Dr. Bokor Imre

’56 

A VÖRÖS BIRODALOMBAN

/Leningrádból nézve/

INFORMÁCIÓK ÉS DEZINFORMÁCIÓK

          1956. október 24-én hallottunk először a „szálláskörletben” lévő vezetékes rádióból (valójában egy kétcsatornás, falra szerelt hangszóróból)  arról, hogy Budapesten fegyveres csoportok csaptak össze a rendfenntartókkal, és a diákok, valamint  a munkások különféle követelés-listákkal  álltak elő a kormánnyal szemben.

            A „központi” napilapokban rendkívül szűkszavú - magyar vonatkozású - közlemények jelentek meg, így jóformán semmit sem lehetett megtudni arról, hogy mi történt és mi történik Budapesten, illetve Magyarországon.

            Ez a „vérszegény” tájékoztatás szerves része volt a hagyományosan kiválóan működő szovjet-bolsevik konspirációs gyakorlatnak, napok, hetek vagy hónapok (sőt évek) teltek el egyes események lezajlásának közzétételéről, a valóság bemutatásáról, illetve a részletkérdések felvillantásáról (lásd: Kubába telepített rakéták, csernobili katasztrófa, Kurszk atom-tengeralattjáró  tragédiája, stb.).

…………………………………………………………………………………………………..

^xMEGJEGYZÉS: Ma már közismert, hogy a ’917-es, Nagy Októberi Szocialista Forradalomként (NOSZF) címkézett bolsevik puccs négy valótlanságot tartalmazott: (1) nem volt nagy,  (2) nem októberben volt,  (3) nem volt szocialista és (4) nem volt forradalom. Minden más „stimmel”. Az igazi októberi forradalom hazánkból sugárzott át a kegyetlen bolsevik diktatúrára, és olyan „sugárbetegséget” okozott neki, amely a bukását eredményezte.

Megközelítőleg 1956. október végéig tartott  az a „vérszegény” állapot, hogy a magyarországi eseményekről csak egy apróhirdetéshez hasonló méretű, négy-öt mondatba sűrített információk jelentek meg a napilapokban, nem ellenforradalmat, hanem fegyveres felkelést  (vooruzsonnoje vossztánie) és felkelőket (vossztávsije) emlegettek, akik csoportokba verődve, fegyverrel a kezükben, akarják rákényszeríteni - a személyi összetételében gyakran változó kormányt - követeléseik teljesítésére.

A szűkszavú közleményekben utaltak a Nagy Imre–féle kormány megalakulására, az egykori személyi kultuszért felelősek ismeretlen helyekre történt távozására, továbbá a Magyarországon lévő szovjet csapatok kivonásának követelésére, valamint a visszásnak vélt magyar-szovjet kereskedelmi, gazdasági kulturális és más jellegű kapcsolatok felülvizsgálatára és rendezésére.

Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a saját rádiónkon - éjfél után – „be tudtuk fogni” a Petőfi Rádiót, és meghallgathattuk az otthoni híradásokat, valamint rövidhullámon a Szabad-Európa Rádiót, így összehasonlíthatatlanul bővebb információval rendelkeztünk a magyarországi eseményekről, mint az „átlag” szovjet polgárok.

Mind az Akadémia területén, mind pedig a városban azt érzékeltük, hogy az emberek (kivétel nélkül) szimpatizáltak velünk, mivel az egyenruháról könnyen felismerték, hogy magyarok vagyunk. Általában egyenruhában jártunk, mert ellentétben az itthoni gyakorlattól, a szovjeteknél elterjedt volt a mundér viselete, még azok körében is, akik már „kikoptak” az aktív katonák köréből, és aki csak tehette, köznapi vagy ünnepi (dísz) egyenruhában „parádézott”, napi programjától vagy a „célobjektum” jellegétől (áruház, színház, sportlétesítmény, étterem, stb.) függően.

Valami csalhatatlan „hetedik érzékkel” megsejtették, hogy Magyarországon olyan történelmi dolgok zajlanak, amelyek sokkal jobban érintik őket, mint ahogy azokat a központilag „vezényelt” közszolgálati médiumok kezelték.  A sztalini diktatúra keserves tapasztalatai alapján, abból is sok mindent megéreztek és megértettek, amit igyekeztek ügyesen vagy ügyetlenül  titkolni  előlük.

Feltehetően ennek volt köszönhető az a példátlan eset, amely az Akadémia hó végi (szokásos) összevont politikai tájékoztatóján (október 29-én) zajlott le, a több száz főt befogadó „lejtős” teremben, szovjet, mongol, bolgár, csehszlovák, lengyel, albán, román, NDK-s és magyar tisztek (akadémiai hallgatók) jelenlétében. Amikor a fórum jellegű rendezvényen a politikai tiszt befejezte a közel-keleti helyzettel, valamint  a közelgő NOSZF ünnepségre való előkészülettel kapcsolatos mondókáját, és áttértek a befejezést megelőző kérdések, illetve hozzászólások napirendi pontjának  kipipálásához, valamint a hozzászólások kipipálásához,- az egyik szovjet hallgató megkérdezte az előadótól, hogy: „mi a helyzet Magyarországon, mi várható az új magyar kormánytól?”.

