Botos László és Tomory Zsuzsa

Mit vétettünk?

            Ránk ragasztották a bűnös nép jelzőt és a szerintük ezért kijáró büntetetést, pedig ha a tényeket kutató történészek megnéznék, kutatnák a valós és nem ránk magyarokra fogott, mások által elvesztésünkön ügyködők által írt történelmet, meggyőződhetnének ennek lehetetlenségéről és épp a magyar nép több mint ezeréves önfeláldozó, a gyengéket és menekülteket oltalmazó, befogadó szerepéről, gyakorlatias szóval teljes autonómiát szolgáltatva a törökök, elnyomó uraik és vallási üldözések elől magyarokhoz menekült kis töredék népeknek.

            Minden nemzet életében van olyan időszak, melynek egyes történeteit későbbi időbe helyezve, lehet kifogásolni, ellenségesként magyarázni.

            A magyar történelemben ilyen kifogásolható időszak a kilencedik századi nyugati hadjáratok ideje, amelyek csak egyedül Hannibál hadjáratával hozhatók párhuzamba, de még az is messze elmarad mögöttük, mert a magyarság hadjáratai Bulcsu Horka, Lehel, Botond, Szabolcs vezetésével többször is, mind győztes hadjáratok voltak, kivétel a lechmezei csata, amely a német birodalmak szívében történt.  E hadjáratokat nevezi a Nyugat „vad, rabló kalandozások”-nak, elfeledve azt, hogy e magyar rablóhadjáratokat messze megelőzte az avar kaganátust legyőző és kincseiket dicsekvéssel elrabló Nagykároly-i és Pepin féle rablóhadjáratok.  Az avarokat megelőző hun világbirodalmat, amely megadóztatta Kelet és Nyugat Római Birodalmakat, de Rómának megkegyelmezett, ugyancsak a Nyugat szüntette, robbantotta szét és minden bizonnyal állíthatjuk, hogy mindkét európai nagyhatalom magyar őseink testvérei voltak.  Ilyen előzmények után az úgynevezett második magyar honfoglalás, azaz a honvisszaszerzés után, minden hatalmában lévő nép körbejárja, kipuhatolja a környező erőket, és ennek keretében, természetes emberi megszokásból, a jogosnak hitt, elődeiktől elrabolt kincsek visszaszerzése is az egyik indító ok lett a „kalandozásra”, amit Charlemagne az európai székesegyházakban osztott szét. 

            A másik indíték a hadjáratokra, hogy a három lázadó herceg Ludolf, Konrád és Arnulf őseinket kérték fel segítségül, amit Bulcsu elfogadott, mert erre Ottó egyre növekvő erejének letörését vélte leállítani.  A történészek még mindig rablóhadjáratokról szólnak, holott Ottó fia, sógora, rokonai és hűbéresei is kérték őseink segítségét, ráadásul el is, vezették őket az általuk érdekelt ellenséges területre.  Bulcsu 954-es hadjáratának megrázó hatása volt ránk nézve.  A hadjárat előtt a hercegek abban bíztak, hogy ennek befejeztével a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de e helyett épp a fordítottja történt.  Így kénytelennek voltak Ottó kegyelmét kérni. A kegyetlen megtorlás után sokan Magyarországra menekültek, könyörögve egy újabb segélynyújtásért.

            A 955-ös hadjárat beindítása nem kedvezett, nem részesült teljes elfogadásban, hosszú hónapok teltek el a szervezés megvalósulásáig, ami végül is a Lechmezőn, nem katonának kijáró brutális akasztásban nyilvánult meg, amikor az akkori Európa két legnagyobb zseniális hadvezérét, Bulcsut és Lehelt, az augsburgi katedrális tornyán akasztották fel.  A fegyvertelen harcosokat meg felkoncolták. 

            Az olvasóra bízzuk az elbírálást, hogy minek nevezi e történteket. 

            E „barbár” kort lezárva népünk felvette a nyugati kereszténységet és fekvésénél fogva e kortól Európa védőpajzsává tétetett. 

