A táj régészete

Beszélgetés Bánffy Eszterrel

"korábban azt gondolták, hogy minden délkelet-európai civilizáció Mezopotámiából jött, és minél északnyugatabbról való egy lelet, annál későbbre datálható. Ez az elképzelés megdőlt, mert kiderült, hogy azok a leletek, amelyeket korábban például a Kr. e. III. évezred végi mezopotámiai tárgyakkal véltek egykorúnak, itt 1500 évvel előbb megjelentek."

Bánffy Eszter az MTA Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója, a Tudományos Osztály vezetője. Szakterülete a neolitikus és rézkori régészet, a korai vallások története. A őrségi Pityerdombon feltárt kora újkőkori falu leleteinek feldolgozása, a régió első, földművelést is űző lakosainak felderítése óta az újkőkor európai kialakulását, az élelemtermelésre való áttérés folyamatát vizsgálja. 2008-ban - Fulbright-ösztöndíjasként - fél évet tölt a Harvard Egyetemen.

- Hogyan definiálja magát a régészet: természet- vagy társadalomtudomány?

- A régészet kezdetei a műgyűjtésben gyökereznek. A műgyűjtők, a művészettörténészek, az antikvitás iránt érdeklődő amatőrök kezdtek el azon tűnődni, hogy egy-egy lelet, kincs vagy szép tárgy milyen korú lehet. Ebből az indíttatásból alakult ki a 19. század derekára egy nagyon rendszerező, pozitivista szemlélet, amely a tudományossághoz a "skatulyázást" rendelte: mi fiatalabb, mi idősebb, mi mivel egykorú. Ennek a felfogásnak a megvalósításában a német tudósok jártak élen, mert nekik eleve nagy affinitásuk van a rendszerezéshez. A régészet kicsit poroszos tudományággá nőtte ki magát a 20. század első harmadára. Az ősrégészetben - az én szakterületemen -, ahol nincsenek írásos források, kialakult egyfajta relatív kronológia (mi volt előbb, milyen kapcsolatok jöttek létre, milyen alfázisok voltak, mi hova fejlődött stb.). Akkoriban azt mondták, a régészet a történelem segédtudománya, mert azt a történelmi szegmenst kutatja, amely a föld alatt van.

Ez a fajta szemlélet a 20. század közepére gyökeresen megváltozott. Az ősrégészetnek egy fizikai-kémiai módszer adta az egyik nagy lökést. A középkori vagy antik időpontokat évtizedes pontossággal meg tudják állapítani az írásos források alapján, de az ősrégészetnek fogalma sem volt arról, hogy - mondjuk - a bronzkor előtti időszakban mindaz, amit relatív kronológiai szempontból elrendeztek, hova tehető abszolút időben. Egyfajta közmegegyezés volt arról például, hogy a rézkor vége Kr. e. 2000 körül van, a neolitikum pedig Kr. e. 4000 körül kezdődött.

A C14-izotópos mérések után azonban az időben "visszafelé haladva" - a rézkor, a neolitikum (újkőkor), a mezolitikum (átmeneti kőkor) és a paleolitikum (őskőkor) felé - egyre nagyobb volt a diskrepancia a hagyományos régészeti úton és az izotópos mérésekkel megállapított időpontok között. (Ma a Kárpát-medencei újkőkor kezdetét szinte évtizedes pontossággal keltezhetjük Kr. e. 5550 körülre, a rézkor kezdetét pedig Kr. e. 4400 körülre tesszük!)

Másrészt - s ez talán még fontosabb - korábban azt gondolták, hogy minden délkelet-európai civilizáció Mezopotámiából jött, és minél északnyugatabbról való egy lelet, annál későbbre datálható. Ez az elképzelés megdőlt, mert kiderült, hogy azok a leletek, amelyeket korábban például a Kr. e. III. évezred végi mezopotámiai tárgyakkal véltek egykorúnak, itt 1500 évvel előbb megjelentek.

