Dr. Bobula Ida

VI.

                                         A NYELVROKONSAG TÖRTÉNELMI HATTERE

El kell ismerni azt hogy Suméria és Magyarország között fellelhető kultúrkapcsolatok oly gyakoriak és oly tökéletesek, hogy semmiképpen sem minősíthetők csupán a merő véletlen­ség következményeinek. Az antropológiai azonosság pedig egyenesen a faji rokonságot mutatja.

Ezek a tények az elfogadható magyarázatokat követelik.

Az összekapcsoló történelmi ismeretek hiányában csak arra van meg a lehetőségünk, hogy a múlt hosszú időszakainak összekötésére és áthidalására egy ideiglenes elméletet vessünk felszínre.

Ennek következtében feltehetjük azt a kérdést, hogy „megkereshetjük-e a közös eredetét a magyar népnek és annak a fajtának, amelyik őseiként a sumírokat vallja?...

Keleti származásunkról szóló adataink a turáni-őshaza felé mutatnak. Kulturális és nyelvi rokonságunk viszont a Felső-Eufrátesen át -- a „hegyek népéhez” hoz közel minket. Az ősi tradíciók pedig még tovább — a Nimród-i elemhez vezetnek. E három irány egyike sem rendelkezik magában elegendő súllyal ahhoz, hogy az ősi időszakok kevésszavú feleleteivel, származásunk problémáját megoldja.

Lenormant-tól — Vargáig mindazok, akik a magyar nyelv és a legelső mezopotámiai nyelvemlékek közötti rokonságot felismerték, e kapcsolatot — a civilizációt megelőző — azon közös ősök létezésének tulajdonították, akiket ma sumíroknak nevezünk.

A primitív szavak azonosságát igen fontosnak tartották és valóban ezeknek azonos kapcsolata bőséges. De az elmélet így még hiányos, mert az azonos kapcsolatok, egy igen magasra fejlődött civilizáció kifinomult gondolatainak kifejezéseit is tartalmazzák és ez semmiképpen sem előzhette meg a sumír kultúrát. Nem befolyásolja a tényt az, hogy ez az összeköttetés nincs kizárólagosan a mezopotámiai kultúra sumír-fázisára határolva, hanem folytatódik az azt követő akkád-korszakban — amelyekben azután az erős semita befo­lyást is magába vett.[1] Ennek a tanulmánynak a hypotezise még tovább megy és megkísérli ezeknek az azonosságoknak a jelenlétét kifejezni, a későbbi összeköttetéseknek a felté­telezése útján.

Az itt előadott szemlélet a kritikus vizsgálat kidolgozott hypotézisét nyújtja és a fejezeteiben kikutatja azt, amint a Sumír hatalomnak a Kr. előtti 2. évezredben való össze-omlásától a Perzsa Birodalom — a Kr. előtti 7. évszázadban elért legnagyobb hatalmáig terjedő időszakban, — több olyan népcsoport, mely a sumír nyelvet és szokásokat megőrizte — a hosszú két ezredév alatt — északi, majd későbben nyugati irányban véghezvitt — de részletekben történő vándorlását végezte. Sok idő telt el, amint itt-ott felbukkantak különböző formákban, áthatoltak a Kaukázuson — Odysseájuk későbbi fejezeteit megörökítve és megjelentek az eurázsiai síkságon is. Itt váltak azután — magas kultúrájuk felhasználása és értékesítése útján — a hosszan elterülő néperő magjává, s e nagy kiterjedésű népből kikristályosodott steppe-törzs kompozíciót nevezik a klasszikus írók scythák-nak.

Ez az etnikai alkat -- legelső időben mint egy laza törzs-szövetség — Nyugat felé mozgott. Nemzetté lett és végül letelepedett a Kárpátok Medencéjében. A népet a rang­ban legelső törzs vezette, melynek nevét a történelem e szóban őrizte meg: „magyar^”.

De hogyanis tudta egy ilyen népcsoport az ősi kultúráját megtartani.. .? Nabukodonozor halálával és birodalmának a bukásával a hivatalos, hieratikus sumír nyelv eltűnt. A történészek összessége — kevés kivétellel[2] — biztosnak véli, hogy a sumír faj a Kr. előtti 2. millennium folyamán már kihalt[3] és a nyelvüket már nem használták többé, hanem azt egy semita eredetű nyelv helyettesítette. De most azzal az igen ritka esettel állnánk szemben, amikor egy nyelv és egy faj egyszerűen hirtelen kihal. Azt hihetjük, hogy ennek az elhalásnak borzasztó hirtelen kellett bekövetkezni. Pedig ennek éppen ellenkezőjét láthatjuk. Hiszen az a legtermészetesebb, hogy az idegenek támadása és végül is elért uralma alatt, a sumír származású népcsoportok — nyelvük és kultúrájuk fenntartása érdekében — alkalmazkodtak a körülményekhez, és az idegenekkel való kapcsolat biztosítása végett elsajátították az új nyelvet is — éppen úgy, amint azt például az írek tették tizenöt évszázadon keresztül.

