Back to Home

 

 

 

Berzy József

 

A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN

Részlet

39-61 old.

 

A magyar jövő munkaközösség kiadása,

Buenos Aires, Argentína, 1956

 

 

1. Az összefűző s nem pedig taszító hazafiság eszménye, mely küzdelmekkel és áldozatokkal teljes fejlődés eredménye, s mint ilyen, történelmi eredetű öntudattal rendelkezik. Ha egészséges erkölcsű és szellemű nemzetek vallják hazafiságuk e természetes hitét, úgy e hitük és öntudatuk egyrészt meg tudja becsülni a másik hasonló hazafiságát és a fajszeretetét is, meglátva és értékelve annak múltbeli és jelenkori alkotásait és érdemeit, másrészt pedig vonzani tudja a kölcsönös bizalom felajánlásával mindazokat, akik közvetlen környezetét képezik és vele azonos történelmi sors szereplői és alakítói. E hazafiság nem téveszthető össze semmiféle szűkkeblű fajtaimádattal és soviniszta elfogultsággal, mert öntudatában és hivatásszolgálatában egy-egy nép érdekeinek öncélúságát túl kell szárnyalnia, – az öncélúság szűkebb politikai látóhatárát ki kell tágítania – legalábbis annyira, hogy felismerhesse legközvetlenebb környezetében a sorstársi egymásrautaltság és összefogás értékét és természetes voltát. E magasabb rendű eszményi célkitűzést és öntudatot bizonyára így nevezhetnők legtalálóbban: történelmi nacionalizmus.

A Kárpát-medencét lakó népnemzetek történelmi öntudata e táj fölé nehezedő közös sors élmény- és hagyományörökségből táplálkozik. Ha egészséges bennük a hazafiság, a boldogabb korok történelmi hagyományainak tisztelete, a honféltés és a fajszeretet, azaz: ha ezt az ősi természeti életérzést nem mérgezte meg lelkükben semmiféle ellenséges propaganda, akkor nem is lehet más választásuk, mint az, hogy új, erőteljes nacionalista hitükkel és lelkesültségükkel a Kárpát-medence közös birodalmi egységének megteremtésére törekedjenek. Tehát a kárpát-medencei népnemzetek újkori nacionalizmusával egy vonalban, mint eszmény, a Kárpát-medence egységes és szilárd belső békére, megértésre felépülő birodalma kell, hogy álljon, amely már több, mint ország, mert azt a szuverén jogra emelkedő népnemzetek többtagú családja alkotja és védelmezi. A magyarság számára pedig e birodalmi megvalósulás ősi nemzetszervező képességeinek újkori beteljesülését jelenti. Gyakorlatilag: a belső-kárpáti tájban megjelenő egyetlen és közös birodalom állami szuverenitása, amelynek főpillérezte közjogilag az ott élő autochton népnemzetek nemzeti szuverenitásán nyugszik.

A történelmi nacionalizmus szellemének uralma nem téveszthető össze az imperialista törekvések szellemével. Az egyik a természeti jogok nevében védekezni akar, míg a másik a hatalom ököljoga nevében támadni és hódítani. Az utóbbi száz esztendő tanulságai és intelmei viszont arra figyelmeztetik a Kárpát-medence nemzetcsaládját, hogy kölcsönös hűséggel és nacionalista hitük teljes bevetésével szervezzék meg a közös védelmüket, nehogy ebben a térségben ismét olyan külhatalmi befolyás juthasson hatalmi fölényhez, amely a maga idegen imperialista érdekeinek megfelelően a kárpát-völgyi népnemzeteket ismét egymás ellen fordíthassa. Már e veszedelem miatt is, szükség lesz tehát a birodalom hatalompolitikai egységének megoltalmazására: egységes birodalmi haderőre, közös és egységes gazdasági irányításra és külpolitikára.

Ilyen megvilágításban helyteleneknek tűnnek a belső-kárpáti népnemzetek külön állami függetlenségre irányuló törekvései. Az e fajta függetlenségi vágy irreális, mert nincs remény az egészen kicsiny népek külön-külön kialakítható állami függetlenségének nemzetközi tiszteletbentartására. Még akkor sem, ha a „nagyobbak” – bizonyos gyengeségi helyzetükben – ilyesmire „ünnepélyes” ígéretet tennének is. Ellenben van remény a közös történelmi feladatok köré települt kisnemzetek sorsközösségének szervezeti és szerkezeti objektivizálódására, amelyből egy közösen megalkotott birodalmi összefogás hatalmának impozáns védelme alatt széles és jóljárható szabad út nyílik a nemzeti önállóság megvalósítása felé.

A nemzeti önállóság és a birodalmi sorsközösség az igazi jelszó. E jelszóból kicsendülhet az egyedül helyes világnézeti tájékozódás öntudata, amely a történelmi nacionalizmus szellemétől áthatva egyben további útmutatást és elkötelezettséget jelent az európai fehér-emberiség és annak keresztény hitvilága felé. Kötelezettséget olyan értelemben, hogy nem tesz engedményeket e népcsaládhoz nem tartozó és ráadásul nem-keresztény beavatkozások, altruista maszkban jelentkező behízelgések javára, sőt azokkal szemben a maga életterében megszervezi az ellenállást és a védelmet, – jöjjenek azok bármelyik irányból és bármelyik oldalról.

2. A nemzeti szövetkezés gondolata, vagy a federalizmus eszménye, amely nem tömegeket szervez, hanem a természeti közösségeket építi bele a közhatalom államszervezetébe, mint amilyenek maguk a népnemzetek, népcsoportok s távolabbról maguk a hivatásrendek is.

Ennek az eszménynek a kifejezője lesz: a kárpát-medencei birodalom területén élő népnemzetek egységes államszövetsége, mint a közhatalom jogi megszemélyesítője és birtokosa, de semmi esetre sem, mint a közhatalom forrása, amely gondolat már az állam-totalitarizmus egy újabb fajta végletét hívhatná életre. A közhatalom eredetét a magyar szentkorona-tana szerint kell levezetnünk, s e tekintetben el kell fogadnunk elődeink bölcsességeit. E mély értelmű jogi tanítás a maga elvontságával sohasem sértheti a szövetségre lépő kárpát-völgyi nemzetek önérzetét. Egyben útmutatást ad arra, milyen legyen a jövő államformája. Alkotmányos királyság, mégpedig a szabad államfőválasztás ősi, természetes joga alapján, az államszövetséget alkotó nemzetek legfelsőbb szövetségi testületének: a közös nemzetgyűlésnek jogkörén belül. Idegen állampolgár főhatalmi és politikai tisztségeket nem tölthet be.

A birodalmi államszövetség értékes és soha meg nem cáfolt történelmi hagyományt követ a „szentistváni örökségű” királyság közjogi intézményének felújításában és korszerűsítésében. E hagyomány valóban a kárpátvölgyi népek közös tulajdona, hiszen évszázadokon át e népek természetes fejlődésének védelmezője volt, szemben a királyság államformájának későbbi „monarchikus” változatával, amely külső, idegen érdekek elsőbbségének becsempészésével a kárpát-medencei nemzetcsalád egységének széthullását idézte elő. Külső látszatra a királyság intézménye nem tűnik eléggé „modernnek”, hiszen szerte a nagyvilágban a köztársasági államformát nagyobb népszerűség övezi. E népszerűségben azonban korántsem nyerhet igazolást egy olyan feltevés, mintha a köztársaságok az államszervezésnek valamiféle magasabbrendű és időszerűbb formáját képviselnék. Sokkal inkább abban a tényben kell meglátnunk e népszerűség okait, hogy a köztársaság államformájában elsősorban fiatalabb alapítású és hagyományokban szegényebb államalakulások keresik a számukra „alkalmasabb”, liberálisabb formai lehetőségeket. Más példákból viszont az tűnik ki, hogy egyrészt forradalmi átalakulásoknak, másrészt pedig kifejezetten hagyománytagadó irányzatoknak, mint amilyeneknek eldurvult szélsőségeikben a vasfüggöny-mögötti népdemokráciákat is nevezhetnők, ugyancsak a köztársasági kormányzás szokott kedvezni jobban. – Ahol azonban a nemzeti öntudat megtartó erői egészséges hagyományokra támaszkodhatnak, ott nagy kár lenne, ha divatosnak tűnő, de legkevésbbé sem modernebb irányzatok kedvéért lemondanánk eredeti s egyben számunkra „alkalmasabb” történelmi útirányunk követéséről. Jóllehet mindnyájan tudjuk, hogy a királyság államformájának „modern” időszerűsége kizárólag attól függ, vajon mennyire „modern” szerkezetű alkotmány szabályozza és védelmezi a főhatalom gyakorlásának ilyenféle állandóbb, stabilabb jellegű közjogi intézményét.

Hasonlóképen kipróbált hagyományokat élesztget a tervbevett kárpát-medencei államszövetség a hajdani vármegyei önkormányzati rendszer emlékében. E rendszer korszerűsítése és kibővítése révén megalkothatjuk a jövőben is a birodalom kormányzásának néprajzilag és gazdaságilag helyesen mért közigazgatási tájegységeit, illetőleg e tájegységeknek a mai viszonyoknak legjobban megfelelő új határait. Ugyanez vonatkozik a társországok egymás között haladó köz- és szakigazgatási határainak megvonására is. – Végső fokon tehát a politikai jogok és a nemzeti kollektív felelősség arányos felosztása: egészséges decentralizáció az eszményeinek tervezett federalizmus szellemében. A szövetségi alkotmány összefogó, egységes keretei között arra törekedvén, hogy arányos mértéket lehessen tartani a legkisebb kormányzati tájegységek, majd az országrészek gondját viselő népszemélyiségek és a nagy egységes birodalom közös hatalmi érdekei között.

