért, mert az Antant előtt Közép-Európa földrajza és történelme ismeretlen volt.

            Berinkey 1918. október 12-i, november 9-i és december 1-i keltezésű jegyzékei kihangsúlyozzák, hogy Magyarország nem saját akaratából adta fel Erdélyt Rumániának. Kormányunk nem ismerte el a gyulafehérvári nemzetgyűlést, mivel ott csak a rumánok szavazhattak. A leglényegesebb ok, amiért nem fogadhatjuk el a rumán határozatot, mivel 26 vármegyében az oláhok csak 43%-ban voltak jelen. Mindez bőségesen elég ahhoz, hogy visszautasítsuk, és követeljük a revíziót, az egyezmény felülvizsgálását. Van még egy nyomós ok, amiért a revízió esedékes. Ez pedig az utód-államok nemtörődömsége, a Kárpátokból lefolyó vizek állandó szennyezettsége, amely mint lassú méreg öli népünket. Az erdők nagyméretű kiirtása, és a visszaerdősítés elhanyagolása szintén környezetvédelmi krízishez vezetett, ugyanis így nincs, ami a hóolvadás és az esőzés csapadékát feltartaná, minden az alantabb elterülő medencére zúdulva a talajvíz megemelkedését okozza, ezzel Magyarország életterét leszűkíti, és veszélyezteti. Amíg a fenti területek magyar tulajdonban álltak, ilyen, vagy ehhez hasonló méretű belvízemelkedés vagy áradás soha sem fordult elő. Mivel az utód-államok felelőtlenül csak a profit szerzést veszik figyelembe, nem törődve a szomszéd állam, Magyarország életlehetőségével, követeljük a revízió alkalmazását.

A szerbek, a délszláv népek új államot akartak alakítani Jugoszlávia néven. Trumbics, akit Wickham Steed és Seton Watson jelölt ki Jugoszlávia megalapítására, maga bizonyítja a demokratikus emberséges, türelmes, magyar politikát. Trumbics mondta Pozzinak: „Először is követeltem, hogy a szerb kormány a jugoszláv közigazgatási autonómia sérthetetlenségét garantálja s így a jövendő Nagy Szerbiában is megmaradjon a jugoszlávok mindazon joga és privilégiuma, amelyet a magyar uralom alatt élveztek.” (Pozzi 231)

1690. április 6-án Lipót császár kéréssel fordult Balkán népeihez, adjanak neki katonai segítséget, és ennek fejében adómentességet és vajdaválasztást ígért, abban az esetben, ha sikerül a török megfékezése.  A szerb pátriárka, III. Arzén, 37-47 000 szerb családdal, az osztrákok által Temes bánságnak nevezett területre menekült. Ez a terület, amely a Duna, Tisza és a Maros között fekszik.[19]

            1690. augusztus 21-én a császár leiratban biztosította a szerbek katonailag való megvédését, a görög katolikus vallásuk és ez szerinti naptár, a nyelvük szabad használatát, papi tized alól való felmentést és katonai szolgálat alóli mentességet. 1690. december 11-én tudatta határozatát a magyar kormánnyal, mely kimondta, ha a szerb terület felszabadul a török megszállás alól, a Temes bánságban menedéket kapott szerbek visszamennek felszabadult földjükre. A fenti kedvezményekből láthatjuk, csak az Arzén pátriárkával ide menekült szerbekre vonatkozott, és csak ideiglenes letelepedésről volt szó. Az élet itt biztonságosabb volt, a félnomád szerbek élvezték a magasabb kultúra előnyeit, ezért ittmaradtak földjük felszabadulása után is.

            1737 és 1739 között IV. Arzén szerb pátriárka ismét népes csoporttal menekült e területre. Megérkezése után még nagyobb szerb betelepülés következett. 1790-ben a szerbek követeléssel álltak elő, hogy véglegesen adjanak nekik egy területet. II. Lipót császár (1790-1792) magáévá tette követelésüket. Ez volt az első nagyon komoly jel számunkra, hogy veszélyeztetni fogják a magyar létérdeket.

            Milyen kifogással csatolták a Bánságot Jugoszláviához akkor, amikor a terület lakossága kétharmad részben magyar volt és Trumbics a magyar ellenlábas, maga bizonyítja azt, hogy magyar uralom alatt nem volt elnyomás? Én nem látok egyéb okot, mint a pánszlávizmus céljának beteljesítését, amelyet a nagyfokú tudatlanság, megvesztegetés, romlottság, a pénz-hatalmasságok s a szép asszonyok bájai támogattak.

