Dr. Balogh Sándor

Nagy Imre és a pesti Srácok.

          Nagy Imre a huszadik század egyik legvitatottabb magyar politikusa. Hogy miért vettem be ebbe az arcképcsarnokba? Hadd idézzem dr. Bégány Attilát, az Új Demokratikus Koalíció (ÚDK) ügyvivő képviselőjét, aki a legjobb választ adta, amit eddig olvastam: “Nagy Imrét azért tiszteljük, mert tudta legyőzni magát. Legyőzte korábbi énjét vállalva a halált is. E nélkül csak egy gyűlölt vagy megvetett kommunista begyűjtési miniszterként maradt volna meg emlékezetünkben. De legyőzte önmagát és ellenségből barátunk lett.”[1]

 De ez önmagában nem elég. Nagy Imre naplójában, felismerve a kommunista valóságot, ezt írta: „Csak az borzaszt el, hogy ugyanazok fognak majd rehabilitálni, akik most felakasztanak!” Nagy Imre valódi tragédiája az, hogy a nemzet, amelyért életét áldozta, még mindig nem rehabilitálta. Több, mint ötven évvel ’56, és közel ötven évvel halála után itt az idő megismerni az igazi Nagy Imrét, a nemzet mártírját. Ez már csak azért fontos, hogy az ország jelen politikai elitje tanulhasson Nagy Imre nemzeti érzelmeiből. Sokan nem tudnak megbocsájtani a Sztálint és eleinte Rákosit is engedelmesen kiszolgáló Nagy Imrének kommunista múltja miatt. Azonban, ha Jézus meg tudott bocsájtani a jobb latornak, akit bűneiért végeztek ki, miért nem tudunk megbocsájtani Nagy Imrének, aki a nemzetért lett mártír?

Azonkívül itt az ideje, hogy ötven év távlatából megfelelő, az akkori hidegháború és globális politika perspektívájába tegyük az 56-os eseményeket annál is inkább, mivel Döbrentey Kornél szerint “1956. letiprása a mai napig 2004-ben is tart. A demokrácia álorcájába a globalizmus szlogenje mögé bújva…. Folyik a megfélemlítés, a megtorlás. Rafinált módon, simlis emberekkel és eszközökkel.”[2]

Bár mozikban is feldolgozták mind Nagy élete utolsó pár évét, mind 56 történetét, a kép, amit kapunk nagyon felületes. Érdekesen értékeli Nagy Imrét a kommunistának éppen nem mondható NEMZETOR. Harsányi Sandor első oldalas cikkben, “Mindszentytől Nagy Imréig,” hasonlítja ősszé a kettőt és‏ azzal zárja a cikket, hogy “a NEMZET volt a pont, ahol a kettő találkozott.”[3]

Pár oldalon nem lehet nagyon részletes képet adni a vértanú miniszterelnökről, de a lényeget ki lehet, és ki kell domborítani. Összes írásainak ismeretében, Nagy Imre elkötelezettségeit igy rangsorolnám:

1.      Nemzet,

2.      Humanizmus,

3.      Kommunizmus

4.      A Párt

Nagy Imre tudtommal az egyedüli kommunista vezető, akiről az USA Kongresszusban pozitívan emlékeztek meg kétszer is. Újratemetése alkalmakor Gerald Solomon iktatta be a Congressional Record-ba[4] az Amerikai Magyarok Országos Szövetsége Memorandumát jelen szerzőtől, majd kivégzésének 35. évfordulója  alkalmából Steny Hoyer méltatta Nagyot többek közt ezekkel a szavakkal: “Még halála után is jelentős személy volt, mert újratemetése 1989-ben fontos mérföldkő volt a modern magyar történelemben.”[5]

Végül Nagy Imre politikai végrendeletében az emigrációt bízta meg, hogy figyelmeztesse a nyugatot, hogy ha nem segítik Magyarországot, holnap ők kerülnek sorra, mert “Moszkva imperializmusa nem ismer határt…”[6] Az emigráció meg is felelt ennek a feladatnak, mert negyven éven át ébren tartották a Trianon kérdéssel együtt 56 szellemét is a nyugati közvéleményben és politikai körökben.