Az előadó sajnálkozva jelentette be, hogy nem állnak a rendelkezésére a sajtóból és a rádióból ismerteken kívül részletesebb információk, de talán a jelenlévő magyar tisztek többet tudnak arról, hogy mi történik a hazájukban.

Felemelt kézzel - azonnal - jelentkeztem hozzászólásra, és ismertettem a hallgatóság előtt, hogy Magyarországon forradalom zajlott le, a személyi kultusz egykori vezetői (Rákosi, Gerő, Farkas és társaik) eltűntek az országból. Megalakult a Nagy Imre-féle kormány, bevezették a többpártrendszert, visszaállították nemzeti ünnepeinket, címereinket és zászlónkat, kiengedték (valamint kiszabadították) a bebörtönzött politikai foglyokat, feloszlatták az ÁVH-t, megalakultak a munkástanácsok, forradalmi katonai és más bizottságok, amelyek követelik a szovjet csapatok kivonását az országból. Pontosan nem emlékszem arra, hogy a Petőfi Rádióból és a Szabad Európa rádióból kapott információk alapján,-  mennyi mindent  voltam képes felsorolni, de az maradandó nyomott hagyott bennem, hogy minden egyes mondatomat hangos helyeslés, bekiabálás vagy taps követte („bravó magyarok”, „mologyec/mologyci=derékfickó(k)/fenegyerek(ek)” „nálunk is ez kellene”,  „mi keresnivalónk van Magyarországon?”, stb.,). 

Szinte felforrósodott a „levegő”, és tovább növekedett a magyarokkal szembeni szimpátia a környezetünkben, de felelősséggel állíthatom, hogy az egész városban, illetve a Szovjetunióban, különös tekintettel arra, hogy a másnap megjelent szovjet és kínai kormánynyilatkozatok lényegében megerősítették azt a közhangulatot, hogy jogos volt a magyarok fellépése a zsarnokság ellen.

Meg kell még említenem, hogy két nap múlva (október 31-én) az Akadémia mellett lévő Politechnikai Intézetbe kaptam egy meghívást, hogy tájékoztassam őket a magyarországi helyzetről.  Itt egy kisebb tárgyalóteremben, mintegy 50-60 fős hallgatóságnak tolmácsoltam az október 29-én elmondott információimat a magyarországi eseményekről.  Ekkor már közismert volt az emberek előtt a szovjet kormánynyilatkozat, tehát kevésbé csodálkoztam a vártnál is barátságosabb és melegebb fogadtatáson. 

Talán sokan emlékeznek arra, hogy az Antall kormány, majd pedig a Horn kormány idején, mintegy 10-14 szovjet-orosz állampolgár kapott magas kormánykitüntetést azért, mert 1956-ban kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett, ellenezték a szovjet katonai intervenciót, és ezért súlyos (többéves) börtönben vagy munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték őket.

Ezek közül többen a leningrádi tanintézetek egyetemi tanárai voltak, illetve a leningrádi gyárakban dolgoztak. Valójában,- nagyságrendekkel több személyt ítéltek el a magyar forradalom melletti kiállásukért, de természetesen ezek felderítése közel ötven év távlatából  szinte lehetetlennek tűnik.

SZOVJET KORMÁNYNYILATKOZAT

Október 30-án a TASZSZ a következő kormánynyilatkozatot adta ki (kivonatos ismertetés):

„A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége külkapcsolatainak megingathatatlan alapja volt és marad az összes államok békés egymás mellett élésének, barátságának és együttműködésének politikája

A szocialista nemzetek nagy közösségéhez tartozó országok, amelyeket a szocialista társadalom felépítésének közös eszméi és a proletár nemzetköziség elvei egyesítenek, kölcsönös kapcsolatainkat csakis a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásának, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik.

A második világháború és a fasizmus szétzúzása után ezen az alapon épült fel, erősödött és bizonyította be Európa és Ázsia több országában nagy életerejét a népi demokratikus rendszer.

Az új rendszer kialakulásának és a társadalmi viszonyok mélyreható forradalmi átalakulásának folyamatában nem kevés nehézség, megoldatlan feladat és közvetlen hiba volt a többi között a szocialista országok kölcsönös viszonyában. A rendellenességek és hibák következtében lekicsinyelték az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszonylatában.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa a leghatározottabban elítélte ezeket a rendellenességeket és hibákat, és feladatul tűzte ki, hogy a Szovjetuniónak a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyában következetesen meg kell valósítani a népek egyenjogúságának lenini elveit.

Mint ahogyan a legutóbbi események megmutatták, szükségessé vált, hogy megfelelő nyilatkozatot tegyenek közzé, amely megvilágítja a Szovjetunió álláspontját, a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyáról, elsősorban gazdasági és katonai téren.

A szovjet kormány kész megvitatni a többi szocialista ország kormányával azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják a szocialista országok gazdasági kapcsolatainak további fejlesztését és erősítését avégett, hogy kiküszöbölje a gazdasági kapcsolatokban a nemzeti szuverenitás, a kölcsönös előnyök és az egyenjogúság elve megsértésének bármiféle lehetőségét.

Ezt az elvet ki kell terjeszteni a tanácsadókra is. Ismeretes, hogy a Szovjetunió az új társadalmi rend kialakulásának első időszakában a népi demokratikus országok kormányainak kérésére bizonyos számú szakembert – mérnököket, mezőgazdászt, tudományos dolgozót, katonai tanácsadót – küldött ezekbe az országokba. A szovjet kormány az utóbbi időben több ízben felvetette a szocialista államok előtt tanácsadói visszahívásának kérdését.