Ez a csodálatos megnyilatkozás sokkal magasabbrendű és állandósult lehetett, ha a népnek meg volt a képessége ahhoz, hogy a régi sumír papitestület tudományának és tekin­télyének intellektuális előkelő örököseihez a kapcsolatot megtalálja és őket vezetőinek elismerje. Ugyanis ezek különös tiszteletben részesültek, mint az általános és nemkevésbbé a „szent” tudományok letéteményesei.

Nem csupán egy sejtett lehetőség a későbbi történet és minden legendák nagyra becsült, de titokzatos mágusaiban — felfedezni egy ilyen „elit” réteget. Hiszen minden okunk megvan arra, hogy a „kaldeusok”[4]  leszármazottainak tekint­sük őket.

MAGUSOK: OSZTALY VAGY NEMZETSÉG...?

A néphit szerint a mágus-ok alkották Ős-Perzsia[5] papi osztályát és pedig a Zoroaster-nek tulajdonított vallás papi testületét.

Herodotos azonban azt állítja, hogy a „MAGOI” Média hat törzsének egyike[6] volt és a hozzájuk fűzött beszámolója mutatja, hogy ezeknek az általános szokásuk igen különbözött a médekétől és az osztály — vagy hivatásbeli megkülönböztetés határait túlhaladta. Amit pedig a vallásukkal kapcsolat­ban vázol Herodotos, az nem egyezik a zoroastrianizmussal.

Az a vélemény, hogy ők külön fajtájú nemzetséget alkottak, megerősítést nyer a „behistuni sziklafelirattal”. Ugyanis ezen Dárius számszerint felsorolja az ellene fellázadó ellenségeit és gondosan kiemeli mindegyik faji hovatartozandóságát mondva: „egy méd, egy perzsa, és így tovább.^” Szembetűnően legádázabb ellenfeleként „GUAMATA"-t említi, akit kizárólag azzal a meghatározással örökít meg, hogy ő „egy magus” volt. Ez pedig — az ókori olvasók véleménye szerint — a faji hovatartozandóság meghatározására valószínűleg elegendő kifejezésül szolgált.

Ammianus Marcellinus azután — sokkal későbbi időkben közli velünk, hogy a mágusok — mint Médiának legnagyobb tiszteletben tartott papi törzse — azonos leszármazásuk következtében — „megkülönböztetett nemzetség^"-ként (gens solida) -- a többi lakósságtól elválasztott helységekben élnek.[7]

    Ebben a későbbi időben a „mag” elnevezés többé kevésbbé azonos értelmet nyert a „mada” kifejezéssel, mely szókifej­lődés a sumír „mudu” „bölcs ember” — szó létezésének folytatólagos következménye. Ezt a szót „MUDU” — azokra a bölcsekre vonatkoztatták a régiek, akik megőrizték és apáról-fiúra tovább adták a „Nagy Istenek” titkait. (Enmeduranki text).[8]

Korábbi asszír feliratok bizonyítják, hogy a mágus-vallás jóval azelőtt keletkezett, mielőtt a Méd-Perzsa népek azt felvették. Az asszír királyok nemcsak a „Magus-világ legázolásáról” harsonáznak, hanem kifejezetten „mágus-vallás"-ról beszélnek, melyet úgy látszik a legyőzöttektől vettek át a Sumír-Istenek bálványaival együtt, és ezeket azután a saját városaikba telepítették.[9]

„MAG” — sumír szó és a következő jelentéssel bír: „nagy, magas, tekintélyes, cselekvő, alkotó, férfias”. A „GAL” és „KAL” jelentésével synonymnak vehető. Határozott esetek mutatják, hogy a „MAG” vagy „MAH” kifejezések papi méltóságok meghatározására szolgáltak, miközben Heuzey azt állítja, hogy a „MAHHOU” a prófétai osztálynak, vagy jobban mondva a Táltosok egyik fajtájának elnevezését jelentette, akiknek a sumír városokban a „KALMAHHOU” volt az elöljárójuk.[10] Fossey a „MAH” kifejezést franciául „magicien"-nek, varázslónak mondja.[11]

Ha egy pre-sumír és egy pre-indoeurópai hasonlatosság elfogadható, úgy ez a „MAH” azonosa annak az általánosított szónak, mely az angol nyelvben is él ma a „magnitude” (nagyság) kifejezésben. Mindkét szó visszanyúlik az „őshaza” magas hegyeinek a fogalmához.