Nem vitás, Nagy Imre fiatal korától meggyőződéses és lojális kommunista volt, és az is maradt élete végéig. A másik, ami nem változott, magyar paraszti hiszékenysége és naivitása. Akkor mi változott, miben győzte le magát? Két kérdésben változott meg felfogása. 1953-ban, mikor a Párt megbízásából méltatta Sztálin dicső tetteit,[7] vagy amikor elfogadta Moszkvában a miniszterelnöki kinevezést, még a régi, lojális és naiv pártkatona volt. Igy például mikor magyar országgyűlésnek köszönte meg kinevezését, tudta, hogy hazudik, de megtette.[8] Azonban mikor naivan elkezdett működni, mint miniszterelnök aki az ország érdekeit képviseli, gyorsan meggyúlt a baja Rákosival, és egészségi állapota miatt, valamint az időközben létrejött kremlini változások[9] miatt, Nagy elvesztette miniszterelnöki pozícióját, idejét arra használta, hogy a “moszkvai elvtársaknak’ írjon panaszkodó – és kioktató leveleket.

Ezen levelek írása közben jött a második változás. Volt ideje átgondolni a helyzetet és a levelekből egy egészen új, nemzethű Nagy Imre lép elénk. Leveleit itthon csak az 1990-es változások után hozták nyilvánosságra, de angol fordításban[10] már 1957-ben megjelent az egyik legnagyobb politikai művekkel foglalkozó amerikai kiadó gondozásában.[11] Nagy politikai naivitására jellemző, hogy mikor a változott politikai helyzetben 1955-ben újra a Kremlinbe rendelték a magyar vezetőséget és ezúttal Nagyot kritizáltak, hogy a mezőgazdaságban nem vette figyelembe a szovjet kolhozok példáját. Méray szerint Nagy, ha elfogadja a kritikát, megtarthatta volna a miniszterelnökséget,[12] de Nagy bátran visszafeleselt, és sértegette a moszkvai elvtársakat, hogy ők is csináltak hibákat mikor a kolhozokat létrehozták. De fő kifogása az volt, hogy a fentről irányított kollektivizmus rossz módszer Magyarországon, mert a magyar paraszt nem olyan buta, mint az orosz muzsik, a magyar parasztnak nem kell, hogy mindent a szájába rágjanak. Míg egyrészt kritizálja a szovjet elvtársakat, másrészt a miniszterelnöki székbe való visszahelyezését kéri, Ebben az időben írta meg a magyar irodalom egyik legszebb nemzeti dicshimnuszát:

Mikor ezeket sorokat, a kommunistákra utaló részek kihagyásával megmutattam ismerőseimnek, hogy találják ki, ki írta, Széchenyitől Németh Lászlóig és Illyés Gyuláig mentek a találgatások, és senki nem gondolta volna, hogy a “kommunista” Nagy Imre írta ezt.

Nagy azonban a nemzeti tudat magasztalásán kívül társadalomelméletben is jelentősét alkotott. A ‘70-es években részt vettem a Kansas-i egyetemen egy nyolchetes politikai filozófiai szemináriumon, ahol az ismertebb marxista és neo-marxista filozófusokkal, mint pl. a Frankfurti iskola, vagy a disszidens kelet és közép-európai neo vagy reform, “humanista” marxistákkal foglalkoztunk. Nagy Imre neve nem is volt a listán, és egy szó sem esett róla, míg én fel nem hoztam. A szemináriumvezető professzor javasolta, ismertessem Nagy Imre elképzelését egy dolgozatban. Mikor elolvasta, meglepődött, és bevallotta, hogy Nagy Imrének is a listán kellett volna lennie, de eddig angolul senki nem dolgozta fel Nagy társadalom és politikai filozófiáját. Szakmailag Nagy ON COMMUNISM[14] cím alatt kiadott írásai a legjobb humanista neo-marxisták írásaival versenyeznek.