Ismeretes, hogy a varsói szerződés (Sic!) és a kormánymegállapodások értelmében szovjet egységek állomásoznak a Magyar, a Román és a Lengyel Köztársaságban (Sic!). A szovjet kormány kész megvizsgálni a varsói szerződésben (Sic) részt vevő többi szocialista országokkal az illető országok területén tartózkodó szovjet csapatok kérdését.

A szovjet kormány szükségesnek tartja, hogy nyilatkozatot tegyen a magyarországi eseményekről. Az események azt mutatják, hogy a magyar dolgozók, akik említésre méltó előrehaladást értek el a népi demokratikus rendszer alapján, jogosan vetik fel azt a kérdést, hogy a gazdasági együttműködés terén ki kell küszöbölni a meglévő komoly hibákat, hogy tovább kell fokozni a lakosság anyagi jólétét, hogy harcolni kell az államapparátusban megmutatkozó bürokratikus eltévelyedések ellen. A dolgozóknak ehhez a jogos és haladó mozgalmához azonban sötét, reakciós és ellenforradalmi erők csatlakoztak, amelyek a dolgozók elégedetlenségét arra használják fel, hogy aláássák az országban a népi demokratikus rendszer alapjait, és visszaállítsák a régi földesúri-kapitalista rendet.

A szovjet kormány a magyar kormány kérésére hozzájárult ahhoz, hogy szovjet katonai alakulatok vonuljanak be Budapestre, avégett, hogy a magyar néphadseregnek (Sic!) és a magyar karhatalmi szerveknek segítséget nyújtsanak a városban a rend helyreállításához.

A szovjet kormány szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére, utasítást adott a katonai parancsnokságnak, hogy vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja.

Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a varsói szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.(Sic!)^xx

^{-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------}

…………………………………………………………………………………………………………………

^xxMEGJEGYZÉS: Példátlanul álszent, hazug, alattomos és megtévesztő nyilatkozat!  A mondatszerkesztési és helyesírási hibák tömegéből kitűnik a szovjet kormány kapkodása és elbizonytalanodása.

Ma már pontos (dokumentált) ismereteink vannak arról, hogy a szovjet kormány intézkedésére, már 1956. október 23-án, 19.45^h –kor, a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka (P. I. Batov hadseregtábornok) egy lövész és egy gárdahadosztály részére harci riadót rendelt el, és megparancsolta, hogy Csap-Beregszász-Nagyszőlős térségében lépjék át a szovjet-magyar államhatárt, és vonuljanak a Hatvan-Jászberény, Szolnok-Abony körzetben kijelölt gyülekezési körletükbe! Ebben az időben a magyar rádió stúdiójánál még egy lövés sem dördült el!

Ezt követően folyamatosan özönlöttek be a magyar-szovjet és a magyar-román határokon át a szovjet csapatok, Konyev marsall vezetésével, szöges ellentételeként a szovjet kormány-proklamációban foglaltaknak.

A szövegben lévő aláhúzások, az adott szavak vagy mondatrészek durva tartalmi ellentmondását jelzik.

KÍNAI KORMÁNYNYILATKOZAT

            Az Új-Kína hírügynökség (1956. november elsején publikált)  jelentése szerint, Kínai Népköztársaság kormánya a következő nyilatkozatott tette a Szovjetunió kormányának október 30-i nyilatkozatáról (kivonatos ismertetés):

            A Kínai Népköztársaság kormánya úgy véli, hogy a Szovjetunió kormánynyilatkozata helyes.  Fontos jelentősége van a szocialista országok közötti kölcsönös kapcsolatokban elkövetett hibák kijavítása és a szocialista országok közötti egység megszilárdítása szempontjából.

            Minden szocialista ország független és szuverén állam. A szocialista országok csak ily módon érhetik el igazi testvéri barátságot és a szolidaritást a kölcsönös segélynyújtás és együttműködés révén.

            A szocialista országok közti viszonyban hibák is voltak. Ezek a hibák egyes szocialista országok közti félreértésekre és elidegenedésre vezettek. A félreértések és elidegenedések miatt néha feszült helyzet is keletkezett. A szovjet kormány késznek nyilatkozott arra, hogy a kölcsönös különböző kapcsolatok kérdéseit baráti tárgyalások útján oldja meg.

            A Kínai Népköztársaság kormánya megjegyzi, hogy a legutóbbi események során a lengyel és a magyar nép követelte a demokrácia, a függetlenség és az egyenlőség szilárdítását, a nép anyagi jólétének fokozását, és úgy véli, hogy ezek a követelések teljesen helyesek.

            Az igen csekély számú reakciós elem elleni harcban a legszélesebb néptömegek tömörülésének kérdése nemcsak egy szocialista országot érintő kérdés, hanem olyan kérdés, amely méltó sok szocialista ország, ezek között a mi országunk figyelmére is.

            Tekintettel a szocialista országok közötti ideológiai egységre és harci céljuk közösségére, gyakran és könnyen megtörténik, hogy egyesek olykor figyelmen kívül hagyják az államok egyenjogúságának elvét államközi viszonyokban. Az ilyen hiba lényegében a burzsoá sovinizmus hibája, nagyhatalmi sovinizmus hibája, komolyan károsítja a szocialista országok szolidaritását és közös ügyét.

