Bóna M. Ilona
Javaslatok a magyar-magyar megbékélésre
Kérjenek bocsánatot
- a II. világháborús honvédő katonáktól és utódaiktól;
- az otthonaikból elűzött kitelepítettektől és utódaiktól;
- az államhatalom által, a „nép nevében ellenérték
nélkül” kisajátított üzleteikből- műhelyeikből a
gyárakba tereltektől és utódaiktól;
- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erőszakos
TSZ-esítésének áldozataitól és utódaiktól;
- a málenkíj robotot túlélőktől és utódaiktól;
- a recskihez hasonló büntető- átnevelő táborokat
túlélőktől és utódaiktól;
- az 1956-os forradalomban és szabadságharcban
elesettektől, bebörtönzöttektől, kivégzettektől és
üldözöttektől és utódaiktól és
- az 1945 előtti értelmiségiektől és utódaiktól!
A fogolytáborokban felejtett, II. világháborús honvédő katonák kiadatását nem kérte az 1945 utáni magyar állam! Minden nemzet nyomoztatott a honvédő katonái után.
Egyedül Magyarország nem volt kíváncsi a honvédő katonáira!
Ha mégis valaki hazavergődött valamilyen csoda folytán, megdöbbenve tapasztalhatta, hogy ami hazafias kötelessége volt, mármint a behívó parancsnak engedelmeskedve bevonulni, az addigra ellenséges cselekedetté változott és olyan üldöztetésben volt részük, hogy azt kívánták, bárcsak odavesztek volna a háborúban! Inkább az ellenséges országtól a halál, mint a saját hazájától az életfogytig tartó megtagadtatás!
Ezeknek a nehézsorsú embereknek és utódaiknak jár az erkölcsi rehabilitáció mellett az újrakezdéshez - a közpénzekből való -újrakezdési anyagi támogatás!
Nyilvánosan bocsánatot kell tőlük- (egyenként- személyre szólóan) és utódaiktól kérni!
Ha ez megtörtént volna 1990-ben és az azt követő években, akkor pl. nem gyűlölték volna olyannyira az erdélyi nemzettestvéreinket. Hiszen, a tordai harcok során, 1944-ben 11 harckocsi tartotta hősiesen a frontot két szovjet páncélos hadoszloppal (200 harckocsival) szemben!!!
Alig tértek haza abból a harcból is hős katonáink. Ám aki hazatért, annak számkivetettség lett osztályrésze és ezért megkeseredett, boldogtalan emberek lettek, akikkel a rokonságnak sem volt tanácsos összetartani…, nemhogy a határon túliaknak megszavazni a kettős állampolgárságot!
A málenkíj robotot túlélőknek is ugyanaz a nehéz sors jutott, mint a fogságból hazatérő II. világháborúban harcoló honvédő katonáknak.
1945-ben a szovjet katonáknak parancsba volt adva, hogy szám szerint mennyi embert kell begyűjteni málenkíj robotra. Voltak falvak, ahol a már „békeidőnek” számító 1945. április 4-ét követően összefogdosták a fiatalokat (nőket, férfiakat) az utcán és fölrakták a teherautóikra és irány Szibéria! (A nőket előtte meg is erőszakolták.)
Aki túlélte szörnyű szenvedéseit és haza tudott valamilyen csoda folytán jönni, az nemhogy elégtételért folyamodhatott szülőhazájában, hanem még akkora ellenőrzöttséget (rendőri felügyeletet) kapott a nyakába, hogy még azt is el kellett hallgatnia, hogy egyáltalán hol járt hosszú évekig! Annyira mélyen befészkelte magát a félelem ezeknek az embereknek a lelkébe, hogy jobbnak találták elhallgatni az igazságot utódaik elöl. Az elhallgatás, pedig a hazugság legalattomosabb fajtája, mert az ellen nem lehet védekezni, életstratégiát kialítani, amiről nem is tudunk!!!
Éppen ezért, olyan politikai erőre van szükség, amelyik programjában meghirdeti és már a kampányban megkezdi az erkölcsi és anyagi rehabilitációját a nehézsorsúaknak és utódaiknak!
Akik szintén NEHÉZSORSÚ-vá váltak, mert a 64 éve tartó negatív megkülönböztetés (diszkrimináció) miatt a társadalom peremére – belső száműzetésre - kényszerültek:
- az otthonaikból elűzött kitelepítettek és utódaik;
- az államhatalom által, a „nép nevében ellenérték nélkül” kisajátított
üzleteikből- műhelyeikből a gyárakba tereltek és utódaik;
- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erőszakos TSZ-esítésének
áldozataik és utódaik;
- a málenkíj robotot túlélők és utódaik;
- a recskihez hasonló büntető- átnevelő táborokat túlélők és utódaik;
- az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek,
bebörtönzöttek, kivégzettek és üldözöttek, valamint utódaik.
