Botos László

A GYŰLÖLET BORZALMAI

Dr. Alex Sándor Kolozsy nyomán

            Anna Frank, hollandiai zsidó kislány naplója, megrendítette a világ jó érzésű, békét, igazságosságot óhajtó népeit.  A naplóban írt, ott érzékelhető embertelenségek, szenvedések, megalázások, a nagyszámú elhalálozások, kivégzések előidézői, a vadállat színvonala alá sorolandók, mivel az állatok többsége tudatosan, az ölés élvezetéért nem öl, csak esetleg a fennmaradás, az éhínség kényszere által, azok kivételével amelyeket az ember erre idomított.  Ilyen „emberi” kegyetlenségre csak a teremtés koronája, az ember képes.  

            Anna Frank szenvedése egy ilyen történet, ami lealacsonyítja az embert, kénye kedvére kitett és szolgálatába hajtott „csak” állatnak tartott színvonala  alá. 

            E rövid megnyilatkozás után, rátérek Bodó Borika emberfeletti megalázásainak élettörténetére, melyet Dr. Alex Sándor Kolozsy kutatásai nyomán közlök. 

            Azzal kezdeném, hogy nekünk magyaroknak is vannak nagyon nagy számban Anna Frankjaink, akiknek még az a lehetőség sem adatott meg, hogy naplót vezessenek szerencsétlenségükről, szenvedéseik, ártatlanságaik bizonyítására.  Dr. Kolozsy Ausztráliában élő erdélyi hazalátogatásával kezdődik e szenvedés sorozat ismertetése. 

            Szék, egy honfoglaláskori magyar település, egykori királyi székelő hely.  1437-ben sóbányái miatt királyi város lett.  1717-ben a lakosságot megtizedelte egy Kárpátokon kívülről jövő betörés.  A két világháború között, e kis város lakossága még ötezer színtiszta magyar.  Dr. Kolozsy 1979-ben értesült először e borzalmas eseményekről, de ekkor még nem tudott kielégítő értesülést szerezni, mivel az oláhok annyira megfélemlítették a lakosságot, hogy senki sem volt hajlandó nyilatkozni.  Amit sikerült később megtudnia, azt az Erdélyi Világszövetség angol nyelvű folyóiratában jelentette meg. Szék lakossága mind magyar de a város vezetői mind rumánok.  A Termelő Szövetkezet vezetője egy elfogult nacionalista.  Jelenlétében felfogásánál fogva nem engedélyezi a magyar nyelv használatát, még a szabadban sem.  Ez vonatkozott egész Erdély területére (Ceausescu idejében).  Úgy mondják, hogy Rumánia csakis a rumánoké.  A legalább 1500 éves magyarságra ez a tilalom kétszeresen értendő, mivel oláh szóhasználattal a magyarok csak „bozgojok” -- idegenek.  Nagy Rumánia érdekében megtesznek mindent, semmitől sem riadnak vissza.  Ki akarják ölni még a magyar gyökereket is. 

            Egy kellemes nyári délután, munka közben három széki magyar kislány népdalokat énekelt.  A rumán munkavezető rájuk parancsolt, hogy fejezzék be a magyar éneklést  „mivel ez itt Nagy Rumánia, ti pedig hazátlan bozgojok vagytok.”  A lányok csak azért is folytatták éneklésüket.  Késő délutáni időben megállt egy rendőrautó és mind hármójukat betoloncolták és a kolozsi rendőrségre vitték.  Itt felváltva egész éjjel becstelenítették őket, utána irgalmatlanul kék-zöldre verték, majd a reggeli órákban meztelenül átadták őket a szüleiknek, a tizenhat éves Bodó Borika kivételével.  Hiába volt minden könyörgés, szülei csak annyit tudtak meg, hogy innen Kolozsvárra szállították, ahol a napi törvényszék által lesz elítélve, azzal a váddal, hogy a nemzeti Rumánia és a rumánok nagy atyjának (Ceausescu) ellensége.  A szülők hiába keresték lányukat a kolozsvári rendőrségen, lányuk nyomtalanul eltűnt, a szülőket pedig megfenyegetve hallgatásra kényszerítették az esetet tekintve, mintha lányuk sohasem létezett volna! 