            IV. Béla király Ince pápához 1250. november 14-én Sárospatakon kelt levelében a következőket mondja: „...minthogy Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta és mint juhaklot a kerítés, úgy veszik körül a hitetlen népek, már mint a rutének, brodnikok, keletről a bolgárok és bosnyák eretnekek, délről akik ellen jelenleg is harcolunk, seregeinkkel, egyedül Nyugatról és északról a németektől, mint azonos hitet vallókról kellene országunknak a segítség némi gyümölcsét vennie, de innen is nem gyümölcsöt, hanem villongás töviseit kell éreznünk, mikor az ország javait váratlan rabló támadásokkal ragadozzák el.  Főleg hit dolog miatt írunk, hogy ne vádoltassunk se lustasággal, se hanyagsággal . . . De hanyagsággal nem vádolhatunk, mert mikor a tatárok országunkban harcoltak ellenünk, a szóban forgó ügyben megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, tudniillik a Tieteket, mint amelyet a keresztények minden udvar urának és mesterének hisznek és vallnak, a császárét, amelynek szándékunkban volt magunkat is alávetni, ha az említett pestis idején nekünk hathatós segítséget és támogatást nyújt;  megkerestük a franciák udvarát is de mind ezektől semmiféle vigaszt, vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat.”[1] 

            Európa történetéből az is kitudódott, hogy a törökök szövetséget kötöttek a legkeresztényibb francia királlyal a Habsburgok ellen. I. Ferencnek nem tetszett a szerencsétlen II. Lajos királyunknak Habsburg Máriával kötött házassága. Ez sértette Franciaország hatalmi érdekét, mert a Pireneusokkon túl és a németalföldi határokon túl is mindenütt Habsburg V. Károly volt az úr.  Ezért kötötte a Cognaci szövetséget a legnagyobb muzulmán szultánnal épp az Európát védő magyarság ellen, aki harcban állt a szultánnal.  Szulejmánnak a célja hazánkon átvonulva támadni meg a német császárt.   Ez mindenképpen előnyösebb lehetett volna, mint a segítség nélküli török ellenállás.  A 400 éves török megszállás nem változtatta meg hitünket, ebből látható a török nem erőszakolta ránk iszlám hitét.  Arra is volt példa, hogy a pápa is szövetkezett a törökkel.  A Szent Szék biztosította magát az Ogotaj nagy kánnak a magyarok háta mögött megtett „coexisztenciális” ajánlatával. 

            Ennek utána Nyugat és az egyháziak azt állítják, hogy a kereszténység mentette meg a magyarságot a pusztulástól.  Radics Géza kimutatása szerint ez a „megmentés” így néz ki.  Hogyan viszonyult a magyarokhoz a keresztény világ?  Ez feltárja a tisztánlátó és nem a keresztényi hittanítással mételyezett, logikusan gondolkodni akaró olvasót.  A valóság az, hogy I. István sógora II. Henrik császár halála után, 1024, a barátságos viszony barátságtalanná, sőt ellenséggé változott, mert 1031-ben II. Konrád támadta az országot, amit Szent Imre herceg parancsnokságával a Rába folyó mellett Győr határában megsemmisített és elfoglalta, azaz visszafoglalta e területet mert ez a terület évszázadokon át magyar fennségi független terület volt.  Először Atilla birodalma foglalta magába, majd átmenetileg a frank és gót törzsek, az avar kaganátus és végül Árpád népe foglalta vissza, és mint Örség terület alkotta a nyugati határt,  a Lajta és a Fischa közét Morvamezővel együtt.  1041-ben, 1044-ben, 1050, 1051, és 1052-ben, 1108-ban és végül 1146-ban, az 1044-es háború kivételével mind a magyarok nyerték meg, de erről nem szól sem a német sem az európai történelem.

            Ebből láthatjuk, hogy nyugati keresztény testvéreink nem voltak valami keresztény „szeresd felebarátodat” érzülettel a magyarok iránt.  A támadások rendszeres, szinte évről évre való megújulása az ország elfoglalását célozta, és semmi esetre sem egy baráti, testvéri felköszöntést.  Az 1146-os eredménytelen háború után feladták a reménytelennek látszó erőfeszítéseket.  De amit karddal nem bírtak, azt a Habsburg-osztrák-németek házasság révén valósították meg a keresztény tanok hittérítésének álcája alatt. 

            Azon híreszteléssel kapcsolatban, hogy a magyarok idegeneket igáztak le és tartottak embertelen elnyomás alatt, itt meg kell említenünk, hogy akkor miért nem tűntek el, miért nem fogyatkoztak meg, miért növekedtek, miért művelődhettek és miért éppen a magyarságnak, Rákóczi Györgynek kellett a román nyelvet bevezetni? 1648-ban Fogarasi István fordította oláh nyelvre a heidelbergi katekizmust és az Újszövetséget.  Három év múlva a Dávid zsoltárokat, mert így indult útjára az oláhok elrománosítása.