Csak a királyság államformája tudja megvalósítani a különféle származású és nyelvű népnemzetek és népcsoportok összefogását – a nélkül, hogy azokat méltatlan rangsorba kellene állítania. El kell némítani tehát a szupremáciára irányuló törekvéseket, bármelyik kárpátvölgyi nemzet túlzói legyenek is annak a kezdeményezői, mert ez a mások fölé kívánkozó uralkodási vágy nem más, mint az elhibázott múlt békétlenséget provokáló, káros öröksége. Nem kell szupremácia semmiféle változatban, ellenben kell a szövetségi összefogás és hatalom erőtudata.

3. A rendi szervezettségű társadalom eszménye. Egy ilyenféle megvalósulás lehetővé teszi, egyrészt: hogy az egyes foglakozási csoportok, hivatásrendek, közjogi képviselethez és hatáskörhöz jussanak, másrészt kizárja azt, hogy egyes foglalkozási csoportok – bármilyen lázadó szenvedélyek fellobbanásából, a többi lealacsonyítására vagy legyőzésére szervezkedhessenek.  Ez az eszményi célkitűzés szükségessé teszi az egykori céhrendszerek, valamint az újkori szindikalizmus eredményeinek a tanulmányozását és párhuzamba állítását, hogy nemzetcsaládunk társadalmának rendi újjáépítése valóban megfelelhessen sajátos viszonyainknak, de ugyanekkor az újkori haladás és a keresztény szellemű társadalomszervezés magasabb követelményeinek is.

A birodalom minden országrészén, a társadalomnak rendi megszervezése révén, örökre lehetetlenné válna, hogy alkalmi érdekcsoportosulások, mint amilyenek a hatalom kisajátításáért egymással versengő és egymásra „szabadelvűen” féltékenykedő politikai pártok, tartós gyökeret verhessenek. S ami még fontosabb, hogy a bajkeverés mesterségét sikerrel folytathassák… A társadalompolitikai akaratát és felelősségét a jövőben az egyes foglalkozási csoportok, azaz: maguk a hivatásrendek képviselnék, amelyeknek épen úgy megvannak a maguk sajátos és természetes élethatárai és organikus törvényszerűségei, mint más értelemben az államfenntartó népnemzeteknek. A modern államszervezés feladata, hogy ezeknek a természetes élethatároknak adja meg az alkotmányban is megörökített közjogi elismerést s nem pedig kizárólag olyan alkalmi tömörüléseknek, amelyeket pártoskodó politikai ügyeskedések és személyes, önző nagyravágyások sugalmaznak. Ráadásul még a legbecsületesebb jót akarás szellemében sem eredményezhetnek mást, mint azt, hogy a pártoskodás érdekszálaival az együttműködéstől elvonják és belső viszályok köré kötözzék a társadalom különféle munkaerőit és alkotó tehetségeit.

Csak a történelmi hazafiság lelkiségét tükröző és keresztény öntudatában megtisztult és megacélosodott rendi társadalom tudja hatástalanítani az osztályharc elméletét hirdető világnézetet. Ez az elmélet szükségképen értelmetlenné válik olyan rendezett közjogi viszonyok között, ahol nincs többé sem alacsony, sem magas társadalmi osztály, nincsenek kizsákmányolók és kizsákmányoltak, s ahol az egyes foglalkozási csoportok, azaz maguk a hivatásrendek, szerves részei és végrehajtói a közhatalomnak. – A jövő igazi jelszava: organikusan szervezett társadalom. Ez a társadalmi rend – azáltal, hogy lehetetlenné teszi az alárendeltség és fölérendeltség elméletét, egyszersmind a kölcsönösség, az egymásra utaltság és az egymást-kiegészítés öntudatát teremti meg.

A jövő eszményesített képében tehát a Kárpát-medence egységes birodalma jelenik meg. E birodalom belső alkotmányos rendje az ott élő teljes jogú nemzetek államszövetségére épül fel s az egész dolgozó közösség érdekvédelméről a rendi szervezettségű társadalom közjogi felhatalmazású közegei és választott testületei gondoskodnak.

 

 

Eszméink.

 

Az eszmék megválogatása tekintetében ismét a múlt és a jelen viszonyait bíráló világképalkotásunk ítéleteiben találunk útmutatásokat. A liberalizmus eszméinek hosszú időn áttartó divatját és többszöri újraéledését kell megvizsgálnunk abból a szempontból, vajon mi jót és mi kárt tettek a kárpát-medencei élettérben. Azon a területen, ahol Európa egyik legrégibb alapítású „többnyelvű” országában az ott élő népek egymásközti vitái a liberalizmus érkezésével egy időben kaptak szárnyra s vele szinte kézen fogva haladván, növelték a társadalmi nyugtalanságok és elégedetlenségek bajait. Az államhatalom maga is szabadelvű lévén, sokáig inkább csak távoli szemlélője volt ezeknek a jelenségeknek, valamint azoknak a másfajta veszedelmeknek is, hogy az ország belsejéből százezrével vándoroltak ki a maguk emberi boldogulását meghomályosodni látó népelemek, – miközben a gondatlanul őrzött keleti határok felől idegen állampolgárok hasonlóan nagy tömegei szivárogtak be és ereszkedtek alá a belső síkságok felé, megjelenésükkel mindinkább kedvezőtlenül befolyásolván a népesedési arányszámokat, de nem kis mértékben a szociális rendezetlenségek és ellentétek gondjait is.

A liberalizmus eszméi a következők voltak: szabadság, egyenlőség és testvériség. Amíg a kései középkorból örökölt kormányzási rendszerek csekély-létszámú kiváltságosak mellett félrabszolgasorsban tengődő széles társadalmi rétegeket tartottak a jogfosztottság jármában, addig valóban volt értelmük ezeknek az eszméknek, mert a haladás, a szociális lelkiismeret és az emberiesség szellemét ébresztgették. Később azonban már csak a belopakodó romboló forradalmi ösztönök és a befogadó országok „szabadelvű jóhiszeműségén” meggazdagodó ellenség élelmességét szolgálták, amint ezt a Kárpát-medence valamennyi népnemzetének legutóbbi tragédiái is bizonyítják. Mindvégig azonban azok érvényesülését segítették elő, akik akár gazdagsági, akár pedig tömegerejüknél fogva az életelindulás kedvezőbb, fölényesebb feltételeivel érkeztek s így a gyengébbek visszaszorítását, vállalkozási csődjét szinte már azok fellépésének pillanatában eldöntötték.

Ezért kellett néhány rövid évtized alatt a nemzeti társadalom tartó pillérzetének végzetesen és vésztjóslóan megrendülnie – úgynevezett „középosztálybeliek” rétegeiben. S ebből a befolyásvesztésből, a magasabb kultúrszínvonalat tartó és fejlesztő társadalmi elemek „szavazattöbbséghez” sohasem jutható helyzetéből, liberális félreállítottságából egyrészt a nagytőke kapzsisága, diktatórikus pénzhatalmi fölénye, másrészt pedig a nagy létszámú, de a modernkori nagyvárosi „ipari nomádság” állhatatlan vándorkorszakát élő munkavállalók szociális lázongásai igyekeztek sápot húzni maguknak. A nagytőke politikai megítélésben pacifista volt, a tőkések maguk pedig túlnyomó többségükben a nemzettel szemben fajilag idegenek. Viszont az új „ipari nomádság” széles, felduzzadó tömegei tradíciókban rettenetesen szegények, nemzetiségi szempontból össze-vissza vegyítettek. Nem csoda tehát, ha a kor társadalmi megmozdulásai e garázda liberális befolyások nyomán kegyetlenül sokat veszítettek mind a nemzeti öntudat, mind pedig a közösségi életszemlélet magabiztos kiegyensúlyozottsága, keresztény szellemű kiművelése és megtartása tekintetében.

Folytatván a nemzeti érdekek szempontjából kifogásolható hibák és kártékony hatások felsorolását, meg kell még említenünk a következőket is. Közismert tény, hogy a szabadkőműves páholyok is a liberalizmus eszméit választották hatalmi törekvéseik külső, hallható jelszavaként. Annak ellenére, hogy befelé, saját szervezeteiken belül, a szabadelvűség leghatározottabb cáfolataként szigorúan merev, hierarchikus, tekintélyi szervezést folytattak. A liberalizmus nevében agitáló eszméket azonban alkalmasaknak találták az európai társadalmak „nemzeti és keresztényi konzervativizmusának” megpuhítására és egy általános „emancipációs hajlandóság” megdolgozására. Olyanféle félöntudat kialakítására, amely már nem tudott többé különbséget tenni az ország lakói és az állam történelmi jogú polgárai között. Majd pedig a „nemzeti konzervativizmusnak” mondott társadalmi ellenállás elnémítása után, sikerült a liberális-szabadkőműves irányzatnak a világnézeti koexisztencializmus első példáját is megvalósítatnia – még a múlt század folyamán, amikor a keresztény világnézet kétségbevonhatatlan történelmi elsőbbségét Európa országaiban, illetőleg sokfelé a fehér-emberiség életterében, eltöröltette egy olyan kétesértékű általánosító és egyenlősítő törvénnyel, amely „felekezetekre való tekintet nélkül” egymás mellé állította a valóban keresztényi és keresztényinek egyáltalán nem nevezhető erkölcsi és vallási tanításokat.  Holott nem lehet kétséges, hogy az általánosítás és az egyenlősítés két egészen különböző fogalmat jelöl. Nem lehet egyenlősíteni azokat, amik már lényegükben különbözőek. Ellenben lehet, sőt a nemzeti társadalom érdekében meg is kell tenni, – egyenlősíteni közjogi megítélésben a keresztény egyházakat s ugyanakkor hangsúlyozottan külön a nem-keresztény felekezeteket. E kétféle elbírálás még korántsem jelent vallásüldözést, csak „koexisztencia-mentes” keresztényi öntudatot.