            1917. július 27-én, a Korfui Egyezmény alapján Jugoszlávia megkapta létjogosultságát, ugyanitt állítólag a dél-szláv kisebbségek kijelentették csatlakozási szándékukat Szerbiához. „Szemenszedett hazugság és egyike a háború legnagyobb szédelgéseinek,” írja Pozzi. (232)

            Pozzi a hivatalosok és a történészek figyelmébe hozza, hogy nem az állítólag elnyomott dél-szláv kisebbségek vezetői tárgyalták ezt a csatlakozási szándékot, hanem három magánember: Wickham Steed, a Times politikai rovat vezetője, Seton Watson, a londoni szláv propaganda végrehajtó bizottságának megbízottja, és Dr. Trumbics, Zara, dalmát város volt polgármestere. (Pozzi, 228)

            Ezt az egyezményt Jugoszlávia részéről Trumbics, szerbek részéről pedig Pasics írta alá. 1932. július 4-én Pozzi Zágrábban beszélt Trumbics-csal, és megkérte mondja el korfui szerepét. A pánszlávisták tudomást szereztek erről a vallomásáról, letartóztatták, hamisan államellenességgel vádolták, Mitrovicán bebörtönözték a jugoszláv állam hetvenéves megalapítóját. Csak minden másnap adtak neki enni, talpait naponta bottal verték, nemi szervét megkínozták. (Pozzi, 228) Trumbics nem volt jól ismert személy, sem a horvátok, sem a szlovének körében. Ezért nem lehetett meghitt képviselője e népeknek. A három említett személyiség, a Korfui Egyezmény létrehozói, nem is képviselték a népet, amikor magukat kinevezték a népakarat szószólójának. Megsértették a népek szabad rendelkezési jogát. Ezzel a cselekedetükkel 5 millió osztrák-magyar, szlovén és horvát katolikust szolgasorsba kényszerítettek. Trianonban a Korfui Egyezmény alapján a Szövetséges Hatalmak elhitték, hogy az egy népakaratra támaszkodó döntés volt. Így elcsatolták e területet.[20]

A Korfui Egyezményt azért hozták létre, hogy Olaszország ne kaphassa meg az adriai tengerpartot. Azt hirdették, hogy az egyezményt a kisebbségek érdekében és nem a kormány érdekében hozták. E bejelentést éppen a béketárgyalások korára időzítették. Ez időben Anglia, Franciaország nem vették figyelembe Olaszország követelését, ezért tudták a szlávok ezt a tervet véghez vinni. Seton-Watson és Wickham Steed meggyőzték az olasz képviselőt, fogadja el az egyezményt, mert ez Olaszország előnyére válik.

            Seton-Watson, 1923-ban tárgyalja a Korfui Egyezményt a Review of Reviews - ban: „Az ’elnyomott nemzetiségeket’ egynéhány tucat horvát, szlovén, illír és szerb emigráns képviselte. Ezekhez csatlakozott egy maroknyi – olasz fogságba esett – cseh katona. .” „Kész komikum! De remekül sikerült! – mondotta e sorok írójának a francia Magat, a Korfui sajtóiroda főnöke – valóban kár lett volna, ha a ’kongresszus’ résztvevői bármiféle tekintetben is feszélyeztetik magukat.” (Pozzi 237)

            Seton Watson-nak és Stefan Osusky-nak sikerült a még idegen uralom alatt sínylődő szlávok képviselőivel elfogadtatni a Korfui és a Londoni „Egyezményt”. Ezen kívül közfelkiáltással megszavaztatták velük – 1918. április 8-án az úgynevezett „római nyilatkozatot”. Ebben a nyilatkozatban a „gyülekezet” kihirdeti az összes jugoszlávok azon egyhangú akaratát, amely szerint Nagy Szerbiához kívánnak csatlakozni. Egyúttal árulóknak és az elnyomók zsoldjában állóknak bélyegzi azokat, akik Horvátországból, Szlovéniából és az adriai tartományokból független államot kívánnak alkotni. Az Antant hatalmak vakon hittek a római nyilatkozatban és megszavazták Csehszlovákia és Nagy Szerbia létrejöttét.[21] A meghirdetett eredeti Wilson-elv, a népszavazás miért nem valósult meg? Így történt, hogy a déli szlávokat egyesítették Szerbia uralma alatt. A csehek voltak azok, akik elősegítették a Monarchia megdöntését, melyet az Antant végrehajtott.

