Szigeti Miklós

Békés honfoglalás  

Olvasok, hallok, tapasztalok, látok – és gondolkodok. Veszélyes lehet az ilyesmi, talán jobb lenne nem tenni, de nem tudok másképp. Felelősségünk van, azaz lenne gondolkodni egy olyan világban, ahol az egzisztencia fogalma beszűkül, és az anyagi lét hányadosává devalválódik. Mi vagyunk azok, akik – mint Buyan híres meséjében a majom – fent ülünk a fa legszebb ágán, a külső oldalon, és az ellopott bozótvágó késsel széles, elégedett mosollyal, biztonságban és jólétben tudva magunk vágjuk az ágat magunk alatt. Talán már meg is reccsent, de pánik még nincs. Miről is van szó – kissé kifejtve.

Magyarországon megjelenő Manager Magazin (ugye milyen szép magyar nevű újság!) 2006. áprilisi számában olvashatunk egy terjedelmes cikket Kínáról, és a kínai gazdaságról, „Tessék engem kizsákmányolni!” címmel. Az írás elsősorban a gazdasági nagyhatalommá növekedő Kínát állítja középpontba, ahol az olcsó munkaerő termeli a gazdag nyugat fogyasztási termékeinek nagy részét. A nagy népsűrűségű országban kiváltságnak számít, ha – a mi fogalmaink szerint – éhbérért valaki nagyvárosban, nyugatra, nyugatnak dolgozhat.

Kínában a túlnépesedés megállítása érdekében nagyon szigorú szabályozásokat léptettek életbe. Családonként legfeljebb egy, két gyermek születhet. Ez a politika részben működőképesnek bizonyult, 1.8-ra esett vissza a szaporodási mutató (a két szülőből kiindulva, 2 alatt fogyó, felette szaporodó társadalomról beszélünk). Visszaesett a hatalmas ország robbanásszerű népesedési mutatója – ám éppen ezért, most egy újabb kihívással szembesült a kínai társadalom – amit a fent említett cikkben így olvasunk: „Hu Csin-tao elnök 1,3 milliárd lakosú országa elöregedhet, mielőtt meggazdagodna”[1]. Mivel nincs gyermek, egyre több az idős eltartott, és egyre kevesebb arányaiban az aktív dolgozó. Ráadásul a kínai szociális rendszer teljesen készületlen ilyen milliárdos nagyságrendű idősgondozásra. Annál is inkább, mert Kínában – különösen vidéken – teljesen természetes, hogy az időseket a leszármazottak gondozzák, befogadják, eltartják, a család részét képezik – ellátva ezzel a társadalomra háruló feladatot. De ha nincsenek leszármazottak, nincs aki a feladatot elvégezze. Százmilliók élete, időskori ellátása tökéletesen megoldatlan – a magányosság okozta lelki terhelésről nem is szólva.

És Európa? És Észak-Amerika? A National Geographic 1998 októberi száma szerint, ami nem a legfrissebb adat, az átlagos szaporodási mutatók – ahogyan ezt már Kínával kapcsolatban jeleztük – Európában 1.2 (kivételt képez Törökország 2.6), Japánban 1.4, Ausztráliában 1.8, Észak Amerikában kereken 2.0. Ezzel szemben az Arab országokban 6.4, Afrikában 5.1, Indiában 3.4, Közép és Dél Amerikában 3.3, Iránban 3.0.[2] Igen, globálisan népesedik a világ – pontosabban a világ elmaradottnak mondott része.

És Magyarország? Gyorsabban elöregedő társadalom, mint bármely más európai jóléti állam lakossága. Lassan képtelen a mindenkori magyar kormány az amúgy is átlagosan alacsonynak tartott nyugdíjak értékének szinten tartására, sőt már a kifizetésére is. Ha nincs, aki termeljen, akkor nem lehet miből. Hiába jók a gazdaság mutatói – ha a termelő szféra csak töredéke az ahhoz rendelt eltartottak számához. Ez az elöregedő, fogyó népességű államok diagnózisa.