S mégsem átkozzuk el – az „egyenlő” elbírálás haragjával – a liberalizmus valamennyi eszméjét, mert el kell ismernünk, hogy idealizált keresztényi értelmezésben valóban lehetnének szépek is, s nem okvetlenül szükséges, hogy e szép külső jelmezek alatt tisztátlan szándékok bújtatóivá változzanak. Nem szükséges, ezt hangsúlyozzuk, – ellenben lehetséges… S épen ezért, mert a közjogilag nem kielégítően szabályozott ellenőrzések lazulása esetén a visszaélések veszedelemcsíráit magukban hordozzák, feltétlenül gondoskodni kell – főként a nagy katasztrófák bajaitól megnyomorított korszakban, hogy a helyettesítésüket és egyrészűk korszerűen új értelmezésének megfogalmazását és tudatosítását el ne mulasszuk. Annál is inkább, mert a modern állam- és társadalomszervezés követelményeinek világosságánál kitűnik, hogy ezek az eszmék régi értelmezések szerint már sem újat mondani, sem friss lelkesedést kiváltani nem tudnak, – tehát a koronként fel-feltűnő, közösségmozgató szellemi indítóerők dinamizmusát önmaguk példáiban már felélték és a jövő számára már kihűltek. Ott pedig, ahol különleges és nagy pontossággal működő belső közösségi védelmi szervezet felépítése a fontos, egyenesen értelmüket vesztik megporosodott világpolgárias szentimentalizmusukkal és egy szűkkeblű felszabadító hősködés idejétmúlt romantikájával. Egyébként is a rabszolga- és a jobbágyfelszabadítás hangulatán már réges-rég túlvagyunk.

Ma egész nemzeteknek és e nemzetek természetes életközösségéhez tartozó valamennyi embernek egy új értelmezésű és nemzetközileg is érvényesíthető felszabadításáról kell beszélnünk, hogy az emberek ne rettegjenek a nekik kijáró legtermészetesebb jogok elraboltatásától, sem emberi méltóságuknak gonosz és megbecstelenítő megcsúfoltatásától, – épen az elburjánzott nagyhatalmi önzés, valamint a világproletárság alacsonyabb rendűségének és nyomorának egyenlősége és egyoldalúan, hamisan értelmezett világtestvérisége nevében.  Hadd tudjunk hinni újra a keresztényi erkölcs és az emberi alkotó lélek képességeinek értékeiben, egy szüntelenül folytatható emberi felemelkedésben, amelyet a biztonságérzésnek az a bátorító tudata kísér, hogy a közhatalom is ezeket az eszméket és irányelveket szolgálja, sőt annál többet is tesz, mégpedig azt, hogy ezeknek az eszméknek védelmét és érvényesülését garantálja.

E követelmény megemlítésével már tulajdonképpen rámutattunk az új eszmék értékének a lényegére. Az eszmék: szubjektivizálhatók s e szubjektivizálódáson keresztül a meghirdetett gondolatok értelmi és érzelmi átélése jut kifejezésre. Az átélés mélysége és hite szolgáltatja az elhatározások és cselekvések dinamikáját, erősségi fokát.

1. A szabadság eszméje. Ez az eszme a már ismertetett eszmények kölcsönös hatása és érvényessége mellett sohasem változhat át a korlátnélküli szabadosság és az erősebbeknek kedvező, a gyengébbeket pedig kihasználó garázdálkodás szellemévé. A szabadság új eszméje egy magasabb értékű erkölcsi követelmény kíséretében jelenik meg, amely szembeszáll mindenféle elnyomás akaratával, mértéket állít a joghatárok kiterjeszthetőségének, nehogy önkényes jogkiterjesztések mások elismert természeti jogait csorbítsák. S ugyanekkor szilárd belső védelmet szervez az eszmét hordozó közösség természetes életrendjének szabad és minden káros idegen behatástól megoltalmazott fejlesztésére.

Ha a birodalom nemzetcsaládjára, államszövetségére vonatkoztatva kutatjuk ennek az eszmének az érvényét, akkor a szabadság eszméje mindig a függetlenség eszméjével kibővülve jelenik meg s ezzel az együttes és szétválaszthatatlan, bővített jelenlétükkel befolyásolják a nemzetpolitikai és államhatalmi törekvéseket. A birodalom egyes népnemzetei életében a szabadság eszméje az önállósulási, de nem az elszakadási törekvések egyik leghatásosabb mozgatója lesz. Gyakorlatilag: népnemzeti önrendelkezés és önállóság. – A birodalom nagy nemzetcsaládjának legkisebb alanyai, az egyes állampolgárok esetében pedig a szabadság eszméje eleven kifejezője és megszemélyesítője lesz az emberi méltóság és a birodalomhoz való tartozás öntudatának és megvallásának.  – Gyakorlatilag tehát: állampolitikai függetlenség, mégpedig a birodalom gazdasági, katonai és külpolitikai vezetése tekintetében. Ámde mindenkor a közös európai és időszerűen kiértékelt történelmi hivatáshoz alkalmazkodva. A független államszövetségen belül viszont népnemzeti önállóság, társországok szerint kölcsönös érvénnyel: a nyelvhasználat, a közös alkotmányban megadott keretrendelkezések alapján történő iskolai és közoktatásügyi szervezkedés, a keresztény vallásgyakorlás, a kulturális és rendi-társadalmi szervezkedés, valamint a birodalom közös érdekeihez alkalmazkodó sajtópolitika terén.

2. A minőség eszméje. Ennek az eszmének erkölcsi velejárója a szolgálat gondolata, amelyben kifejezésre jut a példaadás és a nagyobb személyi felelősség kötelezettségének önkéntes vállalása, nehogy valaha is a minőség eszméjének tisztaságát a gőg, vagy a nagyobb tudás és erő fölényével való visszaélés szelleme fertőzze meg.

A minőség eszméje a közhatalom megszervezésénél a korszerű államrendszer létrehozásában és fenntartásában nyilvánul meg, a jogrend gyakorlatában pedig az értékes emberanyag, illetőleg az értékes emberi alkotások és kiválóságok előnyösebb helyezését és megjutalmazását követeli. Ez tulajdonképpen nem más, mint a szociális igazság normájának érvényesülése, illetőleg e norma érvényének a helyreállítása a minőségi kiválóságok és értékesebb szolgálatok javára, szemben a terror felé hajló tömegerők liberális, gátlás-nélküli önkényével, valamint olyan törekvésekkel is, amelyek közjogi előnyös helyezkedések, „arisztokratikus elkülönülések” családi birtokbavételét és megtartását szorgalmazzák. A minőség eszméjének társadalmi és közjogi elismerése teremti meg azt az erőt, amely a társadalom életműködésében, az egyes hivatásrendeken belül, előkészíti az erkölcsileg példaadók és szellemileg képzettebbek irányító befolyását és jótékony, mértékadó uralmát. Egyéni vonatkozásban a minőségi kiválasztás és megjutalmazás gondolatától sohasem lehet elválasztani a nagyobb kötelességvállalások és küzdelmesebb szolgálatok terheit, mert épen a minőség megjutalmazásával köteles a közhatalom irányt mutatni mind az egyéni, mind pedig a közösségi felemelkedés és értékgyarapodás módozataira. – (Jelentéstani párhuzamok: szolgálat és áldozatvállalás, –ugyanekkor a felelősségterhek öntudatos átélésében megtisztult közerkölcs és megérdemelt jutalmazás.)

3. A biztonság eszméje. Ebben az eszmében a kölcsönösség és az egymásrautaltság elve is befolyáshoz jut.  Továbbá mind a közösségi, mind pedig az egyéni cselekvések kifejtésére, – legyenek e cselekvések akár kulturális, akár gazdasági jellegűek, – az értékmeghatározás mértékéül a közcélúság és a közhasznúság erkölcsi követelményeit kell állítani. Ennek az eszmének a hű követése kizárja annak a lehetőségét, hogy akár kártékony önzések, akár pedig elnyomó gazdasági vagy politikai hatalmaskodások a közösség egyetemességének, vagy egyes tagjainak a létbiztonságát veszélyeztessék. A félelemnélküli élet szervezeti és jogi bázisainak a kialakítása legyen a főcél, nemcsak a gazdasági erőtényezők kiegyensúlyozottságában, – fel egészen a birodalom közös és egységes védelmi rendszerének kiépítéséig. Az államszövetség e közös védelmi rendszere nyújt majd biztonságot kül- és katonapolitikailag a birodalom valamennyi népének, mégpedig az Európa Unió jövendő nagy szövetséghálózatában való fontos hivatásszolgálatokkal egybefűzött közreműködése révén.

