Dr. Bokor Imre

MANIFESZTUM 

AZ OROSZ FÖDERÁCIÓ, VALAMINT  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG

ÁLLAMPOLGÁRAIHOZ ÉS ELNÖKEIHEZ

(HÁTTÉRANYAG EGY JOGI INDÍTVÁNYHOZ)

MÉLYEN TISZTELT CÍMZETTEK!

                   A történelmi igazság függvényében, a konszenzusra és megbékélésre való törekvés érdekében,  lépéseket kell tennünk a népeink kapcsolatában létrejött (kialakult)  - nyílt vagy lappangó – ellentét  (szembenállás) maradványainak felszámolására.

                   Ennek érdekében, szakítani kell az eddigi torzítási és elhallgatási gyakorlattal, foglalkozni kell a legkényesebb kérdésekkel is, hogy közös erővel, mindkét fél számra elfogadható – igazságos – megoldásokkal, gyógyítsuk be az egymáson ejtett „sebeket”.

                   Az alábbi négy pontban azok a problematikus kérdések szerepelnek, amelyek determinálták a magyar-orosz(szovjet) kapcsolatok alakulását.  A felsorolt pontok mentesek a szubjektivitástól és kizárólag valós (bizonyított) tényeket tartalmaznak.     

I.

                   A magyar-orosz(szovjet) történelmi „kapcsolatok” egyik (számunkra fájó) epizódját képezte,  és maradandó nyomot hagyott a magyarság érzelmi világában, hogy 1849-ben,  az osztrákok megsegítésére,  I. Miklós cár,- herceg Iván Fjodorovics Paszkievics tábornagy vezette orosz (kozák)  csapatokat küldte hazánkba,  leverték  a szabadságharcunkat,   és - közel hetven évvel – meghosszabbították a Habsburg ház uralmát Magyarországon.

                   Szabadságharcunk bukását követően, Haynau osztrák császári generális vezetésével kegyetlen megtorlás következett: kivégezték Batthyány Lajos miniszterelnököt (a mai Szabadság-tér helyén), 13 tábornokunkat (Aradon), 160 polgári és katona személyt, továbbá - mintegy - kétezer főt ítéltek börtönbüntetésre vagy várfogságra.

                                                                   II.

                   Az első világháborúban Magyarország és az Orosz Birodalom (ismét) egymás ellenségeivé váltak, bár az Orosz Birodalomban (1917-ben) és Magyarországon (1918-19-ben) bekövetkezett forradalmi események azt igazolták, hogy nem a két állam népei, hanem azok vezetői voltak a világégést kezdeményezők köreiben.

                   Az első világháborút követő békeszerződés alapján Magyarországot „feldarabolták”, területének mintegy kétharmadát elszakították az anyaországtól, és magyar ajkú lakosságából 5 milliót rekesztettek ki a környező országokba! Az elvesztett területeken voltak az ország leggazdagabb ásványkincsei, erdő-és vadgazdaságai.

                   Mindezek betetőzéseként, 200 millió aranykoronát kellett (jóvátétel címén) fizetni a győztes hatalmaknak.

                   Ezt a „békediktátumot” még V. I. Lenin is az imperialista hatalmak legigazságtalanabb és legdilettánsabb döntésének nevezte. 

                   III.

                   A második világháborúban ismét frontvonal választotta el egymástól a magyar és a szovet-orosz népet, tovább mérgezve az addig sem „felhőtlen” kapcsolatainkat.

                   Geostratégia helyzetünkből kifolyólag, a németek oldalán sodródtunk be a háborúba (a legutolsók voltunk, akik hadat üzentünk a Szovjetuniónak), és mint vesztes fél további  területekkel lettünk megrövidítve, valamint  300 millió dollár kifizetésére kötelezve   (Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának).

                   Nem vitatva azt a tény, hogy az első és a második világháborúban is az agresszor oldalán álltunk, bizonyítható, hogy nem volt hódító szándékunk, és a Magyar Királyi Honvédség nem vett részt rablásban, fosztogatásban, katonai vagy polgári személyekkel szembeni -a genfi egyezményben tiltott - cselekményekben.

                   Ez sajnos nem mondható el a Szovjet(Vörös) Hadseregre, amelyben Zsukov marsall  intézkedésére,  gépjárművekkel és vasúti gördülő  eszközökkel rendelkező speciális alakulatokkal (szervezett formában)  szállították el  gyáraink és üzemeink gépeit, mezőgazdaság termékeinket, haszonállat állományunkat, műkincseinket, nem beszélve  a polgári személyek fosztogatásáról, valamint a nőkkel szembeni  - tömeges – erőszakoskodásról.

