Biró József

őstörténet-kutató

A könyv címe: A magyarság szabir-onogur eredete

A szerző magánkiadása, Budapest, 2008

OFFSET nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Zakar Tibor

A MAGYARSÁG SZABIR-ONOGUR EREDETE

A SZERZŐ ELŐSZAVA

A magyar nemzet őstörténelmének újraértékelése már régóta időszerű, szükséges. Az elmúlt két évszázad történetírói téves alapokra helyezték a világ történelmét és a magyarság őstörténelmét is. Az új régészeti leletek hatalmas tömege és az új tudományos értékelő módszerek bizonyítják, hogy az emberiség őstörténelmét, és a magyar nép őstörténelmét is át kell értékelni, újra kell írni, és ennek megfelelően tanítani. Kutatásaim e célt szolgálják.

E könyvemben visszatekintek az előző kutatásaim és könyveim anyagára, a magyarok szabir-onogur származására vonatkozó elméletemre. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarság sokat vitatott elődei a mezopotámiai őslakos szabirok, már az i. e.-i tizedik évezredből igazolhatóan. Kutatásaim eredményeit A szabir-magyarok őstörténete, és A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című, csaknem ezer oldalas két munkám tartalmazza.

A szabir-magyarok őstörténete című könyvem főleg régészeti leletekre alapozva mutatja be a „sumirok” előtti autochton, őslakos su, subar népetnikum őstörténetét. Tőlük származik a magyarosan szabirnak nevezett népcsoport, Árpád nagyfejedelmünk 895-96-os hovisszafoglalóinak zöme. Lépésről-lépésre bemutatom az ásató régészek munkáira, adataira hivatkozva e népcsoport jelenlétét, kultúráját Mezopotámiába, a Nagy Zab folyó menti Shanidar (barlang) Zawi Chemi ősföldművelő falutól (i. e. 9217) kezdődően, már ötezer évvel a „sumirnak” elnevezett népcsoport megjelenése előtt!  Bemutatom e földművelő subar nép terjeszkedését a Termékeny Félhold keleti, nyugati és északi, valamint Mezopotámia déli térfelének újkőkori településeire. Majd a subar-szabir népcsoport Iráni Fennsík, Nyugat Turkesztán és a Kárpát-medencébe való terjeszkedését (i. e. 5500), e könyvemben bemutatom a terjeszkedésüket az Indus folyóvölgyébe. 

A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben pedig, főleg keletkutató hírneves nyelvészek munkái alapján ugyanennek a népcsoportnak a nyelvészeti örökségét mutattam be; szem előtt tartva Efhraim A. Speiser semitológus professzor megállapítását a Mezopotámiai Eredet című könyvének 58. oldaláról, hogy „ha a nyelvészeti eredményeket a régészet is alátámasztja, akkor egy népetnikum eredete bizonyítottnak mondható.”

Természetesen munkám összegezésének fontos követelménye, hogy kellőképpen igazolható legyen, hogy a mezopotámiai subarok azonosíthatók az ókor és középkor szabirjaival, és valóban a szabirok alkották-e Árpád honvisszafoglalóinak zömét, fontosabb hányadát? A magyarság szabir-onogur eredete című könyvem erre a kérdésre válaszol.

A finnugor eredetünk hipotézisét, feltételezését nagy csapás érte azzal, hogy Dr. Béres Judit genetikus kutató csoportja nemrégiben megállapította, A Genom című könyvben, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikai rokonok”. E fontos tudományos megállapítás is szinte automatikusan magával hozza azt a következtetést, hogy a magyarság eredetét nem a finnugorisztikában kell keresnünk.

Megfontolásra kötelezi minden magyar őstörténetkutatót Mario Alinei olasz származású, Hollandiában tanító professzor megállapítása (A kapocs című könyvében), hogy az ős-olaszok magyarul beszéltek. Sok tudós hirdeti, hogy a magyarság eredetét nem a finnugorizmusban, hanem más irányban, és mélyebb történelmi időkben kell keresnünk, mint eddig hittük.

Kutatásaim igazolják, hogy a magyar nép ősei a szabirok már az írott-történelem előtti időkben Mezopotámiában éltek. A magyarok ősei, a subar, ős-szabir népetnikum fejlesztette ki és terjesztette el hatalmas területekre a mezőgazdasági kultúrát és az állattenyésztést, amit a tudomány az első agrárforradalomnak nevezett el. Az utolsó jégkorszak utáni civilizáció megalapozói a magyarok ősei, ezt mutatja be a szabir-magyarok őstörténetét bemutató eddigi munkásságom. Ebben a könyvemben a honvisszafoglaló magyarok onogur ágának a szerepét és történetét emelem ki.

A világ őstörténelmének átírása elengedhetetlenné vált, ezt ma már sok indo-germánisztikához, szalonképesebben indo-europaisztikához elkötelezett történész, író is kénytelen elismerni. Többek közt Graham Hancock, a híres angol író nagynevű régészek, történészek munkáira hivatkozik. Természetesen a magyar őstörténelemet sem hagyhatja érintetlenül.

A világ- és egyben a magyar őstörténelme vonatkozó régészeti leletek nagy többsége Mezopotámiában került napvilágra, ezért ez a térkör megkülönböztető jelentőséggel bír az újjáértékelés szempontjából is. De megkülönböztető jelentőségű Gordon Childe ausztrál születésű, de Angliában tanító világhírű régészprofesszor megállapítása – akit a régészet atyjának is neveznek -, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában.”

                                      BEVEZETÉS                            

A valódi magyar őstörténelem kutatás fordulópontját jelenti annak a fontos ténynek a felismerése, hogy Árpád nagyfejedelmünk vezetésével a Kárpát-medencét a vérszerződéssel egyesült szabir és onogur haderő foglalta vissza. Ennek tudatában kutattam évtizedekig a szabirok őstörténelmét, melyet három kötetben írtam meg. /A szabirok őstörténete címen (1986. Buenos Aires, 1990. Denver II. kötet, és 1995. Colorado Springs III. kötet, majd átdolgozott és egybevont kiadásban 2000. Budapest, A szabir-magyarok őstörténete címen)/. Főleg régészeti leletekre alapozott kutatásaim alapján a szabirok őstörténete az időszámítás előtti tízedik évezred végén kezdődött a szabir őshazában, a Közel-Keleten a Termékeny Félhold észak-keleti térfelén. Bemutatom a vastag homokréteg alól kiásott régészeti lelőhelyeket. A mezolitikumi és neolitikumi telepek, falvak, városok romjai alól tízezer számra kerámiák, pecsétnyomók, pecséthengerek, képírásos majd ékírásos agyagtáblák tömkelege került elő. A használati tárgyak, a munkaeszközök (pl. az edények, a kerámiakészítés, fémmegmunkálás szerszámai, szövés-fonás esközei, a közlekedési és a földműveléshez használt eszközök), de az építészet, a művészi alkotások, a vallási- és temetkezési szokások, a kultúra, az életforma, az állatok háziasítása, a növénynemesítés, az öntözőcsatornás földművelési mód azonosítja a népet és korát. Számos tudós bizonyítja, hogy a szabir nép alkotása ez az utolsó jégkorszak utáni civilizáció, mely hatalmas területekre terjedt szét – három kontinensen - a békés, földművelő-állattenyésztő, alkotó tevékenységük folytán. A 2002-ben kiadott A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című munkámban pedig - főleg nyelvészetre alapozva - mutattam be a szabirok „sumirok” előtti ősiségét (pre-sumir – elősumir). Bemutatom a XX. század nagy nyelvészeinek, a német Arthur Ungnad, az amerikai Ephraim E. A. Speiser, Ingace Gelb, és számos más nyelvész bizonyítékait. Speiser megállapítja: ha a nyelvészetet a régészet is alátámasztja, akkor egy népnek a léte bizonyított (Speiser: Mezopotamian Origins, Philadelphia, l930). A csaknem ezer oldalt kitevő két könyvemben úgy régészeti, mint nyelvészeti alapon bizonyítom a szabir magyarok ősiségét az i. e. tízedik évezred végétől, a Termékeny Félhold (Közel-Kelet), Mezopotámia térkörében.

E munkám tárgya a magyarság szabir-onogur származáselméletének bizonyítása, az Árpád vezette honvisszafoglaló szabir törzsekhez vérszerződéssel csatlakozó onogur törzsek bemutatása. Azért indokolt honvisszafoglalásról beszélnünk, mert őseink nem 895-96-ban léptek először a Kárpát-medence földjére, hanem folyamatosan lakták és művelték azt. Kutatásaim alapján a Kárpát-medencében már i. e. 5500-táján a szabirok egyik ősi ága magas szintű kultúrát alakított ki (melyet homo subaraicus var. europaea, nyugati szabir gyanánt jelöltem meg A szabir-magyarok őstörténete című könyvem 67. oldalán). A szabirok Mezopotámiából a folyóvölgyekben terjeszkedve jutottak a Déli-Kárpátok északi lejtőire. Jellegzetes kultúrájukat ma Körös Kultúra néven tartja számon a régészet. A Körös-Kultúrkörhöz csatlakozott a Tordos-Műveltség, majd a Tisza-Kultúra. Egyes tudósok és szakértők, mint Childe, Homer, Piggot, Makkay, Kalicz stb. véleménye szerint a Nagy Magyar Alföldön található neolitikus kultúrák orientális előőrsök. Kutatásaim szerint a mezopotámiai Hassuna, Halaf, Ubaid időszakok kultúráját – mely a mezopotámiai Shanidar-Zawi Chemi, majd a Jarmó kultúrákból fejlődött ki több ezer év alatt - az ős-szabir nép fejlesztette ki, és terjesztette tovább a Kárpát-medencébe is, i. e. 5500 táján. A mezőgazdasági munkával és a háziállatok tenyésztésével foglalkozó ősi kultúrák lakossága őshonos, folyamatosan, évezredek óta él e területeken, még ma is. Pl. ugyanennek az ős-szabir-magyar származású népcsoportnak egy későbbi ága, a szkíta (a görögök nevezték el így a saka őseinket), magyarosan a szittya nép legnyugatibb ága i. e. a  6. századból a Kárpát-medencében régészleletek tömegét, jellegzetes megkülönböztető kulturájának jegyeit hagyta hátra. (A szabir-magyarok őstörténete című könyvem, 476–485. oldal).

A Kárpát-medencében a 4-5. évszázadban a hunok életek, akik szintén a szabir-magyarok leszármazottai, a történészek gyakran nevezik őket szabir-hunoknak. Az avarokat már jól ismerjük László Gyula: A „kettős honfoglalás” című munkájából, szerinte kétszer jöttek be avarok a Kárpát-medencébe, 568-ban és 670-ben. Tudományos munkákban az avar és a savar vagy szavar a szabirok gyakori elnevezése. Itt jegyzem meg, hogy levelezőtársam, Dr. Horst Friedrich, egy bajor őstörténetkutató társaság vezetője Das Ratsel der Entstehung des baierischen Volkstammes, Wörthsee, 1994 című könyvében az avarokat a magyarokkal, hunokkal, szkítákkal rokonítja, azonosítja, és megállapítja, hogy a bajorok is az avaroktól származnak, mondván többek között, Bavaria és Avaria között még nyelvészetileg is csak egy betű különbség van.

Több magyar, de számos idegen kutató is felismerte, hogy a magyarok külföldön használatos neve: ungarus, hungarus (latin), hungarian (angol), ungheri (olasz), unger, ungar (német), hongrois (francia), ungur (oláh), hungaros (spanyol), ongri (ó-szláv), vengri (lengyel), vengerecz (orosz), ugar (szerb) stb. az onogur népmegjelölésből származik és ennek következtében a magyar őstörténet-kutatásban jelentős szerepet kapott az onogurok történetének kutatása.

Az onogurokat a kutatók általában bolgároknak nevezik és a nyelvüket töröknek vélik. Példával mutatom be, hogy e két megállapítás hogyan illeszkedik az ős-subar-szabir származás-elméletbe:

Makkay János régész: Indul a magyar Attila földjére című könyvének 24. oldalán írja: „Azt ma már tudjuk, hogy latin-francia-német nevünk a Hungarus-Hongrois-Ungar egy nagyon régi, még avar kori, török/türk nyelven mondott onogur népnévből alakult ki, aminek a jelentése talán Tíz nyíl, vagy a Tíz ogur nemzetség. Tíz ogur törzs volt. Ezek az onogurok voltak azok a népek, akik künn a Don és Volga-menti pusztákon csatlakoztak Attila visszavonuló töredék népéhez és vezérükhöz, Irnikhez, Attila harmadik fiához. Onogurok voltak azok is, akik nagy kagánjuk, Kuvrat halála után valamikor 650-680 körül szétvándoroltak a Don vidékén lévő sztyeppi hazából. Kuvratnak öt fia volt. A legidősebb báty Baján vagy Batbaján volt. Kiváló tudósok, például Hóman Bálint és Moravcsik Gyula a Don vidékén, ebben az onogur hazában maradt Bajánban sejtették Álmos és Árpád nemzetségének ősét. Testvére Aszparukh alapította meg 681-ben a bolgár államot. Az onogurok egyik ága pedig Kuvrat-fia-Kuber vezetésével a kárpát-medencei avarokhoz csatlakozott.

Fontos dolgok ezek, hiszen az onogur bolgár fejedelmek több változatban is fennmaradt családfája Attila harmadik fiával, Irnikkel indul. Ott van rajta Kuvrat, és egyik fia az öt közül, Aszparukh. Batbaján pedig Aszparukh bátyja volt. A bolgár fejedelmek egészen Omurtág kánig bezárólag (uralkodott 814-831 között) úgy tudták, úgy hitték, hogy a gyula-nemből eredő Attila egyenes utódai.

Miért ne hitték volna az Árpádok is?

Kuvrat-fia-Kuber 670-680 körül Hunniába bevándorló népeinek túlnyomó része ősmagyar nyelven beszélő tömeg volt. Vezetőiknek, előkelőiknek népnevét, az onogurt az avarok körül élő szlávok ungrinak ejtették. Ebből a szóból alakult ki a régi németek száján az Ungar. Tőlük vették át a frankok-franciák (Hongrois), majd a latin krónika- írók is (Hungarus).”

Megjegyzem: az onogur kifejezésből az ’on’ tíz-et jelent, tehát Makkay helyesen állapítja meg: Tíz nyíl, Tíz ogur nemzetség és Tíz ogur törzs etnikai egységet jelent. Ami pedig Álmos, Árpád Atillától való leszármazását illeti (Hóman, Moravcsik) Irnik (Csaba) fián keresztül, rendkívül fontos megállapítás őstörténelmünket illetően, mert ez a hunokkal hozza népünket közeli kapcsolatba. Az onogur bolgárokkal való rokonságunk etnikailag ezúton is bizonyítottnak látszik, miután Kuvraton és Aszparukhon keresztül a bolgárok is tekinthetők Atilla és hunjai leszármazottainak. Később elszlávosodott a bolgárok nyelve, de etnikailag hun leszármazottaknak kell tekintenünk őket. De Hóman Bálinton és Moravcsik Gyulán kívül még számos magyar történészész mutatja be azt a leszármazási táblázatot, amelyben Atillától eredeztetik Kuvratot is és Árpádot is.

Szintén magyarázatra szorul a másik megállapítása is, hogy a bolgárokat általában török nyelvűnek nevezik (bolgár törökök). Kutatásaim alapján igazolom:

Amint azt a A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben írtam, hogy lássuk, mely népek származtak, vagy származtatták magukat az ősszabir fajtából, nagy SA (SU)-nak nevezett népétől – amint azt a „sumir” ékiratok alapján a nyelvtudomány (etimológia), az embertan (antropológia), a régészet (archaeológia) és a hitregék (mitológia) – a történelem fő segédtudományai is – igazolják. A SA-AS-SU nevű ős-szabir nép – mely már a legrégibbnek tartott Fara (Shuruppák) ékírásos szövegekben is előfordul - mitológiai őshazáját Ős-Turánban találjuk, Észak-Mezopotámiában, a hagyományok szerint, nem Turkesztánban. Ha ez a mitológiára épült megállapítás kissé homályosnak látszana, hívjuk segítségül az őskori mitológiák ismerőjét, Oláh Imrét, a Nimrud hagyomány című könyv szerzőjét: „A subar szó eredetét Arthur Ungnad a sumir ékírásban a következő változatban sorolja fel: su-gir, sa-gir, su’ar és su-ri (ez utóbbi akkád). Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az észak-mezopotámiai ősszabir földet úgy a főniciai, mint a görög mitológia ATURÁ-nak, vagyis ŐSTURÁN-nak nevezi, akkor azt láthatjuk, hogy az ős SA-nép hazája és a mitológiák ŐSTURÁN-ja már jóval a történelem-előtti időkben együvé tartozott. De ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy a turáni kifejezés Mezopotámiából ered, mint ahogyan az ős SA nép őshazája is Észak-Mezopotámia volt. Ebből már természetesen az a következtetés, hogy a turáni kifejezést a SA-SUBAR nép vitte magával földműveléssel kapcsolatos terjeszkedése folyamán Turkesztánba is. Így állandóan megtaláljuk a két szó párhuzamos előfordulását az évezredek folyamán, mert míg Turán-i alföldnek nevezik a Káspi és Aral tavak közötti síkságot, ugyanakkor a SA, ASI és ASINA néptől származtatják majd magukat a következő s hajdan ott élő turáninak nevezett sakák, dahák, massageták, pártusok, őstörökök, de úgyszintén az osset, assza-úz, oguz, mada, jász, onogur, hunugor, besgúr stb. népek is.”

Hozzáteszem, hogy ezek az ős-szabiroktól származó népek mind nagy szerepet töltöttek be az ókori történelemben. Nevük ugyan számtalan változatban fordul elő az ókori történetírók munkáiban, de mindig felismerhetők. Hogy csak egy példával illusztráljam ezeket a névváltozatokat (főleg a görög történetírók által) csak a daha, saka, hun, úz és szabir népnév legalább hetvenfele változatban fordul elő Herodotos, Strabo, Plinius, Curtius, Byzantinus, Justinius, Theophanes, Menander stb. történetírók munkáiban.

Makkay János onogur-bolgár-török nyelv és Kuvrat - Batbaján és Álmos - Árpád etnikumbeli rokonsága közötti megállapítása tehát az Oláh Imre idézete által is megerősítést nyer. Ugyanakkor megerősítést nyer az elméletem is, mely szerint a magyarok a szabiroktól és onoguroktól származnak. Kiszely István is alátámasztja az elméletemet, aki A magyar nép őstörténete, Egyetemi tankönyv és tanári segédkönyv, 2001-ben megjelent könyvének 45. oldalán a következőket írja: „... a magyarok ősei nem Szibériából, az Ural és a Volga vidékéről költöztek ’le’ Etelközbe, hanem a Kaukázustól dél felől nyomultak észak és északkelet felé. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: a magyarul beszélő szabir-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből. (Bakay Kornél 1996).”

Örömmel veszem tudomásul, hogy két neves magyarországi professzor is erre a fontos következtetésre jutott - a százötven év óta érvényben lévő finnugor történelem-szemlélettel ellentétben! Már több magyar őstörténet-kutató helyezte munkáiban a szabir és onogur őseinket valódi magyar őstörténelemi alapra, jómagam már az 1986-ban, Buenos Airesben megjelent: A szabirok őstörténete című könyvemben ismertettem a szabir-onogur származás-elméletemet.

P. Dhorme a Revue d’Assyriologie, Paris (1911) című folyóirat „Soubartou-Mitani” fejezetében megállapítja, hogy az ugariti ásatások révén az ott napvilágra került ékírásos szövegekben megjelenő sbr = Subarians, szabirok népetnikumi megjelölés egyenlő a klasszikus történetírók Saspeires, Sapeires, Sabeires, Sabiroi és Saberoi, vagyis a szabir nevével. Ezt megerősíti C. F. A. Schaeffer francia régész ásatásai (1939-69.). Így P. Dhorme azonosítja az ékíratos agyagtáblákra leírt szabirokat a klasszikus történetírók munkáiban megnevezett (Herodotos, Strabo, Plinius stb.) szabirokkal, akik már a honvisszafoglaló Árpád nagyfejedelmünk szabir népének közvetlen ősei.

Az elméletemben alapvető felismerés, hogy a honvisszafoglalókkal érkező – a vérszerződéssel csatlakozó – onogurok is a nagy hun népetnikumhoz tartoztak. Bizonyságul a hunok története jórészt az onogurok története is egyúttal. Igazolásul példaképpen egy idézetet mutatok be Kiszely István: A magyar nép őstörténete című könyvének 73. oldaláról:

„A kutatók nagy része azt írja, hogy ’a szabirok eredetét nem ismerjük’, de annyit elfogadnak, hogy a hun népcsalád tagjai voltak. (Mivel eltűnésük [véletlenül] egybeesik a kazárok megjelenésével, sokan indokolatlanul e két népet azonosítják.) Mivel a Bíborban született Konsztantin szerint a magyarokat ’nem türköknek, hanem valamilyen oknál fogva szabartoi aszphaloinak (» rendíthetetlen szavárdoknak «) nevezték. Amikor a türkök (magyarok) és az akkor kangárnak nevezett besenyők között háború tört ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt; az egyik rész kelet felé Perzsa vidékén telepedett le s ezeket a türkök régi nevén mostanáig (Kr. u. 950 tájáig) szabartoi aszfaloi-nak hívják, a másik rész nyugatra ment lakni, az Etelköz nevezetű helyekre... Ebből a leírásból Bakay Kornél egyértelműen azt a következtetést vonja le, hogy ’a magyarokat szavárdnak, szabírnak nevezték és a szabír-magyarok egyik későbbi szálásterülete nem az Ural vidékén és Nyugat-Szibériában, hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt... Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabír volt, akkor a szabírok egy részében ősmagyarokat kell látni. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: magyarul beszélő szabír-hunból és törökül beszélő onogur-türkből’. Amúgy a Biborbnaszületett VII. Konsztantin császár leírásából világosan következik, hogy a magyarok egy része a Kaukázus előterében maradt – ők a szavárd-magyarok, más része pedig a Kaukázusból (a feltételezett Levédián át) Etelközbe, majd onnan a Kárpát-medencébe költözött. A szabirok hun származása bizonyítja a magyarok hunokkal való rokonságának tudatát.” 

Kiszely István (antropológus) és Bakay Kornél (régész), egyetemi tanárok – két kiváló magyar tudós és kutató tehát megerősíti a magyarság szabir származását, melyet elsősorban Padányi Viktor hirdetett Dentumagyaria című kiváló munkájában. Egyre inkább tisztázódik a magyarság eredete, származása, egyre több, a valóságot jobban megközelítő őstörténeteti munka mutatja be nemzeti eredetünket a jelenleg még hivatalosan érvényben lévő, de már hitelét vesztett finnugor származás-elmélet, feltételezés helyett.

Megjegyzem, hogy a ’finnugoros’ magyar történelemtudomány a Bach-korszak óta a három kisebb, csatlakozó onogur törzsre építette fel a honvisszafoglaló magyarság történelmét, az egyenes ági szabir vonal helyett. Az onogurokat az urali őserdőkből, a kis létszámú töredék népcsoportok közül származtatja. A szabirokról nem is beszél. Pedig a szabirok, a hunok őshazája a Közel-Kelet, Mezopotámia. Az Árpád vezette honvisszafoglalók, élükön a megyer törzzsel szabir volt, ez a magyar történelmi folytonosság egyenes ágú vonala. Az onogurokkal egyesülve foglalták vissza szabir őseink a Kárpát-medencét, nyelvük is összeolvadt az idők folyamán, és egy néppé, a szabir-onogurból magyarrá kovácsolódott össze. Ezen időtől fogva hívják népünket magyarnak. Előző könyveimben számos bizonyítékot soroltam fel arra vonatkozóan, hogy a honvisszafoglalás előtt a magyarok szabiroknak nevezték magukat.

Ma már nem kétséges, hogy a honvisszafoglaló magyarság kétnyelvű volt, és ezt a ’finnugoristák’ sem cáfolják.

Miért lett volna szükség vérszerződésre, ha a honvisszafoglaló törzsek mind onogurok lettek volna - amint azt a finnugor történelemszemlélet állítja? Szokás szerint csak különböző etnikumú törzsek, népek szövetkezésekor kötöttek vérszerződést.

A magyar nemzet nevét a vezető megyer törzs adta, a szabir-magyar és az ononogur népcsoportokon kívül a Kárpát-medencében nemzetalkotók természetesen a már itt talált rokon, testvér-népek, nem csak az avarok és az Erdélyben őshonos székelyek Atilla halála után, a szkíták i. e. 600 körül, hanem a subar (szabir)-magyarok is. Ők alapozták meg az Olt-völgyi kultúrát, a Körös-kultúrát - melyet i. e. 5500 óta számontart itt a történelem, később a Tisza-kultúrát, a Mezopotámiából származó öntözéses földművelést, állattenyésztést, építészetet, kézművességet, művészeteket, akik évezredek óta a térkör őslakói. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben, a földművelés tudományának kialakulásával kapcsolatban foglalkoztam azzal a fontos kérdéssel, ahogyan a földművelő népünk ragaszkodik az életet adó földjéhez: ha menekülni kényszerült is, a veszély elmúltával ismét visszatért. Már az első földművelők igyekeztek természetes védelmi helyeken letelepedni, pl. folyók alkotta mocsarak mellett, hegyvidékek, dombok lankáin, barlangokban, nagy erdőségek mellett, ahol természetes búvóhelyet találtak, pl. az Ecsedi-láp gázlóit ismerve megmenekültek. De földalatti rejtekhelyeket, az ősi városaik alatt alagutakat, víz- és öntözőcsatorna rendszereket, és felszíni védműveket is építettek, pl.az avar-gyűrűt, sáncokat, földvárakat, várakat, várfalakat.

A nagy nyugati történészek, elsősorban Burry, Marquart és Grègoire sokszor foglalkoztak munkáikban a közvetlen honvisszafoglalás előtti magyarsággal; különösen Lebédiával. Ha ezeknek a történészeknek tudomásuk lett volna egy őskori és ókori szabir-magyar kapcsolatról, sőt helyesebben nép-azonosságról, folytonosságról, annak mezopotámiai nyelvi és népetnikumi múltjáról, akkor ők írták volna meg a magyarság hiteles honvisszafoglalás előtti történetét. Elsősorban Burry és Marquart foglalkozott az onogur Lebédiával. Marquartnak kétségei voltak az i. u. 9. századi kazár-magyar vazallusi viszonyt illetően is, amit a hivatalos finnugorista történetírás olyan egyszerűnek lát. Mert nem vették észre azt, hogy ebben a térkörben, ebben az időpontban két népcsoport élt, a szabirok Dentumagyariában és az onogurok Lebédiában. És csak az onogurok voltak egy ideig a kazárok vazallusai!

Említettem, hogy a finnugorisztika csak az onogurokra építette fel a magyarok eredetelméletét, és figyelmen kívül hagyta a szabirokat. Ezáltal figyelmen kívül hagyta, sőt kizárta a magyarság mezopotámiai és dél-kaukázusi eredetét.

Burry állt volna legközelebb a magyar ősmúlt megoldásához, annak ellenére, hogy időbeli spekulációi tévesek. De nem tudta, hogy a Don folyó régiójában ekkor (bár rokon népek) de két különböző „magyar” népcsoport élt: a Don és Dnyeper között, a szabir (Dentumagyaria) a Dnyeper és Donec között, az onogur (Lebédia) a Don és a Donec között. Ismétlem, a szabir-magyar és az onogur két különböző népcsoport volt, habár valamikor az őskorban egy közös tőről eredtek (subar). De sok évezredig egymástól távol éltek, a nyelvük is megváltozott, a közösen elfoglalt Kárpát-medencében olvadt ismét egy nyelvvé.

A Z  ÓK O R I   O N O G U R O K

Az előző fejezetben említettem, hogy az onogurok a nagy hun népcsaládba tartoznak, az onogurok története részben a hunok története is. A neolitikumban és kora ókorban az onogurok a mezopotámiai subar-szabir népetnikumból váltak ki és kelet-felé vonultak, menekültek, különösen az asszír nyomás és kegyetlenkedés következtében. A hun-onogurok múltját kutatva a kínai évkönyvek jönnek segítségünkre, melyek megemlékeznek arról, hogy a hunok már igen régen Ázsia területén éltek, a kínai birodalom közelében. Az évkönyvek legelső értesítése a hunokról az i. e. 318-ban, Észak-Szansziban a hun-kínai csatáról szól, melyet a kínaiak nyertek. Aztán a hunok nagyon megerősödtek, úgyhogy a Cin-dinasztia megépítette ellenük a ma is megcsodált Nagy Falat. A Nagy Fal elkészült ugyan, de a kínai birodalomnak (melyet Sárga Birodalomnak is neveznek) sok gondot okozott a birodalma védelme. Kr. e. 177 táján, Mao-tun uralkodása idején a korai hun birodalom a virágkorát élte, és számos népcsoport felett uralkodtak. Ötven esztendő elteltével aztán a kínaiaknak sikerült többször győzelmet aratniuk a hunok felett, a leigázott népek is fellázadtak a hun vezető hatalom ellen és i. e. 58-ban összeroppant a hatalmas hun birodalom. Ekkor Hu-han-szie került a hun trónra, akit a főurak nem akartak elismerni fejedelmüknek. Zűrzavaros idők következtek. Volt olyan időszak, amikor egyszerre öt hun tan-hu (kán) is uralkodott. Hu-han-szie bátyja, az igazi trónörökös legyőzte öccse hadseregét és magát a fővárost is elfoglalta. Hu-han-szie elmenekült, míg bátyja nyugaton Csi-Csi néven új hun birodalmat alapított (a mai Nyugat-Turkesztán területén). Ez a birodalom sem állt fenn sokáig, i. e. 36-ban bomlott fel. A kínai évkönyvek említik, hogy Csi-Csi ellentétbe került a kínaiakkal, mire a kínaiak szövetségeseikkel együtt nagy hadsereget toboroztak. Elfoglalták a hun fővárost (mely a mai Szamarkand közelében lehetett), a királyt elfogták és 1518 főemberével együtt lefejezték. A legyőzött király maradék népe észak-nyugati irányba menekült.

A kínai krónikák Csi-Csi népét ting-ling azaz „mókusprémes” néven emlegetik, amivel azt akarják megerősíteni, hogy ez a nép prémkereskedelemmel is szívesen foglalkozott. Bendefy László Kunmagyaria könyvének 10. oldalán azt írja, hogy ez a ting-lingnek elnevezett nép viszont kultúrszavaiból megítélve földműveléssel, vagy földműveltetéssel is foglalkozott, de főként lovas, jó szervezőképességű, államalkotó nép volt.         

Az ázsiai hunok birodalma i. u. 93-ban dőlt meg és török-fajta népek veszik át a hegemóniát ebben a térségben, akik távoli rokonságban állanak a hunokkal. Így a két népcsoport barátság, házasság és szövetségek révén keveredett. Bendefy szerint ez a ting-lingnek nevezett népcsoport aztán a Kr. u. 3. évszázadban eltűnik a kínai évkönyveket írók szeme elől, viszont rövidesen egy új nép tűnik fel Európa látóhatárán: akiket a történetírók onoguroknak neveznek.

Miután a hunok oly nagy szerepet töltenek be a magyarság ősmúltjának kialakításában, helyénvaló kissé bővebben foglalkozni az ősmúltjukkal.

Hagyományaink, népregéink, mondáink és krónikáink egyaránt hun-magyar rokonságról, közös múltról beszélnek és Árpádot egyenesen nagy hun királyunk, Atilla leszármazottjának tartják. Nem csak a szabir-magyarokra, de a hunokra vonatkozó legrégibb hivatkozásokat is Mezopotámiában találjuk, mert a hun név már a „sumir” asztrológiai térképeken (agyagtáblákon) is megjelenik lu-hun-ga formában, ami „sumirul” földművest jelent (Labat 536. sz. ékjele, melynek értelme: hatalom, fegyver, ’KUN’ és ’HUN’ értékkel is kiejthető, míg a ’ga’ települést, lakóhelyet jelent (Labat 231. sz. ékjele). Tehát megállapítható, hogy a „sumir”, lu-hun-ga egy olyan hatalmas nép neve, amelyik földműveléssel foglalkozik. Nos A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen leírtam az ősszabirok növénynemesítésre, a vadállatok háziasítására utaló tevékenységét, melyet a tudomány agrárforradalomnak nevezett el. Tehát a szabir–„sumir”-hun kapcsolatok már a korai agyagtáblák bizonyítékai szerint megállapíthatók, és semmi kétség sem fér ahhoz, hogy ős-szabir származású hunok ennek a magas műveltségnek, kultúrának a folytatói, örökösei. Minden olyan történetíró, aki a hunokat csak steppei, nomád, kegyetlen, és barbár rabló népként állítja be, (mintha a mezőgazdasági terményeket, háziállatokat, és a nőket rabolniuk kellett volna) egy nagy múltú ősi kultúrnép lealacsonyításában vesz részt és egyúttal meghamisítja a magyar ős-múltat. Néhányan azzal védekeznek, hogy csak átveszik idegen forrásanyagok jelzőit.

A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben részletesen megírtam, miért teszem idézőjelbe a „sumir” szót, itt tehát csak annyit jegyzek meg, hogy ez a nép magát sohasem nevezte „sumirnak”, ezt a nevet Jules Oppert találta ki i. u. 1869-ben.

A földművelő hunok mesterségbeli tudásáról a leghitelesebb forrásanyagot Sz. P. Tolsztov híres orosz régész Az ősi Chorezm című könyvéből idézem. Tolsztov a 213. oldalon az ’eftalitákkal’, vagyis a fehér-hunokkal kapcsolatban a következő, perdöntő megállapításokat írja:

„Az eftaliták kialakulásának színhelye kezdetben valószínűleg Chorezm északkeleti határvidéke volt, az a vidék, melyet e régi korban mint fentebb, az Amu Darja és Szir Darja régi közös deltája alkotott. A korai középkor folyamán ehhez a területhez kapcsolódott a Kerder vagy Kurder név. Ebből Lerch teljes joggal vezeti le a »kidaríta« nevet, melyen vándorlásuk első szakaszában a » fehér hunok « szerepelnek. Az eftaliták neve valószínűleg nem más, mint a masszageták nevének eltorzult, törökös formája. (Gweta-äli, » Gweta népe «). Az eftalíták személyében tehát a masszagétáknak régi, Aral-tó menti hazájukban visszamaradt utódait kell látnunk.

1946-ban végzett ásatásaink folyamán ezen a területen néhány rendkívül sajátos telepet tártunk fel. Ezeket minden valószínűség szerint az eftálita kultúra abból az időből eredő emlékeinek tekinthetjük, mely déli, hódító vándorlásukat megelőzte.

Ezek a telepek egy Kazalinszktől délre fekvő mocsaras lapályos, háromszöghöz hasonló félszigeten, vagy helyesebben mondva szigeten feküdtek. E szigetet északról a Szir-Darja, Nyugatról az Aral-tó, délkeletről pedig mocsaras, nádas folyók határolják, melyekbe a Kuwan folyó régi folyása torkollik. A szigetet a régi delta mellékágainak nagyszámú, régi medre szeli át.

E mellékágak partjain, a tengertől néhány kilométerre terülnek el ezek az emlékek.

Közülük a legnagyobb Keszken-Kujuk-kala, mely a régi delta most már kiszáradt, bokrokkal sűrűn benőtt egyik ágának déli partján fekszik. Nagy kiterjedésű, szabálytalan, kerekded 500x700 méter méretű, keletről nyugatra húzódó telep ez. Főtere, melyet a nyerstéglafalak omladványaiból keletkezett sánc vesz körül, a körülötte elterülő síkság fölött kb. 2 méter magasságban emelkedik.

A telep közepe táján, az északi falhoz közelebb, 210x210 méter nagyságú, négyzet alapú fellegvár dombja terül el, mely a telep szintje fölött három méter, vagyis a környező síkság fölött öt méter magasságban emelkedik. A fellegvárba jól kivehető alaprajzú, tömör helyiségeket építettek. Ezek fala négyzet alakú nyerstéglából készült, melynek mérete 28x28 és 40x40 cm között ingadozik. Túlsúlyban vannak a 33x33 és 35x35 cm méretű téglák, vagyis azok a méretek, melyek Chorezm Afrigida-korát jellemzik.

A fellegvár rendkívül sajátos, meglepően szabálytalan alaprajzú. A négyszögletes alaprajz szélein kb. 1,5 méter széles folyosó fut körül. A négyzet alakú belső részt rézsutosan (a keleti részhez közelebb eső), mintegy három méter széles utca osztja ketté. Ebből az utcából, különféle irányban és különféle szögben, ferde mellékutcák ágaznak szét, melyek a fellegvár egész területét szabálytalan alakú és különböző méretű épületekre tagolják. Ezeket az épületeket viszont rendszerint két tégla szélességű kis közfalak 4x4 métertől egészen 23x23 méterig terjedő, négyzet alakú szobákra osztják. A helységek belsejének felszinén mind a telepen, mind pedig a fellegvárban hamuval borított kultúr réteg terül el, mely bővelkedik különféle kerámiában, rézből készült  tárgyak töredékeiben és már nagyon elporladt állatcsontokban. Ezek a csontok főleg juhok és kecskék csontjai, de akadnak köztük ló- és tevecsontok és koponyák is.

A telepen talált gazdag kerámiaanyag igen világos és sajátos képet nyujt. Az itt előforduló néhány százaléknyi dzsety-aszari és chorezmi antik és Afrigida típusú edény alapján meg tudjuk határozni a telep életének korát. A telep legkésőbb időszámításunk elején keletkezett és egészen a kora középkorig fennmaradt.

A kerámia túlnyomó része azonban tisztán helyi formájú durva, plasztikus kerámia, reliefszerű, gazdag díszítményekkel ékesítve, melyeket részben az i. u. I. évezred közepéről származó donmelléki telepekről ismerünk. Valószínű, hogy e mértani díszítményeket az alán törzsek terjesztették itt el. A díszek főként az edény száját övező, fenyőformájú rajzokból állanak, részben pedig buja növényi díszek. Ezek Mongólia és Belső-Ázsia török törzseinek kora-középkori díszítéseivel mutatnak közeli rokonságot, melyeket csont-, fém és kőkészítmények, sőt szövetdíszeik alapján ismerünk.

E díszítések ősi formáit már Mongólia s a Szemirecsje hun emlékein megtaláljuk, amelyeket az i. e. I. századtól az i. u. I. század közti időre datálhatunk.

Hasonló anyagot gyűjtöttünk két más vizsgált telepen, Kujuk-kalán és Dzsankenten is. A különbség csak annyi, hogy az utóbbi, mely az i. u. X—XI. századig fennmaradt, az imént jellemzett komplexum mellett későbbi anyagot, közte kora-középkori mázas kerámiát is tartalmaz. Jellemző még, hogy e telep alaprajza sokkal szabályosabb és némileg Toprak-kala alaprajzára emlékeztet.

Az Aral-tó keleti partján fekvő » mocsári telepek « anyagának elemzése révén arra a következtetésre juthatunk, hogy ezeket az emlékeket olyan nép emelte, mely eredete szerint szoros kapcsolatban állt a szarmata-alán és masszagéta törzsekkel, az i. u. IV–V. század tájékán azonban a török-mongol csoporthoz tartozó keleti törzsek, minden valószínűség szerint a hunok, erős befolyása alá került. A kínai » Északi Kapuk Története « szerint Jen-c’ai (ez a névmás, mint az oroszok, vagyis alánok nevének kínai átírása), vagy Szute országa, melyet a legtöbb kutató az Aral-tó mentének északkeleti részére, vagyis éppen az általunk vizsgált vidékre helyez, a IV. század közepe táján a hunok uralma alá került és az ország uralkodója, Huni, 440 táján követséget küldött Kínába.

Valószínű, hogy a kínai krónikában szereplő Huni nem más, mint Kungkhasz, a belső-ázsiai kidaríta király, aki a bizánci források szerint 468-ban elkeseredett háborút indított a Szászánidák ellen s az iráni sáhtól, Péróztól vereséget szenvedett. Mint ismeretes, az eftalíták a kidariták és chíoniták neve alatt lépnek először a történelem színpadára. A kidarita nép maga pedig szoros kapcsolatban áll a Kerder névvel, mely még a X. században, sőt még a XIII. században is Chorezm Aral tó menti, északkeleti határvidékét jelöli.

Ilyenformán teljes joggal tételezhetjük fel, hogy az Aral-tó menti mocsári telepek » éppen az eftalíta hunok « emlékei. Ezek az emlékek azt mutatják, hogy e kultúra, történelme folyamán helyi, masszagéta-alán és idegenből származott hun emlékekből alakult ki. Tanulmányozásuk révén képet alkothatunk magunknak a » fehér hunok « gazdasági és társadalmi életének fő vonásairól.

Ez a nép, mely jellegzetes komplex, állattenyésztő-, halász-, földművelő gazdálkodást folytatott, s ebben az állattenyésztés játszotta a vezető szerepet, mégsem volt nomád jellegű, hanem letelepült, vagy legalábbis félig letelepült életmódot folytatott és megerősített közösségi telepeken, » városokban « lakott. Az eftalíták » városi életéről « állandóan olvashatunk a bizánci íróknál, így a kaiszareiai Prokopiosznál és Menandrosznál is.

E település alaprajzából ítélve, továbbá az írásos emlékekre támaszkodva azt kell hinnünk, hogy a nemzetiségi-közösségi hagyományok az eftalíták körében még elevenek voltak.

A történelmi források nyomán egyelőre még nem derül fény arra, hogy az eftalíták mikor léptek a történelem színterére és hogy mikor hódították meg Transzoxánia városállamait. Kétségtelen azonban, hogy ez az esemény kb. a IV. században folyt le és a kusán birodalom fentjellemzett bomlásával, valamint a Szászánidák Belső-Ázsiába való behatolásával állt kapcsolatban. Ezek a körülmények a belső-ázsiai államokat arra ösztönözték, hogy újból megkíséreljék egy államszövetség létrehozását azoknak a szteppe-lakó barbároknak hegemóniája alatt, akik a kusáni birodalom megalapítóinak közeli rokonai voltak, s akik Aral-tó menti településiken híven őrizték a katonai, törzsi demokrácia hagyományait. Ez a demokrácia volt erejük forrása abban a harcban, melyet a hatalmas iráni hódítók ellen vívtak.”

Tolsztov PO SZLEDAM  DRJEVNYE-CHOREZMIJSZKOJ CIVILIZACII, Az Ősi Khorrezm című könyvét Balázs János fordította, a hazai kiadást rögtön bezúzták.

Tolsztov sorai tehát ékesen bizonyítják, hogy hun elődeink, rokonaink nem voltak nomád barbárok és vérengző vademberek, ahogyan azt a korabeli nyugati történetírók állítják, és akiktől a későbbi korok történészei átvették és terjesztették. Sőt ellenkezőleg, a hunok annak az ősi szabir népnek a leszármazottai, akiket kutatásaim alapján a mai emberi civilizáció megalapozóiként mutattam be (A szabir-magyarok őstörténete című munkámban). De hadd erősítsem meg ezt az állításomat egyéb bizonyítékokkal is.

Az orosz régészek ugyanis a XX. század negyvenes éveiben igen bőséges és értékes - hunokra vonatkozó – régészeti leleteket hoztak felszínre. Khorezmen kívül az Altáj-térségében és a Bajkál-tótól északra elterülő vidéken az ásatások i. e.  VI. évszázadi hun építményeket, településeket tártak fel. A. L. Mongait orosz régész Archeology in the U. S. S. R. című könyvében azt írja, hogy ezek az ásatások földsáncokkal, vizes árkokkal körülvett, őrtornyokkal megerősített, kapubejáratokkal ellátott erődítmények maradványait hozták felszínre, melyekben a várúr lakásán és a gazdasági épületeken kívül számos kisebb lakás épült, - az északibb Altáj-régióban – melyeket egy központi kazánból, föld alatt vezetett agyagcsövek rendszerén át fűtöttek. (A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben beszámoltam arról, hogy a Kr. e. VI. évezredben(!) a Mezopotámiából áttelepült szabir-magyarok az Olt folyó völgyi „Körös kultúrkörben hasonlóképpen fűtötték a házaikat.) Az orosz régészek által a XX. század negyvenes éveiben feltárt sírok fényűző hun temetkezésekről számolnak be. A gerendavázzal bélelt sírkamrákat felszerszámozott lovak, szekerek és használati tárgyak veszik körül. Találtak háztartási és fényűző cikkeket is a sírokban.

A régészeti ásatásokból és a kínai évkönyvek adataiból megállapítható, hogy a hunok feudális felépítésű monarchiában éltek már e korai időszakban is. Nos ezek a tények teljesen megcáfolják az ókori görög-római, sőt, némelyik jelenlegi nyugati történetíró állításait is, miszerint a hunok vérengző, vad, barbár, Ázsiából szabadult hordák lettek volna. Ezekután történelmietlen, de tisztességtelen is becsmérelni, gyalázni hun őseink emlékét. Sajnos gyakran hivatkoznak ezekre a történetírókra még a mai magyar szerzők is, akik minden kritika nélkül átveszik, idézik a hunok ellenségeinek elfogult, rosszindulatú írásait.

A hunok letelepedett és városlakó életformáját újabb régészeti leletekre alapozott bizonyítékok igazolják. Megtalálták ugyanis a déli hunok fővárosát Tongwanchenget. Obrusánszky Borbála és Balogh Ildikó történészek 2005-ben mongóliai-kinai expediciójuk során beszámoltak a déli hun főváros ősmúltjáról (Obrusánszky Borbála: A hunok kultúrtörténete). A nagy kőfallal körülvett város igazolja a hunok letelepedett életmódját és kultúráját. Különösen nagyjelentőségű a magyar őstörténet szempontjából, hogy e várost a hunok Fehérvárnak nevezték és ez a forrás-adat akkor válik igazán fontossá, ha összevetjük a magyar királyi főváros, Fehérvár nevével. Obrusánszky Borbála és kutatótársa a xiani egyetemen azt is megtudták, hogy a  „Fehérvár elnevezés ismeretes volt a déli hunoknál és a különböző utódnépek – a tangutok, mongolok – körében is. Potanin, orosz utazó szerint még a 19. században ott élt mongolok is így hivták a várost.” 

A hunok, elsősorban a fehér hunok, szabir-magyar őseink jelentős szerepet játszottak India őstörténetében és társadalmi életének kialakulásában is.

ŐS-INDIA

A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkoztam azzal, hogy a földművelést a subar (szabir) őseink alakították ki, jó termőföldek után kutatva – főleg a folyók völgyében – eljutottak az Indus folyó partjára is. Az itt kialakult felettéb híres Mohenjo Daro és Harappa kultúrákban fedezhetők fel a szabirok nyomai. De mielőtt még e kultúrák bemutatására térnék, lássuk röviden India ős-múltját.

 Indiában i.e. 400.000 - 200.000 között paleotikumbeli kőszerszámokat találtak a Soan Kultúrából (Punjab). Ezek a kőszerszámok hasonlóak szerte a világon, Európában, Afrikában, és Ázsiában is. Dél-Indiában, egy másik kőszerszám ’ipartelepen’ (Madras Ipartelep) már nagyobb kődarabokból hasított kőbaltákat találtak. Ezeket a szerszámokat már a ’homo szapiens’ alkotásainak tekinthetjük, amelyek hasonmásait szintén megtaláljuk Európában és Afrikában is. A homo szapiens lassan fejlődött az évezredek folyamán, halászó vadászó és gyűjtögető életformát folytatott és kis csoportokban élt. Idővel megtanulta, hogyan kell tüzet gyújtani, testének védelmére állatbőrökbe, fakéregbe és levelekbe burkolódzott. Mezopotámiában az i. e. X. évezredre növényeket nemesített és állatokat háziasított, innen terjedt el, Indiába is eljutott ez a fejlettebb életforma, mely olyan jelentős az emberi civilizáció szempontjából, hogy a tudomány az első agrár forradalomnak nevezi.

A szabir-magyarok őstörténete, és A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben részletesen foglalkozom az agrárforradalom kezdetével és kifejlődésével. Ezért most csak annyit említek, hogy kutatásaim alapján e kultúra az ős su-subar-szabir ’elősumir’ nép kezdeményezése és kifejlesztése. A mezopotámiai térkörből terjesztette el a szabir népcsoport – főleg a folyóvölgyekben haladva - a földműveléssel kapcsolatos tudását, az építészetet, a szerszámok, tárgyak készítésének titkait és a művészeteket szerte a nagyvilágban és így jutott el ez a civilizáció az Indus folyó völgyébe (Indiába) Harrappába és Mohenjo Daroba is. Megállapításom bizonyítására idézem Sz. P. Tolsztov: Az ősi Khorezm című könyvének 81. oldaláról:

„Egy, a régi szubaruihoz közelálló jafetita nyelvnek az indiai mohemdzsodaroi hieroglif felíratokban található, B. Hrozny által felfedezett nyomai és a dravida befolyásnak az előázsiai jafetitáknál észlelt, fentebb említett nyomai alapján itélve, a  keleti jafetiták kialakulásában úgy látszik, igen nagy szerepet játszottak azok a churri-mittani vagy szubaru csoportokhoz tartozó törzsek, melyek a második évezred elején Mittani hatalmas előázsiai birodalmát alkották. Ennek központja Felső-Mezopotámia volt. De a mohendzsodaroi feliratokon található adatok tanúsága szerint itt azok a hettita törzsek is játszottak valamelyes szerepet, amelyek praefixumos típusú nyelveket beszéltek. Végül Alsó-Mezopotámia szumir civilizációjának megteremtői is megőrizték nyelvükben a távoli keleti kapcsolatok emlékeit és a szumir nyelv mind szókészletében, mind pedig alaktanában az altáji csoport nyelveivel, különösen a török nyelvekkel való egyezés világos jeleit mutatja.”

Ehhez az idézethez csatlakozik A szabir-magyarok őstörténete című könyvem 307. oldaláról a következő, Khorezmről szóló megjegyzés:

Ebben a térkörben, de már nem az agyag talajon, hanem s Szultan Uizdag északnyugati előhegyének Csilpyk, Kara-tübe és Bes-tübe homokos magaslatain találjuk azokat a rendkívül érdekfeszítő, sziklába vésett jeleket, amelyeket a Tolsztov-expedíció 1940-ben fedezett fel. Feltevésük szerint ősi temetkezési helyek voltak, szertartásaik bekerültek a zoroaszteri vallás rituális gyakorlatába is. Halottaikat sziklákon helyezték el, hogy a madarak felvigyék a lelküket az istenhez. Ezt a feltevést az is igazolni látszik, hogy a csilpyki magaslat az ortodox zoroaszteri vallás egyik fontos síremlékévé vált mindjárt Krisztus születését követően.

Ezeket a sziklákat ellepik a rájuk vésett jelek, melyek feltétlenül az ős-szabir őseinkre vonatkozó írásemlékek. A jelek legrégibb csoportja geometriai vonalakból áll, melyek hasonmásai csaknem minden ős-szabir kultúrában előfordulnak, különösen kerámia-díszítési motívumok gyanánt. A jelek között találunk egyenes és ferde csoportokban sűrűn bevésett rovátkákat. Ezek a jelek hasonlítanak az Azovi-tenger melléki, bronzkori sziklába vésett jelekre. (O. N. Bader ’Kősír’ leírása), de ugyanakkor megegyeznek a Mezopotámiában, Elamban, a hetita királyságban és Indiában is megtalálható archaikus hieroglifekkel is. Ha még kételkedne valaki a feliratok egy és ugyanazon népetnikumtól való származásában, akkor megjegyzem, hogy V. V. Sztruve orosz akadémikus ezekben a jelekben a hurritának elnevezett szabir törzsek emlékeit véli felfedezni. Ezt az őstörténelmünk számára igen értékes megállapítását a Mohenjo Daro-i felirat B. Hrozny-féle értelmezésének kiigazítása közben közli.

Láthatjuk, hogy őseink sziklába vésett jelei – ugyanazon temetési kultusz és hitvilág megnyilvánulásaival együtt - milyen nagymértékben járulnak hozzá az ős-szabir, tehát az ősmagyar történelmi kép kialakításához. Ezek az írásjelek egybekapcsolják az ős-szabirokat a Mohenjo Daroban talált hieroglifákkal, szilárdan megerősítve az Indus-völgyi, észak-iráni és khorezmi keleti magyar őshazánk fogalmát, de ugyanakkor egybekapcsolják a Termékeny Félhold (Mezopotámia) és a Kárpát-medencei őshazánkkal is. (A szabir-magyarok őstörténete című könyvem 254. o.).

Tehát ezek a felíratok újabb döntő bizonyítékai az ős-szabirok terjeszkedésének a Zab folyók völgyéből, i.e. a X. évezredtől a hunok Kr. e. I. évszázadi khorezmi megjelenéséig eltelt időben. Természetesen az újkőkori szabir őstelepeken a hosszú évezredek alatt bizonyítják a szabir nép folytonosságát, és a mindhárom őshazánkkal fenntartott kapcsolatokat.

Nos de mit mond a nyugat-európai, főleg angol-szász történetírás az ős-indiai kérdésről? Rendkívül fontos kérdés ez, mert még mindig az indogermán, ma szalonképesebben indoeurópainak nevezett fajelméletre és nyelvelméletre épül Európa őstörténelme, és nyelvészete, pedig már jól láthatók az elmélet tarthatatlanságát mutató történelem-értelmezés és tanítás tévedéseinek, valótlanságainak jelei, és a tárgyilagos tételekre felépített tudomány szinte hangosan követeli a világtörténelem és egyúttal a magyar őstörténelem újjáértékelését. Ezért szükséges bemutatni az Ős-Indiában gyökerező indoeurópai elmélet kezdetét és kialakulását.

Arthur Ungnad, az indogermán faj- és nyelvelmélet német tudósa a Subartu (Berlin és Leipzig, 1936) című könyvének bevezetőjében a következőket írja:

„Amint Európában a 18. század végefelé a szanszkrit ismert lett, melyet régóta a legidősebb indogermán nyelvnek tartanak és valamivel később Franz Bopp lerakta az összehasonlító nyelvtudomány alapját és még jóformán semmit sem tudtunk a népszármazás tudományáról és a fajkérdések csak érzékelés szerint, mintsem tudományos alapon lettek megitélve, az indogermánok őshazáját Közép-Ázsiában keresték. Előszőr a fajkutatás és az európai őstörténet-tudomány ezt a hiedelmet megrendítette; de még 1925-ben olyan jelentős kutató, mint Eduard Meyer kijelentette, hogy az a feltevés, mely az indogermánok hazáját a Keleti Tenger vidékén, vagy egyáltalán Európában keresi, történelmileg és földrajzilag is erős kétellyel áll szemben?” (A szerző szabadfordítása).

Arthur Ungnad nagy indogermánista tudós volt, és ha ő azt írja, hogy a szanszkrit nyelv elterjedt Európában a 18. század végén és azt a legrégibb indogermán nyelvnek tartják az indogermánisztika teóriáját kiagyaló nyugat-európai tudósok, akkor arra mérget vehetünk, hogy az ugyis volt. Hogy miért fájdult meg a foguk erre az igen magas fokú ősműveltséget eláruló nyelvre Nyugat-Európa tudósainak és miért mondták ki arra, hogy az csak az ő ősnyelvük lehet, azt nem nehéz kitalálni. Hogy is mondja a latin közmondás?: Akié a föld, azé a vallás,” Ebben az esetben pedig: Akié a föld, azé az újonnan felfedezett ős-mesternyelv. Ne feledjük el, hogy a szóbanforgó idően már hatalmas területeket hódított meg, gyarmatosított az angol birodalom – beleértve Indiát is – ahol az indogermán elmélet szerint a szanszkrit nyelvnek kellett születnie.

A szanszkrit nyelv a 18. század végefelé került Európába Indiából. Az indogermán, ma indoeurpainak nevezett elmélet mindjárt megtalálta a magyarázatot arra, hogy miként kerülhetett ez a művelt nyelv Indiába. És elhitték, csaknem az egész világ elhitte a magyarázatot: Ez az ú. n. indoeurópai fajelmélet és nyelvelmélet feltételezésből, abból a ’felfedezésből’ alakult ki, főleg a XIX. század folyamán, hogy a szanszkritban és az ’európai’ nyelvekben – különösen a kelta nyelvekben – sok alaphasonlóság van. Ebből aztán mindjárt létrehozták az ú. n. indnépvándorlás hipotézisét (feltételezést!), mintha az indusok, úgy Kr. e. két ezer táján a mai Európa térköréből, fajrokonaikból kiválva Indiába vándoroltak volna. Szerintük ennek a feltevésnek a szanszkrit nyelv adta meg az alapját.

Ezzel szemben nézzük, mit mond Padányi Viktor:

„Ez a ’késői szumir’ nyelv a Krisztus előtti két évezred szumir nyelve, gyorsan torzul, másul, átad és átvesz szavakat és épp úgy gazdagítja az akkoriban még primitív asszirt, babilónit, hébert, mint ahogy kréta-mykénei és etruszk csatornákon bejut az árja nyelvekbe is, sőt kelet felé haladva az ú. n. sanscrit nyelvbe is. Ez a tény vezette hosszú időn keresztül a ’szumir dicsőség’ után vágyó árja nyelvészeket, akik az ’indoeurópai’ nyelvek szumir kölcsönszavaiból kiindulva kissé elhamarkodottan sorolták be a szumir népet az ’indoeurópai’ népek családjába.”

Ebben az idézetben Padányi ugyan inkább arról ír, hogy a ’sumir’ népet miként sorolták az ’indoeurópai’ népek családjába, de ugyanakkor az is tisztán kiviláglik, hogy a ’sumir’ a sanszkrit nyelvbe is bekerült s így lett eleinte a ’sumir’ nép is, az indogermán összehasonlító nyelvtudomány ’alapszabályai’ szerint az ’indoeurópai népcsaládba’ bekebelezve. Padányinak az a megállapítása, hogy a szanszkritba ’sumir’ szavak kerültek bele az idők folyamán, igen fontos számunkra, mert megmagyarázza a ’sumir’-szanszkrit-magyar nyelvrokonság kérdését. Miután a ma már igen sok angol-szász nyelvész és történész szerint is téves az az indogermán elmélet, amelyből a szanszkrit nyelvre alapozott indogermán „felsőbbrendűség” fogalma származott, megvizsgálok néhány angol-szász megállapítást.

Történelmi körökben úgy terjedt el, hogy a virágzó a Indus-völgyi, a ’sumirokkal’ egyidőbeli Harappa-Mohenjo Daro ős-civilizációt az ’árja nép’ elsöprő támadása pusztította el. Ezzel kapcsolatban az angol Bill S. Balinger: Lost City of Stone (Elhagyott kővárosok) című könyvének 81. oldalán kezdődően többek között a következőket írja: Kb. 1750 i. e. az árják – harcias barbár nomádok  (Balinger szavai/a szerző megj.) – lerohanták Észak-Indiát, majd a Ganges folyó völgyében délfelé a Bengáli-öbölig húzódtak. 1700. és 1650. (i. e.) támadhatták meg és dúlták végig Harrappát, de még úgy 150 évig eltartott, ameddig Mohejo Daro is erre a sorsra jutott. A őscivilizáció elpusztult, habár egyes csoportok még emberöltőkig fennmaradtak. Az árják által megszállott területeken a kultúrnívó erősen csökkent; az árják átvették a kaszt rendszert és valószínüleg a két vallást is egyesítették. Majd Balinger azzal folytatja, hogy az árja meghódítás után az írás használata is erősen lecsökkent évszázadokig, sőt írott bizonyíték ebből az időből nem maradt fenn, mert a pálmafából készült papír nem sokáig tartott a szélsőséges klima és a rovarok pusztítása miatt. Ballinger aztán megemlíti a könyvében, hogy kb. i. e. 300-ban már használatos volt egy árja ábc Indiában, a görögök útján átformált főniciai ábc-re alapozva. Ugyancsak megállapítja Ballinger, hogy az árják előtti indiai ősnépek a dravidák voltak, akiknek a helybeli neve és nyelve tamil elnevezés alatt volt ismeretes. A tamil nyelvről viszont tudjuk, hogy Bálint Sándor azt a magyar nyelv szanszkritjának nevezte.

Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy miként és mikor kerültek az ős-indiai szavak az árja-indogermán-indoeurópai nyelvbe, avagy megfordítva miként rakott le az árja nép egy közös lexikai réteget az ősindiai nyelvbe. Hogy áttekintőbb képet nyerjünk az ókori indogermán etnikumi és nyelvi térhódításról, megemlítem, hogy az árja népcsoport egy hasonló lexikai réteget, valamint ezzel együtt a nyelvtani szerkezet bizonyos mennyiségét is lerakta az ősszabir-sumir származék, mediterrán térkörbeli pelazg (görög szigetvilág) és etruszk (Apennin-félsziget) ősnépei között is. Ebben a térkörben az első ’pusztító árja rajok’ i. e. 1300 táján jelennek meg illyr-latin törzsek formájában az Apennin-félszigeten, s mintegy száz évvel később az achajok, vagy dórok a Peloponezosz-i félszigeteten igázták le az ős népet. Padányi Viktor említett könyvének 43. oldalán írja, hogy: „A leigázott kultúrvilág azonban hosszú és fáradságos századok során civilizálja a barbár hódítót, vérségileg összeötvöződik vele és a tér kultúrnépeiből, meg a nyers és barbár árja achájból fokozatosan előáll egy finomultabb, a civilizáció továbbvitelére alkalmasabb faj, a ’mediterrán’ hellén, az ’európai’ barbárból mediterrán kultúrlénnyé ötvözött félvér, amely torzonborz ősein kívűl mindent a mezopotámiai fényből kap, még szókincsének nagyobbik felét is, hisz a zord és vad északról semmit magával a mediterrán világba nem hozott”…

E sorokból láthatjuk, hogy miként alakult ki az árja „felsőbbrendű” nép, és a felsőbbrendűség, mint ideológia mely a 18. 19. és 20. századi angol hódításokhoz és a Bismark-i II. birodalomhoz, majd az I. és II. világháború borzalmaihoz vezetett. Ugyanakkor tudományos téren, főleg a történelem-tudomány terén ezekben az időszakokban olyan népszármazási koholmányokat hoztak létre (indogermánisztika, indoeurpaisztika, finnugorisztika), melyeknek a béklyóitól alig tud megszabadulni a világ. A Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben bővebben foglalkozom ezzel a témával.