            Ezek után mit tett I. István?  Vágó Pál ismertetése szerint Nap Fiai 1978. jan-febr. számában az avar testvér magyarfajú népek által uralt és belakott Ober-Enns vonalat, ahol Árpád hadai 907. július 3-5 közötti Pozsony előterében a német erőket megverték és visszafoglalták a támadóktól az Óber-Enns határvonalat, amit István a német befolyású uralma következtében harc nélkül ürítetett ki egészen a Bécs előtti kb. 30 kilométerre fekvő Ungartor-Deutsch Holtenburgig.  Így keletkezett Német-Ausztria. 

            Ez magában eleget mond, miért lett I. Istvánból Szent István.

            Mogyoródy ezredes Tűrr István tábornok hős ezredese volt.  Kivoltát fémjelzi ez a rang: „A vörös sapkások századosa volt.”  Az osztrák-magyar kiegyezéskor, mivel jól ismerte a horvát-országi (odavaló volt) helyzetet Tűrr Istvánnal arról próbálták meggyőzni Andrássy Gyulát és Deák Ferencet, hogy a három vármegyét Szerém, Pozsega és Verőcét semmi szín alatt sem szabad Horvátországnak adni, mivel a lakosság túlnyomó része tiltakozni fog ez ellen. „A magyar nyelv fokozatos tanításával könnyen elérhető hogy a magyar legyen a hivatalos nyelv.”  De egyik sem hallgatott rájuk.  Ez is mutatja az „erőszakos magyarosítás” hazug vádaskodását.

            Az I. Világháborúban azzal vádoltak, amit még mindig fenntartanak, ami egy ok volt Magyarország feldarabolására, hogy a magyarok voltak a háború kezdeményezői; ennek ellenbizonysága ismeretében, még mindig nem tettek lépéseket a döntések újravizsgálására és a büntetés megváltoztatására.

Gróf Tisza István a nép véleményét figyelembe véve tudatta a császárral, hogy ellenzi a háborút. Tisza István levele a császárhoz:

„Legkegyelmesebb Uram!

      „A Berlinből érkezett, egyébként igen örvendetes hírek, összeköttetésben a szerbiai eseményeken való fölöttébb jogos felháborodással, a tegnapi közös miniszteri értekezlet valamennyi más résztvevőjében azt a szándékot érlelték meg, hogy Szerbiával háborút kezdjünk, véglegesen leszámolandók a monarchiának ezzel az ősellenségével.

      „Én nem voltam abban a helyzetben, hogy ehhez a tervhez egész terjedelmében hozzájáruljak. Szerbiának ilyetén megtámadása minden emberi számítás szerint Oroszország beavatkozását s így a világháborút idézné fel, ami mellett én – a Berlinben ezirányban táplált optimizmus ellenére – kénytelen volnék Románia semlegességét legalább is igen kérdésesnek tartani. Az ottani közvélemény szenvedélyesen követelné az ellenünk való háborút, s ennek a nyomásnak a jelenlegi román kormány egyáltalán nem, Károly király pedig igen nehezen tudna ellenállni. Ebben a támadó háborúban tehát az orosz és román hadsereget az ellenséges táborhoz kellene számítani, miáltal a háború esélyei reánk nézve igen kedvezőtlenül alakulnának.

      „Annál kevésbé tudnék oly akcióhoz hozzájárulni, amely ilyen konstellációk mellett kezd háborút, mivel éppen most értük el Berlinben a rég óhajtott eredményt abban az irányban, hogy a Balkánon követendő konzekvens, aktív és eredményt ígérő politikánknak ott semmi akadály nem áll az útjában, mi tehát éppen most kaptuk kezeinkhez azokat az eszközöket, amelyekkel a balkáni események fejlődésére irányadó befolyást gyakorolhatunk, s ott reánk nézve kedvezőbb konstellációt érhetünk el. Ez arra a reményre jogosít, hogy ha a döntő harcot később kényszerítenék reánk, mi azt jobb esélyekkel vehetnők fel.

       . . . „Kötelességem lesz, hogy a holnapra egybehívott minisztertanácsban a magyar kabinetet állásfoglalásra bírjam, addig is csupán a magam nevében nyilatkoztathatom ki, hogy a Felséged szolgálata iránti odaadásom ellenére, vagy jobban mondva, éppen ezen odaadásom következtében, a kizárólagos és agresszív háborús megoldásért való felelősségben osztozni nem tudnék.