            Wilson, már megérkezése után, és az értekezlet előtt kijelentette, hogy a népakarat nem vonatkozik a Monarchia kisebbségi népeire. Ez a bejelentés, mint derült égből a villámcsapás hatott a képviselőkre. 1918. októberében, Wilson levélben közölte Károly császárral, hogy a „monarchia nemzetiségei a háború utolsó hónapjaiban ’meghatalmazott képviselőik útján’ – Korfu-ban – Rómában – Pittsburgh-ban – már hivatalosan kifejezték kívánságaikat. A konferencia számára nem marad tehát más teendő, minthogy elismerje akaratukat.(Pozzi, 244) Clemenceau-t nem érdekelték a „másodrendű kérdések”. Nem érdekelte őt a közép-európai kérdés. Egyedül a Habsburg birodalom megszüntetése érdekelte.[22]

            Lloyd George ellenezte a Monarchia felosztását. „Ausztria és Magyarország feldarabolása nem felel meg háborús céljainknak.” (Pozzi, 276) Sajnos Masaryk és Tardieu meggyőzték őt, hogy ejtse el ellenvetését. Angliát kárpótolni fogják Perzsa-öbölre és Mezopotámiára vonatkozó koncessziókkal, és tekintettel lesznek a német gyarmatok felosztásánál Anglia érdekeire, – ígérték neki. Amikor Lloyd George rájött tévedésére, hogy beleegyezett a Monarchia feldarabolásába, akkor már túl késő volt. (Pozzi, 245)

            A magyar delegáció 1920. január 7-én érkezett Neuilly-be. A Chateau Madrid-ban szigorú rendőri őrizet alá tették őket, mintha közönséges bűnözők lettek volna. Delegációnk 8 tanulmányt küldött az értekezletre mindenféle információkkal és térképpel ellátva. Bizonyították ártatlanságunkat a háború beindításáért, kihangsúlyozták Magyarország történelmi szerepét Európában, és magyarázatot adtak arra, miért ismeretlen Európában Magyarország történelme. A Habsburgok alatt magyar külpolitika és független külkereskedelem nem létezhetett. Ausztria egységét a dinasztikus politikai rendszer hozta létre, Magyarország ekkor már ezer éven át önálló államigazgatással élt.

A magyar delegáció kihangsúlyozta tanulmányában azt a tényt, hogy ha Magyarországot feldarabolják, egy többnemzetiségű ország helyett három többnemzetiségű országot fognak létrehozni. Ha ennek a három alakulandó államnak az érdekeit veszik majd figyelembe, az ellentétes érdekek megsokszorozódnak. A Történelmi Magyarország határai lakatlan hegyes területek voltak. Az új műállamok határai gazdasági területeket vágnának ketté, és ilyen határok biztonságát hosszú távon nem lehet biztosítani. Ha a feldarabolás megtörténik, szinte lehetetlen Magyarország árvíz védelmét és a vizek szennyeződését megakadályozni. Mindig fenn állna az a veszély, hogy az utód-államok valamilyen formában előidézik Magyarország ivóvizének megmérgezését. Sajnos, ez a figyelmeztetés 2000 tavaszán megtörtént, amikor az oláhok ciánszennyeződéssel megölték a legnagyobb magyar folyót, a Tiszát és a Szamost. Itt az ökológiai kár méreteiben Csernobilhoz hasonlítható. Ezért is kérjük, és követeljük a meg nem alkuvást és jogot a határ kiigazítására.

            Az Antant hatalmak figyelmen kívül hagytak minden magyar jogalapot. Az utolsó napon, január 16-án az értekezlet engedélyezte gróf Apponyi felszólalását, de még ezt is időhöz kötötték. A döntés ekkor már megtörtént. Már semmi lehetőség a megváltoztatásra nem volt. Csak két lehetőség volt: elfogadni, vagy visszautasítani azt. Erre mondta Apponyi: „Az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy megöljék.” (Raffay, 151) Az a terület, amit meghagytak nem elég a fennmaradáshoz.