Ennek az „árja felsőbbrendűségnek” és az indiai árja invázió elméletének sok követője van még ma is őstörténelmi berkekben, mely az Indiából előkerült „felsőbbrendű” szanszkrit nyelvre épült, mely szerintük az európai nyelvekkel rokon, annak ellenére, hogy amint Körösi Csoma Sándor is határozottan kijelenti az angol-tibeti szótárának előszavában, hogy „…a sanscrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús aknát találandnak tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük értékeit, meg pedig azért, mivel a sanscrit nyelvnek alkotása nagyon párhuzamos a magyarokéval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől.” Ennek ellenére az indogermán tudósok kiagyalták, mintha a szanszkrit nyelv Európából vándorolt volna Indiába a germán törzsek hódítása révén, nem pedig Indiából jött volna Európába. Graham Hancock: A mélység titkai című könyvének 110. oldalán így ír erről (Kiss Balázs fordításában:

„Vere Gordon Childe, a történelem előtti régészet professzora az Edinburghi Egytemen és az Archeológiai Intézet egykori igazgatója volt ennek a hatalmas fajelméletnek az egyik legbefolyásosabb képviselője. 1926-ban, mialatt Harappánál és Mohendzsódárónál még folytak az ásatások, Childe magasztalta az ’adományt’, amelyet szerinte a barnás ’skandináv’ árják adtak Indiának:

’A maradandó ajándék, amit az árják hagyományoztak a meghódított népnek, sem anyagi, sem felsőbbrendű testi jellegű nem volt, hanem egy tökéletesebb nyelv és ezáltal létrehozott mentalítás… Ugyanakkor az a tény, hogy az első árják skandinávok voltak, sem kevésbé fontos. Ennek a törzsnek a fizikai képességei a felsőbbrendű erejük csupasz tényével képessé tette őket arra, hogy fejlettebb népeket meghódítsanak és olyan területeken terjesszék a nyelvüket, ahonnan az ő testtípusuk majdnem teljesen kihalt. Ez az igazság támasztja alá a germánok dicsőítését; a ’skandináv’ fizikai felsőbbrendűség tette őket alkalmassá, hogy egy felsőbbrendű nyelv közvetítői legyenek.’

Ilyen elméletek, a kor vezető régészei és etnológusai támogatásával és propagálásával játszottak döntő szerepet az ’árja’ rassz felsőbbrendűség náci kultuszbeli növekedésében az 1930-as és 40-es években és vezetett végül a holokauszt irtózatához. Ezért lenne elvárható, hogy a mai régészek egy teljesen más irányvonalat vegyenek. Ezt mondja Colin Renfrew, a Cambridge Egyetem archeológus professzora is a témáról:

’Ahogy én látom, nincs semmi a Rigvédában, ami azt mutatná, hogy védikus nyelvű népesség vonult volna be (Indiába); ez inkább az indoeurópaiak jövetelének a történelmi feltételezéséből ered’

Renfrew szemrehányást tesz Vere Gordon Childe kortársának, Sir Mortimer Wheelernek az invázió elméletének széleskörű elterjedése és gyors felvétele miatt, ami

’Csakis a feltételezésekben gyökerezik… Amikor Wheeler a pandzsábi ’Hét Folyó Országának’ árja elfoglalásáról beszél, nincsen semmi bizonyítéka, amennyire én látom. Ha valaki ellenőrzi a Rigvédában előforduló tucatnyi utalást a Hét Folyóra, semmi nincs bennük, ami nekem az elfoglalásra utalna: A Hét Folyó Országa a Rigvéda országa, a történészek színtere. Semmi sem mutatja, hogy az árják idegenek voltak ott.’

Végül Renfrew azt a lényeges megfigyelést adja közzé, hogy Wheeler kisérlete ellenére az árjákat tartja felelősnek a soha el nem követett mészárlásért az Indus-Sarasvati városokban, és hogy megvádolja őket a városok rombadöntéséért az i. e. 2. évezredben:

’Bonyolult azt észrevenni, hogy mi különösen nem árja az Indus-völgyi civilizációban, ami ezen feltevés szerint a védikus szanszkrit indoeurópai elődjét használná.’

De végül Renfrew-ról is kiderül, hogy egy indiai árja inváziót javasol – csak egy frissen tisztított, politikailag helyes megtestesülésben. Renfrew-nek a forgatókönyve megengedi, hogy a szanszkritot ne indiainak tartsa, míg feladja az i. e. 2 évezredbeli ’invázió’ valójában egy békés mezőgazdasági ’vándorlás’ vagy ’szétszóródás’ volt, és jóval előbb zajlott, mint az i. e. 2. évezred – valójában szerinte a megfelelő időpont a neolitikum elején 9000 évvel ezelőtt.  Az Archeológia és Nyelv c. jelentős tanulmányában azt veti fel, hogy Anatólia (a mai Törökországban, a Fekete-, Földközi- és az Égei-tenger közti részt magában foglalva):

’Miután az ősök megérkeztek Indiába, Renfrew feltételezése szerint az eredeti neolitikus bevándorlók utódai ott maradtak, és fejlesztették a társadalmukat és a vallási elméleteiket természetes helyükön ezer éven keresztül. Az ő nézete szerint ők továbbra is a nyelv egy kialakult formáját beszélték, amit Anatoliából hoztak magukkal, és ami a szanszkrit lett – amiben aztán a Védákat írták. És bár nem magyarázta a következményeket tovább, egyértelműen nem tagadja elméletben azt, hogy ők alapították az Indus-Sarasvati civilizációt.’ ” 

Rendkívül fontos a valódi magyar őstörténelem megírása szempontjából az idézetben szereplő két nagytekintélyű angliai régészprofesszor, Vere Gordon Childe és Sir Colin Renfrew megállapítása, mert a régi és új világ őstörténelmi elmélete találkozik itt, mely befolyásolta és befolyásolni fogja a világ és egyben a valódi magyar őstörténelemet. Először is Gordon Childe volt az egyik legbefolyásosabb képviselője annak az elméletnek, mely szerint a ’barna skandináv’ árják adták Indiának azt a műveltségi „adományt”, melynek egy fontos része volt a szanszkrit nyelv, amire aztán később a germán faj- és nyelv felsőbbrendűség elméletét és az indogermánisztika tudományát építették fel. Mindezek ellenére mi magyarok köszönettel tartozunk Gordon Childe-nak, mert ő írta A Duna a történelem előtti időszakban című munkájában, hogy a tudósok a világ minden táján megegyeznek abban, hogy: „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában”.

Sir Colin Renfrew pedig Sir Mortimer Wheeler-re is hivatkozva megállapítja, hogy ez az elmélet hibás, mert a germánok nem jártak Indiában és nem vittek oda sem kultúrát sem a művelt szanszkrit nyelvet, így tehát az egész indogermán faj- és nyelv elmélet hibás feltevésen nyugszik. Ebből aztán automatikusan következik, hogy a világ őstörténelmét újra kell írni, ami természetesen a finnugorisztika kiiktatását is magával kell, hogy sodorja. E könyv utolsó fejezetében bővebben foglalkozom ezzel a kérdéssel.

                                        * * * * *

És most nézzük kissé közelebbről a Harappa-Mohenjo Daro Kultúrákat.

Az Indus-folyó minden évben kiáradt és hatalmas területeket öntött el. Változtatta a medrét is. Amikor megérkeztek a földművelés tudományát ismerő, folyóvölgyekben tovaterjeszkedő mezopotámiai subarok, hatalmas területeket műveltek meg, ugyanúgy, mint Mezopotámiában, a Tigris és Eufratesz folyók mentén. Itt is, mint Ur városánál, magas, föld- és kőtörmelék emelvényekre építették a városaikat, védekezésképpen az áradás ellen. Az első híres városuk Harappa, az Indus folyó Ravi nevű mellékfolyójánál épült, az emelvény 14 méter magas volt, jóval az áradási szint felett. A vízmosás elleni védekezés céljából 16 méter magas téglafallal vették körül az emelvényt, tornyokkal, és támaszfalakkal erősítették meg. Ezen a hatalmas emelvényen egy 450 méter hosszú és 200 méter széles fellegvárat építettek. A fellegvártól északra egy újabb emelvényt építettek téglából, amelyre magtárakat, cséplő felületeteket, munkás barakokat és rakodó teraszokat építettek. A régészek bronzöntő kemencéket is találtak. Az építmény komplexum öt négyzetkilométer területén mintegy 35.000 lakos élt az i. e. 2300 táján.

Egy másik korabeli nagyváros Harappától délre 550 kilométere, az Indus folyó partján Mohenjo Daro, hindi nyelven „A halottak dombja”. A város szinte azonos a Harappa kultúrával. A fellegvárat és teraszokat feljárón lehetett megközelíteni. A hatalmas téglafalon két kapuboltozaton keresztül lehetett bejutni. Itt gyülekezési termek, irodák és a tisztviselők lakóházai voltak.

A Harappa kultúra mindkét hatalmas városának megépítéséhez, és az öntözéses mezőgazdaság műveléséhez magas szintű társadalmi szervezettségre, közös munkára volt szükség. Mezopotámiában már évezredekkel korábban ilyen hatalmas emelvényekre építették a városokat, bizonyos, hogy ez a városépítő terv és a műveltség Közel-Keletről származik. Sík területen folyt a Tigris és Eufrátesz is, és ha lakhatóvá akarták tenni a folyamvölgyket, akkor az áradás szintje fölé, mesterséges dombon kellett építkezniük. Természetesen többezer év alatt fejlődött ki ez a magas szintű kultúra. Az előző könyveimben részletesen foglalkoztam az első földművelők, a szabir őseink távoli területekre terjeszkedésével, elsősorban a folyóvölgyekben, jó termőföldeket keresve. Mezopotámiából eljutottak pl. a Földközi-tenger partjára és az Indus folyó völgyébe is. Meg kell említenem, hogy olyan történelmi elmélet is van, mely szerint ezek a kultúrák külön-külön is kialakulhattak a földgolyó különböző részein, de sokkal több bizonyíték van arra, hogy a földműveléssel kapcsolatos kultúrák az utolsó eljegesedés után Mezopotámiából terjeszkedtek szét minden irányába.

Az Indus völgyi Harappa kultúra és Mohenjo Daro ugyanolyan felépítésű, szinte meglepően azonos beosztású, tervezésű, tájolású, a háztömbökkel körülvett erődítmény nyugat felé néz, észak-déli irányban nyílegyenes fő útvonalak szelik keresztül. Még a téglák is egyforma méretűek. Kétféle téglát késszítettek: a kiégetett, erős téglát az alapozáshoz és a főbb épületek falazásához, a napszárított téglát föltöltésre és magánházak építésére.

Mindegyik Indus-völgyi ház hasonló terv szerint épült: a biztonság és a családi élet elkülönültsége volt a fő követelmény, egy belső udvar köré tervezték, itt főztek és fogyasztották el az étkeket. Az udvart hálófülkék, raktárhelységek és folyosók vették körül. A falakat malterral és gipsszel vakolták be. Bútoraik nádból font matracok, alacsony fa székek és gyékényszőnyegek.

Az ablak nélküli épületek homokzata és a bejárat sima, egyszerű, dísztelen. Ez az építési terv némileg hasonló a Közel-Kelet-i Catal Hüyük építészetéhez, de ott a bejárat a ház tetején volt és létrán jutottak be a lakásba. A házak nagysága a két-három szobástól a több tucatig váltakozott, de az emberek életmódja között mégis alig volt különbség.

Belső vízvezetékes rendszert építettek, minden házban volt kikövezett fürdőszoba, lejtős padlóval és égetett téglából készült levezető csővel. A vizet vedrekkel hozták az udvarban ásott, téglával bélelt kutakból. Fürdőkádjuk nem volt, a vizet kézben tartott kancsókból öntötték magukra. Beépített WC-jük is volt, az utak szélén kővel és téglával bélelt csatornákon vezették el a szennyvizet.

A mezopotámiai városokhoz hasonlóan egyes házakban ipari mesterségekkel is foglalkoztak, elsősorban szövéssel, fonással, kelmefestéssel, de készítettek kerámiát, edényeket és rézből tálakat és egyéb használati tárgyakat kalapáltak.

A házi mesterségeken kívül egyes iparágakat űző csoportok a város szélén műhelyeket alakítottak ki, a szerszámkészítők késeket, kalapácsokat, baltákat, fúrókat, hasítóbárdokat, kardokat és nyílhegyeket készítettek rézből, de a nehéz szerszámokat még mindig kőből, csontból és fából is készítették. A kések, borotvák is rézből készültek, kevés bronzot öntötteka, mert az öntvényhez szükséges ónt messze földről kellett beszerezni. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkoztam a réz fontosságával az újkőkori mezopotámiai kultúrákban. Hangsúlyozottan megemlítem, mert a kutatásaim alapján bizonyított tény, hogy a mezopotámiai szabir-magyarok öntöttek először rezet! Évezredekkel korábban, mint a „sumirnak” elnevezett kutúrában.

A The Cambridge Encyclopedia of Archaelogy írja a mezopotámiai Halaf  Időszakkal kapcsolatban: „Ezen hetedik évezredbeli földművelők között úgy a réz, mint az ólom öntése ismert volt, Yarim Tepénél egy tömör ólomkarperecet és számos réztárgyat találtak. Ez az ásatási hely nevezetes nagyszámú, kétszintes kupolás kerámia-égetőkemencéiről, melyeket a legkorábbi példányoknak tartanak és melyek egy elkülönített ’ipari körzetben’ működtek. Radarsugárral pásztázó elektron mikroszkópos vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az égetőkemencékben el tudtak érni 1100 C fokot, mely elegendő a réz megolvasztásához, öntvény készítéséhez. A fém értékes nyersanyag volt, de rézöntvény lelet eddig csak egy évezreddel későbbről került elő (Arpachiyahból).”

Ez az idézet mérhetetlen fontossággal bír arra vonatkozóan, hogy hol és mikor alakult ki az első fémöntés tudománya, a rézöntés. Hogy Indiában is ismerték már a rézöntés tudományát a Harrappa időszakban, nem azt bizonyítja, hogy itt találták fel ezt az emberiség fejlődésének szempontjából annyira fontos tevékenységet, hanem inkább megerősíti azt a feltevésemet, hogy Mezopotámiából, majd a Kárpát-medencéből és Nyugat-Turkesztánból a nagy folyók mentén tovaterjeszkedő szabir-magyarok vitték magukkal e tudományt Indiába is. Ennek megerősítésére még közlöm az alábbiakat:

Az ősember a tudomány szerint a több százezer évig tartó Kőkorszakból a Rézkorszakba az emberi civilizáció fejlődésének már ilyen korai szakaszában átlépett! (i. e. a hetedik évezredben). Bár a csont és kőszerszámokat még sokáig használták. Tehát a mezopotámiai térkörben a szabirok kezdték el a fémöntést is.(Először a rézöntést, majd később az arany, ezüst, vas és az acélgyártást.)

Joggal kérdezhetnénk, hogyha ilyen nagy jelentőségű a rézöntés feltalálása, akkor miért nem kürtölték már régen világgá a rézöntés ily korai felfedezését? Csak a szakértőknek és tudósoknak készült enciklopédiában találtam meg ezt a hírt. Amikor az orientálisták (keletkutatók) a híres sumir szótárakat fordították és összeállították, akkor még nem tudhatták, hogy az agyagtáblákra leírt érc és réz szavak mögött már több évezredes múlt áll. A rézről és rézércről a következőket találjuk a sumir szótárakban: RI (s) Erz (németül) érc (Anton Deimel: Sumerisch-Akkadisches Glossar, 191.) ERU-U (a) Kupfer, réz (Anton Deimel: Sumerisches Lexikon, 132.2.), ERU (a) Kupfer, kuprum, Erz, réz, érc (Anton Deimel: Vocabolarium Sumericum 1263.), Erudu (s) kuprum, réz, érc (Anton Deimel: Vocabolarium Sumericum 1263).

Nem kell nyelvésznek lennünk ahhoz, hogy a fentiekből megértsük a réz szavunk eredetét. Sőt úgy tűnik, hogy szabir őseinknek az érc és réz szavunk egy fogalmat jelentett. Ez arra enged következtetni, hogy a réz-érc volt az első nyersanyag, melyből az ős-szabirok fémöntvényt készítettek. Minket nem lep meg az a tény, hogy a réz, érc szavak agyagtábla felíratokról kerültek elő, mert mi felismertük a szabir-sumir-magyar nyelv- és népazonosságot, folytonosságot. A bronz elnevezés is levezethető a sumir zabar szóból. Gabriel C. Gosztony (talán a leghíresebb magyar származású sumirológus, a párizsi Sorbonne professzora) híres szótárában, Dictionnaire d’étimologie Summerienne et Grammaire comparée, 78. zabar = bronz. Meg kell említenem a vas-korszak minden valószínűség szerinti szabir eredetét is. Padányi Viktor a Dentumagyaria című könyvében írja: „A kardkovácsolás ősi szabir ipar, ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta”....

Visszatérve az Indus-völgyéhez, a Harappa kultúrában a kerámiát a mezopotámiai, újkőkori kerámiák mintájára fekete-pirosra festették. A régészek nagy mennyiségű főző és tároló edényeket, fazekakat, felszolgáló tálcákat, vízeskancsókat, ivópoharakat, bögréket, tégelyeket és dísztárgyakat találtak. De a fazekasok terrakotta írópálcákat és hátvakarókat, játékkockákat és főleg állatokat ábrázoló gyerekjátékokat is készítettek.

Rájöttem a szabirok ős-múltjának kutatásakor, hogy három kontinensre  terjeszkedésük során megkülönböztető ismertetőjelük a kerámiák formája, díszítése, készítési módja mindenütt megegyezett: a Kárpát-medencében, Nyugat-Turkesztánban éppúgy, mint az Indus-völgyében, stb. A kerámia tárgyaikat mindenütt helyi agyagból gyúrták, nem kereskedelem útján került oda. Megállapíthatjuk, hogy az Indus-völgyi Harappa kultúra kerámiája is azonos a mezopotámiai szabir kerámiával, különösen szembetűnő a piros-fekete festés. Az angol-szász régészek, történészek általában szándékosan eltitkolták, pl. ezeket a technikai és művészeti azonosságokat, de a szabir-magyarok őstörténete c. könyvemben bemutatom, azokat a nemzetközi régészeket, történészeket, akik bizonyítják az azonosságot.

Az Indus-völgyi nők nyakláncot, karperecet és gyöngyökkel kirakott övet viseltek, a hajukba fésűt, arany tűket és hajszalagokat tűztek. Arany, ezüst és egyszerű agyagékszereket, gyöngyöket is készítettek, de nagy mennyiségű féldrágakő került ide: pl. jade (a Himalájákból), lápisz lazuli (Afganisztánból), türkiz (Perzsiából), ametiszt (az indiai Dekkan-fennsíkról), ’vérkő’ és lápiskő (Radzsasztánból), szappankő (steatit) (Beludzsisztánból) (melyből gyöngyöket és megőrölve fajanszt gyártottak). Ékíratos agyagtáblák bizonyítják, hogy Mezopotámiának nem voltak ásvány- és drágakő kincsei, behozatalra kényszerült, arany, ezüst, réz és drágakő, féldrágakő nyersanyagszükségletének egy részét Indiából fedezte, ezért Mezopotámia és az Indus-völgy között rendszeres kereskedelemi hajózás alakult ki. A „sumir” időkben (i. e. 4.000-2.000) a legforgalmasabb kikötő Dilmun (a mai Bahrein sziget, a Perzsa-Öbölben), az Indus-völgyiek alapítottak egy kereskedelmi telephelyet (Sutkagen-dor), ahonnan könnyen elérték a Perzsa-Öbölt, délen pedig egy hatalmas tengeri kikötőt (Lothalnál a Cambay-Öbölben). (Természetesen a zárójelbe tett mai helységnevek és földrajzi nevek, sok évezreddel fiatalabbak, de még a Mezopotámia, és az Indus-völgy elnevezés is).

A földművelő nép legfontosabb terménye a búza és az árpa volt, ősszel vetettek, tavasszal arattak. Később védőgátakat és öntözőcsatornákat építettek, egész évre biztosították a vízellátást, így sokféle növényt termeszthettek az egész év folyamán. A szabir-magyarok őstörténete, és A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben részletesen foglalkozom az ős-szabir népetnikum szerepével, a földművelés és az állattenyésztés megalkotóival. Lépésről-lépésre bemutattam, hogy i. e. a X. évezredtől kezdődően miként fejlesztették ezt a tudásukat, beleértve az i. e. VI. évezredtől kezdve a mezopotámiai Hassuna-kultúrában az öntözőcsatornás növénytermesztést is. Hosszas kutatás után megállapíthattam, hogy ehhez hasonló öntözőcsatorna rendszerekre csak olyan helyeken találtam, ahol ez a korai mezopotámiai civilizációt létrehozó ősnép megjelent. Ezt bizonyítja mindezeken a helyeken az azonos régészleletek sokasága, és a megegyező földrajzi nevek. Vélemményem szerint valótlan állítás, hogy mindezeken a helyeken elszigetelten szinte egyidőben alakultak volna ki ezek a kultúrák, mert bizonyítottan folyamatosan kapcsolatot tartott fenn az azonos vagy rokon nép (mint pl. Mezopotámia és India között).

A Halaf időszakban az „elő-sumir”-subar-szabir őseink pecsétnyomókkal jelölték meg az árúcikkeiket, mint ahogyan később az Indus-völgyiek. A Halaf-kultúrában Arpachiyahban szinte mindenütt találtak steatitból (szappankő) készült, nyakék gyanánt viselt pecsétnyomókat. A különböző formájú apró kőkorongok hátsó felületére egymást keresztező vonalakat véstek. A pecsétnyomó korongot - a névjegyüket - kis agyagcsomókba nyomták, amit az árúra erősítettek (pl. a kosár fülére, vagy a korsók dugójába). A pecssétnyomókból fejlődtek ki a pecséthengerek, majd a képírás és később az ékírás. Indiában szintén steatitból faragták a négy- vagy hatszögletű pecsétnyomókat. Harappában vallásos szertartást ábrázoló kegytárgyat is találtak, melyen az unikornist és a tömjénfüstölőt körmenetben viszik.

Lényegében a pecsétnyomókat azonosítás megállapítására használták mindkét civilizációban, de Mezopotámiában sokkal korábban, mert az agrárforradalom is ott kezdődött, évezrredekkel korábban. A Tatárlakán felfedezett korongocskákkal is párhuzamot kell vonnunk: (1961-ben Nicolae Vlassa román régész fedezte fel a Maros völgyi Tatárlakán, oláhul Tartaria) azonosak a Halaf-korabeli (Arppachiyah) mezopotámiai pecsétnyomókkal, formája, rajzai, karcolatai, bevésései, írásjelei és a készítési ideje is azonos. Tehát a mezopotámiai ős-szabirok és az erdélyi korabeli őseink ugyanazon népetnikumból származtak (A szabir-magyarok őstörténete), de a Harappa kultúrával való kapcsolat is bizonyítást nyer.

A pecsétnyomókból kifejlődő írás Harappa-i kapcsolata most válik csak igazán perdöntővé Sz. P. Tolsztovnak e fejezetben ismertetett idézete által, amikor B. Hroznyt idézve azt állapítja meg, hogy egy a szubaruihoz közelálló nyelvnek a nyomai az indiai mohenjodaroi hieroglif feliratokon találhatók. Ugyanezeknek az írásjeleknek az azonosságát, származását erősítette meg V. V. Sztruve orosz akadémikus, mint a hurritának elnevezett szabir nép emlékeit.

Újabb azonosságot fedezünk fel a Harappa-kultúra vallásszemléletében is. A Time Life Books, (Alexandria, VA, USA), The age of the god-kings (Az Isten-királyok kora) című könyvének 139. oldalán feltételezi, hogy az Indus völgy első lakói egy anyaistennőt imádtak, hasonlóan mint a Közép-Kelet és Európa ősnépei. Beludzsisztánban és az Indus-völgyében kis terrakotta figurákat készítettek, melyeket szépen megmunkált nyakláncokkal és hajdíszekkel ékesítettek. Ezeket a szobrocskákat kis szentélyekben helyezték el és ez szokás a máig fennmaradt. Érdemes itt megemlíteni László Gyula történész megállapítását a Kőrös-kultúrkör népéről és valláskultuszáról:

„Az első földművesrajok Elő-Ázsiából indultak útnak és egészen a Kőrösig jutottak. Emlékeiket Kőrös-csoport néven tartják számon...” Istenszemléletükről pedig azt írja, hogy „a házak ’szentélyeibe’ helyezett kis szobrokban pedig a Termékenység jelképe, a nő válik uralkodóvá”.

Megjegyzem, a Kőrös-kultúrkörben, a Kárpát-medencében a szabir Istenanya neve „Eres”- „Erős”. Róla nevezték el Erősd-öt, a Kőrös-kultúrkör legfontosabb települési helyét. A Kőrös-kultúrkörben több mint negyven helyi agyagból formált istennő szobrocskát találtak, míg Méhteleken (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) egy csoportban hatvan darab került napvilágra. Természetesen az ős-szabir népek telepein elszórtan mindenütt megtalálták ezeket a Kárpát-medencében.

Az istenanya-kultusz kialakulását Mezopotámiában figyelhetjük meg a legpontosabban. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkozom ezzel a témával. Megemlítettem azokat az agyagból készült apró szobrocskákat, melyeket a Jarmo-i ásatásoknál hoztak felszínre a régészek ásói (i. e. 7000-ből). Ezek a kis agyagfigurák mindig ’köldökdomborulatos’, gyermeket váró női testet ábrázolnak, és az első földművelők, a subarok (szabirok) hitszemléletének első megnyilvánulásai, a Termékenység Istennőjébe vetett hit, a matriarchális hitszemlélet szimbólumai. Ez a hitszemlélet a Nagy Természetben előforduló összes termékenységi folyamatot is magába foglalja. Ez a vallásfelfogás különösen nagy súlyt helyezett az Édes Anyaföld termékenységére, mely az első földművelő népnek a magból az életadó termést jelentette. Természetesen ez a vallásszemlélet fokozatosan fejlődött a Jarmot követő Hassuna-Samarra, Halaf, Eridu, Al Ubaid, Uruk, Jamdet Nasr, majd a ’sumir’ kultúrában. Mivel e valláskultusz népét egyes tudósok (Woolley, Speiser, Gelb, Kramer, Winkler, Ungnad stb.) már a ’sumirok’ megjelenése előtt subarnak ’vélik’, én azt állítom, hogy ők az ős-szabirok, szabir-magyarok, nevezzük végre nevükön, őket, akiket az első földművelő, növénynemesítő, állatokat háziasító tevékenységük során kifejlődő hitszemléletük is azonosít.

Tehát ha a két területkör vallásszemléletét összehasonlítjuk, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk az azonosságukat. Miután a mezopotámiai matriárchális hitszemlélet jóval előbb fejlődött ki, mint az Indus-völgyi, magától értetődik, hogy Mezopotámiából származott át Indiába a hitszemlélet is, a földművelés tudományával egyidőben.

 Az ős-indiai mondavilág szent könyvei évezredek alatt íródtak, és az életmódjukat,  szokásaikat tükrözik. Oláh Imre mitológus A Nimrud hagyomány című könyvében foglalkozik az indiai szent könyvekkel, könyvének 59. oldalán írja:

„Takhmurással egy időre megszűnt Iránban a pashdadiak uralma. Adzsem országa egy mezopotámiai eredetű ’idegen’ dinasztia uralma alá került. Végül egy sikeres lázadás után Takhmuras unokája, a híres Feridun (Desatir Perisdunja) került a trónra.

Adzsem országa Feridun igazságos uralma alatt érte el hatalmának tetőpontját, amikor a birodalom magában foglalta az Aegei tengerrel határos Rum tartománytól kiindulva Szíriát és Azerbajdzsánt, keleten Kínát és Indiát, délen az egész Mezopotámiát, és az Arab félsziget egy részét is. De Feridun nem csak mint világhódító volt híres, hanem az asztorológiában és a mágus tudományokban való jártasságában is. Ezért illették király címe mellett a ’mobid’ mágus-papi névvel is. A zsidók, Mirkhond szerint, a bibliai Nimruddal azonosították. Ezt megerősíti a nagy tudású perzsa történész, Abul Fubarisz is.

Feridun nevét az igen régi eredetűnek tartott Desatir perzsa mágus kódex ’Perisdun’ formában örökítette meg. Tehát ez a Perisdun valószínűleg azonos azzal, akit még Mezopotámiából ismerünk. Ott valamikor Ur, vagy Sin-Magur néven Nimrud idősebbik fiának: Káldusnak tartották. De az se lehetetlen, hogy a Horezm nevű ó-perzsa tartomány is töle kapta a nevét.

Perisdun papkirály uralma Iránon kívül kiterjedt a hajdani Adzsem birodalom dél-keleti részéhez tartozó Undiára is, és természetesen nagy befolyást gyakorolt annak őstörténetére is. Nevét megörökítették a többezer éves indiai Puránák. Ott egy ősrégi királylista India történelem-előtti uralkodójának, Harjasavának nevezi, s fiával együtt India leghagyobb uralkodói közé sorolja. L. A. Waddell, Ur vagy Sin-Magur sumir fejedelemmel, a bibliai Ur város alapítójával azonosítja. Szerinte ez volt az a sumir király, aki az Indus folyó völgyét: Edin-kit, Su-Edin-kit, más néven Subartut gyarmatosította és mezopotámiai birodalmához csatolta. De ugyanő volt az is, aki a Pancshala nevű legendás hírű indiai uralkodóházat, s egyben a Barathák Indus-menti birodalmát megalapozva, annak kormányzását a fiaira bízta.

A Bharatá szó szintén mezopotámiai eredetre mutat. Az ős-kusita nyelvben gyakran előforduló ur, pur, bar jelentésével megegyezően a Rig-Védák is a Napistent, Ágnit hívják Bhorotának. (Ágni nevével azonos eredetű a tűz latin neve, az Ignis.) Ebből is látszik, hogy az indiai Bharáták népe Nimród idősebbik fiától, a már említett Sin-Magurtól örökölte a nevét.

A Védák történelmi korát leíró Brahmalisták nevű szent irat Indiát a Bharatok földjének mondja, s a hivatalos hindu álláspont szerint ez az ős szaka-szkíta nép képezte a későbbi, az un. árja invázió előtti India partvidéki és folyam-menti lakosságát. A szent hagyomány azt is feljegyzi, hogy a bharaták között szerepelt egy szabar nevű nép is. A későbbi idők folyamán ez India őstörténelmében komoly szerepet játszott Harjajavával, a kusik és adzsem királyával.

A történelemelőtti Indiának ebben a korszakában a bharaták, vagyis a keleti szabirok földjén játszódik le a hatalmas terjedelmű indiai hősi eposznak: a Mahabharatának a cselekménye a nagy Bharata birodalom története. Ennek legszebb része a védanta civilizáció szépirodalmi remekműve: a Bhagavad Gita, vagyis a Magasztos éneke. Ez az isteni sugallatú alkotás az indiai vallásbölcselet gyöngyszeme.”

Az idézethez hozzá kell tennem, hogy a Védák szentkönyvei az igen művelt szanszkrit nyelven India történetének kialakulásával, vallásszemléletének kifejlődésével foglalkoznak. Maga a Véda szó (a régi szanszkritban jelentése: tudás, a vid /látni, tudni/ szótőből levezetve) tudást, gnózist, betekintést jelent. Négy alapvető könyvet szekesztettek, a Rigvédát (a rig szó verset, himnuszt jelent), Atharvavédát, a Jadzsurvédát és a Számavédát. A Rigvédát tartják a legidősebb védikus szövegnek. E szentkönyvek keletkezését i. e. 1500-800 közé teszik. Az ősi könyvek közül megemlítem a Mahabharáta hős eposzt, amely tartalmazza Bhagavad Gitát (az Úr Énekét) a hinduizmus legfontosabb szövegét, a Ramayanát, ami a hős Ramáról, Krisna inkarnációjáról regél és végül a Puránákat (szanszkritul az Ősi Tanok), mitoszok, legendák gyüjteményét.

Az Oláh Imre idézettel kapcsolatban még egy fontos megállapítást közlök a Mahabharata: Udyoga 10. fej. 2-3.: „mindaz a daytya nemzetség, melynek neve ’SU’-val kezdődik, a szkíták híres ’SU’ törzséhez tartozott.”

Tudnunk kell, hogy már a legrégibbnek tartott mezopotámiai Fara (Shuruppak) Szövegekben megjelenik a „SU” kifejezés, vagyis a subarok-szabirok ősi neve, mellyel országukat és népüket jelölték. Miután e helyütt is az a célom, hogy az olvasóban eloszlassam a szabir-magyarok ősisége felől a kétséget, különösen a mezopotámiai térségben, ahonnan a szélrózsa minden irányába szétterjeszkedtek, Indiába is, a már említett folyóvölgyekben, jó termőföldek után kutatva. Természetesen a másik célom az, hogy igazoljam a szabirok fontos szerepét a magyar őstörténelemben, sőt bizonyítsam azt a történelmi tényt is, hogy az i. u. 895-96-os honvisszafoglaló magyarok nagyobb, és fontosabb része a szabirok voltak. Előző munkáimban bemutatom a szabir-magyarokra vonatkozó őstörténeti fejtegetéseimet: a mezopotámiai Felső és Alsó Zab folyók (a Tigris baloldali mellékfolyói) völgyeiből, a legkorábbról igazolható magyar őshazából, a szabir őshazából, az i. e. X. évezredtől kezdődően. Az is igazolja az elméletemet, hogy az ős su-subar-szabir népet bizonyíthatóan Indiában is megtaláljuk Mahabharata stb. tanúsága szerint. De lássuk újra, röviden az első ékírásos írott történelmi bizonyítékokat a Közel-Keletről a szabirok ősiségének bizonyítására. Azt a tényt pedig, hogy ezek a mezopotámiai őshonos szabirok a magyarok ősei voltak az említett előző könyveimben már bemutattam, de itt is megismétlem.

Nos először is lássuk a bizonyítékokat a Közel-Keletről:

A mezopotámiai ékírásos szövegek öt olyan városról beszélnek, amelyekben királyok uralkodtak a vízözön előtt, tehát még a ’sumirok’ megjelenése előtt: Eridu, Bad-tibira, Larak, Zimbir és Shuruppak. Közülük Eridut tartják a legősibb ’sumir’ városnak. Eridu szent városával kapcsolatban kezdődött a nagy szabir-hurrita vita a tudósok, Ungnad, Gelb, Speiser stb. között, hogy a szabirok (subarok) sumirok voltak-e, és hogy a szabirok hurriták voltak-e. Szerintük Eridu subar eredetéhez nem férhet kétség, mert a legrégibb – a köztudatban ’sumir’ alapításúnak vélt várost – az ékírásos szövegek mind su-bur-nak, subar-nak írták. Arthur Ungnad Subartu című könyvének 28. oldalán a subar népetnikumra vonatkozó legkorábbi ékírásos szöveget mutatja be: CT XVI 6 Papiszöveg (Z 237 ff.) szerint ez áll: „Eriduban kiképzett pap vagyok én, Eriduban és Subarban születtem én.” Ez a szöveg egy Eridu melletti, vízözön előtti helységből származik, melynek neve A.HA.ki volt. Ezzel kapcsolatban Ungnad még a következő magyarázatot adja: „Ez az A.HA.ki = subar mégis kétségkívül nem Subartuban fekszik. Ez sokkal inkább egy délbabiloniai város, amelyik Eridu közelében a Perzsa Öböl táján feküdt.” Subarturól tudni kell, hogy a ’sumir’ ékírásos feljegyzésekből kitűnik, hogy a ’sumirok’ az akkor ismert világot négy részre osztották, amelynek az északi részén Subartu feküdt. Ez az ország minden korabeli térképen fel van tüntetve, tehát Subartu és lakói a szabirok nem a képzelet tárgya. Bizonyítékul felsorolok néhány a tudóst, történészt és nyelvészt, akik a szabir népetnikum jelenlétét megállapítják e térkörben már e korai időben:

S. N. Kramer professzor, a több mint ötezer agyagtábla fordítója a Sumerians, Their History, Culture and Character, Chicago, 1960 című könyvének 4o. oldalán feltételezi, hogy Mezopotámia elősumir őslakói a szabirok. 

Sir Leonard Woolley – akit minden idők leghíresebb régészének tartanak – írja, hogy asszír hagyományok szerint Mezopotámia őslakói a szabirok.

E. A. Speiser, a Philadelphia Egyetem semitológus professzora írja a Hurrians and Subarians című munkájában: „A szabirok, akik a legrégebbi történelmi időktől fogva nem csak a hatalmas hegyvidéket tartották megszállva Babilontól északra, de békésen együtt éltek a sumirokkal és akkádokkal.”

Arthur Ungnadot a „pánszabirista” jelzővel illették a szakirodalomban a szabirok őstörténelmét kutató és bemutató munkássága miatt. Fő munkája Subartu című könyve.

Eduard Meyer, a Berlini Kelet-Ázsiai Múzeum egykori igazgatója Mezopotámia ősnépességéről így ír: „Ez az ősnép nem volt semita. Nevük sumirul subar, vagy subir volt.”

A. Götze, E. Ferrer, B. A. Schott, G. Güterbock, C. G. von Brandenstein, G. Hüsing és még számos német tudós írt a szabirokról.

Gordon Childe professzor: The Danube in prehistory (A Duna a történelemelőtti időben, Oxford, 1929) a Duna-völgyi kő- és bronzkorszakról szóló alapvető munkájában írja, hogy a tudósok a világ minden táján megegyeznek abban, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában.”

Novotny Elemér Mezopotámia legrégibb őslakóit subareusoknak tartja.

Badiny Jós Ferenc Káldeától Ister-Gamig II. című könyvében ezt olvassuk: „Egy ötezer évre visszamenő sumir epikus költemény 7. sorában ez áll: EME NAM LU KI EN GI mat KAL DE ME – a kiengi emberiségnek a nyelve .... KÁLDEA NYELVE. Ezek szerint világossá válik az a tény, hogy Káldea és a „Subarokkal azonos” KAL-ok népe az i. e. 4. évezredben már létezett, és a Subar-Subir néppel azonos nyelvet beszélt. Ám ismeretes az is, hogy a történelmi adatok sokasága a szabir népet a magyarokkal azonosítja, így a sumir-magyar nyelvazonosság kétségtelenül bizonyítékot nyer ezzel a csaknem 6000 éves nyelvemlékkel.”

Most felmerül a kérdés, hogy miért kellett ilyen részletesen foglalkoznom itt az ős-Indiát bemutató részben a mezopotámiai szabir-magyarokkal? Elsősorban azért, mert a szabirok őstörténelmével foglalkozó könyveimben említettem, hogy a jó termő földeket kereső szabirok a szélrózsa minden irányában szétterjeszkedtek, főleg a folyóvölgyekben, Indiába is, másodszor őseink fontos szerepet játszottak India őstörténelmében, és harmadszor, mert több magyar őstörténelmet kutató honfitársunk is egyenesen Indiából származtatja a magyarokat. Az első két kérdéssel már sokat foglalkoztam, a harmadikra pedig hivatkozom Kézdy Vásárhelyi Zoltán: A magyarok útja Indiától Pannoniáig (1939.) című könyvére, melynek 56. oldalán írja:

„Az árják végleges megtelepedése után vagy 1000 évvel ismét turáni fajú népáradat zúdult Indiára, éspedig Kr. e. körülbelül 100-150 évvel a húnok egy ága. A húnok ugyanis ezidőtájt ősi hazájukban a kínaiak által megveretvén, egy részük nyugat felé vonult s ezáltal megindította a népvándorlást Európa felé, egy másik részük azonban India felé vette útját s ott keresett és talált új hazát, megalapítva ott az indoszkíta birodalmat, mely közel 1000 évig állott fenn, amennyiben csak a Kr. u. 3. században sikerült a bennszülött, illetve ekkor már a különböző népek összekeveredéséből kialakult indus népnek és államoknak a szkíta hun igát lerázni. Ezek az indoszkíták, kiket különben az ókori írók juehtik, vagy juecsiknek neveznek, tulajdonképp a perzsák által szakáknak nevezett szkíták voltak és Irán északkeleti részén laktak s onnan hatolt egy részük be India nyugati és északi részébe, főleg Nepalba, hol utódaik a gurkhák és a magarok ma is vezető szerepet vivő harcos népek, kiket az angolok, mint kiváló és velük tartó katonákat sokra becsülnek. Az angol tudósok megállapítása szerint Nepal csodás emlékei mind a magaroktól és nevaroktól származó alkotások úgy, hogy ezen időtől kezdve teljes joggal beszélhetünk Indiában turáni művészetről, főleg ha Buddha szkíta eredetét is tekintetbe vesszük, mert mint köztudomású, a buddhizmus adta meg az ihletet ezen népeknek arra, hogy építkezzenek. De ezeken kívül is egész Indiában sok oly kisebb néptöredék van, melyek nyelve a magyarral való közeli rokonságot tüntet fel az angol és több magyar nyelvtudós (Kőrösi Csoma Sándor, Bálint Gábor, Pongrácz Sándor, Fekete Zsigmond) megállapítása szerint. Sőt hely és folyóvíz neveink egy jelentékeny része is megegyezik az északindiai hely- és víznevekkel.

De mint a napilapok közölték, a híres Gandhi egykori ügyvédtársa Budapesten tartózkodása alatt megemlítette többek között azt is, hogy a magyar textilminták is meglepő hasonlóságot mutatnak a hindu motívumokkal.

Ezek között az indoszkita birodalmat alapító juecsik vagy szakaszkíták közt kell tulajdonkép a magyarok, vagy mint Indiában magukat nevezték s még Nepalban ma is nevezik, magarok őseit keresnünk, annál is inkább, mert mint látni fogjuk, nemcsak a szemiták által hazájukból kiszorított sumir-kaldeus néptöredékek, hanem a juecsi-szakaszkiták az Irán északkeleti részéről származtak s részben oda is menekültek vissza, az Oxus-melléki ősi hazába, hogy ott ép magasabb műveltségüknél fogva a többi rokon hún-szkita, kazár, pártus népek közt a vezető szerepet magukhoz ragadva, új nagy birodalmat, a pártust alapítsák.”

Helyénvalónak tartom itt egy külön fejezetben megmagyarázni, kutatásaim alapján, a szaka-szkíta, valamint az indogermán történészek által indoszkítának nevezett népek és népnevek keletkezését, értelmezését és történelmi szerepkörét.

A SAKÁK A HUNOK ŐSEI

A szaka szó a saka-saca népnév magyarosított formája. Ez a népcsoport hatalmassá fejlődött az idők folyamán és a világ – beleértve Indiát is - ős- és ókori történelmében nagyon jelentős szerepet játszott. De nézzük e népcsoport legmélyebb történelmi ponttól igazolható mivoltát. Idézem Bobula Ida sumirológus Sumir – magyar rokonság című könyvének 14. oldaláról: „Az ormokat sumirul UR és AR szavakkal nevezték – a vidék legmagasabb hegye ARARAT volt. Sumirul URU-KI-nek (KI=hely) hívták Észak-Mezopotámiát, a hegyvidéket. Azt a népet, amely itt lakott és külön dialektust beszélt, az ókorban AZ vagy AR vagy SA (hangátvetés) népnek hívták és tekintélyére mutat, hogy valószínűleg róluk nevezték el Ázsiát.” Majd kissé később így folytatja:

„Az AR, AZ, AS vagy SU népcsoport Kis-Ázsiát népesítette be a korai újkőkorban. Ezek lehettek a primitív földművelői a Termékeny Félholdnak, Anatóliának és talán a Duna völgyének is. A korai krétai és ciprusi kultúrák rokonságot mutatnak az ő kultúrájukkal. Ezek a népek meg vannak említve az ékírásokban …

Azt is feltételezhetjük, hogy ez a SA nép volt Mezopotámiának a régóta keresett elő-sumir őslakossága is. Ennek a tehetséges népnek az ágai lehettek az újkőkor nagy kultúr-fejlődésének a megalapítói is az északi hegyek alján Arpatchiya egy fejlett kultúrközpont volt a Kr. e.-i 5. – 4. évezredben. Itt kövezett utcákat, középületeket és rendkívül művészi kerámiákat találtak. Az egyik SA csoport lehetett még a gyönyörű többszínű kerámiát alkotó El Ubaid kultúrának népe is. A sumirok megérkezése után úgy tűnik, hogy a SA nép észak felé lett felnyomva, abba a térkörbe, amelyet a sumir világ ékírásos dokumentjei Subartunak jelölt meg. A közelmúlt irodalma ezt a népet gyakran subaroknak nevezi,”

A SA népnév gyakran hangtani módosulást mutat, így találjuk SU változatát is. Pl. Strabo a szkiták egy részét így írja le: ’A Káspi tengertől délkeletre azok a szkiták élnek, akik a SU törzshöz tartoznak.’ (Geographia vol. II. II szakasz 2. jegyzete).

A SA-SAKA népetnikum megjelölése már a legkorábbi agyagtáblák bizonyító erejével igazolható Arthur Ungnad Subartu című könyvének a 23-26. oldaláról a Sumir-Akkad Listáról (V. R. 16a. b., Z 14 ff.) idézem:

                su-gir   e-lam-tum               su-gir   su-bar-tum

                sa-gir   e-lam-tum                sa-gir   su-bar-tum

Ezekből a példákból tisztán kitűnik, hogy a sagir kifejezésből a g és a k betűk hangátvitelével sa-gir=saki=sa-ka. Ez tehát visszavezet bennünket a sumir agyagtáblák világába az ős SA-SU-Subar néphez s megállapítható ezúton is, hogy a saka népcsoport a mezopotámiai ős-subar-szabir nép leszármazottja, akiket az indiai őskultúrákhoz is (Harrappa, Mohenjo Daro) erős kapcsolat fűz. Ugyancsak megerősíthető a SA-KA nép-megjelölés a sumir SA népnév és KA vagy KU (nagy, hatalmas) formában is. Pl. KU-MA-GAR-RI = NAGY-ERŐS-NEMZETSÉG vagy EME-KU= Nagy Nyelv). SA-KA tehát egyenlő NAGY SA nép. A saka magyarosan szaka formában is megjelenik.

A Kr. e. az 1. századból pénzérméken találunk két királynevet a szakaurak uralkodása idejéből. Az egyik király neve Turankountus Eracy, az érme hátlapján Saka Kogganoy, némelyik érmén Saka Koyyanoy. Egy másik érmén peig ez áll: Yrkodoy Makaroy és a hátlapon SA’Wr, vagyis szakaur. Nem szükséges külön kihangsúlyoznom, hogy mennyire fontos itt a Makar szó előfordulása a Saka szóval kapcsolatban.

Az indiai őskontinens történelmében és őshagyományaiban a saka-szaka, majd a görög történetírók által szkitának nevezett népetnikum igen jelentős szerepet tölt be.

Hogyan azonosítható a saka-szaka népnév megjelölés a szkitával? A görög történetírók az ókori népek neveit kényük-kedvük szerint változtatták meg. Különösen az ellenfeleik nevét, mint a magyarokét és rokonaikét, legalább hetven féle változatban találjuk a görög forrásokban. A saka szónak szkitára való elkeresztelését legprecizebben Padányi Viktor Dentumagyaria című könyvének 181. oldalán magyarázza: „...Mivel népekről általában többes számban beszélünk, és ez így volt a múltban is, a Káspi-vidéki  ’népeket’ is többesben emlegették, a többes szám őstörök ragja pedig – t, így hát ’a népek’ – ’szakit’. Ezt a szót a Kr. e. évezred görögjei, kik a szó jelentésével láthatólag nem voltak tisztában, hallomás alapján így írták le: ’skutas’ ’Scyth’ és azt gondolták róla, hogy ez valami népnév. Igy jött létre egy görög íróvesszőből egy ókori nép, a szkita, amely sohasem létezett. Annak az öt különböző népnek, amelyre ezt a furcsán átgörögösített szót ráakasztották, s mely öt nép a következőkben további ágakra bomlott szét a Kr. e. 1000-től Kr. u. 500-ig terjedő másfélezer év alatt – fogalma sem volt róla, hogy őket így nevezik. Ők magukat ’hún’, ’dáh’, ’avar’, ’chus’, (úz) és ’szabir’ néven nevezték.”

A szkita-magyar kapcsolatra vonatkozóan fontos megállapítást találunk Gosztonyi Kálmán, a párizsi Sorbonne egyetem egykori híres sumerológusától, akinek a hatalmas, dijnyertes Sumir Szófejtő Szótár és Összehasonlító Nyelvtanja (Dictionaire D’Etimologie Sumerienne et Grammaire Comparé) az orientálisták egyik fontos kútforrása. Ezt az idézetet Gosztonyi az Ősi Gyökér kulturális laphoz intézett utolsó leveléből veszem: „A magyar nyelvben a törökkel közös szavaknak török eredete koránt sincsen igazolva. Ellenkezője pedig annyiban, hogy: a magyar nyelv az ős skytha ősétől örökölte, a jelek szerint, a török pedig átvette őket.

A görögösített skytha szórvány-szavakban a gyakori sk elejük – szumér SAGA=fő, fej (stb) – a magyar SZAK (régi=fajta) és sok ismert gyök/szótő (szek/szeg/sy stb.) megfelelője. A szomszédainknál, helyesebben (skytha) =SZAKA maradványok – szinte egytől-egyig – ó-urali, mondhatni ó-ARAL-tavi hangi és jelentési értékek. Az újból felkapott ‘iráni’ minősítésük torzszülött kapkodás, euro-amerikai ízzel. (Ezelőtt a szótárak is: skytha=turániról szóltak.)

A skytha-szak hangsúllyal idevetni kell: egyben hún, avar, kazár, ó-bolgár, sőt ó-ukrán kihalt nyelvekben, nemcsak szűkében, magyar egyetlen maradék nyelvben.

A középkori történelmi források – a nem magyarok is (Bonfini, Marsigli) – a magyar beszédet ’scythica lingua’-nak nevezik, végig. Jól tudta a nép, milyen nyelven beszél önmaga. (Nem éppen ’területiségről’ lehetne itt szó. Egy Ország (?) határok nélkül, Szibériáig – az nincs.)

1970 táján Párizsban nagyszabású skytha aranyműves ötvös kiállítás volt, a Szovjet Unió részéről. Aranyban is mutatkozó jellegzetes magyar képmásokat is lehetett látni ott.”

Tehát a Gosztonyi Kálmántól vett idézetből tisztán kiviláglik, hogy scytha-skytha = saka-szaka.

Kitűnő sumirológusunk Dr. Bobula Ida, A sumir-magyar rokonság című könyvének 91-92. oldalán a szkitákkal kapcsolatban még a következőket írja:

„Ily küzdelmek után a mágusok fokozatosan szétszóródtak Közel-Kelet csaknem minden kultúrközpontjába. Az ő hitüknek és művészetüknek keresésében – sok más hely között – az ősrégi kultúrközpontban – Nishapur-ban – is megtalálhatjuk nyomaikat.

Charles K. Wilkinson éleslátással ennek a városnak ásatásainál feltárt régészeti leletek között, olyan műemlékeket fedezett fel, amelyek egy ismeretlen valláshoz tartoztak. Ezt a vallást mezopotámiai eredetűnek vélte és ’manichean’-nak tekintette. A műemlékeken nyolcágú rózsácskák (rosetta) képei, felfelé emelt kezek, majd többszörös ismétlődésben a ’szem motivum’ fordul elő s végül egy emberfejű sas gyönyörű példánya – olyan anyag, mely főképpen a Kr. utáni IX. és X. századból származik. A feltárt leletek stílusa arra ösztönözte Wilkinsont, hogy azokkal kapcsolatban a luristan-i és a scytha művészetet említse.

A syriai írásnak az orkhon feliratokon való megjelenése azt feltételezi, hogy azt a ’manichaens misszionáriusok’ vitték az uighur-törökökhöz. Ez az írás a magyarországi Nagyszentmiklóson kiásott edényen található felirat hasonmása és ez – Mészáros Gyula szerint – kétségtelen bizonyítéka annak a ténynek, hogy a Kr. előtti VII. évszázadban a Kárpátmedencében már élt egy olyan népcsoport, amelyik a régi magyar-írással (a Hun-Szittya-Székely rovásírással) teljesen rokonjellegű írást használt.”

Ehhez az idézethez hozzá kell fűznöm, hogy Charles K. Wilkinson megállapítása, Lire in Early Nishapur címmel The Metropolitan Museum of Art Bulletin, Oct. 1950. 60. oldalán jelent meg. Igen fontos még itt megjegyeznem, hogy a nyolcágú rózsácskák (rosetták) fontos szerepet játszottak a sokkal korábbi ’sumir’ ziggurátok (templomok) építésénél, mert ezeket a színes kerámia rózsácskákat (kerámia szögekkel ellátott) a ziggurat falába verték be. Egyébként is tudnunk kell, hogy a képírásban (az ékírás előtti írásjel) a nyolcágú csillag vagy virágszirom a dingir, az isten megjelölésére szolgált. Nagyon fontos magyar őstörténeti tény, hogy a szkiták mezopotámiai ősvallási kapcsolatokkal is rendelkeztek, ami a subarok-szabirok által teljesen érthetővé válik. Az idézetben említett, zárójelben szereplő Hun-Szittya-Székely rovásiírással kapcsolatban megjegyzem, hogy a szkíta helyett a szittya szó gyakran használatos kifejezés volt, és ma is az a magyar nyelvben. Természetesen sokkal fontosabb itt Mészáros Gyula megállapítása, hogy …”a Kr. előtti 7. évszázadban a Kárpát-medencében már élt egy olyan népcsoport, amelyik régi magyar-írással teljesen rokonjellegű írást használt.” Miután kutatásaim azt mutatják, hogy szabir-magyar őseink ott éltek Mesopotámiában már i. e. a VI., V., és IV. évezredben, a Hassuna, Halaf kerámiai periódusokban, az írás bölcsőjénél, amikor előbb a pecsétnyomókat, majd a pecséthengereket, aztán a képírást és ebből az ékírást kifejlesztették, így Mészáros Gyula kijelentéséhez szorosan csatlakozik az írás kialakulásának folyamata, melyhez a szintén Kárpát-medencei Tatárlaka-i korongocskák is csatlakoznak, egyszer s mindenkorra megdöntve azt a téves, széleskörben elterjedt történelmi felfogást, hogy a magyarok ősei barbár, nomád, írástudatlan, üldözött nép lett volna.  

Bobula Ida fenti könyvének 93. oldalán is fontos adatokat közöl a szkitákról: „A Krisztus születése utáni első évszázadban – a sokféle mezopotámiai kivándorlókból egyesült népcsoport még mindig élhetett a Kaukázusban. Mivel számuk egyre növekedett – nagyobb területekre volt szükségük. Azután egy időpontban, melyet csak igen hozzávetőlegesen lehetne megállapítani – ennek a népnek a zöme átkelt a Kaukázuson – talán a Kr. utáni második évszázadban és eljutott a Fekete Tengernél a Skytha partokig. Ebben az esetben a ’bölcs’ emberek logikus intézkedésére vall leküldeni a fiatalokat a termékeny alföldre legeltetni a nyájakat, de ugyanakkor birtokukban megtartani a kiépített hegyi erődítményeiket, melyek biztos menedéket nyujtanak a veszély esetén.”

Ezután Bobula Ida egy rendkívül fontos lábjegyzéket közöl: „A Bizánci Procopius írja egy népről: „SABEROI akik a Hunokhoz hasonlóan a Kaukázusban laktak. B. Gothico a Magyar Honfoglalás kútfői c. munka 275. oldalán. Mondható-e az, hogy a nevük teljes mértékben független a SUBARTU névtől, és a SU, vagy SUBAREAN fajtától?...” 

Ennek az idézetnek a két rövid megállapítása azért rendkívül fontos, mert egybeköti a mezopotámiai subarokat a középkori Saberoi, Subarean népetnikummal, mintegy igazolva a folytonosságot az ős-szabiroktól átvezetve a Középkorba, majd Árpád nagyfejedelmünk honvisszafoglaló szabirjaihoz. Még meg kell jegyeznem, hogy a subarokat az agrárforradalom kezdetétől az újkőkoron keresztül az ókorba tudjuk vezetni, szintén az agyagtáblákra írott szövegek bizonyító erejével. Ugaritban (Ras Shamrában, Libanonban) ugyanis C. F. A. Schaffer francia régész negyven évig ásatott, és agyagtáblák ezreit hozta napvilágra. Ugaritica (Mission de Ras Shamra, Paris 1939-69) című könyvében beszámol az itt felszínre került agyagtáblákról: találtak szótárakat (egy négy nyelvűt is), glosszáriumokat és lexikográfiai szövegeket – iskolai használatra.

De az Ugaritban kiásott agyagtáblákon subarnak megjelölt népet P. Dhorme orientálista azonosítja a klasszikus történetírók Saspeires, Sapeires, Sabeires, Sabiroi és Saberoi (vagyis szabir) elnevezések alatt feltűntetett népnevekkel. Dhorme ezt az őstörténetünkre vonatkozó, nagy jelentőségű megállapítását a Revue d’assyrologie et d’arrcheologie oriental VIII. (1911) című őstörténeti folyóiratban ’Subartou-Mittani’ fejcím alatt közölte. Ez a megállapítás is fényesen igazolja, hogy Mezopotámia autochton (eredeti) őslakos subar népe az ókori történetírók szabir népetnikuma, amely sokféle elnevezéssel bár, de egyértelműen a mi honvisszafoglaló szabirjainkat jelenti. Az ős Subar területet és népét az ókorban nevezték még Szuprinak, Suprinak Szapardának, Szibárnak, Siparnak, Siavarának, és Szabiriának stb. is.

A szkitákra vonatkozó leírásból nem hagyhatjuk ki a legnagyobb magyar kutató, Körösi Csoma Sándor megállapításait sem. A Stan Gyur (Buddha tanításának magyarázatai) széljegyzeteiben tett megjegyzéseiből, Duka Tivadar: Körösi Csoma Sándor Dolgozatai (MTA l885.) veszem:

„Buda-Pest. Buda=Upper (Felső), Pest=Lower (Alsó) temple (templom) Valószínű Perzsa.

Scytha, Skitat, Geta, Sveda, Dzsata. A gyorsan mozgó nép.

Buddha nevei voltak: Bhagawan, Tathageta vagy Scytha Tata.

A svédek nevüket valamelyik scytha-géta–véda néptől kapták, akik szanszkritul beszéltek. Azok a szkiták akiknek az anyanyelvük szanszkrit volt, aránylag kevesen voltak. Azonban a tudásuk, önfegyelmük, és nagy mozgóképességük, valamint magasfokú technológiai ismeretük nagy területek felügyeletéhez segítették őket. Szanszkritul sived vagy sifed fehéret (svédet) jelent.”

A saka-szkita ősnépek ősiráni és ősindiai kapcsolatáról igen érdekes és fontos megállapításokat találunk Oláh Imre, Nimrud Hagyomány című könyvének 52. oldalán: „A perzsa-mágus szentkönyvek, az Avesztának nagy szakértője, E. Herzfeld, a magyar őstörténelemkutatás számára felmérhetetlenül nagyfontosságú segítséget nyújt, mikor magáról a ’Korai perzsa királyokról’, tehát más szóval Adzsem uralkodóiról szóló őslegendát, eredetére nézve nem perzsának, hanem egyenesen a ’Homurga’ szakák őshagyományának tekinti.” (E. Herzfeld: Zoroaster and his world, New York, 1974), Majd az 53. oldalon Oláh Imre így folytatja: „Ezek szerint a Hun név az idők folytán a következő változásokon ment keresztül:

Ku-mag-ar, Hun-mag-ar, Huma-varka, (Sabar, Savar, Avar, Apar, Var, Par, Parni, Aparni, Párthus.)

Hun-var, Var-kun, Varkonita, Várkony ...

Huna-var, Hun(a)-gar, Hungár (Kan-gár), Ungár, On-ugor ... Ugri, stb.

Látjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi Hun név sem veszett el, hanem egy kis hangtani változás után, a Humavarka néven keresztül egészen a Hungárig továbbra is kimutathatóan megmaradt. De ugyanilyen változásokon ment keresztül a Homurga-szaka név második tagja, vagyis a ’Szaka’ névszó is.

Ezzel kapcsolatban a mezopotámiai ásatások alkalmával előkerült ékírásos agyagtáblák adataiból arra a következtetésre jutunk, hogy a Saka név valóban sumir eredetű volt s idővel tőlünk került át a perzsa nyelvjárásba. Eredeti formája: sa-gir, su-gir, sa-ki ... hangzású nevekkel, kezdetben a fent említett Subartu földjét jelölték. Ugyancsak hasonló célt szolgált még ezen kívül a Hubur név használata is, amelynek eredeti formája az n/g=b/m mássalhangzó átalakulása folytán a sumir emesal dialektusban: újra hungur formában jön vissza, Ezek után tehát könnyen felismerhető, hogy a subartu nevet helyettesítő Hubur-Saki névváltozat teljesen megegyezik az E. Herzfeld által megjelölt Humurga-saka, Subar nemzet nevével. De ugyancsak hasonló módon vélekedik ezenkívül még Waddel is, mikor az Indus folyam mentén elterülő Subartu földjét a sakák, Indo-szkythák őshazájának tartja.”

Tehát félreérthetetlenül megvilágosodik előttünk számos idegen és magyar kutató munkája és írása révén is, hogy a subar, saka, szkita azonosság nem légből kapott kitalálmány, hanem forrásadatokkal alátámasztott valóság. És ha ez így van, akkor a szabir-onogur származási elméletünk szilárd alapokon áll, különösképpen, hogy Dr. Béres Judit genetikus kutatócsoportja A Genom című könyv 185. oldalán összegezésük utolsó mondatában megállapította, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikai rokonok”. Tehát a finnugorizmus nem bizonyított eredetelmélet, hanem téves elmélet. Ez egyúttal azt a történelmi légüresteret is jelenti, amelyről már 1988-ban a clevelandi Nagy Szittya Történelmi Világkongresszuson az előadásomban szóltam, hogy az új tudományos felfedezések és az új régészleletek túlsúlya és bizonyító ereje miatt az eddig érvényben lévő őstörténelmi elméletek megbuktak. Ezért a világ tudósainak, történészeinek az új adatok figyelembevételével újra kell értékelni és írni a világ ősmúltját. Állításomat a következőkkel bizonyítom:

Az új Cambridge Encyclopedia of Archaeology szerkesztője, Andrew Sherratt megállapítja a fedőlapon, hogy: „Ez az első régésztudományi áttekintés az utolsó évtized forradalmi felfedezéseinek fényében, azoknak a felfedezéseknek a fényében, melyek átalakították nézeteinket eredetünk és az ős emberiség történelmét illetően.” Sherratt az enciklopédia bevezetőjében pedig ekként ír: „A régészet módszerei arra is felhasználhatók, hogy történelmi mélységet bizonyítsanak azokról a népekről is, melyeknek nincsen írott történelmük.”

Érdemes megfigyelni ezzel kapcsolatban Graham Clark, a Cambridge Egyetem Régészeti Osztály-vezetőjének az enciklopédia előszavában írott megállapítását is: „A régészet legfőbb vonzóereje azonban abban rejlik, amít a történelemről tud mondani. Mint egy fegyelmezett módszer az íratlan múlt feltárására...”          