Európa nagy hagyományokkal rendelkező nemzetállamokból áll: nagyon mély, meghatározó történelemi, nyelvi, kulturális identitástudattal. Európában nem születik gyermek, Európa fogy. Vezető hatalom akar maradni, jóléti társadalmát megtartani – ehhez pedig tartós gazdasági prosperitás kell. Az pedig nincs, ha a lakosság, a termelőerő fogy. Hát, hogy ne fogyjon, érkeznek a bevándorlók és a vendégmunkások. Nemrégiben tudósítottak a médiák franciaországi zavargásokról, etnikai alapú komoly feszültségekről; és tudvalevő, hogy Németországban ma már van olyan kisváros, amelynek lakói többségében mohamedánok. De Európa prosperitása töretlen – csak éppen az európaiság, az európai civilizáció haldoklik.

Magyarországon a Ferihegyi repülőtéren egyetlen emeletes Boing óriásgép száll le rendszeresen – de az minden nap. Pekingből érkezik. Magyarország ennek ellenére nem olyan vonzó, jóléti állam, mint nyugat Európa más nemzetei – kétlő, hogy a német, vagy francia példát követve lenne képes megőrizni virágzását, sőt, létét. Arról nem is beszélve – ha képes lenne is, mi maradna egészen különleges, számunkra oly igen becses nemzeti önazonosságából, ahogyan ez persze egész Európára érvényes? Vagy mindezek már idejét múlt kérdések – hiszen minden ilyen nacionalista kilengést eltöröl a mindenható globalizmus? Vagy nem is kell, hogy eltörölje – eltöröljük mi magunk, magunkat?

Az Egyesült Államok nem szorul ilyen nagy mértékű bevándorlásra – bár a mérsékelt migráció állandó –, hiszen a népesség fogyás és növekedés aránya konstans együttható. Kanadában a hatalmas szabad területi adottságok hozzáadódnak a fogyó természetes népesedési arányokhoz, ráadásul semmilyen nép-nemzeti korlátokkal sem rendelkezik a multikulturalizmust valló mamut-állam – tehát a folyamatos beáramlás nemcsak, hogy fenntartja a prosperitást, de serkenti és elősegíti. Lételeme Kanadának, és ma már lételeme nyugat Európának – a bevándorlás. (Lételeme lenne közép-kelet Európának is, azaz nagyobb részének, de ott ez nem működik, nincs kellő vonzás a „gazdasági menekültek” felé, ezért a demográfia-gazdasági problémák csak súlyosbodnak, a válság elmélyül.)

Ebből pedig egyenesen az következik, hogy ha ez a folyamat nem áll meg, ha nem emelkednek az európai születési mutatók – kihal a mi nagymúltu, dicső civilizációnk: a fehér ember civilizációja. Mindenfajta harc, puskatűz, vagy egyéb erőszak nélkül történik meg a honfoglalás: mi kihalunk – és mások foglalják el helyünket. Ezek farkastörvények – mi okozzuk saját magunknak. Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy ők élnek, és szaporodnak! Dehogyis, a legdrágább kincs az élet – ők továbbadják, Isten teremtői akaratát tökéletesen betöltik, ezért áldottak! Az a baj, hogy mi kihalunk, mert… Miért is?

Azért, mert jóléti társadalmakban növekszik az önzés. A gyermekvállalás nyilvánvaló kényelmetlenségekkel, lemondásokkal jár, gát az érvényesülésben, a gyarapodásban, az előrejutásban. Különösen, amikor a társadalomban a család szempontjából meghatározó feleség, anya szerep teljesen elértéktelenedik, leredukálódik, és a pénzkereső, dolgozó nő képe kerül középpontba, az lesz meghatározóvá. A jómódú társadalomban élők nem akarnak egész életükben bérelt lakásban lakni, ócska, öreg járgánnyal közlekedni. Gyarapodni, előrelépni akarnak – ami persze normális. Látják, és vonzza őket a fogyasztói társadalom reklámok által is felgerjesztett sok-sok kívánsága, élvezeti cikke, technikája. Az utazások, a pihenés, a tisztes megélhetés, a kényelem – a megérdemelt munka gyümölcse, ami ugyan áldozatokkal jár, de elérhető. Áldozatokkal jár, sokat kell dolgozni, sok mindenről le kell mondani – és ezek közt ott van a gyermek. Így lesz áldozattá a gyermek – aki sok pénz, rengeteg idő, lekötöttség, gát a kibontakozás útjában. (Az áldozatot itt tessék szószerint érteni: sok abortált kis kezecske, lábacska, formálódó emberi lény sikolt némán ezen a valóságos áldozati oltáron).