^xxMEGJEGYZÉS: Páratlanul képmutató és hazug nyilatkozat! Október 31-én Liu-Sao-Csi, kínai párt-és kormányküldött már összeölelkezett Moszkvában Hruscsovval és „áldását adta” a magyarországi forradalom leverésére. A szovjet és a kínai kormánynyilatkozatokkal elaltatták a nyugati világ és a magyar forradalmi erők éberségét, elterelték a figyelmet a határainkon át beözönlő szovjet csapatokról. A „kommersz”, szocialista halandzsa szavak tömegétől hemzsegő nyilatkozatok tartalma, valamint a mögöttük lévő valóságos tények halmaza is igazolja, hogy a szocialista államokban kormányszintre emelték a gátlástalan hazudozást (valamint a konspirálást), a világ közvéleménye elé terjesztett kormánydokumentumok, „köszönő viszonyban” sem voltak az igazsággal.

                A szövegben lévő aláhúzások,- az adott szavak vagy mondatrészek durva tartalmi ellentmondását jelzik.

A SZOVJET KATONAI INTERVENCIÓ ELŐKÉSZÍTÉSE

            Bár már említés történt arról, hogy a katonai beavatkozás gyakorlatilag már október 23-án be lett indítva a Kárpáti Katonai Körzet csapatainak riadóztatásával és útbaindításával Magyarország területére, azonban a további hadműveletek lebonyolításához Hruscsovnak meg kellett szerezni a Varsói Szerződés többi tagállamainak, Kínának, és nem utolsó sorban a szovjet állampolgároknak a „jóváhagyását”, illetve hallgatólagos vagy látszólagos támogatását. Mindezek az előkészületek nagy titokban folytak, és csak a hónap vége felé kezdtük érzékelni az otthoni rádióadásokból, hogy valami borzalmas dolog történik a kulisszák mögött.

            Nehéz volt tisztán látnunk (nem is lehetett), mert a két kormánynyilatkozat alapján elképzelhetetlennek tartottuk, hogy külső erőszakkal akadályozzák meg Nagy Imre kormányát az elfogadott programpontjainak teljesítésében.

            A Leningrádi „légkört” igazolja, hogy november elsején, a SZABAD KOSSUTH RÁDIÓHOZ küldött magyar nyelvű táviratunkat aznap este felé, 19.02 h-kor, beolvasták a hírek között.

            Ennek a táviratnak az az (egyik) érdekessége, hogy a szovjet postán minden ellenőrzés nélkül átment, a feladásnál nem kötözködtek, holott más alkalommal esetleg órákat kellett várni, hogy a magyarnyelvű szöveget ellenőrizzék, és a táviratot felvegyék, de még akkor sem volt ritkaság, hogy több nap kellett, amíg a címzetthez eljutott, bár nem kizárt, hogy ebben a késésben az otthoni BM-es kispajtások sem gyorsító katalizátorok voltak.   A levelekről nem is beszélve, amelyek „átfutási” időtartama átlagosan 3-4 hét között mozgott, teljesen függetlenül attól, hogy „sima” levélként, vagy expressz küldeményként, illetve légipostán lett feladva.

Eközben, a Kreml „boszorkánykonyhájában” teljes gőzzel beindult az a mérhetetlen fontoskodású tanácskozás, amelyben a kormány és a PB tagjain kívül a  már említett kínai megbízott is (időnként)  ott fontoskodott, sőt egy alkalommal Rákosi Mátyás véleményét is kikérték, majd Kádárt sem hagyták ki a sorból. A szupertitkos tanácskozás részleteiből nem sok került nyilvánosságra, csupán Rákosi kotyogta el valahol, hogy „vérzett a szíve  a budapesti harctevékenységekért, amiért - - - - /MOST FOGÓDZKODJANAK MEG TISZTELT OLVASÓK !!!/ - - - - -  a magyar kommunisták ennyi bajt és gondot okoztak a szovjet elvtársaknak”…

            Kína „megdolgozása” nem okozott különösebb gondot, mert a „keletiek” gondolkodását ismerve, nem zavarta őket a november elsején kiadott kormánynyilatkozatuk, hiszen abba „becsempésztek” olyan szavakat és gondolatokat, hogy szükség esetén fordíthassanak a politikai köpönyegen.

            A Varsói Szerződés tagállamaival sem volt gond, vezetőikben buzgott a szocialista internacionalizmus, oly annyira, hogy a románok készek voltak arra is, hogy csapatokat indítanak Magyarországra, felsejlett bennük a „Tisza vonalának” kérdése, valamint a hajdani budapesti bevonulásuk örömteli eseménye. Hruscsov viszont lehűtötte a lelkesedésüket, nem akart osztozni senkivel abban a dicsőségben, hogy a több mint százötvenezer fős, állig felfegyverzett reguláris katonasága, képes felülkerekedni a benzines palackokkal harcoló gyerekeken. Azt a Sztalini mondást is jól ismerte, miszerint: „A zsákmány azé, aki megszerzi!”.