                   1944÷1945-ben a Vörös Hadsereg több százezer polgári személyt (mintegy 300÷350 ezer főt) vagonírozott be és irányított a Szovjetunióba, egyes állítások szerint azért, hogy a hadifoglyok számával is igazolják (Sztalin előtt) hőstetteiket. Tekintettel arra, hogy a Rákosi-Kádár érákban agyonhallgatták ezeket az eseményeket, így ma sem tudni, hogy a kiszállítottak közül hányan kerültek vissza hazánkba.

                   Amikor  1946-ban a Moszkvába érkező magyar kormány delegáció tagjai arról panaszkodtak Sztalin előtt, hogy a német és a magyar fasiszták  kirabolták az országot, még Sztalinnak  sem tetszhetett ez a képmutató „színjáték” mert megjegyezte: „Na persze a mi katonáink is  ELVITTEK  EZT-AZT, ha ezt maguk  most nem is említik”,-  és hangosan nevetett  tulajdon szavain. (Kiemelés: B.I.)

                    A német csapatok kiűzését követően, szovjet megszállás vette kezdetét, mégpedig olyan megalázó módon, hogy a régi sebek felszakadása mellett újak, sőt súlyosabbak  keletkeztek.

                   Csupán egyetlenegy példával szemléltetve ezt a kérdést: Vorosilov marsall intézkedésére,-  a magyar EREKLYÉS ORSZÁGZÁSZLÓT ELTÁVOLÍTOTTÁK a Szabadság térről (ahol Battyhyányt kivégezték) és a helyére felállítottak egy szovjet címerrel, ötágú csillaggal és a felszabadító katonákat magasztaló felirattal ellátott emlékművet (1950. május 1-én).  

                   Ehhez az emlékműhöz ragaszkodnak foggal-körömmel ma is az Orosz Föderáció (egyes) vezetői, képtelenek megérteni, hogy mit sem ér egy olyan emlékmű, amelyet (több mint tíz éve) kordonnal, kamerákkal és rendőrökkel kell védelmezni. És azt sem látják be, hogy ilyen előzmények ismeretében, képmutatás lenne „hozsannázni” az emlékmű előtt. 

                   És ebben az esetben nem arról van szó, hogy bárki is ellenezné egy történelmi emlékmű felállítását, hanem a megoldás mikéntjéről, a győztes arroganciájáról, a magyar emberek önérzetének,  hazaszeretetének  és  igazságérzetének semmibe vételéről!

                   Magyarország területén több mint kétezer szovjet katonasír van, kulturált temetői környezetben, gondozottan.  A magyar nép megadja a hősöknek kijáró tiszteletet minden nép                      -- háborúban elesett -- fiainak, és ez alól nem kivételek  az itt elhantolt  szovjet katonák sem.

IV.

                   A Moszkvából „idetelepített” Rákosi és elvtársai (megközelítőleg) hasonló rémuralmat  vezettek be az országban, mint amilyent Sztalin uralkodása alatt a szovjet emberek milliói  évtizedeken át elszenvedtek.

                   A lelki és fizikai terror, a kolhozosítás (kuláküldözés), az esztelen munkaverseny szervezés, az értelmiség mellőzése, a koncepciós perek beindítása (és végrehajtása), nemzeti hőseink és szimbólumaink meggyalázása és nemzeti ünnepeink elvétele oda vezetett, hogy 1956 októberében forradalom robbant ki a rezsim torz  elemei, valamint a bűnös vezetői ellen.

                   A legsúlyosabb szakadás akkor következett be népeink között, amikor az itt diszlokált (megszálló) szovjet különleges hadtest csapatai felléptek a forradalmárok ellen, majd a szovjet kormány a törvényes magyar kormány és a világ közvéleményének megtévesztésével, új csapatokat irányított hazánkba (mintegy 16 hadosztályt), hitszegő módon letartóztatták a Tökölre érkező, Maléter Pál honvédelmi miniszter vezette delegációt, elrabolták Nagy Imre miniszterelnököt és társait, brutálisan leverték a forradalmunkat.

                    Rommá lőtték Budapest egyes kerületeit (főútvonalait), számos helységben  önbíráskodtak, nyakunkra ültették a hazug és hazaáruló Kádár-féle bábkormányt, és közvetlenül is segítették Kádár megtorló akcióit.

                   A megtorlások messze meghaladták a Haynau vezette megtorlások mértékét: közel ezer embert végeztek ki (köztük Nagy Imrét, Maléter Pált), 50-60 ezer embert börtönöztek be, 700-900 ezret tartottak megfigyelés alatt, és az sem hallgatható el, hogy 200 ezer ember menekült ki az országból a szovjet agresszió miatt.

                   Ezt követően, a megszálló erők létszámát a duplájára növelték (80-90 ezer főről mintegy 200 ezerre), óriási  terheket róva népgazdaságunkra.

                   I. Miklós cárhoz hasonlóan, prolongálták az előző („szocialista”) rendszer kozmetikázott változatát, amely erkölcsi és anyagi csődbe vitte az országot. 