Ezeknek következtében több mint valószínű az a tény, hogy a „mag” — mágus név — az ő meghatározott értelmében — sumériai eredetű vagy még előbbi — a pre-sumir kultúra terméke. Sumériában egy papi arisztokráciának a neve lehetett, amelyik a számkivetésben a médek és a perzsák között csak sokkal későbbi időben asszimilálódott.

Alig lehetséges, hogy ily „bölcsek-testülete teljesen elpusztult volna a népének katonai veresége következtében, és ha azt túlélték, csak természetesnek mondható, hogy a kultúrat, melynek ők voltak a hordozói és letéteményesei — minden pusztítástól megőrizni igyekeztek.

A MÁGUSOK VÁNDORLÁSA

Ha szándékunkban van figyelemmel kísérni a kicsiny sumír-csoportnak nehéz és veszélyes vándorútját — hivat­koznunk kell „BILGURAKHI"-nak „uruk királyának csodálatos vésésű pecséthengerén található vándorlási jelenetre.^”[12]

A „Mágus-emigráció^” valószínű útjának és pontos chronológiájának megjelölését — a halálraítélt Mezopotámiából való elindulással együtt — a jövendő kutatóira kell bíznunk. Itt meg kell elégednünk azoknak az asszír megállapításoknak a felhozásával, melyek arról emlékeznek, hogy a déli menekülők Elam-ba jutottak és ők — az asszírok — minden igyekezettel és módszerrel a velük való kapcsolat felvételére törekedtek.[13]

Ahogyan néhány herceg — amint az asszír írások mutat­ják — barátok és összeköttetések segítségével az idegen udvarokba való menekülést választhatta, ugyanúgy termé­szetes következménynek mondható, hogy az „ős-kultúrának” ezek a nyakas fenntartói — a — messze és hozzáférhetetle­nül az új hatalom központjától — a távoli hegyes vidéken kerestek menedéket.

„A hegyek népe a második ezredév után válta keleti civilizáció legfőbb hordozójává.”[14]

Az „első hegyi nép”, amelyet tekintetbe kell venni; a „hurriták”, annak ellenére, hogy a nyelvük még rejtélyt képez és származásuk még vitás.[15] Nyelvük sem „semita”, sem „Indo-Európai^"... és az a bizonyítási kísérlet, hogy a hurritákon az árják uralkodhattak, és onnan ered kultúrájuk „árjatermészete^” — nem volt meggyőző.[16] Ellenben „nyelvük is és kultúrájuk is határozott sumír-rokonságot” mutatnak, ámbár azzal nem azonosítható.

A hurrita hatást megkülönböztetőleg elhatárolni ---igen nehéz. Max Openheimer, Tel Halaf-ban hatalmas hurrita szobrokat ásott ki, amelyeken az istenségek neve „KAL” [17]ideogrammal van írottan rögzítve. Albrecht Götze pedig azt állítja, hogy mindaz, amit mi hittita művészetnek ismerünk, az valójában „hurrita” művészet.[18]

Kétségtelen, hogy a „hurriták” — résztvettek a palesztinai kultúra kifejlesztésében — a Kr. előtti második ezredévben. Palesztinát az Egyiptomi forrásmunkák „haru” vagy „huru"-nak nevezik.[19] „Ugarit” (Ras-Shamra) is minden valószínűség szerint „hurrita város” volt, de a lakósai két nyelvet használtak.