Az otthonaikból elűzöttek két csoportját ismerjük:
· akiket a nyugati államokban már 1945 után oda menekült rokonság patronált és segített a nyugati letelepedésben, egzisztencia teremtésben;
· akik nem tudtak hova menekülni és „itthon” maradtak.
Akik a nyugati államokban otthonra találtak és tehetségük szerint kibontakozhattak, egzisztenciát tudtak önmaguk és utódaik számára biztosítani – nekik is jár az erkölcsi rehabilitáció és az elűzetésük miatti bocsánatkérés!!!
Akik „itthon” maradtak és vállalták a belső emigrációt, azoknak is jár a nyilvánossá tett bocsánatkérés, amit utódaikkal is hivatalosan közölni kell! Ugyanakkor, minden utód, aki javítani szeretne saját- és családja sorsán, ingyenességet kell, hogy kapjon az ehhez szükséges (akár szakmai, akár társadalmi ismeretek) megszerzéséhez!!!
Az államhatalom által, a „nép nevében ellenérték nélkül” kisajátított üzleteikből- műhelyeikből a gyárakba tereltek és utódaik számára is jár az erkölcsi rehabilitáció! Sőt, az anyagi is! Ennek is nyilvánosnak kell lennie. Ha már nem élnek azok, akikkel mindez megtörtént, akkor is nyilvánossá kell tenni azt a tényt, mellyel negatívan megkülönböztették és a társadalom perifériájára száműzték ezeket a nemzettestvéreinket!
Az utódoknak akkor is meg kell tudniuk, hogy miért tépték ki családjukat gyökerestül a nemzet testéből és miért lett a sorsuk egyfajta gyökértelenség a saját hazájukban.
Meg kell tudniuk, hogy az 1945-ben polgárosodó magyarság mindenétől ki lett fosztva és javaik (melyeket többnyire egy-egy műhely és annak technikai munkaeszközökkel való felszereltsége jelentette) ellenérték nélkül un. társadalmi tulajdonba lett véve. Tette ezt a hatalom olyan megfélemlítéssel, hogy soha senki nem mert utódainak minderről beszélni. Ezeknek az embereknek nem lehetett több a gyermekük, mint szakmunkás – teljesítmény bérben. Bárki, bármilyen szakterületen szeretett volna továbbtanulni soha nem kapott zöld utat és állami támogatást semmihez. Az ilyen nehézsorsúak utódait érte a rendszerváltozás nevezetű változás többnyire „munkás” státuszban és a legszegényebb élethelyzetben. Nekik kellett volna mindenért fizetni akár egy magán-vállalkozás elindításához, vagy a hogyanhoz szükséges ismeretek megszerzéséhez. A nehézsorsúak utódait is megilleti az erkölcsi rehabilitáció mellett az anyagi támogatás az újrakezdéshez (otthonhoz jutás- munkahely-teremtés át- és továbbképzés) közpénzekből!
A saját földjeiken gazdálkodó parasztok erőszakos TSZ-esítésének áldozatai, akik 1990 után nem mertek jelentkezni az un. kárpótlásért, mert annak idején (a TSZ-be erőszakolásukkor) lemondtak minden tulajdonjogukról. Ugyanis, csak így kerülhették el, hogy kulák-listára kerüljenek. Ami egyenlő lett volna a recskihez hasonló átnevelő táborba való száműzetéssel, vagy a már gyári munkahely elvesztésével.
Az ilyen sorsüldözött utódai a mai napig számkivetettek és elsők között veszítették el állásaikat, mert semmilyen (anyagi- ismereti- kapcsolati) tőkével nem rendelkeztek. A gyökértelenség lett osztályrészük… és sok esetben azt sem tudja, hogy ki fia borja is valójában. Ami a legszomorúbb, hogy már nem is akarja tudni, mert annyira „megszokta a rosszat”! Ezek az emberek lettek a legnagyobb vesztesei az un. rendszerváltozásnak.
Az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek, bebörtönzöttek, valamint a kivégzettek utódai- rokonai sorsa egy nagyon fájón sajgó seb a nemzet testén-lelkén!
Ennek orvoslása a legösszetettebb feladat.
Hiszen, itt már muszáj megemlíteni, hogy a titkosszolgálatok által beszervezett rokonok és ismerősök a mai napig jelentenek megbízóiknak!
Ezek a megbízók megtalálták minden megbízott zsarolhatóságát és ezzel a mai napig „szolgálatra” kényszerítésüket.