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Sir Colin Renfrew professzor szavait (az enciklopédia 7. fejezetének szerzője) sem: „A régészet ezelőtt csak egy technikai módszer volt a múltból származó leletek feltárására. Az ásatások során leleteket hoztak felszínre, melyek segítségével képet alkothattak a múltról, ’darabokból rakták össze a múltat’ Gordon Childe emlékezetes szavaival kifejezve. Ma már jó okunk van azt hinni, hogy a régészet többre hivatott, elméletek forrása, az ember eredetét, természetét, természetének fejlődését illetően, és betekintést enged a nagy átalakulásba — a vadászó, gyűjtögető életmódról, az élelemtermelésre, a széttagolt társadalomból a fejlett állami életre való átállásra. El kell ismernünk, hogy döntő lépések voltak ezek az emeriség történetében.

Mintegy két évtizeddel ezelőtt a régészet csak a leletek iránt érdeklődött, egyszerűen csak a tárgyak feltárására törekedett. Ma a régészet ’problémaorientált’ vagy legalábbis annak kellene lennie, törekedni kellene elméletek, feltevések, feltételezések felállítására, természetesen a meglevő forrásadatok alapján.”

Még tovább idézhetném mindazok megállapításait, akik a régésztudomány utolsó négy-öt évtizede alatt elért forradalmi felfedezéseiről és ugyanakkor az emberiség őstörténelmének újraértékeléséről írnak, és újraírását sürgetik.

Új megvilágításban elemezhetjük, újraértékelhetjük az indiai subarok-sakák-fehér hunok ősmúltját is. Mindenkor szemelőtt tartva, hogy ezek a népetnikumok az indiai őshazájukban (Harrappa, Moheno Daro) is honvisszafoglalók, amikor a kínaiak nyomására a hunok egyes csoportjai a későbbiek folyamán (a fehér-hunok, heftaliták vagy eftaliták) Indiába költöztek, míg más csoportjai (a fekete-hunok) a hatalmas nyugati, vagy európai hun birodalmat alapították meg (Balambér, Atilla). (megjegyzendő, hogy a kínai évkönyvek szokás szerint a keleti hunokat fehérnek, a nyugati hunokat pedig feketének nevezik, és ez egyáltalán nem a hunok bőrszínére vonatkozik, hanem az égtájakat jelölték szinekkel). A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben (254. oldalától) bemutattam a Hármas szabir-magyar őshazánk fejezetben az i. e.-i 5500 táji őseink nagy újkőkori őshazáját, mely egy nagy háromszög alakú területté kapcsolja eggyé Mezopotámiát, Nyugat-Turkesztánt és a Kárpát-medencét, amint a régészleletek is mindhárom helyen ugyanannak a népetnikumnak a jelenlétét mutatják ki, akik a földművelő tevékenységük során terjeszkedtek, jutottak egyre távolabbi területekre. A forrásadatok szerint az ős-szabirok elég korán eljutottak az Indus folyam és mellékfolyói völgyeibe. Pl. A. L. Basham: A csoda, ami India volt, (The wonder that was India) 1954. című könyvében az Indus völgyi földművelő falvak kialakulását i. e. a 4. évezred végére teszi. De fontos számunkra, hogy ezeket a falvakat a Közép-Kelettel hozza kapcsolatba. Tehát elég forrásadat áll rendelkezésre, hogy Ős-India első földművelő kultúr-telepei is a szabir-magyar ősmúlt területköreibe számíthatók be.

Pl. az orosz tudósok nagy figyelemmel, érdeklődéssel és tisztelettel viseltettek az indiai őskultúra iránt, és sokkal korábbi időszakokra teszik az indiai földművelő falvak kialakulását. Különösen I. P.Minayev, S. F. Oldenburg és F. I. Shcherbatskoy indológusok. Elsősorban I. P. Minayev (1840-1890.) az egyik első indológus, az ősi indiai kultúrák alapos ismerője, aki mindig megvédte India függetlenségi törekvéseit és támogatta a brit gyarmatosítók elleni mozgalmat. Ezzel kapcsolatban bemutatok egy idézetet az: Ancient Civilisations of East and West (Kelet és Nyugat ősi Civilizációi), Boris Piotrovsky and Grigory Bongard-Levin orosz akadémikusok könyvéből:

„Indian scholars, who saw the protection of their ancient culture as a form of fighting for national liberation, have made a great contribution to the study of ancient India.” Azaz:

„Azok az indiai tudósok, akik úgy látták, hogy az ősi kultúrájuk kutatása a nemzeti felszabadulásuk egyik formája, nagyban hozzájárultak Ős-India tanulmányozásához.”

Ez a rövid idézet pontosan és félreérthetetlenül bemutatja, hogy milyen fontos egy nép őstörténetének megismerése a nemzeti öntudat felépítése és megtartása érdekében. Különösen akkor fontos egy nép őstörténetének a megismerése, ha idegen hatalmak elferdítették, megmásították a történelmét a saját céljaik elérése érdekében.

 Miután 1947-ben India visszanyerte a függetlenségét, az indiai régészek kutatásai és ásatásai során kiderült, hogy India már a nagyon korai időkben, a paleotikumban lakott volt és már az újkőkorban, a VII. és VI. évezredből találtak Beludzsisztánban földműves telepeket. Ezeken a telepeken különböző gabonaféléket termeltek, és szarvasmarhát tenyésztettek

Igen fontos a magyar őstörténelem szempontjából, hogy egyre több indiai történész, tudós a saka népet tartja a fehér hunok ősének, így kapcsolódik Ős-India is a szabir-magyar őstörténelemhez .

Először is Shyam Singh Shashi professzort említem, akivel hosszasan elbeszélgethettem a Magyarok VI. Világkongresszusán, 2004. juniúsában, Budapesten. Előadásában (melyet Aradi Éva indológus fordított magyarra) Shashi professzor említette, hogy ő - legalább hat tudós társával együtt - az indiai hunokat a sakáktól származtatják, alátámasztva elméletemet, hogy a hunok a mezopotámiai su-sa-subar-szabir népetnikumtól származnak. Shashi professzor előadásából bemutatom a következő idézetet: „Egy magyar tudós, Dr. Aradi Éva, a fehér hunokkal kapcsolatos kutatásaiban idézi a szanszkrit ’Agni Puráná’t, amely a hunok származásáról szól. Az angol tudós: C. T. Metclfe szerint ’A hunok az ANGA, vagy ONGA törzsből származtak, országukat is ANGÁ-nak nevezték. Kína és Tibet határán telepedtek le és magukat hungiának hívták. Ők országukat Sakatáj-nak, vagy Sakitáj-nak nevezték.’Metclfe szerint ez szanszkrit nyelven Saka Dwipa, azaz a sakák/sykiták/ birodalma. Kínai nyelven Csagitáj.

A Tunvárok /Tomárok/ szintén hasonló származásúak. A Gundzsára birodalom nagy kiterjedésű volt. A 9. század elején magába foglalta, vagy erősen ellenőrizte a Bhódzsa, Matszja, Madra, Kuru, Yadu, Yavana, Gandhára és Kira királyságokat, gyakorlatilag az egész Pandzsábot. Az biztos, hogy a modern Karnal körzetét is magában foglalta és elért egészen Dzsullundurig. A gundzsárok Kanaudzs, Adzsmer és más államok dinasztiáit és a mai rádzsput klánok nagy többsége a gundzsár uralkodó osztályokból származott.”

Shashi professzor előadásából idézek még egy fontos, sakákra vonatkozó részt: “A Mahabharátában a Kshiroda Szagárt, azaz a Káspi tengert vette körül a Shakavipa, azaz a sakák országa /Bisham Parva 12; 8-9/.

A sakáknak több, különböző országa volt, egy kisebb csoportjuk uralkodott az Indus völgyében Durjodhana idejében /a Mahabharata/ egyik hőse/. A saka hadsereg időnként betört India északi területeire, s ezt az egész régiót Indo-Szkítiának, vagy Szindu-Shaka országnak nevezték.

Egy másik tudós: H. C. Choudry szerint a sakák, vagy khusánok a Kr. e. első századtól a Kr. u. 3. századig uralkodtak Indiában és általában sivaiták, vagy buddhisták voltak. Főistenük Szurja, vagy Szwalija volt, azaz a Napsiten, s ezt iráni stílusú saka ruhában ábrázolták. A másik fő saka isten Diva volt, ez tevékenységében a Védák Id Dyau istenének felel meg, vagy a görögök Zeuszának. Harmadik istenségük Dyava-Prithvi volt, azaz a föld istene.”

Shashi professzor kijelentése - hogy a hunok a sakáktól származnak - igen nagy őstörténelmi jelentőségű. Dr Shashi világviszonylatban is kimagasló tudós, anthropológus, költő, irodalmár akadémikus, 300 könyv szerzője, India népeinek, törzseinek tanulmányozója és szakértője, határozottan meggyőződött arról, hogy a magyarok és hunok ugyanazon tőről származnak, és a sakáktól származtatja népünket és inkább politikai nyomásnak tartja a finnugorista történelem szemléletben a hun-magyar rokonság, vagy azonosság hiányának kérdését, mintsem tudományos megállapításnak, konkluziónak. Megállapítása megegyezik több indiai tudóstársa véleményével. 

A saka-szkita-indoszkita népelnevezések közül most nézzük az indoszkita népmegjelölést. Előző könyveimben foglalkozom azzal a jelenséggel, hogy az indogermánisztika, ma szalonképesebben indoeurópaisztikának nevezett történészei gyakran kényük-kedvük szerint nevezik el a népeket – akárcsak az ógörög történetírók tették annak idején. Így született az indoszkita népmegjelölés is. Hogy jobban megértsük e jelenséget, meg kell mondanom, hogy az indogermánisztikát a szanszkrit nyelvre alapozták, pedig a szanszkrit nyelvet csak India megszállása után ’fedezték fel’ az angolszászok. Ez az igen művelt ősnyelv annyira megtetszett nekik, hogy rögtön azt állították, hogy ez csak az ő ősgermán nyelvük lehet, természetesen az ősgermán faj alkotása!  De hogyan hitethetnék el, amikor Nyugat-Európa oly messze van Indiától? Nos nézzük, hogyan mesterkedtek: Az ’indo’-európai ’faj’- és nyelvelmélet hipotézis, tehát feltételezés abból a ’felfedezésből’ alakult ki a 19. században, hogy a szanszkritban és az ’európai’ nyelvekben – különösen a kelta nyelvekben – sok alaphasonlóság van. Ebből aztán mindjárt létrehozták az ú. n. ind-népvándorlás hipotézist, mintha az indusok, úgy Kr. e. két ezer táján a mai Európa térköréből, fajrokonaikból kiválva Indiába vándoroltak volna. Természetesen ezt a feltevést a szanszkrit nyelvre építették fel. Igy keletkeztek a germán-rokon ’indo’ fajok és nyelvek: indo-germánok, indo-európaiak, indo-szkiták, indo-irániak, pedig a germánoknak semmi közük nincs a saka-szkitákhoz sem nyelvi, sem etnikai szempontból!

Nyugati történészek és régészek megállapításai a szkitákról:

A nyugar-európai történészek kritika nélkül átveszik az elfogult történész, Herodotosz forrásadatait, aki Szkitiában is járt a Kr. e.-i 5. században, és igen lealacsonyító képet fest a szkitákról, mint ellenfeleikről, mondván, hogy szívós barbárok, kegyetlen vadászok és harcosok, alkoholisták, civilizálatlanok és így tovább. Nem is változott az európai történészek véleménye e hatalmas népről mindaddig, amíg a Litó-i kurgánból (Ukrajna) egy szkita törzsfő arany leletei napvilágra nem kerültek a 18. században. Csak ezután figyeltek fel az ’indoeurópai’ régészek a szkita kurgánokra, temetkezési dombokra, amelyek a Jenyiszej folyótól a Dunáig mindenütt megtalálhatók, és főleg az i. e. 1. évezredből származnak.

Ezeket a kurgánokat elsősorban az orosz régészek tárták fel, a XIX. és XX. században. A kurgánok nagysága, gazdagsága a társadalmi rangtól függött. A híres chertomlyki kurgán 19 m magas és 330 m kerületű. Több ezer kurgán adataiból elég pontos képet kaphatunk a szkiták életmódjáról, földművelésre és állattenyésztésre alapozott műveltségéről, kultúrájáról, művészetéről, ötvösművészetéről. A törzsfők, fejedelmek és királyok temetkezési kurgánjaiba szolgákat és állatokat, lovakat is temettek. Legjellemzőbb példa a Tuva hegység szkita lelete, ahol egy törzsfő sírjában 1600 lócsontot találtak a régészek. A szkita sírokban a férfiak mellé temették a fegyvereiket: lándzsát, rövid kardot és a híres szkita íjat. Az íjakból persze csak a csontlemezek, a nyílvesszőkből csak a bronzból készült nyílhegyek maradtak meg. A nőket ékszereikkel - fülbevaló, karkötő, fejdísz - temettek el. A sírokba nagy áldozati üstöket is temettek. Híresek a Fekete-tenger melléki Kr. e.-i 7-5. századi, a Szir Darja, az Aral-tó, a Chilitka völgy és az Alma-Ata melletti Issyk-i szkita kurgánok leletei. Az Issyk-i kurgán szkita törzsfőjét teljes ceremóniális-köpenyben temették el, melyet többezer kisebb-nagyobb aranylemez borít, süvegét lófigurák, állatalakok, arany nyílhegyek díszítik.

A szkiták legnyugatibb ágának Kárpát-medencei leletei i. e. a VI. századból valók.  A Mezőkeresztes-Zöldhalompuszta szkita fejedelmi sírban talált aranyszarvas- és oroszlánokkal díszített lánc azonos a szkita birodalom területén talált leletekkel. A Tápiószentmártonból előkerült szarvasalakot elektrolemezből, domborítással készítették. A szarvas megformálási módja jellegzetes, a szabir-magyar-szkita művészetre jellemző a határozott vonalakkal határolt felületek, fa vagy csontfaragások az ős-szabirok művészeti sajátosságait tükrözik vissza a szkita ötvösművészetben. A tápiószentmártoni, és a zöldhalompusztai aranyszarvas valaha fejedelmi pajzsot díszített, de ugyanakkor rangjelzést is szimbolizál. A Szentes-Vekerzug-i temető aranyborítású rézlemezei és ékszerei a dél-alföldi szkiták gazdagságáról tesznek tanúbizonyságot. A szkiták művészete, ötvösművészete minden idők egyik legszebbike, főleg arany- és ezüstlemezekre ötvözött állatfigurákat ábrázol. Leggyakoribb állatfigurák a párduc, őz, szarvas, vaddisznó és a vadászó madarak.

Ezek a napjainkban is folyamatosan napvilágra kerülő, állatábrázolásos szkita leletek az ős-szabirok művészi és hitszemléleti felfogását tükrözik. A szabir-magyarok őstörténete című munkám első kötetében bemutattam, hogy az utolsó eljegesedés utáni első kultúrát, - a Shanidar Zawi Chemi kezdetleges földművelő kultúra, i. e. 9200 óta - az ős-szabirok alakítottak ki, csontfaragásaik és a szerszámaik nyelén a minták megegyeznek a szkitákéval. Végigvezetem az olvasót mindazokon a kultúrtelepeken, ahol a későbbi nagy kerámia-periódusok cserépedényein is ugyanezek az ősi csontfaragás-motivumok jelennek meg. A hét-nyolcezer éves, híres mezopotámiai - ’elő-sumir’-nak elnevezett Halaf és Hassuna Időszak - matriárchális hitszemléletű subar népének állat- és madárábrázolását láthatjuk a későbbi szkita kincseken, tárgyakon is!

Kutatásaim igazolják, hogy ez a művészet a sa-saka-subar-szabir nép alkotása (akiket a görögök neveztek el szkitáknak, ezért maradt fenn a szakirodalomban a szkita elnevezés). Eleinte a könnyen megmunkálható anyagokat, később az arany, ezüst és fémtárgyaikat díszítették. Ma már csak mosolygunk az angolszáz történészek feltevésén, hogy a szkiták a művészeti alkotásaikat a görögöktől szerezték volna be kereskedelem útján, mert a bizonyítékok éppen az ellenkezőjét mutatják. A nyugati világ elfogulatlanabb történészei csodálkoznak azon, hogy miért vérengző, vad, barbárnak mutatták be a szkitákat, miután ilyen kultúrcsodákat alkotott. Sok nyugati történész, a régi jól bevált szokásához híven a szkitákat is indo-szkita, indo-iráni-szkita néven a saját őseiknek állítja be. Meglepetésünkre számos orosz nyelvész és történész is csatlakozott ehhez a hipotézishez, annál is inkább, mert a szláv nyelveket is az indo-germán nyelv-családba sorolták be, sőt Európa összes nyelvét is, kivéve a finnt és a magyart. Természetesen voltak józanabb gondolkodású német történészek, nyelvészek is, akik tagadták a germán-ősnyelv- és ősfaj elméletet. Szerintük legfeljebb két és félezer éves a germán nyelv, mások, mint pl. Rousseau szerint még fiatalabb. Erre vonatkozó idézet Robert S. Hoyt és Stanley Chodorow: Europe in the middle ages (Europa a középkorban), New York, 1974., című amerikai egyetemistáknak írott tankönyvük 57. oldaláról: „A korai német társadalomról nehéz történelmet írni. Kevés irodalom és régészeti lelet maradt, a történészek kénytelenek spekulációkkal kitölteni a hézagokat. Ennek a történetírásnak a tradíciójában a spekuláció, az elképzelések az emígy bemutatott képet erősen befolyásolják. Az első fontos próbálkozás arra nézve, hogy a korai német periódus (az elsőtől az ötödik századig) maradványaiból valami értelmeset ki lehessen venni, az Rousseau lelkiismeretesen megalapozott leírása, amelyet a nemes vademberről alkotott.”

Ős-indiai nyelvünkre vonatkozó adatok:

A mezopotámiai ásatások során előkerült ékírásos agyagtáblákról kiderül, hogy a Saka név valóban subar-sumir eredetű, és idővel tőlük került át a perzsa nyelvbe is. Ezt azért kell kihangsúlyoznom, hogy a világtörténelem szempontjából nagyon fontos Saka népetnikum- és nyelvmegjelölést az indogermán történetírás indo-iráni, indo-saka-szaka néven az indogermán nyelvcsaládba sorolja, minden alapot nélkülözve. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkozom az Iráni-fennsik ősi népeivel, a legrégibb ősi civilizáció régészeti leleteivel, amelyek azonosak a Mezopotámiából áttelepült subar kulúra emlékeivel (Hajji Firuz, Yanik Tepe, Tepe Sialk, Tell-i-Bakun, Tepe Hisar, stb.), de az „indogermánokhoz” semmi közük sincs. A Saka név eredete ’sumirul’: sa-gir, su-gir, sa-ki, kezdetben Subirki, Subartu földjét jelölték. Indiában a mai napig számos földrajzi név is bizonyítja e térkör szabir-magyar ősiségét. Jómagam évekig gyűjtöttem a világ minden tájáról még ma is kimutatható subar-sumir-magyar eredetű földrajzi neveket (kb. 7000 név), melyekből néhányat bemutatok az indiai régióból. Mielőtt e földrajzi neveket csoportosítva és ábc-sorrendben felsorolnám, megemlítem, hogy az indiai szubkontinens déli térfelén található a Subarranekha folyó (Balasur és Midnapur város között), mintegy ötven kilométerre a Kasai folyótól és Kalkuttától vagy száz kilométerre nyugatra, a térkör északi felén SAKA városát is megtaláljuk, nem túl messze a KALI folyótól és Bakhara – MANASAROVÁR - BUDAUN és GONDA nevű városoktól.

Helységnevek: CHOMO LHARI – KARAKORUM – KARMA TSANGRI – MERA – ZASKAR.

Folyónevek: ARUN – BANAS – BIKANER – GODAVARI – HAB KABUL – KORI MANORI – PARKPATTAN – SARAS ATTI – SION – SIR – TISTA – TORSA.

Kanálisok: BIKANER – PARKPATA.

Gát: KOSI.

Tartományok: BIHAR – MADRAS- GUJARAT (GU sumirul = ökör.)

Városok, községek: ADILÁBAD – AGARTALA – AGRA – AMBALA BALAGHA – BANDA – BANDRA (Mezőbánd) BANKURA – BARIPADA (PADA = ÁRPÁD) BARNAGORE – BAZAR – BELA- BANDARA –BOR- BIR – BIHAR – BIKANER – CHAPRA – FALTA FENTI – GONDAL – HUNZA – KALIKUT – KALNA – KARIKAL – KARMA TSCHU – KARUR – KASURJKISHANGARH – KISHORGANJ – KISTVAR – KOTA – KUNAR – MADARIHAT – MADRAS – MADURAI – MARI – MULTAN – MURI – ORAI – PALANPUR – PALI – PANNA – PANKA – PATAN –SIKAR – TURA – UJJAIN – URAN.

Nos, ha kitesszük a magyar nyelvnek megfelelő ékezeteket és széttagoljuk, így hangzanak, MÉRA, GONDA-VÁRI – ADI-LÁBAD – AGÁR-TÁLA – ÁGRA – ÁM-BALA –BÉLA – KÁLNA – KARIKÁL – MARÁR-IHAT - MULTÁN stb. Még mindig akadnak olyan magyar történészek, akik ezeknek a földrajzi elnevezéseknek a magyar nyelvvel való azonosságát nem ismerik el, vagy elhallgatják.

Most pedig lássuk a szkiták őstörténetét a nyugati történetírás bemutatása szerint.

Herodotos írása alapján a szkiták Ázsiából jöttek a Fekete-tenger környékére, de nemsokára a szarmata – rokon nép – vette át a hatalmat. Az ékírásos táblák is megemlékeznek arról, hogy a szkiták kiszorítják a kimmereket a Kaukázuson túlra az i. e. 8. és 7. század fordulóján. Eközben a szkiták maguk is a Kaukázus déli lejtőjére kerültek és aktivan résztvettek a közel-keleti történelmi eseményekben: hol az asszirokkal szövetségben a médek ellen, hol csapataik egészen Egyiptomig is előretörtek. Később visszahúzódtak a Fekete-tenger partvidékére. Herodotos megemlékezik Dárius perzsa uralkodó szkiták elleni hadjáratáról. Irja, hogy Dárius panaszkodik, mert a szkiták mindig kitérnek a döntő csata elől, csak beljebb és beljebb csalják a perzsákat az idegen területre. A szkita törzsfők azzal magyarázkodtak Herodotos szerint, hogy a döntő csatát azért nem fogadják el, mert nekik nincsenek városaik vagy termőföldjeik, amelyeket védelmezni kellene. De ez nem fedi a valóságot, mert a régészeti leletek is igazolják, hogy a szkitáknak nem csak termőföldjeik, kertjeik voltak, de kultúrált városokat építettek, ahol a nagyszerűen képzett iparosok, kézművesek remekműveket készítettek. Ezek az ásatások a mai napig is folynak.

A szkitákat kissé jobb színben feltűntető történészek megemlékeznek egy Atheas nevű királyról, aki az i. e. 4. században hatalmas szkita birodalmat hozott létre. A Dnyeper alsó folyásánál volt a birodalom fővárosa, melynek megererősített várában lakott a király, a híres szkita kézműveseknek külön utcái voltak. Atheas pénzérméket is veretett, melyek egy lovas szkita harcost és Herakles képmását ábrázolták. I. e. 339-ben a 90 éves Atheas is elesett a macedóniai Fülöp eleni csatában. Végül a szkiták dnyeperi birodalma felett a szarmaták vették át az uralmat. De ez nem jelenti a szkiták végleges eltűnését, mint ahogyan azt az indoeurópai történetírás igyekszik beállítani. A görög történetírók igen sok népet soroltak a nagy szkita népcsoportba, mert ha egy hasonló megjelenésű, harcmodorú vagy nyelvű népetnikummal találták magukat szemben, akkor egyszerűen szkitáknak nevezték őket. Még nagyobb történelmi kavarodást okoz, hogy sokszor az ugyanabban az eseményben szereplő népeket is a saját véleményük szerint nevezték el. Kitűnő példa erre, hogy Cyrus szkiták elleni hadjáratában Herodotos a perzsák ellenségeit masszagétáknak nevezi (Historiam I.), Strabo ugyanezeket saca néven említi (De situ orbis L. XI.), Justinus pedig szkitának (Historiam L. I.).

A görög történetírók csak megerősítik bennünk azt a tudatot, hogy a szkiták - a nemzeti magyar nyelvhasználatban szittyák - tovább élnek más ’turáninak’ elnevezett számos, és nagylétszámú népekben, ide számítva a magyarokat is, tehát a magyar nép nem rokontalan! Nem a pár-százas, pár-ezres létszámú ’finnugornak’ elnevezett észak-urali néptöredékek a mi rokonaink, őseink, hanem a szkiták, szabirok, hunok stb.

India őstörténelmével foglalkozva láthatjuk a hatalmas saka-szkita népcsoport fontos szerepét. Ugyanakkor megbizonyosodunk arról, hogy a szabir-magyarok milyen messze földre települtek szét, terjesztve a földművelést és állattenyésztést, a mesterségeket, a művészetüket, valamint ősi vallási kultuszukat. Így válik érthetővé és világossá az utolsó eljegesedés utáni civilizáció kifejlődése. Nem egyedülálló a véleményem, mely szerint a mai magyarság őseinek az alkotása ez a folyamat. Ma már kevesen vitatják, hogy a Mezopotámiában elkezdődő agrárforradalom az emberiség egyik legnagyobb vívmánya, és az is mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy másutt nem kezdődhetett el, mert csak itt voltak adottak együttesen mindazon éghajlati- földrajzi körülmények, mindazok a nemesíthető vad növények: árpa, zab, búza, stb, a megháziasítható állatok: juh, kecske, szarvasmarha, sertés, melyek nélkül - a tudomány állítása szerint - nem kezdődhetett volna el az agrárforradalom. Az is világos minden tudós előtt, hogy az agrárforradalom nélkül a vadászó, halászó és gyűjtögető életmódból nem tudott volna felemelkedni az emberiség a kultúra és civilizáció magasabb fokára.

India őskora idején a fontosabb indiai ősi nyelvek: elsősorban a szanszkrit, pākrits, pāli, dravida, tamil stb. Legfontosabbnak látszik a szanszkrit nyelv, mely főleg az indiai ősi vallásokkal, ősi műveltséggel, és a híres hőseposzokkal kapcsolatban vált ismertté. Részletesebben kell foglalkoznom a szanszkrit nyelvvel itt, mert a valódi magyar őstörténelem szempontjából ennek nagy szerepe van. (A Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvem: A szanszkrit nyelv és a magyar tragédia c. fejezetében bővebben van erről szó).

Idézem Körösi Csoma Sándor tibeti-angol szótárának előszavából:

„…Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelenti, hogy a sanskrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús aknát találandnak tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük értékeit, meg pedig azért, mivel a sanskrit nyelvnek alkotása, valamint több indiai nyelveké is, nagyon párhuzamos a magyarokéval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. E párhuzamosság feltűnő bizonyosságául álljon a következő példa. A magyarban előtagok helyett utóragokat találunk kivétel nélkül, kivéve a személyes névmások esetét; és az igegyökből segédige nélkül s csupán egy szótagnak egyszerű hozzáadásával többféle igealakokat formálhatunk: tudniillik cselekvő, szevedő, óhajtó, gyakorító, visszaható formákat; így van ez úgy a magyarban, mint sanskritban s nincs szükség sem itt, sem ott a segítő igére az összetett múlt vagy a jövő idő formulázásában, a hogy az okvetlen megkívántatik az európai nyelvekben. De nincs itt helyén oly elemzésbe ereszkedni, mely iránt különben a legnagyobb érdekkel viseltetik a szerző hazafiúi úgy mint nyelvészeti előszereteténél fogva.”

Olyannyira fontos Körösi Csoma Sándor e megállapítása, hogy minden magát jó hazafinak érző magyarnak fel kell tenni a kérdést, hogy Körösinek hisz-e, vagy azoknak az idegeneknek, akik csak a népünk, nemzetünk lealacsonyításán fáradoznak még ma is. Ezen a kérdésen dől el, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. De ugyanakkor az is megvilágosodik előttünk, hogy miért üldözik olyan elszántan az idegen – elsősorban az ’indoeurópai’ történészek, nyelvészek – a magyar nép és magyar nyelv ősiségére vonatkozó ismereteket, és miért kotyvasztanak számunkra hamis őstörténelmet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy azok ellen a történészek, nyelvészek ellen emelem fel a szavam, akik tévesen ’indoeurópainak’ nevezték el, soroltak be kitalált katagóriákba népeket, népetnikumokat, akik felületesen, valótlan feltételezésekre alapozva és hamisan állítják be a magyarság ősiségét, agyonhallgatják a tényeket, és elrabolják, kisajátítják maguknak az őstörténelmünket.

Körösi fentebbi idézetéből félremagyarázhatatlanul kitűnik a mindent elsöprő bizonyíték, az a tény, hogy a szanszkrit nyelv a magyarral rokon – vagy mint Körösi, aki a korának egyik legnagyobb szanszkrit nyelvtudósa írja - nagyon párhuzamos a magyarokéval, és ugyanakkor eltér a nyugat-európai nyelvektől. A szanszkrit nyelv tanulmányozása nagyban elősegíti a magyar származás- és nyelveredet gyökereihez vezető utat. Ugyanakkor az indogermán-indoeurópai nyelvészek, történészek ennek ellenére a szanszkrit nyelvre alapozzák nyelvüket és eredetüket. (Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvem) Most csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy Körösi Csoma munkái meggátolták volna az indogermánisták hipotézisének felállítását, ezért agyonhallgatásra ítélték, még ma is legfeljebb csak részleteket közölnek a műveiből.

Fontosnak találom, hogy itt is bővebben foglalkozzam a szanszkrit és a magyar nyelv kapcsolatával, mert Körösi Csoma Sándor hatalmas munkássága is biztos alapra helyezi a magyar nép- és nyelveredet kérdését; mely a szabir őseinkhez vezet.

Körösi Csoma mintegy 500 szóhasonlóságot állapított meg a magyar és szanszkrit nyelv között, és több alkalommal hozza tudomásunkra azt is, hogy a két nyelv szerkezete megegyező: pl.; mindkettő ragozó, agglutináló nyelv, ellentétben a nyugat-európai nyelvekkel.

Körösi Csoma Stan Gyur (Buddha tanainak magyarázata) széljegyzet- megjegyzéseiből kiemelk néhányat:

„Buda-Pest. Buda=Upper (Felső), Pest=Lower (Alsó) temple (templom). Valószínű perzsa.

Schyta, Skitat, Geta, Sveda, Dzsata. A gyorsan mozgó nép.

Buddha nevei voltak: Bhagawan, Tathageta vagy Schyta Tata.

A svédek a nevüket valamelyik schytha – géta – véda néptől kapták, akik szanszkritul beszéltek. Azok a szkiták, akiknek az anyanyelve szanszkrit volt, aránylag kevesen voltak. Azonban a tudásuk, önfegyelmük és nagy mozgóképességük, valamint magasfokú technológiai ismeretük nagy területek felügyeletéhez segítette őket. (Sanszkritul sived vagy sifed fehéret (svédet) jelent.

Magyarország minden nagy hegyvonulatának és minden nagy folyójának szanszkrit neve van. A magyar nyelvben sokkal több szanszkrit szó van, mint Európa bármely más nyelvében.”

Nézzünk még néhány példát azoktól a nyelvészektől, akik szintén megállapították a magyar és a szanszkrit nyelv rokonságát. Az Ősi Gyökér című őstörténeti folyóirat 1987. júl.-okt.-i számában  érdekes beszámolót találunk ezzel kapcsolatban Vittay Győző tollából. Ime néhány példa:

“Eichoff német tudós a könyvében ismertetett 500 szógyök közül több mint egynegyedét rokonította a magyar nyelvvel és ezen kívül megállapította, hogy ugyanakkor a nevek, névmások, számnevek, névhatározók, tagadó- és kötőszók stb. is megegyeznek és azok úgy alaphangra, mint értelemre is rokonok.

Emil Schlagintweit 1890-ben megjelent könyvében azt a megállapítást közli, hogy a szanszkrit nyelvben egy tetemes maradvány nem árja szavakból áll, s az a szanszkrit nyelvkincs nagyobb részét alkotja.”

A magyar nyelvészek közül Vittay Czuczor Gergelyt és Fogarasi Jánost említi, akik 1862-ben a magyar nyelv szótárában 150 egyező szógyököt találtak és egyeztettek össze és megállapították, hogy: “Ennyi hasonlóságot nem lehet csupa vak találkozásnak, véletlen esetnek venni, sőt egyszerűleg gyanítható, hogy részint egy ősibb, elődibb közös nyelv maradványai, részint az emberi szellem közös természetében alapszanak”.

Úgyszintén megemlíti Vittay még Bálint Sándor egyetemi tanárt, aki 1905-ben kiadott tamil-magyar szótárában és nyelvtanában a hatvan millió ember által beszélt tamil nyelvet a magyar nyelv szanszkritjának nevezte. Bálint ebben a munkájában az egyező tövű szavakat 220 oldalon sorolta fel. Ezeknek a szavaknak nagy része, sőt nyelvszerkezete is bekerült az ősi hindu nyelvbe, de ugyanúgy a szanszkritba is. Nem csoda tehát, ha Körösi azt üzeni honfitársainak, hogy a szanszkrit nyelv tanulmányozása igen hasznos a magyarság számára, nyelvét és eredetét illetően.

Már előzőleg említettem az ős-szabirok újkőkorbeli terjeszkedését messze vidékekre, főleg folyók völgyében, jó termőföldeket keresvén. Így jutottak el az Indus völgyébe is. Tehát nem meglepő, ha az Indus-völgyi, de bármely indiai régióban mindenütt megtaláljuk a saka-szabir-ómagyar ősnyelv maradványait. És minél több régészlelet – különösen archaikus írásmóddal ellátott régészlelet – kerül napvilágra, annál inkább igazolódik, hogy az orosz nyelvészek által megállapított 650 alapszó megalkotói, megformálói az agrárforradalmat elindító ős-szabirok, az utolsó jégkorszak utáni emberi civilizáció kezdetén. Érdemes bővebben foglalkozni az ősnyelvvel és az orosz nyelvészek megállapításaival, mert megerősítik a feltevéseimet. Az orosz nyelvészek publikációi egy hajdani ősnyelv (Primordial tongue, Ursprache) létezéséről beszélnek az eurázsiai kontinensen. W. Illitch-Switych, M. Djakonov professzor, A. B. Dolgopolski, stb. megállapította, hogy ez az ősnyelv mintegy 650 gyökérszavával minden más nyelvvel kapcsolatban van. Különösen fontos a szabir-magyar ősttörténelem szempontjából, hogy az orosz nyelvészek meghatározták azt a területkört, ahol az első eredeti nyelvet beszélték: Anatóliától (Törökország) Indiáig, a Kaukázustól a Perzsa-öbölig terjedő térkört (Dolgopolski, O., Boreisch, Ursprache Eurásien. Das Bild der Wissenschaft, Stuttgart 1973). Vagyis pontosan azt a területkört, melyet az ős-szabir földművelők első terjeszkedési útvonalaként jelöltem meg A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben. Az ősnyelv keletkezésének idejét az orosz nyelvészek az utolsó jégkorszak végére teszik (kb. i. e. 10000), ami megegyezik az ú. n. Termékeny Félhold területén kialakukló földművelés kezdetével. Az orosz régészek a magyar nyelvet is besorolták az ősnyelvből származó nyelvek csoportjába. Ezt az ős nyelvet először “nostratisch”-nak, később “boreisch”-nek nevezték el. Egyszer talán a nyelvészek eljutnak addig a logikus következtetésig, hogy a mezopotámiai sumirnak nevezett agyagtáblákon szereplő EME KU, a Nagy Nyelv  a Nagy Nép, a Nagy Föld ős-szabir nyelve a kiindulási forrás, amiről a British Múzeumban őrzött 14.013. számú sumir agyagtábla is szól. (A szabir-magyarok a “sumirok” tanítómesterei című könvemben részletesen foglalkozom e témával).  

De mikor és hogyan ért véget ez a bámulatos Harappa-i kultúra? A Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben foglalkoztam ezzel a fontos történelmi körülménnyel.) Eddig úgy tudtuk, hogy a virágzó Indus-völgyi, a sumirokkal egyidőbeli Harappa- Mohenjo Daro őscivilizációt az árják elsöprő támadása pusztított el. Az angol-szász Bill S. Ballinger: „Lost City of Stone” (könyvének 81. oldalától) többek között a következőket írja: Kb. i. e. 1750. az árják – harcias barbár nomádok (Ballinger szavai/ a szerző) – lerohanták Észak-Indiát, majd a Ganges folyó völgyében délfelé a Bengali-öbölig húzódtak. I. e. 1700. és 1650. között támadhatták meg és dúlták végig Harrappát, de még úgy150 évig eltartott, ameddig Mohenjo Daro is erre a sorsra jutott. Az őscivilizáció elpusztult, habár egyes csoportok még emberöltőkig is fennmaradtak. Az árják által megszállott területeken a kulturális színvonal visszaesett; az árják átvették a kaszt rendszert és valószínűleg a két vallást is egyesítették.” Majd Ballinger azzal folytatja, hogy …”az árja hódítás után az írás használata is jelentősen lecsökkent évszázadokig, sőt írott bizonyíték ebből az időszakból nem is maradt fenn, mert a pálmafából készült papír nem sokáig tartott a szélsőséges klíma és a rovarok pusztítása miatt. Ballinger megemlíti, hogy kb. i. e. 300-ban Indiában már volt egy a görögök útján átformált főniciai ábc-re alapozott árja abc.” Ballinger megállapítja, hogy „…az árják előtti indiai ősi népek a dravidák, a helyi elnevezésük, nevük és nyelvük tamil-ként ismert a történelemben.” A tamil nyelvet Bálint Sándor a magyar nyelv szanszkritjának nevezte.

India őstörténelmét röviden felvázolva most a fehér hunok, vagyis szanszkrit nyelven heftaliták történetét ismerjük meg.

FEHÉR- HUNOK, VAGY HEFTALITÁK

Az ókori onogurok című fejezet végén odáig jutottunk, hogy Kr. u. a III. évszázadban a hunokat szem elől veszítették a kínai évkönyvek írói - akiket ők ting-lingnek neveztek. Egy csoportjuk délnyugat Ázsiába ment, őket fehér-hunoknak nevezték el (eftaliták), más csoportjuk Európa láthatárán tűnt fel, őket fekete, vagy európai hunoknak, de onoguroknak is jelölik a történelmi források. De mi indokolja a különböző elnevezéseket, mint hun vagy onogur ugyanakkor, ugyanarra a népre vonatkoztatva? Történelmi tény, hogy az idegen – főleg nyugati - történetírók egy és ugyanazon népetnikumot, népcsoportot különböző nevekkel illettek, elsősorban az ókori görög történetírók forrásadataira hagyatkozva, akik legalább hetven féle néven nevezték az ősmagyarokat. Például Cyrus perzsa uralkodó egyik szkiták elleni ütközetében: Herodotos masszagéta, Strabo saka, Justinus pedig szkita néven említi a hunokat. Nem csoda, ha a mai történészek sem tudnak eligazodni az őstörténelemben, és tovább szövögetik a téves alapokra felépített indogermán-indoeurópai hipotéziseket. Saját kutatásaim is azt mutatják, hogy az onogurok legalábbis rokonnak tekinthetők, a hetven-féleképpen elnevezett nagy nép egyik tagja, nyelvük, ősmúltjuk is a szabir közös ősöktől eredt.

A fehér hunok, vagy heftaliták miután elhagyták távol keleti hazájukat, dél-nyugat irányban indultak és a Tarim-medencében hosszabb pihenőt tartottak. Néhány év múlva megtámadták a nagy Szasszanida perzsa birodalmat, akik a hatalmas pártus birodalom, a hunok rokon népe felett győzedelmeskedtek, és a római birodalommal is többször sikeresen szálltak szembe. Amikor a fehér-hunok megjelennek a perzsa birodalom keleti határán, akkor már 14 év óta állt hadban II. Sapur perzsa király a római birodalommal. A perzsa hadsereg túlnyomó része a birodalom nyugati határán harcolt a rómaiakkal és a hunok ellen csak kisebb sereget tudtak küldeni, ezért a fehér-hunok könnyűszerrel győztek. A hun népesség a kezdeti sikerek után betelepült a perzsa birodalom észak-keleti részébe. A perzsák többízben küldtek hadat ellenük, de eredménytelenül és békekötésre kényszerültek, sőt busás jutalom felajánlásával megnyerték a hunokat a rómaiak elleni szövetségre. A fehér-hunok sikeresen harcoltak a rómaiak ellen és segítségükkel 363-ban a perzsák kiszorították a rómaiakat, a rómaiak békét kötöttek. Ezután mintegy harminc évig tartó csendes, békés periódus következett a perzsák és fehér-hunok között is. Ezen idő alatt a hunok is kiheverték a háborús veszteségeiket és 391-ben a hunok ősi földje, a Tarim-medence elfoglalására indultak. Három év leforgása alatt az egész Tarim-medence a fehér-hunok uralma alá került szinte vérveszteség nélkül, a kisebb népek mind behódoltak. Az elfoglalt városok közül a legjelentősebbek: Kasgár, Jarkend, Korasár és Turfán.

Miután megerősítették a Tarim-medence keleti határát, egy esetleges kínai támadás elhárítására, a fehér-hunok 394-ben újabb hódításra indultak északra, a Szir-Darja felső szakaszánál fekvő Fergana meghódítására, a híres ferganai lótenyészet megszerzéséért. A nagy túlerővel szemben a ferganaiaknak semmi esélyük nem volt az országuk megvédésére.

Ezután a fehér-hunok a tőlük nyugatra fekvő Szogdia meghódítására indultak, amely már nehezebb feladat volt, mert a szogdiak százezer főnyi hadsereggel várták a hunokat a Kizil-kum sivatag nyugati szélén, de a hunok nem a veszélyes sivatagon keresztül jöttek, hanem a Szir-Darja folyó völgyében és így oldalba támadták a szogdiakat. Hatalmas küzdelem fejlődött ki a két tábor között, de végül is a fehér hunok győzedelmeskedtek és Szogdia is a fennhatóságuk alá került. A hódítások következtében a fehér-hunok birodalma már a Tarim-medence keleti peremétől egészen az Aral-tóig huzódott.

A fehér-hunok 400-ban nyugat felé, a perzsa birodalom belső térköréhez tartozó Baktria megszerzésére indultak, és a perzsák seregét lendületes támadással szétverték. A szasszanida uralkodó nem nyugodott bele a vereségbe, és öt éven keresztül csatározott a hunokkal. De végül is a perzsa seregeket kiszorították a hunok Baktriából és 405-420 között elfoglalták a nagy perzsa birodalom keleti részét. 420-ban új fordulat következett be, mert a katonailag is jól képzett, erőskezű V. Barahrán (Bahrám Gur, 420-438) lett a szasszanidák új királya, és mindjárt az uralkodása kezdetén nagy sereggel indult a hunok ellen. Mervnél megverte őket, királyukat megölte és az azerbajdzsáni tűzőrző szentélyt a királyuk koronájával díszítette. A hunokat mégsem sikerült a birodalmából kiszorítani. A hunoknak a délkeleti irány, Észak-India felé látszott a következő legkedvezőbb hódítási területnek, annál is inkább, mert ismerniök kellett az ősi Indus-völgyi subar elődeik őstörténetét is. A szabir-magyarok őstörténete című könyvem tizenharmadik oldalán írtam, hogy: De nem csak az Eufrátesz folyó térségében alakított ki kultúrát a SA-SU-SUBAR-SZABIR nép, hanem az évezredek folyamán megsokasodva, életterüket kiterjesztve elérték azt a területet, amely három különböző tengerbe ömlő folyónak a forrásvidéke: a Kizilirmak a Fekete-tengerbe, a Ceyhan a Földközi-tengerbe és az Araxes a Káspi-tengerbe ömlik. Már az ősember is először vízi úton közlekedett, gyékényből, kátránnyal bélelt és vitorlás csónakokat készített. Így jutott el az ősszabir nép a Kizilirmak folyón a Fekete-tengerhez, és a Dunán fel a Kárpát-medencébe, a Ceyhan folyón le a Földközi-tengerre és onnan a Níluson az ősegyiptomi térkörbe, az Araxes folyón leereszkedve a Káspi-tengerre és onnan a Kara-Kum vidékére, Khorezembe. A Perzsa-Öbölből Indiát érte el az Indiai Óceánon hajózva. De eljutottak a Kerka és Karun folyón Elamba és Irán belsejébe is. Számos régészeti lelet és tömegesen fennmaradt nyelvészeti emlék tanúskodik arról, hogy az ős-szabirok mindezeken a helyeken éltek. Munkám egyik célja, hogy beszámoljak ezekről a leletekről, és időrendi sorrendben ismertessem a szabir-magyarok történetét.

A subarok, szabir-magyarok ősi Mezopotámia-i, Kárpát-medencei, Irán-fensíki és Indus-völgyi kapcsolatait tovább vizsgálva megállapíthatjuk még, hogy Tepe Hisar az Irán-i fennsíkon fontos útvonalak csomópontjában feküdt. Ez a ma híres régészeti lelőhely kereskedelmi út és hadi út volt Nyugat- Közép- és Kelet-Ázsia között, ennek következtében Tepe Hisar kultúrája nagy területeken nyert teret. Elsősorban Tepe Hisar III. (Irán-fennsík) és Beludzsisztán között. Legalább is ezt igazolják pl. a Zhob völgyében, Raana Ghundai őstelepek feltárt festett kerámiáinak fekete kecskeláb motivumai a talpas poharakon mindkét lelőhelyen. Ugyanis ez a jellegzetes díszítésű talpas pohár Hisar I. szintjének is tipikus kerámia fajtája. Valószínű, hogy az ős-szabir terjeszkedés Hisar és Rana Ghundai között Nishapuron keresztül történt, tehát az Indus-völgy felé (Harappa, Mohenjo Daro), általam homo subaricus var. orientális (keleti szabir) néven megjelölt népcsoport déli ága terjeszkedésének egy fontos útvonalát is megjelölhetjük ezúttal. Látványos ezen az útvonalon a történelem-előtti Quetta (ma is nagy város Pakisztánban) és Észak-Beludzsisztán leleteinek egyöntetűsége. Kile Gul Muhammad lelőhely festett kerámiája az azerbajdzsáni Geöy Tepe leleteivel azonos (C. A. Burney: Excavation at Yanik Tepe, Azerbaijan, In Iraq, 26-1964- 54 ff.). Sőt a Kile Gul Muhammad kerámiával megegyező típusú az Észak-Kelet-i ú. n. Togua kerámia is (mely a korai Hisar kultúrából ered), melynek megjelölése Beatrice de Cardi nevéhez fűződik, aki több beludzsisztáni lelőhelyet vizsgált meg. Ugyancsak itt, a Surab helység körzetben, az Anjiran nevű őstelepen talált régészeti leletek, a Sialk I-III. a legkorábbi Hisar, valamint a Belt barlang (amely már az Ős-Khorezmmel hoz bennünket kapcsolatba)  neolitikus ásatási szintjeivel azonos. Ettől a térkörtől már csak egy ugrásra van a feletébb híres Mohenjo Daro őskultúra lelőhely. A lenagyobb sajnálatunkra ebből a periódusból még nem hoztak felszínre régészeti tárgyakat, mert ezt az ásatási szintet víz borítja. Reméljük, hogy hidraulikus gépek segítségével sikerül majd a korai rétegek feltárása is, és így további fontos bizonyítékokat szerezhetünk az ős-szabirok e korabeli Indus-völgyi terjeszkedésére is.

De annál jelentősebbek a Mohenjo Daro későbbi időszakaiból való dokumentumok, mert a hieroglif feliratok igazolják a keleti szabirok ittlétét, történelmét. Nem győzöm hangsúlyozni Sz. P. Tolsztov régész megállapítását Az ősi Khorezm című könyvének 81. oldaláról: „Minden alapunk meg van arra a föltevésre, hogy ezek a törzsek a jafetita nyelveket beszélő népek keleti ágát alkották, amelyhez a mostani kaukázusi népek tartoznak (grúz, cserkesz, dagesztáni, stb.) és akikhez Mezopotámia, Szíria, és Kis-Ázsia legrégibb civilizációinak megteremtői tartoztak.”

E. Herzfeld az Irán-i fennsík vidékének jafetita törzseit, melyek a földművelő ’festett kerámiájú kultúrút’ hozták létre, közös névvel ’Káspi-tó melléki’ népekként foglalja össze. „Egy a régi szubaruihoz közelálló jafetita nyelvnek az indiai mohemdzsodarói hieroglif feliratokon található, B. Hrozny által felfedezett nyomai és a dravida befolyásnak az előázsiai jafetitáknál észlelt, fenntebb említett nyomai alapján itélve, a keleti jafetititák kialakulásában úgy látszik, igen nagy szerepet játszottak azok a churri-mittani vagy szubaru csoportokhoz tartozó törzsek, melyek a második évezred elején Mittani hatalmas előázsiai birodalmat alkották...” (A teljes idézet az Ős-India fejezet elején).

Döntő bizonyíték ez az idézet arra, hogy szabir-magyar őseinknek fontos szerepe volt a Harappa-Mohenjo Daro kultúra kifejlesztésében, éppen a földművelés tudományának, és az újkőkori agrárforradalomnak az elterjesztése révén (a földművelő nép a folyók völgyében terjeszkedett egyre távolabbra). Az ilyen nagytekintélyű, nagytudású tudósok megállapításainak figyelembe nem vétele a történelm-tudomány megcsúfolása lenne. Munkásságuk folytán elméletem a magyarság szabir-onogur származásának igazolására hatalmas bizonyítékot nyert az Indus-völgyi kapcsolatokkal is.

Visszatérve a fehér-hunok történetéhez, látjuk tehát, hogy a szabir származású hunoknak tudomásuk volt az indiai szabir őshazáról és hatalmuk csúcsán elérkezettnek látták az időt, hogy felkeressék indiai ősi földjüket is. Amikor a fehér-hunok megjelentek az Indus folyó partján, akkor már a Gupta uralkodók álltak az Észak-India-i területkör élén. Ez a korszak az i. u. 320-ban trónra került I. Csandragupta trónrajutásával kezdődött. Halála után utódai: Samudragupta és II. Csandragupta már az egész Észak-Indiát meghódították. A fehér-hunok megjelenésekor Kumaragupta (415-455) állt a birodalom élén. A fehér-hunoknak olyan hatalmas hadseregük volt, hogy egyszerre két fronton is megállták a helyüket: a perzsákkal és Guptákkal szemben is.

Visszatérve a perzsákhoz: V. Barahránnak sikerült a hunok további térhódításait megakadályozni haláláig (438). Még utóda, II. Jezdegerd is fékentartotta egy ideig a heftalitákat, de 457-ben bekövetkezett halála után a heftalíták királya, Achsunvár meghódította Csagánijánt, Badachsánt, Balchot, Tochárisztánt és Gardzsisztánt. Jezdegerd utóda Péróz eftaliták elleni hadjáratai (459 és 479) sikertelenül végződtek. A 479-es hadjárat az iráni hadsereg döntő vereségéhez vezetett. Maga Péróz is fogságba esett 484-ben. Az iráni államot végleges pusztulás fenyegette és ennek elkerülése érdekében kénytelen volt sarcot fizetni a fehér hunoknak.

A fehér-hunok e területszerző támadása egy fontos láncszemét alkotta annak a küzdelemnek, mely a rabszolgatartó világ hatalmának megszűnéséhez vezetett. A római birodalom nyugati határán a germánok, frankok és szarmata-alánok támadó hadjárata volt e tevékenység egyik mozzanata, amely a 2. évszázad 60-as éveiben kibontakozott, és melyet „markomán háború” néven tart nyilván a történelemtudomány. Ez a támadás és hadművelet aztán az 5. évszázadban Atilla hunjainak hatalmas támadásaival és sikereivel érte el a tetőpontját. Hogy ez a támadás, a brit szigetektől a Csendes-óceánig húzódó rabszolgatartó világ ellen sikerrel járt, ahhoz a rabszolgatartó államok rendszerének mélyreható belső válsága is hozzájárult. Az osztályharcok kiélesedtek, a rabszolgák, a félrabszolga kolónusok és a városok és falvak tönkrement, jobbágysorba taszított szabad népének a felkelései is hozzájárultak.

Az 5. században a Közép-Keleten rendkívüli mértékben kiéleződött az osztályharc. Ez a Szászánida birodalomban polgárháború kirobbanásához vezetett, mely hozzájárult az eftalita hun támadás sikereihez is, és Belső-Ázsiában széles visszhangot keltett. A tönkrement és az iráni arisztokrácia által paraszti sorsba taszított szabad népek egy hatalmas antifeudálista mozgalmat indítottak, melyet a történelem mazdakita mozgalomnak is nevez. A gyűlöletes arisztokráciát az orthodox zoroaszteri papság is támogatta.

A mazdakita mozgalom eleinte sikereket ért el, elsősorban Péróz utóda, Kavád sáh idején, amikor is a mozgalom vezetője Mazdak propagandát fejtett ki az ügy érdekében. Kavád, aki túszként hosszabb időt töltött az eftalítáknál, a mazdakitákban szövetségest talált a feudálissá váló nemesség elszakadási törekvései ellen vívott küzdelmében.  S most egy másik nagyon fontos idézetet közlök Sz. P. Tolsztovtól, mely félreérthetetlenül igazolja az eftalita hunoknak a földművelés tudományában való jártasságát és különösen a földműveléssel kapcsolatos magas szintű társadalmi berendezkedését:

„Nagyon valószínű, hogy Kavád e politikai sakkhúzását (mármint a mazdakitákkal való szövetséget, a szerző megjegyzése) az eftalíta rendszer megismerése határozta meg. Az eftálita társadalmi rendszer törzsközösségi hagyományai összhangban álltak a mazdakita mozgalom jelszavaival és Kavád e jelszavak valóraváltásában láthatta annak útját-módját, hogy a Szászánida birodalom ingadozó egységét megszilárdítsa. Ebben mintaképe a fiatal barbár »fehér hún« állam volt, amely győztesen került ki a hatalmas »Irán és nem-Irán felett uralkodó sáhok« (ez volt a Szászánidák címe) elleni, hosszú ideig tartó küzdelemből.”.

Kavád sáh mazdakitákkal való szövetsége kudarcba fulladt. A fölkelt nemesség 497-ben Kavádot megfosztotta trónjától, mire a sáh a fehér-hunokhoz menekült és az ő segítségükkel visszatért a trónjára.  Ezután a mazdakita politika folytatása lehetetlenné vált. Kavád és uralkodó társa fia, Choszrov Anúsirván, aki később utóda is lett, megegyezett az arisztokráciával, kíméletlenül leszámoltak a mazdakitákkal és nagymértékű politikai reformot valósítottak meg. Így akarták az államhatalmat megszilárdítani, mely a feudális gazdasági rendszer megerősödését vonta maga után. Belső-Ázsiában a fehér-hunok továbbra is a helyzet urai maradtak. Balch, Tochárisztán, Gardzsisztán, Bádgisz, Herát azaz a mai Afganisztán egész területe a fehér-hun államszövetség tagja lett.

A fehér-hunok kétfrontos háborújához térek visza, az indiai szakaszához és a Guptákhoz, az időbeli sorrendben és a cselekmények folyásában némi rendet téve. Amikor a fehér-hunok megjelentek az Indus folyó partján 425-ben, akkor Kumaragupta indiai uralkodó erős hadsereget küldött a hunok megállítására, de nem járt sikerrel.  A hatalmas hun hadsereg mind a két fronton győzedelmeskedett ebben az időben, természetesen azt is figyelembe kell vennünk, hogy a hun hadsereg korszerű, nagyszerű fegyverekkel és kitűnő harcászati technikával rendelkezett. Ebben az időben a hun fejedelmek közös akarattal és megegyezéssel irányították a hatalmas birodalmukat, de a belviszály elkerülése végett elhatározták, hogy egy nagyfejedelmet választanak Kunkhasa személyében az erős Jetha nemzetségből. Kunkhasa a kagán cimet vette fel és uralkodása mintegy másfél évig békében telt. 455-ben meghalt Kumaragupta, akit Skandagupta (455-467) követett a trónon. 460-ban a hunok megtámadták Észak-Indiát, de Skandagupta jó katonának bizonyult és egy időre lassította a hunok előretörését Indiában. 468-ban meghalt a hun kagán is és fia Eftalanus lett az utóda (érdekes itt a fehér-hun szanszkrit heftalita neve).

Eftalanus a fehér-hunok legkiválóbb uralkodójának bizonyult, a hunok ismét két fronton támadtak; támadásokkal gyengítették a szasszanida birodalmat, és nagy területeket foglaltak el, mig Észak-Indiában az elhunyt uralkodó után trónra lépett Buddhagupta nagy erőfeszítések árán sem bírta feltartóztatni a megújúló hun támadásokat. 480-ra csaknem teljesen a hunok kezébe került a Gupta Birodalom és a fehér-hun birodalom részévé vált. 486-ban a kagán halála után fia Toramana lett az uralkodó.

Toramana fehér-hun uralkodó meghódítja Málava területét Közép-Indiában, ekkor érte el  a fehér-hunok birodalma a legnagyobb kiterjedését Indiában.

Helyén valónak látom itt bemutatni Zajti Ferenc Kapcsolataink Indiával című dolgozatának 7. oldaláról: „A helyi hagyomány szerint, amit abhainsrori raja maga közölt velem a kastélyt még Mihirakula fehér hun király, India Atillája építette. Nem messze van ez a hely Gvaliortól, ahol Mihirakula hun fejedelem városa terült el a Kr. u-i VI-ik század elején, ahol atyjának, Toramánának, a ’nap-királynak’ tiszteletére emelték a ma is látható ’Nap-templomot’, amelynek márványba vésett dedikációját a lahorei múzeum őrzi…

Ezekkel a skytha-hun fajta népekkel való történelmi kapcsolatainkat – a történetírás tanúsága mellett -  igazolja 1. az antropológia, 2. az etnográfia, 3.. az egyenlő népművészeti elemek, 4. a közös szókészlet gazdagsága, 5. a nép tánckaraktere és 6. a magyarral azonos jellegű muzsikája…

A magyar fajtával közel rokon, India földműves népét alkotó jat-okra és a közel 100 milliót kitevő indiai ősi ugor és skytha fajú népek ismertetésére most nem térhetek ki. De meg kell emlékeznem a nagyszerű parszi népről, akik a Kr. u. VII. század óta, tehát 1200 éven át indiai települők s ma India pénzfejedelmei. A sajtó, a bank, a kereskedelem az ő kezükben öszpontosul. Vallásuk a Zarathustraizmus. A hunok ősvallását reformálta Kr. e. 1000 körül Zarathustra. Ez a Zarathustraizmus. Ebből merített hajdan India, a görög filozófia (Pythagoras és mások) s a babiloniai fogság idején az ótestamentum népe és Fechneren át a modern filozófia. Hatással volt az izlám vallásra és a manicheizmusra. Ma a kereszténység után legértékesebb monotheista vallás. Az ősi turán egy része és a turániakkal egy testvér iráni nép (települések szerint irániak, de nem árják), - azután a médek és a perzsák, majd Kaniska idején az indoskythák egy része és ugyanúgy Mihirakula idején a fehér hunok népe, - nemkülönben az ősmagyarság skytha-hun fajú népeleme, akiket az indiai és iráni népekhez testvéri kötelék fűzött, a Zaratrustraizmust, illetve ennek bizonyos árnyalatát valotta hitének”

Folytatván a fehér hunok őstörténetét, Toramana halála után fia Mihirakula (505.) lépett a trónra.  Szákala városát teszi meg székhelyévé Pandzsábban. A kínai krónikák megemlítik, hogy a fehér-hunok kelet felé is nagy területek felett uralkodnak. E krónikák szerint a fehér-hunokhoz tartoztak: Kasmir, Gandhára, Vachán, Szogdiana, Buchara. Azon kívül a fehér-hunok Kelet-Turkesztánból kiszorították a zsuan-zsuanokat (avarokat) és birtokukba vették Kasgárt, Chotant és számos városállamot. Ilyenformán a fehér-hunok csaknem teljes egészében visszaállították a hajdani kusán birodalmat, sőt egyes helyeken még a kusán birodalom határain is túl. A fehér-hunok ilyen nagy hatalma Közép-Ázsiában lelassította a feudalizmus kialakulását és terjedését, ugyanakkor megszilárdította a közösségi hagyományokat a földművelés terén. Ezzel kapcsolatban írja Sz. P. Tolsztov Az ősi Chorezm című könyvének 220. oldalán:

„Az eftálita korszak a kusáni korszakkal annak a kultúr-politikának és ideológiának révén is rokon, melyet az eftálita uralkodók követnek. A kínai források, valamint az afganisztáni és transzoxániai művészeti emlékek alapján kimutathatjuk, hogy a buddhista vallás az eftalíták birtokain új életre kel és megszilárdul.

Wei-si szavai szerint az eftálíta királyok székvárosában  »igen sok buddhista szentély és obeliszk található és ezek mindegyike arannyal van díszítve«.

Véleményünk szerint kb. az V. századra, az eftálíta korszakra datálhatók a Buchárá közelében, Varachsában elterülő kastély romjai közt található nagyszerű, monumentális művészeti emlékek, melyekre már fentebb utaltunk. Valószínű, hogy Varachsa az eftálíta fővezérek egyik székvárosa volt.

E művészet stílusbeli sajátosságai, valamint az ábrázolások témaköre alapján e művészetet az indiai buddhista művészeti iskola késői hajtásának, a kusáni művészi hagyományok újraéledésének tekinthetjük.”

Mihirakula nem bizonyult erőskezű uralkodónak. Igazságtalan és kegyetlen tettei saját alattvalói körében is ellenszenvet váltott ki, és a hatalmas fehér-hun birodalom hanyatlásnak indult, bukásához vezetett, melyet belső és külső erők egyaránt siettettek. A szogd földbirtokos és kereskedő arisztokrácia nehéznek érezte a fehér-hunok uralmát és titokban külső segítséget keresett. Az indiai fejedelmek közös támadása folytán Mihirakula 528 körül elveszti Pandzsábot és uralmát rövid ideig már csak Kashmir felett tudta megtartani. Amikor a 6. század 60-as éveiben Belső-Ázsiában kialakult az orchoni türkök új, hatalmas birodalma (előzőleg a zsuan-zsuanok adófizetői voltak). A zsuan-zsuan kaganátus leverése után kelet felé széles területre terjesztették ki hatalmukat, miután Kína nagymérvű társadalmi és politikai bajokkal kínlódott. A türkök kelet felé, Turkesztánba és Szemirecsjébe is betörtek, a fehér-hunok tartományába, 563 és 567 között a türkök támadásai következtében bukott el a fehér-hun birodalom.

EURÓPAI  HUNOK  

A fehér-hunokkal (eftaliták) egy időben játszódik le a fekete hunok (a későbbi európai hunok) történelme. Atilla, a hunok királya a hatalmas hun birodalom és egyúttal a magyar történelem legkiemelkedőbb alakja.