Tehát: a jómódú társadalmak embere – hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon – vállal egy, vagy két, maximum három gyermeket (nagy átlagosságban szólva devianciának számít a háromnál több gyermek), hiszen világosan belátja: gyerek nélkül mégse teljes az élet. Bár nagyon sok házaspár egyáltalán nem vállal gyermeket, maguk élvezik – divatos szóhasználattal élve –, hozzák ki a legtöbbet az életükből. Ezenközben rengeteg a válás; az egy, vagy két gyermek se kap megfelelő családi nevelést, ők még inkább nem akarnak családot – és valahol itt már látszik a lejtő vége. Sok, sajnos egyre több olyan magyar honfitársunk él közöttünk, akik ha elköltöznek ebből a földi világból, velük kihal egy család is. Nincs, aki továbbvigye a nevet, a vérvonalat. Valami megszakad, amit semmivel nem lehet pótolni.

Túlnépesedés, vagy kihalás? Nincs középút? Mondhatnánk racionálisan a mi szempontunkból: mi beláttuk a túlnépesedés veszélyét, és kellő intelligenciával kezeljük a kérdést. Igaz ez? De akkor miért fogyunk el?

Sajnos nem igaz, és nincs középút. Azért fogyunk el, mert nem az intelligencia döntéseink motivációja, hanem a bennünk alapsejtként értelmezhető önzés. Az a civilizáció, amelyet sokszor keresztyén/keresztény jelzővel szoktak illetni, nagyon messze került attól az ideológiai alaptól, amely erkölcsi, morális, társadalmi alapot adott, adhat neki. Egyáltalán, ebben a posztmodern korban teljesen alaptalanná válnak tömegek, értem ezalatt, hogy nincs semmilyen ideológia, vezéreszme, közös gondolat, közös gondolkodás, mely egyrészt egységet adna a hihetetlen különbözőségben, másrészt rendet és rendszert, alapvető normákat a társas egymás mellett élés meghatározására. De ezek az értékek rohamos mértékben devalválódnak a társadalom egésze szempontjából – ez pedig olyan, mint amikor valaki alól kihúzzák a széket. Azok az államok, sőt, kontinensek, amelyekben erős a vallás-erkölcs, megmaradnak, prosperálnak, növekednek – azok pedig, amelyekben leépül, normák nélküli űr marad (hacsak nem valami egyéb ideológia köré szerveződik a társadalom, lásd pl. kommunizmus, amely megvalósíthatatlansága miatt destruktív diktatúra a gyakorlatban), és az individuum, az egyén, vagyis az önzés válik a mindent meghatározó vezérelvvé, eszmévé. Az egyén érdekei, elgondolásai, önnön viszonyítási pontjai, értékelései – a világra, világról szóló meghatározásai. Ezzel egyenes arányban növekszik az elmagányosodás, csökken az áldozathozatalra való készség, csökken a társadalom összetartó ereje, a kohézió – hullik, esik szét az, ami nekünk olyan értékes. Vagy mégse olyan értékes? Csak valamennyire?

Ha újra szívből ünnepelte volna karácsonyt ez a civilizáció, benne magyar népünk, hogy Isten odaadta értünk szeretett Fiát; és ha ez a szeretet lehetne meghatározó bennünk, társadalmi alapsejt, hogy én is adom magam Érte másokért… akkor lenne megint alap, ami kőszikla, és megtart. Ha nincs, akkor csak homokra építünk, és lehet bármi, amit építünk akármilyen csodálatos, hirdetheti az ember, egyfajta civilizáció dicsőségét – meg fog szűnni, el fog töröltetni. Egyszerűen, mert homokra épült: elmossa az ár.

A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” (Lukács evangéliuma 3,8–9) Úgy folyatódhatna: …és ültet a gazda majd másik fát, amely jól, gazdagon terem. Isten előtti alázattal, a jelenben élve és jövőbe tekintve, biztos alapokon állva, és jó gyümölcsöket teremve talán még megmaradhatunk. 2007-ben is, ameddig megtart Urunk!                

Szigeti Miklós, lelkész

                                                                                                                                                                                                                 Vancouver, B.C. Kanada
 

[1] Manager Magazin, Budapest Kiadó Kft. 2006. április, 63. oldal

[2] National Geographic, N.G. Society, Washington, DC. October 1988. Pages 42-43.