A zűrzavarnak az lett a következménye, hogy a természettudományok egyre tágabb teret kaptak a régészetben. Elsősorban angolszász régészek kezdeményezésére kialakult az a fajta szemlélet, hogy a régészetben minden mérhető: stratigráfiai - rétegtani, geológiai, és sokféle természettudományos - módszerrel meg tudjuk mérni egy lelet relatív idejét, meg tudjuk határozni az egykori vízszintet, természettudományos módszerekkel számszerűsíthetjük egy őskori lelet összes jellemzőjét, és ha ezek megvannak, akkor már mindent tudunk, elértük a célunkat. Ebből természetszerűleg adódott a föltételezés, hogy a régészet nem is társadalomtudomány, hanem a természettudománynak egy kicsit "béna" és eddig cselekvőképtelen ága.

- Miért éppen az angolszász régészektől származik a természettudományos szemlélet?

- Egyrészt nekik volt nagyon sok pénzük, másrészt nekik volt nagyon kevés leletük. Egy dániai, dél-angliai, írországi, hollandiai lelőhelyen, ahol eleve később keletkezett a neolitikus civilizáció, néhány kőeszközt, cserépdarabot, egy-két háznyomot tudtak csak felmutatni. Mondok egy példát, méghozzá nem is északnyugatról, hanem Olaszországból, amely úgy él az emlékezetünkben, mint a leggazdagabb régészeti lelőhelyek vidéke. A neolitikumban azonban Itália kimaradt a főáramból. Egy hónapig ástam ott, és ezalatt összesen 300 darab, néhány centiméteres kis kerámia került csak elő. Egy kora neolitikus dél-alföldi lelőhelyen egy gödörből 60 000 nagyobb cserepet is ki tudunk ásni, és ez még nem a lelőhely maga, hanem csak egy gödör. El lehet gondolni, mekkora munkát jelent egy bolgár, szerb vagy akár alföldi régésznek, amíg ezeket csak a 19. századi tipológiai, relatív kronológiai módszerrel rendszerezi, feldolgozza, közli. Nyilvánvaló, hogy a természettudományos vizsgálatok igénye ott merült föl először, ahol nagyon kevés volt az információ, de megvolt arra a financiális lehetőség, hogy a kutatók intellektuális éhségét kielégítsék. Ennek a new archaeology - "újrégészet" - mozgalomnak Észak-Amerikában Lewis Binford, Angliában Grahame Clark volt a vezéralakja. Ma inkább a "processzuális régészet" kifejezést használják az irányzat megnevezésére.

- A mérési folyamatot akarják ezzel hangsúlyozni?

- Inkább azt, hogy a folyamatnak van egy végeredménye, és azt hiszik, hogy ez egyben a régészeti kutatás végeredménye is. Óriási tévedés. Tegyük föl, hogy vizsgálok egy települést: megtudom, milyen technikával építették a házaikat, hogyan készítették a textíliáikat, csonteszközeiket, kőeszközeiket, kerámiáikat. Embertanilag is megvizsgálom őket, ismerem a mortalitást, a betegségeiket. Az entomológusok megvizsgálják, milyen volt a széljárás, és a háznak - nem szerettek takarítani - melyik sarkában milyen gabonakártevők éltek, ebből pedig ki lehet következtetni, hogy milyen gabonát tároltak ott. A pollenprofil alapján feltérképezhető az egykori vegetáció, a makrobotanikusok el tudják mondani, milyen gyomnövények nőttek, miket ettek közülük esetleg. Ha találunk hajszálakat, meg tudják állapítani a hiánybetegségeket és így tovább. A processzuális régészek pedig azt gondolják, hogy ez az, amit kerestünk - ez az, amit a régészet hozzá tud adni az emberi gondolkodás fejlődésének kutatásához.