A biztonság eszméjének megfellebbezhetetlen irányító befolyása az államhatalmi szervezet működésében stabilitást és az államalkotó erők érvényesülésének törésmentes folytonosságát fogja életre hívni. A népközösségi társadalom feltörekvő politikai erőinek újrendszerű szabályozásával pedig azt az akaratot táplálja, hogy ne földrengésszerű revolúciós indulatrobbanások, hanem ugyanazoknak az erőknek korszerű és természetes elrendezése folytán evolúciós törekvések szolgálják a fejlődés és versenyképesség követelményeit. A hangsúly a társadalmi erők természetes s nem pedig kényszerített elrendezésén van. A hivatásrendi szervezés következménye lesz, hogy a törvényhozásban és a közhatalom gyakorlásában közvetlenül érdekelt társadalom, illetőleg annak valamennyi szervezete és választott testülete egyszersmind a politikai élet stabilizációját fogja szolgálni és védelmezni. A stabilizáció azonban még nem jelent semmiféle megmerevülést, vagy világnézeti ortodoxiát, hanem közbiztonságot, – tehát egy olyan szervezési állapotot, amely a fejlődés törvényszerűségéhez igazodik.

A biztonság eszméje az evolúciós törekvések folytonosságát követeli: soha el nem maradni az emberiség kulturális és civilizatórikus előrehaladásának eredményeitől. Az evolúció fogalmával kapcsolatban azonban még meg kell jegyeznünk a következőket is. Az evolúciós törekvések lehetnek bár türelmetlenek bizonyos átalakulások ütemgyorsításának követelésében, de sohasem változhatnak olyan romboló, megtorló ösztönökké, amelyek akár az államrend, akár a társadalmi rend építményeinek szétdúlását és felforgatását szorgalmaznák.

A dolgozó és termelő egyén esetében a biztonság eszméje és tudata felemelő érzések ébresztgetője lesz, amely számára a birodalom területén a jog-, az élet- és a vagyonvédelem legmagasabb mértékének biztosítékait valósíttatja meg, mégpedig magával az államhatalommal.

Az ismertetett eszmék hatására, a jövő terveiben a célkitűzések főhelyeit tehát a következő feladatok foglalják el: az egységes államhatalom független, azaz külső beavatkozásokkal meg-nem-zavarható ügyvezetésének a kialakítása; a szövetséges kárpát-dunai nemzetek életszabadságának, valamint minőségi fejlődésének jogi és közhatalmi védelme; úgyszintén a félelemnélküli élet megvalósulását szolgáló jogrend és társadalmi szervezet kiépítése.

 

Irányelveink.

 

Minden világnézet élettervében az irányelvek már a „sorkatonaság” szerepét töltik be s mint ilyenek, a meghirdetett eszményekből és eszmékből következő, – többé már nem elvont, hanem kifejezetten gyakorlatias jellegű célkitűzések megvalósításáért küzdenek.

Keresgélvén a kivezető utakat, hogy korunk ellentmondásokkal teli rendszerzavaraiból a szabadabb és mégis védettebb fejlődés útvonalára rátérhessünk, – e tájékozódásunk sikere érdekében vessünk egy pillantást a bajok előzményeire. Világképalkotásunk bíráló ítéleteivel századunk ismert és demokratikusnak feltüntetett irányelvei felé fordulunk. Illetőleg azok felé a demokratikusnak nevezett és manapság újult buzgalommal propagált irányelvek felé, amelyeket az Európát legyőző nagyhatalmak egyike sem követ már százszázalékosan, csupán a legyőzött „kisebbek” megbüntetésére és kioktatására ástak elő ismét a múltból. De nem is a múlt teljes világnézetét kísérelték meg visszaültetni, hanem annak csak bizonyos liberális alkotóelemeit és „antifasiszta” pótlékait s alig maradt idejük az összeomláskor beállott európai politikai „légüres tér” tanácstalanság és zűrzavar fenyegető veszedelmei miatt arra, hogy a liberális-demokrata pótlékokról letörölgessék egyrészt az elavultság penészvirágait, másrészt a „büntető szándék” áruló jeleit.

Ezek a múltból előásott elvek a nép egyszerű megszavaztatásában megnyilatkozó közakarat parlamentáris képviseltetését, a különféle politikai aspirációk alkalmi pártjainak zajos szabad versenyét és a többségi, tehát mennyiségi s nem pedig a minőségi akarat döntési jogát hirdetik. Köztük szerepel a szakszervezkedés szabadelvű szabadságának a követése is, ami végeredményben nem más, mint a maguk foglalkozásbeli érdekeiért aggódó társadalmi csoportok kiszolgáltatása, vagy más szavakkal: politikai kapituláció a gyengére szerkesztett államhatalom részéről bizonyos pártok erőszakoskodásai és a „tömegeket” szervező vállalkozásai javára. A már említett elvek kiegészítéseképpen, alig néhány évtizede, még a népi önrendelkezés elvét is közéjük iktatták, noha e jog gyakorlására sem az első, sem a második világháború után még csak alkalmat sem engedélyeztek a dunavölgyi népeknek.

 

A liberális-demokrata jogfelfogás szerint a nép fogalmába az ország valamennyi lakója beletartozik, akik épen bizonyos minimális feltételek kielégítésével az ország területén maguknak „illetőséget” tudtak szerezni. Az ország lakóssága, a nép és a nemzet fogalma e jogfelfogásban egymáshoz egészen közelre csúszik. E fogalmak egymásközti felcserélődését bizonyítja a szabadelvűség korából származó állampolgársági törvény is. E szerint mindazok az egyének, akik az említett „illetőségüket” és egyben „illetékességüket” igazolni tudják, ezáltal az állampolgári jogok gyakorlása szempontjából egymás között általánosan, tehát kivételeket meg-nem-engedő módon egyenlőek lesznek. A múlt gyakorlata azonban bizonyos kivételezéseket mégis csak megtűrt s e kivételezések példáit hazánkban a feudális-kapitalizmusnak nevezett egészen egyedülálló világnézeti vegyítés, illetőleg: e felfogást képviselő, erősen kisebbségben lévő csoportok „tekintélyes befolyása és közjogi méltánylása” személyesítette meg, természetesen az úgynevezett társadalmi „tömegerők” gazdasági és politikai érvényesülésének a rovására. De e kivételezésekről a második világháború korában már nem kellett külön beszélni, mert azokat első fokon a korábbi szociális megmozdulások reformsikerei többé-kevésbbé már megfaragták, majd a későbbi megszállt területeken a bolsevizmus, vad és kegyetlen módszerekkel, még a maradványait is kiirtotta. Helyükre egy egészen másfajta kiváltságot, az államkapitalizmus monopóliumát ültetvén, amely a múlt sérelmeit csak még jobban megsokszorozta.

Épen a liberális-demokrata államberendezkedés lazább szerkezete miatt, de nem kis mértékben a meghirdetett elvek harcképtelensége, hiányosságai és ellentmondásai miatt is, az európai keleti élettérbe benyomuló bolsevizmusnak nem volt szüksége arra, hogy nyíltan frontot alkosson a szabadelvű demokratizálódás akkori általános propagálásával szemben. Indulási bázisnak számára tökéletesen elegendő volt, hogy a demokratizálódás végrehajtását egy népfrontos, marxista szellemű pártkoalícióra bízza. A nyugaton meghirdetett liberális-demokrata elveknek érvényét épen ezért a bolsevista szuronyok árnyékában alapított népfrontos demokráciák „hivatalosan” sehol sem vonták kétségbe. Sőt nagyon vigyáztak arra, hogy az egyenlőségi és népképviseleti elveket ők legalább kétszer olyan hangosan kiáltozzák, mint teszik más nyugati országokban. Időközben azonban mindenütt jelentéstani módosításokat, mégpedig egy másfajta önkényes értelmezés magyarázatait, ragasztották a demokratikusnak nevezett régi elvekhez s így történt meg az, hogy a marxista osztályharcelmélet különféle átszínezett változatokban, ugyancsak helyet kapott a „nép demokratikus” rémuralmak kormányzási programjában. Csupán azzal az eltéréssel, hogy nem az osztályellenesség, hanem a „népellenesség” nevében fogalmaztak vádakat a nemzeti gondolatot és a honvédelmező hősi eszményt híven őriző társadalmi rétegek ellen. S ha a népdemokráciák példáit közelebbről vetjük vizsgálat alá, akkor azt is fel kell ismernünk, hogy a „népellenesség” vádja alapján félreállított és üldözött társadalmi elemek korántsem egyetlen „osztály” soraiból kerülnek ki, hanem ők azok, akik a társadalom legkülönbözőbb hivatáscsoportjaiban a magasabb minőségi értékek képviseletére vállalkozni tudnak. Akiket épen azért kell a proletár alacsonyabb rendűség világnézetének utasításai szerint kikapcsolni és megsemmisíteni, mert ők egyrészt a hagyományos nemzeti öntudat és keresztényi meg nem alkuvás, másrészt pedig egy másik, a materialista életszemléletet cáfoló világnézeti műveltség színvonalának őrzői, fejlesztői és továbbadói. Ezekre az erényekre azonban a materialista beállítottságú és terrorra támaszkodó „népdemokráciáknak” szükségük nincsen.