Az „ugariti semita szövegeknek”, továbbá Charles Virolleaud-hoz és Cyrus Cordon-hoz hasonló tudósok tudásának és költői meglátásának köszönhető, hogy e titokzatos néphez a megközelítés útjai kezdenek felnyílni. Remélhetjük, hogy a hurriták-ról többet hallunk és éppen rajtuk keresztül még a „mag^” népéről is, arról a népről, amelyiket a „saját törvénye” tartott fenn.[20]

Ugarit Kr. e. 1400-as években virágzott a legjobban, de a hurriták uralma sem tartott sokáig. Palesztina a semita penetráció áldozata lett. A hurriták északi városait, mint NUZI-t és TURSHA-t; elpusztították az asszírok Kr. e. 1300 körül. Lehetséges, hogy a hurriták néhány csoportja elindult Karia, Lydia és Lykia felé. De a „kusiták^” (nem semita és nem indo-európai) kultúrális és politikai hatalmának egyik központja kétségtelenül átélte az ,Assyr-Birodalmat és ez a „káld-királyág volt a VAN-tó partján”. Ennek a népnek az ékírásos feliratai csak nemrégen kerültek megfejtésre.[21] Javukra írhatók a vízszabályozás és öntöző kultúra terén elért hatalmas eredményeik és a fémiparukat az utókor bámulatosnak nevezi.[22]  Történelmüknek legfőbb ismerője — Lehmann-Haupt panaszkodik azon szokássá vált tévedés miatt, mely szerint ezt a népet — a legnagyobb ellenségük — az asszírok által adott néven, „urartean"-nak nevezik.

    Ugyanő javasolva, hogy adjanak végre annak a magas kul­túrájú népnek, a „Vanic, Urartean, Alarodian, Haldic” vagy egyébb — többé-kevésbbé önkényes elnevezés helyett olyan nevet, melyet ők maguk használtak. Bebizonyítja azt a tényt, hogy ez a nép önmagát örökké „káld"-nak nevezte s ennek következtében azt kívánja, hogy ők a saját nevükkel legyenek ismertek, és elfogadottak.[23] Sajnálatos dolog, hogy ez a kérés még mindég mellőzve van. Johannes Fridrich például — a „subarean” és „urartean^"-ról írt nagyszerű összehasonlító tanulmányban ezek rokonságát állapítja meg.[24]

Ilyen tanulmányok értéke igen megnövekedne, ha tekintetbe vennék a sumir-magyar azonossági kapcsolatokat.

Mert például : az említett subarean... IBRI... „király” és az urartean EURI... „úr” jelentésével azonos és hozzá-tartozó a Sumir... UR... „hatalmas” és a magyar „UR”. Esetleg tovább Hurrita... ASTE, ASTI — ASTUHHI = „nő”,[25] Nuzi ASSATU = „feleség” [26] kifejezésekkel szembeállíthatók a

sumir... GASAN (Del. 35)... „úrasszony” az Elemita. USAN (L. 301)... „istennő” és a

Magyar... ASSZONY... szavak. A Friedrich német tudós által ajánlott szóhasonlítás a hurrita... „PIS"... „élvezni” és az „urartui"... „PISUSE"... „öröm” között kiegészítődik a „sumir"... „PES” (Del. 74)... = „Ör­vendező szív” is a magyar... „PISOLYOG"... = mosolyog szavakkal.

Tömegével folytathatjuk így az összehasonlításokat. Ilyen szoros nyelvi rokonság talán éppen azt mutatja, hogy az az értékes emberi elem, amelyik a „festett cserépedények embere” vagy a „subaran” lehetett és amelyik a hybrid sumír-kultúra fenséges tündökléséltek megteremtő részese volt egykor, most új változatban jelenti ki magát, felépítve a „kald-birodalmat” a VAN-tó partján. — M. Rostovzeff szerint — e politikai kereten belül sikerült az emberi civilizáció csúcspontjának az elérése a Kr. előtti nyolcadik és hetedik század éveiben.[27]

René Grousset — a káld-történelem ismertetésében — az ő érdemüknek tudja be az asszírok hódításának a Taurus-hegységnél való megállítását, valamint annak az egységes birodalomnak a megalapítását is, amelynek szervezetét későbben az örmények örökölték.[28]

A „káld"-ok századok vérzivatarjai után megélték még leghatalmasabb ellenségüknek — Assyriának — bukását, de aztán kimerülten letűntek ők is.[29]

Annak ellenére, hogy kifejezett leletekkel nem rendelkezünk a Sumériából — Kaldeába vándorlókról, mégis bizo­nyítást nyert az a tény, hogy a Sumír-Káld kultúra közöttük maradt fenn. E népnek és kultúrájának további megismeré­sével újabb és újabb problémák nyernek megoldást.[30]

Amidőn Hommel a káld-sumír rokonságot hirdeti (a Káldokat ő ALARODIAN-nak nevezi) — Halevy támadja őt a tudatlanságot és illetéktelenséget hangsúlyozó régi recept előírásai szerint. Jelenleg a felgyülemlő új tudományos anyag bizonyítási ereje előbb-utóbb szükségessé teszi az egész káld­probléma újraértékelését.