Miután a 4. évszázad közepén a kínaiak megerősödtek, a kelet-ázsiai hun birodalomból, az ősi földjükön maradók közül a fehér hunok (heftaliták) dél-nyugat felé, Indiába indultak, az európai vagy fekete hunok pedig nyugatfelé, Európa irányába. Nyugat-Ázsiában egyesültek és erős birodalmat kovácsoltak egybe. A perzsák szövetségeseként végső győzelmet arattak a rómaiak felett, nyugaton nagykiterjedésű területeket szereztek. A létszámban és katonai erőben megerősödött hun nép elhatározta, hogy törzsszövetségre lép, vezérlő nagyfejedelmükké Balambért, Atilla nagyapját választoták.

O. Pritsak és a bizánci írók alapján készült HUN DINASZTIA leszármazási táblázat szerint:

 T’ou-man ázsiai hun uralkodó i. e. III. század, - majd Mao-tun fejedelem a hun birodalomalapító i. e. 207-174, - majd az európai ág: Avitochol i. u. uralkodó 153 - Balambér 375. - majd Balambér fia Mundzuk, - kinek fia Atilla 453. haláláig - majd fia Irnik (Csaba) fejedelem 453-ban az onogur-bolgár birodalombam. - Utána Magor („Magyar”?), - majd Kovrat 605-665, - utána fia Batbaján 665, - majd Ügek - és Álmos.

Az, hogy idegen források Atillát Álmossal, Árpád nagyfejedelmünk apjával hozzák egyenesági származási kapcsolatba, bizony nem kis jelentőségű. De most térjünk vissza Atilla nagykirályunk nagyapjához Balambérhoz.

Miután Balambért nagyfejedelemmé választották, első dolga volt, hogy megszervezze az egységes hun hadsereget, futárszolgálatot létesített a törzsek között a gyors hírközlés érdekében – váltólovakkal! A jól megszervezett és jól felkészült hun hadsereget a szasszanidák ellen fordította Balambér. A Volgán átkelve alán területen vonult a Kaukázuson át, majd Örményországon keresztül a perzsák ellen. II. Shapur perzsa uralkodó és Joviánus római császár egyezséget kötött a hunok megállítására, de minden eredmény nélkül, mert Balambér hadserege külön-külön szétverte a perzsa és római seregeket. Ezután a hun uralkodó Európa meghódítására indult. Nagy társzekerek vitték a felszerelést és az élelmiszert, előttük a hatalmas hun hadsereg, ennek a ’népvándorlás’-nak a végső következménye a római birodalom bukása 476-ban.

A népvándorlásról, mint történelmi jelenségről a nyugati történetírók tollából nagyon sok munka jelent meg, most néhány gondolatot szeretnék bemutatni azoktól a magyar történészektől, akik a hatalmas hun birodalmakat a magyar nép ősiségével hozzák kapcsolatba, akik a hun-magyar rokonságot, testvériséget, akár azonosságot elismerik és hírdetik. A hunokat a legtöbb magyar érzelmű- és gondolkodású történész távolkeletről, Kína szomszédságából származtatja. Jómagam a hunokat évezredekkel korábbi időből, az észak-mezopotámiai Zab-folyók menti Szabir őshazából származtatom, származásunkat az ős subar-szabir népre alapozom, akik onnan a szélrózsa minden irányába szétterjeszkedtek a folyóvölgyekben haladva, jó termőföldeket megművelve. Már az i. e.-i III. évezred írott történelme is igazolja ezt az őshazát, mely valójában jónéhány ezer évvel korábbi, mint a távolkeleti hun őshaza: a megelőző időszak kultúráját a régészeti leletek a tizedik évezredig igazolják. Hosszú évezredek alatt jutottak el a hunok ősei Ázsia távol-keleti vidékeire is, de sohasem felejtették el a legősibb hazájukat. (A szabir-magyarok őstörténete című 2000-ben kiadott könyvem második részében mutattam be a Hármas Szabir-Magyar Őshazánk elméletet, amelyben kifejtettem, hogy a neolitikum középső szakaszában (i. e. 5500) már három fontos nagy eurázsiai településen, Mezopotámiában, Nyugat-Turkesztánban és a Kárpát-medencében is a szabir-magyar őseink éltek, ezt a tényt a megcáfolhatatlan régészeti leletek is alátámasztják. Sz. P. Tolsztov szerint is „a Nyugat Turkesztán-i szabirokból váltak ki a hunok”, aki később a mai Kína északi határának környékén települtek le az írott források szerint. Majd később i. u. a 3. évszázadban innen indultak Indiába és Európába. A szabir-magyarok legkedvesebb őshazája a Kárpát-medence volt. Tehát amikor Balambér nyugatfelé indult, akkor - véleményem szerint - a Kárpát-medence-i őshaza visszafoglalását tűzte ki célul, európa központját, ahonnan a hunok hadjáratokat fognak vezetni, ahogyan a legismertebb és legnagyobb hun uralkodó, Atilla nagy királyunk is tette.

Időzzünk el egy kissé a honvisszafoglalás kifejezésnél, mert a magyar történelem szempontjából nagyon fontos több történészünk megállapítása, hogy Árpád nagyfejedelmük 895-896-os bejövetele a Kárpát-medencébe nem a magyarok első honfolalása volt. Őrvendetes, hogy az utóbbi időben egyre többen tudatosítják ezt a tényt, melyet Magyarországon először László Gyula A kettős honfoglalás című könyvében vetett fel. Szerintem már az i. e. 5500 táji Körös-Kultúrát is a szabir-magyar őseink alapították. A szkiták i. e. 600 körül, a hunok i. u. 400 körül, az avarok 568-ban és 670 körül (László Gy. A kettős honfoglalás), majd Árpád nagyfejedelmünk foglalták vissza az ősi földet.  

A nyugatfelé induló Balambér, a hunok vezére (370-ben) behódolásra szólította fel az alánokat, akik a Volga folyó jobb partján dühösen várták az átkelő hunokat. Balambér cselhez folyamodott, három erős lovassereggel észak felé indult a folyó bal partján, kétnapi lovaglás után átkelt a folyón, majd két oldalról hátba támadta az alánokat, ugyanakkor a Volgán átkelő hun erő teljesen körülzárta az alánokat. A küzdelem eldőlt, az alán király elesett s az alánok megadták magukat. Megtarthatták a családjukat, fegyvereiket, új királyt választhattak maguknak és a hunok szövetségesei lettek. Az alán nép távoli rokona a hunoknak - kutatásaim szerint – szintén az ős-szabir nép leszármazottai. Balambér, majd Atilla is tovább folytatta ezt a gyakorlatot a humanitás jegyében, vagyis a legyőzött ellenséget szövetségeseikké, barátaikká tették és így soha nem látott hatalmas birodalmat kovácsoltak össze. (Atilla hatalmas színarany asztalánál egy időben 28 koronás király ült, mind legyőzött, szövetséges király, akik arany tányérból ettek és arany serlegből ittak, míg Atilla egyszerű, de tiszta posztó ruhában ült az asztalnál, fatányérból evett és fakupából ivott.)

Balambér pár évet a kialakuló hun birodalom megalapozására fordított. A hun lovasság bejárta a legyőzött alán birodalmat, beolvasztotta a távolkeletről korábban ide költözött hunokat, míg az alán családokat a birodalom belsejében telepítette le. Az új hun birodalom határa az Ural-Volga vonaltól délfelé a Kaukázusig, keletfelé az Aral-tóig, nyugatfelé a Don folyóig terjedt, ahol már az erős germán törzsek területei kezdődtek. Balambér 374 tavaszán indult a germán osztrogótok ellen, miután felszólítására nem hódoltak be. Az osztrogótok nem a Don folyó túlsó oldalán várták a hunokat, hanem a Donyec folyó baloldalán álltak csatasorba. Két hun lovassereg átkelt a Don folyón és észak-keletről támadott, egy harmadik lovas sereg ugyanakkor délről támadott. A vizigótok által leigázott roxolánok, szarmata és szláv törzsek is fellázadtak és egyesült erővel szétverték a büszke osztrogótokat. Az osztrogótok csoportjai a szövetséges többi germán törzzsel együtt elmenekültek, meg sem álltak a Kárpátokig, vagy a Havasalföldig. A levert osztrogótok nagyrészt behódoltak a hunoknak és új királyt választhattak maguknak Balambér vazallusaként. A családokat Balambér a hunok között helyezte el, míg a harcosok előharcosok lettek a katonái között, akárcsak az alánok.

Az évet az osztrogót területek teljes megszállására, és a csapatok újjászevezésére szánta Balambér. A hun birodalom határát nyugatfelé a Dnyeperig tolta ki. Az osztrogótokkal együtt szarmata és szláv népcsoportok is behódoltak. A következő évben a még be nem hódolt osztrogótok és szövetségesei ellen vezetett újabb támadást Balambér, előbb az alánokat és a behódolt osztrogótokat küldte ellenük, de több heti csatározás után Balambérnak hun lovas sereggel kellett beavatkoznia a győzelem érdekében. Ekkor a hunok már elérték a Bug folyót, a vizigótok keleti határát. A vizigót sereg a hunok közeledtének hírére nyugatabbra, a Dnyeszter folyó völgyében állt fel. Balambér északra küldött két lovas sereget, hogy a folyón átkelve támadják hátba az éj leple alatt a vizigótokat, míg ő másik két lovas sereggel előlről tört az ellenségre. A meglepetésszerű éjszakai támadás eredményeképpen a vizigót hadsereg teljesen megsemmisült, csak a királynak sikerült egy kisebb sereggel elmenekülnie nyugat felé a Szeret folyóig. Balambér következő feladata az újonnan meghódított területek, a Bug-Dnyeszter-Prut-Szeret folyók völgyeinek megszervezése, társadalmi-politikai helyzetének megszilárdítása. A be nem hódolt vizigótok délfelé indultak és a rómaiaktól kértek menedéket, és a rómaiak átszállították őket a Dunán. Nem sokára maga Balambér is megérkezett az Al-Dunához, a római birodalom határához. De Balambér nem akart itt megállni, hanem a Duna mentén nyugatfelé indult népével, mert ott várta a Kárpát-medence, amelyet uralkodása székhelyévé kivánt tenni. A római birodalom határa - csaknem kétezer kilométeren - keleten, északkeleten a Duna volt.

Továbbra is az a véleményem, hogy Balambér és vezérkara, de a nép is tudta, hogy a Kárpát-medence a szabir-magyar őseik hazája volt. Balambér fia Mundzuk, majd annak fia Atilla is a Kárpát-medencét választotta a Hun Világbirodalom székhelyéül, és innen irányították hadműveleteiket. Balambér miután meghódította a Kárpát-medencét, behódoltatta az erős gepidákat, és a Római Birodalom meghódítását tűzte ki céljául. Összegyűjtötte a támadásra a hatalmas hadseregét, de megbetgedett és rövidesen meghalt. Balambér halála után belviszály ütötte fel a fejét fiai és a vezető nemzetségek között, a birodalom legyengült, majd kettészakadt. Némelyik törzs többször is elszegődtek zsoldosként Theodosius római császár szolgálatába. Balambér fiai közül Uldin, a középső fiú sikeresen harcolt a vizigótok ellen a római császárral szövetségben és hatalmas zsold fejében, de súlyosan megsebesült és rövidesen meghalt. Atilla apja Mundzuk, magyarosan Bendeguz lett az uralkodó ( Kölcsey: Himnusz „Általad nyert szép hazát Bendeguznak vére”). Mundzuk először a hunok közti belviszályt szüntette meg, újból egyesítette a Hun Birodalomat. Kiűzte a Pannóniába betörő germánokat, és Pannóniát is a birodalmához csatolta. Egyébként a hunok és a római birodalom között béke volt Mundzuk hátra lévő életében, habár a Római Birodalom hatalmas zsoldot fizetett a hunoknak. Mundzuk halála után a testvérháború elkerülése miatt Buda és Atilla lemondott az uralkodásról nagybátyjuk Ruga javára. Ruga 12 évi uralkodása alatt továbbra is együttmüködött a rómaiakkal, zsold fejében a hunok segítették a római hadakat. Ruga váratlanul meghalt 434-ben, Buda és Atilla társuralkodóként kezdték a hatalom gyakorlását. Atilla erős kézzel uralkodott, míg Budát inkább csak a vadászat és szórakozás érdekelte.

Azok a magyarok, akik hisznek a hun-magyar azonosságban vagy rokonságban, Atillát minden idők legnagyobb királyának tartják és joggal. A magyar nemzeti öntudat felemelése érdekében feltétlenül fontos, hogy Atilla nagykirályunk egyéniségét, emberségét, hadvezéri képességét, kitűnő szervező tehetségét minél jobban megismerjük, mert világviszonylatban is a legnagyobb hadvezérek közé tartozik.

Okulásunkra és a nemzeti öntudatunk megerősítése érdekében Atilla nagy és bölcs királyunkról valósabb képet szeretnék bemutatni, mint amit a köztudatban elterjesztettek róla.

Hosszú évszázadokon keresztül - az osztrák elnyomatás óta, az 1867-es kiegyezés után, majd a szovjet megszállás alatt – a hivatalos magyar történetírás a hunokat nem tekintette a magyar múlt részének, a tankönyvekben is így szerepel. Atillát és a hunokat barbár, vérengző, kegyetlen nomád, rabló hordának hirdetik, és mint mondják, ez a rokonság nem vetne jó fényt a magyarságra. Hiába tiltakoztak a magyar kutatók, hogy a magyarság valódi ősmúltjának megértéséhez hozzátartozik a hun-magyar eredet és rokonság fogalma. Erről szólnak a regéink és mondáink, a néphit szerint is. Főleg a XIX. századi íróink, költőink (Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Vörösmarthy Mihály, Gárdonyi Géza, stb.) és a magyarság eredetét Keleten és Dél-Keleten kereső történészeink (Katona István, Fejér György, Kállay Ferenc, Jerney János, Horváth István, stb.), Körösi Csoma Sándor a legnagyobb magyar őstörténelem-kutató tudós és nyelvész és követői.

De hadd cáfoljam a „finnugor eredetelmélet” hunokra és Atillára vonatkozó téves, sajnos még ma is ható állításait.

Kutatásaim szerint a hun név- és népmegjelölés már nagyon korán megjelenik az őstörténelemben. Az ős-egyiptomi feliratokon, vagy Dáriusz Hystapses sziklafeliratán is látható UNNU, UNUT formában. A „sumir” asztrológiai térképeken LU-HUN-GA formában, ami sumirul földművest jelent (Labat 356. sz. ékjele), „KUN” és „HUN” értékkel is kiejthető, értelme hatalom, fegyver, a „ga” pedig települést, lakóhelyet jelent (Labat 23l. sz. jele). Tehát sumir észjárás szerint úgy is mondhatnánk, hogy a LU-HUN-GA egy hatalmas, földművelő nép neve. Amint a szabir-magyarok őstörténete c. könyvem első kötetében részletesen bemutatom, ős-szabir őseink nevéhez fűződik a növénynemesítés, az állatok háziasítása, melyet a tudomány agrárforradalomnak nevez.  Mezopotámiából, a Kis és Nagy Zab folyók mentéről származó szabir őseinket már i. e. a 10. évezred végétől azonosíthatjuk a tudósok, kutatók munkái alapján. Könyveimben azt is bemutattam, hogy a hun nép is ős-szabir eredetű. Megrökönyödve és felháborodással olvasom a hunokról szóló megbélyegzéseket – sajnos magyar és nem finnugor elméletet valló írók tollából is - akik szerint a hunok sztyeppei nomádok, vérengző, Ázsiából szabadult barbár harcosok voltak, és rablással szerezték a mezőgazdasági javaikat, sőt még az asszonyaikat is – mondván így közlik a korabeli források, és az átkozódásokat minden kritika nélkül, automatikusan átvették, szószerint lefordították.

Sz. P. Tolsztov, a híres orosz régész megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a hunok feudális felépítésű monarchiában éltek már e korai időszakban is. Nos ezek a tények teljesen megcáfolják az ókori görög-római, sőt, némelyik jelenlegi nyugati történetíró állításait is.

A hunok nevével kapcsolatban Badiny Jós Ferenc professzor magyarázata a következő: „A KOS csillagkép neve ősi – ma sumirnak nevezett – nyelvünkön:mul LU HUN-GA... azaz a HUN EMBER CSILLAGHÁZA. Itt a ’HUN’ ugyanaz az ékjel, mint KU (Labat 536.). A HUN kifejezés filozófiai tartalma és szellemi értelme tehát: első, kezdeti, legrégibb és égből való.”

Különösen Atilláról a hunok - és egyben a magyar- és rokon népek - legnagyobb királyáról írtak lealacsonyító módon. Akkori szokás szerint a saját királyuk dicséretét zengték, nem is tehettek volna mást, nem írhattak tárgyilagos történelmet.

De mindenekelőtt Atilla nevének írását és kiejtését kell megmagyaráznom. Nem ismerték a nevének ősi vallási jelentését, ezért írják helytelenül Attila-ként. Bizonyítékul térjünk vissza az ősmúltba, az ős-szabir-magyar népek hitvilágához:

Szabir-magyar őseink kultikus szobrai gyakorta kis tálacskákat tartanak a kezükben, mely kissé megbillen, és „az élet vize lassan folyik ki belőle”. Jelképesen, amint kiürül az edény, akként ér véget az élet is. Ez a kultikus ábrázolás az „ős-turáninak” nevezett szabir-magyar népek körében terjedt el, már az őskori Mezopotámiából ered. Az ősi nép folyókkal, vizekkel kapcsolatos elképzelését tükrözi a Duna ősi neve Ister, azaz, „az élet vize”. Dentumagyaria (895-96-os honvisszafoglalásunk előtti szállásterület) folyói is hasonlóan az élet fogalmát kifejező nevet viselnek: a Don szabir neve Ten, a Donecé Teniz, a Dnyeperé Ten-úr. A történelmi források megerősítik, hogy Dentumagyariában őseink magukat még szabiroknak nevezték. A sumir nyelvben a TEN = Élet, IS-TEN = Örök Élet. A TEN jelentése még: alap, csend, nyugalom (L. 736.) TIN = Élet és Élni (L. 465.) Az akkádok a TIN sumir szót Balatu-ra változtatták, amelyből levezetve Balaton az Élet Tava-ként élt az ősi magyar néphitben. Atilla nagy hun királyunk neve szintén az Élet vizét jelenti. A = víz (Labat 579), TI-LA = élet (C. Gadd 192). A könyv végi FÜGGELLÉKBEN bővebb leírás szól Atilláról, egy fontos nyugati könyv kivonata alapján.

Atilla hadműveletei (röviden):

Ruga hun nagyfejedelem halála után, i. u. 435-ben Atilla a bátyjával, Budával (Bléda) társuralkodó lett, de a történetírók szerint Buda nemigen törődött a Birodalom ügyeivel, inkább a vadászatot és szórakozást kedvelte, így a birodalom vezetése Atillára hárult. A Kelet-Római Birodalom uralkodója, Theodésius még Ruga nagyfejedelem uralokodása idején lázadásra ösztönözte az al-dunai népcsoportokat a hunok ellen. Bizánc eddig évi 350 kg-nak megfelelő mennyiségű arany adót fizetett a hunoknak, most a császár kénytelen volt elfogadni a béke megőrzése érdekében, hogy Atilla felemelje 700 kg-nyira az adót. Ezután Atilla 436 tavaszán nyugat felé, a germánok ellen indult. A burgundok elleni visszavágás vágya is vezette a hunokat, ugyanis még Ruga uralkodása idején a burgundok az Oktár vezette hun seregre súlyos csapást mértek.

Atilla először a markománokat, majd az alamánokat hódította meg. Ezután Gundikár burgund király seregét verte tönkre a fővárosuk közelében. Gundikár a serege maradványával a Rajna folyón át a Római Birodalom területére menekült, de Atilla serege utólérte és szétszórta őket, maga Gundikár király is életét vesztette. A burgundok után a frankokat győzték le a hunok, de sokan elbújtak a hegyekben, a sűrű erdőségben. Atilla ezután az Északi-tenger partvidékét hódította meg. Így a hatalmas Hun Birodalom ekkor már a messze Távol-Kelettől az Atlanti-Óceánig terjedt. Ezután a hunok elérték az Elba folyó torkolatát, meghódították az erős szaxonokat (szászok). Most Atilla dél-délkeletnek fordult és útban hazafelé még számos kisebb germán törzset hódoltatott meg, köztük az erősebb türingiaikat is. Atilla a germán népek nagy részét meghódította és a birodalmához csatolta.

438 tavaszán Atilla a második germán hadjáratában először a bastarnokat verte meg az Odera völgyében, majd az Odera középső szakaszán a kisebb germán népcsoportok megadták magukat. Az Odera alsó szakaszán a nagyobb rugi népcsoport a mocsarakba menekült, de Atilla cselhez folyamodott, visszavonult, majd az előbújó ellenséget két tűz közé fogva megverte. Atilla ekkor már a Balti-tengernél állt a seregével, így már két teger, az Északi és Balti-tenger alkotta a hun birodalom határát. Atilla ezután az Oderától nyugatra élő kisebb germán népcsoportokat hódította meg és csatolt a birodalmához. Ezután a jutokat (a mai Dánia területén) verte meg, és csatolta a birodalmához. Atilla ezután délre fordult és hazafelé tartva az Elba völgyét szállta meg, leverte és a birodalmához csatolta a longobárdokat és utána hazatért a Kárpát-medencébe nagy. Ezután békés évek köszöntöttek Atilla hun birodalmára, de Atilla a Kelet-Római birodalom, Bizánc, és a Nyugat-Római birodalom (székhelye Ravenna) meghódítására készült. Tudta, hogy a római birodalmat erődök egész sora védte a határon, sőt a birodalmon belül is, ezért vármegvívó szerszámokat - katapult (golyódobó harcigépezet), hasító ék, faltörő kos, dárda és nyilvessző-röpítő gépek, ostromlétra, ostromtorony, harciszekér - és a gépekhez szükséges lövedékeket (kőgolyókat stb.) készíttetett.

Atilla, mint hadvezér a világtörténelemben szinte egyedüliként a hódításai előtt bejelentette és megindokolta a támadási szándékát, követeket küldött az ellenfeleihez. Természetesen hitt a hadvezéri tehetségében, rendkívül bátor, megfontolt és kiváló adottságokkal felruházott, magabiztos uralkodó volt. Felkészült a támadásra és akkor támadott, amikor elérkezettnek látta az időt. A Kelet Római Birodalom ellen a közvetlen ok, hogy II. Theodesius császár menedéket adott egy csoport szökött rabnak, egy másik nyomós ok, hogy a Duna és Morava összefolyásánál, Margus városában egy hun temetőt felszámolt a helyi püspök a papok segítségével. Atilla követelte a császártól a püspök és a papok kiadatását. 441 késő tavaszán a hun hadsereg megindult a Kelet Római-Birodalom ellen. Mire átkelt a Dunán, elfoglalta a határmenti erődítményeket, elmúlt a nyár, az ősz és a korán beköszöntő tél miatt a hadjáratot tavaszra halasztották. Tavasszal a hun hadsereg délnek fordult, elfoglalták Nist. A Kelet Római-Birodalom csapatait nyomban szétverték a hunok. Ezután a bizánci császár a Római Birodalom segítségét kérte, hogy közvetítse a békeajánlatát. Atilla elfogadta a békét egy tonnányi arany hadisarc fejében, amelyet az eddigi évi 700 kg-nyi arany adó mellett kellett fizetnie a császárnak.

443-ban Ázsia keleti részéről az akacirok az Ural-hegység nyugati oldalára települtek, hun területre. Az akacirok eleinte nem akarták elismerni a hunok uralmát, adót se akartak fizetni, katonát se akartak adni a hun hagseregbe. Atilla engedelmességre kényszerítette őket, de az akacirok nem tudtak belenyugodni a sorsukba és lázadoztak. II. Theodosius császár segítséget ajánlott fel az akaciroknak a hunokkal ellen.  Az akacirok felkelése 446-ban tört ki. Atilla legidősebb fia, Ellák leverte a lázadást és ekkor fontos bizonyítékok birtokába jutottak a hunok, ajándékok, bizánci aranypénzek stb. igazolták, hogy II. Theodosius biztatta az akacirokat a hunok elleni lázadásra. Miután a bizánci császár az évi 700 kg-nyi aranyat sem fizette meg, Atilla 447-ben újabb hadjáratott indított Bizánc ellen.

Atilla két hadsereggel támadott, a keleti sereg a Duna mentén, míg a déli hadsereg a Morava völgyében dél, majd délkelet irányban tört előre. Egymás után bevették a várakat, erődítményeket és az Atilla ellen küldött kelet-római haderőt is szétszórták az Utus folyó völgyében. Majd a hunok két hadserege egyesült és megindult Bizánc ellen. Atilla letáborozott a város előtt és várta a császár követeit, akik rövidesen meg is jelentek és békéért esdekeltek. Atilla nagyon szigorú volt és hatalmas hadisarcot rótt ki a béke fejében. Három tonna aranyat kért és az évi adót kétezeregyszáz kilónyi aranyra emelte fel és a Szávától délre ötnapi járóföldet (lóháton). Atilla intelligens, humánus és civilizált uralkodó volt, ellentétben a nyugati történetírók állításaival. A korabeli szokásoktól eltérően nem égette fel, nem rombolta le az elfoglalt városokat, nem rabolta ki, nem ölte meg a lakosságot: a Bizánci császár felett győzelmet aratott, de nem dúlta fel a várost, megelégedett a hadisarccal és hazaindult.

Néhány békés év után Atilla elhatározta, hogy végleg megszünteti mindkét római birodalom hatalmát, utána egyesül Ázsiában a fehér hunokkal és közös erővel meghódítják a kínai birodalmat. 451. januárjában megindul a világtörténelem egyik legnagyobb hadserege nyugat felé, Gallia irányába. Külföldi történészek szerint a 400-450 ezer fős hatalmas hadsereg a catalaunumi síkon ütközött meg Aécius hasonló nagyságú hadseregével. Az ókor legnagyobb csatáját, a hadseregek felépítését mindannyian ismerjük Gárdonyi Géza halhatatlan regényéből (A Láthatatlan ember, a függellékben erről is szó esik). Csak azt jegyzem meg, hogy a nyugati történészek általában Atillát kiáltják ki vesztesnek, sokan döntetlennek írják le az ütközetet, és háromszázezer halottról beszélnek. Tény viszont, hogyha Atilla vesztette volna el a csatát, akkor a következő évben nem indíthatott volna hadjáratot Róma ellen. Róma kapui előtt játszódott le a híres jelenet Leó pápával, mely – szerintük - örök rejtély marad. Atilla hatalmának és erejének tetőpontján halt meg Ildikóval kötött házassága éjszakáján, feltehetően gyilkos merénylet áldozata lett. Lázadások és testvérharcok következtében az európai hun birodalom darabjaira hullott. Majd Atilla ivadéka Árpád nagyfejedelem állította ismét helyre a magyarul beszélő szabir-hunok birodalmát a vérszerződéssel csatlakozó törökül beszélő onogur-türkökkel együtt.

ONOGUROK LÁSZLÓ GYULA ÍRÁSA SZERINT

Az Atilla halála utáni és Árpád honvisszafoglalása közötti időszak történelmi tényeinek feltárása rendkívül fontos a magyar őstörténelem szempontjából, mert a finnugorisztika ezt az időszakot szinte kizárja a magyar történelemből. A magyar honalapítást Szent István királyunkkal kezdi, mintha nem is létezett volna Árpád, Szent István király ükapja, Taksony fejedelem nagyapja, Géza fejedelem dédapja a honvisszafoglaló, az igazi honalapító. Miért kell ezt a tényt elhallgatni, miért kell félrevezetni a diákokat, a magyar népet, sőt az egész világot? Miért kell elhallgatni az államiságunk folytonosságát. A Szent István előtti időszak Árpádhoz vezet, Árpád pedig vérségileg az elődjéhez, Atillához és a hunokhoz vezet, ezáltal is bizonyított a finnugor elmélet valótlansága. A finnugor-elmélet koporsójába az utolsó szeget nemrégiben Dr. Béres Judit geneológus kutató csoportja verte be, amikor kimondta, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikai rokonok”. A finnugorisztika elméletet az 1848-49-s szabadságunk leveretése után kényszerítették ránk, a XIX. század második felében, és mintegy száz évig kellett várni, míg Padányi Viktor a zseniális gondolkodó, történész hosszú kutatómunka eredményeként rá nem jött, hogy őseinket a szabirok között kell keresnünk. Azóta kutatom a szabirok történetét. Már László Gyula régész-történész professzor észrevette, hogy a finnugor elmélettel nincs minden rendben és annak reviziója elkerülhetetlen. Az onogurokra vonatkozó írásait ebből a kőnyvéből idézem:

„Amióta a kutatás (elsősorban a század elején Marquart, majd egész sor magyar kutató, legutóbb Győrffy György) felismerte, hogy külföldön használt nevünk (ungar, ongr, venger, hungarus, hungaryan, ongarese stb.) az onogur népnévből származik, a magyar őstörténetkutatás meggazdagodott az onogur történelemmel. Néhány beidegződés itt is zavarólag hat, például az onogurt azonosnak veszik a bolgárral, s az onogur államot, az onogurokat egységesen török nyelvűnek vélik stb. Éppen ezért nem árt, ha röviden áttekintjük az onogurok történetét, s ebben vezetőnk elsősorban Moravcsik Gyula lesz, aki páratlan bizánci forrásismeretével rajzolta meg a Magyar Nyelv 1930-as évfolyamában az onogurok történetét.” (A „kettős honfoglalás” 164. o.)

Kutatásaim azt mutatják, hogy a magyarok külföldi elnevezései nem csak az onogur népnévből származhatnak, hanem a hun népnévből is. A sakák a hunok ősei című fejezetben hívatkozom Dr. Shyam Singh Shashi indiai professzorra, aki elmondta nekem, hogy az indiai tudósok, történészek általában a hunoktól származtatják a magyarokat, és nagyon csodálkozott azon, hogy a mai magyar hivatalos őstörténelmi tárgyú könyvek, írások, elméletek nem ismerik el a hun-magyar származást, rokonságot.

A hunok és onogurok egymáshoz való viszonya és szerepe is alapvető fontosságú. A magyar őstörténelemről írott munkákat böngészve látjuk, hogy sok író, kutató egyenesen a hunoktól származtatja a magyar népet. A finnugorisztika az onogurokat tartja a honfoglalóknak. De van olyan elmélet is, amely az onogurokat és a hunokat azonos népetnikumnak tartja. Azt is tudjuk, hogy a külföldi történészek, elsősorban az ókori görög-római történetírók vagy hetvenféleképpen nevezték őseinket. Nem könnyű tehát az eligazodás őstörténelmünk berkeiben. De a történelem megadja a választ: a szabir-hunok és az onogur-türkök valamikor egy közös őstől származtak: a subar - ős-szabir népetnikumtól. Nyomon követve a subarok-szabirok terjeszkedését a mezopotámiai őshazából (A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben bemutattam): a subarok - ős-szabirok - szabir-magyarok már i. e. a VI. évezred közepén eljutottak keletre az Irán-i fennsíkon át a mai Nyugat-Turkesztán területére (Belső-Ázsia) (őket jelöltem homo subaraicus var. orientalis, azaz keleti szabiroknak), míg nyugatfelé a Kárpát-medencébe (homo subaraicus var. europaea, azaz nyugati szabirnak neveztem el). A keleti ág kétfelé vált az évezredek folyamán: az északi csoport egészen Kína északi határáig húzódott, míg a déli ág Indiába ment és megalkották többek között Ős-India híres Mohenjo Daro és Harappa kultúrát. A keleti ág északi részéből származtatják a történetírók és régészek a hunokat, majd később onoguroknak is nevezték a hunok egyrészét, akik a nagy távolság és az évezredek folyamán már egészen más dialektusban beszélték az ősi nyelvet, mint a Mezopotámiából, Mitanniból, Urartuból, majd a Kaukázusból elszármazott testvéreik. Etelközben ez a két népcsoport köt majd vérszerződést, mert bár tudják, hogy rokonok, közös őstől származnak, de a nyelvük már egészen másként hangzott, megváltozott az évezredek folyamán. Az indogermán történészek is az ún. „turáni” fajtához sorolták be a szabirt, az onogurt és a hunt is. Tehát az Árpád-i honvisszafoglaló magyarság kétnyelvűségére és esetleges két népetnikumnak vélt mivoltára ez lehet a magyarázat, mely egyúttal a vérszerződés kérdésére is megadja a választ.

László Gyula idézetéhez: „néhány beidegződés itt is zavarólag hat, például az onogurt azonosnak veszik a bolgárral” megjegyzem, hogy kellő bizonyíték van arra is, hogy a bolgárok és vezérük Aszparuch szintén a hun-onoguroktól származtathatók, mint azok az onogurok is, akik a vérszerződéssel csatlakoztak a szabirokhoz.

Az idézet azon részéhez, hogy „az onogurokat eységesen török nyelvűnek vélik”, megjegyzem, hogy a törökök magukat szintén As, Asina vezértől, vagyis a szabiroktól származtatják (A szabir-magyarok őstörténete).

Most pedig idézek László Gyula említett könyvének 178. oldaláról:

„Történészeink általában azt tartják, hogy semmi jelentősége nincsen annak, hogy a nyugati források közül jó néhány egyenlőséget tesz az avarok (a hunok) és az ungrok (magyarok) közé, azt vélik, hogy ez csupán e keleti népek természetének, megjelenésük azonosságának következménye. Természetesen lehet, hogy így van, de az e könyvben felsorakoztatott tények világánál ínkább arra hajlunk hogy a nyugatiak nagyon is jól tudták, hogy kikkel állanak szemben, annál is inkább, mert az avarokat sohasem a magyarokkal, hanem az onogurokkal (ungrikkal) azonosítják. Már pedig a magyaroknak sajátmaguk használta nevük a „magyar” volt, a nyugati források ungrijaiban tehát az avarok alatti ungrok népét kell látnunk, s ezek neve ragadt rá a honfoglalókra is. Nemrégiben a szegedi Őstörténeti Munkaközösség egy pompás jegyzetet adott ki, s ebben tömören összefoglalja azokat a forrásokat, ahol ez az azonosítás megtalálható (egyet közülök, Widukindot, a vesztfáliai Corvei kolostorban élt szerzetest már megismertük). E könyvet idézzük most, az olvasó számára fölösleges pontos irodalmi idézések elhagyásával. Előljáróban meg kell jegyeznem, hogy ahol az idézett szöveg „magyar”t mond, ott a szövegben mindig Ungrok, Ungarik áll! Tehát: ’A hun-magyar azonosság vagy rokonság történeti megfogalmazása szoros kapcsolatban van az avar néppel is, mert a tévesztés rendszerint e hármast érinti. Pl. a Liber monasterii s. Wandregilisi a verduni szerződésről (843) írja, hogy Lajos ’az avarok, azaz hunok vagy magyarok királyságát’ is megkapta ... a Vita s. Emmerammi pedig említi az ’avarokat, kiket más elnevezéssel hunoknak és magyaroknak’ neveznek. Nyilvánvalóan longobárd-avar szövetséget értve Ungarit és Ungariát említ a Historia Langobardorum Florentina. Widukind az avarokat azonosítja a magyarokkal, de ugyanakkor hun maradványoknak is tekinti őket, akik végső soron a gótoktól és Sulza szigetéről származnak. A hunok-avarok-magyarok keverésének kevés példájával találkozunk, ha az avarok IX. századi (781-től 870-ig a legkülönfélébb keltezéssel) megkeresztelkedéséről szóló tudósításokat vesszük szemügyre. A tudálékoskodásban egyesek odáig mennek, hogy a 840-841 körüli avar krisztianizálást I. István magyar király nevéhez kapcsolják. Einhardus Vita Karoli Magni-ja tudósít Nagy Károlynak az avarok feletti győzelméről. Erre vezethetők vissza azok a későbbi kútfők, amelyek az avarok helyébe a magyarokat, vagy a hunokat állítják. … Kétes hitelű elbeszélésekben, mesékben is bővelkedik a témára vonatkozó forrásanyag. Így pl. a Vita Wilburgis említ egy 722 körüli ’magyar’ (talán avar) kalandozást, amelynek áldozatul esett S. Florianus káptalanja. …Bonifác mainzi érsek legendája pedig megemlíti, hogy (750) táján ’a szent biztatására a türingiaiak megtagadták az adó fizetését a zsarnok magyar (avar) királynak, mire a magyarok megtámadták őket, de isten a vizbe veszelytette seregüket.’

Mindez valóban valószínütlen mesének hangozhatik, ha ezeket az adatokat a „magyarokra” akarjuk vonatkoztatni, de ha tudjuk, hogy az onogurok 670-80 tájban a Kárpát-medencébe költöztek, és avar uralom alatt éltek, akkor ezek az adatok immár nem hatnak mesének és tévedésnek, hanem komolyan veendő történeti ténynek. Régebben baráti körben már felvetettem, hogy forrásaink fordításakor ne egységesítsük ’magyarrá’ a különböző népneveket, hanem hagyjuk meg ungrnak, türknek, magyarnak, baskirnak, szavárdnak, ahogy éppen a forrásokban található, mert nem bizonyos, hogy e népnevek mind egyetlen népre, a ’magyarra’ vonatkoznak, az bizonyos, hogy ezekből lesz a magyar nemzet, de hogy mikor és hogyan, az külön történeti kérdés”.

Ez az idézet őstörténetünk szempontjából fontos részleteket tartalamaz és örömmel állapíthatjuk meg, hogy László Gyula is észrevette, hogy a mindenkori világtörténet írói megemlékeznek arról, hogy a magyarok őseit, testvérnépeit és rokonait sokféleképpen nevezték az évszázadok, évezredek folyamán és ezért sokszor nem könnyű eligazodni az ősmúltunkban. De tudnunk kellene, hogy van egy ősnép, a szabir, mindannyiuk közös őse, akikkel közös a múltja, kultúrája, így könnyebb az eligazodás a történelmünkben. Nézzük tehát e népneveket az idézetből:

Először is azt kell szemügyre vennünk, hogy a magyar történészek miért nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a nyugati források közül jónéhányan  egyenlőségjelet tesznek az avarok (a hunok) és az ungrok (magyarok) közé, mondván, hogy ez csak e népek külső megjelenésének, hasonló természetének tudható be. Pedig ezeknek a történelmi forrásadatoknak a felismerése már sokkal korábban helyes mederbe téríthette volna az őstörténelmünket. László Gyula a könyvében már 1978-ban jelezte, hogy ebben az ügyben a nyugati források felé hajlik. A legegyszerűbben kifejezve úgy az avarok, mint a hunok és a magyarok is egy tőről, mégpedig – kutatásaim alapján—az ős subar-szabir tőről származnak és a nyugati forrásadatok e népek közötti egyenlőségjele indokolt.

Értékes László Gyula idézete Widukind-tól is, „a hunok, avarok, magyarok azonosak”, mely szerint a hun-magyar azonosság vagy rokonság történeti megfogalmazása szoros kapcsolatban van az avar néppel is. Ugyancsak nagy bizonyító erővel hat a Liber monosterii s, Wandregilisi megállapítása a verduni szerződéssel (843) kapcsolatban, hogy Lajos „az avarok, azaz a hunok vagy magyarok királyságát” is megkapta, míg a Vita s. Emmerammi pedig említi az „avarokat, kiket más elnevezéssel hunoknak és magyaroknak” neveznek. Az idézetben szereplő további bizonyítékok csak méginkább megerősítik azt a sokat mondó történelmi tényt, hogy a magyar őskori és ókori történelmet e népmegjelölések nélkül elképzelni lehetetlen, de ugyanakkor ezek a népmegjelölések egy és ugyanazon ősnépetnikumra vonatkoznak. A hunok és magyarok kapcsolatával már bővebben foglalkoztam, de az avarok magyar őstörténeti kapcsolatához még szeretnék annyit hozzátenni, hogy az avar szó azonos az ókori történetíróknál használt savar, savárd, szavar, szavárd = szabir szó jelentésével. Egyébként is az avar és savar szavak között csak egy ’s’ betű a különbség. Erre vonatkozólag több helyen találtam utalást kutatásaim folyamán. Jelenleg egy példával illusztrálom, Oláh Imre: A Nimrud hagyomány című könyvének 76. oldaláról:

„Az örmény geográfusok véleménye szerint egy-azon nép volt. Általában hol avar, hol pedig khus néven emlegetik őket. Így például Elizeus ’Az örményeknek a perzsák ellen viselt vallásháborúja’ című könyvében az ephtalíta-hunok nevét mindig felváltva emlegeti a khusokéval. ’A király (II. Yesdegird) táborba szállott a chusok ellen és hadseregét Hyrkantán keresztül Avar országba vezette.’

Ezek szerint az örmény geográfusok véleménye az volt, hogy az addig ephtalíta, kidarita, stb. nevet viselő fehér-hunok népe a tőlük sabar (s) avar néven ismert fehér-hunoknak, vagyis (a) var-hunoknak azon felekezetéhez tartoztak, akikben az I. Dárius perzsa király feliratain szereplő, egykor hatalmas humavarkák (homurgak) nemzetségének késői utódait kell látni. Ugyanezekben a hunokban ismerhetjük fel az oghuz-törökök által K. u. 565-ben legyőzött, majd később a 6. század végén a Kárpát-medencében újra megjelenő, s a középkori krónikások által ’var-konitának’ nevezett nép őseleit is, akiket László Gyula ’előmagyaroknak’ nevez.” És ezzel kapcsolatban a könyv 53. oldaláról idézem:

„Feltehetően ebből a formából képződött idővel aztán ki a Var-hun vagyis a hajdankori Avar név is, amit ne felejtsük, hogy krónikásaink sohasem neveztek avarnak, csak hunnak! Sőt a v=g, mássalhangzó hasonulás folytán – lásd, várad=gorod, Visegrád… – a továbbiakban már a Hun (a)-gar vagy az előmagyar, Onugor vagy Ungar név is levezethető.

Ám ha ezek után, a Humavar névformát továbbra is alapulvéve, ezt a kifejezést történelmileg  ellenkező irányban visszafelé gördítjük és az idők folyamán, a v=g betű igazolást ismét szemelőtt tartjuk, a sumir név eredeti formájához jutunk vissza. Amit pedig Prof. Badiny igazol, mert az ő érdeme volt először, hogy J. Oppert francia nyelvész nyomán, a sumir névszót elsőnek Hun-mag-ar-nak olvasta.

Ezek szerint a Hun név az idők folytán a következő változásokon ment keresztül:

Ku-mag-ar, Hun-mag-ar, Huma-varka,   

(Sabar, Savar, Avar, Aopar, Var, Par, Parni, Aparni, Párthus.)

Hun-avar, Var-kun, Varkonita, Várkony …

Huna-var, Hun (a) gar, Hun-gár (Kan-gar), Un-gár, On-ugor … Ugri, stb.”

Azt hiszem, az idézetekhez nem kell különösebb magyarázat és könyen érthető, hogy a savar (szabir) és az avar népmegjelölés között nyelvészetileg nagyon kevés az eltérés, de etnikailag nincs semmi különbség. Sőt az is fényesen kiviláglik, hogy a hun, hungár, onogur, avar szabir azonosság is félreérthetetlenül kimutatható. Tehát most egy újabb bizonyítékkal igazolódik a magyar őstörténelem megoldása, ha figyelembe vesszük az őstörténészek, történészek munkáiban szereplő, a magyarság ősi népcsoportjaira vonatkozó oly sokféle népelnevezést, és felismerjük azt a tényt, hogy ezek a népcsoportok egy közös tőről származnak: kutatásaim szerint a subar-szabir népcsoporttól.

László Gyulatól idézem az onogurokról szóló következő idézetet a könyvének 183. oldaláról:

„Bár sok megoldatlan kérdés, sok nyított feltevés marad a jövendő kutatásra, nem hiszem, hogy az előbbiekben előadottak után bárkiben is kétkedés maradna, hogy a ’kettős honfoglalás’ feltevése felelőtlen ötlet lenne csupán. Sőt az a meggyőződésem –amiről már szóltam -, hogy ezekután legalábbis zárójelben közölni kell a szövegeknél, amikor eddig csak ’magyar’t fordítottunk, hogy milyen megjelölés jelöli azt a népet, amelyről szó van: türk, ungar, magyar, szavard vagy baskir. Eddigi fordításaink ugyanis akarva-akaratlan bizonyítottnak veszik, hogy mindezek a népnevek egyetlen népet, a mai magyar népet jelentik. Ez valóban az egyik lehetséges felfogás, hiszen például Anonymus több helyen írja: ’… idegen beszédében hungarusnak, a maga nyelvén magyarinak’… miért hívják a szittya földről kiköltözött népet hungárusoknak. Hungárusoknak Hungvárról nevezték el őket, azért, mert a slovének meghódítása után … ott jó soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost Ügek fiát hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungárusoknak. ’Bár ez Anonymus nyelvészkedésének eredménye, de egy dolog mégis kiderül belőle: a honfoglalókra hazánk területén ragadt a hungarus, azaz onogur név!’ Kézai is úgy tartja, hogy az Ung folyóról neveztek minket ungarusnak. A ránk vonatkozó népnevek egyeztetésére azonban a főforrás György barát krónikájának folytatása. Ez a mű még a X. században készült, és egy 836-38 közti eseményt beszél el. Ebben arról van szó – s az onogurok története kapcsán már hivatkoztunk erre az adatra -, hogy a felkelt macedónok ellen a bolgárok ’az ungrokhoz folyamodtak’ segítségért. (Az esemény valahol az Al-Duna táján játszódott le). Mármost a szövegben az ungrok segítségével kapcsolatban ekként emlegetik őket: ’A türkök pedig mondták nekik’,  ’ismét hunok jelentek meg’. Eszerint tehát ugyanazt a népet hol ungroknak, hol türköknek, hol hunoknak nevezi a forrás, tehát voltaképpen egy népet három névvel illet. Csakhogy a forrás magyarázatának más lehetősége is van, s erre már Moravcsik Gyula, bizánci forrásaink nagy tudósa is gondolt. Ez pedig a következő: egy-egy hadjáratban mindegyik fél sok segédcsapattal jelenik meg. Erre annyi példát lehetne idézni, hogy végére sem jutnánk. Ekként az ungrok is türk meg hun segédcsapatokkal együtt szállottak hadba, tehát egyáltalán nem bizonyos, hogy a három név egyetlen népet jelöl. Liudprand (kb. 920-972) az augsburgi csata leírásában ugyancsak felváltva használja az ungrit és a türköt. Talán az avarkori onoguroknak és Árpád türkjeinek közös vállalkozása volt ez? Ibn Ruszta, a 930-as évek táján – tehát a honfoglalók kortársaként – író arab földrajztudós, egyetlen mondattal intézi el népünk származását: ’A magyarok pedig a türkök egyik fajtája’. Bölcs Leó császár (886-912), aki kortársa volt a honfoglalásnak, valamint fia Biborbanszületett Konsztantin (913-959), a honfoglalást mint a ’türkök’ művét írja le, ám tudja, hogy a türköket régen ’savartoi aszfaloi’-nak nevezték.”

Ezt az idézetet László Gyula azzal kezdi, hogy nem hiszi, hogy a „kettős honfoglalás” feltevése felelőtlen ötlet lenne csupán. Természetesen nem felelőtlen ötlet a saját kutatásaim alapján sem, csupán azzal egészíteném ki a feltevést, hogy éppen az idézetben előadottak alapján: már őseink honfoglalásának kell tartanunk a Kárpát-medencében Atilla hunjainak a megjelenését is, sőt az i. e. 6. századi szkiták-szittyák, sőt a könyveimben többször jelzett i. e. VI. évezred-táji ős-szabir-magyarok jelenlétét is a Kárpát-medencében (Kőrös-Kultúra). Tehát amíg a legnagyobb örömmel üdvözlöm László Gyula „kettős honfoglalását”, mert korszakalkotó feltevésnek számított akkor, de nem lehet itt megállnunk, mert őseink  korábbi, Kárpát-medencei honfoglalásai szintén a mi őstörténetünkhöz tartoznak, sőt véleményem szerint csak úgy tudunk eligazodni a magyar őstörténelem útvesztőiben, ha tudjuk, hogy ezek a sokféleképpen elnevezett népek mind egy közös tőről származnak. Ismétlem, Padányi szerint, aki tíz évig behatóan tanulmányozta a nyugati történészek munkáit: csak a görögök hetven-féleképpen nevezték a magyarság őseit. Magam is csak ismételni tudom, hogy mindezeknek a népeknek a közös őse a subar-szabir nép, elsősorban az idézetben szereplő hun, avar és magyar népetnikum. Ha a nagy felkészültségű és kiváló történészünk László Gyula felismerhette volna ezt a történelmi tényt, akkor már régen megírhatta volna a magyarok valódi őstörténetét, de a külföldi, főleg a nyugati forrásadatok hozzáférhetetlensége is akadályozhatta ebben a felismerésben. De magánbeszélgetéseiben nem zárkózott el a mezopotámiai ősmagyar kapcsolatok és eredet lehetőségétől sem. Éppen ezért kísértem figyelemmel Padányi Viktor és László Gyula munkásságát a szabir-onogur származáselméletünk megírásakor.

László Gyula megemlíti az idézetben, hogy legalábbis zárójelben közölni kell azokat a népneveket; türk, ungar, magyar, szavárd, vagy baskir, akiket eddig „magyar”-ként fordítottunk. Ez az érdekes megjegyzés egyáltalán nem kisebbíti a magyarok viszonyát a többi rokonnak tartott népcsoporthoz, sőt inkább megerősíti, mert „mindezek a népnevek egyetlen népet, a mai magyar népet jelentik” Az idézet szerint a hunokat is sokszor hozzák kapcsolatba az ókori és középkori történetírók a magyarokkal. Pl. Liudprand, aki felváltva nevezi ungrinak és türknek, vagy Ibn Musztafa, aki egyenesen a türkök egyik fajtájának mondja a magyarokat, míg Bölcs Leo és fia a Biborbanszületett Konsztantin a honfoglalást mint a türkök művét írja le, tudván, hogy a türköket régen  „szavartoi aszfaloi”-nak nevezték.

Az ONOGUROK PADÁNYI VIKTOR ELMÉLETE ALAPJÁN

Miután Padányi Viktor a valódi magyar őstörténet szempontjából híressé vált Dentumagyaria (1963) című könyvében tudományos hozzáértéssel, magyaros virtussal és szeretettel kifejtette, hogy a magyarság a szabir és onogur nép összeötvöződéséből jött létre Árpád nagyfejedelmünk vezetésével a Kárpát-medencében, illő bemutatnom Padányi onogurokra vonatkozó megállapításait. A szabirok ősiségével foglalkozó munkáimban bővebben bemutattam Padányi szabirokra vonatkozó megjegyzéseit. Könyvének 240. oldalán megállapítja: “A szabirság történetével lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy annak egy feltűnő komplexumát tárgyalás alá ne vegye az ember, és ez a komplexum a modern formában ‘magyar’ névnek feltűnő és évezredeken át állandó előfordulása a szabir földdel és szabir néppel kapcsolatban.”

Padányi tehát már a múlt század derekán meglátta (számos külföldi, főleg nyugati  forrásmunkában való tanulmányozás után), hogy a magyarság nem finnugor, hanem szabir és onogur eredetű. Padányi azt is megállapította, hogy a szabir népetnikum volt az erősebb és nagyobb a vérszerződésben szövetkező törzsek között. Felvetette azt a gondolatot is, hogy a szabirok valószínűleg Mezopotámiából indulhattak történelmi útjukra és a jövő magyar történész nemzedéknek lesz a feladata ennek a történelmi mozzanatnak a kifürkészése. Ez a felhívása késztetett arra, hogy a szabir-magyar őseink eredetét keressem a legkorábbi igazolható időszakból. A szabi-magyarok őstörténete című könyvemben a régészeti leletekre támaszkodva, és A szabir-magyarok a “sumirok” tanítómesterei című munkámban főleg nyelvészeti forrásokra alapozva adok számot eredetünkről. Mindenekelőtt a „sumirok”, majd a szabirok őstörténetét kutattam, főleg angol és német sumerológusok eredeti munkái alapján és arra a következtetésre jutottam, hogy Mezopotámiában már ötezer évvel a „sumirok” megjelenése előtt élt egy autochton, őshonos nép, akiket a sumir ékírásos táblák SA, SU, SUBAR néven neveznek. Rájöttem arra, hogy ez a népetnikum lehet a Padányi által feltételezett szabir népetnikum őse is. Főleg nyugati régészek, történészek munkáira alapozva írtam meg A szabir-magyarok őstörténetét.

A szabirokra és onogurokra, mint őseinkre vonatkozóan fontos megállapításokat találunk Padány könyvében (Dentumagyaria a 126. oldalától kezdődően):

“Mióta aztán a szumir-magyar nyelvrokonság, sőt a szumir-etruszk-magyar nyelvrokonság (Lásd V. A. Padányi: ‘A New Aspect of the Etruscan Provenance’, azaz: ‘Az etruszk eredet új megvilágításban’ című tanulmányát) semmi esetre sem alaptalanul jelentkező ténye felbukkant, egy szabir-magyar viszonosság fentiekben summázott tüneteit egyszerre a bizonyosság ereje tölti meg s ez a bizonyosság egyszerre kardosan és páncélosan lép a ‘finnugor’ elmélet és a finnugor teóriára épített ‘hivatalos’ magyar történettudományi hipotézis elé.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még nem azt kéri száztíz esztendőnek száztíz magyar tudósától számon, hogy miért és mennyiben ‘finnugor’ nyelv a magyar nyelv, sőt még csak nem is az egyelőre a kérdés, hogy milyen alapon lett ‘finnugor’ a magyar őstörténet is.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még csak azt kéri számon, hogy miért, s hova sikkadt el a délkaukázusi eredet már 150 évvel ezelőtt felismert lehetőségének teljes és gondos anyaggyüjtése? Hova sikkadt el a Közép-kelet ókortörténetének magyar művelése és miért nem mozdított meg a magyar tudománypolitika 110 éven keresztül egyetlen szalmaszálat sem a szumir nyelv és archeológia művelése érdekében, azután sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szumir ragozó nyelv?

Miért tanulmányozta a magyar nyelvtudomány csak a finnugor anyagot?

Az ember eltűnődve csóválja a fejét azon, hogy őstörténetünk számos különböző adalékai tömegében milyen kevés figyelmet szentelt történettudományunk annak a körülménynek, hogy a honfoglaló magyarság nem egy nyelvet beszélő mennyiség volt, hanem két különböző részből tevődött össze, amely két rész két különböző nyelvet beszélt.

Méginkább nő a csodálkozás, ha az ember tekintetbe veszi, hogy az árpádkori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok summázása szerint, a honfoglaló magyarság zömének egyik (és nagyobbik) fele az u. n. Kaukázus-turanid fajhoz, a másik (és kisebbik) fele pedig az u. n. kelet-balti fajhoz tartozott.

Hogy a Kárpátmedencét megszálló törzsszövetség, melyről pozitive tudjuk, hogy mindössze néhány évvel a honfoglalás előtt alakult meg, két különböző néphez, sőt fajhoz tartozó törzsekből szerveződött nemzetté össze, őstörténetünk egyik legkétségtelenebb ténye. Az etelközi vérszerződés szinte már közhely, olyan tény, amit még a magyar történettudomány Bach-huszárjai közül is kevesen mertek kétségbevonni, viszont a kétszerkettőnél is nyilvánvalóbb, hogy egy népnek, ha előzőleg is egy kötelékben élt, nincs szüksége ’vérszerződésre’. Ha a honfoglaló nép, előzőleg kazár fennhatóság alatt, egy közös ’kende’ vezetése alatt, tehát egy és ugyanazon szervezetben élt, mint faji egység, már századok óta együtt, akkor az etelközi ’vérszerződés’ értelmetlen és indokolatlan ostobaság. 

Antropológiai vizsgálataink, a honfoglaló törzsek két különböző nyelvet beszélő volta, a tény, hogy honfoglaló őseink törzsszövetsége különböző összetevőkből formális szerződéssel állt egyetlen politikai kategóriává össze, a legkisebb kétséget is kizáróan bizonyítják, hogy népünk, különböző csatlakozott elemeket nem számítva, két fajilag és nyelvileg különböző nép összetétele.

Az egyik nép, a hazai és külföldi történelmi kútfők és a hagyományok, valamint a kultúrális jelek és antropológiai megállapítások szerint kétségtelenül és vitathatatlanul a délkaukázusi szabir nép, a másik pedig szintén történelmi (főleg külfüldi) kútfők, népemlékezetünk és antropológiai megállapítások szerint a volga-vidéki onogur nép.

Úgy hiszem, hogy szinte apodiktikus formában ki lehetne mondani, hogy a ’magyar’ nép a szabir néphez tartozó törzsek és az onogur néphez tartozó törzsek 9. sz.d-i szövetkezéséből jött létre és szinte csodálatos, hogy ezt a magyar történettudomány már régen ki nem mondta. Szinte már csodálatos, hogy Hóman Bálint szerint a honfoglalók onogur törzsek voltak, akik ’szabir elemeket is hoztak magukkal’.

A magyar mondák és hagyományok, a középkori magyar krónikák, a középkori és koraközépkori bizánci, örmény és perzsa kútfők, egy magukkal hozott délkaukázusi kultúra jelenlétének számos jele, a délkaukázusi térben található számos ’magyar’ vonatkozású földrajzi és archeológiai ténynek ’szabir’ társaságban való megjelenése, a honfoglaló magyarságnak a honfoglalás után még hosszú időn át fenntartott délkaukázusi kapcsolatai, a magyarság ’másik’ nyelve, végül pedig az antropológiai felvételeknek eredménye, mint csodálatos egybevágó és egy pontban összefutó, azonos bizonyítékok összefoglalása után annak ki nem mondásához, hogy a honfoglaló magyarságnak igen jelentékeny hányada a szabir népből származik, már határozottan és letagadathatlanul a kedvenc apriori hipotézishez való konok és nem túlságosan ’tudományos’ ’ragaszkodás’ kellett.

Annak a kimondása ugyanis, hogy népünknek csak egyik - és nem a legnagyobb -összetevője volt onogur, egyszerre óriási őstörténeti lavinát indított volna el.

Ennek a ténynek őstörténetünket illetően perdöntő fontossága van. Azt ugyan is, hogy merre vezet a magyarság őstörténetének útja, a délkaukázusi térbe-e, vagy az urali erdők veremlakásai felé visszafelé haladva, az dönti el a két összetevő szétválási pontjánál, hogy a kettő közül melyik a súlyosabb, nagyobb és fontosabb összetevő, a szabir-e, vagy az onogur? Ezt pedig az dönti el, hogy melyik kategóriából származott a Megyer-törzs.”

Érdemes elidőzni e Padányitól vett idézet felett. Annál is inkább, mert ebben az idézetben a valódi magyar őstörténelem megoldásának a titka rejlik. Nézzük mindjárt az idézet első bekezdését: 

Látjuk, hogy a sumir-magyar nyelvrokonság felvetésével Padányi a Közel-Kelethez kapcsolja a magyar nyelv eredetét és kialakulását. Nos kutatásaim szerint szintén a Közel-Keletről ered a szabir (a nemzetközi szakirodalomban subar) nép, mintegy ötezer évvel korábban a „sumirok” megjelenése előtt.

Padányi felveti a sumir-etruszk-magyar nyelvrokonság kérdését is, amit Mario Alinei olasz professzor: Etrusco: una forma arcaica di Ungherese című 500 oldalas könyve is igazol. Azt állítja, hogy az etruszk nyelv az ősi magyar nyelv egyik formája. Tudnunk kell, hogy az etruszkok szintén Mezopotámiából indultak történelmi útjukra, majd (a mai Itália területén) hatalmas kultúrát hoztak létre, míg vándorló germán törzsek le nem igázták őket. A híres olasz művészet gyökerei ebből az etruszk kultúrából erednek. Alinei professzornak azon állítása, hogy „az etruszk a magyar ősnyelv egyik formája” viszont nem csak Padányi az etruszk-magyar nyelv rokonságára vonatkozó elméletét támasztja alá, de feltételezni engedi az etruszk-magyar folytonosságot, rokonságot, mely a mezopotámiai térkörből indul, és kutatásaim bizonysága szerint mindkét népcsoport subar-szabir ősiséggel rendelkezik, és mint Padányi írja: „egy szabir-magyar viszonosság fentiekben summázott tüneteit egyszerre a bizonyosság ereje tölti meg”.

Padányi azt is megállapítja, hogy a magyarság szabir-magyar eredet-elmélete mindinkább bizonyossá válik, a finnugor teoriára épített hivatalos történettudományi hipotézissel ellentétben.

Az idézet második bekezdésében Padányi azt állítja, hogy a magyarság délkaukázusi eredete egyre szilárdabb alapon áll és még nem azt kérdi számon „száztíz esztendőnek száztíz magyar tudósátul”, hogy „miért és mennyiben ‘finnugor’ nyelv a magyar nyelv, sőt nem is az egyelőre a kérdés, hogy milyen alapon lett ‘finnugor’ a magyar őstörténet is.” Erre a két kérdésre Padányi a harmadik bekezdésben így válaszol: A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabb ténye egyelőre még csak azt kéri számon, „hogy miért, s hová sikkadt el a délkaukázusi eredet már 150 évvel ezelőtt felismert lehetőségének teljes és gondos anyaggyüjtése? Majd Padányi a harmadik bekezdésben azt kérdi, hogy hová sikkadt el a Közel-kelet ókortörténetének magyar művelése és miért nem mozdított meg egy szalmaszálat sem a magyar tudománypolitika 110 éven keresztül a sumir nyelv és régészet művelése érdekében,  „azután sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szumir ragozó nyelv?”

Padányi ezen megállapításához még hozzá kell tennem azoknak a nem magyar tudósoknak, történészeknek és nyelvészeknek a névsorát, akik a sumir magyar nyelv rokonságát megállapították, leírták és tudósították. Lássunk néhány példát:

Jules Oppert francia keletkutató az elsők között állította fel azt az elméletet, hogy a sumir nyelv egy turáni, vagy ural-ajtáji és legközelebbi ma is élő rokona a magyar nyelv, úgy szerkezetében, mint szókincsében. Azóta nagyon sok tudós idézte már Oppert erre vonatkozó megállapítását, köztük a legtöbb agyagtáblát fordító Samuel Noah Kramer is, aki azt írta, hogy Oppertnek nagyon brilliáns meglátása volt, amikor megállapította, hogy a sumir nyelv szerkezetében hasonló a magyarhoz.

Francois Lenormant keletkutató 1873-ban kezdte el hatalmas, kiváló munkáját az Etudes Accadiennes-t a sumir tudományokról, amelyben kijelentette, hogy az ős Közel-Kelet nyelvei között a sumir egyedülálló volt, s miután ragozó, ugyanabba a nyelvcsoportba tartozik, mint a finn és a magyar.