Budapest, 1914. július 8.

Gróf Tisza István  s.k.”[2]

A központi hatalmak egyetlen háborúellenes ellenzője Gróf Tisza István volt, akinek háborúellenes ellenjavaslatát a magyar minisztertanács egyhangúan 1914. július 9-én elfogadta.  Dragutin Dimitrievics ezredes, a szerb hírszolgálat vezetője szaloniki börtöncellájában kijelentette: „Én akartam, én csináltam. Dicsekszem, és büszke vagyok, mert azt akartam, hogy elpusztuljon Ausztria. . .”[3] (Ferenc Ferdinánd)

A második világháború utáni békekötés ratifikálásakor hazánkat megint megbüntették, mint „háborús bűnöst”. Ugyanakkor, amikor Teleki Pál volt az egyetlen, aki ellenezte e háborút, és amikor külföldi nyomásra – Németország – rákényszerítette a hadba lépést, öngyilkosságot követett el. Winston Churchill  nyilatkozta: „ A béketárgyaláson egy üres széket hagyunk Teleki Pál részére. Ez az üres szék, emlékeztetni fogja a Világot, hogy a magyar miniszterelnök feláldozta magát az igazságért.”[4]

A magyar jónév érdekében eljött az idő, hogy tisztázzuk azt a vádat is, hogy a zsidóüldözéskor, a holocaust gázkamraiba többszázezer budapesti zsidót juttattunk volna. 

A valóságot az alábbi szövegrész bizonyítja:

„Hitler nyomása alatt, az 1938-39-es „zsidótörvények szabályozták a zsidóság számának bizonyos foglalkozásokban való elhelyezkedését, képzését. Amikor e rendeletet törvényerőre emelték, egy mozgalom fejlődött ki az egész társadalomban e törvények ellen. E mozgalomban 56 leghíresebb művész, író vett részt, a háború alatt pedig 101 magyar tábornok vett részt a tüntetésben. A Hitler-befolyás idején hazánk volt az egyetlen ország Közép-Európában, ahol a zsidók szabadon, nyugalomban élhettek 1944. márciusig. Ezért 16.000 külföldi zsidó Horthy Magyarországában lelt menedéket. Goebbels „európai zsidó sziget”-nek nevezte hazánkat. A zsidó deportálások 1944. március 19-én kezdődtek, ahogy Eichmann kézbe vette ez ügyet, de amint már említettem, Horthynak sikerült lelassítania és leállítania Eichmann intézkedését, amelyet a német követ, 1944. október 10-én jelentett is Hitlernek, kifejezve elégedetlenségét.”[5]

Dr. John Lukács, Lakatos Géza életrajza előszavában írja, hogy amikor Eichmann-t Argentinában letartóztatták, és Jeruzsálemben bíróság elé állították, tanúvallomást tett: „Horthy intézkedése egyedülálló volt a Hitler által elfoglalt Európában. Egy ország – amely szövetségben volt Németországgal – alkalmazta az általános hadseregét a zsidóság megmentésére! Én soha nem hallottam ilyent. Amikor értesültem a történtekről, azt hittem álmodom, de később Lakatos kitiltott az országból.”[6] Fercsei János 1994-ben írja, hogy a „Schindler’s List” film egy német üzletember tevékenységét mutatja be, aki 1100 zsidó életét mentette meg. Mikor fognak filmet készíteni Koszorús Ferenc vezérezredesről, ki 250 000 magyar zsidó életét és még sok ezer idemenekült zsidó életét mentette meg?[7]

1938 és 1945 között, magyar történészek nem foglalkozhattak ez eseményekkel, félve attól, hogy kíhívjuk a Harmadik Birodalom ellenségességét. 1945 után, a Szovjet tiltott be minden ilyen irányú kutatást és közlést. Ezért nincs teljes és tiszta képünk erről az időszakról. A Bécsi Döntés is a tiltott időszak keretébe esett.

            Hernádi Tibor, hazai történész-író idézi Kovách G. István kutatási eredményét, melyet egy londoni könyvtárban talált: Fasiszta Nemzet? Antiszemita Magyarság? című írásban (Hunnia, 1991). Ez a bizonyíték 1943. október 14-i dátummal C12035 szám-jelzéssel, és 1943. október 15, F.O. 371/34498 számmal van nyilvántartva.