Lenormant-nak az a javaslata, hogy megfontolás tárgyává kellene tenni azt a tényt, hogy a sumírok legfelsőbb papi osztályuk tagjait „KALU"-nak nevezték — továbbá Diodorus Siculus azon megállapítása, hogy a „kald^"-ok Babylonia legrégibb lakósaihoz tartoztak[31] el lett utasítva, a „káld^"-ok által használt semita nyelvre való utalással. Az a tétel, hogy a „nyelv nem képez faji bizonyítékot” — ebben az esetben senki által nem került sem hangsúlyozásra sem alkal­mazásra.

Lenormant teóriája eddig még nem nyert megerősítést a Mezopotámia-i forrásokból, mégis ez nyújtja az egyetlen kézzelfogható bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy a „kald­ok tudománya és nyelve”[32] annak a néprétegnek a tartozéka, melyet a Biblia szembetűnően megkülönböztet az általános elnevezésű „syriai"-tól. (asszir) De miért is kellene őket elkülöníteni — ha mint a kettő ugyanazon asszír lenne?...

Így kifejezetten mondhatjuk, hogy Lenormant teóriája az egyetlen, amely elfogadható választ ad arra a kérdésre, hogy: „miért nem említi sem a Biblia, sem egyéb ókori forrás a sumírokat?” Viszont ha káld, káldeus, kal, kaldu, kasd és mágus nevek alatt keressük őket, bőven találunk mindenütt vonatkozásokat.

Talán megjött az idő arra is, hogy Diodorus Siculus-nak azokat a feljegyzéseit, melyekkel bizonyítja, hogy az asztronomikus vonatkozások tekintetében használt „káld” forrásai mindenben helyesek és pontosak[33] az újabb kutatások eredményeinek alapján kellőképpen mérlegelni lehessen.

Amikor a múlt századbeli orientalisták megegyeztek abban, hogy a „káld"-okat semitáknak tekintik, megoldatlanok maradtak Xenophon-nak azon — többször ismételt — zavaró kijelentései — melyekkel hangsúlyozta, hogy „ő látta a hegyekben a kaldokat, az örmények szomszédait az Ana­basis alatt”. Egyébb más forrásokkal ellenkezően „Szabad és bátor népnek”[34] nevezi őket, akik „a nagy (perzsa) királynak nem alattvalói"... „nemcsak harcosok, hanem szabad­ságszeretők is.”[35] A Cyropaideia-ban ismételten említi „ezt az igen harcos népet.^”[36]

Viszont Eberhard Schrader, amint a kald hegyilakók rejtélyének megoldását keresi — akiket leírásuk szerint valami semita néphez hasonlónak tekintett — Xenophon tévedését feltételezi.[37] Szerinte Xenophon a Chalybesleket vélte káld-oknak. Bár Schrader feltételezéseit abban az időben elfogadták mégis Lehmann-Haupt felfedezései Xenophon-nak — a szemtanúnak — állításait igazolták. Hiszen ő valóban beszélt a káld-okkal.

Végülis egy kérdés szorul még tisztázásra. Nevezetesen az, hogy:

„van-e egyáltalában különbség „káld” és „káldeus” (chald és chaldean) között, vagyis a „hegyilakók” és a „déli­lakok” között, s továbbá — ha létezik különbség, úgy mi az?

Ugyanis nehezen hihető, hogy két — egymástól pár napi járóföldre lakó — nép ennyire hasonló nevet használna anélkül, hogy valami közös vonatkozás ne lenne közöttük.[38]

A jövendő majd meghozza a további bizonyítékokat Lehman-Haupt teóriájának a teljes igazolására, a káld-ok és a káldeus-ok, mint — talán fajilag is összeforrott, — de annál erősebben közös kultúrával összekapcsolt nagy népcsoport tagjainak érdekében.

Így nyugodtan nevezhetjük őket az „Alföld” és a „Hegy-vidék” lakóinak. Ideológiájukban találhatunk egy igen jellemző közös vonást: — az abban az időben nem nagyon általános „szabadságszeretet”. A „dél-kaldeai” patriótáknak hősi küzdelme (Merodach-Balacdan) melyet az asszír elnyo­más ellen folytattak — emlékezetesen leírva maradt a tör­ténelemben. Xenophon megrettent és csodálkozott, ami-^. kor talált a hegyek között férfiakat és asszonyokat, akik gyermekeikkel együtt öngyilkosok lettek, hogy megszabadul­janak a fogságtól és az esetleges rabszolgaságtól.