            Apponyi szerint az értekezlet ellenezte azt az elvet, amit a Szövetséges Hatalmak hirdettek. Ellenezték Európa érdekét, a civilizáció előfeltételét, gazdasági újjáépítését és az általános emberi érdekeket. Nyilatkozata szerint, az alakulandó államok ugyanolyan különböző nemzetiségű államok lesznek, mint a magyar, de itt majd nem létezik a gazdasági egység, amely idővel megköveteli Magyarországhoz való visszacsatolásukat. A másik nagyon nyomós ok az ország megcsonkítása ellen, hogy az utód-államok népei kulturálisan elmaradottabbak, ezért minden bizonnyal az uralmuk alá kerülő magyar népek ellen elnyomó politikát alkalmaznának. Ez előidézné e terület kulturális visszaesését, amely állandó nyugtalanságot okozna. (Raffay, 155-156) Kihangsúlyozta, ha az értekezlet a magyar javaslatot fogadná el, Magyarország nagy kiterjedésű kulturális autonómiát, s a földrajzi lehetőségeket figyelembevéve területi autonómiát nyújtana e népeknek. Erdély megtartaná autonómiáját a magyar korona alatt.

„A magyar békedelegáció azt javasolja, hogy népszavazás döntsön (Horvátország kivételével) olyan területek hovatartozása felett, amelyek a jelenlegi magyar határ és a békeszerződésben megjelölt határok között feküsznek. A népszavazás a nagyhatalmak bizottsága és a magyar kormány megbízottai által egyetértően megállapítandó kerületek szerint tartatik meg. A kerületek beosztása, főleg a nemzetiségi szempontoknak, de egyúttal az illető területek gazdasági viszonyainak tekintetbevételével történik. A határozatot általános szótöbbséggel hozzák.”

            „A népszavazásban nemre való tekintet nélkül mindazok részt vesznek, akik 21. életévüket betöltötték, feltéve, hogy a kérdéses területen 1918. november elsején rendes lakóhelyük volt.” (Raffay, 159 old)

            Lloyd George véleménye szerint gróf Apponyinak határozottabban kellett volna követelnie a népszavazást.

            „Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határmenti területekre, amelyeket – azon tény ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak – a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, anyag állt volna rendelkezésre, amely képessé tette volna őt erőteljes és – bizonyos területekre vonatkozóan – ellenállhatatlan felhívásra, az orvoslásra honfitársai javára.” (Raffay, 194)

            A Szövetséges Hatalmak május 6-án adták át a döntés szövegét delegációnknak, Millerand miniszterelnök levelével együtt, amely Franciaország és az Antant hatalmak nevében íródott. Részlet a Millerand levélből:

„Elnök Úr! A szövetséges és társult államok a leglelkiismeretesebb figyelemmel tanulmányozták azokat a jegyzékeket, amelyekben a magyar békedelegáció észrevételeit előterjesztette, a már közölt békefeltételek tárgyában. Ebben a vizsgálatban az az egyedüli óhaj vezette őket, hogy oly határozatokat hozzanak, amelyek megfelelnek az igazságnak és azoknak a magasabb érdekeknek, melyek fölött őrködnek. Ha a tanulmány eredménye lényeges pontjaiban nem egyezik a magyar békedelegáció által tett ellenjavaslatokkal, ennek az a magyarázata, hogy a hatalmak lehetetlennek látták, hogy a magyar delegáció szempontjait elfogadják. . .  (Raffay, 160 old)

             „De ha a határ kijelölő-bizottságok megkezdik munkájukat, és arra a nézetre jutnak, hogy a béke határozmányai valahol, mint azt már feljebb említettük, igazságtalanságot teremtenek, melynek kiküszöbölését általános érdekek megkívánják, arról a népszövetség tanácsának jelentést tehetnek.

 „Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott. A szövetséges és társult hatalmak bíznak abban, hogy ez az eljárás megfelelő módot ad arra, hogy minden határok kijelölésénél elkövetett igazságtalanság, mely ellen alapos ellenvetést lehet felhozni, jóvátetessék.” (Raffay, 161-162)

1935. január 11-én az Est napilapban Millerand letagadta e levél írását. Elfelejtette, hogy írott dokumentum maradt hátra, amely bizonyítja a levél létezését és a hazugságot is! Pozzi idézi Millerand-levél egy részét Lloyd George-nak. „Mi mind határozottan elismerjük a békeszerződések esetleges revíziójának lehetőségét.”[23] Amikor Millerand megmutatta levelét Clemenceaunak, ő így szólt: „Annyi kegyetlenséget követtünk el, hogy egyet jóvátehetünk.” (Pozzi, 293)

Bízva e hivatalos francia ígéretben, kormányunk 1920.  június 4-én aláírta e szégyenletes szerződést.