A régész munkája azonban éppen itt kezdődik, mert a régésznek az a feladata, hogy ezekből az adatokból és - nem szabad elfelejteni - a hagyományos úton nyert régészeti, tipológiai, relatív kronológiai anyagfeldolgozásból együttesen próbáljon meg történelmet írni. Tehát tulajdonképpen a gondolkodás, az absztrakciós munka ott kezdődik és nem ott végződik, amikor minden adatunk megvan.

Ezeket a lépéseket természetesen Nyugat-Európában is végiggondolták, és a processzuális régészetre válaszul megjelent a posztmodern vagy posztprocesszuális régészet. Ennek az irányzatnak a képviselői nem mondták ugyan ki, hogy nem kellene a vizsgálatokat elvégezni - bár néhányan ide is eljutottak -, de azt állították, ennél sokkal fontosabb, hogy az ásató régész vagy őstörténész lélektanilag bele tudja érezni magát a vizsgált szituációba: egyfajta empátia alakuljon ki a régi korok társadalma és - mondjuk - a gondolkodási folyamatok iránt. A gondolkodást azért hangsúlyoztam, mert a két felfogás szintéziséből, vagy inkább a processzuális régészet revíziójából kialakult a "kognitív régészet", amely a gondolkodási folyamatokat helyezi előtérbe. Átvesz valamit a posztmodern gondolatból is, de nem veti el a természettudományos mérések fontosságát. Ezt nagyon jónak tartom. Azt gondolom, hogy a régészet egyértelműen társadalomtudomány, történettudomány; s arról a korszak, amivel én foglalkozom, szeretnék minden adatot fölhasználva, a józan ész segítségével, jó és érvényes megállapításokat tenni.

De mi "a jó és érvényes megállapítás" - amikor egyrészt nincs kontrollcsoportom, nem mehetek vissza egy laborba, nem ismételhetem meg a kísérletet, másrészt csak a leleteimre támaszkodhatok, miután semmi más forrás nem áll rendelkezésre. Erre azt tudom válaszolni, hogy jó és érvényes az, ami a saját rendszerén belül megáll, nem támaszt belső ellentmondást. Ettől még lehet, hogy az egész gondolati konstrukció tévedés, de ha már nagyon sok adat, sokféle úton nyert eredmény egy irányba mutat, akkor lassan ott tartok, mintha megismételném a kísérletet a laborban.

Az eredeti kérdésre végül is az a válaszom, hogy a régészet társadalomtudomány, de nagyon nagy szüksége van arra, hogy a természettudományos úton nyert megállapítások eredményét fölhasználja, beépítse, és nem szabad, hogy ellentmondás legyen a gondolati úton fölépített rendszerben. Persze, ez is előfordul, de akkor azt kell mondani, hogy az adott kérdésben most nem tudok előbbre jutni.

- Változott tehát a régészet fölfogása, eszköztára. Módosult a lelőhelyekről kialakult képe is?

- Egy régész eddig - ha terepbejáráson volt, légi fotókat nézett vagy ásatást végzett - diszkrét lelőhelyeket kutatott. Azt mondta: ez itt lelőhely, ez már nem az. Ezzel szemben a landscape archaeology, vagyis a tájrégészet azt mondja, hogy ez rossz megközelítés, ugyanis az a táj, amit látunk, egy több évezredes folyamat eredménye, s a jövő tájalakulása ugyanúgy beletartozik, mint a múlté. Ebben a fölfogásban az az újdonság, hogy nemcsak egy történeti folyamatot ölel föl, hanem minden más történést is, és a tájat tekinti egységnek. A folyamat bizonyos állomásait meg tudjuk és meg is kell ragadnunk, de nem szabad abban a hitben ringatni magunkat, hogy csak ezek az állomások léteztek.

- Európa is egyetlen táj ebben az értelemben?