A pusztítás dúlt és Elam, amely valamikor biztos menedé­ket nyújtott, már nem bírt ellenállni az asszír túlerőnek. Az asszírok felperzselték a fővárost — Susa-t kb. Kr. e. 640-ben MADAKTU nevű várossal együtt.[39] Az asszír hódítás így birtokba vette Kr. e. 626-ban HUNNIR városát is.[40]  Ami a sumír-mágus emigrációból megmaradt a pusztítások rettentő idejében -- annak tovább kellett vándorolni. A legkézenfek­vőbbnek kínálkozó menedékhelyül Média-hegyei mutatkoztak.

Magának „MÉDIA"-nak nevét a sumír „MADA” szó változataként tekintik, ami „föld” jelentéssel bír.

Westergaard, De Saulcy, Norris, Mordtmann és Lenor­mant valamikor „Turáni-Médiá"-ról beszéltek. König — azt a nézetet vallja, hogy Media őslakói nem tartoztak az iráni népcsoporthoz és faji, kulturális és nyelvi tekintetben a „kora-i­sumír nép"-hez hasonlítanak.[41] Ezek a népek aztán jóval későbben egyesültek az iráni bevándorlókkal. Ugyanis a sumír-kolóniák nagy területen, elszórva terjeszkedhettek el. Amennyiben a sumíroknak Médiában laktak a vérrokonaik, úgy az oda történő bevándorlásuk lehetősége különösképpen bizonyos.[42] Mindenesetre az igen erősen sumír vonatkozású Luristani titokzatos bronzok-nak Médiában való megjelenése — az archeológusok által — a Kr. előtti VII. század éveire rögzitődött,[43] tehát arra az időre, amikor az asszírok hatalmuk csúcspontját érték el. Ezeknek az ékesen szóló leleteknek bizonyságtétele igen gondosan és alaposan, megfontolásokkal szemlélendő.[44]

Feltehető a kérdés : „volt-e valami része a Média-ba történő MÁGUS-SUMÍR emigrációnak az Assyria elleni káld-méd és skytha szövetség létrehozásában...?”[45]

Ugyanis ezek így egyesülve — végül is a többieket is megnyerték ügyüknek — amint a görög történetírás mondja — a „szabadság érdekében”.[46] Összefogásuk Ninive bukását okozta K. e. 612-ben és Médiá-nak „Ázsia királynőjé"-vé való emelkedését is (Amianus Marcellinus) továbbá ez ered­ményezte a káld-dicsőség tündöklő — bár rövidéletű —visszaállítását is : „az új babiloni birodalom” megszületésével..

Valóban úgy történt, hogy Új-Babilon Káld újraépítői a sumir-tradiciók egészen különleges tiszteletét hirdették és tanították s azokat újra életre akarták kelteni a sumír településekkel együtt, melyeket megkíséreltek visszaállítani. Olyan hatalmas érdeklődést mutattak a régészet terén, hogy az már talán az objektivitás határait is túlhaladta.[47]

Ettől az időtől kezdve a Bibliában ismételten előfordul az ősi hangzású RAB-MAG[48]-név, mely úgy látszik egy magas papi méltóság megkülönböztetésére szolgált a káld-Babiloniá­ban.[49] Dánielt, aki „Babylon összes tudósainak főkormány­zója”[50] volt, Nabukonodozor a „Mágusok-mesterének” ne­vezte[51] Dániel megélte azt, amit megjövendölt -- az „Arany-Fej”, Káldea-hatalmának letűnését.

De mi történt az összeomlás után „Babylon bölcseivel” ...?

Míg egyrészűk eltűnt a mezopotámiai olvasztóban, sokan — mint szabadságuk fanatikus védelmezői — a sivatag oázisain húzódtak meg és az ő leszármazottaikból lett a sivatagi nép -- az arab. -- Végül másik részük esetleg csatlakozott a jóval előbb Média-ba vándoroltakhoz, ahol — az új vallási központban — Médiában — a médus és a korábbi perzsa uralkodók is barátságosan fogadhatták őket.