George Roux, a francia orvosból lett híres régész és asszirológus írta: (Ancient Irak, 1964, 76. o.), hogy „a sumir nyelv, mint agglutináló nyelv abba a csoportba tartozik, amelyet különböző dialektusokban Magyarországtól Polinéziáig beszélnek.”

Gordon Childe, The Daube in prehistory (A Duna a történelemelőtti időben Oxford, 1929.) című, a Duna-völgyi kő- és bronzkorszakról szóló alapvető könyvében írja, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában.”

H. Sayce, a neves oxfordi professzor Archeology of the cuneform inscriptions (Az ékírás feliratok régészete, London 1927.) című könyvében írja: „Sumertól keletre a nyelv ragozó (agglutinativ) típusú, mint ahogyan Sumerban is volt. És azokban a napokban, amikor a civilizáció ott felnőtt, egyáltalán nincs semmi nyoma annak, amit mi hajlító nyelvnek mondunk... A babiloni kultúra annak a fajtának köszönheti az eredetét, amelyiknek a nyelve olyan volt, mint a finn, a magyar és a japán.”

Jaquetta Hawkes: Prehistory and the beginnings of civilization (A történelem-előtti idő és civilizáció kezdete, New York, 1963. 635 o.) idézi Woolley professzor az UNESCO egy kézikönyvében közzé tett véleményét a sumir-magyar nyelvrokonságról: „A sumir egyedülálló volt az ős Közel-Kelet nyelvei között, s miután ragozó, ugyanabba a nyelvcsoportba tartozik, mint a finn és a magyar”.

Samuel Noah Kramer, Sumerians című könyvének 306. oldalán írja: „A sumir ragozó nyelv, nem hajlító, mint az indo-európai vagy a semita. A gyökerei (szótő) nagyjából változatlanok. Nyelvtani egységének az alapja inkább az összetett szó, mintsem az egyedül álló szó. Nyelvtani részei igyekszenek megtartani a független felépítésüket, mintsem bonyolultan hozzáragadnának a szótőhöz. Szerkezetében tehát nagyon hasonlít az olyan ragozó nyelvekhez, mint a török, magyar, és néhány kaukázusi nyelv.”

C. G. Gostony, a Párizs-i Sorbonne Egyetem híres sumerológus professzora, a Dictionaire d’étimologie Sumerienne et grammaire comparée (1975) szerzője írja: „A magyar nyelvben a sumir nyelv 53 alkotó eleme közül 51 megtalálható a jelenkori magyar nyelvben. Amin az idegen nyelvű tudósok annyit töprengenek, az az agglitunáló, vagyis ragozó nyelvet beszélő magyar nyelvésznek csaknem természetes, mert a sumir nyelv is agglutináló, ellentétben a flexibilis indo-európai vagy semita nyelvekkel... A sumir nyelv csak az ősturáni, őstörök vagy uralajtáji, kaukázusi nyelvekkel mutat nyelvrokonságot, ősi jellegét legjobban a magyar nyelv őrizte meg.”

A „sumir”-magyar nyelvrokonságot vallja sok magyar - nem finnugor elkötelezettségű – tudós, történész, kutató is. Közülük a legnevesebbek: Varga Zsigmond, Bobula Ida és Badiny Jós Ferenc stb.

Nos ezekután elgondolkodhat a hazáját szerető magyar ember, hogy volt-e még valaha egy nemzet, egy nép, amelyik engedte volna, hogy a történelmét idegenek írják, meggyalázzák, lealacsonyítsák és elferdítsék, sőt még mindezt türelemmel elviselte volna? Mennyi tudós rokonítja a magyar nyelvvel a „sumir” nyelvet, az első írást és az írott történelmet létrehozó nyelvet, de ezt a tényt finnugorász történészeink már 150 éve meg sem említik! De ma már nem fér kétség ahhoz, hogy a finnugorizmus megbukott. Már csak a magyar népnek kell a tudomására hozni a valódi eredetét.

McCartney, a legnagyobbnak tartott angol történész írta, hogy csak azt sajnálja, hogy nem magyarnak született, mert olyan szép a történelme. És ő még el sem juthatott odáig, hogy megismerhette volna a szabir-magyar őstörténelem régészeti leletekkel igazolt kezdetét.

Az idézet következő két bekezdésében Padányi azt kérdezi, hogy miért tanulmányozta a magyar nyelvtudomány csak a finnugor anyagot? Majd megállapítja, hogy őstörténetünk számos különböző adalékainak tömegében milyen kevés figyelmet szentelt történettudományunk annak a körülménynek, hogy a honfoglaló magyarság két különböző részből tevődött össze és ez a két rész két különböző nyelvet beszélt.

Tudjuk, hogy az osztrák elnyomó politika erőszakolta ránk a finnugor elméletet, nemzeti szellemünk és önérzetünk megtépázására és tönkretételére. Most ezért csak a honvisszafoglalók két-nyelvűségével és a két különböző népcsoport-összetételével foglalkozom.

Vitathatatlan történelmi tény, hogy Árpád nagyfejedelmünk vezérei vérszeződést kötöttek (a legtöbb történész szerint i. u. 891-ben). Ezt a tényt a finnugorisztika tudománya is elismeri. A különbség csak az, hogy a finnugorisztika tudománya nem nevezi meg a két szerződő fél etnikai hovatartozását, általában az összes szerződő vezért onogurnak nevezi, de akkor szükségtelen lett volna vérszerződést kötni. A vérszerződő felek kétnyelvűsége is igazolt. Árpád népének kétnyelvűségét a finnugorisztika is elismeri. Ezért is érthetetlen, és logikátlan, hogy nem hajlandó elismerni azt a történelmi tényt, hogy az onogur mellett a másik népcsoport a szabir, amit Padányin és jómagamon kívűl számos külföldi és magyar történetíró is elismer. Padányi fogalmazta meg a legpontosabban, (a könyvének 130. oldalán) hogy melyik volt a szabirok vezértörzse:

„A Megyer-törzs hovatartozásának kétségtelen és korrekt megállapítása dönti el a kérdést, hogy melyik vonal jelenti a magyar nemzet történetének folytatását a hofoglalástól visszafelé, mert amelyikhez az tartozott a két összetevő közül, nemzetünk eredetének az a főága. A másik csupán mellékág, amely belefolyt.

A magot, ami körül a honfoglaló törzsszövetség létrejött, majd aztán nemzetté kristályosodott, a Megyer-törzs jelentette.

A Megyer-törzs fejedelme lett a létrejött törzsszövetség vezetője. A Megyer-törzs adott a kialakuló nemzetnek 412 éven át uralkodó családot és az adta a nevet, melyet a mai napig visel. A Megyer-törzs volt a honfoglalás kezdeményezője, irányítója, a Megyer-törzs szervezte a meghódított területet országgá és a Megyer-törzs köré tömörültek a többiek. – a Megyer-törzs a magyarság kétségtelen és vitathatalan magja és a magyar történet a honfoglalástól vissszafelé a Megyer-törzs története név és lényeg szerint egyaránt.

A kérdés, az őstörténetünkben rendet teremtő kérdés az, hogy szabir volt-e a Megyer-törzs, vagy onogur? És ha szabir volt, vajjon egyetlen szabir törzs volt-e hát a többi csupa-onogur törzsek között?

Történettudományunk talán legsúlyosabb tévedése az volt őstörténetünk problémájának kezelésében, hogy a Megyer-törzset a priori onogur törzsnek tekintette. Ha ezt a hibát a vogul-gyökök következtében el nem követi, a magyar őstörténet problémája régen meg lenne oldva.

Hogy ez a súlyos hiba előállt és nyolcvan év alatt sem volt képes a magyar történettudomány korrigálni, azért kizárólag azok a felelősek, akik mindkét nemzeti tudományunkat a vogul-gyökökre építették át. Hogy ezeknek az embereknek a hatása (és erőszaka) milyen elképesztő mértékben érvényesült, az akkor tűnik ki igazán, ha átgondoljuk, hogy a Megyer-törzs egyszerűen nem lehetett onogur törzs és erre 80 év alatt nem jött rá senki.

Nem a középkori magyar krónikákra és nem Konstantinos Porphyrogenitos ezerszer idézett könyvének ezerszer idézett harmincnyolcadik fejezetében foglaltakra utalok, ahol az ezer évvel ezelőtt élt tudós bizánci császár két Árpád-unokának, tehát a Megyer-törzs két prominens tagjának közlése alapján írja meg, hogy az ősöket nem türköknek, hanem „asphali” szabiroknak hívták, elvégre ha ezt a magyar történettudomány Konstantinosznak nem hitte el, miért higgye el ezt a kútfőhivatkozást nekem.

E sorok írója kétszerkettőre hivatkozik, amit meg nem cáfolhat semmiféle forráskritika, és a „kétnyelvet beszélő honfoglaló magyarság”, meg a „vérszerződés” tényeiből s e két tény nyilvánvaló hátteréből indul ki.

Az onogur törzsek hosszú évszázadokon át szervezetszerűen együttélő kötelék, „nemzet” voltak. Ez a kötelék, illetőleg az, ami ebből megmaradt, Kr. u. 680 óta, Onoguria megdöntése óta, mint tulajdon egykori birodalmának határőrvidékére kitelepített gyepü nép, kazár fennhatóság alatt, egy a kazár kormányzat által kinevezett katonai kormányzónak, a „kendének” a kormányzata alatt élt bizonyos autonómiában. A győztes kazárok által a vereség után „detronizált” uralkodó család, a „gyula-ház” hatáskörét ez a kende veszi át és ez a kende kezdetben valószínűleg nem is onogur, hanem valami más, kazár szempontból megbizhatóbb elem, talán kök-türk, talán más meghódított Onoguria segédnépei sorából. Ennek a kendének onogurok élére helyezett családja és törzse az évszázadok folyamán az onogur törzsek között élve bizonyos fokig és értelemben esetleg el is onogurosodott, és mint aféle „labanc” gyakorolja a hatalmat a kazár kormány intenciói szerint. Maguk az onogurok, talán hagyomány tiszteltből, talán dacból hallgatólagosan és önként tanúsítanak tiszteletet az egykori uralkodó család törzsvezéri státusba lesűllyedt feje, a gyula iránt is, aki Attila leszármazottja. Erről a családról Hóman Bálint azt állítja, hogy ez Álmos családja és ennek a törzse, a gyula törzs a – Megyer-törzs.” 

Analizálva Padányinak a magyarság eredetére vonatkozó perdöntő megállapításait, a fenti idézetben vizsgáljuk meg közelebbről a Megyer-törzs, a Megyer név eredetét. Először is hivatkozom Moravcsik Gyula professzorra, a neves Bizánc-kutatóra, aki Bizánc és a magyarság (Budapest, 1950.) című könyvében részletesen foglalkozik az Atilla halálát követő időszakban a Boszporusz környékén élő hunokkal. Közli, hogy a hunok fejedelme, Gordász Jusztiniánusz császár uralkodásának első évében – 527-28-ban – áttért a keresztény hitre és maga a császár volt a keresztapja. A bizánci udvar taktikája és szokása volt ez a „nomád”, vagy „barbár” népek támadásainak az elhárítására. Gordász fejedelem aztán Bizáncból hazatérve egész népét – erőszakkal – igyekezett megtéríteni. Miután a nemesfémből készült ősi kis bálványokat is összeszedette, beolvaszttatta és bizánci pénzre cserélte, az ősi vallásához és hagyomáyaihoz ragszkodó nép papjai biztatására és vezetésével fellázadt, Gordászt megölte és testvérét” (ez ókori szóhasználat) – valószínüleg egy másik törzs fejét – Maugeriszt (Mogerisz), a lázadók vezérét választotta fejedelmévé.

„Mogerisz népe ekkor vette át a törzszövetség vezetését a szabir hunoktól és így lett a magyar nép neve Anonymus szerint: Dentu Moger, vagy Döntőmagyar. Ez az ’őrségváltás’ – jóval –Atilla – hun – bírodalmának összeomlása után történt.”

A megyer törzs eredetéről Dr. Láczai Ervin kutatótársam érdekes adatokat közöl egy előadásában:

„A Megyer törzs eredete

Xenophon görög történetíró és hadvezér (Kr. e. 434-355) nyolc köyvet hagyott hátra az utókor számára. Anabasis című könyvében, amely valójában egy hadi napló, érdekesen írt a Perzsia királya, Artaxerxes elleni háborúból (Kr. e. 401) visszatérő 10.000 főt számláló vert görög zsoldos hadsereg útját ellenséges országokon, főleg Kisázsián keresztül vezette. Írja, hogy a sereg Trapezung felé haladtában egy folyóhoz ért, mely a macarok és a szkiták tartományai között a határ volt. A görögök át akartak kelni a folyón, de a másik parton macarok állták útjukat, akik pajzsokkal és kopjákkal voltak felfegyverkezve és szőrrel borított bőrkabátokat viseltek, csatarendbe fejlődtek és kiabáltak. A görögök közül az egyik gyalogos katona Xenophohoz lépett és mondta, hogy ő fogolyként került Athénbe, ez az egykori hazája és szeretne velük beszélni. Hosszas alkudozás után és biztosítékok adása ellenében a macarok megengedték az átvonulást.

Magyar történészek közül erről az eseményről először Budai Ézsiás (1766-1841) debreceni református kollégiumi történet és klasszikus nyelvek tanára 1808-ban Debrecenben kiadott történelemkönyvében, majd Padányi Viktor 1956-ban Buenos Airesben kiadott: Dentumagyaria című könyvében emlékszik meg. Mindketten avval a megjegyzéssel, hogy ezek a magyarokkal lehetnek talán azonosak.

Ez a terület az oszmán törökök 1225. évi betörése óta török terület. Különös, hogy egyetlen magyar történész 1808. óta nem gondolt arra, hogy erre a kérdésre választ keressen a török szótárban, hiszen ez török terület. A török szótár szerint török nyelven macar magyart jelent, Macaristan Magyarországot.

Ezen a területen találja Padányi Viktor Dentumagyaria könyve szerint a Madar nemzetségbeli Opost, aki seregével észak felé menekül a túlerőben lévő arab hadsereg elől. Ez az Opos Padányi leírása szerint Ügek fejedelem dédapja, Álmos fejedelem ükapja, az Árpádház eddig névszerint ismert legrégibb őse, a magyar, vagy megyer törzs első ismert fejedelme. Ez arra enged következtetni, hogy ez a Fekete tengertől 130 kilométerre délre eső terület a Megyer törzs országa volt már Kr. e. 400-ban és nem tudjuk, hogy már hány évszázaddal előbb is. Érdekes ezt egybevetni avval, hogy Bíborban született Konstantin bizánci császárnál követségben járó Árpádházi hercegek, Tormás és Bulcsu, akik Árpád unokái voltak, azt mondják a császárnak, hogy ők Subartuból származnak, márpdig ezt a területet, ahol Xenophon macarokat talált, annakidején a Sumer birodalom északi, Subartunak nevezett tartományát magában foglalta.

Oposnak a fia, akit Kézai Simon krónikásunk már megnevez és Chabának, azaz Csabának ír, aki felszabadító hadjáratot indít Kr. u. 751-ben a régi haza felszabadítására, amit az arab trónviszály tett lehetővé. A trónviszály azonban néhány éven belül megoldódik és Kr. u. 756-ban a Csaba által felszabadított ország fokozatosan tért veszít. A lakosság menekül a kegyetlen arab uralom elől és az Opos által a Kaukázus hegységtől északra alapított magyar gyarmat feltöltődik a régi ország menekültjeivel. Ezzel megalakul a Kubáni Magyarország, amelyről már Kézai Simon krónikásunk is tud. Innen kezdve írja meg Dentumagyaria, azaz Don menti Magyarország, majd a vérszerződés megtörténte után a hét törzs egyesülésével megalakult magyar nemzet nyugat felé vonulásával a Kárpát medencében alapított Magyarország történetét.”

Moravcsik Gyula Dentu Moger, Döntőmagyar megjelölésével kapcsolatban idézem Novotny Elemér analizisét:

„Dentumoger:

Sumirul: Di-en-tu muh-ger

Analizis: Di/vagy gi/ = törvény, igazság

en /e-ne/ = ő – övé – itt akuzativusz eset

tu /vagy du = tesz, csínál

muh /vagy mah/ = magasztos

ger /vagy gar/ gyermek, fiú

Jelentése: Törvényt /vagy igazságot/ - tevő = döntő moger vagy magyar”.

A Padányi idézet második bekezdése rövid, de annál fontosabb a valódi magyar őstörténet és elsősorban a honvisszafoglalás (895-96) meghatározása szempontjából. Tudniillik vitathatatlan – és ezt minden történész elismeri -, hogy a Megyer-törzs volt a honvisszafoglaló törzsszövetség magja. A harmadik bekezdésben látjuk, hogy Padányi bemutatása szerint is a Megyer-törzs volt a vezértörzs, Árpád nagyfejedelem a Megyer-törzs törzsfője, tehát mint fővezér irányította a honvisszafoglalást, megszervezte az országba a letelepülést, a Megyer törzs foglalta el az ország közepét és a többi törzs körülötte helyezkedett el. Árpád elnökölt a Kárpát-medencei első új országgyülésen Pusztaszeren, ahol felosztották az ország területét a törzsek között. Ez a nemzetalapító nagy gyülés (szer) az első ilyen országalapító gyűlések közé tartozik Európában, és fényes bizonyságot tesz a magyarság honalapító és honszervező tehetségéről, tudásáról, amely népünk igen korai, „sumirok” előtti, szabir (subar) ősiségből származik, a kutatásaim alapján.

Az idézet negyedik bekezdésében Padányi írja, hogy „a kérdés, az őstörténelmünkben rendet teremtő kérdés az, hogy szabir volt-e a Megyer-törzs, vagy onogur?” És a kérdés folytatódik, hogyha a Megyer-törzs szabir volt, akkor az egyedüli volt-e a többi onogur törzs között? Jómagam is felteszek még egy igen fontos kérdést: hogyha szabir volt a Megyer-törzs, akkor ezek a szabirok csak a klasszikus történetírók (Herodotos, Strabo, Xenophon, Plinius stb.) műveiben szereplő szabirok (Saspeires, Saberoi stb.) voltak-e, vagy ősiségük visszavezethető a klasszikus történetírók előtti ókori, őskori szabir néphez, akiket subar néven ismer az őstörténettudomány?

Tehát szabir volt-e a Megyer-törzs? Padányi válasza, hogy elképzelhető két egyidejű, de különböző képlet létezése, mely szerint miért ne lehetett volna Meotiszban egy kaukázus-turanid fajú Dentu-Magyaria és tőle észak-északkeletre egy kelet-balti-fajú „Lebédia” ugyanabban az időben? Padányi szerint egy tucat érvet lehet felsorolni amellett, hogy Dentu-Magyaria és Lebédia egyidőben, egymás mellett létező két külön politikai, etnikai és nyelvi kategória volt: Dentu-Magyaria, központi törzse a Megyer és a feje Álmos, és Lebédia, a Don és Donec folyók közén elterülő kazár vazallussá lett tartomány egy kazár tisztviselő, kende, vezetésével (9. század második fele). Dentu-Magyaria szabir volt, Lebédia onogur.

Arra a kérdésre, hogy a Megyer törzs egyedüli volt-e a többi onogur törzs között, Padányi így válaszol: … „a besenyő invázió idején Dentu-Magyaria népe kettészakadt, a Kubán-Kaukázus-Don torkolatvidékén élők egyrésze visszatért eredeti hazájába a Kur vidékére, a Dnyeper és Donec régiókban lakó része pedig nyugat felé, a Dnyeperen túlra hátrált. Ez a rész három teljes (Megyer, Tarján, Jenő) és egy – valószínűleg kettészakadt – csonka törzs (Gyarmat) volt, amely aztán később ’Leved’ kende, ugyancsak csonkán maradt nem-onogur törzsével egyesült, mert a Gyarmat törzs feje valószínűleg a Kur-vidékre visszatérő részleggel maradt, éppúgy mint ’Leved’ is. A két egyesült törzs aztán új kánt választ (Eleud). Ehhez a négy törzshöz csatlakozott a három ’lebédiai’ törzs, a Kéri, a Keszi és a csonka Kürt…”

A törzsszövetség krónikáinkban feltüntetett sorrendjét pontosan kifejezi, tükrözi a honfoglalás utáni letelepülés sorrendje. A Nyék az első az elővéd, a Kéri az utolsó előtti az oldal bíztosítást adó utóvédtartalék, és a Keszi az utolsó az utóvéd. Ezek a „csatlakozottak”, a bekérezkedettek, az onogur törzsek, a kazár uralmat otthagyott ’kabarok’-nak is elnevezettek. A szabir törzsek a Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő közbül vannak védelemben.

A saját kérdésemre a válaszom: csak úgy tudunk eligazodni az őstörténelem útvesztőiben, ha megtaláljuk a közös őseiket, akiket csak az ókori történetírók is vagy hetven féleképpen neveztek el. Több évtizedes, főleg német, angol és amerikai könytárakban és egyetemeken kutatva arra a megállapításra jutottam, hogy a SU, SA, SUBAR nép a mi őseink, akik neve a sumir agyagtáblákon olvasható ékírással, már a legrégibb ékírásos szövegeknek tartott Fara (Shuruppák) Szövegekben is, magyarosan SZABIR-nak mondjuk. Ez az ősnépcsoport alapozta meg a mai emberi civilizációt, az ú. n. agrárforradalmat a Közel-Keleten még i. e. 10. a évezredben, mely a vad növények meghonosításával és a vadállatok megháziasításával kezdődött. (A szabir-magyarok őstörténete című könyvem.) Ez a folyamat már mintegy ötezer évvel a „sumirok” mezopotámiai megjelenése előtt megkezdődött (A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei). Könyveimben bizonyítékok sorával mutatom be, hogy a hatalmas ősi civilizációt megalapozó subar, szabir ősnép a magyarság őseinek tekinthető. Hogyan tudjuk igazolni a mezopotámiai ős-népetnikum azonosságát a klasszikus történetírók szabirjaival, Árpád nagyfejedelmünk honvisszafoglaló szabirjaival? Ha évezredek múltával, térben és időben egymástól távolra került szabirok bizonyíthatóan egy- és ugyanazon nép, akkor a valódi magyar őstörténet megoldásának a kulcsa a kezünkben van, mert a szabir-onogur származáselmélet szilárd alapra helyezhető.

Az egy csoportba gyűjtött bizonyítékokból íme néhány a szabir-magyar származás elméletünk igazolására:

Kutatásaim során először Ignace J. Gelb: Hurrians and Subarians (Chicago, 1944) című könyvében találtam az első bizonyító forrásadatot, amelyben Gelb a Chicago Egyetem orientálista nyelvész professzora egy adatot közöl P. Dhorme francia orientálistától, mely szerint az ugariti (mai Ras Shamra) ásatások révén napvilágra került ékírásos agyagtáblákon megjelenő SZABIR (SUBAR) népetnikum egyenlő a klasszikus történetírók szabir népetnikumával. Annyira fontos ez a megállapítás, hogy az egyszerre rendet teremt az eddig homályosnak vélt magyar őstörténetben. Ezért is térek ki részletesen az ugariti ásatásokra és a híres ékíratos agyagtábláira.

Szíria, elsősorban Nyugat-Sziria már a legrégibb időktől fogva nagy szerepet játszott a Közel-Kelet történelmében. A Földközi-tenger parti kikötők birtoklásáért évezredeken keresztül ádáz küzdelem folyt a régió nagyhatalmai között. Tyre, Sidon, Byblos és Ugarit kikötői Egyiptom, a Görög szigetvilág és Európa felé irányuló hatalmas kereskedelem központjai. Közülük is kiemelkedik Ugarit (a mai Ras Sama, Libanonban, a Földközi-tenger patján, Latakiától mintegy tíz kilométerre), a legrégibb és legfontosabb. Az említett szíriai városok régészeti feltárása közül Ugarité a legkimerítőbb. C. F. A. Schaeffer francia régész negyven éven át szisztematikusan ásatott itt. Míg a legtöbb szíriai ásatási dombnak (tell) általában csak a közepét tárták fel, ahol a középületeket, a város központját sejtették, addig Ugarit kétharmad részét, még a kikötőt is kiásták. Így került napvilágra megszámlálhatatlan agyagtábla, melyeknek a fordítása nagyon időigényes, talán még ma is tart. De a már lefordítottak őstörténelmünk egy fontos korszakát mutatják be. Ezek az agyagtáblák a város különböző részeiről kerültek elő, középületekből, magánházakból a Kr. e. 14-13. századból. Az ékírásos szövegek kereskedők és magánemberek levelezését és emlékiratait tartalmazzák (R.Dussaud: Les découvertes de Ras Shamra (Ugarit) et L’ancient Testament, Paris, l941.). A középületekben talált táblák közigazgatási ügyekkel foglalkoznak, a városok, megyék listái, melyeken mejelölik, hogy mennyi ezüstöt, terményt, közmunkát, katonaságot stb. köteles a lakosság előteremteni. De találtak fizetési listákat és adó nyugtákat is. Az agyagtáblák ékírással, helyi (ugariti) dialektusban íródtak.

Történelmi szempontból azok a nagyméretű táblák a legfontosabbak, amelyek mitológiai és liturgikus szövegeket tartalmaznak, ezek által érthetjük meg a kánaáni valláshiedelmet. De szótárakat, iskolai használatra, lexikonokat és többnyelvű agyagtáblákat is találtak, ciprusi-mykénei-hurrita és hetita szöveggel. (C. F. A. Schaeffer: Ugaritica (Missio de Ras Shamra, Paris, 1939-69, 6 kötet). Miután a szabir-hurrita nyelvre vonatkozó ugariti agyagtáblák nagy jelentőségűek a valódi magyar őstörténelmünkre vonatkozóan, felhívom a figyelmet A szabir-magyarok őstörténete című köyvem 120-127. oldalára, melyben a nagy szabir-hurrita vitát elemzem.

Így az ugariti ásasatások legfontosabb eredménye őstörténetünk számára, hogy a Schaeffer ásatásaiból előkerült SUBAR-SZABIR-okra vonatkozó feliratok igazolták az orientalista tudós P. Dhorme azon megállapítását – a Revue d’assyrologie et d’archaeologie oriental VIII. 1911. a Subartou-Mittani fejezetben - mely szerint az ugariti agyagtáblákon megjelölt subar népetnikum azonos a klasszikus történetírók (ókori görög-római) SASPEIRES, SAPEIRES, SABEIRES, SABIROI és SABIROI és SABEROI stb. elnevezések alatt feltüntetett népnevekkel. Ez a megállapítás fényesen iazolja, hogy Mezopotámia, de egyben a Termékeny Félhold autochton (eredeti) őslakos SUBAR népe az ókori történetírók SZABIR népcsoportja, amely kutatásaim szerint sokféle elnevezés alatt bár, de egyértelműen a mi honvisszafoglaló SZABIR-MAGYAR népünk őse is.

A Padányi idézet ötödik és hatodik bekezdéséhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a Megyer- törzset a finnugoristák sorolták be az onogurok közé, az 1848-49-es szabaságharcunk utáni osztrák abszolutizmus, elnyomatás következményeként, melyet az osztrák hatóságok a magyarság öntudatának teljes kiirtására rendelt el. A származásunkra és nyelvünkre kényszerített finnugorista hipotézis, tévtan célja a magyarság múltjának meggyalázása, a nemzeti szellemünk és öntudatunk gyengítése, sőt teljes kiírtása volt. Majd a kiegyezés utáni időszakban a magának dicső múltat összetákoló indogermán faj- és nyelvelmélet terveibe és bismarki politikájába sem illett bele egy Európa közepén élő nép nagyszerű múltja, magas szellemisége, ezért nomád barbárnak, műveletlennek, írástudatlannak állították be. Hosszú évtizedes kutatásaim során számtalanszor fedeztem fel olyan megjegyzéseket, megállapításokat, elméleteket, amikor az indogermán faj- és nyelvelmélet kitalálói és művelői maguknak sajátitottak ki forrásadatokat, ásatások eredményeit, pedig tudták, hogy történelemhamisítást követnek el, pl. a szanszkrit nyelv, a „sumir”-nak elnevezett örökség, a mitanni „hurita” királyság stb. kisajátitás. Őstörténetkutatóink folyamatosan tiltakoznak ez ellen, így folytatom a Padányi idézet hetedik bekezdésének analizisével:  

Padányi könyvének ötödik bekezdésében hivatkozik Konstantinos Porphyrogenitos görög császár-történész ezerszer idézett írására: Konstantinos De administrando imperio című könyvének 38. fejezetében a császár azt írja, hogy amikor Árpád két dédunokája Bulcsú és Tormás Bizáncba látogattak, akkor Bulcsú azt mondta neki, hogy őket és őseiket nem türköknek, hanem sabartoi asphalóinak hívják, „non Turcae, sed Sabartoeasphali dicebatur” (latin szöveg). A görög történészek ugyanis a magyarokat és rokonaikat általában türköknek nevezték. A görög sabartoi asphaloi forma jobban visszatükrözi az eredeti szöveget, melyből a görög ragok elhagyása után marad a SABAR népnév és az asfal jelző. Annyian idézik Konstantinostól a magyar őstörténelem helyes megértése szempontjából fontos kijelentést, de kevesen ismerik a helyes értelmezést. A SABAR népnevet elismerik ugyan SZABIR-nak, de az asfal kifejezéssel már nagy gondjaik vannak. Moravcsik Gyula Biborban született Konstantin: A Birodalom kormányzása Bp. 1950. című könyvében olvastam először magyarosan átírva szávartü ászfalú formában. Nem is az átírással lenne baj, hanem a szó jelentésével, amelyet, az egyébként kitűnő felkészültségű professzor, „erős”, „rendíthetetlen” jelzőként fordít. Tőle aztán a történészek egész sora automatikusan átvette ezt a helytelen értelmezést. A szó valódi értelmezését már kifejtettem a munkáimban, de a jelentés fontossága miatt itt is bemutatom. Származásunk szabir-onogur elméletét a szabirokra alapoztam. Szabir őseink mezopotámiai területén éltek már i. e. a 10. évezredben. A szabir őshaza a Tigris folyó baloldali mellékfolyói, a Felső Zab, Alsó Zab és a Dyala folyók mentén terült el. A két Zab folyót őstörténészek Nagy és Kis Zabnak is írták a legrégibb térképeken, azóta, még ma is Zab folyóknak hívják. Perdöntő, hogy az Alsó Zab neve arabul Zab el asfal, az asfal alsót jelent arabul, a görögök átvették, oi végződéssel asfaloi. 948-ban, amikor az Árpád dédunokák Bizáncban jártak, a volt szabir őshaza arab megszállás alatt volt, tehát az Alsó Zab: Zab el asfal néven volt ismeretes. Ezért mondta Bulcsú, hogy ők asphaloi szabirok. A finnugor történelemszemléletbe nem illeszthető be Konstantinos annyiszor idézett írása, mert nem a szibériai fagyos, földbevájt kunyhólakások felé vezeti az őstörténelmünket, hanem a Közel-Kelet első földművelő kultúrájához. (A magyar történészek, kutatók próbálták másképpen is megmagyarázni a szabirokra vonatkozó asfal kifejezést, volt olyan is közöttük, aki aszfalt gyanánt fordította a jelzőt, mert ismert dolog, hogy már az őskorban is bőven talált az ősember kőolaj-tavakat a környéken és a letelepedett első földművelők felhasználták a bitument pl. házépítésnél, szerszámnyelek rögzítésére, nádcsónakok bélelésére, merítőkosarak bélelésére az öntözéses földművelés során stb.)

Az idézet nyolcadik bekezdésében említett „két nyelvet beszélő honfoglaló magyaság”-gal és a „vérszerződés”-sel munkámban más helyütt már bővebben foglalkoztam.

A kilencedik bekezdésben a Kr. u. 680-ban megdöntött Onoguriáról beszél Padányi röviden. Pedig Onoguria nagy kiterjedésű és nagy fontosságú birodalom volt, és az onogurok Árpád honvisszafoglaló népének egyik (a kisebb) részét alkották.

Az onogurokkal kapcsolatban egy idézetet közlök László Gyula tanítványától, Bakay Kornéltól, a neves régészprofesszortól: Őstörténetünk régészeti forrásai II. című könyvének 116. oldaláról: „Agathiasz világosan megmondja, hogy onogurokat régen húnokak hívták és a Fekete tenger keleti partján laktak. De „egykor régen” nem itt laktak, hanem az Aral-tóba ömlő Jaxartész  (Szir-Darja) mellett, ahol a földrengés által rombadöntött városuk, Bakath is állt. A VI-VII. században  azonban Onoguria kétségtelenül a Fekete-tenger keleti oldalán terült el. Jelen ismereteink szerint úgy tűnik, jogosult külön vizsgálat alá vonni az onogur és az onogundur népneveket, mert mind a két népcsoport szerves része a magyar őstörténetnek.”

Bakay Kornél őstörténeti munkái közül kiemelkedi az Őstörténetünk régészeti forrásai című háromkötetes műve, mely egyetemi tankönyv gyanánt íródott, főleg a hun-magyar azonosság bizonyítására régészleletek nagy tömegét hozta a magyarság tudomására. De ugyanakkor a szkiták, pártusok, avarok, törökök stb. rokonosítását a magyarokkal sem hagyta szó nélkül. Különösen figyelemre méltó az a megállapítása a magyarok származásával kapcsolatban, hogy: „Az ősmagyarság két nagy csoportból jött létre: a magyarul beszélő szabir-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből.” Ez a megállapítás pontosan igazolja Padányi Viktor perdöntő kijelentését, hogy magyar őstörténelmet a szabirok nélkül elképzelni nem lehet.

Kiszely István történész-antropológus professzor előzőleg említett könyvében szintén egyetért Bakay Kornél fenti megállapításával, így tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy már több-tízezer tanítványuk ismerkedhetett meg a valódi magyar őstörténelem e nagyon fontos tételével.

Kiszely István szintén foglalkozott az onogurokal pl.: A magyarság őstörténete című könyvének 248. oldalán a következőket írja:

„A finnugor és a „hagyományos” őstörténet kulcsa az onogur népben rejlik. A  finnugor őstörténet szerint az ugor eredetű magyarság minden törökös jellegét Magna Hungáriában a velük együtt ott élő onoguroktól vette át. A valóságban viszont: az onogur belsőázsiai nép, a magyarság (az ősmagyarok) egy részét alkotta. Az ősmagyarok tehát az onoguroktól nem vettek át „jövevényszavakat”, hanem a magyarok és az onogurok nyelve azonos – türk – eredetű volt. Magna Hungaria területén az onogurok és magyarok ősei egy ideig együtt éltek, majd elváltak útjaik; a magyarság Levédián és Etelközön át bejutott a Kárpát-medencébe, az onogurok pedig három részre szakadva maradtak fenn.”

Az idézethez azt szeretném hozzáfűzni, hogy a finnugor elmélet egyik nagy hibája, hogy csak az onogur népcsoportra épül fel az elmélet és figyelmen kívűl hagyja, hogy az ú. n. előmagyarok még Dentumagyariában is szabiroknak nevezték magukat és ez a csoport alkotta a honvisszafoglalók zömét. Ez magyarázza meg az egyébként csaknem minden magyar történész szerint is elismert kétnyelvűséget is. Egyébként Kiszely is megerősíti ezt az idézett könyvének 248. oldalán: „Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabir volt, ősmagyarokat kell látnunk a szabirok egy részében. … Két nagy csoportból jött létre az ősmagyarság: a magyarul beszélő szabir-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből.” Tehát ma már nem csak a külföldi forrásadatokkal rendelkező, főleg nyugati magyar kutatók, de magyarországi kutatók, történészek, professzorok is (Bakay, Kiszely stb.) eljutottak arra a következtetésre, hogy a letűnt finnugor származáselmélet helyett a szabir-onogur eredetelméletet is fontolóra vegyék. Annál is inkább, mert az egész világ őstörténelmének újraértékelése és átírása is aktuálissá vált, amint ezt már a tudósok egész sora szorgalmazza szerte a világon.

A Padányi Dentumagyaria című könyvéből vett szemelvényekhez még egy fontos idézetet kell elemeznünk, a könyvének 160. oldaláról:

„A második világháború magyar vetületéről írt monumentális művéről is előnyösen ismert skót professzornak, Macartneynek és a gyógyíthatatlanul szláv Vernadskynak Lebédiáról írt tanulmányain, valamint a már említett Dunlop könyvének Lebédia-vonatkozásain kívűl különösen három külföldi szakmunka foglalkozik Lebédiával és a magyarság előtörténetével. Marquart és Bury könyveik idevonatkozó részei és Grégoire önálló tanulmánya s ezek közül különösen az utolsónak konkluziói szemrehányást jelentenek a magyar történettudomány számára. Ha ezeknek a tudósoknak sejtelme lett volna egy szabir-magyarságról és annak mezopotámiai nyelvi kapcsolatairól, hat egyetemünk és Tudományos Akadémiánk száz magyar tudósa helyett ők írták volna meg a magyarság authentikus honfoglalás-előtti történetét. Tévedéseik ugyanis olyanok, amelyeket a magyar nyelv tökéletes ismeretében és egy magyar szakkultúra birtokában aligha követtek volna el.

Marquart tévedésének lényege csupán a történetünk 840-860 közötti részének felfogásában áll, a többiért Konstantinost terheli a felelősség, akit a német Marquart nem tudhatott úgy olvasni, ahogy erre egy vogul-gyökökkel nem befolyásolt magyar képes lett volna. A 9. századi kazár-’magyar’ viszonyt illetően – amit a magyar történet-felfogás olyan egyszerünek lát – neki gyanui és kétségei vannak.

Bury, ha kronológiai spekulációi tévesek is – nem az ő hibája – Marquartot több pontban helyesen igazítja helyre és ha tudná, hogy a Don-régióban az adott korban két különböző „magyar” képződményről van szó, képes volna legombolyítani azt amit a magyar történettudomány nem volt képes annak ellenére, hogy a magyar történettudománynak Lebédiáról is és Dentu-Magyariáról is vannak értesülései.

Grégoire, bár kronológiai és népspekulációi erőszakoltak, - éspedig meglepően helyes felfogása érdekében erőszakoltak, amit nem tud helyesen bizonyítani – három igen figyelemreméltó dologra jön rá. Az első az, hogy Konstantinos rosszul reprodukálta Árpád dédunokáinak azt a közlését, hogy a szabirok egy része „ad orientem partem Persidis” költözött, ennek ugyanis évszázadokkal korábban kellett történnie és nem a besenyő támadás következménye volt, a második az, hogy a „magyarok” csak a honfoglalás előtt néhány évvel hagyják el a Don-Dnyeper közét és nem besenyő „támadás” következtében, mert ilyen csak egy volt és ez már az Etelközben történt; a harmadik meg az, hogy Konstantinos zavaros és felelőtlen előadása a fejedelem választásról és vérszerződésről – amelyet Grégoire 891-re tesz – szerinte figyelmet nem érdemel, mert a kazárok egyszerűen nem voltak abban a helyzetben, hogy ebbe beleavatkozzanak.

Az olvasó majd a későbbiek során látni fogja, hogy Grégoirenek mind a három meglátásában igaza volt, akkor is, ha ezeket ő kellőképpen bizonyítani nem tudta. De Bury is és Marquart is, pontosan azoknál a kényes pontoknál torpannak meg és esnek hipotéziseikkel tévedésbe, amely pontokat két különböző „magyar” kategória egyidejű létezése nélkül megoldani száz év alatt egyetlen magyar, vagy külföldi történésznek sem sikerült.

A végzetes alaphiba a ’lebédiai’ onogurok és a ’dentu-magyariai’ szabirok közötti megkülönböztetés hiánya volt, amit a külföldi szakembereknek felróni nem lehet, de a magyar történettudománynak igen.

Csak a magyar történettudomány lehetett volna abban a helyzetben, hogy a ’magyarság’ fogalmát később összetevő két  k ü l ö n b ö z ő  és egyidőben, sőt szomszédságban létező etnikai és politikai szubstancia létezésére rájöjjön és erre felhívja a figyelmet. Ezt azonban megakadályozták Joseph Budenz vogul-gyökei és ennek következtében nincs a Kr. utáni első évezred magyar története megírva. És ezért formálódott ki egy klasszikus ókori keletnek egy ősrégi országából kiszorított magyarság fogalma helyett egy ’alacsonyrendű’, ázsiai’,  ’nomád’, ’barbár’ és sátorozó magyarság 19. szd.-i sunyi legendája, amire az 1848-49-iki Habsburg-gyalázatosság világbotrányának tompítása érdekében volt szükség és amit maga a magyar történettudomány segített szállítani a világközvélemény számára. …

A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revizióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.

Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog – és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorok írója ebben a könyvben emelt – megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek, amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelvészeti megállapításra – történelmet épített. A ’szilárd’ nyelvtudományi megállapítás, lám, inog s ha ez az  e g y e t l e n  talaj lesüllyed, össze fog dőlni az a történettudományi elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körümények között nem lett volna szabad ráépíteni.

A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről – Evilath földjéről – érkezett Meotiszba és onnan, százhetven évi erőgyüjtés után, a Kárpátok ölébe.”

Előzőleg említettem, hogy Padányi Viktor történész professzor, a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodója tíz évig intenziven tanulmányozta a nyugati történészek munkáit és nem véletlenül jött rá, hogy a szabirokban és kisebb mértékben az onogurokban kell keresnünk magyar őseinket. Ugyanakkor elítélte és tudománytalannak tartotta a finnugor- és indogermán elméletet. A nemzeti magyar körökben nagy feltűnést és örömet szerző Dentmagyaria (1963.) című könyve megmutatta az utat magyar őstörténetkutatóinknak, hogy hol keressék, kutassák a múltunkat. A valódi magyar őstörténet kifürkészése első látásra valóban bonyolultnak tűnik, elsősorban azért, mert főleg a klasszikus történetírók kényük-kedvük szerint nevezték el az őseinket, és eltorzították a nevüket. Másodszor, a maguknak ősmúltat kereső egyes germán, szláv stb. történészek a valóság elferdítésével, manipulációval igyekeztek maguknak őstörténelmet gyártani a mi ősi történeténelmünk kárára, amint ennek a sajnálatos ténynek elszomirító körülményeit a Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben időrendben is részletesen bemutattam. Most itt csak azért világítok rá, mert ez a probléma nagyon is összefügg a ránk erőltetett finnugorisztika hamis elméletével, amelyet az indogermánisztika védelmére agyaltak ki, és erőltetnek ránk a mai napig. De amint azt már lépten-nyomon tapasztalhatjuk, az indogermánisták-indoeurópaisták saját maguk döntik meg a téves elméletüket és ezért ismét időben és térben egyre újabb irányokban, újabb módszerekkel és spekulációkkal igyekszenek maguknak új őstörténelmet fabrikálni, amint azt A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben szintén részletesen bemutattam, most a közel-keleti „hurriták”-ról „feltételezik”, hogy azok az ő őseik. Pedig éppen a neves indogermánista tudós, Arthur Ungnad bizonyította, hogy a subarok (szabirok) egy részét gúnyolták a sémiták „hurri”-nak, éppen azokat a szabirokat, akiknek a leszármazottai majd Árpád nagyfejedelmünk vezetésével visszafoglalják a Kárpát-medencét. Tehát ezek a történészek ismét a mi kárunkra akarnak maguknak újabb eredetelméletet kidolgozni, a magyarországi finnugorista, indogermanista történészek pedig – mint már 150 éve - ma is segédkezet nyújtanak nekik.

Amint láttuk Padányi is a szabirokban látta meg a magyarság-eredet megfejtésének titkát. A munkásságom a szabiroknak a legkorábbi időkből bemutatható és régészeti leletekkel és a nyelvészet útján is bizonyítható ősiségét mutatja be, valamint azokat az összekötő történelmi bizonyítékokat, amelyek az ős-szabirokat a klasszikus történetírók ókori és a középkori szabirokkal kötik össze. Hogy a magyarság szabir-onogur származás elmélete még ponosabb legyen, be kell mutatnom a szabirok ókori és középkori történetét, röviden.

A SZABIROK ÓKORI ÉS KÖZÉPKORI RÖVID TÖRTÉNETE

A magyar őstörténet kutatásában az a cél vezérelt, hogy minél pontosabb és kimerítőbb leírást adjak a hajdan erős nagyhatalomnak számító magyar nép ősiségéről. Miután rájöttem, hogy a szabir népben kell keresnünk nemzetünk legmélyebbre nyúló gyökereit, kutatásaim főleg az ős-szabirok életének kifürkészésére irányult. Igyekeztem bemutatni a folytonosságot az ős-szabirok és a klasszikus történetírók szabirjai között, mert az ókori és középkori szabirok az ős-szabirok leszármazottai. Sok történész nem érti, talán nem is akarja megérteni, hogy a szabirok a valódi őstörténelmünk megoldásának a kulcsa. Még azok a történészek, régészek, tudós szakértők is, akik hisznek a szabir-hun-magyar rokonságban, úgy gondolják, hogy a szabirok csak a klasszikus görög-római történetírók adatai nyomán kerülhetnek kapcsolatba a magyarsággal. Ezért látszik még ma is sokak számára ködbe veszni a magyar múlt Árpád előtti korszaka. Még ma is jelennek meg olyan könyvek – díszes kiállításban - amelyek azt állítják, hogy a magyarok az „ősködből jöttek elő”, mielőtt bezavarták volna őket a besenyők a Kárpát-medencébe.

A szabirok ókori és középkori rövid történetének bemutatásával kettős célt szeretnék szolgálni: az Árpád nagyfejedelmünk előtti „történelmi ködöt” eloszlatni, és a szabir-magyarok őstörténetét még szemléletesebbé tenni.

A sumir agyagtáblák szerint - az akkor ismert - világ északi részét képező Subartu történetével már részletesen foglalkoztam a munkáimban. A Hamurabi uralkodását követően babilon hanyatlása időszakából nem található Subartura vonatkozó feljegyzés, mert a késő-babiloni historiai feliratok feljegyzései Assziriára vonatkoznak. De eltűnt-e a szabir nép Észak-Mezopotámiából? Az ős-szabirok sokan elvándoroltak, elmenekültek a babiloni, és a különösen kegyetlen asszir nyomás elől. Egy csoportjuk a Szir-Darja és Amu-Darja folyó völgyében telepedett le (i. e. 13. század), ahonnan  Tolsztov a hunokat származtatta, elméletét az Aral-tó menti ásatásokra alapozva. Az i. e. 13. 14. és 15. századi forrásadatokból kitűnik, hogy a szabirok más néven szerepelnek a nyugati történelmi feljegyzésekben: elsősorban ’mitanni’, ’hurita’, majd ’urartui’ néven. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben Mitanni és Urartui népével 33 oldalon keresztül foglalkoztam, az ú. n. huritákkal talán még többet A szabir-magyarok a „sumirok” tanító mesterei című könyvemben.

 A szabirok ókori és középkori történetét a témakör legnagyobb ismerője, Padányi Viktor Dentumagyaria című könyvének (233. oldal) idézetével kezdem:

„Assziria 612-ben bekövetkező végleges összeomlása újabb korszakot nyit Szubartu és a kaukázusi tér történetének alakulásában. Az új előázsiai nagyhatalom, a mada, (méd) birodalom, közeli és még tudatos rokonságban van Szubartu úz-káld lakosságával és ez ennek a területnek egyelőre  nyugalmat és biztonságot hoz, amelyet csak új fajok – gomer (kimmer) és örmény hullámok – érkezése zavar. Ezek szabir csoportokat löknek ki helyükből, amelyek keletnek hátrálva a húnok által kiürített, Káspi-tenger felé eső területeket kezdik megszállni s közéjük és nyugatibb szabir területek közé ezek az újonnan érkező főleg örmény rajok telepednek le a gyorsan újraszervezkedő egykori manda királyság északi és északnyugati szomszédságában. A szabir etnikum tehát kettészakad.

Az I.Ruzsa király heroizmusának 100 évvel előbbi emléke azonban úgy látszik még nem fakult el. Bár Assziria összeomlása után, amikor Babilon függetlensége a „káld” Nabu-apal-asszur uralomra lépésével újra helyreáll, a Van vidéki káld papi kaszt, vagy annak tekintélyes része sietve visszatér Marduk isten szent városába, az Urami-vidéki manda centrum gyorsan magához térő maradványaiból kiindulva a szabirság gyorsan birodalommá szerveződik újra és ezt a folyamatot a manda birodalomba elvándorolt emigráció egy részének visszaszivárgása is elősegíti. A restauráció lendületének a sors azonban csak mintegy nyolcvan esztendős esélyt ad. A barátságos és rokonfajú mada birodalom az ötszázas évek derekán az egyébként obskurus eredetű Kurással perzsa vezetés alá kerül és ezzel egy új imperializmus véres és pusztító kora indul el Előázsiában, amely ’perzsa’ , ’macedon’, örmény, római, újperzsa és bizánci szakaszaival egy újabb évezredet tölt ki, és amely a tér szumir örököseinek, avaroknak, úzoknak, húnoknak, szabiroknak számára újabb ezer évi küzdelmet jelent.

A perzsa imperializmus elindulásával kezdődő új korszaknak – az u. n. utolsó esztendeje ez – indulása az éppen csakhogy talpraállt szabir birodalom számár nem szerencsés, mert az első perzsa lökés döntő időpontjában a birodalom vezetője – Kurás kortársa – éppen, történetesen – nő. A legendás Tamár királynő helyett, bármilyen rajongással emlékszik is vissza alakjára a délkaukázusi tér lakossága mind a mai napig, éppen az induló nehéz időben, férfira lett volna szűkség. Az éppen csakhogy összeállított és nagykiterjedésű és vegyes (szabir, úz, kimmeri, örmény) birodalom belső kohéziója nem közelítette meg a lökés erejét s ezt, ha egyáltalán, csak egy kiváló katona-ember energiája tudta volna némileg ellensúlyozni, meg talán a 100 évvel előbb innen elvándorolt húnok lovassága…

A ’történetírás atyjaként’ tisztelt Herodotos Kurás nemzedékének unokáit jelentő generáció tagja s bár’Cyrusnak’ nevezi el Kurást, ’Kambysesnek’ a fiát Kambudziát, ’szkitának’ a Káspin-túli és ’massagétának’ a Káspin-inneni népeket és általában, a görög-latin szerzők szokása szerint, mindennek és mindenkinek görög neveket osztogat, mégis, ha kissé naivan, szubjektiven is, de már ’történelmet’ ad.

Ő közli elsőnek, hogy a perzsák Lydia és Babilonia meghódítása után hosszú és elkeseredett háborúban elfoglalták a szabirok birodalmát is, mely fölött ezidőben a legendás Tamár (Herodotosnál Tomyris) királynő uralkodott…

Ha azonban nincs is direkt értesítés Tamár királyasszony népének nevéről, indirekt értesítés van annál több…

Azonfelül, hogy a ’szóbanforgó’ királynő fiának a neve - ’Spargapises’ – maga is szabirral kezdődő név, a bizonyítékok felsorolása mindjárt magával Herodotossal indul el, aki idézett munkájának egy más helyén, Előázsia népeiről szólván ezt írja: …’ Délről északnak haladva, a perzsák felett valóban a médek s a médek fölött szabirok laktak…

Körülbelül ugyanebben az időben - Herodotost néhány évvel megelőzve, Kr. e. 510 körül – óperzsa kútfőkben is felbukkan e név, Dárius perzsa király persepoliszi feliratán és innentől kezdve 12 századon át állandóan és ugyanolyan gyakoriassággal szerepel a nyugati forrásokban, mint előzőleg hétszáz éven át a keletiekben.”

 Először Padányi idézetéből az utolsó bekezdést elemzem, melyben a klasszikus történetírók mutatják be szabir őseinket. Az utolsó bekezdésben említett Dárius persepoliszi felirata latin fordításban így hangzik: „Darius Hystaspes rex populorum honorum posui. Hi adorationem ignimihi tributa attulere: Choana, Media, Babylon, Arbela, Assyria, Gutrata, Armenia, Cappadocia, Sapardia, Hunae”, A ’Spardia’ kétségtelenül Herodotos ’Siphara’-jával azonos (szabir). Ezen a feliraton nagy jelentőségű a ’hunok’ megjelölés már Atilla előtt 900 évvel.

A Padányi idézet első bekezdésében arról értesülünk, hogy az i. e. 612-ben az asszirok felett győzedelmeskedő médek még tudatos és közeli rokonságban vannak Subartu őshonos lakosságával és ez a körülmény új korszakot nyít a Subartu és Kaukázus környéki területkör sorsának kialakulásában. Padányi ugyan úz-káld megjelölést használ a Subartu-i ősnépre vonatkozóan, jómagam a subar, szabir népnév megjelölést használom, de ez a lényegen nem változtat, mert mindkét elnevezés az ős-szabir leszármazottakra vonatkozik. Előadásaimban és konferenciákon is hangoztatom, hogy Padányinál precizebben nem lehet a magyarság szabir származásának ókori és középkori történetét megvilágítani és a leghasznosabb, ha történelmünk ezen szakaszát az ő előadásában mutatjuk be. Ennek szellemében folytatom tehát Padányi idézett könyvének 238. oldaláról:

„Az egykori szumir Szippár városnév gyakori emlegetését figyelmen kívűl hagyva, a szó mint nép és ország-név már a Kr. e. 12 szd. óta szerepel asszir forrásokban ’Supri’, ’Szupri’ formában, I. Tukulti-apal-asszur Évkönyveiben. A név a 7. században már ’Szparda’ néven jelenik meg egy asszir imádságban (lásd. 11. sz. imádságot a Knudtzon-féle gyűjteményben) és arról is van értesülésünk, hogy fővárosát a 7. szd.-ban Kr. e. ’Ubbumi’-nak hívták (már amennyiben a szó literációja helyes). A perzsa forrásokban ugyanezen a néven válik a perzsa birodalom egyik szatrapiájává, amely valóban ott terül el, ahol Herodotos írja, a délnyugat-káspi-térben fekvő mada terület és a délkelet-fekete-tengeri, általa ’Colchis’-nak nevezett Kaldea között, vagyis a nagy tavak és a Tigris és Eufrát forrásvidékén és ettől északra. Mivel sem örmény, sem perzsa forrásokban, vagy tartománynevekben nem esik szó sem ’szkithákról’, sem ’massagetákról’, Tamár királyasszony birodalma egyedül és kizárólag csak Szabiria (Szaparda, Szibár) lehetett.

Ennek a Szabiriának etnikuma a 6. és 5. szd.-i eseményadatok, valamint a néhány száz évvel későbbi Ptolomeus térkép szerint ebben az időben már egy közbe ékelődött örmény mennyiség által földrajzilag ketté – egy keleti, Káspi vidéki és egy nyugati tömbre vágva és a keletre, az egykori hún területekre húzódott tömb valószínűleg hún és úz maradványokat is vett fel magába. A nagy alföldnek ez a Káspi-tenger és Kaukázus közé eső sarka nem került perzsa uralom alá s így az előzetesen már etnikailag és területileg kettészakadt szabirság évszázadokra is kettészakadt. A nyugati szabirság, a tulajdonképpeni Szabiria népe perzsa uralom alá került, a keletre szorult szabirság azonban a perzsa uralmon kívűl maradt és függetlenségét számos későbbi perzsa kísérlet ellenére is megtartotta. A kettészakadást aztán betetézi, hogy a nyugati szabirság, az eredeti Szabiria a kialakuló örmény birodalomnak Szibár néven részévé válik, a keleti szabirság azoban az örmény világ keleti határán kívül, független marad.

Szabiria, vagy ahogy az örmény kútfők nevezik, Szibár, az örmény birodalom sorsában osztozik és ez a sors, rövid kivételek leszámításával, örökös háborút jelent. A gyorsan hanyatló ó-perzsa birodalomnak Nagy Sándor adja meg a kegyelemdöfést és ezzel Arménia – és vele együtt Szibár – fél évszázadra macedon uralom alá kerül. Mikor aztán a macedonokat Arszák avarjai és úzai elkergetik (275-250 Kr. e.) és, mint Perzsia, Arménia is a ’Parthiának’ nevezett avar birodalomnak részévé válik, és avar uralkodó házakat kap az ’Arszakida’ dinasztiában, Szibár rokonfajú népe egészen jó helyzetbe jut az örmény birodalom népei sorában. A békés, vagy legalábbis aránylag békességes korszak azonban a római imperializmus jelentkezésével két évszázad múltán eltűnik. A római-párthus háborúk több évszázados zaklatást jelentenek és Arménia végül is római provinciává lesz.”…

Padányi ezután a keleti szabirság kérdésével foglalkozik:

„A Krisztus utáni évszázadok ’keletrómai’, majd ’bizánci’ diplomata-íróit és krónikásait nemcsak az hozta zavarba, hogy a ’massagétákról’ hirtelen kiderült, hogy azok húnok, hanem az is, hogy ezeknek a húnoknak egy része ’szabirnak’ nevezte magát a Kaukázus keleti végétől északra, holott az ókori írók Szabiriát és a szabirokat a Kaukázus nyugati végétől délre találták, már pedig Herodotos, Xenophon, Strabo, Cicero, Plotomeus, Plinius stb. stb. szabirjai meg Prokopius, Theophanes, Jordanes, Priscos rétor, Zakariás rétor, Menander stb stb. szabirjai között több mint 1500 kilométer térbeli különbség van.

Ez a körülmény máig is megoldatlan rejtélye a történettudománynak is, amely a Kr. utáni századokban a húnokkal egyidőben felbukkant Felső-Káspi-vidéki szabirokat, ’Szibéria’ névadóit, Ázsia belsejéből származó népnek állítja a húnokkal együtt. Az az egyszerű és kézenfekvő megoldás, hogy ezek a húnok éppúgy, mint a szabirok vándoroltak és vándorolhattak a délkaukázusi térből is a nyugat- és középázsiai térbe az ókor folyamán, nemcsak az árja történettudománynak nem jutott eszébe, hanem a magyarnak sem.

Ez annyival is csodálatosabb, mert ókori kútfők által megrajzolt ’szkithák’ külseje, öltözködése, fegyverzete, szokásai, harcmodora, hitélete szinte kisértetiesen ugyanazok, mint a 7-8 évszázaddal később felbukkanó húnoké, szabiroké, avar-kunoké, majd magyaroké. A ’szkitha’ ’massagéta’- méd-asszir-szabir-hún-avar-ogur-magyar vonal lényegében és formákban, sőt, amint ez egyre tisztábban látszik, nyelvben is, egy természetes ütemben fejlődő folytonosság, amit ennek a folytonosságnak egymást logikusan és következetesen követő történelmi dátumai is igazolnak, annak ellenére, hogy ezek a dátumok a legkülönbözőbb középázsiai, előázsiai, keleteurópai és déleurópai kútfőkben jelennek meg”…

Ezután Padányi azzal foglalkozik, hogy az „árja történettudomány nem akarja észrevenni „ennek a vonalnak töretlen folytonosságát”, a szabir folytonosságot, mert „ez a beismerés egyszerre megsemmisítené az ókor- középkor történet árja-indogermán feltételezést, hipotézist.” Padányi aztán így folytatja:

„E sorok írója nyilvánosan felteszi a kérdést; milyen bizonyíték, vagy bizonyítékok zárják ki azt a lehetőséget, hogy a Krisztus előtti évszázadokban Nyugatázsiában talált szabirság a Kur-alföld-Káspi-partvidék természetes és logikus útvonalán az ősi Szubartuból Került Nyugatázsiába?  Ha ugyanis semmi logikai, vagy ténybeli bizonyíték ezt nem zárja ki – mint ahogy nem zárja ki – a ’szabir’ név feltűnésén az ősi Szubartun kívül az északkáspi térben is, semmi feltűnő vagy érthetetlen, vagy ellentmondó nincs.”

Munkásságom lényege, hogy bizonyítsam őstörténetünket, származásunkat az ős-szabir néptől, a szabir-onogur eredet-elméletemet. Padányi logikusan, tisztán bemutatja, hogy a szabirok Subartuból indultak a Zab folyók menti térből (anatólia és mezopotámia). Padányi feltételezése szerint is a szabirok őseit Mezopotámiában kell keresnünk, de ez a következő magyar történész, kutató gárda feladata lesz. Kutatásaim során a magyar őstörténet szempontjából perdöntően fontos külföldi történészek, kutatók megállapításaira bukkantam. Ha ezek a forrásadatok Padányi birtokában lehettek volna, akkor ő írta volna meg a szabirok őstörténetét is.

Ezután Padányi a 249. oldalon így folytatja:

„A Szubartut tárgyaló előző fejezetünkben említést tettünk Ispakai, Bartatu és Madyes királyok ’északi barbárjairól’, az asszir birodalom Kr. e. 7. szd.-i szövetségeseiről, akik Kr. e. 670 körül észak felől, a Kur és a Kaukázus irányából érkezve megjelennek a mezopotámiai tér észak-keleti peremén, huszonnyolc éven keresztül döntő szerepet visznek az előázsiai politikában, majd Kr. e. 640 körül hirtelen eltünnek ugyanabban az irányban, amerről egy emberöltővel előbb megérkeztek. Ezeket a ’barbárokat’ a kétszáz évvel későbbi görög írók szkitáknak mondják, mivel azonban ezek nyomtalanul, mindössze töredékeket hátrahagyva, eltűnnek a Kaukázus-Káspi-Kur térségből és egy emberöltővel később egy ’hún civilizáció’ indul el az Altáj-Bajkal-Aral térben az orosz archeologia megállapítása szerint, nyilvánvaló, hogy ezek a ’szkithák’ a Káspin-inneni húnok voltak, akiknek elhagyott területeire nyugati irányból érkező csoportokban szubartui lakósság telepedett, amelyet, ugyancsak nyugati irányból kimmeri és örmény hullámok követtek néhány emberöltővel később, akik a földrajzi bizonyítékok szerint, a nyugati szabirság és az egykori hún terület közé ékelődtek be az asszir birodalom összeomlása után újraéledő szabir-káld birodalom keretében.

Rámutattunk arra is, hogy a Kurással meginduló perzsa imperalizmus Tamár királynő uralkodása idején kiterjeszti az uralmát erre a területre is Kr. e. 536-ban, csupán a Káspi-vidék mozgékony törzseit nem képesek a perzsák uralmuk alá hajtani újból és újból megismételt kisérletek ellenére sem, met egy-egy hadjárat idején ezek a törzsek egyszerűen elhúzódnak, majd a hadsereg elvonulása után újra visszatérnek, leigázatlanul.

Minden történelmi jel és logika szerint ez az a korszak, amikor a keletre húzódott része a perzsa zaklatások nyomására elhagyja, vagy legalábbis jelentékeny mennyiségében elhagyja ezt a területet és a Kaukázus keleti vége és a Káspi-tenger közötti kapun át az északkáspi-régióba, a Volga-Jajk térbe, majd innen továbbnyomulva az Ural-vonalon túlra, az Altáj-Bajkál térben ekkor már kialakult hún birodalom szomszédságába terjeszkedik, örökre otthagyva lábnyomát a ’Szibéria’ szóban. Az, hogy otthon maradt mennyiségüket, a ’Sacassenee’-nek és ’Udi’-nak (Otene) nevezett területek lakósságát ’szakáknak, meg ’szkitháknak’ nevezik a Krisztus előtti utolsó századok görög írói, nem jelent semmit. A honfoglaló magyarokat pl. ’turkoknak’ nevezték a bizánciak, de egyébként is, bizánci írók állapítják meg később a húnoknak a massagétákkal való azonosságát, éppúgy, mint ahogy szintén bizánciak állítják, hogy a húnok és a szabirok azonosak (?).