Az új magyar világnézet mind a torz nép demokratikus megvalósulásokkal, mind pedig a jóhiszemű, de a nemzeti önvédelem megszervezésére alkalmatlan, hiányos és kiöregedett liberális-demokrata tanításokkal szemben elutasító módon foglal állást.  Nagy erkölcsi jelentősége van minden olyan állásfoglalásnak, amely a jövő igazságosabb és impozánsabb képét legalább a gondolatok síkján fel tudja rajzolni – úgy, hogy e kép a korszerű fejlődési és önvédelmi igényeknek valóban megfeleljen.

A nép, mint lazább természeti közösség, inkább érez, mint gondolkodik, s legtöbbször csak erősen differenciálódott érzelemvilágának megsejtésein keresztül keresi a maga kívánságainak, vágyainak és reményeinek kifejeződéseit. E kifejeződések, – a gyakorlatban, mint szavazási eredmények, megadhatják bár egy-egy időpontban az uralkodó népi közhangulat képének változatosan tarka színeit, de e kép még korántsem lesz a felelősségérzés szellemében bölcsen mérlegelt közjó és közérdek csalhatatlan kifejezője. A nép igazi éntudata akkor alakul ki, amikor beleöltözködhet a maga természetes életrendjének legmegfelelőbb szervezeti formákba, azaz: amikor megjárván a történelmi fejlődés egyes küzdelmes állomásait, ki tudja már építeni a maga társadalmi és nemzethatalmi szervezetét. A vándornépek és a szétszórattatás életformájába beletörődött népfajok erre az építő feladatra még nem, vagy többé már nem alkalmasak.

A közakarat igazi, alapos felderítése érdekében tehát nem elegendő a változékony néphangulat egyszerű megkérdezése. A néphangulat közvetlen és kizárólagos parlamentáris képviseltetése még nem jelenti a közösség önkormányzási tudásának és képességeinek legmagasabb kifejeződési formáját. Ki kell egészíteni a megkérdezés rendszerét oly módon, hogy a válaszadás eredményei ne csupán a népi közösség hangulat- és érzelemvilágának függvényei legyenek, hanem el kell érni a célt, hogy a válaszok létrehozásában a gondolkodás és mérlegelés határozottabb szellemi faktorai is érvényesüléshez juthassanak, mégpedig a nép társadalmi és nemzethatalmi szerveinek közvetlen közreműködése révén.

Tévedés lenne azt képzelni, hogy egy szélesebb közösség sohasem képes egységesen gondolkodni és mérlegelni. Teszi ezt azonban legbiztonságosabban azokon a képviseletein keresztül, illetőleg részben azok sugalmazására, amelyek hű megszemélyesítői az ő szerves életrendszerében megnyilatkozó természetes hierarchiának. A nép közhangulatának egy-egy részlete még elcsábítható önlényegét súlyosan megtagadó nemzetközi ölelkezésekre, – akár a nép szűkebb faji egységének kárára is, mint azt a szabadelvűség és osztályharcelmélet szellemében nevelt munkásmozgalmak példái mutatják, – ellenben a nemzet törzsi, hierarchikus szervezetébe közjogilag is beleépített hivatásrendeket, vagy akár csak a munkáscsoportokat közülük, már aligha lehetne egy hasonló nemzetközi forradalmi kalandba belehajszolni.  Elsősorban a közjogi szerepükből származó felelősségtudatuk tartaná vissza őket a nemzeti társadalom egyetemes érdekeivel ütköző, különutas nemzetközi kapcsolatok keresgélésétől.

E példa is azt bizonyítja, hogy a jövendő államgépezetének üzembentartását, munkakifejtésének szellemét és politikájának iránymeghatározását nem szbad olyan bizonytalanul és szeszélyesen tarka színezésű népi közhangulatok függvényeként meghagynunk, melyeknek egyetlen forrása a propagandával és a szenvedélyek fűtésével könnyen befolyásolható érzelmek változékony világa. Korunk könyörtelen hatalmi versenyében kis nemzetek, még kevésbbé kifejezetten „veszélyzónákba” települt népnemzetek és néptöredékek, meg sem állhatnák a helyüket, – nem is szólva arról, hogy történelmi hagyományú birodalmuk visszaszerzésére és megtartására, illetőleg ilyen birodalomba való tömörülésre még erejük sem maradna, ha politikai életműködésük szabadelvűen bizonytalan és ingadozó elhatározások játékát és hangulatát tükrözné csupán.

Meg kell keresnünk tehát azokat az irányelveket, amelyek a népi természeti közösség magasabb fejlődési fokának, azaz: a nemzeti hatalomnak szerveződés határozott öntudatának lehetnek majd a megszólaltatói és hű kifejezői – mind a politikai kormányzás módszereinek, mind pedig a politikai törekvések irányának és szellemének meghatározásában. A hangulatát változtató népakarat és népképviselet helyett, a nemzeti akaratnak, azaz: a nemzet történelmi eredetű kulturtudatának és társadalmi, rendi szervezettségéből származó magabiztos önbizalmának kell képviseletet biztosítani az államvezetésben és törvényhozásban egyaránt. Hogy ne csupán a közérdek szolgálatának a jó szándéka, de a közérdek biztonságos tudása is garanciákat nyerjen.

A nemzet kulturtudatának képviseltetése homlokegyenest ellentétben áll az úgynevezett „proletár-lelkiség” politikai megjátszására irányuló pártspekulációkkal. Nem a félelemnek és függőségnek, tehát nem a kiszolgáltatottság és kizsákmányoltság érzésének ezt az alacsonyabb rendű lelkiségét és lázadó szellemét kell továbbtenyészteni, még kevésbbé közjogilag injekciózni, hanem ennek pontosan az ellenkezőjét kell csinálni, mégpedig azt, hogy az emberi felemelkedés és kulturális színvonal-növekedés eredményeit jutalmazzuk, mintegy új ambíciókat ébresztve a társadalom minden rétegében.  Tehát semmi esetre sem szabad lefelé: az alacsonyabb rendűség proletár öntudata felé egyenlősíteni, hanem fel kell emelni az egész társadalmat, közerkölcsileg, gazdaságilag és közjogilag egyaránt, hogy a népi sorsközösség élményében és korszerű szervezeti rendjében találkozhasson össze.

Természetesen, az ilyen új államszervezés és államvezetés már nem hasonlít a liberális-demokrata látásmóddal rajzolt és a többségi elv tömegzsarnokságával megterhelt pártoskodásra, illetőleg annak privilegizált uralmára, még kevésbbé a nép demokratikus eltorzulásokra, mert a kormányzás és a hatalom jogának, valamint e jogok tettekben való megnyilatkozásának magasabb értékű erkölcsi bázisai felé törekszik s megjelenési formájában és rendszerében pedig feltétlenül választékos, mondhatnók: arisztokratikus társaival szemben és ellenében – a minőségi, majd pedig eredete és gyökérzete szempontjából: a történelmi, nemzeti demokrácia uralmának megvalósítását vallja.

Nevezzük meg most már azokat a korszerű irányelveket, amelyek a Kárpát-medencében egy új értékes, azaz: minőségi és szellemében nemzeti demokrácia kialakításához vezethetnek. – Az elvek: már realizálhatók. Hasonlíthatnók az elveket olyanféle vezényszavakhoz, amelyek egyrészt az eszményi és eszmei célmeglátások, másrészt a velük kapcsolatos végrehajtási utasítások közötti összhang és összefüggés megteremtéséről gondoskodnak. S amilyen mértékben az elvek megvalósíthatóknak bizonyulnak, olyan mértékben idéznek elő szerkezeti, tehát strukturális átalakulásokat és módosulásokat mind az egyén, mind pedig az azonos történelmi sorsot élő egyének közösségének, társadalmának és államának életrendjében.

A.) A hazafiság eszményének és a szabadság eszméjének szolgálatában.

1. A nemzeti akarat képviseltetésének az elve. – Ebből az elvből a következő célkitűzések erednek. Elsősorban: a közösség természetes belső tagozódását követő, organikus élethatárok megoltalmazása, azaz: egy olyanféle célkitűzés, hogy az államszervezetben megszemélyesülő közhatalom egyrészt a népközösségi nemzet, másrészt a rendi társadalom szervezeti formáinak, harmadsorban pedig a táji adottságok (kormányzási egységek, vármegyék) sajátosságaiból folyó követelményeknek egyesítő gyűjtőmedencéje legyen. E magvalósulásban már nem a népszavazáskor összeszámlálható szavazatok tömegsúlya a döntő, hanem a népszavazással elindított kiválasztódási eljárás révén kialakult testületek állásfoglalása, amely egyrészt felfogja, majd megszűri és mérlegeli a feltörekvő népiízű kívánságokat, hogy továbbadván a magasabb közjogi helyezkedésű választott testületek felé, – e közvetítésből valóban közcélú elhatározások szülessenek. Mégpedig olyanok, amelyek valóban kifejezői és megszólaltatói lehetnek a nemzet egyetemes érdekeinek és politikai akaratának.