Ebben a dokumentumban „Namier professzor (zsidó képviselet) aggodalmát fejezi ki Magyarországnak a német szövetségből való idő előtti kiugrása miatt. Megállapítja, hogy Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való kilépés, vagy annak akár a kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot és ezzel a zsidók biztonsága veszélybe kerülne.”[8]

Az itt említett okmányból megtudhatjuk, a brit kormány elutasító válasznak magyarázatát A. W. S. Randall leírása szerint.

„Namier professzor a zsidó képviselettől (agency) tegnap közölte velem, hogy az ő emberei nagyon aggódnak, ha netán a magyar kormány idő előtt cserben hagyná Németországot, ami Magyarország megszállását eredményezné, és veszélyeztetné az ott élő 800.000 zsidót, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak.  A zsidók itt – mondta ő – úgy vélik, hogy Németország nem engedi a magyarok háborúból való kilépését mindaddig, amíg a német hadsereg azt megtudja akadályozni, sőt nyomban megszállná Magyarországot, amely a legnagyobb számú Európában még meglévő zsidóság megsemmisítését eredményezné.

„Azt mondtam, hogy a lehetőség már elő lett terjesztve (lásd a Tablet legutóbbi cikkét) mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a Szövetségesek oldalára.

„Namier professzor azt mondta, hogy az egyetlen remény, ahogy a zsidóság látja, ha a magyarok nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag biztosítva nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni.”

(Kézírás) „E kérdést megkülönböztetett figyelemmel kísérjük, és nem követeljük a magyaroktól, hogy nyíltan álljanak ki a németek ellen, amely a német megszállást eredményezné.  Úgy véljük, hogy e kockázat jelenleg kicsi.” 

(A fenti angol külügyminiszteri jegyzék részben megjelent Juhász Gyula: Magyar Brit Titkos Tárgyalások, 1943 című könyvében, Kossuth Könyvkiadó, 1978)

Mindezek után még mindig bűnösként elítélnek, egyre megújuló jóvátételt követelnek, de nincs szó Felvidék, Délvidék, Erdély, Őrség és a magyar nép háborúkba kényszerített kárvallottjainak és áldozatainak jóvátételéről. 

1956-ban elárultak, pedig a kommunizmus megbuktatásának előidézői a pesti fiatalok, munkások és parasztok voltak és egységes kiállásuk eredménye volt. 

1956 október 23.-a fémjelzi a világ legtisztább forradalmát, melynek keretében egy ország kelt küzdelemre a világ elnyomói ellen. Fő harcosai azok a fiatalok voltak, akiket az iskolákban az idegen rémuralom elméletei alapján neveltek, s nem is emlékezhettek a „régi jó időkre”, de az őket védő családi kör egyensúlyozni tudta az őket körülvevő rontás hatalmát.

Ha a világ által példaként elénk állított francia forradalmának vérgőzös förmedvényével állítjuk szembe 1956-t, láthatjuk e forradalom igazi nagyságát. Budapesten nem volt rombolás, az üzletek kirakatai érintetlenek maradtak, s nagy, nyílt, őrizetlen ládákban gyűjtöttek pénzt a forradalom özvegyeinek és árváinak

 Ugyanakkor elmondhatjuk IV. Béla királyunk panaszát, hogy segítség helyett most sem kaptunk mást, csak szavakat, napról napra kitartásra bíztatva bennünket a segítség reményében. Mindez soha nem vált valóra, a kalmárnemzetek suezi vállalkozásai fontosabbak voltak egy világot fenyegető moszkovita önkényuralom megfékezésénél.

Radics Géza: 1956 és előzményei című írásából idézek:

„Azonban, nehogy Moszkvában kételkedjenek az Egyesült Államok jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot küld november 2-án Titónak, akkor, amikor jugoszláv diktátor Brion szigeten tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record) a következőt:

„Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek nem barátságosak a Szovjetunióval, a Szovjetunió határán.” [9] Nem tudok róla, hogy eme táviratok teljes szövege valaha is  nyilvánosságra került volna.

            Eme sorsdöntő napokban volt egy másik emlékezetes sajtótájékoztatója is az amerikai elnöknek, amikor többek között a következőt mondta: „Az Egyesült Államok sem most, sem a múltban nem javasolt (biztatott) nyílt forradalmat egy védtelen társadalomnak, olyan hatalom ellen, amely ellen nem győzhet.”

            Oh! Yeah? – mondaná az amerikai. Amolyan kézmosás, mint kétezer évvel ezelőtt?