Saját tapasztalata alapján, Nagy az 1955-56-ban irt dolgozataiban nem csak egy humanista elvű marxizmust, illetve szocializmust dolgozott ki, hanem elméletben szétválasztotta a pártot az államtól. Míg a Párt Moszkvának való alárendeltségét, illetve a Párt internacionalizmusát elfogadta, az államhatóságot a nemzeti önrendelkezés joga alapján, a magyar történelmi hagyományok, nemzeti sajátságok és kultúra figyelembevételével, a Párttól függetlenül akarta berendezni. Ennek az elképzelésnek egyes elemeit a fenti idézetben is fel lehet ismerni. Tette ezt azután, hogy a moszkvai elvtársaktól elfogadta a miniszterelnöki kinevezést. Ez volt szerinte a kommunizmus fennmaradásának az egyetlen lehetősége.

Igy valószínű, hogy kivégzésében az ‘56-os szerepe csak ürügy volt, elmélete sokkal veszélyesebb volt a pártra nézve, mint amit ‘56-ban csinált. Lássuk tehát, hogy mi is történt ‘56-ban?

Ötven év távlatából az adatok nagy része már elérhető, azonban nem olvastam eddig egyetlen beszámolót, amely a lényeget maradéktalanul tárgyalta volna, annak ellenére, hogy a tavalyi 50. Évfordulóra mindenki, akinek bármi szerepe is lett volna 56-hoz, megírta az írnivalóját. Ezért tehát itt az ideje röviden összefoglalni egy csokorba, amit eddig tudunk 56-ról.

Én doktori disszertációmat 1956-ról írtam, igy részletesen foglalkoztam az akkori eseményekkel, már amennyi részlethez hozzáférhettem nyugaton, ugyanis 1989-ig nem voltam kívánatos személy, és nem engedtek haza. Igy több hetet töltöttem a müncheni Szabad Európa rádió könyvtárában, ami akkoriban a legjobb magyar anyaggal rendelkezett Magyarországon kívül.

Disszertációmban két szempontot emeltem ki: először, ’56 nem egyszerű nemzeti felkelés volt, hanem kultúrháború. A sokkal nacionalistább, de ortodox vallású és kultúrájú románok, szerbek, bolgárok sőt, maguk az oroszok sem lázadtak fel a bizánci kultúrájú elnyomóik ellen, míg a nyugati keresztény kultúrájú kelet-németek, lengyelek, csehek, és persze mi magyarok mind fellázadtunk. A másik szempont az volt, hogy a forradalmat Gerő provokálta ki,[15] hogy megmentse hatalmát, ami egyre gyorsabban csúszott ki a kezéből. Ezt “Gerő gambitnak” neveztem, de eredetileg csupán egy spekulatív következtetés volt, minden dokumentáció nélkül.

Nyilvánvaló volt, hogy a békés fejlemények végül is Gerő menesztésével fejeződnének be, igy egyedül Gerőnek és klikkjének állt érdekében egy drasztikus provokáció, amellyel a fejleményeket meg lehet állitani, illetve visszafordítani, és megmenteni Gerő kezében a hatalmat. Azóta persze több oldalról is találtam dokumentációt, hogy ez igy volt. Legmeglepőbb bizonyíték magától Nagy Imrétől származik, és ez megmagyarázza kezdeti tartózkodását és bizonytalanságát.