            Hátra volt még J. B. Tito meggyőzése. November 2-án Hruscsov Malenkov társaságában Jugoszláviába repült, hogy Titonál „tegye tiszteletét” az intervenció előtt, vendéglátója Brion-szigetén lévő tanyáján. Titot azért hagyta utoljára, hogy a többiek igenjével is operálhasson a „konok” jugoszláv diktátor felé. Tárgyalása sikeres volt, bár ezért egy éjszakát végig kellett enni és inni Tito káprázatos rezidenciájában, sőt meg kellett tekinteni az egzotikus vadállatokkal betelepített – maszek – zoo-rezervátumát is. De hát: „valamit,- valamiért”!

            Ezalatt került sor a leendő magyar bábkormány vezetőjének kiválasztására is.  Hruscsov Münnichet hozta szóba, Tito pedig Kádár javasolta, végül pedig Hruscsov  (barátsága bizonyítékaként) elfogadta Tito jelöltjét. Eredetileg már Moszkvában Kádár mellett döntöttek, de Hruscsov ravasz politikusnak bizonyult, jól tudta, hogy a hiú és öntelt Tito presztízskérdésnek tartja saját jelöltjének elfogadtatását, ezért „dobta” be elsőként Münnich nevét, mert tisztában volt azzal, hogy Tito ebben az esetben Kádárral fog „előrukkolni”. 

A SZOVJET KÖZVÉLEMÉNY MEGDOLGOZÁSA

            Hruscsov,-  Sztalin egyik legjobb munkatársához és tanítványához méltóan, Tito lefelé mutató hüvelykujjának láttán, szabad jelzést adott Zsukov és Konyev marsalloknak Magyarország lerohanására.

Az események felgyorsultak! Leningrádban az embereket hideg zuhanyként érte, hogy a szovjet hírközlő szervek fokozott terjedelemben és tartalommal foglalkoztak a magyarországi helyzettel, egyre többször hangoztatva az ellenforradalmi elemek „galád” tevékenységét, a kommunisták tömeges üldözését és legyilkolását, valamint a régi rend híveinek, illetve a nyugatra távozott reakciós elemeknek a visszaözönlését és kulcsfontosságú beosztások, valamint objektumok megkaparintását.

             Tömegesen jelentek meg a magyarországi vérengzésekről, fosztogatásokról, tömeggyilkosságokról és szovjetellenes megnyilvánulásokról szóló híradások. A tévé képernyőjén és a mozik híradóiban reggeltől estig mutogattak egy földön fekvő halott férfit, amelyre szuronnyal volt rászúrva Lenin nagyméretű színes arcképe. Ez a kép, úton-útfélen elhelyezett óriás plakátokon is látható volt az egész városban. A szovjet emberek (természetesen) nem vették észre a képnek azt a „szépséghibáját”, hogy a szurony a jellegzetes háromélű  szovjet típus volt, és ilyen eszközzel nem rendelkeztek  a  Pesti Srácok…

            Kétségtelen, hogy a teljes gőzzel beindított propagandagépezet hatására lényegesen megváltozott a közvélemény hangulata, nagyon sokakat megrázott a november negyediki - korareggeli - rádióközlemény, amelyben hírül adták, hogy Kádár János vezetésével megalakult az új magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely segítségért fordult a szovjet kormányhoz a Magyarországon dühöngő ellenforradalmi erők leveréséhez. Azt is közölték, hogy a szovjet fegyveres erők teljesíteni fogják internacionalista kötelezettségüket.

            Ugyanakkor azt is észrevettük, hogy ezt a „játékot” már jól ismerték az emberek, és sokan minden lelkesedés nélkül vették tudomásul kormányuk döntését, sőt egyesek hangot is adtak ellenvéleményüknek.

            Kis csoportunk teljes letargiába esett, a moszkvai magyar követséget nem tudtuk felhívni, a magyar nyelvű rádióadásokat egyre intenzívebben zavarták (ezen belül a rövidhullámon sugárzó BBC és a Szabad Európa Rádió adásait, valamint az orosz nyelvű GÓLOC SZVABÓDI= a Szabadság Hangja nevű amerikai rádióadót), így alig jutottunk otthoni hírekhez.

Felkerestem az évfolyamparancsnokunkat, és követeltem, hogy azonnal intézkedjen a hazaküldésünkről.  A velünk teljes mértékben rokonszenvező Romanov alezredes megígérte, hogy továbbítja a kérésünket, de jóindulatúan figyelmeztetett bennünket, hogy:   „a vonat ugyan elindulhat velünk, de nem biztos, hogy Budapestre fogunk megérkezni”…

            Legnagyobb meglepetésemre november 4-én, délután, magához rendelt az Akadémia parancsnokának első helyettese, egy vezérőrnagy, ami példátlan eseménynek számított a tanintézet történelmében.  Mármint az a tény, hogy egy „közönséges” hallgatóval (sőt,- egy külföldivel…) tárgyaljon egy tábornok, mégpedig saját rezidenciájában. 

            A nagyméretű irodahelyiségben, egy rendkívül túlméretezettnek tűnő, sötétzöld drapériával bevont tárgyalóasztal ragadta meg a figyelmemet, amikor egy segédtiszt bevezetett a főnökéhez, aki az íróasztala mellett üldögélt, és várakozásommal ellentétben igen barátságosan fogadott. Rögtön a tárgyra térvén, közölte velem, hogy azért nem rendelte ide a többieket, mert tanúkra nincsen szüksége, és tudomása volt a politikai fórumon elhangzott tájékoztatómról, tehát biztos abban, hogy szót értünk egymással, és tolmácsolni fogom a tanácsait kollégáim felé.