S ha már sikerül a közösséget átszövő és az együttélést támogató érdekeket a legmagasabb kormányzási feladatok területén – úgymint: a közös nemzetgyűlés, a törvényhozás, a szak- és közigazgatási végrehajtás – egységbe foglalni, gondoskodni kell a nemzeti akarat megnyilvánulásának, illetőleg az egész közjogi életnek törésmentes folyamatosságáról is, ami annyit jelent, hogy a közhatalom gyakorlásában nem állhat elő az interregnum állapota semmilyen változatban. Legkevésbbé sem olyan okok miatt, amelyeknek fészkét az új alkotmány hézagos rendelkezéseiben fedezhetnők fel. Egy ilyen hiányosság az új rendszer életképtelenségéről tanúskodnék, hiszen maga az állam szolgáltatná a közjogi igazolásokat és egyben a mentségeket is, az interregnumos válságpszihózisok felidézéséhez. Amihez hasonló példákat mind az abszolutisztikus-diktatórikus, mind pedig a betegesen elgyengülő és liberális részvénytársaságok, látszat-köztársaságok színvonalára süllyedő államok legújabbkori történelmében elég bőven találhatunk.

A közhatalom képviseletében és működésében sem törésnek, sem bénultságból, belső hiányosságból származó szüneti állapotnak nem szabad bekövetkeznie. Épen ezért sem a köz- és szakigazgatás, sem a törvényhozás választott testületei, még kevésbbé az államhatalom közös tanácsai teljes egészükben fel nem oszlathatók. Szabályosan ismétlődő periódusokban egy-egy testületnek csupán a fele távozik a hivatalából, ha megbízatásának ideje lejárt, míg a másik fele az újonnan megválasztottakkal együtt, azok megbízatási idejének feléig hivatalában marad. Így teremtve meg mindenkor a szükséges átmenetet a nemzeti akarat korábbi, múltbeli megnyilatkozásai és jövőbeli törekvései között, illetőleg alkalmat nyújtván arra is, hogy a nemzet a maga akaratát évenként legalább egyszer – a három különféle választási eljárás valamelyikének keretében – szabályos ismétlődéssel és törvényes védettség mellett, mindig kifejezésre juttathassa.  A népszavazással elindított választások befejezéseként az államszövetség egyes országrészeinek törvényhozó testületei is választanak. Ők választják a szenátorok meghatározott létszámú, kisebb csoportjait, akik kettős közjogi feladatra vannak elhivatva: egyrészt mint az államhatalom közös tanácsainak tagjai, résztvehetnek a közös birodalmi ügyek irányításában, másrészt, mint az egyes országrészek törvényhozó testületeinek teljesjogú tagjai, gondoskodni tudnak arról is, hogy a szövetségi nemzetgyűlésben elhatározott célkitűzések az egyes országrészek törvényhozó testületeinek munkájában megvalósítást nyerjenek.

A közhatalom szervezeti és szerkezeti működésének átmenetekben, azaz szabályszerűen ismétlődő megújulásokban valóraváló folytonossága már önmagában a haladás és fejlődés egyik leghatározottabb védelmét és biztosítékát kell, hogy eredményezze.

2. A szabadságjogok közjogi védelmének az elve. – Nem elégséges a szabadság eszméjét hirdetni és személyes élménnyé nemesíteni, hanem a belőle következő jogoknak meg kell szervezni a védelmet, vonatkozzanak azok akár a nemzet egyetemességére, vagy akár csak a nemzeti társadalom legkisebb alanyára, az egyénre. A szabadságjogok tisztelete a magyarság legősibb politikai hagyományörökségét képezi. Ez volt a honfoglalási programjában az egyik központos gondolat, amiről a Vérszerződés tanúskodik, majd pedig később is, mint azt az Aranybulla bizonyítja, amikor a magyar egységet megbontani szándékozó külhatalmi befolyások és idegen behatolások miatt először kellett a magyarságnak belső közjogi védelemről gondoskodnia, mégpedig ősi szabadságjogainak elidegeníthetetlensége érdekében.

A szabadságjogok értéksorrendje a következő:

a.) A történelmi jog. Köznyelven úgy fejezhetnők ki e jog érvényét és értelmét, hogy azé az ország, aki azt becsületes, nyílt küzdelemben megszerezte, majd a honszerzést követően a táj tartós birtoklását nem gyarmatosítási és kizsákmányolási szándékok szerint készítette elő magának, hanem áldozott és épített a megszerzett hon védelme érdekében, hogy időről-időre feldíszíthesse egyéni kultúrájának legfrissebb hajtású és legszebb virágaival. Tehát a honszerzésből és honépítésből származó érdemeknek feltétlenül előnyük van más polgári kötelességek és erények gyakorlásából származó érdemekkel szemben. Hasonlóképen a birodalom többnyelvű nemzetcsaládjának azok a tagjai, amelyek e térség ősi törzsi telepes állományát képezik, előnyösebb közjogi helyezkedést kell, hogy birtokoljanak, mint a Kárpátok külső lejtői felől bevándorolt népelemek.  E megkülönböztetésre főként az önkormányzási jogok arányainak és méreteinek igazságos megállapítása érdekében van szükség. Épen ezért a szabadságjogok közjogi védelmének helyes arányosítása érdekében külön-külön kell mérlegelni, melyek a kárpátvölgyi államfenntartó népelemek s melyek a bevándoroltak, amelyek valamikor csak azért keresték a Kárpátok védőgyűrűjén belül a menedéket, mert eredeti szállásföldjeikről súlyos sorscsapások, vagy belső testvérviszályok űzték el őket. Természetszerűleg a menedékjog elnyeréséből kiindulva ők olyanféle teljes értékű történelmi jogokra és e jogok olyanféle értelmezésére nem tarthatnak igényt, hogy a belső-kárpáti telephelyeiket – a gazdanemzet rovására és eláruló kijátszására – ország-hódításnak tekinthetnék. Betelepedésük annak idején önkéntes volt és azzal a szándékkal történt, hogy belépnek a belső-kárpáti nemzetcsalád „várvédő és országvédő” közösségébe. A közös sors becsületes vállalásáért nyertek elődeik a múltban törvényes védelmet és nem egy esetben messzemenő kiváltságokat is. S ha e sorsközösséget az utódok ma is méltányolni tudják és akarják, akkor a közjogi védettség arányos kiterjesztésével őket is érdekeltté kell tenni a birodalom fenntartásának kötelezettségében, – de vigyázni kell arra is, nehogy próbatevő idők újabb érkezésekor külső feszítő érdekek szálláscsinálóivá változhassanak – épen egy túlzottan szabadelvű, nemtörődöm és értelmetlen egyenlősítés révén.

Még nagyobb óvatosságra és előrelátásra van szükség, azonban ott, ahol esetleg bizonyos múltbeli elszakadási emlékek visszahatásaképen a birodalmi tömörülés közös nemzeti érdekével szemben politikai ellenállás és lázongás ütné fel a fejét. Apró, anakronisztikus színezésű túlkövetelések és függetlenülési vágyálmok kibékítése kedvéért nem szabad a birodalom nemzetcsaládjának egyetemes érdekein, illetőleg azok védettségén réseket nyitogatni. A történelmi jogot nem lehet az egyenlőség nevében a nemzet életközösségéhez nem tartozó idegenek, vagy beszivárgó ellenségek számára albérletbe odaadni, mert az lényegileg oszthatatlan és elidegeníthetetlen. A történelmi jog a nemzeté, azé a közösségé, amelyik a birodalom fennmaradásának és népei felvirágoztatásának történelmi felelősségét hordozza. E jog szétparcellázása fölött semmiféle szabadelvűség vagy külhatalmi eredetű világnézeti terror nem rendelkezhet.

A történelmi jog elsőszámú közjogi védelmezőjévé egy újfogalmazású honpolgársági törvényt kell tenni, amely meghirdetett eszményeink és eszméink szellemében alkotja meg és fűzi egységbe a nemzet politikai életközösségének nagy családját. E nagy családba új felvételt csak az nyerhet, aki a honépítésből származó személyi érdemei révén bizonyságot tett a nemzethez való hű ragaszkodásáról, miáltal megtette az első lépést a reá is vonatkoztatható történelmi jog megszerzése felé. A második s bizonyára még fontosabb lépés az, amely erkölcsi elkötelezést jelent, hogy hajlandó mindenkor átmenni az „áldozatok kapuján” is, ha a nemzet politikai életközösségéhez való tartozás – bizonyos helyzetekben – súlyos és terhes szolgálatokat követel az egyénektől. A nemzet családjába történő ilyenféle beilleszkedést korántsem lehet azonban az asszimilálódás fogalmával maradéktalanul jellemezni, mert ez annál sokkal több: ez már metafizikai beolvadás: a nemzet történelmi életének és sorsának fenntartás nélküli vállalása.

b.) A nemzet önrendelkezési joga. – Tévedés lenne azt állítani, hogy e jog gyakorlása kimerül a népnek egyszerű, vagy ahogyan mondani szokták: általános és titkos szavazásában. Nem lehet vitás ugyanis, hogy a szabadelvű elképzeléseket követő népszavazási eredmények sohasem tükrözhetik vissza a nemzetnek azt az akaratát, amelyben a közérdek nagyobb és biztonságosabb tudása kifejeződéshez juthatna. Épen ezért igazságos és korszerű közjogi rendelkezéssel biztosítani kell, hogy a nemzeti társadalom hivatásrendjei arányosan több befolyást nyerjenek a népszavazások döntéseinek kialakításában, hogy ne a tömegelv többségi ereje egyedül, de ugyanakkor a nemzeti és társadalmi hovatartozás éntudatának megszólaltató szervei is megfelelő és igazságos hatalmi súlyhoz juthassanak s együttesen alakítsák ki a közösség nevében a döntéseiket. Így azután már nem a nép változékony és befolyásolható hangulatvilága egyedül, de az egész népközösség öntudatos hatalmi megszemélyesülése és keresztényi kulturképviselete fogalmazza meg majd a maga akaratát, amely az egész természeti (nemzeti) közösség jövendő sorsának mindenkori meghatározója lesz.

