Dr. Bobula Ida

 

                                                        v.

                                                        A MAGYAR ŐSVALLAS ISTENASSZONYA

A múlt század második felében járta a szegedkörnyéki tanyavilágot Kálmány Lajos katholikus plébános. Észrevette volt, hogy hívei a szentek tiszteletéhez nemkeresztény eleme­ket vegyítenek és feltette, hogy ezek a kereszténység előtti ősvallás maradványai. Kálmány adatgyűjtésének eredménye mitológiairodalmunk egyik legértékesebb tanulmánya: „Boldogasszony, ősvallásunk Istenasszonya".1 Ebben elmondja Kálmány, hogy népünk kifejezetten „hét” Boldogasszonyt tisztel, akik között a legnagyobbnak tartja a Nagyboldogasazonyt.  Ennek leányai a többi Boldogasszonyok (szülő, fájdalmas, gyertya-szentelő, sarlós, segítő, havi), akik közül legfiatalabb a szűz Kisasszony. A néphit a Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Máriával, míg a Nagy-boldogasszonynak Szent Annát tudják. Jóllehet a keresztény hittan erről nem szól, a nép keddet tartja Nagyboldogasszony napjának. Meddő asszonyok kilenc keddet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk.

Aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra szerencsés a kedd, pl. tyúkültetésre.

Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője.

Kálmány rámutatott kódexirodalmunk adatára, amely szerint Szt. Gellért „tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnák.^”2 Feltehető, hogy Szt. Gellért térítő törekvései során találkozott egy jó­ságos és fennséges mennyei nagyasszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete na­gyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszhatott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Lehet, hogy ez a meglátás segítette a „nagy té­rítőt” emlékezetes sikeréhez, mikor „a napba öltözött asszony” bibliai idézetét választotta a magyar udvar előtt tartott pré­dikációja tárgyául.3  Kálmány fejtegetései és adatai nem támogatták azt a finnugor irányzatot, mely több-kevesebb tu­datossággal, a magyarság önérzetének megtörése végett, olyan primitív, gyűjtögető előmagyarokról beszélt, akiknek nem is lehetett mitológiájuk. Az Egyetemi Nyomda „Magyarság Néprajza” kiadványban, a hitvilág-fejezet bő bibliográfiájá­ban hiába keressük Kálmány akadémiai értékezését .4

Egészen más úton, a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszony gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira Huszka József; Asztarte-Boldogasszonynak nevezte.5 Astarte azonban aránylag késői idők istennője. Megelőzte Istar, azt Inanna és valamennyit a régi sumér pantheon anyaistene, Baú vagy Baba.

A Magna Mater alakja az ókor majdnem minden vallásában megvolt és bizonyos vonásokban minden Magna Mater hasonló. A sumér Baú és a magyar Boldogasszony között azonban olyan hasonlóságok vannak, melyeket sem véletlenséggel, sem az általános jelleggel megmagyarázni nem lehet.

Baú alakját egyrészt a kő- és cseréptáblákon fennmaradt ékírásos irodalomból, másrészt képeiből ismerjük. Ezek legnagyobb része pecséthengerekre vésve maradt ránk. Koronás nőalak, fodros ruhában, trónszéken ül és szimbólumaink valamelyike, az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Van kutyája és madara. Találtak az ásatók számos Baúnak szentelt ivóedényt.

Az ékírásos szövegekből tudjuk, hogy a sumír fénykor­ban, Kr. e. 2500 körül, Baú mint a rangban harmadik szerepelt a nagy istenek sorában. Anu égisten és annak első fia, En-Lil viharisten után következett a rangsorban, de megelőzte En-Ki vízistent, aki az embereket agyagból megteremtette.6 Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a történelemelőtti matriarchatus korában Baú, vagy egy őt is megelőző nőalak, lehetett az első isten, a mindenség és minden további isten szülőanyja.7

Száz évvel ezelőtt csak nagyon kevés kutató sejtett valamit a nagy ókori népről, melyet később mint sumír népet említenek és amelyről ma már tudjuk, hogy az egész nyugati kultúra forrása ők voltak; vallási fogalmaik közt is sok előkép van, melyek később a kereszténységben virágoztak ki. Az elmúlt évtizedek során számos munka foglalkozott a sumír mitológiával8 és ezek alapján elég világos képet alkothatunk magunknak legalábbis a népszerűbb, a feliratokban gyakran szereplő istenek alakjáról. Baú bizonyosan ezek közé tartozik.