            Őszintén szólva, eleinte az volt az érzésem, hogy provokáció áldozata lettem (lettünk), de később beláttam, hogy „vendéglátóm” – valamiért – csak a javunkat akarja, hiszen egy telefonjába került volna, és olyan minősítést kreálhattak volna ellenünk, amellyel aligha gyakorolhattuk volna a szakmánkat. A tábornok teljes mértékben egyetértett velem a magyarországi helyzet értékelésében, utalt arra, hogy ő már számos hasonló állapotot átélt a sztalini érában, ezért arra kért, hogy ne ugorjunk fejjel a falnak, ne akarjuk megváltani a világot, ne akarjunk értelmetlen hősködéssel elítéltetni magunkat, mindennemű „hozam” nélkül, hiszen aligha keresne minket valaki, ebben a zűrzavaros, forrongó helyzetben.

 Arra is figyelmeztetett, hogy a nép verejtékkel megtermelt pénzén tanultunk öt évig, ne dobjuk ki az ablakon a már-már kezünkben lévő diplomát, senkinek sem használunk ezzel, de nagyon sokaknak ártunk, mert a megszerzett szakmai ismereteinket nem hasznosítjuk.

            Azzal az ígérettel köszöntem el a tábornoktól, hogy kollégáimmal megbeszéljük hasznos tanácsait, nem teszünk meggondolatlan lépéseket. Útlevél és vasúti vagy repülőjegyek hiányában, egyébként sem volt semmi lehetőségünk a városból való távozásra (útleveleinket a magyar nagykövetségen tárolták Moszkvában).

            A következő napokban a moszkvai és leningrádi hírközlő szervek rendszeres tájékoztatást adtak arról, hogy Magyarországon normalizálódik a helyzet, az ellenforradalmi csoportokat részben felszámolták, részben önmaguktól feloszlottak, a Kádár-kormány helyzete megszilárdult, a Rákosiék által elkövetett hibákat orvosolták.  Óvatosan megemlítették azt is, hogy milyen veszteség érte a szovjet csapatokat, és milyen segítséget nyújtanak Budapest lakosságának.

            Mindezek hatására a szovjet emberek közül sokan azt hangoztatták, hogy miattunk vannak ellátási nehézségeik és anyagi problémáik.  A képzettebb réteg viszont felismerte a primitív propagandafogásokat, és széleskörű mozgalom látszott kibontakozni a szovjet kormány elhibázott politikája ellen.

            Az Akadémián számos tanár (előadó) és hallgató nyilvánosan kritizálta a katonai beavatkozásukat, köztük egy hozzánk (a külföldi fakultáshoz) beosztott politikai tiszt is, akit még decemberben leváltottak a beosztásából, de valaki(k) támogatásával már februárban a polgári szakszervezeti bizottság elnökeként  ismét az Akadémián dolgozott.

            Tudomást szereztünk arról, hogy két leningrádi gyár dolgozói sztrájkba léptek a magyar sztrájkolók iránti szolidaritásuk kimutatására, sőt az a hír is elterjedt a városban, hogy pénzgyűjtés folyik a magyar sztrájkolók megsegítésére, de erről semmi konkrétumot nem sikerült megtudnom.  Viszont egy ilyen „szóbeszéd” akkor is figyelemre méltó, ha a gyakorlati kivitelezése elmaradt, mert már azt is értékelni kell, hogy egyáltalán felvetődött ilyen gondolat az emberekben, egy olyan környezetben, ahol a központi propaganda az „ellenforradalmárok” és a sztrájkolók ellen „uszította” azokat az embereket, akik „vasfüggönnyel” voltak elzárva a külvilágtól. Kiderült azonban, hogy ezen a függönyön is voltak kisebb-nagyobb rések, amelyeken át beszivárgott az igazság a mérhetetlen nagy birodalom minden zugába.  Ezt ma már nem lehet eléggé csodálni, hiszen abban az időben  nem voltak műholdak, összesen két tévés csatorna működött,  és a szovjet (csöves) rádiók döntő többsége nem volt alkalmas rövidhullámú vételre (egy-két VEF típusú készülék kivételével, de azokkal  is csak a rövidhullámok felsőbb tartományában lehetett „kutakodni”, ha megfelelő antenna kiépítésére volt lehetőség és nem működtek a  szépszámú zavaró adók).

             A külföldről érkező információk hatására érezhető ellenzéki mozgolódás indult be a szovjet kormány ellentmondásos és agresszív politikájával szemben.

              Hruscsov azt is megélte, hogy egy Leningrádban rendezett nagygyűlésen kifütyülte a hallgatóság.  Göncz Árpádhoz hasonlóan ő is eltávozott a helyszínről, de (nem bizonyított) ismeretem szerint min. háromezer embert „gyűjtöttek be” a derék KGB-sek, hogy elejét vegyék a további rendbontásoknak.