Állítólag, egy „mágus-nak” — Zoroaster-nak, a róla elnevezett vallás alapítójának a bölcsője is Észak-Médiában ringott.[52]

Zoroaster után a „Mágus^” egység mintha ketté tört volna... éspedig:

a „reformátorok”, akik vallásukat a perzsa szükségle­tekhez alkalmazták és részben — de nem teljesen — be is olvadtak a perzsa társadalomba, valamint

a „conservatorok”, akik kegyvesztettek lettek, mert. hűségesen kitartottak az ő elkülönített azonosságuk és az ősi hitük tisztasága mellett.[53]

Mindenesetre, mialatt Ammianus Marcellinus idejében a „mágus papság testülete” Perzsia tiszteletét és megbecsülését mondta magáénak, nyolcszáz, évvel későbben — Herodotos — a ,,Magoifelkelés"-ről írt történetében heves össze-tűzések tradícióiról emlékezik meg; valamint ennek következtében előállott tömeggyilkosságról,[54] mely Cambyses halála és Darius Hytapses trónralépése közötti időben ment végbe. A Behistuni sziklafeliratok megemlítik, hogy a harcok eredetének kettős oka volt — faji és vallási egyaránt.

Az „irani-perzsa” elem győzedelmeskedett a Média-i „káld-mágus” felet. A „reformált vallás” — a zoroastrianizmus — Perzsia hivatalosan elfogadott vallása lett és hosszú-ideig az is maradt, egészen addig, míg a mohamedánizmus[55] fel nem váltotta véglegesen.

Ily küzdelmek után a mágusok fokozatosan szétszóródtak Közel-Kelet csaknem mindegyik kultúrközpontjába. Az ő hitüknek és művészetüknek keresésében — sok más hely között - az ősrégi kultúrközpontban — Nishapur-ban — is megtalálhatjuk nyomaikat.

Charles K. Wilkinson éleslátásával, ennek a városnak ásatásainál feltárt régészeti leletek között, olyan műemlé­keket fedezett fel, amelyek egy ismeretlen valláshoz tartoztak. Ezt a vallást mezopotámiai eredtűnek vélte és „mani­chean"-nak tekintette. A műemlékeken nyolcágú rózsács­kák (rosetta) képei, felfelé emelt kezek, majd többszörös ismétlődésben a „szem motívum” fordul elő s végül egy emberfejű sas gyönyörű példánya — olyan anyag, mely főképpen a Kr. utáni IX. és X. századból származik. A feltárt leletek stílusa arra ösztönözte Wilkinsont, hogy azokkal kap­csoltban a luristan-i és a scytha művészetet említse.[56]

A syriai írásnak az orkhon[57] feliratokon való megje­lenése azt feltételezi, hogy azt a „manichaens misszionáriu­sok” vitték az uighur-törökökhöz. Ez az írás a magyarországi Nagyszentmiklóson kiásott edényen található felirat hason-mása és ez — Mészáros Gyula szerint — kétségtelen bizonyí­téka annak a ténynek, hogy a Kr. előtti VII. évszázadban a Kárpátmedencében már élt egy olyan népcsoport, amelyik a régi magyar-írással (a Hunn-Szittya-Székely rovásírással) teljesen rokonjellegű írást használt.[58]

Lehetséges, hogy a Kr. e. IV. évszázadban a médiai mágus települések ortodox elemeinek, akik az ősi tradíciójuk és tiszta-vérűségük[59] megóvására elsősorban súlyt helyeztek .-- most ismét választaniok kellett a meghódolás, az elmúlás, vagy az elvándorlás lehetőségei között.

Amennyiben a nem árja médeknek a lehanyatlása és az iráni elemeknek felemelkedése végül is arra kényszerítették az ortodox mágusok megmaradtjait, hogy — a perzsa uralom legvirágzóbb korszakában — vándorlásukat újra megkezdjék, ez megegyezne a luristani bronzok tanúságával, mert ezek --Legrain szerint — a Kr. előtti IV. évszázadban fejeződtek be.[60]

A kivándorlók természetesen északnak --- a Kaukázus hegyeinek tartottak -- a Perzsa birodalom határához legközelebb fekvő részen. A luristani bronzöntvényekhez hasonló leletek tanúskodnak a nagytechnikájú fémiparuk létezéséről és hirdetik a Kaukázusban való megjelenésüket.

A médiai kivándorlók megerősödhettek a vándorúton azokkal a népcsoportokkal, melyek a VAN-tó melletti káld­birodalmat túlélték, amelyet valószínűleg Kr. e. 585 után a méd-perzsák pusztítottak el.[61]

A „káld"-ok életlehetősége a kietlen hegyek között rettentő nehéz lehetett, mert Xenophon több harácsoló vállalkozásukat jegyezte fel.[62] A Perzsa Birodalom mindenképpen megkísérelte kibékíteni őket. Kötöttek szerződéses megállapodást -- de utána beborította őket a századok csöndje. Valószínűnek látszik az, hogy a káld-ok mélyen behúzódtak a hegyekbe és ismételten eltűntek a zsarnokság elől.