Három héttel később Millerand egy utasításszerű körlevélben értesítette a határ megállapító bizottságokat, hogy a kötelezettségek, melyeket a Szövetséges Hatalmak nevében vállalt, érvénytelenek. Millerand ezt a körrendeletet 1920. június 22-én írta alá. Ezzel meghiúsította a határkiigazítási lehetőségeket. A bizottságban ez a körrendelet zavart okozott, mivel a kísérő levélről nem tudtak semmit. A 1920. június 22-i bizalmas körrendelet szövegét a népszövetség hivatalos lapjában is közölték. Lloyd-George maga is bevallotta 1928-ban, hogy mi volt az értéke azoknak az „okiratoknak”, amelyek alapján Trianonban a határokat megállapították. „Minden érv, amelyet bizonyos szövetségeseink meggyőzésünkre felhoztak hazug és meghamisított volt.”[24]

1920. június 22-én a körlevél ellenére a határmeghatározó bizottság Muraközt Magyarországnak ítélte a magyar többség figyelembevételével, amelyet a népszövetség el is fogadott, de mivel hogy e területet a rácok már előbb elfoglalták, ezért szerb kézen hagyták. Az Antant azóta is úgy viselkedett, mintha a Millerand-levél nem is létezett volna, pedig az Antant nevében íródott. (Pozzi, 293)

Kormányunk május 10-én válaszolt a Millerand levélre. Részlet a levélből:

„ . . . mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor számunkra népszavazást követeltünk. Ezt az utat azért választottuk, mert ellentétek minden lehetőségét kerülni akartuk egy önmagában vitán felül álló és hatásában páratlanul működő elvnek alapul vételével; mert azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának, mely a kellő biztosítékkal ellátott népszavazás útján nyerne kifejezést. Evvel egyszersmind végérvényesen feleltünk a nemzetiségek elnyomása címén a magyar nemzet ellen szórt örökös vádakra, azáltal, hogy bírákká tettük ugyanazokat, akiket állítólag elnyomtunk.  Mi indítványoztunk, mi követeltünk, mi most is követeljük ezt a bíróságot, mely legjobban tájékozott, a leglelkiismeretesebb és bizonyára a legszigorúbb. Ellenfeleink utasították azt vissza, és ez által az egy tény által a kérdés eldöntöttnek látszik.” (Raffay 164)

A Szövetséges Hatalmak velünk szemben nem alkalmazták a népakaratra támaszkodó döntés jogát, amelyet meghirdettek a háború beindításakor, csak Sopron városánál. A francia politikus Charles Danielou, észrevette ezt, és a Daily Mail, 1927. június 21-i számában szóvá is tette. „Akik a nemzetiségi elveket akarták alkalmazni, a legnagyobb tévedést követték el akkor, amikor kirekesztettek az országból 3 millió magyart. A 3 millió aránya az országban maradt 8 millióhoz igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörődtek abba, hogy testvéreiktől örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40 km-re előre tolták Budapest felé.” (Raffay, 179)

Egyes magyarellenes propaganda hirdeti, hogy volt népgyűlés, ahol a nép szabadon szavazhatott hovatartozása felől, ki kell jelentenünk azonban, hogy ezek a „népgyűlések” nem képviselték az összlakosságot, és nem kaptak felhatalmazást egyik etnik csoport részéről sem hivatalos képviseletre, sem jogos döntéshozatalra.

Végül is a magyar delegáció rákényszerült a döntés elfogadására. A kormánynak pénzügyi segélyért kellett folyamodnia, hogy megkezdhesse az ország újjáépítését. A kérvényt azzal a feltétellel fogadták el, ha aláírják az egyezményt, mely kihangsúlyozza, hogy a döntés elfogadásakor erőszak nem volt, és önszántukból írták alá.