 Ennek a benyomásnak alapja az, hogy a kínai birodalom nyomása következtében a Kr. u. első évszázad folyamán a Volga-vidékre visszaözönlő húnok áradata a szabirokat is visszazúdítja erre a térre s az egyidőben érkező két rokonnép között az idegen kortárs képtelen különbséget tenni. Még nehezebbé tesz minden ilyesmit, hogy a szabirok szoros politikai kapcsolatban vannak a húnokkal.

Az Altáj-Bajkál-vidéki hún birodalom Kr. e. 36 körül történt összeomlása és az új Káspi-Volga-vidéki hún birodalom kiépítése közötti két évszázadot kitöltő átmeneti korszakról szinte semmi értesülésünk nincs…

A kevés számú és főleg indirekt adatok mennyiségéből a Kr. u. második évszázad végefelé kezdenek a külvilágot is érintő és érdekű adatok kiemelkedni, de ezek is egyelőre még csak magánosan és szervezetlenül”…

Padányi ezután az európai hunok történetével foglalkozik (a fehér és fekete hunok történetét már részletesen bemutattam). Atilla halála után zűrzavaros időket élnek át a hunok, majd 491-ben fia Irnik (Csaba) lesz a hunok királya, majd halála után fia Ogurd (vagy Gordás) 514-től, és utána Megyer (Moger, Maugyer). Majd Padányi így folytatja:

„Az eddig hún keretben élő, sőt, mint láttuk, húnnak tekintett keleti szabirság ezen a ponton válik ki abból a hún keretből, amelyben évszázadokon át élt és amely individuális népegyéniségét éppugy elburkolta a felületesen tájékozott külvilág előtt, mint pl. az ’oszrák császárság’ elburkolta egy időben az individuális magyar királyság létezését.

A hún belső viszonyokat jól ismerő bizánci diplomata az a Priscosz rétor, aki nemcsak Attila nyugati udvarában volt császári követségi megbizatásban, hanem későbbi a Káspi-környéki keleti hún birodalom székhelyén is, már 463-ban említi a ’szabir’ népnevet, mint a húnok egy nagy csoportját.”

Tehát Padányinál is bizonyítva látjuk, amit Bakay Kornél is megállapított, hogy Árpád honvisszafoglaló népe „a magyarul beszélő szabir-hunokból és a törökül beszélő onogur-türkökből tevődött össze.”

De hogyan alakul a szabir-hunok története Atilla unokája Ogurd (Gondás) és Maugyer (Moger) idejében? Fontos szemelőtt tartanunk a valódi magyar őstörténelem megoldásának szempontjából, hogy ugyanabból a közös ősi subar népcsoportból származik a szabir, a hun, az onogur, türk és a magyar nép is. Priszkhosz rétor, Prokopiosz, Moravcsik Gyula, Dümmerth Dezső stb. történetírók már részletesen beszámoltak arról, hogyan változott a szabir és hun népnév magyarra. A két magyar történetíró munkáiból megemlítem: Atilla halála után fia, Irnik vagy Irnák (Csaba) lett a hunok fejedelme, majd egy Busan nevű hun fejedelem következik. Dümmerth Dezső szerint (Az Árpádok nyomában, 36. o.):

„Ezt a dinasztiát követhetjük nyomon a bizánci krónikák gyér, de egy fokon igen jellemző adataiban is. Busán és Mundó (Atillának a fia, a gepidák királyának lányától született – a szerző megjegyzése) után ugyanis e Szkitia-melléki hunok uralkodói között szerepel 534 körül egy testvérpár, görög írás szerint Gordasz és Maugerisz. Ez utóbbiról a kutatás már megállapította, hogy eredeti neve, ha a görögösítő képzést elhagyjuk: Muager, Mager, illetve Moger (Moravcsik Gyula)”.

Moravcsik Gyula Bizánc és a magyarság (Bp. 1950.) c. könyvében azt írja, hogy a hunok fejedelme, Gordasz, Jusztiniánusz császár idején 527-28-ban Bizáncban áttért a keresztény hitre, majd hazatérése után, erőszakos módon igyekezett a népet megtéríteni. Amikor a nemes fémből készült kis bálványokat is összeszedette, beolvaszttatta, majd bizánci pénzt veretett belőle, a nép fellázadt és eltávolította Gordászt a fejedelmi székből, és helyébe Mogeriszt, a lázadás vezérét választotta fejedelmévé. Ettől kezdve Moger-Megyer a vezér törzsünk neve, s amikor - Anonymus fejegyzése szerint - a 9. század végén megalakul a „Hetumoger” – „Hétmagyar”, a hét törzsből álló szövetség, vezető szerepe folytán a nevét átadta az egész nemzetnek.

Nem tudjuk, meddig uralkodott Maugyer. Egykorú örmény forrásadatok szerint a szabir-hun király fegyverrel támogatja az 537-39-es Bizánc elleni örmény felkelést, mindezt bizánci források is megerősítik. Padányi lábjegyzetben írja, hogy: „Maugyer uralkodásának végéről nincsenek adatok. Ezek belevesznek abba a zürzavarba, amit ebben a térben az ezidőben Nyugatázsiában kialakult Kök-Türk birodalom idéz elő, amely a Volga-teret is megtámadja és uralma alá vonja, az évszázad derekán. Maugyer, vagy utóda a Dnyeper-vidékre, az itteni bolgár törzsekhez vonul vissza, a Volga-Don területre pedig egy kormányzót nevez ki a kök-türk kagán az ’Ermi-nemzetségből’. A Dnyeper-vidék bolgár törzsei ugy látszik függetlenek maradnak, vagy legalábbis széles autonomiájuk van, mert az évszázad második felében egészen önálló politikát folytatnak és sok bizánci adat beszél róluk. Egy Szibel (Sibyl, Ziebel) nevű uralkodójuknak 40,000 lovasa van. Ez a Szibel talán Maugyer fia, vagy unokája, mert az óbolgár királylajstrom az Attilától származó Dzsula-házról beszél. Ennek a Szibelek unokája Kurt (az óbolgár királylajstrom szerint Kuvrat) 620-630 körül, a kök-türk hatalom hanyatlása idején visszafoglalja az egész Volga-teret és a Jajktól a Dnyeperig mégegyszer visszaállítja Irnik birodalmát, Onogoriát.”

Foglalkoznunk kell a nyugat-római birodalom bukását túlélő kelet-római rész történetével. A közkatonából császárá kikiálltott Justiniánus próbálta helyreállítani a birodalom egységét. Az egyébként trák-türák-türk származású császár rokon népcsoportokból, káspi-török, úz, avar, hun, szabir, és egyéb, turáninak nevezett népcsoportokból toborozta a hadseregét. De hamar szembekerül a tehetséges I. Kosrú perzsa uralkodóval és birodalma egyre zsugorodott a perzsa támadások következtében. Ebben a küzdelemben a Bizánc barát politikát folytató legendás szabir Boarich királynő is részt vett (545. i. u.) és vereséget szenvedett. Ez a küzdelem mintegy száz évig tartott, melyben lassan felmorzsolódtak ezek a turáninak is nevezett népcsoportok. Sokan közülök törzsfőik vezetésével menekülésre kényszerültek. Még jóformán be se fejeződtek ezek a küzdelmek, amikor újabb veszély tűnt fel a láthatáron, a hódító arabok.

 A mekkai próféta futása (622.) után az arab imperializmus keserves korszaka köszöntött be. Az arabok gyorsan terjeszkednek, elsősorban a vallási fanatizmusnak köszönhetően, amely az erőszakos hittérítésből fakadt. Ismét száz esztendeig állandó harc, küzdelem, menekülés volt a terület népeinek sorsa. Ezidőtől igazolható az Atilla és Árpád közötti leszármazási vonal története. Vezessük be ezt az időszakot is Padányi im. 276. oldaláról:

„Kr. u. 735-től 743-ig az arab birodalom északi tartományainak kormányzója a damaszkuszi kalifa megbizásából az uralkodó családnak egy Marwan nevű tagja, aki főleg az északi határt jelentő Kaukázus-vonal védelmével van elfoglalva, és több hadjáratot vezet Kazária ellen is. Amint az említett arab források közlik, Marwant és hadseregét 737-től 740-ig egy makacs és nagyarányú felkelés katonai vérbefolytása foglalja le.

Az arab hódítás óta különböző lázadások úgyszólván napirenden vannak ebben az északi térségben, a szóbanforgó felkelés azonban igen nagy arányú és központilag irányított, nagy területet magába foglaló felkelés, amelynek színhelye al-Lakz s amelynek élén a lakósság egykori urának leszármazottja áll, akinek a neve arab írásban ’Upas ibn Madar’.

Az ’ibn’ arab nevek után a nemzetséget megjelölő nevet vezeti be, szószerinti fordítása ’fia’, Árpádkori magyarban szokásos névmegjelölési gyakorlat szerint annyit jelent: ’nembeli’, vagyis a név őmagyarban így adható vissza: ’Madar nembeli Upas’, vagy, ’Upas a Madar nemből’ (V. ö. A Huba nembeli Szömöre, később ’Szömöre de genere Huba’)…

A szóbanforgó név minden kétség és merészség nélkül a ’Magyar’ szóval adható vissza. A szóbanforgó terület szabir terület és hemzseg a ’magyar’ név különböző változataitól babiloni, asszir, perzsa, görög, örmény és bizánci forrásokban egyaránt.

Az ’Upas’ névre Árpádkori neveink sorában nem találtam példát, az ’Opos’ névre azoban több példa van, a legismertebb a szerencsétlen emlékezetű Salamon hűséges vitéze, a ’Ják-nembeli Opos’, akit krónikáink ’Bátor’Opos néven említenek (11. szd.), de van Opos név több is. Az arabból átírt az ’Upas’-nak írt név talán az Opos név mása torzult formában (de lehet esetleg ’Aba’ is, sőt Huba is). Ha ez így van, megtaláltuk Kézai Simon Magister ’Chabá’-jának az apját, Edemen nagyapját, Ügek dédapját, Álmos ükapját, és ez a Magyar nembeli Opos, az Árpádház eddigelé ismert legrégibb névszerint is megállapítható őse, akinek, mint majd a későbbiekbe látni fogjuk, valamikor a 690-es évek végén, vagy a 700-as évek elején, a századforduló körül kellett születnie.”

A magyar őstörténelem helyes mederbe való térítéséhez rendkívül fontos ez az időszak, amikor Padányi eljut az Upas, Opos név és nemzetség fejtegetéséhez. Már előzőleg foglalkoztam Atilla leszármazási táblájával és bizonyítékokat mutattam be Árpád Atillától való származásáról, biztosra vehetjük az Edemen-Ügek-Álmos-Árpád leszármazási vonalat. Most Padányí fejtegetésével eljutottunk visszafelé Edemen nagyapjáig Upas, Opos-ig. Saját kutatásaim alapján már bemutattam A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei (2002.) könyvemben, hogy Upas subar, szabir eredetű. Miután a magyar őstörténelem szempontjából perdöntő fontosságú Atilla és Árpád szabir eredetének bizonyítása és ugyanakkor Padányi Upas, Opossal kapcsolatos megállapításának megerősítése, teljes egészében bemutatom a kutatásaim során talált forrásadatomat. A forrásadat Ignace I. Gelb, Hurrians and Subarians (1944, University of Chicago) (Hurriták és subarok /szabirok/, a szerző megj.) című könyvének 30. oldaláról: „Sarru Su-ub-ri-ú”, „a szabir király”-t (the Subrian king), többször említették kimagasló figyelemmel Hanigalbat-ból egy Bogazköy-i táblán” (Kbo I. 20: 12 és rev. 3 és 10; Arthur Ungnad, Subartu pp. 51), és Su-ub-ri-u megjelölést szintén egy Bogazköy-i táblán találták (KUB III 77.7 és 15.). Végül egy újabb Bogazköy-i tábláról (Kub XXVII 46 i 19, 25 f., 27, 30 és 31 (beleértve a különböző változatokat) Gelb hozza a számunkra nagyjelentőségű megjelölést: „Šu-ub-ri-ia-na-aš  ^d U-up-aš, „Šubrian Tešup”. Ezt a forrásadatot Gelb Dr. P. M. Purvesnek köszöni, megjegyzése szerint. De miért is olyan fontos ennek az agyagtáblának a felirata? Azért, mert kapcsolatot létesit a subar-szabir Upas és a subar-szabir Tesup isten között. De ki is volt Tesup? A CT XXV 16 tábla az időjárás isteneinek nevét sorolja fel tees-su(!)-up II SU.ki = Tessup ugyanaz Subartuban. Könnyebb megértés kedvéért be kell mutatnom az ős-szabirok hitvilágát:

Az i. e. III. évezredig az Ős-Subar hitvilágról ez idő szerint keveset tudunk. A többszínű kerámiák már a mezopotámiai Tell Halaf korszaktól vallanak a szabir valláskultusz főisteneiről. Sok a bikafejes és bikafigurás ábrázolás, melyek az istennő jelképei, és a nap-ábrázolás.

Az istenek világát jobban megismerhetjük, ha tudjuk, hogy a szabirok vallása ugyanolyan antropomorf szemléletű volt, mint a későbbi babiloni vallás, szerintük az istenek emberformájúak, akik nagy hatalommal és tehetséggel rendelkeznek, házasodnak, gyereket nemzenek. Az isteni társadalom élén Tesup, az Ég és Föld ura áll. Amikor a babilóniak az időistennel, Adad-dal azonosították, akkor a természetének csak egy bizonyos jelentőségteljes tulajdonságát állapították meg. Azokon a földeken, ahol kevesebb eső hullott és kiegészítésképpen mesterséges öntözésre volt szükség, a lakosság boldogulása a mennyei esőtől függött. Az ember már korán felismerte ezt a természeti összefüggést, és az Ég istene és az Anyaföld istennője közötti házassággal szimbolizálta. Ezt a számára megmagyarázhatatlan erőt képzelte el az akkori ember. A Tell Halaf régészeti lelőhelyről nem csak Tesup és Hepet, az isteni házaspár, hanem Simike, a nagy tiszteletnek örvendő napisten képmása is előkerült. Többször találkozunk ezzel az isten-hármassal Tell Halaf város kulturális célú épületeiben, különösen a templompalota hatalmas szobrain, ahol az istenek a szent állataikon állnak. Ez az ábrázolás, amit Freiherr von Oppenheim bemutatott, már a Gebelet el-Beda területéről adatolható, vagyis a szabir kultúrkörből származik, de a ’sumir’ (babiloni) kultúrkörben már nem honos (Arthur Ungnad, Subartu).

Ungnad igen gyakran hangsúlyozza, hogy csak az ős-szabir nép lehetett, elsősorban a földművelés elindítása révén az első istenségek megalkotója. Ahogyan a művészi kerámiák készítése, az építészet, a kézműves találmányok, tehát a társadalmi civilizáció kialakulása és fejlődése, mind a megváltozott, letelepedett életforma által vált lehetővé. Ugnad azt is megállapította, hogy az i. e. III. évezredig keveset tudtunk a subarok vallásáról, de már a Tell Halaf-i kultúrkörben jelentkeztek – főleg kerámiadíszítéseken - az ős-szabir matrarchális hiedelemvilág nyomai, melynek főszimbóluma a bika. Az istennő, a Földanya, vagy a Termékenység istennőjének szent állata viszont a párduc.

Meg kell jegyeznem, hogy már az Ungnad megállapítása előtti időkből is megtaláljuk a Termékenység istennőjének szimbólumait a Jarmo-i kultúrkörben is (kb. i. e. 7000-ben). Itt a kerámia előtti ásatási rétegben agyagból készült, apró, köldökdomborulatos asszonyszobrocskákat találtak a régészek, amelyeket, Anyaistennőnek neveztek el és bennük az ősember termékenyülésbe vetett hitének szimbólumát vélték felfedezni. Ezek a kis szobrocskák indították el a Termékenység Istennőjébe vetett hiedelem vallási kultuszát, amelyek a mitológiák Magna Matereit adták, ez a hitviláguk, vallásuk már magas fokra emelkedett a „sumir” hitszemlélet és a magyarajkú népek szülőboldogasszony kultuszában, amely máig fennmaradt.

A hármas istenség, Tesup, Hepet és Simike ábrázolását a Halaf periódussal egyidőben a Catal Hüyük-i híres ős-szabir kultúrájában is megtaláljuk, hasonló ábrázolások, főleg freskók és mészkőből, alabástromból faragott szobrocskák formájában.

A Bogazköy-i táblán talált szabir Tesup isten nevére és a vele kapcsolatos szabir Upas megjelölésre vonatkozóan megemlítem, hogy három középkori arab forrásban találunk utalást e névre – az i. sz. után 737-743 között lejátszó történelmi eseményekkel kapcsolatban Bal’ami krónikájában (az Orosz Akadémia kiadása, 1844), Baladhuri 1866-ban, Leidenben kiadott „Futuh al-Buldan” című művében, és a Kairóban, 1921-ben kiadott Ibn-al-Athir krónikában.

   A Padányi Magyar nembeli Opossal (Upassal) kapcsolatos feltevését teljesen alátámasztja az, amit az arab forráshelyek –Bal’ami 545. Ibn al-Athir két helyen is – közölnek róla. Padányi im. 278. oldalán írja:

„Ezek a források elmondják, hogy miután Marwan hadserege, egy hosszú háború eredményeképpen megszállta al-Laks egész területét, a Magyar nembeli Opos seregének maradványával bevette magát 739-ben a várába, amelyet Marwan körülzárt s ostrom alá fogott. Mikor aztán a vár helyzete tarthatatlanná vált, Opos megmaradt maroknyi emberével egy éjjel egy kirohanást rendezett, áttörte az ostromgyűrűt és ’észak felé’, ’a kazárok királyához’ menekült. (A vár neve sajnos nincs megemlítve a szövegben, a színhely azonban igen meggyőző erővel sugalmazza, hogy a fenntebb már említett ’oppidulum Mazarorumról’ phrourton Mazarón-ról lehet szó, amit még Heraklius császár állíttatott a megelőző században helyre. 5. lábjegyzet).

Észak felé – Meotisz terült el. A ’Magyar-nembeli Opos’ tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bujdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes – vezér, a sok kisebb-nagyobb köteléket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bujdosók tömege társadalommá, az általuk megszállt mocsárbirodalom egyideig talán kazár keretben, támogatással szövetségben, vagy fennhatóság alatt, országgá vált. Dentu-Magyaria megszületett.

Az egykorú és későbbi bizánci közlések hol úzoknak, hol alánoknak gondolják őket, az ószláv emlékezet szabirokat, szavardokat emleget és határozottan megkülönböztetik őket az általuk ’kazároknak’ nevezett, északabbra lakó onoguroktól. Mind a kazár, mind a bizánci köztudatban önálló egyéniségként élnek saját politikai konturokkal, csupán a nem egészen jól tájékozott arabok keverik őket össze következetesen a tőlük északabbra lakó onogurokkal.

Az egykorú arab és kazárokra vonatkozó egyéb kútfőkből tisztán kivehetően a 751-iki kazár-arab háborúban már említésre érdemes kötelékekkel, önállóan vettek részt, sőt, a háborút egyidőben a kazárok nélkül, teljesen függetlenül, folytatták Szabiria felszabadítására.

Ennek a háborúnak, amelyben a részvétel a Meotiszban alakulóban lévő új ország első ’polítikai’ ténykedése, vlágtörténelmi háttere van…”

Padányi itt arra az időszakra gondol, amikor az arab birodalom zavargások és küzdelmek következtében kettéoszlik: az afrikai s az időközben Tarik által meghódított pireneusi területek Kordova székhellyel a nyugati arab birodalomra, míg a keleti rész Abul Abbasszal és utódaival és Damaszkusz helyett új fővárossal Bagdaddal, „Bagdadi Kalifátus” néven új birodalommá alakul. A leigázott népek elérkezettnek látták az időt az arab rabiga lerázására kazár vezetéssel. A meotiszi szabirok is csatlakoznak a hadműveletekhez, 1000 kilométert előre nyomulva elérik az egykori szabir fővárost Gudeát, (görög-római forrásadatok szerint). Amikor Abul Abbasz teljes győzelmet arat, ismét Bagdadba kerül a székhely. A következő bagdadi Abasszida kalifa az északi területek rendezését is napi rendre tűzi és 755-től a szabirok is fokozatosan tért veszítenek, nem várják meg a kegyetlen arab megtorlást, kelet felé a Káspi tenger vidékére, vagy nyugat felé a visszavonuló szabir csapatokkal együtt Meotisz felé menekülnek. A mintegy félszázezernyi menekülő a keletkező szabir állam számát növeli.

A 759-ben megújúló arab-kazár háborúban a meotiszi szabirok már külön katonai főparancsnok alatt mintegy 10000 főnyi hadsereggel harcolnak. A források szerint Astarchán a főparancsnok neve (Ya’qubi: Historie), valószínűleg Upas (Opos) fia lehet, akit Kézai Simon Gestájában ’Chabának’ nevez, „koverezmi perzsa nőtt vett feleségül, és akinek fia Edemen, Ügek kagán apja, Álmos nagyapja és Árpád dédapja.

A MAGYAR HONVISSZAFOGLALÁS KORA

A valódi – nem a finnugorisztika elméletét valló – magyar őstörténet-kutatók, történészek nem honfoglalásról, hanem honvisszafoglalásról szólnak, mert a 895-96-os hazaszerzés nem az első betelepedésünk a Kárpát-medencébe. Kutatásaim alapján i. e. 5500 tájáról már régészeti leletekkel, sőt írásjelekkel is igazolni tudjuk szabir-magyar őseink jelenlétét hazánkban. Erről tanúskodik a Körös-Kultúra műveltsége, az ekorabeli mezopotámiai írásjelekhez hasonló Tatárlaka-i korongocskák felíratai.

A szittyák, vagy szkíták jelenlétét bizonyítja pl. a Kárpát-medencében az i. e. 6. évszázadban egy szkíta fejedelmi sír Mezőkeresztes–Zöldhalompusztán, Tápiószentmártonban pedig a világhíres aranyszarvas.

A következő honfoglalásunk a Kárpát-medencében a nagy hun fejedelmek, Balambér és unokája Atilla idejében volt i. u. a 4. és 5. században.

Ezután a László Gyula A kettős honfoglalás című könyvében bemutatott avar-magyar honfoglalások korszaka következett 581 és 670 táján.

Árpád nagyfejedelmünk 895-96-os honvisszafoglalása tehát nem az első betelepedésünk a Kárpát-medencébe.

Amikor a magyar honvisszafoglalásról és népünk elnevezéséről beszélünk, akkor elsősorban a nevünk keletkezését kell tisztáznunk. Kutatásaim során arra a megállapításra jutottam, hogy a magyarok Dentu-Magyariában - tehát közvetlenül a honvisszafoglalás előtt - még szabiroknak nevezték magukat. Őstörténet-kutatóinknak azért is okozott gondot hosszú időn keresztül a valódi magyar őstörténelem megírása, mert nem a szabirok őstörténelmét kutatták. De mióta nevezik a szabirok magyarnak magukat? Erre a sorsdöntő kérdésre a bizánci források adnak kielégítő magyarázatot, és ugyanakkor megerősítik a Padányi-Biró féle szabir-onogur származás-elméletet.

A kiváló magyar Bizánckutató, Moravcsik Gyula professzor: Bizánc és a magyarság (Budapest, l950) című művében részletesen foglalkozik az Atilla halála utáni időszakban a Boszporusz környékét benépesítő hunok történetével. Többek között rendkívül izgalmas és sokatmondó forrásadatot tudat velünk a hunok fejedelmével, Gordásszal, Atilla unokájával kapcsolatosan. Gordász Jusztiniánusz görög császár uralkodásának első évében, Kr. u. 527-28-ban áttért a keresztény hitre, és maga a császár volt a kersztapja. A bizánci udvar jól bevált taktikája volt ez a környező idegen népek támadásainak elhárítására. Gordász fejedelem Bizáncból visszatérve erőszakkal igyekezett keresztény hitre téríteni a népét. Az ősi hagyományaihoz és vallásához ragaszkodó nép a papjai vezetésével fellázadt, Gordászt megölte és testvérét, Maugeriszt (Moger), a lázadás vezérét választotta fejedelemmé.

Novotny Elemér a Sumir nyelv – magyar nyelv című könyvében írja, hogy: „Mogerisz népe vette át a törzsszövetség vezetését, és a magyar nép neve Anonymus szerint Dentumoger, vagyis Döntőmagyar lett”. Novotny analizise a Dentumoger-re a következő: Di-en-tu muh-ger. Analízis: Di (agy gi) = törvény, igazság: en (ene) = ő-övé – itt akuzativusz eset; tu (vagy du)) = tesz, csinál> muh (vagy ma) = magasztos> ger (vagy)gar) = gyermek, fiú. Jelentése: törvényt (vagy igazságot) – tevő = döntő moger, vagy magyar.”

Novotny szabirokra vonatkozó analizise: …sumuh-ger – sumer-magyar törzseknek vezető törzse a szabar-szabir törzs volt, mely utóbbit – mint Németh Gyula turkológus írja – egyes történészek azonosnak tartanak – a hunokkal. Ez volt a helyzet az Uraltól keletre, vagyis Ázsiában. Ezt alátámasztja egy ősi város neve Nyugat-Kazahsztánban: Subarkuduk, Sumirul Su-bar-kud-uku. Analízis: Subar népnév (Szabar-Szabir); kud = dönt, eldönt; ok, uku (ug-ból) = nép, nemzetség. Jelentése: Szabad-döntő nép. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy szabar (szabir-hun) és moger (Muh-ger v. Mah-gar) törzsszövetségének – vezetőtörzse – az Uraltól keletre Ázsiában a szabarok (szabirok) voltak. Ez a törzs döntött az egyes törzsek különféle (pl. legelőfoglalás, stb.) vitáiban. Ezen felül jelentette azt is, hogy – egyes törzsek külön elnevezését absorbeálva – kifelé az egész törzsszövetség a vezető – jelen esetben a szabar törzs – néven szerepelt.”

Tudomásunk van arról, hogy Dentu-Magyariában (Dentu Moger), a meotoszban a 9. század közepén őseink magukat még szabiroknak nevezték. (Pl. Bobula Ida: Origin of the Hungarian nation c. könyvében stb.)

Könyveimben bemutattam – a magyar és külföldi kutatóktól, történészektől származó – a magyarság dél-kaukázusi és mezopotámiai eredetére vonatkozó bizonyítékokat. Az új régészeti leletek mellett a földrajzi nevek sokasága is a magyarság dél-kaukázusi-mezopotámiai eredete mellett tanúskodik. Eben a térkörben: Ptolomeusnál a Mazara nevű város a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékén, van egy Masur nevű erőd Pejbárt mellett, Madzar nevű város a Kuma és Bybala összefolyásánál az Észak-Káspi-i térkörben, az ószláv források a Kaukázust Magyar Hegységnek jelölik, a Fekete-tenger neve Magyar-tenger a 17. századig, Mazar, vagy Magior-tenger (ilyen térkép a birtokomban is van az 1500-as évekből). A különböző örmény történelmi munkákban említik a Madzsar völgyet és Madzsar falut. Ezek a nevek – a Kuma menti Madzsar kivételével - Subartu-i nevek. Ezekkel a nevekkel kaocsolatban írja Padányi Viktor a Dentumagyaria című munkájában, hogy: „Feltűnő jelenség az is, hogy ezek a nevek kivétel nélkül szabir viszonosságban, sőt igen kevés kivétellel a ’szabir’ szó társaságában jelennek meg, mintha a ’szabir’-nak valaminő alcsoportját jelentenék. Feltűnő az is, hogy Subartutól északra a ’szabir’ a Kaukázus Hegység mindkét végén megjelenik (Keleten ’Szibéria’, nyugaton ’Zaporogje’) és Keleten éppúgy ott van a társaságban a Kuma menti Madzar, mint ahogyan a nyugati térségben is ott van a ’Mare Mazari’, vagy Mar Magior.”

Tudjuk, hogy a szabir és onogur törzsek vérszerződése néhány évvel a Kárpát-medence visszafoglalása előtt történt (891. ? Megállapítható az is, hogy a két népcsoport két különböző nyelven beszélt, és majd a Kárpát-medencében olvadtak egy nyelvűvé. Azt, hogy a finnugorisztika történelem-szemlélete az onogur törzsek egymás közötti vérszerződéséről beszél, ma már nem lehet komolyan venni. Ha egy nép már előzőleg is közös kötelékben, háború esetén közös vezetés alatt élt, már nincs szüksége vérszerződésre. Arra – a keleti népek szokása szerint – csak előzőleg egymástól külön élő külön népetnikumú és nyelvű népcsoportoknak van szüksége, hogy egy nemzetté kovácsolódjanak, különösen külső támadások idején, vagy új haza keresése és elfoglalása előtt. Őseink új honszerzése idején mindkét tényező közrejátszott.

A honvisszafoglaló magyarság nagyobbik felét, az úgynevezett „kaukázusi turanoid” fajtához sorolják. Mondáink és hagyományaink, a középkori magyar krónikák, az örmény és perzsa történelmi forrásmunkák, a dél-kaukázusi magyar voatkozású földrajzi nevek sokasága és az új régészeti leletek is bizonyítják őseink azonos eredetét, akik Mezopotámiából és a dél-kaukázusi térkörből magukkal hozták ős- és ókori kultúrájukat. A magyarok a Kárpát-medence elfoglalása után is sokáig fenntartották a dél-kaukázusi testvéri kapcsolatokat.

A két nép fúziójával, a vérszerződéssel és az új haza megszerzésével kapcsolatban döntő kérdés, hogy a törzsszövetség vezértörzse, a Megyer törzs szabir volt-e, vagy onogur? Ez dönti el, hogy melyik vonal jelenti a magyar nemzet történetének a folytatását. A szabir vonal Mezopotámia és a Dél-Kaukázus felé, az onogur vonal pedig az Ural felé vezet. Bár mindkét rokon népcsoport valamikor ugyanarról a tőről eredt kutatásaim alapján. A finnugorisztika hipotézise szerint ugyanis a magyarok csak az onoguroktól származnak, a Megyer törzset is onogurnak tartják. A Megyer törzs lett a vérszerződéssel létrejött törzsszövetség vezető törzse, és így a törzs feje lett az új törzsszövetség vezérlő fejedelme is.

Atilla fia, Irnik (Csaba) és a fia, Maugerisz (Moger) lett a 6. század első felében a szabir-hunok fejedelme, és utódai a róla elnevezett Megyer Törzs vezérei (kánjai) (Anonymus Hunor-Magor mondája). Igy lett aztán a Magyar nembeli Upas, majd fia Chaba, Edemen, Ügek, Álmos és Árpád is a Megyer törzs vezére, és Árpád a megalakult törzsszövetség fejedelme, és az összeolvadt nép a magyar nevet vette fel. Tehát láthatjuk, hogy a Megyer törzs nem az Ázsiai, majd a Kaukázus északi lejtőire és Lebédiába vándorolt onogurok, hanem a Boszporusz környéki, majd Dentu-Magyariába költözött szabir-hunok vezető törzse volt. Árpád dédunokái, Bulcsú és Tormás azt mondták Konstantinos Porphyrogenitos görög császárnak, hogy őseiket nem türköknek, hanem asfal-i szabiroknak hívták (Tehát ők magukat sem türköknek, sem onoguroknak nem tartották, hanem szabiroknak!). A törzsszövetség létrehozásakor a Megyer törzs volt a legerősebb, leggazdagabb és legnagyobb. A puszta tény, hogy az újonnan alakult törzsszövetség a Megyer törzs vezérét választotta fejedelemmé, minden vitát eldönt.

A finnugorisztika történészei, tankönyvírói és általában a külföldi történészek úgy állítják be Árpád honszerzését, mintha a besenyők megtámadták és beüldözték volna a magyarokat a Kárpát-medencébe. Nos mindjárt meg kell mondanom, hogy ez nem így történt, hanem, hogy a honvisszafoglalás nagyon is előkészített és nagy hadvezéri zsenialitást eláruló pontossággal előkészített hadművelet volt.

Örömmel jelenthetem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia is sejti már, hogy szükséges a magyar történelem újraértékelése, és lépésről-lépésre hátrál a finnugorisztika elméletétől, a magyar honvisszafoglalást illetően is. Egy példa: 2003. november 25-ére meghívtak a MTA előadására, ahol már a rendező Harmatta János néprajzkutató nyelvész bejelentette, hogy a honfoglalás idején Árpád vezérlő fejedelemnek 20.000 főnyi lovassága volt és a besenyőknek legfeljebb 5.000 főnyi, így szó sem lehet arról, hogy a besenyők kergették volna be a magyarokat a Kárpát-medencébe.

Árpád és vezérkara pontosan ismerte a Kárpát-medence hadászati területét. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria című könyvének 381. oldalán így ír: „A terület (Kárpát-medence) felderítése földrajzi és politikai értelemben egyaránt a térben lakó barátságos avar népelem beszámításával és felhasználásával a 885., 892. és 894. évek során végrehajtott pannoniai hadjáratokkal, valamint alapos és békés úton végrehajtott részletes adatszerzéssel évtizedeken keresztül folyik. Ebben különösen a helyben lakó avarok jelentenek nagy segítséget, akikkel az érintkezést Árpád állandóan fenntartja, alapjában véve már 862 óta. Ezt az érintkezést eleinte avar emigránsok jelentik és ez fog az avarság helyszínen való felkeresésévé fejlődni… Majd Padányi így folytatja: „A terület birtokbavétele két feladatot jelent. Az egyik a tér északnyugati részét jelentő frank határőr kerületből önállósulni kezdő morva ’hercegség’, a másik a tér keleti felét birtokló bolgár birodalom katonai erejének megsemmisítése, vagyis a két terület fegyveres megszállása volt. A többi egységek gyéren települt, vagy éppen barátságos avar népelem által lakott, tehát komolyabb fegyveres erőszakot nem kivánó területek voltak.

Ehhez a tisztán felderített és pontosan kiértékelt két tényhez képest Árpád a diplomácia ősi szabályai szerint a két erő hátában keres segítséget. Árpád diplomáciai erőfeszítései mind bizánci, mind a frank-római császári vonalon történelmi tények, amiket kútfőadatok bizonyítanak. Mivel Árpád sem Bizánc, sem Arnulf politikáját nem irányíthatja, feladata a két tényező felhasználásához az alkalmak kivárása és azok gyors energikus felhasználása. A 892. évi pannoniai hadjárat Szvatopluk ellen Arnulf szövetségébe történik, de az aránylag kicsi erőt jelentő morvák ellen vezet két önálló hadjáratot is (885, 894). Általában tisztán látható, hogy a morva-pannoniai erő likvidálását sokkal könnyebb feladatnak látja, mint a bolgár terület meghódítását, nemcsak azért, mert ez a terület maga is kisebb, hanem azért is, mert a megsemmisítendő erő is az. A bolgár birodalom katonai erejéhez képest Szvatopluk ereje, mint stratégiai probléma, valóban elenyésző.

A várható katonai ellenállás megsemmisítését, mint katonai feladatot, olyan komolyan veszi, hogy a kárpáti térbe való beköltözéssel mindaddig vár, míg a bolgárok elleni katonai akció esélye Bizánc részvételével el nem érkezik… A bolgár háború egy két-arcvonalon megvívott háború, hiszen a balkáni hadműveleti területen ugyanúgy a magyar haderő harcol bolgár haderő ellen, mint ugyanannak a háborúnak nyugati, kárpátmedencei hadműveleti területén. Az idő, a vezérlet és a hadicél is ugyanaz. Ez a hadicél a Kárpátmedence keleti felének birtokbavétele a bolgárok legyőzése útján és a magyarok hadicéljukat száz százalékig el is érik. Az események egészének tiszta körvonalakkal kirajzolódó képében tisztán és élesen felismerhető, hogy a balkáni hadműveleti területre küldött két törzsi hadosztálynyi erejű déli hadcsoport feladata a bolgár főerőket a nyugati hadműveleti területről elvonni – s ezt a déli hadsereg száz százalékosan végre is hajtja – de tisztán és élesen felismerhető az is, hogy ebben a háborúban a magyarok számára a balkáni hadműveleti terület csupán mellék-hadszíntér. Ha főhadszíntér volna, ott harcolna a nagyobb erő, őt hadosztály, a nyugati, kárpátmedencei hadszíntéren harcol a főparancsnok személyes vezérlete alatt a balkáni hadcsoport parancsnoka pedig a fővezér – fia.”

Látjuk tehát, hogy Árpád a Kárpát-medence elfoglalását a legnagyobb katonai és diplomáciai körültekintéssel készítette elő. Tehát szó sem lehetett arról, hogy őseinket a besenyők beüldözték volna a jelenlegi hazánkba. Fontos ezt hangoztatnunk, mert a mai napig is ezt tanítják a hazai és az európai iskolákban is, hogy nem vagyunk mi Európába valók, csak Ázsiából ideüldözött jött-mentek. Ezért fontos, hogy minden magyar megismerje a valódi őstörténelmét, mert azt is meghamisították.

De valóban hogyan is történt a honvisszafoglalás? Tudnunk kell, hogy a Dnyepertől mintegy 1500-1800 km-es utat kellett megtenni hadainknak és társzekereken a nőknek, öregeknek gyerekeknek, közel félmillió embernek, és velük együtt a kb. egy millió legelésző állatnak. Napi 20-25 km sebesség mellett, az elkerülhetetlen pihenőkkel, 4 hónapig tarthatott az út, és igencsak alapos előkészületet kívánt. Az asszonyok és gyermekek érdekében megtervezték, korlátozták a fogantatást, gyermekszülést az út viszontagságai idejére. A tavaszi esőzések végén legalább májusban indulni kellett, mert a megérkezés után legalább egy hónap szükséges felkészülni a télre. Tehát a felkészülést már 894 őszén meg kellett kezdeniük. A szekereket kijavítani, újakat készíteni, a csordákat, méneseket, nyájakat összeterelni, rideg ökröket és lovakat betörni. Miután egy évig nem termelhetnek, minden tárolható élelmet tárolni kell, az élelmiszert előkészíteni, húst konzerválni, lisztet őrölni. Már a tél folyamán el kell csomagolni minden elcsomagolhatót és nélkülözhetőt, mert a tavaszi indulásra készen kell lenni. A harci felszereléseket rendbehozni, részletes hadi tervet kidolgozni, mert a vérszerződéssel egyesült hét törzsnek ez az első nagy hadi vállalkozása.

A honvisszafoglalással, a Kárpát-medence megszállásával, az ott kialakuló magyarsággal kapcsolatban fontos leszögeznünk, hogy Árpád hadai és népe nem menekült a besenyők elől, amikor új hazát keresett, amint azt a finugorisztika történelem-szemlélete állítja, hanem előre megtervezett stratégiára felépített terv szerint, szervezetten haladt. Az úzok nyomására a besenyő zaklatások egyre sűrűsödtek, mire a Don-Kubán-Azovi térkör lakossága egyre nagyobb számban vándorolt védelmet keresve a Kaukázus menti ősi földre. A szabirok is megindultak, és átkeltek a Dnyeper folyó nyugati oldalára. A folyót jól ismerve tudták, hol vannak az átkelőhelyek, csaknem minden falunál. Asszonyok, öregek és gyerekek is átkeltek ökrös társzekereken, jurtáikkal, felszerelésükkel, a legnagyobb rendben, tervszerűen vonultak, hiszen a törzsszövetség ebben az időben Eurázsia leghatalmasabb harci erejét képviselte. A szabirok szomszédságában az onogur Nyék törzs is megindult, majd követte őket a többi onogur törzs. Ők is átkeltek a Dnyeper nyugati oldalára. Riadt, fejvesztett menekülésről szó sem lehetett. Így jutottak a Kárpát-medencébe: a hadsereg, az asszonyok, az öregek és a gyerekek. A Nyék törzs elől, a Keszi törzs utóvédként. A Keszi törzs vívott csupán kisebb utóvéd-harcokat a besenyőkkel. Árpád nem lenne korának a legnagyobb hadvezére, ha nem tervszerűen vezette volna népét az új hazába. A területet jól ismerték az előző hadműveletekből, az őslakos rokon népek a testvér avarokkal együtt örömmel fogadták és segítették őket, így könnyedén verték le a Kárpát-medencei ellenállást. Majd Pusztaszeren országgyülést tartottak, igazságosan osztották fel az ország földjét a törzsek között, és lerakták az új ország alkotmányának alapját. A törzsek szeptember végére rendben letelepülnek a számukra kijelölt területeken. A törzsi gyepüket barátságos tárgyalások után, közös megegyezéssel kijelölték. A nemzetségek nyílhúzással felosztották a törzsi területeket egymás között, úgyhogy a lótartáshoz legfontosabb nedves réteket igazságosan szétosztották.

Az Árpád vezérletével megszerzett új haza hatszáz éven át Európa egyik döntő nagyhatalma volt. Nem volt még egy olyan vezére, királya a magyar hazának, aki többet tett volna a népéért, mint Árpád nagyfejedelmünk – a honvisszafoglaló.

ELKERÜLHETETLEN A VILÁG ŐSTÖRTÉNELMÉNEK ÁTÍRÁSA

Az indogermán-indoeurópai és finnugor elméletek bukása

Dr. Hieber T. Friedrick (Pennsylvania Egyetem, USA) megállapítása szerint: „We are rewriting all the history books abaut the ancient world because of the new political order in our own time”. Vagyis: „Az őskorról szóló összes történelemkönyvünket újra kell írnunk korunk új politikai rendszere miatt”. Jómagam ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy az új régészeti leletek és felfedezések hatására kell a történelmet újraírni, átírni. Szakmai körökben egyre többen látják szükségesnek a teljes történelmi reviziót. Külföldön már láthatók az első lépések: 

 Thomas V. Dibacco (a Washintoni Amerikai Egyetem professzora) az egyik cikkének ilyen címet ad: „A történészek hibásan világítják meg nekünk a múltat.”

A huszonöt nyelven beszélő Charles Berlitz: Atlantis a nyolcadik kontinens című könyvében már azt írja, hogy az új felfedezések alapján az őstörténelmet át kell írni.

 A Cambridge Régészeti Enciklopédia legújabb kiadásának a szerkesztője, Andrew Sherratt megállapítja a fedőlap ismertetőjében: „Ez az első régésztudományi áttekintés az utolsó évtized forradalmi felfedezéseinek fényében, mely átalakította nézeteinket eredetünk, és az ős emberiség történelmét illetően.” Az enciklopédia bevezetőjében pedig ekként ír: „A régészet módszerei  arra is felhasználhatók, hogy valós történelmi mélységben mutassák be azokat a népeket is, melyeknek nincsen írott-történelmük.”

Sir Colin Renfrew professzor az enciklopédia 7. fejezetének szerzője: „A régészet ezelőtt csak egy technikai módszer volt a múltból származó leletek feltárására. Az ásatások során leleteket hoztak felszínre, melyek segítségével képet alkothattak a múltról, ’darabokból rakták össze a múltat’ Gordon Childe emlékezetes szavaival kifejezve. Ma már jó okunk van azt hinni, hogy a régészet többre hivatott, elméletek forrása, az ember eredetére, természetére, természetének fejlődésére enged következtetni, és betekintést enged a nagy átalakulásba – a vadászó, gyűjtögető életmódról az élelemtermelésre - az egyszerű, széttagolt létről a társadalommá, a fejlettebb államiságra való átállásra. El kell ismernünk, hogy döntő lépések voltak ezek az emberiség történelmében.

Mintegy két évtizeddel ezelőtt a régészet csak a leletek iránt érdeklődött, egyszerűen csak a tárgyak feltárására törekedett. Ma a régészet ’problémamegoldó’, vagy legalábbis annak kellene lennie, törekednie kellene elméletek, feltevések, feltételezések felállítására, természetesen a meglevő forrásadatok alapján.”

 Kr. e. a tizedik évezredtől kezdődően az Észak-Mezopotámiában kifejlődött emberi civilizációval kapcsolatosan még - számos tudós véleménye közül – tolmácsolok néhányat:

Amint az Ős-India című fejezetben írom, máig a téves feltételezés, az indogermán történelem-szemlélet uralkodik a magas műveltségről tanúskodó ősi szanszkrit nyelvre hivatkozva, amelyet valójában az Indiában gyarmatosító angolok csak i. u. a XVIII. században „fedeztek fel” és sajátítottak ki maguknak! A 19. századi árja-germán- angolszász történészeknek - hatalmuk fényében sütkérezve - nem okozott nagy fejfájást egy kis „történelmi ferdítés”. Ha az indusok nem hozták Európába a szanszkrit nyelvet, akkor miért ne vándoroltathatnák a germánok őseiket Indiába? Így alakult ki az ú. n. ind-népvándorlás hipotézise, amely szerint az indusok úgy Kr. e. kétezer táján (a mai Európából) fajrokonaikból kiválva Indiába vándoroltak volna. Szerették volna a faji-és nyelvi ősiségüket bizonyítani, de a fejlett szanszkrit nyelv nem rokona sem a germán, sem a nyugat-európai nyelveknek! A kultúra sem!

Graham Hancock: A mélység titkai (2002. fordította Kiss Balázs) című könyvének 104. oldalán írja:

„A válasz, hogy a védikus embereket a Rigben többször „árjáknak” nevezik, és ebből származott a hagyományőrző történészek egyik nagy és kitartó hibája. Bár az „árja” melléknév az ókori szanszkritban tulajdonképpen „nemest” és „kultúráltat” jelent – és ezért az árják egy „nemes és kulturált nemzet”, és így akár egy vallásos kultusz és egy etnikai csoport is lehetne – történészek és régészek azt feltételezték, hogy egy faj voltak, akik elfoglalták Indiát i. e. 1500 körül. Ez az „árja betörés elméleteként” ismert és ez a tévedés csak a 20. század utolsó negyedében került napfényre, és vetette el végül a hivatalos tananyag is. Mivel messze nyúló következtetéseket tartalmaz, és a kánoni akadémikus szövegek és az erre hivatkozó alapvető munkák nagyarányú újraírását jelentette, ez az a típusú tévedés, amit a történészek nem ismernek el lelkesen. Ebben az esetben ezt mégis a hagyományőrző tudósok maguk tárták fel.

Ez nem olyan tévedés, ami bármikor főcím lenne. De ezt az 1990-es évek eleje óta egyre szélesebb körben tárgyalják az egyetemi könyvek és folyóiratok, és veszik számításba kevésbé vagy jobban a tárgy oktatásánál és elemzésénél. Tehát szó sincs a téma elkendőzéséről vagy teljes tagadásáról azok esetében, akiknek a cikkei a tudományos folyóiratokban már elmaradottak…

A Védák „árja elfoglalók” kifejezése, a Védák törvénybe iktatásának i. e. 1200-as dátuma és az árja bevonulás elmélete mind arra az ötletre vezethető vissza, ami már a 19. század elején gyökeret vert. Akkor kezdte nyugati tudósok egy csoportja felismeni, hogy a szanszkrit, tehát az a klasszikus nyelv, amiben a Védák íródott, és ennek a mai észak-indiai rokonai, a hindi, bengáli, pandzsáb, a gudzsaráti és a szindi hihetetlen kapcsolatban állnak a modern és ókori európai nyelvekkel, mint a latin, görög, angol, norvég és a germán. Hogyan alakulhatott ki a mai indoeurópai nyelvcsaládnak nevezett hihetetlenül szétszórt osztály, kérdezték a tudósok maguk is.

Nemsokára egy előre látható elmélet alakult ki. ‘Ez’, mondja Gregory Possehl, …összefügg az árja fajjal, azaz azokkal az emberekkel, akik az indoeurópai nyelvcsalád valamelyik nyelvét beszélték. Az európai szellem és a morális felsőbbrendűség egy előre eldöntött ügy a 19. és a 20. század sok tudósa számára. Az európai gyarmatosítás, kereszténység és a technikai forradalom sikere bizonyította ezt. A velük született felsőbbrendűség feltétele látható volt a klasszikus Görögországban és egészen Rómáig tovább követhető. Az indoeurópai nyelvcsalád felfedezésével már a korábbi, történelemelőtti időkbe helyezett történelem számára bizonyos volt, amit csak a régészet tudott felfedni. Az árják vagy indoeurópaiak is meg voltak áldva ezzel a ‘felsőbbrendűséggel’, mivel ők is sikeresen hódítottak meg hatalmas területeket a Bengál-öböltől Skandinávia és az Egyesült Királyság külső szigeteiig…

A kikerülhetetlen európai felsőbbrendűség ideológiai háttere ez ellen volt, félreértett hivatkozásokkal keverve a Rig árjáira, hogy az ’India árja megszállása’ elmélete felmerült és egyetemesen elfogadott lett a tudósok körében olyan eseményként, ami a történelem egyik különös pillanatában történt, és ami emberek hatalmas tömegének a mozgását jelentette az ’európai otthonból’ Indiába…

Ennek a forgatókönyvnek a legkorábbi változata, amit a 20. századig széles körben ismertek, meglehetősen fejlett volt. Ez úgy tartotta, hogy Indiát - amit előtte kizárólag sötét bőrű őslakosok és dravidák laktak – Észak-Nyugatról Afganisztán hágói felől világos bőrű és talán kék szemű európai faj foglalt el valamikor az i. e. 2. évezred folyamán. A világos bőrű nomád támadók lóháton, vasfegyverekkel felfegyverkezve és gyors kocsikat hajtva ’árjának’ hívták magukat. Gyorsan lerohanták és leigázták a bennszülött lakosokat, akiknek a civilizációja magasabb szinten volt, mint az övüké. Ugyanakkor behozták az ő saját természeti vallásukat – amint a Rigvédában olvasható -, amit előírtak az ’alacsonyabb rendű’ meghódított Indiai törzseknek.”

A fenti idézetből tisztán láthatjuk, hogy a.) milyen fontosnak tartották az ún. indogermán, majd a szalonképesebbnek hangzó indoeurópai tudósok a szanszkrit nyelvet az elméletük kidolgozásához; és az elméletük bizonyítására hogyan állítottak valótlanságot: mintha Európából Indiába vándoroltak volna; ugyanakkor b.) az is kiderül, hogy a  tévesen megfogalmazott „előkelő származásuk” gondolatából miként alkották meg az árja (indogermán-indoeurópai) faj- és nyelvelméletet a 19. század elején. Ez a hipotézis kizárólag az európai nagy indogermán-indoeurópai nyelvcsalád tagjai számára adta meg a „felsőbbrendűség” magasfokú stigmáját, míg szinte egyedül csak a magyar népetnikumot zárták ki Európában ebből a közösségből. Ezért bélyegzik meg, és még ma is Ázsiából beüldözött „nomád hordának” nevezik népünket a nyugati világban a történelemkönyvek is, az egyetlen Törökországot kivéve. Ezért alacsonyították le a magyar embert a legalacsonyabb fokra az emberiség kategorizálására kitalált mesterséges elméletükben a „kaukázusi” (fehér fajta) legalacsonyabb lépcsőfokára. És ezért találták ki a magyarok megalázására a finnugor származásunk hipotézisét, ezért tanítják azt is, hogy rokontalanok vagyunk.

Az idézetből az is kitűnik, hogy az árja szót – mely „nemest”, „kulturáltat” jelent - szintén a szanszkrit nyelvből vették és ragasztották magukra, kisajátították, mint népmegjelölést és napjainkig is előszeretettel használják. Az árják Indiába való érkezését Európából leggyakrabban i. e. 1500 tájára teszik és ezt a folyamatot „árja betörés elméletként” ismerik. Egész könyvtárnyit írtak erről, főleg a német történészek, hipotézisük terjesztésztésére. Amint már említettem, az indogermánisztika a szanszkrit nyelvre alapozta a germán ősfaj- és ősnyelv fikcióját, mely először csak hipotézis, feltételezés volt, de a tanítványok már tényként magyarázták a fikciókat (a Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben részletes adatokat közlök e hipotézis fogamzásáról, kifejlődéséről és széles körben való elterjesztéséről).  Természetesen nagyon népszerűvé vált ez a hipotézis, mert a nagy germán népcsoport igen magas polcra helyezte saját magát kultúrális, művészeti, irodalmi, tudományos stb. téren is, mely politikai és hódítási terveiknek látszott „jogos” alapot formálni úgy a 19. mint a 20. században, időszámítás után! De amint az idézetben látjuk, az „árja felsőbbrendűség” elmélet tévedése, valótlansága a 20. század végére napfényre került, és a hivatalos tananyag is elvetette, de ekkorára már két világháború is lejátszódott többek között, rengeteg veszteséget okozva az emberiségnek, úgy emberi életet mint anyagi kárt is. Hogy ebből az ádozatból mennyi írható az árja faj- és nyelvelmélet rovására, nagyon nehéz lenne kiszámítani. S nekünk magyaroknak a finnugorisztika lealacsonyító elmélete is osztályrészül jutott, melléktermékként. De egyre inkább bebiznyosodik, hogy az indiai ősműveltség a magyarok ősisége, az „indogermán” alappilléreket valótlan feltételezésre építették. A jelek pedig – mostmár az angolszász történészek szerint is – az erre az alapra felépített indogermán ősfaj- és ősnyelv hipotézis bukását vetítik előre. Bizonyságul folytassuk Graham Hancock könyvének 106. oldaláról:

„A második forgatókönyv az Indus-völgyi helyek, Mohendzsodaro és Harappa felfedezésével és ásatásaival kezdett kialakulni az 1920-as és 30-as években, Gyorsan kiderült, hogy ezek a fejlett, központilag tervezett városok idősebbek voltak, mint az árják indiai betörésének feltételezett i. e. 1500 körüli dátuma, és hogy ők egy korábban nem azonosított, kora ókori, magasan fejlett civilizációhoz tartoznak, talán legalább annyira régi, mondták a számítások, mit a sumer, vagy egyiptomi civilizáció – azaz i. e. 3000-re vagy még korábbi dátumra is visszavezethető.

Mint más rugalmasan rossz ötlet, az árja betörés elmélete fennmaradt, ami egy ez ellen szóló kritikus és bele nem illő bizonyíték kellett volna, hogy legyen. Bár az idő rendiséget hihetetlenül meg kellett nyújtani ahhoz, hogy illeszkedjék az új régészeti felfedezésekkel, a történészek sokáig képesek voltak ragaszkodni az ’árja’ seregek i. e. 2. évezredbeli hódításának képzetéhez.

Csak a háttér változott. Előtte a világos bőrű árják lerohanták a sötét bőrű vadászó-gyüjtögető primitív törzseket. Itt kell hozzáfüzni, hogy egy olyan fejlett városi civiliációt foglaltak el, ami az ő odaérkezésük előtt legalább ezer éve már virágzott Indiában, és messze előttük járt kulturálisan, de nem birt az ő katonai merészségükkel és technológájukkal. Ez előtt az árják hozták magukkal a civilizációt egy szellemi sötétségben élő barbár Indiába; hirtelen egy, a sajátjuknál sokkal idősebb civilizáció lerombolói lettek - egy írni tudó civilizációé, amely jól láthatóan jómódú volt hosszú időn keresztül.”

Ebben az idézetben Hancock arról ír, hogy Harappa és Mohenjo Daro régészeti feltárásakor (az 1920-as és 30-as években) bebizonyosodott, hogy ezek a kultúrák ’legalább egy évezreddel korábbiak’ a feltételezett árja betörés idejénél (úgy i. e. 1500). Megdől az a feltételezés, hogy ezeknek a kultúráknak a kialakítói az Európából, rokonaikból leváló és Indiába kivándorló árja-germán népesség lettek volna! Tehát az ind népvándorlás elmélete megdőlt, mert az indogermánisztika, ma indoeuropaisztikának nevezett faj- és nyelvelmélet hamis alapokon nyugszik! De ugyanezért hamis a feltételezés oldalhajtása is, a magyarság eredetére kitalált finnugorisztika elmélete is! Hancock úgy véli, hogy az indiai ősi kultúra legalább a sumir és egyiptomi civilizációval egykorú, (i. e. 3000), vagy még korábbi. A mezopotámiai első földművelő kultúra jelenlétét Shanidár-Zawi Chemi-ből mutattam be, melynek kezdetét négy nagy tudományos intézet egyöntetűen i. e. 9217-re datált. Ez az emberi civilizáció kezdete, melyet a tudomány agrárforradalomnak nevez, mely a növények meghonosításával és a vadállatok megháziasításával kezdődött. Bemutattam, hogy a letelepedett életmód következtében megnövekedett népesség folyamatosan terjeszkedett, elsősorban a folyóvölgyekben (a víz ugyanis elengedhetetlen a földműveléshez). Így jutottak el az ős-földművelők az évezredek folyamán egyre távolabbi vidékekre, az Indus folyó völgyébe is. Tehát a Mezopotámiából induló ősi földművelők terjesztették el ős-Indiában is az Indus völgyi civilizációt. Ha egyáltalán megjelentek Indiában az ’indogermánok’, az ős-indiai nagy civilizációt csak lerombolták, amint azt Graham Hancock is megjegyzi. Az indoeurópai származás- és nyelvelmélet ősszeomlása a finnugorisztika elmélet-hipotézist is magával temeti.

Jó forrásadatokat találunk a nemrégiben elhunyt kutatótársunk Götz László: Keleten kél a nap című többkötetes munkájában is. Götz László is felismerte - az indogermanisztika és finnugorisztika - feltételezésekre épült elméletek kapcsolatát. Götz alaposan áttanulmányozta a hatalmas terjedelmű német nyelvű idogermánisztika tárgykörét. Az első szemelvény Götz könyvének III. kötetéből, a 15. oldalról:

„Eddigi meggondolásainkat – tudatosan – a 19. század második felének nyelvészeti és őstörténeti szemléletébe, az akkori ezirányú ismeretanyagba igyekeztünk beilleszteni, mert meg akartuk mutatni, hogy a finnugorisztika alaptétele a magyar nyelv finnugor származásáról – abban a formában, ahogy tanították és tanítják még ma is – már a nyelv- és ős-történetkutatás 19. századi színvonalához, módszertani követelményeihez mérten is elavultnak, tarthatatlannak, sőt egyenesen tudománytalannak nevezhető.

A 20. század eleje óta azonban az ortodox finnugorisztika helyzete folyamatosan még kilátástalanabbá vált. A közel-keleti ásatásoknál mind nagyobb számban előkerülő, ma már több mint fél millióra rúgó ősi ékírásos nyelvemlék egyre parancsolóbb módon követelte meg az európai nyelvtudomány korábbi nyelvcsaládi elméleteinek és nyelvfejlődési elképzeléseinek alapos felülvizsgálását és újraértékelését.

Az előző kötetekben már ismételten utaltunk arra, hogy az indogermánisztika, húzódva és vontatottan ugyan, de már megkezdte ezt az elkerülhetetlen reviziót. Belátták, hogy az indogermán kultúrpriorítás elmélete nem tartható fenn tovább. Sőt, a mérvadó indogermán nyelvtudósok és őstörténészek jelentős hányada elvetette a közös indogermán alapnyev és az egységes ősnép tételt is. Az előázsiai nyelvemlékek világánál meglátták, hogy az indogermán nyelvek viszonylag későn alakultak ki: valamikor a Kr. e. 2. évezred folyamán, s konszolidálódásuk részben egészen a Kr. u. 1. évezred derekáig tartott. Itália indogermanizálódása például csak a Kr. e. 1. században fejeződött be, de akkor is csupán „hivatalosan”, a Római Birodalom latin közigazgatási nyelve keretében; a nép tekintélyes része még sokáig nem indo-germán nyelveken (ligur, etruszk, raeti stb,) beszélt (I. F, Altheim: Geschichte der lateinischen Sprache, M. Pallotino: Die Etrusker). Megmutatkozik ez még ma is az olasz nyelvjárásokban, a toszkániai vagy a liguriai alig érti meg a nápolyit, vagy a sziciliait.

De még azok a kutatók is, akik nem vetik el egy többé-kevésbé egységes indogermán alapnyelv egykori létezésének lehetőségét, annak korát csupán a Kr. e. 3. évezred derekára, legfeljebb első felébe teszik (l. Reallexikon der Assyriologie V. Band „Indogermanen” címszó alatt).

Nyilvávalóvá vált az is, hogy az indo-germán nyelvek esetében nem beszélhetünk genetikus nyelvrokonságról, nyelvi családfáról, hanem minden valószínűség szerint csupán igen komplikált, többrendbeli etnogenetiai és nyelvkiegyenlítődési folyamatokról, az areális nyelvek nyelvi szövetségek értelmében (I. köt. 105-115. old.).

Mivel e kérdések nyelvtudományunk további fejlődése szempontjából elsőrangú fontossággal bírnak, s minthogy az utóbbi évtizedek magyar nyelvészeti és őstörténelmi irodalmában az indo-germanisztika ezirányú felismeréseiről édeskeveset olvashattunk – már láttuk, hogy a magyar kutatás a jelek szerint zömmel az indo-germanisztika ú. n. „ahisztorikus” iskolájához csatlakozott (I. köt. 80-87. old.) -, nem kerülhetjük el, hogy nem-szaknyelvész olvasóink számára, akiket a finnugor nyelvtudomány e téren teljes tájékozatlanságban hagy, kissé részletesebb ismertetést adjunk a nemzetközi indo-germán nyelv- és őstörténetkutatás azon irányzatáról is, amelyik már régóta kizárólag azzal foglalkozik, hogy például a Grimm-féle hangtörvények segítségével a japáni ajnukat „indogermanizálja” (I. köt. 86. old.), vagy iráni nyelvekké „rekonstruáljon” nyelemlékek nélküli, gyakorlatilag ismeretlen nyelveket (M. Mayrhofer: Die Rekonstruktion des Medischen, vol. II. kötetünk 47-48. old.), illetve indo-germán „Herrenschicht”-eket keresgéljen egész Eurázsiában.”

Ezek után Götz László nagyon meggyőző példákat hoz fel:

N. S. Trubeckej már 1936-ban elvetette az indogermán közös ősnyelv, ősnép és őshaza tételét (Gedanken zum Indogermanproblem), mert szerinte az indogermán kifejezés semmit sem mond etnológiai kérdésekről, csak nyelvi fogalom lévén, vagy talán még annál is kevesebb, mert csak nyelvtani, nyelvszerkezeti sajátságokat jelöl.