Október 23-án délelőtt, miután a diákok a Petőfi Körben már követelték Nagy rehabilitálást, Nagy találkozott négy elvtársával, kiértékelni a helyzetet. A jelenlevő Gimesi Miklós akit Nagy Imrével együtt kivégeztek, beszámolt feleségének a találkozásról, aki elmondta, mi is történt. Gimesi Aliz szerint az elvtársak biztatása ellenére “Nagy Imre hallani sem akart arról, hogy a tüntetésben részt vegyen. Emlékeztetett minket [mondta férje] Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, amely szerint Gerő nagyarányú provokációra készül ellene: szánt szándékkal hagyja a dolgokat egy Poznan szerű felkelésig menni, hogy aztán lecsaphasson az egész pártellenzékre.”[16]

Visszatérve az előzményekre, az ENSZ Jelentés szerint van bizonyíték, hogy a szovjet csapatokat már napokkal 23-a elött mozgósították és megkezdték az előkészületeket a beavatkozásra.[17]

Dr. Tamáska Loránd 10 oldalas beszámolójában szovjet katonaorvosi kapcsolatai mellett hivatkozik egy Kádár Jánossal való beszélgetésre, amelyek szinte megjósolták az októberi forradalmat.[18] Ezekre alapozva, Dr. Tamáska biztos abban, hogy Gerő és az oroszok előre tervezték, kiprovokálták, és robbantották ki október 23-án a forradalmat. Igy, Tamáska szerint 56 nem forradalom vagy ellenforradalom, hanem állam puccs volt:

“1956 októberében … nem volt népfelkelés, sem forradalom vagy ellenforradalom, hanem egy, az oroszok és a Párt által 1955-ben kitervelt, késöbb megszervezett és 1956 október 23-án “céltudatosan” kirobbantott puccs. Egy államcsíny, amelynek azt kellett szolgálni, hogy az országot 15 éve megszállva tartó, gyarmati módra kizsákmányoló orosz csapatoknak ne kelljen kivonulnia és azt követő ‘öt perc múlva’ (Marosán György kijelentése a KB egyik ülésén) ne kelljen a szovjet szuronyokra, tankokra támaszkodó pártnak, politikai rendszernek összeomlani.”

Tamáska felveti a kérdést, hogy honnan szereztek a felkelők fegyvereket, “mert fegyverek és egy kis lövöldözés nélkül nem lehet szavahihető forradalmat csinálni.” Szerinte a fegyvereket először, felsőbb parancsra, a rendőrök adták a lázongó fiataloknak. Azonban más források nagyon érdekes tényt közölnek.

Egy videóra vett interjúsorozat[19] szerint miután az első lövések eldördültek a rádiónál, valaki elkiáltotta, “Menjünk a lámpagyárhoz fegyverekért,” és egy “véletlenül” pont ott álló teherautóhoz vezetett néhány diákot. A “Lámpagyár” valójában szigorúan őrzött fegyvergyár volt. Mikor odaértek, egy öreg nyugdíjas kapuson kívül egy fiatal takarító lányt találtak az udvaron, aki szépen odavezette őket egy raktárteremhez amelynek a bejárata ládákkal volt eltorlaszolva, ahol fegyverek és löszer várta a forradalmárokat. Minden baj nélkül megrakták a teherautót és tértek vissza a rádióhoz a fegyverekkel és lőszerrel. Az interjú folyamán az interjú vezető több alanytól kért erre magyarázatot, de senki nem tudta megmagyarázni, hogy a “lámpagyár” miért állt őrizetlenül. Persze miután a teherautónyi fegyvert és löszért kiszállították, gyorsan kiküldtek egy szakasz katonát a maradék fegyverek őrzésére.

Ez annál inkább is megmagyarázhatatlan, ha csak fel nem tételezzük, hogy minden tervszerint ment, mivel október 21-én “Javaslat a szükséges intézkedésekre” címmel rendkívüli katonai eligazítás történt a budapesti és vidéki helyőrség részére a Honvédelmi Minisztériumban. Az eligazítás programját a honvédelmi miniszter, Bata vezérőrnagy, személyesen jóváhagyta, és fénymásolatban, kézzel irt, de olvasható oldaljegyzetekkel megtalálható az Igazságügy Minisztérium kiadásában megjelent beszámolóban.[20]