Mindaddig, míg ezen milliomossá és milliárdossá vált megbízók nem lesznek elszámoltatva, a megbízottak - és azok akikről jelentési kötelezettségük van - jelentési kötelezettségüknek eleget kell tenniük! Nehéz őket tetten érni, hiszen többségük valamilyen „bújtatott-polgári” állásban dolgozva jelentget megbízóinak az 1956-os harcokban jeleskedőkről és utódaikról. Aki többnyire a legjobb barátja, vagy a házastársa!!!!
Nos, amiért ezen besúgók hozzátartozóit azon mód valamilyen tragikus esemény érte, mihelyt megtagadni akarta a besúgási engedelmességet, bizony a mai napig családok százezrei zsarolhatók emiatt!!!
Sürgősen le kell nagy nyilvánosság mellett leplezni ezen MEGBÍZÓKAT és el is kell ítélni őket! Ugyanakkor az évtizedekig jelentgető kis megbízottakat „takarékra” kell tenni, de szigorúan, hogy azok akikről jelentgettek, felszabadulhassanak ezen nyomás alól és maradéktalanul kifejthessék pozitív tevékenységüket a haza- és a benne élők javára, családtagjaik büszkeségére és örömére!!! Ehhez minden eszközt meg kell találni és az eddig negatívan diszkrimináltak rendelkezésére bocsátani!
Elejét kell venni egyszer, s mindenkorra annak, hogy az 1956-os szabadságharcosok ellenségei kerüljenek olyan hatalmi helyzetbe, hogy kisajátíthassák maguknak az 1956-os forradalom és szabadságharc megünneplését! Ezzel, szabad utat kaphatna az önállóság felelősségével élő 1956-osok és utódaik nemzetükért való kreatív életvitele és tevékenysége. Amihez, ha szükséges, minden erkölcsi és anyagi támogatást meg kell adni!
A továbbiakban Frigyesy Ágnest idézném az 1945 előtti értelmiségiek és utódainak sorsáról szóló írásában:
Szeretném felhívni figyelmeteket/figyelmüket arra, hogy a negyvenes-ötvenes években az egész magyar értelmiséget lefejezték, (börtön, kitelepítés, Gulág stb.) s az akkori entellektüelt fizikai munkára kényszerítették!!! Tehát, akik nem haltak meg, de évtizedeken át cipelték egy méltatlan sors cudarul nehéz napjait, azok is a kommunizmus áldozatai. (Lásd pl. Regőczi atyát) Sőt! Szeretném felhívni a leendő kormány figyelmét arra, hogy ezen családok leszármazottai ma is hátrányban, hátratételben részesülnek, ui. elsősorban nem ők kerülnek jó pozíciókba, hanem mások... Láss csodát, előttük mindig bezárul az ajtó!!!
Ha pedig bekerülnek egy-egy jó helyre, működvén valamilyen szinten a régi ÁVÓ hálózata, titkosszolgálata, előbb-utóbb mindenhonnan kiszorulnak... Lásd az én példámat!
Újságíróként nem érvényesülhetek megfelelően, mert a családi hátterem kommunista-ellenes, Horthy vezérkari Nagyapámmal az élen, akire büszke vagyok, de ebből soha, semmilyen előnyöm nem származott, sőt egyelőre csak hátrányom! Ingyen munkákból, minimális honoráriumokból, valamint az emigrációban élő két jeles hazafi támogatásával tartom fenn magam! Ez elképesztő és tarthatatlan! Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy nem hagytam magam kilóra megvenni! De kérem észrevenni e méltatlan körülményt!
A munkahelyekre beépített volt kommunista erők pontosan tudják, ki kicsoda. És utasítást kapnak arra, kit kell kiszorítani egy-egy munkahelyről! …” (Frigyesy Ágnes)
Meg kell szervezni számukra - a hazájuk földjén is, az egyfajta belső száműzetésben élőknek - az újrahonosítását!
Ehhez nem kell más, mint az erre vonatkozó adatok nyilvánossá tétele, és a negatív diszkriminációt évtizedekig gyakorló hatalom képviselői- (emeszempé), valamint jogutódpártjainak (emeszpé, eszdéesz, emdéef) képviselői részéről a nyilvános bocsánatkérés!
Ahol már meghaltak ezen nehézsorsúak, őket posztumusz illeti a bocsánatkérés, amit az utódoknak kell átadni!
Ezen utódok, ha bármiben segítségre szorulnak az újrakezdés során, minden támogatást (induló tőke, ismeretek megszerzése) – a szociális felzárkóztatás keretén belül - meg kell kapniuk!
Bp. 2010. február 11-én: a „Becsület Napján”, valamint a kommunizmus áldozatainak emléknapján, febr. 24-én.
Bóna Mária Ilona