Amikor delegációnk, késsel a torkán, aláírta a Békeparancs Egyezményt, ezt csak Millerand, francia miniszterelnök kisérő levelének hatására tette. Kormányunk válasza Millerand levelére:

„A magyar kormány meg van győződve arról, hogy (itt a Millerand-kísérőlevélre gondolt) a megértés kibontakozó-félben lévő szellemében fogják megoldani a békeszerződésből kifolyóan fölmerülő vitás kérdéseket és ugyanez a szellem fog megszüntetni minden olyan igazságtalanságot is, amelyet a kísérőlevél nem említ, vagy nem ismer el igazságtalanságnak. Ebben a fölvetésben és az ország súlyos helyzetének tudatában a magyar Kormány nem tagadhatja meg a békeszerződés aláírását.”[25]

Láthatjuk, hogy kormányunk tudatában az ország veszélyes helyzetének, és ugyanakkor abban bízott, hogy az igazságtalanságok orvoslást találnak az aláírás következtében. Az a tény, hogy küldöttségünk nem lehetett jelen a tárgyaláson, nem védekezhetett, a döntés nélkülünk történt, mindez feljogosít bennünket, hogy a Békeparancsot véglegesnek ne ismerjük el, ezeket a tényállásokat kell elismertetni. (Raffay, 45)

Tudjuk, az amerikai kongresszus nem helyeselte a döntést, ezért nem is írta alá, hanem 1921. augusztus 29-én különbékét kötött hazánkkal. A Trianon elleni elégedetlenség a francia parlamentben is folytatódott, pedig ők voltak azok, akik létrehozták. Végül is, a francia parlament azzal a feltétellel írta alá, hogy a kormány felülvizsgálja az igazságtalan döntést.

            A határozati bizottság jelentése olyan hosszú volt, hogy heteket vagy még hosszabb időt is igénybe vett volna áttanulmányozása, akkor, amikor a delegáció csak pár órát kapott az átolvasásra. Lansinget ez a körülmény nagyon felháborította.[26] Hogy lehetséges ez, amikor egy közönséges bűnügyi tárgyalás hónapokat vesz igénybe, ugyanakkor itt, amikor milliók sorsa, boldogulása, élete, egy ezeréves keresztény, jól szervezett, békés ország sorsa fölött döntenek, csak órákat adnak a benyújtott „bizonyítékok” tanulmányozására, majd döntésére? Hogyan lehet új műállamokat nem természetes határokkal, ilyen rövid időn belül létrehozni? Hogyan lehet az ilyen határok biztosítását ennyi idő alatt kitárgyalni? Hogy lehet az e területek kevert lakosságát érintő emberi alapjogok kérdéseit elrendezni ennyi idő alatt? Ez mindenképpen meggondolatlan és éppen ezért helytelen  határozat volt. Magyarországot megilleti a határok felülvizsgálása.

Mindaddig, amíg kisebbségek élnek az utód-államokban, demokrácia ott el sem képzelhető, mert az állam attól tart, hogy a magyarok előbb vagy utóbb követelni fogják a határ-kiigazítást. Ez az egyik ok arra, amiért az utód-államok a mi haderőnk többszörösére építették ki katonai erejüket. A fölényes haderő felépítése bújtatott agresszióról beszél. Ezt láthatjuk abból, hogy még most is nyíltan követelnek nyolc országtól megcsonkított megmaradt magyar területeket egészen a Tiszáig. Ezért, egész addig, amíg nem orvosolják a Trianonban hozott határozatokat, Közép-Európában mindig ott lesz a háború csírája, melyet nem mi idézünk elő, hanem az utód-államok félelme és magyarellenes politikája. Az emberi jogok elfogadott egymezményeit egyetlen állam sem tartja be a területén élő magyarokkal szemben. Ezért rákényszerülünk revízió felújítására, ez az egyetlen lehetőségünk.

            1975-ös Helsinki Egyezmény engedélyezi a békés határkiigazítás lehetőségét. Ezért engedélyezett és nem tiltott a revízió újra felvetése.