            Az eset valahogy kiszűrődött, nem tudtak mindent nyomtalanul eltüntetni.  Az Amnesty International szervezet tudomást szerzett a történtekről és 1979, szeptemberi kiadványukban nyilvánosságra hozta az esetet és ugyanakkor a Transylvanian Quarterly angol nyelvű Erdélyi Világszövetség is leközölte.  A világsajtó is felfigyelt e gyalázat elleni alig hallható segítségkérésére.  1980, március havában a Nemzetközi Vöröskereszt küldetésében, Jean Boutier és Pierre Bertrand francia újságírók Erdélyben a helyszínen szerették volna a valót feltárni.   Hiába mentek Székre, eredményt nem érhettek el, mert senki nem mert megszólalni, annyira féltek az utólagos oláh megtorlástól.   Az újságírók elsőnek felkeresték a Termelő Szövetkezet (kolhoz) rumán vezetőit, kik esküdözve kijelentették, hogy Széken Bodó nevű család sohasem létezett.  Majd a paplakot keresték fel, ahol a kálvinista pap és felesége sem voltak hajlandók a segítségre.  Dr. Kolozsy mondja: „1980-ban, amikor a pappal négyszemközt  akartam beszélni, ő nem volt hajlandó, a felesége pedig az orrom előtt becsukta az ajtót.”   Az újságírók a kolozsi majd a kolozsvári rendőrségen próbálkoztak, de minden hiábavaló volt.  Ők egy Moriaru rendőrfőnök után nyomoztak, eredménytelenül, mivel azt is tagadták, hogy ilyen nevű rendőrfőnök itt valaha is létezett volna.  „Ismernek egy Muresan-t nevű rendőrfőnököt, de Moriaru-t nem.”  Pedig az utóbbi kezelte Bodó Borikát!

            1980-ban egy fiatal erdélyi magyar egy olaszországi menekült táborban kötött ki.  Elmondása szerint három évet töltött egy földalatti kolozsvári börtönben, mint politikai elitélt.  Innen egy elmegyógyintézetbe helyezték át.  Abban az épületben volt, ahol a rumánok a magyar foglyok agymosását végezték.  Itt találkozott egy Bori nevű lánnyal, akinek a többi magyar lánnyal együtt az oláh orvosok nemi kielégítését kellett szolgálniuk.  1980 utolsó napjaiban e megalázó élettől megcsömörülve Bori, magyar kislány öngyilkossággal végezte életét.  Szemtanú szerint, a holttestet az épület mögötti temetőben földelték el.

            Ezt a hírt a külföldi sajtó is felkapta, azzal a feltételezett bizonysággal, hogy Bori és a Borika név azonos személyeket takar.

            1981 januárjában, Wass Albert a Transylvanian Quarterly-ben hasonlóan vélekedett.

            Két év múlva, 1983 januárjában Dr. Kolozsy egy újabb hírről kapott értesítést az Erdélyi Világszövetségtől: „Bodó Borika él!”  Igen, él, legalábbis testileg, s mint egy agymosott, teljesen kilúgozott élő hulla dolgozik egy rumániai elmegyógyintézetben, amely a dobrúdjai mocsarak szélén található.   Itt van egy intézet, ahol ütik, verik őket, agymossák, elveszik személyiségüket, gépemberként fejezik be életüket, parancsszóra mindent végrehajtanak.  Magyarok százai kerülnek ide, akik valamiféle ellenállást tanúsítanak az oláh supernacionalista állam megvalósítása ellen.

            Ilyen körülmények között került ide a nagyváradi Molnár Sándor gyógyszerész is.  Elmondása szerint,  Bodó Borika a gyógyintézeti konyhán dolgozott.  Naponta látta, nagy ritkán meg is szólította őt, aki beismerte, hogy neve Bodó Borika de már semmi másra nem emlékezett, mint a többieknek sem. . .  Ő belőle is élő gépembert, engedelmes rabszolgát formáltak.  Így szegény már nem tartozott a beszámíthatók közé.  A büntetés letöltése után, Molnár Sándort és egynéhány társát kiengedték.  Molnár Törökországon át Nyugatra menekült, ahol beszámolt a Vöröskeresztnek a dobrúdjai Bardagóci Elmekutató Intézetben végbemenő cselekményekről.  De külföld kérdőre vonására a rumán kormány mindent tagadott.  Szerintük ilyen intézet nem létezik.  De nem engednek e területre senkit, hogy ellenőrizhessék a kételyeket. 

            Tudni szeretnénk, a magyar kormánynak pedig kötelessége áttörni a homályon és megtudni a valót, a Bodó Borika és a többiek kilétét, sorsuk valóságát.

            Felteszem a kérdést: Melyik élet, borzalma a legszívbemarkolóbb?