F. Altheim szintén megállapítja (Geschichte der lateinischen Sprache): „Az indogermánság eredetét és lényegét tekitve csupán nyelvtudományi fogalom”. Majd Altheim így folytatja:

„Egyáltalán, történelmi kezdeteknél mindenhol nyelvi és nyelvjárásbeli sokrétűséget találunk. Csak bizonyos történelmi események során váltak egyes nyelvi vagy nyelvjárási csoportok dominánssá, s sikerült a sokrétűséget az egységesség javára megszüntetni… Így emelkedett az attikai nyelv vagy koiné a görög világban, a latin, mint a Római Birodalom nyelve, arra az uralomra, amelyet aztán évszázadokig gyakoroltak. Pusztán nyelvtudományi konstrukciók, mint az ősgörög és az ősitáliai nyelvek állítólagos egységessége, nem bizonyultak fenntarthatónak”. Majd még később Altheim így folytatja gondolatmenetétét:

„Az egységes indogermán ősnyelv feltételezésének kényszere tehát nem áll fenn. Ezzel annak szükségessége is megszűnik, hogy közös őshazát, egységes embertani fajtát és kultúrát kelljen posztulálnunk … Egyedül annyi marad bizonyítható, hogy bizonyos számú nyelv, amelyeknek eredetileg még messzemenően hasonlónak sem kellett lenniük, kölcsönös, de semmiesetre sem egyenletes érintkezések során közös nyelvi jelenségeket alakított ki.”

Ezek után ismét átadjuk a szót Götz Lászlónak: „Végezetül még egy nagyon fontos megállapítást idézünk Altheimtól, amely a modern nemzetközi nyelvkutatás egyik alappillérének tekinthető, s amelyet a magyar-finnugor nyelvtörténeti vizsgálatoknál különösen is meg kellene szívlelni, állandóan szemelőtt tartani, mivel a finnugorisztika az indogermanisztikához viszonyítva tudvalevőleg csak igen csekély nyelvemlékkel rendelkezik, s ezek is jó 1500-2000 évvel későbbi időkből származnak, mint a külöböző indogermán nyelvek legrégibb emlékei. 

’A nyelvfejlődés szerint, mint minden a történelemben, korszakokra oszlik. A nyelvtörténet kutatásának elsődleges feladata e korszakok egymástól való elkülönítése. Ez azt jelenti, hogy a nyelvi jelenségeket és azok változásait időbelileg meghatározatlan nyelvi jelenségekkel dolgozunk (a kiemelés tőlünk). Különben ismét az eddig szokásos módszernél kötünk ki, amely szerint mindazon két vagy több indogermán nyelv közötti egyezéseket, amelyeket nem lehetett időhöz kötni, gondolkodás nélkül a nyelvi őskorba utalnánk’.

Götz ezután G. Solta dolgozatával foglalkozik: „G. Solta ’Gedanken zum Indogermanproblem’ című dolgozatában, amelyet már említettünk (I. köt. 109-110 old.), még Altheimnél is tovább megy. Nemcsak kereken tagadja az indogermán ősnyelv és ősnép fikcióját, hanem alapos módszertani elemzéssel azt is kimutatta, hogy az ú. n. indogermán alapnyelv rekonstrukciója a rendelkezésünkre álló nyelvemlékek segítségével még akkor is elvileg lehetetlen, ha ilyen valóban létezett volna.

R. Pittinoni, a neves bécsi régész-történész, a Propylaen Weltgeschichte legutóbbi kiadásának (1976) I. kötetében (Der urgeschichtliche Horizont der historischen Zeit) szintén leszögezi, hogy semmiféle régészeti bizonyítékunk sincs egy egységes indogermán ősnép egykori létezésére, minek következtében e közös ősnyelv tézise is csupán a levegőben lógó feltevés. Az európai bronzkor elején, a Kr. e. 2. évezred derekán ugyan már beszélhetünk bizonyos mértékben kikristályosodni kezdő etnikai tömbökről, de a lingvisztika nyelvi visszavetítései minden kronkrét alapot nélkülöznek. Ha valamit egyáltalán mondhatunk, az csak annyi, hogy valószínüleg a Kr. e. 3. évezredbe tartozó ú. n. tölcséres edény műveltsége (Tricterbecherkultur) képezhette a későbbi európai indogermánok faji alapjait. De ez is csupán óvatos hipotézis, s még megközelitőleg sem bizonyítható – emeli ki Pittinoni.

Maga J. Pokorny, a Walde-Pokorny-féle ’Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen’ című standard mű társszerkesztője is eljutott végül annak felismeréséig, hogy sem indogermán ősnépről, sem pedig közös ősnyelvről nem beszélhetünk.

’Die Trager der Kultur der Jungsteibzeit und die Indogermanenfrage’ (1949) című tanulmányában végkövetkeztetésként leszögezi: ’A jelek tehát arra mutatnak, hogy az indogermánság a legkülönfélébb elemek egybeötvözéséből keletkezett. Erre vallanak az összehasolító etnológia eredményei is’. (l. Pokorny: id. m. Schreier: Die Urheimat der Indogermanen, 311. old. – továbbiakban: ’Schererkötet’).

Az indogerman megjelölés tehát pusztán nyelvi fogalom. Az ilyen nyelven beszélőket nevezzük indogermánnak, ami azonban önmagában véve még nyitva hagyja műveltségük és embertani alkatuk kérdését, hiszen a nyelv könnyen átvehető.

A legnagyobb elismeréssel kell adóznunk Pokornynak e soraiért, mert azt mutatják, hogy igazi tudóshoz méltóan, még előrehaladott korában is volt lelkiereje ahhoz, hogy miután szinte egész élete megfeszített munkásságát éppen az indogermán ősnyelv rekonstruálására fordította, nyíltan és emelkedett szellemmel kimondja: fáradozásai, egész életműve végeredményben hiábavaló volt, mert bizonyíthatatlan fantomokat kergetett. Fenti két kijelentése ugyanis tulajdonképpen nem más, mint annak becsületes bevallása, hogy fő tudományos műve, a Walde-vel közösen szerkesztett indogermán etimológiai szótár bizony meglehetősen homokra épített munka volt, s nincsenek szolid módszertani régészeti és embertani alapjai.”

Götz László, néhai kutatótársunk igen kimerítő és alapos munkájából tehát tisztán kivehető, hogy az indogermanisztika, indoeurópaisztika ősnép és ősnyelveredet elméletei tovább már nem tarthatók fenn, de akkor ebből kifolyólag nem tartható fenn a finnugorisztika elmélete sem, mert az az indogermanisztika mellékhajtása. De a keletkezett légürestér a világ őstörténelmének újraértékelését, új elméletek kidolgozását követeli, pontosabb és tárgyilagosabb őstörténet megírását, melyet a tudományos eredmények támasztanak alá.

 Hogy mennyire nem pontos meghatározás az indogermán és indoeurópai kifejezés, arról Ephraim A. Speiser, a Philadelphia Egyetem semitológus professzora: Mesopotamian Origins (1930) című könyvének 16. oldalán, így ír: „We hardly ever stop to consider how clumsy, and altogether inexact „Indo-European” happens to be, not to mention „Indo-Germanic.” Vagyis: „Szinte sose gondolkodunk azon, hogy mennyire szerencsétlen és teljesen pontatlan az „Indo-Europai” kifejezés, az „Indo-Germánt” nem is említve.” Majd Speiser a lábjegyzetben megjegyzi: „With the discovery of the Tocharian branch, even the geographic significance of the name „Indo-European” ceased to be adequate.” Vagyis:  „A tokár népcsoport felfedezésével az „indo-európai” elnevezésnek még a földrajzi jelentősége is lehetetlenné vált.”

A MAGYARSÁG SZABIR-ONOGUR SZÁRMAZÁS-ELMÉLETÉNEK ÖSSZEGEZÉSE

Célszerűnek látom a kutatásaim alapján felállított szabir-onogur eredetelméletem összegezését. Sok történész és őstörténetkutató állítja, hogy a Kárpát-medencét 895-96-ban a vérszerződéssel szövetségre lépett két különböző nyelvet beszélő népcsoport foglalta el. Bizonyítom, hogy ezek a szabirok és az onogurok, ezért bemutatom a történetüket.

Az új kutatások, új tudományos felfedezések (genetika, biológia stb.) és a régészeti leletek hatására megdőltek a feltételezésekre és nyelvészeti spekulációkra épült történelmi elméletek. A világtörténelem és egyúttal a magyar őstörténet is átértékelésre és átírásra szorul. Erről a folyamatról már részletesen beszámoltam (A szabir-magyarok őstörténete, Budapest. 2000., A szabirok őstörténete I / Buenos Aires, 1986/ II /Denver, 1990/ III Colorado Springs, 1995. könyveim második, átdolgozott kiadása, Szabir-magyar őstörténeti örökségünk, Cleveland és Szeged 1993., Körösi Csoma Sándor és a szabirok, Los Angeles l988. és Budapest 1998., Őstörténeti Örökségünk 1999., A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei, Budapest 2000.). Már évtizedekkel ezelőtt, az őstörténetkutató munkám kezdetén rájöttem arra, hogy a szabirok nélkül elképzelhetetlen a magyar őstörténet. Ezt igazolja az a tény is, hogy Árpád nagyfejedelmünk népe szabirnak nevezte magát Dentumagyariában, a honvisszafoglalás előtt.

Kutatásaim igazolják, hogy a mai emberiség civilizációjának alapját a szabir-magyar népetnikum rakta le az utolsó eljegesedés után, Mezopotámiában, a Tigris és két balparti mellékfolyója, a Felső Zab és Alsó Zab folyók mellékén, i. e. a tizedik évezred végén. A szabir népet a nemzetközi őstörténeti irodalomban SU, SUBAR, SZABIR népnek nevezik, a legkorábbinak tartott agyagtáblákra írott nevük szerint, pl. a Fara-Szövegek, (Shuruppák). Szabir őseink kezdeményezése a növények nemesítése és a vadállatok háziasítása, később az öntözéses földművelés, öntzőcsatornák létesítése, ők találták fel a kereket, a fémmegmunkálást, a kézművességet - a páratlan szépségű kerámiát, a különböző művészetek egész sorát fejlesztették ki - az építészetet, a kereskedelmet. Már i. e. a hetedik évezredben ismerték a rézöntés technikáját (Yarim Tepe), rézöntvényeket, rézszerszámokat és fegyvereket gyártottak és katonaságot szerveztek. A szabirok adtak nevet az általuk készített tárgyaknak, szerszámoknak, munkafolyamatoknak, a meghonosított növényeknek és a megháziasított vadállatoknak. Tehát kifejlesztettek egy közlekedő nyelvet (a bibliai ősnyelv, Premordial Tonge, Urspache). Számolási rendszereket találtak ki és alkalmaztak. Pecsétnyomókból, pecséthengerekből és képírásból kifejlesztették az ékírást (az ékírást már a szabir-sumir időszakban). Az eddig megtalált ékírásos agyagtáblák százezrei, szobrok, kerámiák, freskók, városok és templomok romjai is bizonyítják a szabir nép magas kultúráját.

Ennek a civilizációnak a kialakulása időrendben: Shanidar Zawi Chemi (i. e. 9200), innen dél-délkelet felé: Jarmo (i. e. 7000), Tepe Sarab, Tepe Guran, Ali Kush, Susa, nyugat felé: az újkőkori Jerikó, Byblos, Ugarit. A Tigris folyónál: Hassuna-Samarra, Halaf, és dél felé: Úr, Kish, Lagash, Nippur, Jemdet Nasr, Eridu, Al Ubaid és Uruk kultúrák a sumirok megjelenéséig (kb. i. e. 4000). A szabirok jó termőföldet keresve, a folyóvölgyekben terjeszkedtek három kontinensen. A szabirok már i. e. 5500-ban Nyugat-Turkesztánban (Amu-Darja és Szir Darja közötti alföldön), a Kárpát-medencében (Olt-völgyében, majd a Tisza Kultúrában) élnek, és kissé később az Indus völgyében, Indiában is.

Most pedig nézzük, kik azok a tudósok, régészek, történészek, akik igazolják, hogy a magyarok elődeit szabiroknak hivták?

A „biborbanszületett” Konstantinos Porphyrogenitos görög császár-történetíró De administrando imperio című munkája 38. fejezetében írja, hogy amikor i. u. 948-ban Bulcsú és Tormás, Árpád nagyfejedelmünk dédunokái Bizáncban jártak, tájékoztatták a császárt, hogy őseiket nem türköknek, hanem sabartoi-asphaloinak nevezték. A sabartoi a sabar (szabir) népnév az oi görög rag, asphal pedig arabul alsót jelent, mely a mezopotámiai Alsó Zab folyó nevére utal, tehát az Alsó Zab folyó arab neve Zab el Asfal volt Bulcsú vezér korában, az arab megszállás alatt. A szabir-magyarok őstörténnete a Felső és Alsó Zab folyók mentéről, a szabir őshazából indul útjára.

Patkonov neves orosz történész A szabirok nemzetisége című könyvében Árpád honvisszafoglaló népének legalább egy törzsét a szabirokkal azonosította.

Jelena Halikova írja, hogy a volgai Bolgárország Szuvar nevű városának a neve a magyarok őseivel függ össze, mivel a magyarok ősi neve szavar volt. (Erdélyi István: Volgai bolgárok, Élet és Tudomány, 1975. nov. 1.)

Bobula Ida, Origin of the Hungarian nation (A magyar nemzet eredete) című könyvének 50. oldalán írja, hogy a honvisszafoglalás előtt Dentumagyariában a magyarok még szabiroknak hivták magukat.

De elsősorban Padányi Viktor hozza szoros kapcsolatba a szabirokat a magyarság őseivel. Dentumagyaria című könyvének 240. oldalán írja: „A szabirság történetével lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy annak egy feltűnő komplexumát tárgyalás alá ne vegye az ember, és ez a komplexum a modern formában „magyar” névnek feltűnő és évezredeken át, állandó előfordulása a szabir földdel és szabir néppel kapcsolatban.”

Megemlítem a legjelentősebb tudósokat, történészeket, nyelvészeket, akik a szabir népetnikum jelenlétét bizonyítják Mezopotámiában:

S. N. Kramer, a több mint ötezer agyagtábla fordítója a Sumerians c. könyvének 40. oldalán feltételezi, hogy Mezopotámia elő-sumir őslakói a szabirok (nemzetközi nevükön subar-ok).

Sir Leonard Woolley – akit minden idők leghíresebb régészének tartanak – írja, hogy asszir hagyományok szerint Mezopotámia őslakói a szabirok.

E. A. Speiser, a Philadelphia Egyetem semitológus pofesszora írja a Hurrians and Subarians című munkájában: „A szabirok, akik a legrégebbi történelmi időktől fogva nem csak a hatalmas hegyvidéket tartották megszállva Babilontól északra, de békésen együtt éltek a sumirokkal és akkádokkal.”

Arthur Ungnadot a „pánszabirista” jelzővel illették a szakirodalomban a szabirok őstörténetét kutató és bemutató munkássága miatt. Fő munkája Subartu című könyve.

Eduard Meyer, a Berlin-i Kelet-Ázsia Múzeum egykori igazgatója Mezopotámia ősnépességéről így ír: „Ez az ősnép nem volt semita. Nevük sumirul subar, vagy subir volt.”

A. Götze, E. Ferrer, B. A. Schott, G. Güterbock, C. G. von Brandebstein, G. Hüsing és még számos német tudós írt a mezopotámiai szabirokról.

Gordon Childe régész professzor: A Duna a történelem előtti időszakban című alapvető munkájában írja, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában”.

Novotny Elemér Mezopotámia legrégibb autochton őslakóit subareusoknak tartja.

Badiny Jós Ferenc professzor Káldeától Ister-Gamig II. című könyvében ezt olvassuk: „Egy ötezer évre visszamenő sumir epikus költemény 7. sorában ez áll: EME NAM LU KI EN GI mat KAL-DA ME – a kiengi emberiség nyelve… KALDEA NYELVE. Ezek szerint világossá válik az a tény, hogy Káldea és a „Subarokkal azonos” KAL-ok népe az i. e. 4. évezredben már létezett, és a Subar-Subir néppel azonos nyelvet beszélt. Ám ismeretes az is, hogy történelmi adatok sokasága a szabir népet a magyarokkal azonosítja, így a sumir-magyar nyelvazonosság kétségtelenül bizoyítékot nyer ezzel a csaknem 6000 éves nyelvemlékkel.”

Látjuk tehát, hogy a bizonyítékok a magyarokat szabiroknak nevezik a honvisszafoglalás idején, sőt évezredekkel korábban is, azt is látjuk, hogy a szabirok (subarok) Mezopotámia őslakói voltak már jóval a „sumirok” megjelenése előtt. De tudjuk-e igazolni, hogy a mezopotámiai ős-subar népetnikum azonos az ókori klasszikus történetírók szabir népével, akik már Árpád honvisszafoglalóinak a közvetlen ősei? Ez a kérdés perdöntő, mert ha igazolni tudjuk, akkor a szabir-magyar-őstörténelem már több mint tízezer évre vezethető vissza, bizonyítható a leszármazási kapcsolat, a több más néven szereplő népcsoporttal való rokonságunk az évezredek során (a „sumir” nyelvvel való rokonság is), de a nyelvünk ősisége is.

E perdöntő kérdés igazolásául:

A hétezer éves Tatárlaka-i tábácska jobb alsó felében megtaláljuk leírva a sapir népnevet, mely az ős-szabirok egyik elnevezése volt. Badiny Jós Ferenc professzor bemutatása szerint, aki az amerikai Hood professzor munkájából meríti az adatokat: SA (Labat 353)… jelentése: orca, arc, pír vagy bar (Labat 381) jelentése napfény, pír. A sapir népelnevezéssel kapcsolatban írja Badiny Jós Ferenc az Ősi Gyökér magyar kulturális szemle 1990. május-júniusi számának 59. oldalán: „Előbb vagy utóbb azonban minden magyar kutatónak el kell ismerni azt a tényt, hogy a tatárlakai írásbeliségtől (Kr. e. 5200) kezdődően a Kárpát-medencében írásemléket visszahagyó SAPIR nép történelmét kell kutatnunk.”

A Sapir népmegjelöléssel gyakran találkozunk a klasszikus történetírók munkáiban, mint a szkítának nevezett nagy népcsoport egyik tagjával. A szabir-magyar őstörténelem szempontjából perdöntő megállapítás P. Dhorme keletkutató közlése a Revue d’Assyrologie, Paris (1911) című orientálista folyóirat „Soubartou-Mitani” fejezetében, hogy az Ugarit-i ásatások során C. F. A. Schaeffer francia régész által napvilágra hozott agyagtáblák ékiratos szövegében megjelenő sbr = Subarians, szabirok népetnikum megjelölés azonos a klasszikus történetírók Saspaires, Sapeires, Sabeires, Sabiroi, Saberoi, vagyis a szabirokkal. Így P. Dhorme egybekapcsolja az ékirásos agyagtáblák szabirjait a klasszikus történetírók (Herodotos, Strabo, Plinius stb.) szabirjaival, akik már a honvisszafoglaló Árpád nagyfejedelmünk szabirjainak közvetlen ősei.

Gosztonyi Kálmán a Párizs-i Sorbonne Egyetem híres sumirológus professzora, a nagyjelentőségű Dictionaire D’Etimologie Sumerérienne et Grammaire Comparé (Az összehasonlító sumir nyelv és nyelvtan) szerzője: A Kazár Anyanemzet Birodalma és Nyelve című munkájában a következőkről számol be: „A magyarok a 9. században a Don és Meotisz mellékén laknak. Régi nevük görög végzőkkel Sabartoi Asphaloi. E név a Kubán melletti Szabir népre és egy Subartu és Subir nevezetű évezredek előtti mezopotámiai lakóhelyükre utal, melyet őshajdan el kellett hagyniuk. A honvisszafoglaló Árpád két unokája – Vérbulcsú és Tormás – mikor Bizáncban jártak a. d. 948-ban Konstantinos előtt magukat és őseiket „Subartoi-asphaloinak vagyis Alsó Zab (Észak-Mezopotámia) vidéki szabiroknak nevezték.”

Bobula Ida A sumir-magyar rokonság című könyvének 93. oldalán lábjegyzetben közli: „A Bizánci Procopius írja egy népről: „SABEROI akik a Hunokhoz hasonlóan a Kaukázusban laktak. B. Gothico a Magyar Honfoglalás kútfői c. munka 275. oldalán. Mondható-e az, hogy a nevük teljes mértékben független a SUBARTU névtől, és a SU, vagy SUBAREAN fajtától?”

Padányi Viktor a Dentumagyaria könyvének 162. oldalán írja: „A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revizióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.

Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog – és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorok írója ebben a könyvben emelt – megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek, amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelvészeti megállapításra – történelmet épített. A „szilárd” nyelvtudományi megállapítás, lám, inog s ha ez az egyetlen talaj lesüllyed, össze fog dölni az a történettudomány elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körülények között nem lett volna szabad ráépíteni.

A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről – Evilath földjéről – érkezett Meotiszba és onnan, százhetven évi erőgyűjtés után, a Kárpátok ölébe.”

Padányi Viktor Dentumagyaria könyvének elolvasása elengedhetetlenül szükséges a szabir-onogur származás elméletünk pontos megértéséhez, mert úgy a honvisszafoglalás korabeli szabirokra, mint az onogurokra vonatkozóan hazafias, kimerítő, preciz forrásadatokat és konklúziókat tartalmaz.

Ezen összefoglaló bizonyítékaiból láttuk tehát, hogy a.) a szabirok Mezopotámia „sumirok” előtti őslakói voltak, b.) a szabirok a mezopotámiai őshazából kiindulva az ókori történelemben folyamatosan bizonyíthatóan megtalálhatók nagy területeken az ókori történetírók munkái szerint c.) ezek az ókori szabirok az onogurokkal vérszerződés útján egyesülve i. u. 895-96-ban visszafoglalják a Kárpát-medencét, melyben – mint magyarok—a mai napig is élnek.

                                                * * * * * * *

Most nézzük röviden a szabirokhoz a vérszerződéssel csatlakozó onogurok történetét.

A magyarok külföldön használatos neve: ungarus, hungarus (latinul), hungarian (angolul), ungheri (olaszul), unger, ungar (németül), hungrois (franciául), ungur (oláhul), hungaros (spanyolul), ongri (ó-szlávul), vengri (lengyelül), vengerecz (oroszul), ugar (szerbül) stb. az onogur népmegjelölésből származik – a történészek megállapítása szerint - és ennek következtében a magyar őstörténet-kutatásban jelentős szerepet kapott az onogurok történetének kutatása.

Az onogurok a nagy hun népcsaládba tartoztak, így az onogurok története részben a hunok története is. Az őskorban az onogurok a mezopotámiai „subar”-szabir népetnikumból váltak ki és kelet-felé húzódtak, különösen az asszirok kegyetlenkedése következtében. A kínai évkönyvek megemlékeznek arról, hogy a hunok már igen régen Ázsia területén éltek, a kínai birodalom közelében. A nemrégiben felfedezett déli hunok fővárosa Tongwancheng (a hunok nyelvén Fehérvár) fallal körülvett nagyváros volt, írja Obrusánszky Borbála: A hunok kultúrtörténete című könyvében. Megerősíti a hunokról kialakított megállapításomat, hogy földműveléssel és ipari tevékenységgel foglalkozó városlakók is voltak. A kínai évkönyvek a hunokat legelőször i. e. 318-ban említik, amikor az Észak-Szanszi-i csatában a kínaiak győztek. Aztán a hunok nagyon megerősödtek. Kr. e. 177 táján, Mao-tun uralkodása alatt a korai hun birodalom virágkorát élte. Majd a kínaiak több győzelmet arattak a hunok felett, de csak i. e. 58-ban roppant össze a hatalmas hun birodalom. Csi-Csi alapít újabb hun birodalmat, amely i. e. 36-ig állt fenn. Bendefy László Kunmagyaria című könyvében írja, hogy a kínai évkönyvek megemlítik, hogy Csi-Csi népét ting-lingnek, azaz „mókusprémeseknek” nevezték, mert prémekkel is kereskedtek, de földműveléssel is foglalkoztak. A hunok rövidesen ismét megerősödtek és az új birodalmuk i. u. 93-ig állt fenn, amikor egy időre török-fajta népcsoport vette át a hegemóniát felettük, akik egyébként távoli rokonai a hunoknak. Bendefy szerint ez a ting-lingnek nevezett népcsoport Kr. u. a 3. évszázadban eltűnt a kínai évkönyveket írók szeme elől, de rövidesen megjelennek Európa látóhatárán, ekkor már onoguroknak nevezik őket a történészek.

A dél-nyugat Ázsiába vonuló hunokat fehér hunoknak (szanszkrit nyelven heftaliták), az Európa felé induló hunokat pedig fekete vagy európai hunoknak, vagy onoguroknak is nevezik a történelmi források.

A fehér hunok a távol-keleti hazájukból dél-nyugati irányba haladva elérték a Tarim-medencét. Néhány év múlva megtámadták a nagy Sassanida perzsa birodalmat, és letelepültek az észak-keleti részén. A perzsák és rómaiak közötti csatákban szövetségesként részt vettek a perzsák oldalán. Többször diadalmaskodtak a római seregek felett. 391-ben elfoglalták az egész Tarim-medencét. 394-ben pedig meghódították a Szir-Darja folyó felső szakaszánál fekvő Ferganát, majd a tőlük nyugatabbra lévő Szogdiát. A fehér hunok birodalma ekkor már a Tarim-medencétől az Aral-tóig húzódott. 400-ban Baktriát foglalták el. 405- és 420 között már a nagy perzsa birodalom teljes keleti része a kezükben volt. Időközben a perzsák megerősödtek, a fehér hunok taktikát változtattak és dél-kelet felé, India ellen indítottak hadjáratot. Ezzel nagy kockázatot vállaltak, mert két hadszintéren kellett harcolniok, ugyanakkor a fehér hunok nagy hatalmát és katonai erejét is bizonyítja.

Amikor a hun csapatok megjelentek az Indus folyó partján, már a Gupta uralkodóház uralta Észak-India térkörét. A hun fejedelmek ekkor elhatározták, hogy a szorosabb egység érdekében Kunkhasát választják nagyfejedelemmé. Halála után 468-ban fia Eftalánus követte a trónon, aki a fehér hunok egyik legkiválóbb uralkodójának bizonyult, i. u. 480-ra csaknem teljesen elfoglalta a Gupta birodalmat. Eftalánust halála után 486-ban a fia, Toromana követte a trónon, aki a Közép-India-i Málava elfoglalásával a fehér hunok legnagyobb kiterjedésű birodalmát hozta létre Indiában. Halála után fia Mihirakula lépett a trónra 505-ben. A kínai krónikák szerint a fehér hunok Kelet felé is terjeszkedtek. Kasmir, Gandhára, Vachán, Szogdiana, Buchara, Kasgár, Chotan és számos városállam visszafoglalásával csaknem teljes egészében visszaállították a hajdani kusán birodalmat. A VI. század 60-as éveiben azonban Belső-Ázsiában kialakult a hatalmas orchani türk birodalom. 563-567. között a türkök támadása váltotta fel a fehér hunok birodalmát. 

A fehér hunok (eftaliták) fentebb bemutatott történelmével a csaknem egyidejű másik hatalmas hun népcsoport, a fekete vagy európai hunok történelme is világtörténelmi jelentőségű. A 4. században a nagy hun birodalom szétszakadásakor a hunok tekintélyes része Nyugat felé, Európa meghódítására indult. Róma perzsák elleni háborújában győzelmet arattak a perzsákkal szövetségben.

A fekete hunok megsokasodván és megerősödvén Balambért választották vezérlő nagyfejedelmükké, aki hatalmas hun hadsereget szervezett. Rövidesen a perzsák ellen vonult, szétverte a perzsa hadsereget és a római szövetségesük hadseregét is. Balambér Európa meghódítására indult a hatalmas hun hadsereggel, melyet, és ennek a végső következménye lett a Római Birodalom bukása 476-ban.

Balambér először az alánokat győzte le a Volga folyó mentén, így a hunok szövetségesévé tette őket. Az új hun birodalom határa ekkor a Volgától délfelé a Kaukázusig, keletfelé az Aral-tóig, nyugatfelé a Don folyóig terjedt, ahol már kezdődtek a germán törzsek területei. Balambér előbb az osztrogótokat verte meg a Don és Dnyeper folyók között és nagyrészük behódolt. Néhány kisebb germán törzs leverése után elfoglalta a Kárpát-medencét is. Behódoltatta az erős gepidákat is. Halála után belviszály tört ki a vezető nemzetségek között, ezért a legyengült birodalom kettészakadt. Egy-egy hun törzs többször is Theodosius római császár zsoldjába szegődött. Balambér fiai közül Uldin, a középső fiú ért el nagyobb sikert a vizigótok ellen, de belehalt a harc közben szerzett sebesülésébe. Mundzuk (magyarosan Bendeguz), Atilla apja lett az uralkodó. Bendeguz megszüntette a belviszályt, kiűzte a Pannóniába betörő germánokat. A Római Birodalommal békében éltek ekkor, mert Róma arany adóval váltotta meg a békét. Bendeguz halála után testvére, Ruga 12 éves uralkodása alatt továbbra is békében éltek a rómaiakkal, sőt nagy zsold fejében harcoltak is a rómaiak oldalán. Ruga halála után 435-től Atilla és Buda együtt uralkodott, de Buda inkább a vadászatot és a szórakozást kedvelte és Atillára maradt a vezetés. Buda halála után Atilla egyedül uralkodott.

Atilla először is Theodosiusszal, a Kelet-Római Birodalom uralkodójával számolt le, az évi adóját 350-ről 700 kg-ra emelte (mai mértékegység szerint). 436. tavaszán a germán burgundok ellen indult. Útjában legyőzte a markománokat, majd az alamánokat, ezután Gundikár burgund király seregét, meghódította az országát. Ekkorra a hun birodalom a Távol-Kelettől az Atlanti-Óceáig terjedt. Hazafelé legyőzte a szakszonokat (szászok) és még több kisebb germán törzset csatolt a birodalmához.

Atilla második germánok elleni hadjáratában 438. tavaszán a bastarnokat verte meg az Odera folyó völgyében. Behódoltatta az útjába eső kisebb germán törzseket, a rugi törzsek meghódítása után már az Északi és a Balti-tengert is elérte. Atilla Nyugat felé fordulva újabb germán törzseket győzött le és csatolt a birodalmához. Azután megverte a jutokat (a mai Dánia területén), és hazafelé tartván megszállta az Elba völgyét és a longobárdokat is a birodalmához csatolta.

Atilla 441. késő tavaszán indult délfelé a Kelet-Római Birodalom ellen. Bevette a határmenti várakat, erődítményeket, elfoglalta Nist, a hunok szétverték Theodosios csapatait. Bizánc békét kért a Római Birodalom közbenjárásával, Atilla egy tonnányi arany hadisarc megfizetése fejében elfogadta. De Theodosius felbujtotta az akacirokat a hunok ellen, ezért Atilla újabb hadjáratot indított Bizánc ellen 447-ben. Atilla két hadsereggel támadott, a Duna keleti oldala mentén és a déli hadsereg a Morava völgyében. Egymás után vették be a várakat és erődítményeket, majd a két hadsereg egyesült és Bizánc alá vonult. A Bizánciak békéért esdekeltek és Atilla hatalmas hadisarcot rótt ki rájuk, három tonnányi aranyat, felemelte az évi adót 2100 kg-nyira, és a Szávától délre ötnapi járóföldet (lóháton) kért.

Atilla 451. tavaszán a Nyugat-Római Birodalom ellen vonult négyszázötvenezer főnyi hadsereggel, hogy a katalaunumi mezőn megvívja a világ addigi legnagyobb csatáját, ifjúkori barátja a római hadvezér Aéciusszal szemben. A tárgyilagos történészek szerint döntetlenül végződött a csata, a nyugati történészek általában Atillát tartják vesztesnek. Most nem részletezem a csata leírását, de ha valóban Atilla vesztett volna csatát, akkor a következő évben nem indíthatott volna újabb hadjáratot Róma ellen. Tény, hogy Róma „kapui” előtt játszódott le a híres jelenet Leó pápával. Örök rejtély marad ellenfelei számára, miért nem rombolta le Rómát – ellenfelei szokása szerint - a világ csodálatát kivíva. A korabeli történészek állításával szemben Atilla humanista volt, nem vérengző, nem nomád, nem barbár, a célja nem a meghódított területek lerombolása, sem a lakosság lemészárlása volt, hanem a rokon népek és a meghódított és behódolt népek összefogása. Asztalánál 28 király ült, mert a meghódoltak megtarthatták szokásaikat, királyt választhattak maguknak. Atilla hatalma és ereje tetőpontján halt meg, a germán vezér lányával, Ildikóval kötött házassága éjszakáján, feltehetően gyilkos merénylet áldozat lett. Atilla halálát követően a meghódoltak lázadása és hatalmi harcok következtében az európai hun birodalom darabjaira hullott. Atilla ivadéka, Árpád nagyfejedelmünk állítja majd vissza „a magyarul beszélő szabir-hunok birodalmát a vérszerződéssel csatlakozó törökül beszélő onogur türkökkel együtt”. (Idézet Bakay Kornéltól).

F Ü G G E L L É K

ATILLA, A BÖLCS KIRÁLY

Most, hogy a magyar történelemírásba kezd ismét visszahelyeződni a hun-magyar azonosság-rokonság ténye (Bakay, Kiszely professzorok stb.), illőnek találom, hogy magyar történelmünk legnagyobb uralkodójáról bemutassam a következőket:  

1991 tavaszán pillantottam meg a New York-i repülőtéren az amerikai Wess Roberts, Ph. D. könyvét (1990.): Leadership secrets of Attila the hun (A hun Attila vezetési titkai). nagy hadvezérként és nagyon bölcs, humánus uralkodóként mutatja be Atillát. Évekig kutatták Atilla életét, munkásságát a korabeli görög történetírók munkáiban, majd követendő például állították maguk elé. W. Roberts könyve ma az 5oo legnagyobb amerikai vállalat vezetőinek magas szintű továbbképzésére szolgál. Még az üzleti életben is példaképüknek tekintik Atillát Amerikában ma, úgyannyira, hogy stratégiai módszereit, tanításait, útmutatásait követendő példának tartják.

Hadd idézzem néhány ismert ember véleményét a könyvről:

H. Ross Perot amerikai elnökjelölt: „Nagyszerű könyv... Példamutatásai örökidőkre szólnak”.

 William K. Coors, az Adolph Coors Company elnöke: „Élvezetes”.

R. L. Crandall, az American Airlines elnöke: „The Leadership Secrets of Attila the hun hihetetlenül építő jellegű, tele van éleselmélyűséggel, bepillantást nyújt az eredményes vezetés titkaiba. Nagyszerűen építő jellegű bemutatása a józanész használatának. A nehéz feladatok megoldására szóló útmutatónak kellene nevezni. Nagyon ajánlom a könyvet”.

Andrew P. Calhoun The Resource Group elnöke: „Attila bármelyik mai nagyvállalatot képes lenne vezetni”.

Pat Riley, a Los Angeles Lakers edzője: „Nagyszerű megvilágításban mtatja be, hogy milyennek kell lenni a vezető egyéniségnek ... nagyon hatásos”.

Dr. Ram Charan a Strategei Management társszerzője, a Harward Business Review cikkírója: „The Leadership Secret of Attila the hun elegánsan, időtállóan ragadja meg a vezetés főbb szempontjait. A mai menedzsereknek kötelező olvasmányként ajánlom, felkészíti az egyént arra, hogy felismerje a vezetői képességeit.”

Albert Lee, a Call me Roger szerzője: Nem győzöm eléggé dicsérni W. Robertset, hogy új életre hívta Atillát, minden vezetőnek el kellene olvasni és szívébe zárni.

Wess Roberts könyvének előszavában írja, hogy Atillát ma úgy jellemezhetnénk, mint kitűnő vállalkozót, diplomatát, szociális újítót, államférfit, kiváló hadvezért, szervezőt és kitűnő házigazdát. De nem ezekért a tulajdonságokért választotta Atillát könyve követendő főhősévé, hanem határozottságáért, bölcsességéért, szilárd- és megalkuvást nem tűrő, példamutató egyéniségéért, aki nem riadt vissza a legnehezebb feladatoktól sem, dicsőséges tetteket vitt véghez, a megoldhatatlannak látszó problémákat is megoldotta. A mai vezetőknek is példát mutatva osztja meg a sikeres vezetés titkait az olvasóval.

W. R. Minden fejezetet az Atilla életéből vett útmutatásokkal szemléltet, amint a tábortűz mellett a különböző vezetési módszerekre tanítja a törzsfőket és a hun harcosokat. Bár a helyszín, a körülmények meglehetősen különböznek a maiaktól, ennek ellenére időt állók Atilla tanításai, velős mondásai, ma is alkalmazhatók bármelyik vezetői ülésen, tanfolyamon, továbbképzésen. (A fejezeteket Wess Roberts vezeti be, W. R, ezután Atilla tanításai, majd B. J. a fordító véleménye szükség szerint következik.)

A RÓMAI UDVARBAN

W. R.: A római udvarnak ügyes szokása volt az a módszer, miszerint gyermek-túszok cseréjét alkalmazta más országok befolyásolására, hogy azokat saját szolgálatára csábítsa. Egyszerűen szólva, Róma elküldte egy saját gyermekét a kijelölt országba és cserébe ez az ország is küldött egy gyermeket, élni és tanulni a római udvarba.

Ilyen formán ravaszmódon gyakorolták a diplomáciát a birodalom javára, mert fiatal kémekkel szőtték tele a kiszemelt országokat, akik aztán fontos információkat küldtek a római udvarba. Ugyanakkor a hozzájuk küldött túszokat nevelhették az udvari szokásokban, kultúrában, fényűző életformában, hogy visszatértük után befolyásukat érvényesíthessék a kevésbé civilizált hazájukban.

Miután Rugila, a hunok királya megelégelte Atilla örökös bírálatait –melyeket Rugila a birodalmat segítő politikája miatt tett – a tizenkét éves Atillát a római udvarba küldte. Azt gondolta, hogy majd a római udvarban Atilla karaktere megváltozik és könnyebb lesz vele elbánni a hun királyi családban visszatérte után.

Atilla megvetette a római udvar pompáját, a cifra jelmezeket, gazdag ételeket, melyeket a társai oly érdekesnek találtak. Sikertelen szökési kísérlete után elhatározta, hogy ideiglenesen belenyugszik sorsába és idejét a római udvar tanulmányozására fogja felhasználni. Különösen jó tanulónak bizonyult az udvar bel-és külpolitikájának megismerésében.

ATILLA: „A vezetés minőségi követelményei”

Azért gyűltünk össze erre a tanácskozásra, hogy én, Atilla megosszam veletek a legbensőbb gondolataimat a vezetés iránt támasztott követelményekről.

A hun nép szolgálatában minden fokon olyan vezetők álljanak, akiket ügyességük, képességeik és odaadásuk alkalmassá tesz hivatásuk sikeres betöltésére .

De a vezetői tulajdonságok kifejlesztése nem könnyű feladat. Életre szóló elkötelezettség, a hunok sohasem hagyhatják abba a tanulást, arra kell törekedniük, hogy az új helyzetekbe bepillantást nyerjenek, gondolják át, értékeljék ki a megoldás módjait, keressék az új kivitelezési módszereket bármely forrásból.

A vezetőinknek korán el kell sajátítaniuk az alapkövetelményeket, és lehetőséget kell kapniuk az önfejlesztésre a szolgálatuk ellátása érdekében.

A fiatal harcosainkat tanítani kell a minőségi követelményekre, hogy törzsfőkké fejlődhessenek. A lovaglás, lasszódobás, íjazás és dárdavetés elégséges alapismeret a harcosoknak, de a vezetőknek nem.

A nemzetnek ügyes, gyakorlott vezetőkre van szüksége, akik mesteri módon rendelkeznek egyebek közt a következő lényeges adottságokkal:

Hűség – A legfontosabb alapkövetelmény. De a véleménykülönbség nem biztos, hogy hűtlenség. Mindig meg kell hallgatni azt a hunt, aki a törzs érdekében véleményt nyilvánít.

Bátorság – A törzsfőknek bátorságból példát kell mutatni, a vezetett hunok előtt kell járnia, feladatát következetesen végre kell hajtania.

Becsvágy – Becsvágy nélkül nem sokáig marad a posztján a törzsfő.

Lelkierő – Az egyre magasabb vezetési szintek egyre nagyobb érzelmi megterhelést jelentenek. Vezetőink minden szinten képesek legyenek felülemelkedni a nehéz helyzeteken, lelki válságon, csalódáson.

Fizikai állóképesség – A hunoknak olyan törzsfőkre van szükségük, akik bírják a vezetés fizikai megterhelését. Egészségesen kell táplálkozniuk. Aki sokat eszik, és iszik, annak nincs elég energiája. Ép testben ép lélek. Ágyból nem lehet csatát irányítani, edzettnek kell lenniük. 

Együttérzés képessége – A törzsfőknek meg kell értenie másokat, képesnek kell lenni beleélnie magát a mások helyzetébe, tiszteletet, megbecsülést kell tanúsítania mások kultúrája, hite és hagyományai iránt.

Döntésképesség – A fiatal törzsfőknek ki kell fejleszteni magukban a döntésképességet, tudniuk kell mérlegelni, mikor kell cselekedni és mikor nem, az adott helyzetre vonatkozó lehető összes jelzés figyelembevételével kell elhatározni a döntést, és következetesen végrehajtani. A habozás és halogatás megzavarja és elbátortalanítja az alattvalókat, a társait és a feletteseit, és az ellenség javát szolgálja.

Előrelátás – A megfigyelés által gyűjtött tapasztalatokból következtetni kell tudni. Bár ez bizonyos kockázattal jár, aminek a veszélyét vállalja az a törzsfő, aki nem a saját kényelmét és biztonságát tartja a legfontosabbnak mindenekfelett.

Időzítés – A vezetés minden mozzanatában szükséges az időzítés, úgy az ajánlásokban, mint a cselekedetekben. Nincsenek bevett szabályok ennek a képességnek a kifejlesztésére, általában csak a saját károdon tanulhatod meg.

Versenyképesség – A mindenkori győzniakarás belső késztetése elengedhetetlen, de csak a fontos versenyt kell megnyerni...

Önbizalom – Megfelelő képzéssel és tapasztalatfejlesztéssel kialakítható a törzsfőkben egy olyan személyes biztonságérzet, amellyel le tudja győzni a vezetés nehézségeit.

Felelősség – Se király, se törzsfő, se alattvaló nem alkalmas vezetőnek, ha nem vállalja a felelősséget, nem képes elvégeztetni a munkát, és betartatni az utasításokat.

Hitelesség – A vezetőnek hiteles személynek kell lennie, aki méltón képviseli a hunokat szavaival, cselekedeteivel és egész magatartásával barát és ellenség előtt egyaránt. Azonnal le kell váltani az olyan vezetőt, aki elvesztette a hitelét, mert nem lehet többé bízni benne.

Állhatatosság – A vezető alapvető tulajdonsága a megalkuvást nem tűrő igyekezet, akarat a rábízott feladatok végrehajtására. A gyenge csak akkor kitartó, ha a dolgok úgy mennek, mint a karikacsapás.

Megbízhatóság – Ha egy vezetőben nem lehet megbízni, hogy minden helyzetben teljesítse feladatát és vállalja a saját felelőségét, válsd le.

Gondosság – A vezető alapvető tulajdonságai közé tartozik a  gondoskodás képessége. Úgy kell szolgálnia a népét és társait, hogy bizalmat és hűséget érezzenek iránta.

VEZETÉS UTÁNI VÁGYAKOZÁS

„ Vezetésre kell törekedned”.

W. R.: Atillát apja, Mundzuk halála után a nagybátyja, Rugila nevelte. Rugila busás jutalom fejében hamarosan felajánlotta szolgálatait a császári udvarnak.

Atilla kora ífjúságától hitt elődei dicső múltjában és népe erejében, mert régtől fogva hatalmas nép volt és nem szolgaságra született. Atilla bátran bírálta Rugila politikáját, mondván, hogy a hun nép többre hivatott. Rugila megelégelte Atilla bírálatait és a római udvarba küldte. Atilla eleinte gyűlölte a kiszolgáltatott helyzetét, többször is szökést kísérelt meg, de aztán belátta, hogy hasznosabb, ha tanul, ezért elhatározta, hogy megismeri a római udvar diplomáciáját, hadászatát és szokásait. Már kora ífjúságában terveket szövögetett, hogy egyesíti a hun törzseket és elfoglalja Rómát.

(Atilla kora ifjúsága óta tervezte Európa egyesítését. Később, Atilla uralkodása alatt a hunok hatalmas birodalma egy időben Kínától az Atlanti óceánig terjedt, területe sokkal nagyobb volt, mint a Római Birodalomé. Uralkodása alatt az egyesített rokon népekkel, a legyőzött vagy behódolt királyokkal és népükkel szövetségesként bánt. A nép békében élt, és megtanulták a földművelést, a mezőgazdasági munkát, az állattenyésztést, és a különféle mesterségeket, kézművességet. Atilla színarany asztalánál 28 koronás király ült, akik arany tálból ettek, arany serlegből ittak, míg Atilla fatányérból, fakupából. Nem hitelesek azok a filmek, melyekben úgy ábrázolják, hogy könyékig turkál rablott aranyakban. Ellenkezőleg a germán és római hódítók /Nagy Károly stb./ fosztották ki a szabir származású népeket, a mesterien megmunkált arany tárgyakat pedig éppen nem a germánok készítették, a mesterségbeli tudás is az ősi szabir kultúra termékei, l. a subar-sumir-szkita-pártus-hun gazdag arany-ezüst és ékszer készítést.).

Amint Atilla haza térhetett népéhez, nem törekedett mindjárt a hatalom átvételére, türelmesen várt, minden lépését megtervezte. Tudatában volt annak, hogy tudásának még érlelődni kell. Atilla utazott és vadászott, az idejét terve kidolgozására fordította. Akkor vette át a vezetést, amikor az idő elérkezett.

(A keleti népek szokása szerint az apát nem a fia követte a trónon, hanem a család idősebb tagja, pl. a király öccse.)

ATILLA:  „Vezetésre törekedned kell”

Nincsen nyugtalanítóbb, mintha a hun olyan király vagy törzsfő vezetése alá tartozik, akinek nincs elkötelezettsége, felelősségtudata. Az elkötelezett vezetők - akik vezetésre törekednek, azért, hogy szolgálják a közösséget - kitűnnek a bölcsességükkel, őszinteségükkel, jó szándékukkal, tekintélyükkel, szakértelmükkel és bátorságukkal. Népük szolgálatában emberségesek és ügyük szolgálatában elkötelezettek.

Azok a törzsfők nem elkötelezettek, akik elhagyják harci szekerüket. „Nos hunok, most megkérdezhetnétek tőlem ’Honnan  tudhatom én Atilla, hogy a képességeim elegendőek-e, hogy törzsfő lehessek-e? Ajánlásom”:

Aki vezetésre vágyik, annak mindenekfelett egy erős belső késztetésre, és megmérettetésre van szüksége, de a személyes elismerést becsületes úton ki kell érdemelnie.

Képesnek kell lennie felülkerekedni a balszerencsén, csüggedésen, visszautasításon és csalódáson.

Ne kapj túl mohón a hatalom után. Ez sokak bukását okozta már. Meg kell őrizni a hidegvéredet. Ahhoz, hogy vezetni tudj gyakorlattal és a lehetőségek jó  kihasználásával elő kell készülnöd.

Emlékezz arra, hogy a siker nagyrészt attól függ, hogy hajlandó vagy-e keményen dolgozni.

Következetesnek kell lenned az ellenkezések és kihívások ellenére is.

Mindig józanul, megfontoltan cselekedj, ha nehezebb is a feladat.

Ne engedd magad fenyegetni társaidtól, se a tehetős vezetők se alárendeltjeid által. Inkább okosan kell kiválasztanod a rátermett ’kapitányokat’ az eredményesség érdekében. Személyes, önzetlen áldozatot kell hoznod azokért, akikért, akiket szolgálsz és vezetsz. Ilyen áldozathozatal lehet pl., hogy nem veszel részt a törzs vadászatán, időt és fáradságot nem kímélve, türelmesen neveld az alárendeltjeidet, a saját szükségleteid rovására is.. Ha másutt a személyes megjelenésed szükséges, akkor a saját táborodban ott kell hagynod az ünneplést. Szenvedélyesen kell keresned a sikert magad és hunjaid kimagasló eredményeiért.

Tudatosan, állandó tanulással fejlesztened kell a képességeidet a hivatásod érdekében. Ez nagy áldozatokkal, erőkifejtéssel és a saját érdekeid feláldozásával jár.

Viselkedj természetesen, ne légy öntelt, ne tetszeleg hamis pózban.

Szembe kell nézned a hibáiddal, és azon igyekezz, hogy napról-napra jobb törzsfő légy.

Azzal a figyelmeztetéssel bocsátalak utatokra benneteket, hogy sose fogadjátok el a kinevezést, ha nem akarjátok meghozni a szükséges áldozatot a hivatásotok jó betöltéséhez.

HÚN „SZOKÁSOK”

W. R.:  A független hun törzsek tehetségesek a hadászatban és a politikában. Barátra és ellenségre egyaránt erős befolyást gyakoroltak. Képesek voltak maguk közé fogadni idegen törzseket, akik annak ellenére, hogy féltek a hunoktól, mégis ezerszámra csatlakoztak hozzájuk, sőt még az életüket is képesek voltak feláldozni az ügyükért.

Ismeretes, hogy mennyire tisztelték a nőket, az öregeket és az őseiket. Ez a hagyományos erkölcsi filozófiájukat tükrözi. Visszautasították azokat a vallásos hit-elveket, gyakorlatokat, szertartásokat, amelyek az embereket alárendelték az elvont filozófiai, politikai és szociális felfogásoknak. Naivul hittek az emberi jóságban, jellembeli egyenességük miatt gyakran váltak a diplomáciában jártasak áldozataivá.

A természetszeretet által átitatott dalaik egyszerűek, és az ősi tettekről szóló végtelenül sok meséjük kifejező (zsolozsmaszerű). Minden törzsben fellelhető a regényes érdeklődés, elkötelezettség a nép történelme iránt. Fejlett a humoruk, különösen a politikai szatíra.

A hunok hittek a csodákban, szép példaképeiket szimbolikusan ábrázolták, bizakodó és alkalmazkodó nép volt. Hagyományos a vadászat szeretete.

Mindent együttvéve nemzetük alaptermészete az életszeretet és az emberiség iránti szeretet és tisztelet. Hűségüket, tiszteletüket, szabadságszeretetüket ellensúlyozta a túláradó büszkeségük és a szenvedélyességük a katonai és a politikai fegyelem terén. Atilla kivételes egyénisége a hunokat hatalmas katonai és diplomáciai hatalommá egyesítette.

ATILLA: „SZOKÁSOKRÓL”

A hunoknak, és mindazoknak, akik hunok akarnak lenni, meg kell tanulniuk elfogadni a szokásainkat, és alkalmazkodni azokhoz. Akik nem hunok, azokkal óvatosan kell bánnunk, fel kell tételeznünk róluk, hogy rómaiak, vagy a szövetségeseik.

A hunokból áll a törzs és a nemzet, tehát ami jó a hunnak, az jó kell, hogy legyen a törzsnek és a nemzetnek is. Következésképpen ami jó a törzsnek és a nemzetnek, az jó kell hogy legyen a hunnak is, különben a rómaiakhoz pártolnának. Ha előírjuk, hogy milyen ruházatot viseljenek a csatában, ünnepeken, ceremóniákon, vagy más alkalmakra, a hunok gondoskodnak arról, hogy ezen alkalmakkor a megfelelő ruhát viseljék.

Ha előírunk egy hun módszert, szokást, azt meg kell tanítanunk a fiataloknak is, és számon is kell kérni, hogy tudják, mi várható el tőlük minden helyzetben. Ha a hunok nem tanulják meg a szabályokat, a törzsfőik nem várhatják el, hogy kövessék azokat.

A dalaink és táncaink különlegesek, páratlanok, az ünnepségeken a nemes múltunk, hagyományait követik. Nem szabad megváltoztatni, mert az idegen befolyás megzavarhatná az örökségünket.

Hunnak lenni áldozatot, rajongást és elkötelezettséget követel a nemzet érdekében. A szokásainkat, örökségünket követve áldozatot kell hoznunk a jelenünk és jövőnk érdekében.

A hunok kötelesek hűséget esküdni a nemzetnek, és nekünk vezetőknek pedig biztosítanunk kell, hogy fennmaradjanak a szokásaink, méltó régi hagyományaink, és üdvözölnünk kell azokat, akik csatlakoznak népünkhöz, elfogadják és tisztelik a mi örökérvényű szokásainkat és életmódunkat.

TANÍTÁSOK:

Minden hun fő erénye a nemzete és a vezetői iránti tisztelet. Az adott szó mindenekfelett érvényesül, még a politikai célszerűség felett is.

Értékelnünk kell a tetterős hunokat, akár alacsony, akár nemes származású.

Ne állj bosszút az ártatlanon, taktikát ne alkalmazz lelkiismeretlenül, gyanútlan vagy sarokba szorított ellenséget ne ölj meg. Ádáznak kell látszanunk azokkal szemben, akiket befolyásolni akarunk, de a szükségtelen terror nemtelen cselekedet.

Ha egy nemzetet csak egy közös őstől és fajtától származók alkotják, az gyenge. A szokásainkat azáltal kell megerősítenünk, hogy minden idegent üdvözlünk, aki a mi ügyünket akarja szolgálni, tisztelettel kell velük bánni, be kell fogadni őket és megtanítani a nyelvünkre és a szokásainkra.

A mi fajtánk kulturális, erkölcsi és szociális felfogását, amelyet az őseinktől Ázsiából és Európából örököltünk, minden embertársunknak el kell ismerni és tiszteletben kell tartani.

Nem szabad piramist emelnünk a saját tiszteletünkre. Miközben az egyéni szokásokat és a nemzeti büszkeségét fenntartjuk, nem szabad, hogy az öntömjénezés és az öncélú gyakorlatok áldozatai legyünk, melyek legyengítik a nemzet életerejét.

Dalaink, táncaink, játékaink, tréfáink és ünnepségeink által megújítjuk hűségünket és tanúságot teszünk mint hunok.

Törzsfők, a ti felelősségetek, hogy továbbra is tanítsátok és gyakoroltassátok a hun szokásokat, melyek a különböző népeinket és törzseinket egy erős és hatalmas hun nemzetté kovácsolják, nehogy elbizonytalanodjanak, mert nem ismerik a szokásainkat.

BÉKE A TÁBORBAN

W. R.: A hun táborokban élénk a közösségi élet, ez biztonságérzettel töltötte el őket, együtt vigadtak, ha győztek, az elesett harcosokat együtt siratták el, a kiürülő raktárak és a törzsek közti torzsalkodás miatti aggodalmat együtt élték át.

A hunok erős érzelmi életet éltek, ez befolyásolta a hangulatukat és fegyelmüket. Atilla, mint király, feladatának tartotta, hogy új közszellemet és fegyelmet csepegtessen népébe, a törzsek egységesítése érdekében. Hódító tervei megkívánták, hogy a torzsalkodás ne ossza meg a törzseket, e helyett az egységtudat és a nemzeti öntudat szelleme hassa át alattvalóit.

ATILLA: „KÖZÖSSÉGI SZELLEMRŐL ÉS FEGYELEMRŐL”

Életmódunk hagyományai az elmúlt időben kevés figyelmet szenteltek a nemzeti egység, a közszellem és fegyelem kiépítésére. Régi időkben is kötöttek megállapodásokat a törzsek, de a törzsi hűség megingott, amint egyes törzsek idegen országok szolgálatába szegődtek.

Népünknek tudatában kell lenni, hogy mit jelent hunnak lenni. A hunok szellemisége mindannyiszor árulást szenvedett, ha egy idegen országgal szövetségben kellett harcolnunk, amit a hunok is legyőztek volna. Ezért mindenekfelett fontos a közösségi szellem és a fegyelem, a hun nemzeti egység fokmérője.

Összehívtalak benneteket, hogy megtanítsalak a közösségi szellemre és fegyelemre, hogy a táborainkban békesség legyen.

Hallgassatok a tanácsomra, és tanuljatok:

A közösségi szellem és a fegyelem az egység legfontosabb alkotóeleme.

A közösségi szellem fokmérője, hogy a hunjaitok a megpróbáltatások terheit fegyelmezetten viselik.

A fegyelem nem elnyomás, a hunoktól elvárható magatartás.

Fegyelem nélkül a hunok nem tudnának közösségként cselekedni.

A közösségi szellem azt jelenti, hogy a hunok alárendelik magukat a törzs szolgálatának. Ez nem korlátlan ünneplés és felelőtlen ugrándozás a tábortűz körül.

A hunok nem mindig örülnek a fegyelemnek.

A törzsfőknek kemény munkát jelent a fegyelem és a közösségi szellem megalapozása és fenntartása.

A fegyelem nem az egyéniség elvesztését jelenti.

A fegyelem nem engedi meg, hogy eltérj a parancstól, sem a nemzetünk és törzseink fontos fő alapelveitől.

A közösségi szellem a hun büszkeségből fakad. A közösségi szellem a fegyelemből fakad.

A törzsfő sosem bocsáthatja meg a közösségi szellem és a fegyelem elleni vétket. A törzsfőknek tervezniük kell a közösségi szellemet és a fegyelmet, és gondoskodniuk kell a megvalósulásáról.

A fegyelem építi a hunok önbizalmát, ezáltal építi a fegyelem a közösségi szellemet is. A hunok igénylik a fegyelmet az életükben. Sokkal szívesebben követik azt a törzsfőt, aki maga is fegyelmezett.

A közösségi szellem és a fegyelem hiánya a legragályosabb betegségként rombolhat a táborotokban.

A fegyelem és a közösségi szellem mértéke a törzsfőtől függ.

Okos törzsfők vizsgáztatják a hunokat, sorozatos feladatok során kipróbálják a fizikai és szellemi képességeiket. Azonban a törzsfőknek sohasem szabad az ésszerűség határain túl próbára tenni a hunokat.

A fegyelem fokának elvárható mértéke álljon egyensúlyban a törzs és az ország érdekeivel. Ha sokkal többet vársz el a szükségesnél, az visszaélés a hatalmaddal, és zendülést okozhat a törzsben.

Az okos törzsfő észreveszi a fegyelem lazaságát, mely tönkreteheti a hunjai közösségi szellemét.

BELVISZÁLY

W. R: A hunok hosszú ideig független törzsekben éltek és nem alkottak nemzetet, csupán az azonos szokásaik folytán tartoztak együvé. A Duna és a Tisza között uralkodó királynak nem volt különösebb politikai hatásköre az Ázsiában és a mai orosz területeken élő hunok életére nézve. A törzsfők tetszésük szerint uralkodtak alattvalóik felett.

Atilla, Mundzuk fia 32 generációig tudta visszavezetni az ősi királyi családfáját.

Amíg erővel nem kényszerítette a törzsfőkre a hatalmát, addig nem kellett zendüléstől tartania. Atilla felismerte, hogyha a rokon törzseket összefogja, egy hatalmas hun nemzetet alkothat. Ebben az időben, amikor a hunoknak már nem kellett tartaniuk sem Rómától, sem Konstantinápolytól, Atilla világhódító terveket szőtt. Ennek érdekében egy legyőzhetetlen hadsereg létrehozásán dolgozott .

Először is össze kellett gyűjteni ezt a hadsereget, a törzseket egyesíteni, ennek érdekében minden akadályt leküzdve. Az első akadály mindjárt a családjában volt.

ATILLA: „FORTÉLY A TÁBORBAN”

A hun nemzet nem csak azokból tevődik össze, akik már régóta velünk lovagoltak a sok vállalkozásunkon, hanem akik velünk akarnak lovagolni ezután, a mi vállalkozásainkban.  Abból a célból, hogy mi, mint urai a világnak kell, hogy nyíltan üdvözöljük és befogadjuk törzseinkbe azokat, akik hozzánk akarnak tartozni, akik keresik a módot, hogy hunok lehessenek, örömmel befogadjuk őket, akik hunokká akarnak válni. Egy hun értékét nem a szolgálata határozza meg. Egy hun értéke abban áll, hogy megmutatja a vágyát, hogy minden körülmények között támogatja a nemzete és törzse célját. Előfordul, hogy némely törzsfő a személyes ambícióit az országos érdek fölé helyezték. Tisztán látható, kik azok, akik nyilvánosan, vagy titokban támogatást ígértek az ellenségnek a maguk előnyére. Előfordul, hogy a törzsek semmiségeken civakodnak, összeférhetetlenek, ribilliót szerveznek a vezetőik ellen. Ők a saját érdekeiket fölébe helyezik a törzsük, nemzetük iránt való hűségnek.

Nos, ha egy hatalmas nemzetté akarunk válni, és azt meg is akarjuk tartani, mint ahogy az lehetséges is, alapvető változtatásokat kell foganatosítanunk a függetlenségünkért, úgymint törzsfők, vagy mint hunok egyaránt, aki elmulasztja hozzájárulni az egyezséghez, amire én, Atilla hivatva vagyok véghezvinni.

Tudja meg mindenki, hogy többé nem tűröm el a belviszályt semmiféle formában a hunjaink között, törzsfők vagy törzsek, akik aláássák nemzetünk egységesítését bármely szinten, bármely formában.

Az, aki megpróbál belviszályt kelteni, ha ez tudomásomra, vagy a törzsfők tudomására jut, azonnal meg kell változnia, vagy szigorú büntetést kap.

Hallgassátok meg a tanácsomat, amely elegendő lesz, hogy megértsétek, megtanuljátok ezt a problémát kezelni:

Légy óvatos, óvakodj az áruló, hitszegő huntól, aki hűséget mímel, de a hátad mögött elégedetlenséget szít. Tegyél meg mindent az ilyenek felderítésére, és távolítsd el az ilyen becstelen jelleműeket, még ha törzsfők, vagy a legjobb harcosok volnának is.

Légy okos, előrelátó, megfontolt, vedd észre Brutust a táborodban, amint Cézár határtalan bizalma Brutus iránt az életébe került.

Sose várd el a hunjaidtól, hogy mindenben osszák a véleményedet. De várd el, hogy a különbségek ésszerű megoldáshoz vezessenek, ne széthúzáshoz.

Ne engedd, hogy unatkozzanak a hunjaid, mert ez az elégedetlenség forrása.

A hibátlant sose vádold.

Sose engedd a hunjaidnak, hogy hírnevet szerezzenek maguknak a más munkája árán.

Sose fenyegesd egy hun önérzetét, vagy biztonságát, hacsak nem vagy felkészülve kivédeni, elviselni a következményeit.

Légy elérhető, egyaránt hallgasd meg a jó és rossz híreket is. Máskülönben okot adsz az elégedetlenségre. Legyen meggyőződésed, de ne légy hajthatatlan.

Légy megértő a törzsed és nemzeted politikája iránt, különben megnehezíted a saját érdekeid megvalósulását.

Jutalmazd meg azt, akinek tiszta a jelleme és becsületes, mert nagyon kevesen vannak.

Az egység szellemét kell a hunok legfőbb alapelvévé tenni. Ha megoszlunk, könnyen idegen nemzetek alattvalóivá válhatunk.