A Cseh Köztársaság elnöke, Masaryk, gyakran sajnálatát fejezte ki Benes erőszakos politikájának sikeréért. Ő, Masaryk, túlzásnak találta a juttatásokat, amelyet Polson Newmann-nak a XX. Század folyóirat főszerkesztőjével közölt. „Nagyon hajlandó vagyok figyelembevenni a jelenlegi határok revízióját Magyarország javára.”[27]

Ma különösen időszerű Trianon revíziója, mert az utód-államok közül egyesek már nem léteznek. Az Egyezményt Csehszlovákiával és Jugoszláviával kötötték. Horvátország kivált Jugoszláviából, Szlovákia pedig elvált a Csehektől, mert nem szenvedhették tovább a testvéri ölelést. Benes a Szovjetnek adományozta Kárpátalját, hogy a pánszlávizmus Európa szívébe hatolhasson. A szovjethatalom is megszűnt, Kárpátalja így került ukrán tulajdonba, amely sohasem bírta ezt a területet. Rumánia, az ő erőszakos beolvasztó politikája miatt, amely megvonja a kisebbségek jogait, alkalmatlan Erdély birtoklására. Ezért található meg a székelyek és a magyarok körében a lassan újra kialakuló mozgalom, autonómiakövetelés Erdély részére, amely jó gazdasági kapoccsá alakulhatna.

Számos külföldi politikus szólalt fel, a magyarság ellen elkövetett igazságtalanságok végett. Voltak, akik határtárgyalási kiigazitást sürgettek.  

Philippe Gaillant írta 1968-ban:

„A trianon-i és a St-Germaine-i szerződések, mint elsők, bűnöztek a földrajz és történelem ellen a Duna-medencében és kizárólag a győztesek akarata szerint, akik itt különösen cinikusan, a maguk fogalmazta elvek ellenében, a népek szabad önrendelkezése ellen törtek, Magyarországot a szó szoros értelmében szétvagdalták. Elég a térképre nézni, hogy érthető legyen, miszerint mostantól nincs, ami Európa földjét, a nyugati civilizációt védje az orosz ellen. . . Ha eljön az órája – és ez jönni fog a Nagy Európát ismét felépíteni, akkor kell egy szervesen szabályozott összetartó kapcsolat a Duna-medence népei között, minthogy a Nyugat előre tolt bástyája, ezt a megmaradt barbárság ellen védje." [28]

Sir Robert Gower, angol alsóházi képviselő:

„A csehszlovák köztársaságot az Entente hatalmak már 1918 nyarán előzetesen elismerték. Az is ismert, hogy egy 1916. augusztus 16-án kelt titkos szerződésben. . . Romániának egész Erdélyt, és a magyar Alföld jelentékeny részét is oda ígérték. Az Entente Legfőbb Tanácsa 1918. júniusában megtartott ülésén, mint katonai célt, kitűzte a dél-szláv államok megalakulását. Ezt a tervet csak Magyarország felosztásával lehetett megvalósítani. Ítéletet mondottak ki egy ország felett, előzetes meghallgatása nélkül. A magyar béke revíziós igények elutasításával kapcsolatosan ugyan ő írta: Nehéz megérteni, hogy a magyar kérést, amely végeredményben Wilsoni elveken alapult miért utasították el. Az a vélemény, hogy népszavazás esetében a nemzeti tanácskozások feleslegesek lettek volna, nem fogadható el és semmiképpen nem igazolhatja azt a tényt, hogy három és fél millió magyart elszakítottak hazájától.”[29]

Francesco Nitti, az Olasz Tanács elnöke, egykori miniszterelnök és a párizsi békedelegáció tagja, könyvében súlyosan bírálta a békeszerződést:

„A nemzetközi politika nagy cselszövői Trianonban adtak találkát egymásnak... Európát nem annyira a háború, mint inkább a békeszerződések sodorták a dekadencia komoly veszedelmébe. . . A népek önrendelkezési joga, amelyet az Entente a háború alatt hangoztatott, csak hazug formula volt, amelyet a veszély idején meghirdettek, hazug frázisnak bizonyult, amelyet csak a veszély idején rögtönöztek, hogy az érdekeltek rokonszenvét megnyerjék. A békét azonban nem úgy kötötték, amint megígérték és az eszmét, amelyért az emberek életüket áldozták, a szerződéseket tárgyalók csúful elárulták. A legyőzöttekre kényszerített feltételek becstelenek voltak. . . Nem akadna olyan francia, angol, olasz, aki ilyen feltételeket elfogadna hazája számára, amilyeneket a magyarokra kényszerítettek. A bíboros hercegprímástól az egyszerű parasztig nem találni olyan magyart, ha erre a névre méltó, aki ezekbe a feltételekbe belenyugodnék.”[30]