            Pontos és dokumentálható számokkal sajnos nem szolgálhatok, de ez nem az én hibám, hanem a bolsevik titkolódzás (és konspirálás) bűne, hiszen még kicsiny hazánkban is un. „fehér foltok” tömegével találkozhatunk, ha a kivégzettek, letartóztatottak, elítéltek vagy a sortüzek áldozatainak számát akarjuk feltérképezni.

            Láthatatlan és „megfoghatatlan” információforrásokból Leningrádban (sőt az egész Szovjetunióban) elterjedt az a hír, hogy a magyarok mellett, és a szovjet kormány ellen  felvonulással, spontán gyűlésekkel, sztrájkokkal, röpcédulákkal és plakátokkal tüntettek Kijevben, Tbilisziben, Rigában, Tallinnban, Narvában, Jerevánban, Vilniusban és számos más helyen.

Ma már azt is tudjuk, hogy a félig-meddig felbomlóban lévő GULAG-szigetvilághoz tartozó zárt területeknek minősített falvakba is eljutott a magyar forradalom híre, és megnőtt az ott raboskodó magyarok „ázsiója”. De a forradalom és szabadságharc leverését követően, az éber KGB-sek, valamint a velejéig rohadt és agyonbürokratizált szovjet adminisztráció mindent elkövetett, hogy megnehezítse a hazautazásukat.

Rózsás János, Szekeres Imre Gyula, Bien György Zoltán és más  GULAG táborokban raboskodó magyarok visszaemlékezési is igazolják azt az állításomat, hogy még a legelzártabb (legjobban őrzött) és legtávolabban fekvő területekre is eljutottak hírek a külvilág történéseiről, beleértve a magyar forradalom és szabadságharc  eseményeit is.

            Rigai és narvai ismerőseimtől kapott értesülésem szerint Rigából 30-40 ezer embert toloncoltak ki, Narvából 2-3 ezret. Rigában tovább folytatták (a Sztalin idejében megkezdett)  oroszok betelepítését, azok „jártak jól”, akiknek két vagy többszobás lakásuk volt, mert  az egyik szobájukat kiutalták egy orosz családnak, viszont akinek egyszobás lakása volt, azt áttelepítették a Távol-Keletre, a lakását pedig birtokba vették az újonnan érkezettek.

            Legtöbb dokumentált adatot Babirák Hajnalka jóvoltából ismerhetjük meg a Grúziában (Tbilisziben) lezajlott események szemléltetésére. Tbilisziben Zviad Gamszahurdia^xxx grúz író, költő, filozófus, forradalmár és államférfi            szervezte és vezette a szovjet kormány elleni fellépést, és a magyarokkal való szolidaritás kibontakoztatását.

            1956-ban Zviad Gamszahurdia a következő manifesztumot tette közé Tbilisziben és Grúzia számos más városában:

GEORGIAIAK!^xxxx

Ugye nem felejtettétek el azt a március 9-i véres éjszakát?

Ugye nem felejtettétek el a véres 24-es és 37-es évet, a georgiai nép ellen elkövetett vérfürdő és pogrom évét?

Meddig kell még fejet hajtanunk a barbár kommunisták kardja alatt?

A mi őseinek senkinek sem bocsátották meg a vérontást és nekünk sem szabad szégyent vallanunk.

Ma, amikor az egész értelmes emberiséget felháborítják Moszkva rettenetes gonosztettei, nemzetünk létének, vagy nemlétének kérdése forog kockán.  Már éppen ideje összefognunk egyetlen zászló alatt a támadók ellen, hazánk védelmére.

Nézzetek csak körül. Az egész világ forrong. A Kreml hóhérjai a leszámolás napjára készülődnek.  Tbiliszi, Poznan, Budapest ártatlan lakosságának általuk kiontott vére  igazságszolgáltatást követel, közeledik az ítélet napja, hóhérjaink vége.

Georgiaiak! Senki más nem tud segíteni rajtunk, nekünk magunknak kell  megmenteni magunkat.

A szabadságot harccal kell kivívnunk!

Baráti üdvözlet a hősi magyar népnek! Legyen a magyarok hősiessége példa minden nemzet számára!

El a kezekkel Magyarországtól!

Le a min népeink vérétől vöröslő kezű megszállókkal és felfegyverzett ordas falkájukkal!

Le az áruló georgiai kommunistákkal!

Éljen a szabad és független Georgia!

 Nem hagyhatom ki annak a megemlítését, hogy ’56-os forradalmunkban és szabadságharcunk időszakában (vagy azt követően) számos szovjet katonát végeztek ki gyorsított hadbírósági ítélet alapján, sőt minden ítélet nélkül, mert szimpatizáltak a magyarokkal, vagy megtagadták, hogy polgári személyekre lőjenek.

Nem véletlen, hogy a hazánkban állomásozó különleges hadtest alakulatainak zömét lecserélték újakkal, akik azt sem tudták, hogy hol vannak, és a Dunát Szuezi csatornának nézték.

Természetesen nem ismert, hogy mennyi volt a kivégzett szovjet katonák száma, de nem lehetett kevés, ha a hivatalos szervek ennyire titkolódznak.

Szilovan Narimanidze^xxxxx  grúz költő, döbbenetes  verssel  állított örök emléket a kivégzett grúz katonáknak, akik  megtagadták a szovjet (orosz) tiszteknek a  vétlen polgári személyek elleni  tűzparancsának teljesítését.