Nemzetünk egységesítése egy erős, félelmetes országgá, csak a célunk és azok iránti hűséggel valósítható meg, akik felelősséggel uralkodnak hatalmas népünk felett.

ELISMERÉS

W. R. Atilla jól ismerte a szóbeszéd erejét. Amint a rege mondja, egy gall szerzetes, akár Atilla hódítási szándékát látván, vagy akár vértanúságot keresvén egy új címet adott Atillának. Nem „Hunok Királyának” hanem „Isten Ostorának” nevezte. Atilla gyorsan felismerte és átvette a címet, mert úgy gondolta, hogy a csatatéren százezer harcossal felér és a diplomatikus tárgyalásoknál is nagy hasznát veszi. Az, hogy félelmet keltsen másokban éppen kapóra jött neki új címe, mert hódításai eléréséhez sok pénzre volt szüksége. I. u. 446-ban megtámadta Thesszáliát és II. Theodosiusztól hatalmas sarcot kért és kapott, felemelte a béke árát. Pl. egy római hadifogolyért nyolc arany helyett tizenkettőt kért.

Atilla sokkal többet is kérhetett volna, de tudta, hogy a rómaiak csak több adót vetettek volna ki a népre. Atilla nem akarta a parasztokat, kereskedőket, iparosokat és a polgárokat jobban terhelni, ő egyszerűen csak a romlott vezetőket kívánta legyőzni.

ATILLA: „TISZTELET ADÁSA ÉS FOGADÁSA”

Nemes dolog tiszteletet adni a feletted magasabb hivatalban lévőknek. De az is okos dolog, ha megadod a tiszteletet társaidnak és alattvalóidnak is.

Ha egy törzsfőt  nem  tisztelnek a hunok és ellenségei előtt, az gyengekezű és nem érdemli meg rangját. Figyelmeztetni kell benneteket, hogy a tiszteletadásnak és fogadásnak finom néző pontjai vannak, amelyek eldönthetik, hogy valaki hírhedtséggel, vagy nemességgel vezessen. Tanácsaim:

Hivatalodat mindig felelősséggel és kiváltsággal fogadd el és vezesd. Sohasem alkalmazd hivatalodat az alárendeltjeid kárára. Sohase csikarj ki többet hivatalodból, mint amennyit alattvalóid hajlandók nyújtani.

Minden előléptetés átrendezést igényel részetekről és azoknak részéről is, akik a korábbi beosztásodban ismertek. Légy türelemmel magad és mások iránt. A személy és cím figyelemreméltó tulajdon erre vonatkozóan.

Légy mindig udvarias alárendeltjeiddel szemben. Ha nem adod meg nekik a tiszteletet, ők sem kapják meg alárendeltjeiktől.

Az ellenfeleidnek való tiszteletadás lényeges. Ha nem ismered fel rátermettségüket, befolyásukat és képességeiket, előnyt szerezhetnek feletted. Amint engem alábecsült Theodosiusz, Én Atilla voltam az, aki királyságából hűbért szedek.

EGYENRUHA ÉS FEGYVERZET

W. R: Ha Atilla valahol megjelent, jelenlétét érezni lehetett. Nemcsak hun volt, de a legelőkelőbb hun. Megvetette a pompás tógákat, melyeket a római előkelők viseltek. Helyette Atilla a hunok egyszerű nyersbőrébe öltözött, hun szokás szerint. Fején is egyszerű bőrsisakot viselt, amit csak egy szál toll díszített. Fejfedő volt, mint a harcosaié.

A hatalmas és díszes fekete harci ménen, Villámon lovagolt. (B.J. Persze az amerikai író, Wess Roberts nem ismerte a magyar ékezetet, így Villam-ot ír, de a ló nevének jelentésével tisztában volt, mert zárójelbe tette, hogy „Lightning” azaz villám. Tehát egy idegen előtt is nyilvánvaló a hun és magyar nyelv közötti nyelvazonosság). Olyan fenséges állat volt Villám, hogy azt tartották róla, hogy ahol egyszer elvágtatott ott fű sem nőtt. Minden hun lovánál erősebb és gyorsabb volt. De ez szükséges is volt, mert Atillának az élen kellett lovagolnia a csatában. Mindenek előtt ő volt a vezérük. Villám bátran szolgálta Atillát és csodálatos, méltóságteljes megjelenése nagy hatást váltott ki.

A csatában Atilla fegyverzete a szokásos, lándzsa és pányva (lasszó) volt, mint bármelyik hunnak.

Legenda szerint, amikor a hunok arról vitáztak, hogy ki legyen Bléda örököse, egy izzó kard jelent meg a mezőn, (B.J. melyet egy pásztorfiú jelentett a vitázóknak). A hunok oda sereglettek és amikor Atilla a kardért nyúlt, akkor a kard Atilla kezébe „ugrott”. A csodálatos kard és megmunkálása minden eddigi ember kéz által készített fegyvert felül múlt. Ennek valóban egy előjelnek kellett lennie: Az Isten Kardja, volt a hunok szemében, hogy Atillát mint a hunok királyát megerősítse. A legenda továbbá elmondja, hogy Atilla ezután mindig ezt a kardot viselte a csatákban. Atilla megjelenése nem különbözött a többi huntól, Mégis Villám és az Isten Kardja elegendő volt arra, hogy ő van elrendeltetve a hunok vezérének, akit követni kell, tisztelni kell őt a nemes szerepéért.

ATILLA: „MEGJELENÉSÜKBEN IS LÁTSZIK KI A TÖRZSFŐ”

Atilla: A római udvarban szerzett ismeretem és a hunok kitartó természete jó szolgálatomra volt annak a felismerésében, hogy a törzsfőnek és a királynak már a puszta megjelenésével is mély benyomást kell gyakorolni azokra, akiket szolgálnak.

Római vezetők felcicomázzák magukat, hogy még a választóik előtt is természetellenesnek látszanak, a szövetségeseik előtt pedig visszataszítóknak. Ezek már a puszta megjelenésükkel az ellenséget annyira felháborítják, hogy azok mindjárt el akarják pusztítani ezeket a kidíszített jogtalan jeleit e felsőbbrendűségnek.

Ezért, amint e tábortűz körül ülünk, tanulás és megértés céljából megosztom véletek tapasztalataimat a törzsfők megjelenését illetően:

A törzsfő ne öltözzön vagy fegyverezze fel magát a hunjai rovására. Ruháján és fegyverzetén lehetnek finom megkülönböztetések, amint a szokások előírják. Legyen az alkalomnak megfelelő az öltözete, ne kihívó sem túl díszes, se túl drága, ne a pompás külsejével akarjon azok fölé kerekedni, akiket vezet, ne mutasson felsőbbrendűséget irántuk, mert megvetik.

A törzsfő jó kardot válasszon, ne kszerekkel, arannyal kirakott cifrát, hanem jó éleset, a lehető legjobb anyagból. A kardján keresztül mérik fel a törzsfőt. A kardjának és a törzsfőnek is túl kell élnie a csatát. Nemes bőrökbe és szőrmékbe öltözzön, ne arany és ezüst vereteket viseljen. A hivalkodó megjelenése gyűlöletet, megvetést ébreszt és nevetség tárgya lesz a táborban.

Ha félelmet keltő megjelenés szükséges, hogy bátorságra, győzelemre serkentsen, akkor azt jól csináld. A hunok és a törzsfők az összes szőrme és kellék közül a legvadabbat öltsék magukra. Az ilyen megjelenés elrettenti az ellenséget, megtöri az akaraterejét.

Mindig az alkalomnak megfelelően kell öltözni, ha be akarod mutatni a mindennapi életet, vagy idegenekkel tárgyalsz, akkor a békés pásztorkodó ruházatod ölts fel, tedd félre a vad külsőt, öltözz szőrmékbe, köntösökbe. Amikor vadászol, készülj fel, a legjobb íjjadat és lándzsádat, olyan ruhát ölts, amelyben az erdő vadját a legkönnyebben üldözheted.

Ünnepségen szokás, hogy a törzsfő a legjobb szőrmében, és szépen kikészített ruhában jelenjen meg. Aki nagyon cifrán öltözik, elvesz az ünnepség méltóságából.

A nemes megjelenésű törzsfővel barát és ellenség egyaránt ennek megfelelően bánik.

Aki udvari bohócként öltözik, az ennek megfelelő tiszteletet kapja.

Ezek a megfigyelések jó szolgálatot tettek nekem, mint királyotoknak.  Bármennyire is kicsinyesnek látszanak ezek, a ruházat és a fegyverzet ezért nagyon fontosak, és könnyen ettől függ a sikered vagy a bukásod.

AETIUS

W. R.: Aetius apja neves római kapitány volt, a Lovászat Mestere, Afrika Grófja elnevezéssel. Pannóniai német, aki egy gazdag római család leányát vette feleségül. Igy Aetius egy római harcos és nemes római család tagjától született.

Amikor Aetiust, gyermek túszként, a hunokhoz küldték, Rugila király udvara tisztelettel fogadta és Atillát küldte cserébe. Rugila udvarában Aetius megtanulta a hunok életmódját, hagyományait, harcmodorát, melyek a későbbi küzdelmekben jól jöttek Aetiusnak és a birodalomnak Atillával szemben.

Idővel a római vezetők korrupciója sok volt Aetiusnak. Nem hallgattak rá amikor Atilla megkezdte végső támadását Itália ellen.

Habár hű maradt a végsőkig, Aetius öreg korában már nem akarta vezetni a római hadsereget Atilla ellen, akit egy nemes ellenfélnek tartott és akiről hitte, hogy a sors nagy dolgokat tartogat számára.

ATILLA: „OKOSAN VÁLASZD KI ELLENSÉGEIDET”

Most törzsfők és hunok, Én Atilla, meg kell magyaráznom, hogyan válasszátok ki ellenségeiteket.

Az életünk legtöbb civódása a hun nemzeten belül folyik le, a törzseink, törzsfőink és a nép között. A római ritkán ellenségünk. Csak ritkán van az ellenségnek olyan státusú és képzett embere, mint Aetius, aki képes lenne legyőzni bennünket a csatatéren, vagy a diplomáciában, mert hunok vagyunk.

Valamelyest okosak vagytok a hunok dolgaiban, de naivok a konfliktust okozó dolgokban. Legtöbben közületek teljesen tudatlanok abban, hogy mikor csináltok ellenséget magatoknak. Ha haboznátok mielőtt másokat nem odaillően befolyásolni akarnátok, akkor a táborainkban kevesebb lenne a civakodás és energiánkat megspórolnánk arra az időre, amikor a rómaiakkal és a félelmetes Aetiusszal kell szembeszállnunk, akit én ellenségemnek választottam.

Más hunokkal és különösen a rómaiakkal való ügyeinkben ravasznak kell lennünk olyannyira, hogy egy célnak az érdekében kell ellenséget csinálni. Amint a megfigyeléseimen és tapasztalataimon elmélkedem, felismertem, hogy néhány esetben szándékom ellenére ellenséget szereztem magamnak.

Ezek veszélyes vermek akadályoznak benneteket, hogy eredményes törzsfők harcosok legyetek. Megosztom veletek ezen titkaimat is:

Ne várd el, hogy mindenki egyetértsen veled, még akkor sem, ha te vagy a király.

Ne vesztegesd idődet, hogy kérlelhetetlen és nem együttműködő ellenséggel tárgyalj, győzd le, győzd le őket hatásosabb módon.

Nem minden ellenfeled ellenséged. A törzsben és törzsön kívül is lehet hasznot hajtó vélemény különbséged.

Ne próbáld mindenkinek a viselkedését megváltoztatni, ha csak nem a törzs fegyelmét és céljait ásná alá.

Ha megbízol valakit egy feladat elvégzésével, hagyd, hogy ő csinálja. Ellenségeddé teszed az alattvalódat, ha felül bírálod.

Ne hagyd magad feleslegesen felmérgesíteni, hacsak az nem előnyös.

Ne értékeld alá ellenséged erejét, függetlenül hatalmától, hogy ellened forduljon egy másik napon.

Ne hagyd, hogy a kiválasztott ellenséged bármilyen helyzetben felülkerekedjen rajtad.

Ne mulaszd el a lehetőséget, hogy kifogj az ellenségeden. Hagyd abban a hitében, hogy barátjának tartson. Úgy gondoljon rád, mint aki gyenge. Hagyd, hogy idő előtt cselekedjen. Sose mondj neki semmit.

Sose mulaszd el az ellenség gyengeségét a saját javadra felhasználni.  Másrészről, ha látod, hogy ellenfeled nagyon félelmetes, vonulj el és térj vissza egy másik napon, amikor legyőzheted.

Feleslegesen ne sérts meg senkit, hacsak valóban nem az a szándékod.

VEZESD A TÁMADÁST

W. R.: Atilla uralkodása alatt a hunok az egységesítés új fokát érték el. Atilla egyszerű elvek használatával hatalmas országot volt képes egybekovácsolni. Akik ebben a munkában hűen segítségére voltak, azokat megjutalmazta.

A törzsfőknek nem volt meg ezután az a választásuk, hogy idegenek szolgálatába szegődjenek. Ha mégis akadt volna ilyen, Atilla azonnal lecserélte őket. Egy új irányítás alá kerültek, melynek célja a világ meghódítása volt. A római birodalomnak új, hatalmas ellenfele támadt, de messze földön is rettegték uralmát.

Atilla célja elérése érdekében először diplomáciát alkalmazott, amelyet a római udvarban tanult és később sajátmaga vitt tökéletesre. De ha nem sikerült békés úton eredményre jutnia, akkor Atilla bevetette hatalmas hadseregét és győzelme után új tárgyalásokkal hozta a falvakat és a levert országot uralma alá.

Atilla az ő mágikus vonzóerejével, befolyásával és szinte varázslatos megjelenésével, mellyel a hunokat egyesíteni tudta, szinte félelmetesnek tűnt fel törzsfői és hunjai előtt, hogy szinte imádták és egyesek istennek képzelték.

Atilla hatalma annyira túlnyomó volt, hogy a törzsfők egyszerűen nem mertek ellenkezni vele, nehogy haragjával találják magukat szemben.

Atilla, amint teljesítette a rangjával járó kötelezettségeit, mindig türelmet tanúsított – sohasem gyors kapkodást – és mindig ésszerű bírálatot gyakorolt, terveit az évek folyamán alakította ki. Kikalkulált események sorozata volt rövid uralkodása, amelyben teljes hatalmat gyakorolt a hun birodalom felett és az egész világ rettegte hatalmát.

ATILLA: „A TÖRZSFŐK FELELŐSSÉGÉRŐLtörzsfők”

Az évek folyamán azt tapasztaltam, hogy országok, törzsek és kisebb csoportok felemelkedése és bukása a vezetők erősségétől és az alárendelt vezetők képességeitől, amellyel a nép javára rábízott feladatokat végrehajtották, függött.

A római birodalom korrupciója nagyrészt a vezetői pompás, de üres életmódjának a következménye. Elvesztették a nemzeti öntudat szellemét és még honvédelemre is idegen hadsereget fogadtak fel arra a munkára, amit a Római Légióknak kellene volna elvégeznie.

Politikai manőver útján szerezték hivatalukat, így nem olyan rátermett emberek kerültek vezető állásokba, akik a nemzeti egységet és a nemzet javát szolgálták. A vezetés tehát meggyengült alapokon nyugodott és a hűség sekélyebb lett.

Vezetőink, törzsfők és értékes harcosaink, akik ma este egybegyűltek, meg kell tanulnotok hivatalotok felelősségeit.

Miután sokan közületek nincsenek kiképezve a vezetés felelősségéről, Én Atilla, most tanácsaimat adom ebben a tárgyban:

A törzsfők és alárendelt vezetők felelősek hivataluk jó légköréért. Ez a légkör időnként változhat, akár az évszakok. De amint az időjárást nem tudjuk korlátozni, vezetőinknek lehet, sőt kell, irányítani a törzsek szellemiségét.

Cselekedeteikkel, nem szavaikkal, megalapozzák a vezetők az alattvalók közösségi szellemét, erkölcsét, becsületességét és igazságérzetét. Nem lehetnek következetlenek, hogy másképp cselekszenek, mint amit mondanak.

A vezetőknek le kell rakni az alapjait az egymásban való megbízás szellemiségének az alattvalóik, egyenrangú társaikkal és fellebbvalóikkal.

A vezetőknek meg kell állapítani teljesítmény magas színvonalát és nem tűrheti el a határozatlanságot,

A vezetőknek bátorítani kell az alkotásvágyat, a teljesítés szabadságát és az alattvalóik között, ameddig ezek a törekvések megegyeznek a törzs és nemzet érdekeivel.

A vezetőknek irányt kell szabni hunjaiknak, hogy ne lézengjenek tétlenül.

Törzsfőknek és alattvalóiknak meg kell tanulniuk a hivataluk felelősségét. Ez ismeret nélkül, hogyan tudnák teljesíteni feladataikat?

A törzsfőknek sosem szabad visszaélni hatalmukkal. Az ilyen cselekedet nagy súrlódást okoz és felkeléshez vezet úgy a törzsnél, mint a nemzetben.

A törzsfőknek nagy személyi önfeláldozást kell hozni hunjaikért....

A törzsfőknek szilárd meggyőződésüknek kell lenni, hogy a kötelességtudás minden ambíció felett áll.

Azzal a tudattal kell felállnotok a tábortűztől, hogy a sikert csak kemény munkával érhetitek el, mely felül múl minden csalódást és kiábrándulást. Csak akkor érsz el sikert, ha lelkiismeretesen végzed a kötelességedet és vállalod a vezetés felelőségét. Semmi más nem vezet eredményre.

AQUILEIAI ELŐJEL

W. R.: Aquileia egy fenséges látvány. Magasan egy domboldalon fekszik, vizes árokkal körülvéve, falai magasak és vastagok, a város kapui megerősítettek, Italia védőbástyája volt. Az évek folytán fenntartotta a germánokat és az ázsiai törzseket,

A vár jól-begyakorlott őrséggel volt megerősítve és raktáraikban hosszú ostromra is elegendő élelemmel volt töltve. A hunok, amikor Atilla vezetésével a vár alá érkeztek, gyors hódításra gondoltak, annál is inkább, mert előtte két megerősített várost is gyorsan bevettek. Aquileiánál viszont más volt a helyzet. Az ostrom elhúzódott, a hunok élelme fogytán volt és Atilla elhatározta, hogy tovább mennek Itália elfoglalására. Atilla az indulás reggelén korán kelt, mégegyszer körül lovagolta az ostromlott várost és hirtelen észrevette, hogy egy gólya kicsinyét szinte maga előtt tuszkolva menekülve repül a városból. Ezt a jelet  égi küldetésnek vette, seregét visszafordította, ostromot vezényelt és egy mindent elsöprő támadás bevette a várost. A város lángokban maradt, kincseit harci szekerekre rakták.

A sors beteljesedett, türelmes várakozással és a legalkalmasabb pillanatban való támadással.

ATILLA: „A Döntés Lényegéről”

A gyakorlott törzsfőink tapasztalat által okosok lettek és tudják mikor kell támadni és mikor a legjobb tovább várakozni. Másrészről a fiatalabb, ambiciós fiatal hunjaink sokszor nyugtalanok, hogy bemutathassák ügyességüket, sokszor siettetik a támadást, mely balul üthet ki számukra, a törzsre és a nemzetre....

Az a törzsfő okos, aki nem dönt addig, míg nem érti a helyzetet. A döntéshozásban a hősiességet az ésszerűség vezeti.

A törzsfőknek meg kell engedni, hogy alattvalóik a felelősségük szintjén hozhassanak döntéseket. Az a törzsfő, aki nem vállalja a teljes felelősséget a döntéséért – vagy aki másokat hibáztat az ő döntési hibája miatt – az gyenge, és a vezetési képessége hiányos.

Ritkán lehet tökéletes döntést hozni. Általában a legjobb döntések a logikus, ésszerű lehetőségek közül kiválasztottak. Ha a döntésed helyességéről csak nagyon nehezen győzhetsz meg, általában ez a rossz döntés jele.

Olyan helyzet is lehetséges, amikor egyáltalán nem szabad dönteni. A türelmetlen törzsfők éretlen akciót kezdeményezhetnek. A döntéshozás leglényegesebb, legkritikusabb  alkotóeleme az időzítés. Lehet azonnali döntést, határozatot hozni, de megfelelő megfontolás után. Több jó választás közül az a legjobb, ahol a legkisebb a kockázat, és amelyiknek a kivitelezése a legjutányosabb.

A törzsfőknek alkalmasint meg kell bízniuk az alattvalóikat, hogy a saját szintjükön hozzanak döntéseket, hogy ők is megtanulhassák a döntéshozást.

A törzsfők sohasem hozhatnak a maguk javára döntést a hunok érdekei ellen. Minden döntés egy lehetőség a hunok, a törzs és a nemzet helyzetének felemelésére.

Kevesebb bátorság szükséges ahhoz, hogy bíráld mások döntését, mint megvédeni a saját döntésedet.

Jó szokás, hogy a törzsfőket megjutalmazzák a megfelelő döntéseikért. A hunokat pedig megjutalmazzák azért, hogyha ezeket a jó döntéseket jól végrehajtják.

A döntéshozásban az önbizalom nagyon fontos, mert e nélkül a törzsfők elvesztik a követőiket a nehéz helyzetekben..

Törzsfők, nektek külön erőfeszítést kell tennetek a döntésképességetek kifejlesztésére. Tudnotok kell, hogy mikor jön el a cselekvés ideje, hogy sikerre vigyétek a döntéseteket. A döntésképesség a vezetésben mindig nehéz teher. Gyakran a győzelem vagy a vereség ára. Nem szabad haboznunk dönteni, de idő előtt sem szabad cselekedni, mert a kárunkra válhat.

LÓTARTÁS:

W. R.: Egy lovasnak is, aki vissza akar térni tüzes paripájához  szüksége van lótartóra, úgy Atillának szüksége volt a törzsfők segítségére, hogy a felelősségét meg tudja osztani. A törzsek egységesítésének kezdetén Atilla először azokat a törzseket egyesítette, akivel könnyű volt bánni. ?gy mire az erősebb törzsekkel találta magát szembe, akkor már több törzs erejét tudhatta maga mögött.

Mint király, nem lett volna képes egyedül ellátni nemzetének minden ügyes-bajos dolgát és még ráadásul felügyelni a törzseket és törzsfőket. Szüksége volt a törzsfők rendíthetetlen hűségére, akikre felelősséget bízhatott.

Törzsfők és törzseik szemében Atilla vesztett a tiszteletéből, amikor idegen udvarban kellett nevelkednie és nem volt a törzsek között.

A megbízatásnak nagy volt kockázata nagy volt, de Atilla e nélkül sohasem tudta volna a hunokat egyesíteni és csak a saját családjának törzse felett uralkodhatott volna és világhódító terveiről is kellett volna mondania.

ATILLA. „A Megbízatás Művészeté”-ről.

Nemzetünk nem maradhat fenn, mint egy vezető világhatalom, ha a vezetés csak egy ember vállán nyugszik. Én Atilla sem tudom elvégezni azt a feladatot, amelyet ti magatok sem akartok megcsinálni. Vállalnotok kell a felelősséget, amivel megbíztalak benneteket. Ugyanakkor ti sem boldogultok nélkülem. Nektek is meg kell bízni alattvalóitokat hivatalból eredő felelősségük elvégzésére.

Nemzetünk hatalmas és bonyolult ahhoz, hogy Én Atilla igazgassak minden feladatot. Meg kell, hogy bízzalak benneteket, mint törzsfők, egyes feladatok elvégzésével.

Tanuljátok meg ezeket a tanácsokat jól, különben igen megterhel titeket a rátok bízott feladatok megoldása:

A törzsfőknek sohasem szabad átruházni azokat a feladatokat, amelyeknek a végrehajtása az ő személyes részvételüket, figyelmüket igényli.

Azok a feladatok, amelyek nem követelik meg a törzsfő személyes kezelését, azokat átruházhatja a legrátermettebbekre....

Az okos törzsfők az alattvalóikat midig felelőssé teszik a megbízatásukért.

A kiváló törzsfők teljes felelősséget vállalnak a megbízatásukért, még akkor is, ha a feladatot átruházták az alattvalóikra.

Ha a törzsfő egyszer már átruházta a felelősséget, akkor továbbra már nem szabad beleavatkoznia, nehogy az alattvalók azt gondolják, hogy ez a kötelesség nem is volt igazán az övék. Az ilyen felületes megbízatás az alattvalók szívében dühöt vált ki.

Ha az alattvaló kéri a törzsfő segítségét, akkor teljesítse, különben megbukhat, mert még nem elég gyakorlott....

Olyan alattvalókkal vegyék körül magukat a törzsfők, akikkel megnyugtatóan, kiegyensúlyozottan tudnak együtt dolgozni.

A törzsfőknek ösztönözni kell az alattvalóikat, hogy alkotó módon teljesítsék a megbízatásukat.

Nem fejlesztik a tudásukat az alattvalók, ha a törzsfőnök utasításától semmit sem térhetnek el.

Az okos törzsfő a megbízatásokon keresztül is ügyesen kiterjeszti a befolyását és képességét a nemzet szolgálatában.

ATILLA ÉS A PÁPA:

„A tárgyalás művészete”

W. R.:Az A.D. 452-es itáliai hadjárat váratlanul sikeres volt Atilla seregének, de mégis próbára tette a hunok tűrőképességét. A római udvarban Valentinian császár nem hallgatott a kegyvesztett Aetius tanácsára. Miután tábornokaival és a szenátorokkal tárgyalt, úgy találta, hogy a rómaiak képtelenek szembeszállni az újjá szervezett hun hadsereggel. A békekeresés maradt egyetlen megoldásnak. De kit küldjön tárgyalni a császár a hatalmas Atillához? Kit tartana Atilla olyan tiszteletben, hogy még egyáltalán fogadja is a béke kérelmében.

A keresztény világ nagy tiszteletben tartotta az istenfélő, ékesszóló és művelt I. Leó pápát, akinek Valentinian császár is kikérte tanácsát nehéz időkben.

Atilla hadserege Mantuában táborozott és csak idő kérdése volt, hogy Róma lángokban fog állni, raktárai kiürülnek és kincstára az ellenség martalékává válnak. Eljött az ideje a gyors cselekvésnek.

Valentinian meglátogatta a pápát, megkérte, hogy gyüjtsön össze egy díszkíséretet és menjen Atilla táborába békét kérni és Rómát megkímélni a pusztulástól.

Atilla visszaemlékezett a sok megaláztatásra, ami gyermek korában érte Rómában és az esküjére melyet akkor tett, hogy egy szép napon le fogja rombolni a palotát, a győzelemíveket és Róma  templomait, azt a várost amelyet gyűlölt.

A felderítő visszaérkezett Atilla táborába és jelentette, hogy jön a római hadsereg. A hun hadsereg a megszokott fegyelemmel rendeződött egy utolsó csatára a római légiókkal. Nemsokára újból visszatért a felderítő és megrökönyödve jelentette, hogy mégsem a római hadsereg jön, hanem papoknak és szerzeteseknek processziója, élükön egy öreg ember, fehér szakállal, fehér köpenyben, fehér lovon.

Atilla megállította hadseregét, pompás lován, Villámon, néhány harcosával előre lovagolt a váratlan delegációnak.

Atilla megállította harcosait a folyóparton és megkérdezte a nevét az idegennek

A tárgyalások során megnyilvánuló naivitásotok visszatart titeket abban, hogy megértsétek az én tárgyalásomat a pápával és a hadseregem visszahívását Itáliából. Összegyűjtöttetek titeket, a hogy megvilágosítsam előttetek, hogy hogyan kell tárgyalnotok – a hunoknak, a törzseiteknek és talán a nemzet javára.

Most mindnyájatokat, akik összegyűltetek, beavatlak titeket a tárgyalás művészetébe, hogy bölcsességet, jártasságot szerezzetek.

Minden tárgyalásban a tiétek legyen a diplomáciai kezdeményezés. Mindig támadj – sose veszítsd el a kontaktust az ellenségeddel. Ez őt hátrányosabb helyzetbe hozza, a tied az előny a tárgyalás menetében.

Sose bízd a tárgyalást a szerencsére. Mindenkor tájékozottan ül le tárgyalni, tájékozottan, felkészülten az ellenség erejéről és gyengéiről, mert az ő titkai erőssé tesznek téged, hogy előnyödre túljárhass az eszén.

Tarts titokban a tárgyalásokat, magánbeszélgetések formájában kell, mint ahogyan én tettem azt Leó pápával. Csak a beszélgetés tényét legyen nyilvánosságra hozni, a tárgyalás levezetése, részletei maradjanak titokban.

Ne nehezítsd meg a tárgyalásokat jelentéktelen részletekkel. Ha kisebb dolgokban megegyeztek, megpuhítod az ellenfeledet.

A tárgyalások során kockáztatnod kell, de jól gondold át előre. Minden lehetőséget gondolj át előre, és tudd, hogy mi válik a javadra.

Figyeld meg, milyen az ellenséges tábor hangulata. Fordítsd javadra a tárgyalások folyamán a bajokat, nyugtalanságot. Ne becsüld túl a saját ügyességedet, mert lehet, hogy csak gyenge ellenféllel tárgyalsz.

Soha félemlíts meg a tárgyalópartneredet.

Tarts be minden kötelezettségedet, amit a tárgyalások folyamán fogadtál, mert az ellenséged különben nem ad hitelt a szavadnak a jövőben.

Még egy dolgot meg kell értenetek. Amit tárgyalással, vér nélkül elérhettek, sohasem okos dolog csatában megszerezni. Kíméljétek a harcosaitok vérét, csak jelentős cél érdekében, elkerülhetetlen csatákban áldozzátok fel őket.

TÚLÉLNI A VERESÉGET

W.R.: Ámbár Atilla ismerte a csapdát, küzdelmet, becsapást és egyéb megpróbáltatásokat, amelyek a vezetőket érik, mégis előkészületlen volt és nem szokott hozzá a csatában elszenvedett vereséghez.

Aetius – örök ellensége - volt az, aki a Châlons-i Csatában oly hozzáértéssel vezette a római légiókat és Atilla visszavonulásra kényszerült.

Atilla akaratereje megtört! Az önbizalma megingott, a végzete beteljesülésében vetett hitében! Magába roskadt, és egy ideig nem akart tudni a zűrzavarról, a megrendült sereg kiabálásáról, siránkozásáról, amint biztonságos helyet kerestek.

Táborában lehangoltan végiggondolta a történteket, uralkodásának legsötétebb idejének gondolta az elmúlt napot. Egy vesztett ügy áldozata lesz? Ezután nem lesz  többé a világ ura? Átélte a csalódottság önmarcangoló, keserű élményét. Atilla szenvedett, mint ahogyan minden lelkiismeretes vezető szenved ilyenkor. Mégis visszaszerezte az önbizalmát, makacs elhatározással, rendkívüli lelkierejével.

Nem tántoríthatja el semmi a kitűzött céljától! Újjászervezi a hadseregét! Új szokásokat vezet be a népe életébe! A hunok újra felemelkednek! Újabb nap virrad rájuk.

ATILLA: „Újabb Nap Virrad Ránk”!

Én, Atilla, azért hívtam össze a törzsfők és kiváló harcosok gyűlését, hogy bátorítsalak benneteket. És megerősíjtsem a lelketeket, hogy ne legyetek reménytelenek, csalódottak.

Szomorúan tapasztaltam, hogy Aetiusztól vereséget szenvedtem. Ismerem a vezető magányosságának érzését, de úgy érzem, becsaptalak titeket a bajban, akik megbíztok bennem. Egyszerűen nem voltam felkészülve ekkora szenvedésre, amelyet a vereség okozott a Katalanumi Alföldön.

A hivatásomhoz tartozik, hogy benneteket, törzsfőket és jövendő törzsfőket felkészítselek arra, hogyan kell a csalódással és a csüggedéssel bánni:

Nincs olyan törzsfő, aki minden csatát megnyer. Néha veszteni fogsz, bármennyire is felkészültél a győzelemre, úgy a jelentős, mint az apró dolgokban – akár a törzs mindennapi ügyeinek intézése közben, akár a harctéren.

Amint észreveszed a hátrányodat a csatában, vagy a tárgyaláson, ne tagadd el magad előtt! Nézz szembe a helyzettel! Rögtön intézkedj, hogy minél kisebb legyen az ellenfél előnye, és gondold végig, milyen óvintézkedést tehetsz.

A visszavonulás célszerű cselekedet, ha a csata vagy a tárgyalását folytatását  további veszteség követelné, vagy teljes megsemmisülés.

Hogy más alkalommal visszatérhess, meg kell mentened a harcosaidat és a készletedet!

Az önértékelés- önbizalom pillanatnyi elvesztése normális érzelmi állapot, melyek a személyes veszteséget kísérik! Meg kell tanulnia a hun népnek, hogy ne essen a depresszió hatása alá. Siránkozz, hogy ha úgy érzed, hogy sírnod kell, de ne időzz sokáig, mert elhatalmasodnak feletted egész életedre.

Tanulj a veszteségből! Ha elmulasztottad felvértezni magad a bátorsággal, amikor szembetaláltad magad a legyőzhetetlen akadályokkal, akkor a tapasztalataid hiábavalók voltak, és te és az alattvalóid csupán tehetetlen áldozatok.

Emlékezz arra is, hogy a nagy tervek, a magasabrendű célok mindig a legnagyobb akadályokba ütköznek - még a belső támogatás és hűség is gyakran elmarad. Könnyű győzelem után újra át kell értékelned a célodat.

Egyszerű igazság, hogy minél nagobb tettet hajtottál végre, annál nagyobb lesz az ellenséged ellenállása, kínja, gyötreleme és elkeseredése. Ez várható! Ne légy áldozata.

Tudd, hogy a legértékesebb sikereidért a társaid írígyelni fognak, mert ők szenvednek leginkább amiatt, hogy kiemelkedtél. Ha a tetteid és céljaid nem fenyegetik az érdekeiket, akkor te egyszerűen jelentéktelen vagy.

Kihuny a tábortűz. Váljék előnyötökre, hogy tanuljatok a szenvedéseimből,  merítsetek erőt. A belső titkaimból, tapasztalataimból merítsetek erőt az elhatározásothoz a következő sikereitekhez. Amíg egy hun is lélegzik, addig nincs minden elveszve.  

HAMU A HAMUHOZ

„ A méltósággal való eltávozás”

W. R.: Halála váratlanul jött. Éppen akkor, amikor újjá szervezte hatalmas hadseregét és újból akart indulni a római birodalom meghódítására.

Atilla halott! Harcosai és törzsfői elkábultak! Asszonyok sírtak! Gyerekek megijedtek! Az ő nemes királyuk örökre eltávozott! A húnok időelőtt elvesztették egységük központi alakját, büszkeségüket és vezetőjüket.

Ámbár megrendülve, de a főpap megkezdte a temetési előkészületeket. Amint Atilla egy magas ravatalon feküdt Etzelburg főterén, egy fekete lovat áldoztak fel amint a vak főpap Kama kérdezte a meghalt húnok szellemét, hogyan temessék el Atillát. A felelet az volt, hogy Atillát hármas koporsóban kell eltemetni: az első arany, mint a nap, a második ezüst, mint az üstökös farka A szellemek azt mondták Kámának, hogy a nagy király örök álmát semmi se zavarhassa, a Tisza fenekére kell temetni. Gáttal eltorlaszolták a folyó egy kis ágát, sírt ástak és elkezdődött a temetési szertartás.

Amint ezrek és ezrek énekeltek gyászdalokat, és siránkoztak, a halottaskocsit tizenkét fekete ló húzta, előttük Villám lovasa nélkül, fekete lepellel letakarva. A királyi család, nemesek, fő harcosok és kopasz hun főurak gyalog követték a koporsót.

A szövetséges népek fiainak küldöttsége csatlakozott hozzájuk, némelyik három napig is utazott. Sokezer fáklya világított, amikor a nap leáldozott. A dobok moraja és a hadsereg trombitásainak utolsó tiszteletadása mellett helyezték végső nyugvóhelyére. Áttörték a gátat, a víz elárasztotta a sírt, hogy megvédje.

ATILLA: “A méltósággal távozásról”

Megtiszteltetés, ha valakit kineveznek a hunok vezetőjévé. A jó vezetők ezt a fontos irányítási feladatot látják el, amit az a különbség jelent, hogy vezetővel vagy vezető nélküli közösség ..

Nemsokára miután egy új törzsfőt kineveznek, hogy ő növekszik, vagy fogyatkozik az alattvalói, társai és előjárói szemében. Hogyha ésszerű a hivatalának teljesítésében és bemutatja, hogy elkötelezett és hozzálát ahhoz, hogy minden kötelességének eleget tesz, a törzsfő növekszik szellemi karakterében. Akkor személyes hűséget, bizalmat és tiszteletet nyer az alája rendelt hunoktól, a társaitól és fellebbvalóitól. Némelyik törzsfő féltékenységet is ébreszt azokban a vezetőkben, akik tehetségtelenebbek hivatalukban.

Mindenesetre egy erős kapcsolat fog kifejlődni egy igaz törzsfő és hunjai között. Versenyre kelnek véle és emlegetik beszélgetéseikben....

Új kinevezés, öregkor, vagy halál idővel a legkiválóbb vezetőket is eltávolítja hivatalából . Tehát az  egy gyengéd pillanat mindazoknak az életében, amikor egy olyan törzsfő hal meg, akivel erős kapcsolatot fejlesztettek ki, hűek és odaadóak voltak hozzá és új törzsfőt neveznek ki helyette. Ennek a vezetési cserének ügyes diplomáciával és protokollal kel megtörténni. Ebből a célból hunoknak és törzsfőknek egyaránt a következő tanácsaimat adom a méltósággal való eltávozással kapcsolatba:

Az okos törzsfő előkészül arra az időre, amikor az ideje lejárt és új törzsfőt kell kinevezni. Ennek időben kell megtörténnie rendkívüli bizonytalanság elkerülése végett, vagy elkötelezettség és bizalom megingásának elkerülésére.

Nemes a távozó törzsfő részéről, ha háláját fejezi mindazoknak, akik jól szolgálták őt, különöse elismervén az olyan dolgokat, amelyek lehetővé tették számára, hogy erős, rugalmas törzsfő legyen.

Nemes dolog a hunoknak tiszteletet adni a távozó törzsfőnek elismerni és megköszönni az értük tett szolgálatát.

A távozó törzsfő részéről nemes dolog kifejezni a bizalmát az új vezető felé és megemlíteni, hogy az új vezér a hunok érdekében fog dolgozni és helyzetükön segíteni. Ez a megemlítés, hacsak jelképes is, csökkenti a hunok bizonytalanság érzetét és nyugtalanságát....

Attól függetlenül, hogy milyenfeltételek mellet hagyta el az előző torzsfő a hivatalát, az új vezető ne tűrje el, hogy tisztesség nélkül beszéljenek róla. A rossz beszéd nem fogja az elmúlt dolgokat megváltoztatni, vagy a hunok megértését növelni. És kétségkívül beszennyezi az új vezető nimbuszát.

Ha a távozás túl korán jönne, figyelmeztetés vagy előkészítés nélkül új törzsfő kinevezésére, nagy káosz fog uralkodni a táborban. Ez mindenki részére a legrosszabb helyzet....

Amint engem is Atillát, a hunok királyát, egy szép napon valakinek követni kell az uralkodásban,

ATILLA VÁLOGATOTT GONDOLATAI

Ajánlás és tanács

Az írásbeli jelentés csak akkor van jelentősége, ha a király elolvassa

Az a király, akinek törzsfői  mindig megegyeznek vele csak közepes tanácsot kap

Az okos törzsfő sosem öli meg a rossz hírt hozó hunt. Inkább azt a hunt öli meg, aki elmulasztja a rossz hírt meghozni.

A törzsfő, aki rossz kérdést tesz fel, rossz feleletet kap.

Az okos törzsfő sosem tesz fel olyan kérdést, amelyre nem akarja hallani a választ.

Karakter

Egy hunnak az értéke abban mérettetik meg, hogy milyen áldozatot akar hozni az ország javára.

Egy törzsfő mindig felülkerekedik a kicsinységeken és ösztökéli a hunjait is erre.

Egy törzsfő nem nyerhet, ha elveszti idegeit. Magabiztosnak, saját magára támaszkodónak kell lennie, még akkor is ha nem győz, tudni fogja, hogy a legjobban cselekedett.

Törzsfőnek nem szükséges brílliánsnak lennie, hogy eredményes legyen, de a győzelemre olthatatlan vágyának kell lennie, teljes mértékben kell hinnie az  ügyben és megrendíthetetlen bátorsággal kell rendelkeznie, hogy ellenállhasson azoknak, akik elbátorítani igyekszenek.

Önző, beképzelt és önimádó törzsfők ritkán lesznek jó vezetők, de jól tudják bálványozni magukat.

Nagy törzsfők sosem veszik magukat túl komolyan.

Okos törzsfők alkalmazkodnak – nem egyezkednek.

Törzsfők, akik alárendeltjeikkel isznak, eggyé válnak velük és nem főnökük tovább.

Gyenge törzsfők gyenge hunokkal veszik magukat körül.

Erős törzsfők erős hunokkal veszik magukat körül.

Amint egy törzsfő nagyobb eredményeket ér el, a féltékenység erősödik körülötte.

Bátorság

A hunoknak korán meg kell tanulniuk, hogy a nehézségek legyőzésének megtanulása egy olyan tapasztalat, mely egész életükben elkíséri őket.

Sikeres hunok megtanulnak bánni a csapásokkal és felülkerekednek hibáikon.

Egy hun bármit megtehet, ha hajlandó az árat megfizetni. A versengés megritkul a tetején.

Határozathozatal

Minden döntés rizikóval jár.

Az idő nem mindig javít a helyzeten, sem a királynak, sem hunjainak. Alaphibák elkerülhetetlenek, ha nem képesítetteknek megengedik a bírálat és döntés jogát.

Gyors döntések nem mindig a legjobb döntések. A lassú döntések nem mindig a legjobb döntések.

A törzsek vezetőinek nem szabad veszekedni.

Szerencsétlen, ha törzsfők olyankor határoznak, amikor kilométerekre vannak a frontvonaltól, ahonnan csak feltételezni tudják a helyzetet, a kapitánynak csak a csatatéren kínálkoznak a lehetőségek.

Ha a győzelem kilátástalan, a törzsvezérnek nem szabad hunjait csatába küldeni.

A nehéz döntésben való képesség válassza el a törzs vezért a hunoktól.

Megbízatás

Okos törzsfők sohasem helyezik hunjaikat olyan helyzetbe, ahol gyengeségük győzedelmeskedik erejük felett.

A jó hunok általában megvalósítják, amit törzsvezéreik megkívánnak tőlük.

Okos törzsfők sohasem várják el hunjaiktól, hogy tudásuk és megértésük felül cselekedjenek.

Okos törzsfők mindig azoknak a hunoknak adják a nehéz feladatokat, akik végre is tudják azt hajtani.

A lemondás nem megbízatás. A lemondás gyengeség jele. Megbízatás erőnek a jele.

Törzsfők nevelése

Erős törzsfőknek erős gyengéi vannak. A király feladata, hogy az erősségük maradjon fenn.

A hunok többet tanulnak a kudarcból, mint a sikerből.

A hunok sokkal gyorsabban tanulnak ha viszontagsággal néznek szembe.

A jó törzsfő rizikót vállal, azzal, hogy tapasztalatlan hunt ruház fel megbízatással, saját vezetőképességét növeli.

A hunok ismereteit úgy kell megszerkeszteni, hogy szélesítse és mélyítse karakterük fejlődését, melyre, mint törzsfők szükségük lesz.

A törzsfőre való felkészítés legjobb formája, ha megfelelő kihívást kapnak magasabb és magasabb felelőségek elvégzésére.

    Ha könnyű lenne törzsfőnek lenni, akkor mindenki az lenne.

    Kihívás nélkül egy hun érdemei ismeretlenek maradnának.

    Megfelelő nyomás szükséges egy torzsfő kifejlődéséhez.

Diplomácia és politika

Politikai háborúban egy hunnak félszemével hátra kell néznie.                       

Hun győzelem lényege a Hol? és Mikor?

kérdés ismeretében rejlik.

A hunoknak csak olyan háborúban kell részt venni, amelyet megnyerhetnek.

Hunok háborúba keveredhetnek elvesztett diplomáciai tevékenység folytán; azonban háborúra szükség lehet, hogy a diplomácia megkezdődhessen.

A hunoknak a konfliktus egy természetes állapot.

Hunok csak célzatosan csinálnak ellenséget.

A hunok sohasem veszik el erővel azt, amit nem szerezhetnek diplomáciával.

A törzsfők emlékezzenek arra, hogy vendégszeretettel, melegséggel és udvariassággal a legzsarnokabb ellenséget is meg lehet hódítani.

A törzsfőket leggyakrabban azok csapják be, akikben legjobban bíznak.

Célok

Felületes célok felületes eredményhez juttatnak.

Mint egy ország, több eredményt tudnánk felmutatni, ha a hunok az ország céljait legalább olyan fontosnak tartanák, mint saját magukét.

A hunok szerencséjére kritikus, hogy tisztán megértsék mi a király akarata.

   A hunok céljainak a kifejtett fáradtság eredményével mindig egyenlőnek kell lenni.

   Egy hun szándék nélkül sohasem fogja tudni mikor érte el azt.

Egy törzsfőnek mindig magas célokat kell kitüznie, különbséget kitevő dolgok után kell mennie mintsem keresni a közepesség biztos útját.

Vezetők és vezetettség

A király mindig a legjobb hunokat nevezze ki törzsfőknek, tekintet nélkül arra, hogy milyen szükség van rájuk jelenlegi állásukban.

           Sosem nevezz ki helyettes törzsfőt. A legtehetségesebb hunt bizd meg vezetőnek adj neki felelőséget önálló hatáskört, és vond felelőségre. Az okos törzsfők sohasem a szerencsétől függnek. Inkább bízza jövőjét kemény munkára, kitartásra, állhatatosságra és pozitív hozzáállásra.

Az okos törzsfő tudja, hogy ő a felelős a hunjai sorsáért és a szerint cselekszik.

Hunok vezetőjének lenni gyakran magányos feladat.

Amint meghozta döntését, a törzsfőnek győzelemre kell törekednie, nem kiegyezésre és bizonyosan nem megalkuvásra.

A megosztott felelőség vállalás összeforrassza a törzsfő és hunok kapcsolatát.

Erős törzsfők serkentik és lelkesítik a hunok teljesítményét.

A jó törzsfők kifejlesztik azt a képességüket, miszerint a megfelelő időben a megfelelő kérdést teszik fel.

Törzsfő nem lehet vezető, ha hátul lovagol.

Észrevétel és Nyilvánosság

Nehéz helyzetekben az ország mindig a legelszántabb törzsfőt nevezi ki vezetőnek.

A hun, aki saját személyiségét túl fontosnak tartja, elvesztette valóság érzetét.

A hunnak minden körülményt mérlegelnie kell.

Hunok, akik azt a látszatot keltik, hogy elfoglaltak, nem mindig dolgoznak.

Legjobb ha barátaid és ellenségeid jót mondanak rólad;  ámbár még a rossz vélemény is jobb mint a semmi. Hogyha semmit sem mondhatnak egy hunról, akkor semmit sem ért el.

Annak ellenére, hogy mit gondol a legtöbb törzsfő, rólad nem úgy emlékeznek meg, hogy mit tettél a múltban, hanem mit gondol tetteidről a hunok többsége.

Személyes Teljesítmény

Több nemesség van egy jó hunnak lenni, mint egy szánalmas törzsfőnek.

A rómaiaknak is van erejük elviselni a szerencsétlenségeket, melyet másokra hoztak.

Ha minden hun vak lenne, akkor egy félszemű harcos lenne a király.

Nagy törzsfők elfogadják egyes dolgokban a kudarcot fontosabb célok érdekében.

Minden hun kötelessége, hogy életkörülményeit és tapasztalatait sikerre vigye – sem egy másik huntól és főképpen nem egy rómaitól várhatja ezt el, ha nem tette meg sajátmaga.

Problémák és megoldások

A hunokat arra kellene tanítani, hogy ne a problémákon rágódjanak, hanem a lehetőségekre irányítsák figyelmüket.

Némely tudálékos hunnak még a nem létező problémákra is kész megoldása van.

Jutalmazás és Büntetés 

Ha egy eredménytelen törzsfőt elbocsátunk, nagyon ritkán nevezzük ki a helyettesét. Mert ha a törzsfő hibázott, akkor hasonlóképpen cselekedtek alattvalói is.

Ha azt mondod egy hunnak, hogy jó munkát végez, amikor nem, akkor nem sokáig fog rád hallgatni, és még rosszabb nem fogja elhinni amikor jogosan dicséred.

Tűrőképesség

Minden hunnak van értéke – még akkor is ha csak rossz példának állítjuk.

Ha tehetetlen törzsfőt nevezünk ki, annak az a hibája, hogy hunok feletti hatalmat adunk neki.

Hogy megismerjük egy törzsfő erejét el kell viselnünk némely hibájukat.

Sokáig tűrd a közepes, de hűséges hunokat. Ne tűrd a tehetséges, de hűtleneket.

Edzés

A hunok megfelelő háborúra való edzése fontos és békésebb időben sem szabad elhanyagolni azt.

Tanítható ügyességek hunok fejlődésére valók. Tanulható ügyességek viszont törzsfőknek vannak fenntartva

Ha hunjaidat nem megfelelően neveled, annak a következménye, hogy nem tudják teljesíteni, amit elvárnak tőlük.

Ezekkel a mély és megrázó gondolatokkal fejezem be Wess Roberts és társainak Atilláról írott mondanivalóját. Igen eltérő Wess Roberts Atilláról alkotott véleménye a nyugati történetírók munkáitól, akik csaknem kivétel nélkül a legradikálisabb lealacsonyító jelzőkkel írnak a világtörténelem egyik legnagyobb katonai vezetőjéről és nagy uralkodójáról, kezdve Jordannes történésszel – Atilla kortárával -, aki Atillát boszorkánytól és farkastól származtatta. Elsősorban a nyugati történészek jártak elől a hunok és Atilla becsmérlésében. Természetesen a hun szóból levezetett nemzeti nevünk Hunnia, Ungar, Hungar, Hungary kifejezésben pedig nemzeti eredetünk lealacsonyítása is benne volt, különösen a másfél százados finnugor származás elméletünk kitalálása óta.

Az a tény, hogy Atillát milyen mostohán kezelte a nyugati történetírás, végre, Wess Robertsnak is feltűnt, idézem könyvének 12 és 13. oldaláról:

„A nyugati történelem, amelyben Attila mint kegyetlennek, rendkívül könyörtelennek van leírva, nem ad tiszteletet neki. Igy megalapozta a célozgatásnak és szójátéknak az ő karakterét és modorosságát illetően. Akiket hasonló jellemzéssel láttak el az elkövetkező emberöltőkben, azokat hidegvérű gonoszoknak tituláltak.

Mégis Attilát büszkeséggel emlegeti maradvány népe, a magyarok. Talán a német Nibelungen-Ének fejezi ki számukra, amikor azt írta, „Volt egy hatalmas király a hunok földjén, akinek a jósága é s bölcsessége páratlan volt”.

Attila a mintaképe annak a vezérnek, aki sosem elégedett -aki a kezdeményezést szorgalmazza, inkább cselekszik, minthogy tétlen maradjon.

Attila nem volt olyan kegyetlen, mint a rómaiak, akik ezerszámra dobták a keresztényeket a vad állatok elé, egyszerűen szórakozásból. Összehasonlítás képen nem volt olyan kegyetlen mint Rettegett Iván, Cortés vagy Pizarro. Róma megkimélésében több könyörületet mutatott mint Genserich, Belizar, a skandinávok, germánok és a spanyol zsoldosok, akik mind kifosztották, tekintet nélkül.

Attila öröksége általában ismeretlen a nyugati világban. Naivak vagyunk a történelmi jelentőségéről mint kultúráló zseni, az elfogulatlan és gazdag meglátással rendelkező, mindent egybevetve magasan felülmúlta Nagy Sándort és Cézárt”.

                                        FORRÁSADATOK

*Albright, W. H.: The Archaeology of Palestine, London, 1960.

Journal of the Ancient Oriental Society, New Haven.

*Alinei, Mario: Ősi Kapocs, Bologna, 2005.

*Altheim, F.: Weltgeschichte Asiens im grichischen Zeitalter I. II. 1947-48.

Geschichte der Hunnen I.-V. 1959-1962

Das AlteIran, 1976.

*Aradi Éva: A hunok Indiában, Budapest, 2005.

*Badiny Jós Ferenc: The Sumerian wonder, Buenos Aires, 1974.

Az Ister-Gami oroszlánok titka, Buenos Aires 1979.

Káldeától Ister-Gamig I., Buenos Aires, 1971.

Káldeától Ister-Gamig II., Buenos Aires, 1981.

*Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I. II. III. Budapest, 2004-5.

*Baldwin, J. D.: Prehistoric Nations, New York, 1971.

*Balinger, Bill. S.: Lost City of Stone.

*Baráth Tibor: The early Hungarians, Montreal, 1983.

            A magyar népek őstörténete I. Montreal, 1973.

            A magyar népek őstörténete II. Montreal, 1975.

*Bartha Antal: A magyar honalapítás, Budapest, 1987.

            A magyar nép őstörténete, Budapest, 1988.

*Basham, A. L.: The Wonder That Was India, New York, 1954

*Bendefy L.: A magyarság kaukázusi őshazáa, 1942.

*Berlitz, Charles: Atlantis, the eight continent, New York, 1984.

*Biró József: A szabirok őstörténete I. Buenos Aires, 1986

Körösi Csoma Sándor és a szabirok, Los Angeles, 1988. és Budapest, 1999.

            A szabirok őstörténete II., Denver, 1990.

            Szabir-magyar őstörténeti örökségünk, Cleveland-Szeged, 1993.

            A szabirok őstörténete III. Colorado Springs, 1995.

            Őstörténeti örökségünk, Budapest, 1999.

            A szabir-magyarok őstörténete, átdolgozott kiadás, Budapest, 2000.

            A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei, Budapest, 2002.

*Bobula Ida: Origon of the Hungarian Nation, Gainseville, 1966.

            Kétezer magyar név sumir eredete, Gaffney, 1970.

            Sumerian affiliations, A pleafor reconsideration, Washington, 1951.

*Braidwood, R. J. and Howe, Bruce: Prehistoric investigations

            Iraqi Kurdistan (S. A. O. C. N. /31/, Cgicago, 1960.

*Budge, E.A. Wallis: The book of the dead, London, 1936.

*Cambridge Ancient History, Vol. I. and II., Cambridge, 1970.

*Cambridge Encyclopedia of Archaeology, The New York, 1980.

*Childe, Gordon V.: The Danube in Prehistory, 1929. Oxford,

*Deimel, P. Anto: Sumerisch Lexikon, Rome, 1927-37.

            Smerisch-Akkadisches Glossar, 1934.

            Accadisch-sumerischer Glossar, 1937.

*Delitzsch, Friedrich: Wo lag das Paradies? Leipzig, 1881.

*Dhorme, P.: Revue Biblique, Jerusalem, Paria, 1924.

            Revue d’Assyrologie, Paris, 1911.

*Dolgopolski, A.: Boreisch, Ursprache, Eurasiens, Das Bild der Wissenschaft, Stuttgart, 1973.

*Duka Tivadar: KÖRÖSI Csoma Sándor Dolgozatai, Budapest, 1984.

*Dümmert Dezső: Az Árpádok nyomában, Budapest, 1988.

*Encyclopedia Britannica, The (9. edition) Philadelphia, 1878.

*Encyclopaedia Huncarica, Calgary, 1966.

*Forrai Sándor: Az írás bölcsője és a magyar rovásírás, 1988. Gödöllő.

            Küskarácsontól Sülvester estig, 1985.

*Friedrich, Horst: Das Tatsel der Entschehung des baierischen Volksstammes, Wörthsee, 1994.

*Gadd, Cyrill: A Sumerian Reading Book, Oxford, 1924.

*Gelb Ignace J.: Hurrians and Subarians, Chicago 1944.

*Götz László: Keleten kél a nap, Wien, 1984.

*Gosztony, C. G.: Dictionaire d’étmilogy Sumerienne et grammaire comparée, Paris, 1975.

*Györffy György: A mqagyarok elődeiről és a honfoglalásról, Budapest, 1986.

*Hancock, Graham: A mélység titkai, London, 2002.

*Hawkes, Jaquetta and Woolley, Sir Leonard C.: Prehistory and the Beginnings of Cicilization, London, 1963.

*Hidvégi Egon: A Genom, Budapest, 2003.

*Hóman-Szekfű: Magyar Történet, 3. kiadás, Budapest.

*Horváth István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történetéről, Budapest, 1825.

*Hoyt, R. S. and Chodorow S.: Europe in the middle ages, New York, 1974.

*Hrosny B.: Die Lösung des Hetitischen Problemes: Deutsche Geselschaft, 1915.

*Jean-Michel Coblence: The Earliest Cities, Morriatown, New Jersey, 1985.

*Kephart, Calvin: Races of Mankind, New York, 1960.

*Kézdy Vásárhelyi Zoltán: A magyarok útja Indiától Pannóniáig, Budapest, 1939.

Kiszely István: Sirok, Csontok, Emberek, Budapest, 1959.

            A magyar nép őstörténete, Budapest, 2001.

*Kramer, Samuel N.: The Sumerians, Their History, Culture and Charakter, Chicago, 1963.

            History begins at Sumer, New York 1959.

*Labat, René: Manuel d’Epighraphie Akkadienne, Paris, 1948.

*Langdon, Stephen: Sumérian Grammar and Chrestomaty, Paris, 1923.

*László Gyula: Emlékezzünk régiekről, Budapest, 1979.

            A kettős honfoglalás, Budapest, 1979.

            A honfoglalő magyar nép élete, Budapest, 1944.

            Régészeti tanulmányok, Budapest, 1977.

            Véetesszőllőstől Pusztaszerig, 1974.

*Lenoemant, Francois: Ancient History of the East, 1871.

*Lukácsy Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei, Kolozsvár, 1870.

*Makkay János: Indul a magyar Attila földjére, Budapest, 1996.

*Mallowan, M. E. L.: Early Mezopotamia and Iran, New York, 1965.

*Marquart: Osteuropaische und Ostasiatische Streifzuge, Leipzig, 1903.

*Maspero, G.: History of the Ancient Peoples of thr Classic East.

Dawn of Civilization

Struggle of Nations

Thr passing of thr Empires, London, 1965.

*Mellart, James: Earliest Civilizations of the Near East, London 1965.

            Catal Hüyük: A neolite city in Anatolia, London, 1966.

­*Moravcsik Gyula: Bizánc és a magyarság, Budapest, 1950.

*Murray, Margaret: Splendor that was Egypt, New York, 1963.

*Mocklay, E.: Early Indus Civilization 2. , London, 1948.

*Németh Gyula: Attila és hunjai, Budapest, 1940.

*Novotny Elemér: Sumir nyelv ­– Magyar nyelv, Buenos Aires, 1978.

*Obrusánszky Borbála: A hunok kultúrtörténete, Budapest, 2007.

*Oláh Imre: Nimrud hagyomány, Buenos Aires, 1985.

*Oppenheim, Max von: Der Tell Halaf, Leipzig, 1931.

*Padányi Viktor: Dentumagyaria, Buenos Aires, 1963.

            Horha-Harku-Horka. Notes to thr Menes question, Sidney, 1963.

            A new aspect of thr Etruscan Provenance, Sidney, 1963.

            Tér és Történelem, Melbourne, 1956.

*Pigott, S. ? The Indus Civilization, Cambridge, 1953.

*Piotrovsky, Boris and Bongard-Levin, Grigory:Ancient Civilizations of East and West, Moszkva, 1988.

*Raychaudhuri, Hemshandra: Political History of Ancient India, 1938.

-Radics Géza? Eredetünk és őshazánk, Oak Forest, 1988.

*Reallexikon der Assyrologie,, Berlin, 1929.

*Riasanovsky, Nicholas V.:A History of Russia, Oxford, 1984.

*Roberts, Wess: Leadership secrets of Attila the Hun, New York, 1987.

*Roux, Georges: Ancient Iraq, New York, 1963.

*Sayce, H.: Archaeology of thr Cuneiform inscriptions, London, 1927.

*Schaeffer, C. F. A.: Ugaritica (Mission de Ras Shamra, Paris, 1939-69.)

*Solecki, R. S.Prehistory in Schanidar valley, North Iraq, In Science 18, 1963.

*Speiser, E. A.: Mezopotamian Origins, Philadelphia, 1930.

Hurrians and Subarians, JAOS (Journal of the American Oriental Society),    Yale, New Haven, Conn, 1947. 

*Szülejmanov, Olzeasz: Sumer és Ázsia, Garfield, 1977.

*Thúry József: A magyarok eredete, őshazája és vándorlása, Budapest, 1896.

*Tolstov, S. P.: Le Kharezm Ansien, Paris, 1954, és Az ősi Chorezm, Garfield, 1986.

*Ungnad, Arthur: Die altesten Völkerwanderungen Vorderasiens, Breslau, 1923.

            Subartu, Berlin and Leipzig, 1936.

*Winkler, Hugo:L Suri, 1907.

*Woolley, Sir Leonard C.: Excavation at Úr, New York, 1965.

A forgotten Kingdom, Baltimor, 1953.

Úr of thr Vhaldees, London, 1954.

*Zajti Ferenc: Kapcsolataink Indiával, Budapest, 1929.

            Magyar évezredek (Skytha-hun-magyar faji azonosság), Budapest, 1939.

*Zakar András: A sumér hitvilág és a Biblia, Garfield, 1972.

                                    TARTALOMJEGYZÉK

I.                    A SZERZŐ ELŐSZAVA ……………………………………………….

II.                 BEVEZETÉS ……………………………………………………………

III.               AZ ÓKORI ONOGUROK ………………………………………………

IV.              ŐS-INDIA ……………………………………………………………….

V.                 A SAKÁK A HUNOK ŐSEI ……………………………………………                                                   

VI.              A FEHÉR HUNOK, VAGY HEFTALITÁK ……………………………

VII.            EURÓPAI HUNOK ……………………………………………………..

VIII.         AZ ONOGUROK LÁSZLÓ GYULA ÍRÁSA SZERINT ………………

IX.              AZ ONOGUROK PADÁNYI VIKTOR ELMÉLETE ALAPJÁN ……..

X.                 A SZABIROK ÓKORI ÉS KÖZÉPKORI RÖVID TÖRTÉNETE ……...

XI.              A MAGYAR HONVISSZAFOGLALÁS KORA ……………………….

XII.            ELKERÜLHETETLEN A VILÁG ŐSTÖRTÉNELMÉNEK ÁTÍRÁSA .

XIII.         A MAGYARSÁG SZABIR-ONOGUR EREDET-ELMÉLETÉNEK ÖSSZEGEZÉSE …………………………………………………….

 XIV.…FÜGGELLÉK……………………………………………………