Budapesti helyőrség számára nyolc pontot foglalt magába a terv, míg a vidéknek parancsnokságoknak hatot, és külön pontok foglalkoztak a “fegyver, lőszer és robbanóanyag raktárok ellenőrzésével.” A terv szerint állandó rádió riadókészültséget kell tartani, valamint utasított “futár repülőgép és helikopter készenlétben tartásra a budaörsi repülőterén.” Tehát nyilván készültek valamire, amit Dr. Tamáska előre sejtett, és amiről Kádár is tudott, és Nagy Imrét is figyelmeztettek. Az Igazságügyminisztérium jelentése ugyanezt a konklúziót vonja le: “Nem igaz tehát, hogy október 23 váratlanul, tehát meglepetészszerűen érte a hadsereg, illetve a politikai felső vezetést.”[21]

Ez megmagyaráz sok mindent, köztük Gerő provokatív rádióbeszédét október 23-án. és Gerő jugoszláviai látogatását Titónál, akit meg kellett neki győzni, hogy az orosz csapatok tervezett bevonulása nem Tito ellen irányul. Azonban Gerő terve nyilván azon csúszott el, hogy a lengyel eseményekre reagáló magyar fiatalság korábban rendezte a tüntetést, mint amikorra Gerő tervezte. Minden valószínűség szerint Gerő a november 7-i ünnepléseket akarta felhasználni a provokációra, igy október 23-án nem volt kész, de mégis a provokáció mellett döntött, és igy terve visszafelé sült el.

Ez megmagyarázza Nagy Imre óvatos kezdeti hozzáállását, amig nyilvánvaló nem lett, hogy Gerő elvesztette a játszmát. Gerő jelenléte a Forradalom első napjaiban mintegy lidércnyomás nehezedett Nagy Imrére. Rácz Sándor szerint “mikor Nagy észreveszi, hogy nincs Gerő – mert 26-án Moszkvába szökött-, rögtön változásokat eszközöl a kormány összetételében.”[22] Kezébe veszi a külügyek irányítását, közvetlen kapcsolatba lép az ENSZ Titkársággal, es mint magyar nemzeti politikus próbálja menteni, ami menthető, és a nemzet jövőjét új alapokra fektetni.

Nagy tragédiája az volt, hogy feltételezte, hogy Magyarország élhet véres harcok árán kivívott szabadságával illetve függetlenségével, és nem vette figyelembe a Szovjet hidegháborús érdekeit, és Amerika már kialakulóban lévő globális terveit. Sokan a Suezi Csatornával kapcsolatos egyiptomi krízist okolják a magyar kérdés elodázásáért, ami téves magyarázat.

A szovjet terveket a NATO létrehozása befolyásolta. Az osztrák békeszerződés alapján 1956 végén ki kellett volna vonulniuk Magyarországról, amit hajlandók lettek volna megtenni. Azonban mikor a NATO megalakult, azt ellenséges lépésnek tekintették, és elhatározták, hogy benn maradnak Magyarországon. Azonban a békeszerződés szerint ez csak úgy volt lehetséges, ha az országban fellép a fasiszta restauráció veszélye. Igy szükségük volt egy kis fasisztának latszó forradalomra, és akkor maradhatnak, amig a restauráció veszélye fennáll. Dr. Tamáska értesülésé szovjet barátaitól tehát igaz volt. Az Igazságügyminisztérium Sortűz Jelentése az alábbiakban foglalja össze a szovjet tevékenységet: a magyar katonai és politikai felső vezetéshez “hasonlóan gondolkodott a szovjet politikai és katonai vezetés is. A Különleges Hadtest törzse 1956. júniusában parancsot kapott egy ‘rendszerellenes’ megmozdulás leverésére vonatkozó terv kidolgozására. A terv utol­só pontosítását Budapesten Malasenko ez­redes, a Különleges Hadtest törzsfőnöke október 22-én hajtotta végre (Vojenno Isz­toricseszkij Zsurnal 1993. 10. szám).”[23]