A Hitel 1990. október 17-i számában, „Amit minden grúznak és minden magyarnak tudni kell” c. cikkben  tette közzé  SZ. N. „Mi magyarokra nem lövünk”   (Csven madiarebsz   tkviasz ar veszvrith) c. versét, amelyben emlékezik a forradalmunkra és azokra a grúz katonákra, akik életüket áldozták a magyar forradalomért.

Kivonat a költő verséből:

…Miért nem lőttök rájuk!

    harsogott a parancs,

    halálos csönd támadt,

    dobbantak a szívek

    Grúzok, mind ide, ide gyertek!

    Ne engedjetek becstelen nyomásnak…

     MÉG HA LENYUGSZIK IS ÉLETÜNK NAPJA

     GRÚZ  AKKOR SEM LŐHET MAGYARRA!

     Némán távoztak, golyó ütötte mellük.

     Mind önként ment a halálba

     így rendelte a csalóka sors

     a hőst csak a hős sajnálja…

…………………………………………………………………………………………………………………

^xxxMEGJEGYZÉS: Z.G.-t többször letartóztatták.  1990-ben ő volt a Georgiai Köztársaság első szabadon választott köztársasági elnöke. Sevarnadze buktatta meg puccsal, szovjet segítséggel.  Z. G. Groznijba emigrált, ott harcolt a szovjetek ellen, 1993-ban hősi halált halt. Katonai pompával temették el Dzsohár Dudajev csecsen elnök részvételével, akit a szovjetek később  úgy gyilkoltak meg, hogy tárgyalás ürügyén rádiókapcsolatba léptek vele, bemérték a pozícióját és rakéta-tüzér csapást zúdítottak a rádióállomásra.

^xxxxMEGJEGYZÉS: Georgia=Grúzia; georgiaiak=grúzok

^xxxxxMEGJEGYZÉS: SZ.N. grúz költő, közel harminc verseskötete jelent meg, Magyarországon 1989-ben jelent meg „Emberi hangra vágyom” c. kötete.

            BEFEJEZÉS

            Feltételezem, hogy az eddig felvázolt anyagból egyértelműen kitűnt, hogy a magyarországi ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk jelentős hatást gyakorolt a Szovjetunióra és a szovjet emberekre.

            A lenini-sztalini torz nemzetiségi politika eresztékeiben roppant meg, és csak a terror eszközével lettek úrrá azon, hogy az erőszakkal bekebelezett köztársaságok és különféle címkét viselő autonóm nemzetiségi területek nem váltak ki a „nagy Oroszország kovácsolta frigyből”…

            ’56 után már csak idő kérdése volt, hogy mikor bomlik részeire a Szovjetunió, bár az agonizálása sokáig tartott, mert az évtizedeken át mesterien működő propaganda gépezetük belesulykolta az emberekbe az orosz cároktól öröklött nagyhatalmi sovinizmus-nacionalizmus minden káros elemét, különös tekintettel a féktelen területszerzési vágyukra, és a bolsevikok világuralmi terveire.

            A legfelsőbb polcokon trónoló szovjet párt és állami vezetők egyik legvisszataszítóbb vonása volt, hogy egységesek voltak a diktatúra irányításában és támogatásában, felelősek voltak milliók haláláért, testi-lelki megnyomorításáért, demagóg tanok terjesztéséért, családok szétszakításáért, valamint a történelem kerekének visszaforgatásáért.

            És ebben az esztelen rendszerben, a szó igazi értelmében, a nagy többség EMBER tudott maradni az elbutítottak és a gazemberek között, kiállt az elesettek mellett, és ha kellett, akkor az életét is feláldozta az igazságért.

Éppen ezért hagyakoztam végszó helyett Alekszandr Guidini leningrádi egyetemi tanár versére, amelyben döbbenetes éleslátással és tárgyi tudással interpretálta ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk történetét.  Szovjet ember létére kiállt a magyarok mellett, vállalta a kényszermunkát, nem alkudott meg a hatalmi szervekkel.

PETŐFI BOSSZÚÉRT KIÁLT

Másodszor is meggyilkoltátok,        Szovjet katonák, három kellett       Nagy Imrét orvul elfogtátok,

rommá lőttétek otthonát,                 egy magyarra belőletek,                   szószegés minden szavatok,

ti túlerőben dicsőséges,                     és kisfiúkra háztetőkön,                      amit Dudásnak, Maléternek,

s nők ellen vitéz katonák.                 tankok mélyéből lőttetek.              meg a többieknek adtatok.

                                                            Kétszer öltétek meg Petőfit,

                                                             pöffeszkedhettek győztesek!

                                                             Az orosz nép tán szétszakítja

                                                              a hálót, amit szőttetek,

                                                              és számon kéri majd Petőfi

                                                              mindkét halálát tőletek!

Büszke vagyok arra, hogy megszámlálhatatlan olyan tisztességes embert ismerhettem meg személyesen vagy műveik, életvitelük és tetteik alapján, mint Alekszandr Guidini. Bátrak voltak, mint a Pesti srácok, mint Zviad Gamszahurdia, mint Petőfi Sándor és a világtörténelem többi ismert vagy ismeretlen nevű szabadsághősei.

Megtiszteltetés számomra, hogy írhattam róluk, köszönöm az Olvasók figyelmét.

                                                                                       /Prof. Dr. Bokor Imre/