- Európa nagyon sokféle tájból áll, egybeolvadó, egymástól elszigetelt vagy nem elszigetelt tájakból. A lényeg, hogy nem lelőhelyekről kell beszélnünk, hanem - az én esetemben - neolitikus tájról. Mondok egy példát. A Balaton környékén sokan találtak egy-két cserepet, amelyet nem tudtak semmilyen kultúrához kötni. A szentgyörgyvölgy-pityerdombi ásatások óta úgy gondoljuk, hogy valószínűleg azokhoz a helyi lakosokhoz tartoztak, akik eltanulták a Balkán felől érkező földművelő népességtől a neolitikus vívmányokat, de egy darabig még úgy éltek, ahogy megszokták, csak kiegészítették az étrendjüket a termesztett növényekkel.

Égetett agyag állatszobor Szengyörgyvölgy-Pityerdombról

Az ő számukra a táj azt jelentette, hogy vannak járhatatlan, mocsaras vidékek; a Balaton változó vízszintje nagyon fontos volt a számukra. A falvak "átláttak" egymásra. De ezek a falvak valóban szomszédok voltak, vagy ugyanannak a közösségnek a tíz évvel későbbi hagyatéka a szomszéd falu? Vándoroltak, vagy egy szállásuk volt; mit láttak, mit jelentett ez nekik; hogyan használták, hogyan alakították a tájat; és mit hagytak örökül a nagyon fejlett neolit korra, amikor már tényleg mezőgazdaságból éltek?

Ez a fajta régészeti szemlélet gyökeresen új Magyarországon, s kicsit szeretnénk elterjeszteni, kifejleszteni - akár úgy, hogy mi tanulunk, akár úgy, hogy átadjuk a diákoknak. Sümegi Pál szegedi kollégámmal tervezünk egy dublini előadást: ő környezeti, geológiai, geoarcheológiai szempontból közelíti meg ezt a kérdést, míg a landscape archaeology ugyanezt kulturális, kognitív szempontból vizsgálja. Tehát a kettő együtt jelent majd valamit remélhetőleg nekünk is, meg a diákoknak is, és szeretnénk megnézni, hogy ez a Nyugat-Európában elterjedt szemlélet hogyan adaptálható a magyarországi viszonyokra.

Magyarország októberben csatlakozott a "European Landscape Convention"-höz, ami olyan, mint a Genfi Egyezmény. Rendkívül sok előíráshoz kell tartanunk magunkat, hogy azt őrizhessük meg a tájból és azt adhassuk át az utódainknak, amit érdemes. Mert kitekintünk a jövőre is, szemben azzal az egyébként nyilvánvalóan jóindulatból fakadó szemlélettel, amely mindent meg akar őrizni, ami régi. Nem kell feltétlenül mindent megőrizni. Azt kell megőrizni, amit érdemes - de ezt nagyon nehéz kiválasztani. Az elveken számos, különféle foglalkozású szakember dolgozotthosszú időn át; így született a European Landscape Convention. Azt szeretnénk, ha a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nemzetközi tanácsadó testületet állítana fel, hogy azok az emberek, akik ezt a rendszert kitalálták, ismerik és működtetik, segítsenek, hogy ne kelljen nekünk újra föltalálni a spanyolviaszt, és ez a rendszer, egyezmény Magyarországon is működésbe lépjen.

Az európai közösséggé váláshoz hozzátartozik, hogy nagyon hasonló elveket próbáljunk megvalósítani a kulturális örökség megőrzésében, a történelemszemléletben - és ami a legfontosabb: a demokráciafelfogásban. Mert aki ezekben meg tud egyezni, annak valószínűleg közeledik az álláspontja, mondjuk, a nacionalizmus és más, együttélésünk szempontjából húsbavágó kérdésekben.

A kutatásaink során adódhatnak kisebb-nagyobb tévedések, de nem ez az érdekes. Hanem az, hogy például egy neolitikus táj ma mit jelent nekünk, vagy hogyan alakítja a gondolkodásunkat. Megértünk-e valamit a saját életünkből, amit enélkül nem értenénk meg. Ez az értelme annak, hogy nem egy-egy lelőhelyet, hanem az egész tájat kellvizsgálni, és én megpróbálom ezt a fölfogást az őskor régészetében is elterjeszteni.