Lényegében ugyanezt az információt Malasenko 56-ról és annak előzményeiről irt könyve alapján, csak kicsit bővebben, megtaláljuk a HADTUDOMÁNY című magyar folyóiratban is.[24] Malasenko szerint már 1956 júliusban kaptak utasítást Moszkvából, hogy készítsenek konkrét terveket egy esetleges beavatkozásra. Tyihonov tábornok koordinált a magyar hadvezetéssel, és Malasenko egy vastag kötetnyi információt kapott a terv kidolgozásához. Malasenko pár nap alatt elkészült a papír munkával a közös szovjet-magyar akcióról, “a Magyarország területén a rend visszaállítására. Lascsenko tábornok jóváhagyta a tervet, ‘KOMPASZ’ fedőnév alatt. Az alacsonyabb egységek parancsnokai mind megkapták a beosztásukat és az utasításokat.”[25]

Malasenko szerint, aki mint katonaember, nem volt beavatva a politikai manöverezésbe, a kormány nem alkalmazott megfelelő szigort. Arra számítva, hogy a helyzet tovább romlik, “Lascsenko tábornok október közepén megszakította a magasabb egységek parancsnokainak kiképzését és visszaküldte őket egységeikhez, hogy megtehessék a szükséges lépéseket… Igy állíthatom, hogy azokban a napokban, általában jól voltunk informálva a Budapesten és Magyarországon kialakuló helyzetről. De az események meghaladták elképzeléseinket.”[26]

Ez az utolsó mondat jelentős. Gosztonyi Péter,[27] miután ismerteti a szovjet előkészületeket, az orosz hadvezetést kritizálja: “a szovjet taktika is csapnivalóan rossz volt: páncélos erőkkel kívánták "móresre" tanítani az ellenük klasszikus partizánharcot folytató felkelőket.”[28] Nem a szovjet taktika volt rossz, hanem a szovjet stratégia. Ők nem csatát akartak nyerni a tankokkal, hanem megfélemlítés céljából vetették be őket. Azt hitték, hogy néhány rozoga páncélos megjelenik az utcákon, eldördül néhány puskalövés, es ezzel vége lesz. Lesz néhány kommunista “mártír,” akiket majd nagy pompával eltemetnek, de ami a fő, meg lesz az ürügy a szovjet vezetésnek, hogy továbbra is az országban maradjanak, és Gerőnek, hogy leszámoljon a Nagy Imre csoporttal és visszafordítsa a lazulási folyamatot. De Malasenko szerint “az események meghaladták az elképzeléseiket!”  Mikoján és Szuszlov még október 24-én is optimisták voltak, mikor ezt táviratozták haza Moszkvába: “Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túl becsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erőinket.”[29] Míg 1953-ban a berlini fiatalok a tankok láttán hanyatt homlok szaladtak haza, a Pesti Srácok Molotov koktéllal fogadták a tankokat, és géppisztollyal válaszoltak az AVH atrocitásaira!

Ezért érdemelték ki a pesti Srácok az akkori “szabad világ” osztatlan elismerését, Még a “szabad” Amerika is elismerte hősiességüket, pedig Amerika volt a hibás, hogy a piros pesti vér hiába folyt a pesti utcákon.

Mielőtt tovább megyünk, meg kell említeni egy fontos tényt, ami sokan nem vesznek figyelembe. Röviden, “nem mind arany, ami fénylik!” Nem mindenki volt forradalmár, aki részt vett az 56-os eseményekben. Mint azt Malasenko tábornok is irja, október 23-án, mikor engedélyezték a diákok felvonulását, az MDP utasítottak a párttagokat is, hogy ők is vegyenek részt.[30] Azonkívül, mint az Klepeisz János, a balatonfüredi párttitkár későbbi, bíróság elött tett vallomásából kitűnik, ö a Veszprémi megyei párttitkár utasítására akart “forradalmi bizottságot” alakitani, és a megyei titkár az október 24-én a Veszprém melletti szovjet repülőtérré érkező Szuszlov és Mikojan SZKP KB tagok utasítására adta ki ezt a parancsot.[31] 