Amikor a mi időszámításunk megkezdődött Jézus születésével, egy őstörténeti forrás ismét említi a „MAGOI"-kat — a mágusokat. Ez pedig nem más — mint a Biblia — amikor a három „bölcs"-nek, a Káldeus astrológia három nagy mesterének Bethlehemi látogatásáról emlékezik meg. A Biblia által nyújtott felvilágosítás igen rövid. Csakis azt mondja, hogy a „mágusok Keletről jöttek.” Az ősi keresztény tradíciók úgy hirdetik, hogy Perzsia hegyeiből.

A Krisztus születése utáni első évszázadban — a sokféle mezopotámiai kivándorlókból egyesült népcsoport még mindég élhetett a Kaukázusban. Mivel számuk egyre növekedett — nagyobb területre volt szükségük. Azután egy időpontban, melyet csak igen hozzávetőlegesen lehetne megállapítani — ennek a népnek a zöme átkelt a Kaukázuson --- talán a Kr. utáni második évszázadban és eljutott a Fekete Tengernél a Skytha partokig. Ebben az esetben a „bölcs emberek” logikus intézkedésére vall leküldeni a fiatalokat a termékeny alföldre legeltetni a nyájakat, de ugyanakkor birtokukban megtartani a kiépített hegyi erődítményeiket, melyek biztos menedéket nyújtanak a veszély esetén.[63]

Az a nagy politikai tapasztalat, amit a mágusok az átélt iszonyatos nehéz körülményekből meríthettek, segítette őket a törzsük fenntartásában, mely természetesen gyarapodott és ugyanakkor a magasrendű kultúrájuk következtében magukhoz vonzották a többi fajilag rokon — de kevésbbé civilizált népeket is — olyanokat, akik sohasem éltek a Kaukázustól délre.

A megbízható írott bizonyítékok, melyek nyilvánvalóan megállapítják egy különlegesen magas kultúrájú népcsoportnak a Kaukázustól északra való jelenlétét — többnyire az arab íróktól erednek. Ezek egy gyönyörű, kőházakból épített, kertekkel és öntözött földekkel övezett várost írnak le, mely a Kaukázustól északra, a Kuma és a Bybala folyók összefolyásánál, a középkor évszázadaiban nagy kereskedelmi köz-pont volt.[64] E város lakósai — éppen úgy mint a sumírok és a luristáni bronz alkotói, halottaikat kővel, vagy téglával kirakott sírkamrába temették. Egyik főkülönlegességük az volt — amint az arab utazók megfigyelték, — hogy a városban a fátyolnélküli „turk” asszonyok teljes szabadságot élveztek, emelkedett társadalmi helyzetük volt, fényűzően és pompásan öltözködtek, mialatt férjeik csaknem szolgáikként mutatkoztak báránybőrből készült öltözetükben és magas süvegükkel.[65]

A városnak a neve „MADZAR” volt.[66] Romjait megőrizték egészen a Kr. u. XVIII.-dik századig, amikoris — Potem­kin rendeletére — a csiszolt köveit felhasználták a Jekaterinográd erődjének az építéséhez.

Hogy mikor alapították MADZAR városát, azt nem tudjuk. Megbízható leírások csak létezésének utolsó idejéből maradtak fenn, amikoris életben maradása már igen veszé­lyeztetve volt. [67]

Azt biztosan tudjuk, hogy véglegesen a tatárok pusz­tították e1 Kr. u. 1359-ben.

MADZAR város hatalmas kifejlődésből és nagy területen való elterpeszkedéséből arra a következtetésre juthatunk, hogy fokozatos növekedése több évszázadon keresztül tartott. Valószínűleg azoknak az állattenyésztőknek volt a központja, akik a Kaukázustól északra, messze területre bolyongtak el.[68]

Valószínűleg, hogy több ellenséges beszivárgásnak volt kitéve és önállósága veszélyben forgott már a tatárok előtt is — többek közt a kazárok hatalma következtében. Ily állandó veszély hatása alatt a mozgó elemekből összeállt csoport — ismét -- megkezdte nyugat felé való haladását, körülbelül a VI. században Kr. u. mialatt a városok lakói visszamaradtak a megalkuvásra és a későbbi kipusztításra[69] ítélve.