- Mi támasztja alá, hogy a neolitikus kultúra a Dunántúlról terjedt tovább Nyugat-Európába?

- Régészként azt kell válaszolnom erre, hogy a régészeti leletek. Az már nem kérdés a számunkra, hogy a Kárpát-medencében a balkáni népcsoportok, a Körös-Starčevo kultúra emberei adták az inspirációt a neolitikus változásra. Ez a civilizáció a legészaknyugatibb előfordulási területén volt egy óriási kulturális körnek, amelyik az Égeikum északi részétől Thesszálián, Bulgárián, Pelagónián át - ez a mai Koszovó vidéke - terjedt észak felé, és a Közép-Balkán, illetve annak északi része - a mai Belgrád környéke - volt az origója. Onnan indultak el a népcsoportok a Bánáton keresztül Dél-Erdélybe, a Marost átlépve a Körösök vidékére, a Felső-Tiszavidékig. Korábban úgy gondolták, hogy a Dunántúlon a Drávát átlépve csak a Balatontól délre eső részig jutottak; ma már látjuk, hogy az egész Balaton-vidéket megszállták, és ilyen módon kontaktusba kerültek az őslakosokkal. Ezt tehát már tudtuk.

A kérdés inkább az volt, hogyan alakult ki ebből az a "vonaldíszes kerámia"-kultúra, amely Frankfurt környékén és a Párizsi-medencében is megtalálható. Úgy tűnik, hogy részben a pityerdombi ásatás, részben a későbbi kutatások nyomán azt válaszolhatjuk: a helyi lakosok átalakulásával. Egyfajta genetikai fúzió is lejátszódhatott, tehát nyilván össze is házasodtak, és az egymással keveredett népcsoportok indultak el Nyugat felé, átadván az ottani helyi lakosoknak a neolitikus kultúrát. A terjedés sokféleképpen játszódhatott le a helyi kapcsolatrendszerek révén - mert tudjuk, hogy már a késő mezolitikum idején is kiépültek kapcsolatok. Nem is egyenletesen, nem is mindenhova jutott el ez a kultúra. Az egyik helyre inkább telepesek mentek, a másikra inkább beházasodtak, a harmadikon csak hallottak róla és a vonaldíszítést eltanulta egy fazekas. Tehát sokféle módot el lehet képzelni, de maga a folyamat nagyon jólnyomon követhető a tárgyakkal, sőt nemcsak azokkal, hanem az építkezés módjával, a temetkezéssel, azokkal a mellékletekkel, amelyeket a halottakhoz helyeztek. Ezek alapján mondhatjuk, hogy Nyugat-Európába valószínűleg a Balaton-vidékről terjedt el a neolitikus kultúra. Az észak-alföldi civilizáció zártabb rendszer maradt, az ott lakók nem mentek tovább, nem az a fajta vonaldíszes kerámia terjedt el egész Európában, hanem ez. Újabb bizonyítékot szolgáltatott a Heidelbergtől délre lévő, két "vonaldíszes temető" csontmaradványainak stronciumizotópos elemzése. És a bakonybeli kő, az erős élű szentgáli vörös radiolarit megtalálható a németországi lelőhelyeken! Ezeket a köveketodavitték. Tehát látszik a kapcsolatok iránya, és az is, hogy a kapcsolatok viszonylag hosszabb ideig fönnmaradtak.