                   Jelcin  elnök erről   így nyilatkozott 1992-ben a magyar parlament üléstermében: „A magyar forradalom eltiprása örökké lemoshatatlan szégyenfoltja  marad a Szovjetunió  történelmének”.

EPILÓGUS

               Célszerű lenne, ha ezekről a kérdésekről egy tudományos konferencia keretében értekeznének a két állam illetékes történészei, politikusai, katonai szakértői, és jogászai hogy,  kialakítsanak egy elfogulatlan szemléletet a megoldás érdekében.

                   Nem képezheti vita tárgyát, és történelmi tapasztalatokkal is igazolható, hogy a problémák elkendőzése  csak átmeneti  (ingatag)  megnyugvást  eredményezhet.

                   Kétségtelen, hogy a mai generációt nem lehet felelősségre vonni elődeik tetteiért, de az sem megoldás, hogy elhallgassuk (vagy elfogadjuk) a történelem hamisítók tételeit.

                   A magyar állam kétszer fizetett,   mert agressziót követett el  másokkal szemben, az oroszok, majd  pedig a szovjetek szintén agressziót követtek el ellenünk,  az oroszok (szovjetek) területe  permanensen növekedett, hazánk területe látványosan csökkent.

                   Jogosan vetődik fel egy olyan kérdés (kérés vagy igény), hogy ne csak a kis államok fizessenek az agresszióért, hanem a „nagyobbak” is. Ezen felül elvárjuk, hogy szolgáltassák vissza (maradéktalanul) az elrabolt műkincseinket!  Jogosnak tartjuk, hogy a nemzeti szimbólumunknak számító ereklyés országzászló visszakerüljön a régi helyére, és a szovjet emlékművet helyezzék el a szoborparkban vagy más megfelelő helyen. Történelmi példákra hivatkozva elvárható, hogy az ’56-os agresszió elkövetéséért térítsék meg a bekövetkezett károkat, különös tekintettel arra, hogy a Kuvait ellen elkövetett iraki agresszió során keletkezett károkért az ENSZ különbizottsága nagy összegű jóvátétel megfizetésére kötelezte Irakot, és az orosz delegáció sem emelt vétót az ENSZ határozat ellen.

                   Jelcin elnök elismerte a súlyos agresszió tényét.  Az Orosz Föderáció vezető személyiségeinek tekintélye csak növekedne, ha a jogosnak tűnő kéréseinket akceptálnák, és ezzel egyszer s mindenkorra  megszűnnének  a magyar-orosz  kapcsolatokat mérgező  gócok.  

KÉSZÜLT AZ MVSZ JUSTITIA BIZOTTSÁG KEZDEMÉNYEZÉSÉRE,  BIZOTTSÁGI TAGOK ÉS PÁRTOLÓ TAGOK  KÖVZETLEN VAGY KÖZVETETT RÉSZVÉTELÉVEL  //Szabó Béla  alelnök,  dr. Léh Tibor  nemzetközi jogász, Péteri Attila koordinátor, dr. Csendes  László hadtörténész, Hiripi Lajos el.mérnök,  Lévay Atilla közíró, Kenessey Csaba nemzetőr dd. tábornok, Csukás Irén POFOSZ elnökségi tag. Az idegen nyelvi fordításokban közreműküdött: dr. Léh Tibor (francia), Kenessey Csaba (német), Lévay Atilla (angol),  dr.Bokor Imre (orosz)//.    A JUSTITIA BIZOTTSÁK  KÖSZÖNETÉT FEJEZI KI  AZ MVSZ ELNÖKÉNEK (Patrubány Miklósnak),  TISZTELETBELI ELNÖKÉNEK (Rácz Sándornak),  dr. Ilkei Csabának, dr. Morvai Krisztinának, dr. Szöőr Annának, Balogh Gyulának, dr. Dobos Attilának, Tőke Péternek,  dr. Drábik Jánosnak, dr. Halász Józsefnek, Pápai Szabó Györgynek, Belovai Istvánnak, prof. Lengyel Alfonznak, Kéri Editnek, Körömi Teréznek, Bella Árpádnak,  L. Gyöngyösi Zsuzsannának,  a Nemzeti Hírhálónak, Házik Zoltánnak, Orbán Évának, Vass Magdának, Szász Lórántnak, Endreffy Ivánnak,  Frigyes Ágnesnek, Karasszon Attilának, Németh Sándornak és  számtalan fel nem sorolt személynek  vagy szervezetnek, akik közvetlen vagy közvetett módon segítik közös - nemzeti ügyeket szolgáló - munkánkat.

                                                                           (Prof. Dr. Bokor Imre)

                                                                          a Justitia Bizottság elnöke 

                     ............................................................................................................................................................