Sokat vitatták, hogy a sok istennő-név és kép közül melyek tartoznak Baú alakjához. Természetes, hogy az évezredek során változtak a hiedelmek, de úgy látszik, hogy Baba, a „születést adó” ugyanaz volt, aki Baú, az „élelem adó”; aki Gúla a „hatalmas”; aki Mah, a _;,nagy"; aki Nin-Anna, a „menny nénje”; aki Gatum-dug, „jóságos nagyasszony” vagy Gasan-₎Anna, „asszonya a mennynek”.

Az istennő alaptermészetére a jelből következtethetünk, mellyel a Baú nevet írták. ősjele a BAN-nak nevezett űrmérték, egy telt edény képe, melyből tölt, ad, kimér, juttat az istennő. Valószínűleg ez az edény a későbbi bőségszaru ősképe, a BAN, melyben ott van minden dolog teljessége. Az utolsó hang idők jártával lekopott, csak az űrmérték nevében maradt meg; a megfelelő ige a BA lett, melynek jelentése; `ad, juttat.'9  Az Ú füvet, legelőt, növényzetet, élelmet jelent.

Baú a sumír hívő számára a bőség nagyasszonya volt, a nagy ajándékozó. A viharisten tombolása után ő mosolygott a szivárványban. á a tápláló, a termést adó, a születés, az anya, a csecsemő, az élet védője. Ruhája minden fodrában meg nem született gyermekek bujkálnak.10 Himnuszok dicsőítik mint a hatalmas Gúlát, aki gyógyít, közbenjár, az ég királynéja és a „világnak világa^” („Licht aller Welt^"). A különös kifejezésből, hogy ő a „halottak meggyorsítója”, talán arra következtethetünk, hogy élt az erős hit arról, hogy a túlvilági vándorlás megrövidíthető és van újjászületés.

Az ősmitológiák Magna Matereit általában jellemző szülőboldogasszonyi stb. jellemvonásokon túl vannak Baúnak egyéb jellegzetességei is. Kúltuszának legtöbb emlékét a lagashi (telloi) ásatásokból ismerjük, melyeknek anyagát a Louvre őrzi. Lagash városistene Ninurta napisten, kit Langdon a bibliai Nimróddal azonosított. Tudjuk, hogy krónikás hagyományaink, — bizonyára nem véletlenül, — Nimródtól származtatják a magyarságot.

Lagashban évente nagy ünnepséggel ülték meg a helyi kisisten, az isteni hérosz és a hozzá leereszkedő nagy termé­kenység-istennő házasságának napját. A városistennek ilyenkor módjában állt kikérni  hatalmas asszonya kegyeit népe számára. Ismerünk fejedelmi hála-ajándékot, melyet Ninurta azért kapott, mert „jó szót szólt” a fejedelem érdekében az Istennőnél.

Baú kifejezetten a fű és fa, a termés és aratás asszonya. Különleges ünnepe, mikor a nép először eszik az új gabonatermésből.11 Gondoljunk a magyar falvak ünnepére, az új kenyér napjára és a Sarlós-Boldogasszonyra.

Külön tanulmány tárgyát képezhetnék az úgynevezett „boldogasszonyi füvek”, melyeket népünk a templomba visz szenteltetni, főleg Nagyboldogasszony napján.12 Ilyen a csomborka (Mentha Pulegium, L.)13 a napraforgó; ezeket megőzik és halottaik mellé teszik a koporsóba. Az ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos.14 Egyéb regés növények nevei: Boldogasszony haja, tenyere, cipellője, stb.

Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett „lagashi címer” állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő fényes sas.15 Gondoljunk a régi Árpád-címer és eredetmondánk turul madarára. (A sumír TUR szó visszatérést, megifjodást jelent, az UL pedig életerőt.)

A sas mellett más madarai is vannak az istennőnek; ezeket nem könnyű meghatározni. Daru? Liba? Gólya? Egyik madárnak neve a Ba piktogrammal kezdődik; ez a fecske. (Deimel S. L. No. 5.: „Schwalbe”) Meggondolandó, hogy Magyarországon igen elterjedt hit, hogy fecske és gólya a Boldogasszany madarai.

,A sumír pecséthengereken sorban felvonuló és a Nagy-asszonynak ivóedényt nyújtó nők képe elemi erővel és páratlan pontossággal idézi a sokszor leírt magyar népszokást, a „Boldogasszony poharának megadása” képét."16

Vésett pecséthenger Baú-Gúla alakjával, kb. Kr. e. 2200-böl. Magántulajdon. (Ward, 8eal Cylinders of Western. Asia, Washington, 1910_, 217.)