Van egy elképzelésem arról, hogy mi volt az egyik mozgatórugója a neolitikus kultúra terjedésének. Elég sok nemzetközi fórumon fölvetettem, és mindenki azt mondta, hogy érdekes, érdemes lenne megvizsgálni - egyelőre itt tartunk. Frankfurttól északra például van egy olyan régió, ahol különösen szoros és nagyon fontos dunántúli kapcsolatokat lehet fölfedezni. Meghívtak az ottani ásatásra és megkérdezték tőlem, hogy bizonyos leletek a Dunántúlról származnak-e vagy csak a dunántúli kultúra ismeretében, helyben gyártották őket. Azt láttam, hogy ezek helyben készültek, tehát nem összetéveszthetők egy Dunántúlról előkerült idollal - merthogy itt szobrocskákról is szó van, nemcsak kerámiáról -, de ezeket olyanok készítették, akik vagy ismerték a dunántúli tárgyakat, vagy onnan származtak, vagy állandó kapcsolatban álltak. Ráadásul Szentgálról származó radiolaritot is találtak. Ez olyan, mint egy névjegy.

Újkőkori agyagidol Balatonszemes környékéről

(in: Gördülő idő, 2007)

De miért vándoroltak Frankfurtba a Dunántúlról? Kiderült, hogy az egy sóvidék. És a Kárpát-medencében, Boszniától északra lényegében nincsenek sóbányák. Erdélyben vannak, ezért a keleti, az alföldi népesség nem is mozdult sehova, ők csak az erdélyiekkel barátkoztak és kereskedtek. A dunántúliak viszont útra keltek és meg sem álltak eddig a sóvidékig. Ha azt látom, hogy van egy áru, ami eljut Herend környékéről - a Balaton-felvidékről - Frankfurtig, akkor fel kell tételeznem, hogy valamit vissza is hoztak. Azoknak, akik növényi étrenden élnek, a só még fontosabb, mint a gyűjtögetőknek, tehát be kellett valahonnan szerezniük - és az Alpok sóbányáit a késő rézkorig nem ismerték. Ezért azt gondolom, hogy a sókereskedelem indította el nyugatra a dunántúli vonaldíszes kultúra emberét. Senki sem cáfolta eddig ezt az elképzelést. Sajnos, a só nem marad meg, de a kitermelésére használt tárgyak még itthon is előkerülhetnek, és akkor meglesz a bizonyíték.

- Most dolgoznak egy 2005-ben elnyert OTKA-pályázaton, amelynek "Az élelemtermelés kialakulásának kezdete és korai fázisai a Dél-Dunántúlon, a Balaton és a Duna-völgy között" címet adta. Ez a program korábbi, pityerdombi ásatásából nőtt ki?

- Igen, föl szeretnénk térképezni azt az időszakot, amely a Pityerdombon talált, mezolitikum és neolitikum közötti átmeneti kultúra előtt és után volt. A pályázat tervezésekor az is befolyásolt, hogy nem ismerjük, milyen balkáni hatások érvényesültek a neolitikumi vonaldíszes civilizációban, amikor megindult a "nagyüzemi mezőgazdasági termelés?. Ezért egy olyan területet kerestünk, ahol a balkáni befolyások is jobban érvényesülnek, és lehetőség szerint a neolitikumot megelőző késő mezolitikumból is fogunk lelőhelyeket találni.

A Balaton és a Duna-völgy közötti terület a Kapos-Koppány-völgy, Szekszárd környéke és a Duna bal partja. Ez azért nagyon fontos, mert az új ásatásunk Fajszon van. Fajsz Kalocsától délre, a Duna-parton található, és ott két lelőhelyen dolgozunk. Az egyikről, a fajsz-garadombi lelőhelyről eddig úgy tartották, hogy horizontális, egyrétegű telep. Itt megtaláltuk a legidősebb, tehát szinte pityerdombi korú vonaldíszes cserepeket, és felfedeztünk egy nagy, többrétegű telepet, amelyen kimutatható a középső-késő neolitikumi átmenet, amikor már értettek a földműveléshez. Egy nemzetközi csapattal - német kutatási támogatást is felhasználva - kezdtük el az ásatásokat. Jelentős eredményekre számítunk, mert úgy tűnik, hogy nemcsak a Balkánról, hanem a Körös-Maros vidékéről, a Tisza-vidékről, tehát Kelet-Magyarországról ugyancsak erős hatások érték ezt a területet. Nem is beszélhetünk talán egyetlen kultúráról, hanem interkulturális közösséget kell feltételeznünk. Már két-három lelőhely utal erre, ami elgondolkodtató.