A hősi halottak számát illetően különböző számok vannak forgalomban. A legjobb becslések szerint 2600 lehetett a számuk, de ettől inkább több. Az eddig kiderítettek szerint a megtorlás éveiben 341 – más forrás szerint 356 – személyt akasztottak fel. Neveik a Pongrátz Gergely alapította Kiskunmajsai 56-os Múzeumban, fekete márványtáblára vannak bevésve. A kiskorúakat 18. születésnapjukon végezték ki. Az utolsót 1961 nyarán, ami jellemzi a kommunista Kádár-rendszer könyörtelen kegyetlenségét. 35 000 személyt vádoltak be, ebből 26 000-t tárgyaltak, melyből 22 000-t ítéltek el. További 13 000 embert kényszermunkatáborokba vittek. Figyelembe kell venni ama tényt is, hogy emberek százai, ha nem ezrei tűntek el nyomtalanul, akik holléte után nem volt tanácsos érdeklődni. Nyugatra kb. 200 000 ember menekült. Hatalmas érvágás volt ez a magyarságnak. Ha figyelembe vesszük az előzőekben felvázoltakat, és azt, hogy a szabadságharc leverése után megtörtént a visszarendeződés, amely az elkövetkező 36 évben felmorzsolta a magyarság egyébként is zilált nemzeti önismeretét és önbecsülését, akkor veszteségnek mondható az is, hogy megtört ama kibontakozási folyamat, amely hosszútávon elfogadhatóbb életkörülményeket eredményezett volna.

            50 év távolából fejet hajtunk a pesti srácok emlékének, akik a magyarság szabadságáért és függetlenségéért áldozták életüket. Nevüket vérükkel írták be a magyar történelem aranylapjaira.”

Az ENSZ Különbizottság jelentése Tanulságok és következtetések fejezetének XII. cikkelye[10] többek között a következőket mondja a forradalom leverése utáni időkről: ”...Kádár fokozatosan lemondott a forradalmi program legtöbb pontjáról holott azok teljesítését megígérte a magyar népnek. A szovjet csapatok kivonásának központi jelentőségű kérdésében előbb teljességgel magáévá tette a nemzet kívánságait, majd úgy eltávolodott tőle, hogy jelenleg megvitatni sem hajlandó azt. A munkások és a munkástanácsok hatalmát lépésről lépésre haladva semmisítette meg.”

A szovjet csapatok kivonása csak évtizedekkel később valósult meg, a szovjet birodalom bukása után. Addigra viszont az 1956-os szent forradalmat leverő moszkovita kommunisták már kinevelték utódjaikat, akik ötven évvel 1956 után még mindig hatalmon vannak, s 1956 áldozatainak sírján gyilkosaik ünnepeltetik magukat.

Ezek ellen és a régi sérelmek 50 éve gyűlő feszültségének feloldása érdekében indult a 2006 októberi békés felkelés, a nemzet ősi alkotmánya és szabadsága helyreállításának reményében. Az itt résztvevő fiatalokat, a most bukó kommunisták szócsöveként a külföldi sajtó némely képviselője – csakúgy, mint 1956-ban – garázdálkodó huligánoknak és most már náciknak is nevezik. A külföldi sajtó egy nemzet szabadságtörekvéseit annyira sem méltatja, hogy napi híreik között megemlítenék a történteket, vagy megbeszélnék a jelenlevőkkel a történtek hátterét és céljait.

1956-ban Magyarország indította el a kommunizmus összeomlását,

2006 ma is folyó küzdelme a tankok helyett a bankok kényszeruralmának, a globalizmus ember és nemzetellenes törekvéseinek szab gátat, az azokat fenntartó erkölcsi posvány megszüntetésével. Most reméli valóra váltani 1956 követeléseit, melynek igazáért egy teljes nemzedék áldozta életét.

1956-os pesti srácokat Szent Imre vezérelte az ő napján bejött tankok és az idegen rémuralom ellen, ők voltak ott a berlini fal ledöntésénél, a szovjetunió bukásánál. Ők állnak most is őrt nemzetünk újjászületésénél, az igazság, az erkölcs diadaláért küzdve.

Az ENSZ bizottság beszámolója semmiben nem tudta Magyarországot elmarasztalni, mint ahogy az ősi papjaink ellen indított inquisitiós perek is kénytelenek voltak megállapítani „Bűnt nem találtunk bennük”. S itt ismét feldereng a 2000 év előtti kép is...

Mint mindig: népünk a lélek és igazság fegyvereivel, s építő szándékkal küzd nemcsak önmagáért, hanem az egész világ szebb jövőjéért.