„Az asszonyok titkos avató gyűlésén, melyen férfi nem lehet jelen, a legtekintélyesebb üregasszony kinyújtott tenye­rén felajánl a Boldogasszonynak egy tányérra tett pohár bort és egy süteményt, megköszönve a szülés körüli segítséget és boldogságot kérve az újszülött számára. Mint Szegeden értesültem erről, az áldozat elmulasztása azzal jár, hogy az újszülött felnőtt korában, „ha fiú, nem kap lányt, ha lány, nem kap fiút.” (Adatszolgáltatóm Sánta Katalin (50 éves) 1928-ban.)

A feltűnő és különleges egyezések közé tartozik a Boldogasszonyokkal kapcsolatban makacsul emlegetett hetes szám, melyhez a szegedi nép a közelmúltban is ragaszkodott. Nehéz véletlen egyezésnek tartani azt, hogy ékírásos szövegek szerint Baú Ninurtának hét lányt szült, ezek mind bőséget árasztó isteni jóttevők.17

A magyar hagyomány Nagyboldogasszonyának legifjabb és szűz lánya a Kisasszony. Mezopotámiában is átvette volt későbbi korokban Baú egész szerepét egy ifjabb, szűz istennő, Inanna-Istar. Maga a Nagyboldogosszony azonban nem a szüzesség, hanem a szaporodás pártfogója. Kitűnik ez egyik sok változatban ismert népi játékunkból. Leányai körültáncolják a földi anya megszemélyesítőjét, aki pöröl a körön kívül járó Boldogasszonnyal:

—Boldogasszony, mit kerülöd, mit fordulod az én házam táját?

—Azt, kerülöm, azt fordulom, lányod kéretem, lányodat kéretem!

—Nincsen nékem olyan lányom, ki eladó volna.

—Ó ne tagadd, ne tagadd el!. . .

—mondja a Boldogasszony, aki e szimbolikus táncban egyenként viszi el a földi anya lányait, a maga gyönyörűséges szolgálatára.18

Említsük meg a sumír uralkodók nevében is gyakran kifejezett felfogást, mely szerint a város az istenség tulaj­dona és abban „Istené a szállás” ! Az uralkodó csupán őre, lovagja, fegyveres szolgája az istenasszonynak, akinek esetleg férjül is szolgál. Erre mutatnak az Ur-Nammu, Ur-Nina, Ur-Nanshe, Ur-Baba és egyéb fejedelmi nevek.19  Szent László is „Szűz Máriának választott vitéze”.

A mezopotámiai isteneket idők jártával egyre gyakrab­ban jelezték képük helyett a címerükkel, jelképükkel, különö­sen a tartósságuk miatt szép számban fennmaradt határkö­veken. Anu és Enlil istenek jelei például oltárra tett hegyes süvegeik. Baú szimbólumának mibenléte bizonytalan ; „megfordított ómegaszerü-jelnek szokták leírni, Ward szerint ez talán az istennő haja.20 Valószínűbb, hogy a fátyola, fej-kötője: a szivárvány, népi szóval bábabukra. Valószínűleg ez a mezopotámiai bölcseletben a világmindenség összetartó­jaként ismert „nagy kötelék” az isteni kegyelem jele. Bizo­nyosan összefügg ezzel a fogalommal a naiv magyar néphit, mely szerint a terhes asszonynak a hajába piros szallagot kell kötnie és a Boldogasszony tiszteletére szigorúan főkötő-ben kell feküdnie a Boldogasszony ágyát. A tulipánszerű, „megfordított ómega^” amely emlékeztet az asztrológiai Mérleg jegyének ómegájára is, először az ősi „kuduru^” (határ, régi magyar formában hutur) köveken jelenik meg, ékírásos szövegekkel, melyek a jelzett istenek haragját hívják arra, aki a kővel védett határt, vagy sírt megháborítaná. Az égi istenek összevont jelvénye; függőlegesen egymás fölé helye­zett rozetták, félhold és tulipán, számos példányban került elő a nagy szittya népnek, a párthusoknak Hatra nevű városából.21 Ugyanezen gondolat végső formái vannak ráfaragva magyar és székely kapubálványokra, kopjafákra. A tulipán-forma az Élet Nagyasszonyának címere, a szívalak Darmah­nak, a csadafiúszarvasnak emblémája.

Talán nem véletlen, hogy a sumir ékírás BAN és BA jelentésű jegye benső kapcsolatban van a BAR-nak olvasott egyszerű X-formájú jeggyel,22 ami többek között szivárványt is jelent; hogy a magyar rovásírásban a B hangot ugyancsak X-forma jelöli; hogy dunántúli pásztorfaragásokon gyakran látjuk a tulipán alatt a kilhagsúlyozott X jelet.