Mivel a nemzet a maga önrendelkezési jogának gyakorlásával saját sorsa fölött intézkedik, épen ezért e jogának gyakorlását nem szabad, hosszú periódusokon keresztül szüneteltetni. E követelmény ismét a már említett eszmék és a most sorrákerülő elvek közötti szerves összefüggést igazolja s a nemzet önrendelkezési jogának elidegeníthetetlenségével és akadályozhatatlanságával kapcsolatosan ugyanarra a végső következtetésre mutat rá, mint amelyet a folytonosság elvének vizsgálatakor már meg kellett állapítanunk. Az élet szüntelenül változik s e változások láncolatában számtalan újszerű feladat és probléma megszületését idézi elő. A legválságosabb időkben is biztosítani kell az alkotmányos joggyakorlások lehetőségeit, hogy a változások igényével kapcsolatosan, rövid szabályos időközönként, a nemzet a maga akaratát kinyilváníthassa, mind a közhatalom képviselőinek részleges megújításában, mind pedig a közhatalom gyakorlásának erkölcsi és politikai bázisait szolgáltató közvélemény megnyilatkozásában.

c.) A nemzet ellenállási joga. – Ha bármi sorscsapás vagy jogsérelem miatt a nép, illetőleg a népnemzet felkelésbe kényszerülne, e felkelés tisztaszínű erkölcsi jogosultságát és hősiességét csak akkor igazolhatnók, ha a felkelés, mint szabadságküzdelem, külhatalmi beavatkozás és terror ellen kíván védekezni. Más esetekben, ha kifejezetten a belső államrend társadalmi béke és közhatalom megdöntésére irányul, legfeljebb csak lázadásnak, vagy forradalomnak tudnók nevezni s védekező ellenállásnak csak abban az esetben, ha a jogsérelem belső önkény és megnemértés folytán állana elő s a népközösségi nemzet valamelyik népi csoportja, vagy a társadalom valamelyik hivatásrendje méltánytalan bánásmódban részesülne – akár a törvényhozói, akár pedig a végrehajtói hatalom részéről. A szabadságjogok értelmében ilyenkor indokolt az ellenállás. Viszont ha ilyesmi előfordulhat, akkor komoly revízió alá kell vonni az alkotmányos és törvényes rendelkezéseket, mert valószínűleg e rendelkezésekben lehet majd megtalálni a válságot kiváltó hibákat. S ezt az ellenőrzést jobb közös akarattal megrendezni, mint az ellenőrzés megakadályozása révén a forradalmi feszültséget fokozni. A forradalmak, bármennyire hirdessék is építő szándékaikat, többnyire sokmindent összerombolnak még olyanféle intézmények és hagyományörökségek között is, amelyeknek értékálló, szükséges voltában sem a jelennek, sem a közvetlen utókornak nem lenne szabad kételkednie.

Meg kell előzni tehát, hogy a népeknek szükségük és alkalmuk legyen a lázadásokra és a forradalmakra. Sokkal nagyobb szükség van a megelőzés és gondoskodás politikájára a Kárpát-medencében, ahol nem egy, hanem több nép összefogásából kialakuló népközösségi nemzet jólétének és békéjének szolgálatára kell az állami közhatalmat megszervezni. Van erre mód, csupán az ellenállás és felelősségrevonás jogát alkotmányjogilag úgy kell rendezni és szabályozni, hogy ez a rendezés valóban a nemzet biztonságérzetének egyik legfontosabb pillére legyen. Az igazi szabadságharcok forradalmi szent hitét, mint társadalomerkölcsileg is igazolható hazafiságból származó ellenállás akaratát, nem szabad béklyókba verni a jövőben, hanem úgy kell a közjogi élet medrébe terelni, hogy e joggal a nemzet hatalmi szervezetének választott testületei biztonságosan élhessenek, mintegy állandóan és éberen ellenőrizve, vajon a közhatalom legfőbb gyakorlói meg tudják-e őrizni a szükséges és igazságos politikai egyensúlyállapotot, mind a történelmi jognak, mind pedig a nemzeti önrendelkezés jogának egymást kiegészítő érvénye között. A közhatalomnak ugyanis arra kell törekednie, hogy a nemzeti alkotmányban meghatározott államszervezeti működésben, a szabadságjogok intézményes közjogi védelme folytán, mind a minőség, mind pedig a biztonság eszméje, a történelmi hazafiság eszményével kiegészülve, megvalósuláshoz juthasson. Egyszerűbb fogalmazásban az annyit jelent, hogy ne alakulhasson ki indokolható félelem egyetlen kárpátvölgyi népnemzet vagy társadalmi hivatásrend esetében sem, miszerint a másik büntetlenül hátbatámadhatja.

3. Az át nem hárítható személyes felelősség elve, mind a közhatalom kialakításában, mind pedig a politikai hatalom személyes képviseletében. (Megvalósulásai: az új honpolgársági törvény, az elektoros választási rendszer, a hivatásrendi szakigazgatás és a személyi felelősségtől el nem választható közjogi feladatok és hatáskörök szabályozottsága.) Ezzel az irányelvünkkel erélyesen szembehelyezkedünk a felelőség elvének legújabbkori és nem-európai eredetű értelmezésével. Nincs kollektív felelősség vagy bűnösség olyan értelemben, mint ahogyan a második világháború győztesei e kérdést a megtorlás és a politikai bosszúállás szellemében kezelték s tették kizárólagosan Európában, tehát még véletlenül sem a maguk hazájában s Európában is kifejezetten a háborútvesztett nemzetek országterületein. Pontosan ott, ahol a Szovjet a maga közvetlen akaratfölényét valamennyi legyőzött és lefegyverzett nemzet fölé ki tudta terjeszteni, szemben a Nyugattal, amely az egykori tengelyhatalmak részleges megszállásán túl a többi keletebbre fekvő nemzettel még a közvetlen érintkezés egy töredék határvonalát sem tudta magának biztosítani.

 

 

 

 

Berzy József

 

HONPOLGÁRSÁG ÉS HONVÉDELEM

 

Kézirat 1941, másolat 2002

(Részletek, 39-40 old.)

 

Nagy emberi bölcsesség és még nagyobb erőtudat kell ahhoz, hogy valaki előző tévedéseit nyíltan beismerje és merjen hozzáfogni a tévedések jóvátételéhez. Hiszem és vallom, hogy csak azok a népvezetők merik a tévedések nyílt beismerését hangosan kimondani, akik számára a bölcsességet a történelem átélt nagy példái kölcsönzik és erőtudatukat abból a meggyőződésükből, és tiszta lelkiismeretükből merítik, hogy sohasem tettek semmit népi közösségük életérdekei ellen. Az egész Kárpát-medencében új nemzedéknek kell a vezetés hatalmába belenövekedni, hogy erről az “emberi bölcsességről”, hátsó gondolatok nélkül, csupán egymás tökéletesebb megértése érdekében, nyugodtan tárgyalhassanak. Addig majd megtermi a történelem az új döntő bizonyítékokat, vajon lehet-e annak egyáltalán valami értelme, hogy a Kárpátok vonalán belül fellázadt kis népcsoportok arra pocsékolják képességeiket, erejüket és vérüket, hogy megkíséreljék a magyarságot elütni ősi hivatásától… Előbb-utóbb megkapjuk majd arra is a választ, hogy miért volt minden olyan mesterkedés egyben történelemellenes bűncselekmény, amely a magyar lélek alkotó és jóindulatú terjeszkedése elé, a mondvacsinált politikai határok mentén, elzáró falakat iparkodott emelni. Távol állt tőlem a gondolat, hogy önmagam vigasztalására a jövendő igazságszolgáltatásairól mesebeli képeket rajzolgassak. Sokkal több útmutatást láttam már meg a múlt és a jelen történelmi példatárában, hogysem ilyesmire csak gondolnom is kellett volna. Vigasztalódásra pedig egyáltalában nem volt szükségem, mert röpiratom kudarcát az egyéni vereségek számlájára könyveltem és elválasztottam nemzeti közösségünk sokkal fontosabb ügyeitől. Noha látnom kellett, hogy a tótok irodalmi munkássága nagy általánosságban sokkal közelebb hajolt népük politikai törekvéseihez, mint a miénk ugyanebben az időben, –  mégis számtalan biztató jelből következtethettem arra, hogy közéletünk néhány egészségesnek maradt fájáról előbb-utóbb leszakíthatjuk majd azt a gyümölcsöt, amely elkövetkező nagy nemzeti erőpróbáinknak öntudatnövelő tápláléka lehet.