Ettől az ásatástól ötszáz méterre található Európa legészaknyugatibb telltelepülése. Telltelepülés akkor jön létre, ha az emberek egy helyben települnek meg, és építményeik együtt mesterséges dombot alkotnak. A két telep egykorú, lakói átláttak egymásra. Mi lehet a különbség közöttük? Miért települt meg az egyik így, a másik meg úgy? Ugyanaz a népesség volt-e? Miért vették magukat körül erődített árokkal a telltelep lakói, miért volt védhetetlen a horizontális terület? Ezeket a kérdéseket négy év alatt nem tudjuk megválaszolni, ezért szeretnénk majd még egy ciklusra pályázni és utána földolgozni a leleteket.

A Duna túlpartján tanítványaim és egy amerikai kolléga, aki a doktori disszertációját is ebből a témából írja, a késő mezolitikus nyomokat kezdték el kutatni: Hol vannak azok a lakók, akik átvették a neolitikus vívmányokat? Vannak-e ilyenek egyáltalán? Úgy tűnik, hogy megtalálták őket. Egy Regöly nevű faluban elkezdődött az ásatás. Itt olyan mezolit telepre bukkantak, amelynek nagy valószínűséggel egy házalap is része lesz: egy kerek sátornyom egyharmad részét már sikerült föltárni, s az idén folytatják az ásatást. Szekszárd környékén újabb nyomokat láttunk, és vannak lelőhelyek, ahonnan a korai balkán Starčevo-kultúra tárgyai kerülnek elő. Részben autópályás ásatásokra támaszkodunk, de mi dolgozzuk föl a leleteket. Mindenhonnan begyűjtjük az információkat, és az OTKA-program keretében próbáljuk meg kiértékelni. Nagyon reméljük, hogy az élelemtermelés, de az elméleti kérdések szempontjából is fontos megállapításokat tehetünk, ha a kérdéseket tisztázzuk.

- Az élelemtermelés azért kiemelkedő jelentőségű, mert ez késztette az embereket a letelepedésre?

- Az élelemtermelésre való áttérés azért nagyon fontos, mert az emberiség történetében eddig a legnagyobb vízválasztó. Hiszen korábban azt fogyasztották, amit a természet kínált: leszedték a bogyót, megölték a szarvast, megszigonyozták a halat. A mezolitikum végén van az első halvány, bizonytalan jele annak, hogy a természetet nemcsak kihasználják, hanem elkezdik átalakítani. A környezetrégészek azt találták, hogy a mezolitikumi emberek vadászösvényeket vágtak a sűrű erdőben. Ez ritkítással járt, és az erdőbe behatolt a nap. Egyre több helyen nőtt a mogyoró, amely a napfényt kedveli. Az emberek rájöttek, hogy a mogyoró nagy tápértékű élelmiszer és kis helyen is elfér, elkezdtek hát gondoskodni a téli ennivalóról. Így indult a természetátalakítás, és régészeti szempontból különösen rövid időn belül, 200 év alatt mindent kitaláltak, ami egy 20. század eleji őrségi faluban a paraszti gazdálkodás része - természetesen a fémeszközöket leszámítva. Ezeket azonban nagyon jól tudták pótolni kovával vagy a Mecsek-vidéki radiolarittal. Megépültek a nyeregtetős házak, a tárolóvermek, hombárok, értettek a szövés-fonáshoz, volt szigonyuk, csontból készült árjuk, varróeszközük. Ez tehát az élelemtermelésre való áttérés, ekkor kezdték a természetet átalakítani. Ennek a változásnak most isszuk a levét, de már nincs visszaút.

Silberer Vera

http://www.otka.hu/index.php?akt_menu=3732