A szimbólumok nagyrészt virágdísszé alakultak, de ezen a kalotaszegi kályhacsempén még látható a tulipánok közt a női alak. (Visky-Bátky-Györffy: L'art populaire hongroise. Budapest, 1928, 107. 1.)

 

Végül hallgassuk meg a nevek tanúságtételét. A BÁBA pár évszázad előtt a magyar nyelvben is a mennybolt nagy-asszonyát jelenthette, a szivárvány és a délibáb tündérét. 23Azt, aki a születésnél segít. Csak idők jártával tapadtak hozzá a vénasszony és a boszorkány jelentések.24

A BOLDOGASSZONY-nak megfelelő összetételt, ékírásban nem ismerünk. De felismerhető a három gyök, melyekből a név alakulhatott: BAÚ: _»élelemadó", DUG _»jóságos", ÁSAN „istennő, uralkodónő^".25 Külön-kiilön mindhárom elem előfordul a Magna Mater sumír nevei közt.  A sajátos magyar összetétel egybeforradása bizonyára a néma évezredben történt meg, mikor a mágusok utódai bujdosó lovasnomádokká lettek. Ez kb. Kr. e. 500. és Kr. u. 500. közt lehetett, mikor az árva népet csendben vezette a Boldogasszony csillag-szekere26 a dunavölgyi ígéretföld felé.

A BOLDOG-ASSZONY elnevezés megtalálható az ékiratokon, mint ahogyan Dr. Gosztonyi „Dictionnaire D'Étimologie Sumerienne et Grammaire Comparée” c. munkájában a 132. szófejtés alatt a sumir BA-DUG összetételt azonosítja a magyar BÓDOG szavunkkal és ASAN = „isten-nő”, uralkodónő.

(Kaut, Pílanze, Nahrung.) A „Baú” név szabad fordításban: Bő fű, termés, áldás. — III. A DUG sumír szót Deimel így fordítja: „gut, süss, fröhlich, schön sein, erzeugen.” (V. ö. a „dug” ősi magyar szóval, amely „ültet, meggyökereztet” jelentésű is. L. a későbbi fejleményt, a „dugvány-t”)

A második szótag járulékszerűségét még érezhette az Érdy kódex írója, aki így használja a szót: Nagy sok yozagot gyoeyte es bodwl mwleek kyve. (Ny. Sz. 269. 1.) Másrészről feltehető, hogy a bódog összetételi eredete már Szent Gellért korában is bizonyos mértékben elhal­ványodott, de az, hogy ő „ez világ nagyasszonyának” értelmezte, még bizonyos ép kultuszra mutat.

 

Később a „bódog” szóban bennfoglalt „bő, nagy” jelentés végleges elhalványodásakor lehetett szüksége a nyelvhasználatnak arra, hogy ezt kifejezze s innen a Nagyboldogasszony. A boldog-beatus jelentéstarta­lom valószínűleg későbbi, latin egyházi fordítások hatása: a „beata virgo Maria"-fogalom alapján lett a többi „beatus"-ból is boldog. Mindezek alapján fel kell tennünk, hogy a magyar „boldog” szó sumír szavak egyenes leszármazója.

Hátra vannak még a ,nagy' és az ,asszony' szavak. A magyar nagy valószínűleg a sumír mah megfelelője, igen ősi gyök, ami megvan az indoeurópai nyelvekben is. (Magnus).

A magyar „asszony” szót nyelvészeink az alán nyelvből származtatják. Az oszéteknél mint achsin „úrnő” fordul elő. De honnan jött az osztétekhez? Valószínűleg a sumír GASAN volt az őse (Dal 85: Herr, Hochgestellter, doch zumeist Herrin, Königin, Göttin.) Az elamitáknál G nélkül találjuk a szót: USAN „istennő” (DS. 109), az akkádok pedig már a „feleség” értelmében használták az ASSATU szót. A törököknél KATUN lett a GASAN-ból.

 A sumírok éppúgy szekérnek látták a nyugatiak által Nagymed­vének nézett Göncölszekeret, mint a magyarok. Az istennő szekerének tartották, — ahogy a. csallóköziek szerint is „tündérkirályné szekere”.

Vésett pecséthenger Baú-Gúla alakjával, kb. Kr. e. 2200-ból.
Magántulajdon. (Ward, Seal Cylinders of Western Asia, Washington, 1910, 217.)