 

Találkozásom az írókkal

 

A sors úgy akarta, hogy idehaza előbb a “romlás gyümölcseit” ismerjem meg. Amikor Duna-Tisza közi mezővárosaink: Szeged, Cegléd és Kecskemét középiskolás évei után felkerültem a fővárosba, minden vágyam az volt, hogy személyes ismeretséget köthessek művészeink és íróink hírnevesebb képviselőivel.

Annak idején úgy éreztem, hogy az író- és művészvilág megközelítéséhez a jogot már előzetesen megszereztem. Ugyanis, még középiskolás koromban, egyik színdarabomat a kecskeméti Katona József Színházban hivatásos színészek előadták, s akkoriban a napisajtó és a színházi lapok sok jövendőmondó furcsaságot írtak erről az „eredeti bemutatóról”. Azonban meg kell vallanom, hogy kezdettől fogva kétkedéssel fogadtam a színdarabírói elhivatottságomról szóló jövendöléseket.

A fővárosi nyilvános könyvtáraktól, kétes hírű irodalmi szalonoktól és kávéházaktól egészen a külvárosi kocsmák ivószobáiig, a beszélgetés alkalmainak sokféle szeszélyes változata kínálkozott az ismerkedésre, amíg végül odáig eljuthattam, hogy legyen valaki, aki az első találkozásra magával visz. Csupán később lepődtem meg azon, hogy elsőnek szerzett ismerőseim mindig otthonuktól távol gyűltek össze, és kopott ruházatuk alatt tömérdek elégedetlenség és életkeserűség lázadozott. Ha lehet a politikai arcvonalon jobb- és baloldali megkülönböztetést tenni, akkor az ő esetükben hasonlóképpen a túlzott baloldali világszemléleti irány elburjánzását lehetett kifogásolni.

Elszakadván nemcsak az emberi méltóságnak kijáró otthontól, de még az ilyen otthon megszerzésének reményétől is, úgy látszott, mintha az otthon elvesztésében azokat a gyökérszálakat sorvasztotta volna el számukra a végzet, amelyek a hazához fűzhették volna. Mohamed koporsójaként lebegtek ég és föld között. Viselkedésük is bizonytalanná vált. Elvesztvén az összeköttetést az őket körülfogó valóságos élettel, nem lelhették meg sem alkotásuk természetes tárgyait, sem a kifejezés megfelelő, közérthető formáját.

Legtöbbjük elkeseredetten vetette magát a válságba jutott és összetevőire bomló civilizáció művészeti eltévelyedéseinek utánzására. Az úgynevezett „izmusok” forma- és tárgykereső irányzataihoz szegődtek kishitű vazallusokként. Mintha valami különleges meghasonlás folytán önkéntes számkivetésbe menekültek volna, arra alacsonyodtak, hogy maguk tagadják meg a népi egyéniségnek minden olyan megkülönböztető jellemvonását, ami más idegenekkel szemben őket nemzeti műveltségünk örököseivé avathatta volna. Úgy írtak, úgy rajzoltak, festettek és faragtak képeket, hogy azokat a világ bármely táján másutt is előállíthatták volna – anélkül, hogy csak a legkisebb részlet is a magyar élet egy darabját fejezte volna ki. Az utókor, bizonyára a halottaknak kijáró kegyeletből, csupán azért, hogy rosszat ne mondjon róluk, jeltelen sírokba temeti majd műveiket, mint a „romlás gyümölcsit.”

Így vélekedik majd róluk az az irodalom-történetírás, amelynek mértékét egykoron majd tisztult értelmezésben a nemzeti öntudat tárgyi, illetőleg művészi kifejeződései szolgáltatják. Ámde számomra is kimondhatatlanul kellemetlen meglepetés volt az, amikor fiatalos tennivágyással telítetten közéjük tévedtem és csalódnom kellett abban a reményemben, hogy tőlük hasznos dolgokat tanulhatok az írómesterség gyakorlását illetően. Ámulva láttam, hogy ezek a sok-sok szenvedésen és nyomorúságon átvergődött emberek egy egész felfordult világ szertetöredező lelkületét hordozták önmagukban. Az első világháború fergetegében egyensúlyát vesztett Európa művészeti irányzatainak minden szélsősége megtalálta körükben a maga utánéneklő dalosát. Az ország belsejében nem volt semminek sem akkora vonzása vagy hatalma, hogy már kezdetben visszaparancsolhatta volna őket a borzalmas zuhanást rejtegető lejtő széléről. Megdöbbenve és sokáig tanácstalanul álltam e hangzavar előtt. Ez a szörnyű öncsonkításba torzuló költészet, gyakran felháborító magyartalan fogalmazásban harsonázott világpolgárságról, proletár igazságszolgáltatásról, bosszút bújtató álmokról és ugyanekkor érzékiségről, szennyről és tivornyázó boldog megsemmisülésről. S mégsem sújtott le az államhatalom ökle, hogy a jóhiszemű könyvolvasók lelkét mételyező „szellemi proletárok” bitangolásainak egyszer s mindenkorra gátat vessen.

Nem akarom elhinni, hogy a nagy világégésben koldussá fosztott népünk szellemének ők lennének az utolsó haláltáncos farsangolói, hiszen ekkor már a magyar falvak világában a nép öntudata új védekező harcokra ébredezett.

Szomorú szívvel állapítottam meg, hogy a lipótvárosi zsidó „irodalompártolókkal” összebékült fiatalabb pesti írónemzedékünk, a bethleni országromlás évtizede alatt, veszedelmesen megittasult az újra lábrakapott „proletár” bujtogatás tanításától. Ennek megfelelően világlátásukban egyetlen határozott politikai természetű gondolat tükröződött csupán, s az egyenlő volt a kommunizmus tanításának azzal a visszalopakodó tételével, hogy az osztályharcnak előbb-utóbb meg kell hozni azt az eredményt, amelyben az elnyomók és elnyomottak csoportjai a hatalom megtorlásaiban szerepet cserélhetnek. Ámde, meg kell hagyni, végtelenül ügyesek voltak e hivatásuk álcázásában: szóképekbe és tetszetős hasonlatokba csomagolták, vagy elbeszélő költészetükben az ellentábor képviselőit igyekeztek minél gyűlöletesebb ruházatba öltöztetni, így hintvén el a társadalompusztító hangulatok magvait. Ugyanekkor arról sem feledkeztek meg, hogy a legalacsonyabb rendű emberi ösztönök és szenvedélyek túlzott kirajzolásával az erkölcsi világrend alapjait lazítgassák.

Akik ilyen szellemben írtak, azok voltak a leglármásabbak, de hála a Gondviselésnek, mégis ők maradtak kisebbségben. Éppen akkor, amikor bomlasztó hatású működésük szétterebélyesedett, szólaltak meg az új, egészséges művészeti irányzat népi szellemű úttörői. Bizonyára irodalomtörténeti kutatás megtalálja majd az összefüggést az összeomlás időpontjában fogamzott magyar „feltámadási hit”, illetőleg a későbbi értelmezésben öncélúsági gondolat és a harmincas évek elején jelentkező falukutató és népi önismeretre irányuló irodalmi törekvések között. Végre, közel két-évtizedes hanyatlás után, elérkezett az egészségesebb és zavartalanabb fejlődés kezdeti korszaka.

(Itt meg kell állnom néhány percre. Amint most utólag többszörösen végigböngésztem az előző sorokból felvázolt jellemrajzot a szélsőséges művészeti irányzatokról és azok követőiről, úgy látom, hogy elmaradt a legfontosabb észrevétel megemlítése. Mégpedig az, hogy a „művészetek forradalmának” nevezett törekvés nálunk szórványjelenség volt.

Van még egy másik emlékeztető megjegyzésem is. Nézzünk be a kiskörúti egyetembe. Sajnos, azok a jegyzeteim elkallódtak, amelyek az egyetemi környezetben született írói vagy költői próbálkozásokról adhatnának tudósítást. Pedig egy-egy kiváló egyetemi tanár környezetében szinte gomba módra sokasodtak a tehetséges diákok. Öröm volt velük baráti kapcsolatba kerülni.

Aránylag sokan voltak a különböző fakultásokon, akik folyékonyan beszéltek más nyelveken is, mint például németül, angolul, franciául, olaszul vagy spanyolul, de voltak a Kárpát-medencei nyelveknek is elsőrendű tolmácsolói. Nem egyszer beszélgettünk magunk között, sőt még a szemináriumi órákon is. Jó lenne hasznosítani ezt a nyelvtudást. Ha az egyetem, vagy maga a „magasan székelő” kormányzat összegereblyézne valamilyen pénzes alapítványt, a nyelveket beszélő és tehetségesebb diákok foglalkoztatására és jutalmazására, azzal a céllal, hogy a különböző fakultások egy-egy kiváló tanára által kijelölt magyar könyv „nyers fordítását” készítsék el, milyen lendületet adhatnának az értékes magyar irodalom külföldi ismertetésének. Mert ha kéznél van a megbízható „nyersfordítás”, ilyen esetben könnyebb lenne keresni külföldi hivatásos írót a szöveg végleges kisimításához, s így a könyvkiadó is hamarébb nyúlna a kész könyv után. Milyen dicséretes cselekedet lenne, ha az egyetem szerepet vállalna egy ilyen feladatban, hiszen világszerte csak hézagosan van jelen a magyar lélek alkotása a külföld könyvespolcain.)