Amerika akkor már kialakulóban levő globális “világ kormány” terveinek lettünk az áldozata. Az amerikai politikát, de főleg az amerikai külpolitikát nem a nemzeti érdek hanem a globális, Magyarországon ‘háttérhatalomnak” nevezett csoport érdekei és emberei irányítják, akárcsak nálunk. A külpolitikai célok, legyenek azok a világkormány[32] megvalósítása vagy Izrael támogatása, soha nem képezik, nem képezhetik, a választási kampányok témáját! Az elhallgatott alapfeltevés az, hogy a világbéke Amerikának is jó lenne, és minden, ami ebből következik, csak részletkérdés, legyen az a világkormány, a Kínával való kibékülés, vagy Irak megtámadása. Igy a Republikánus és a Demokrata pártok külpolitikája is csak részletekben különbözik, az alap feltevés és a végső cél ugyanaz, mert ugyanaz a háttér hatalom áll mögöttük illetve felettük.[33] A magyar forradalom elárulása tipikus példája, hogy hogyan, milyen diktatórikusan és alattomosan, a nemzeti érdek és a nép kívánságát semmibevéve működik a háttérhatalom által irányított országok külpolitikája.

A 20. század második felében Amerikának mind a bel mind külpolitikájának megértéséhez el kell olvasni Arthur Schlessinger liberális politikai író Vital Center (Létfontosságú közép) című könyvét.[34] Schlessinger, aki a Kennedy kormányban az elnök “tanácsadója” volt, összegezi az 1949-ben irt könyvében a nemzetközi elit érdekeit képviselő amerikai politikai célokat és terveket. A könyv lényege, hogy a “világ kormány nemes eszméje” addig nem valósulhat meg, amig Amerika és a Szovjetunió nem találkozik a “létfontosságú középen.”[35] Ezt pedig úgy lehet elérni, hogy Amerika belpolitikája mozogjon a szocializmus irányába, a szovjet pedig tisztelje jobban az emberi jogokat. Igy tud a két hatalom kozépen találkozni. Ehhez az is fontos, hogy külpolitikával egyrészt gyakoroljanak nyomást Moszkvára hogy engedélyezzenek több jogot a polgároknak és az elnyomott népeknek, másrészt közben ne ijesszék el túlságosan a Szovjetuniót. Például felhozza Rákosi Mátyást, aki sokkal elvetemültebb mint Peron argentínai diktátor, de Rákosival kesztyűs kézzel kell bánni, ne hogy Moszkva megharagudjon ránk.

 Eisenhower and Dulles külügyminiszter ebben a szellemben árulták el forradalmunkat. Először, a hidegháború szerves részeként nyomásgyakorlás céljából lázitották az elnyomott népeket a Szabad Európa és Amerika Hangja propagandájával, de úgy látszik, akár csak a Szovjet, Amerika is elszámitotta magát: a budapesti események meghaladták Amerika elképzelését is. Mikor lázitásaiknak konkrét eredménye lett, megijedtek és kétségbeesve próbáltak menteni ami menthető volt. Mint alább láthatjuk, Eisenhower elnök utólag magyarázgatta ki magát, hogy nem volt szándékuk fegyveres lázadást kiprovokálni, de akkor már késő volt.

Miután a Pesti Srácok visszaverték a szovjet tankokat, a Kremlin kész volt tárgyalásos alapon kivonulni és visszaállítani függetlenségünket. Washingtonnak legalább három üzenettel kellett, egyre sürgetőbb hangnemben, rábírni Hruscsovot, hogy küldje vissza Pestre a tankokat. Az alábbi pontokat Radics Géza részletesebb ismertetéséből idézzük. [36] 

Annyiban igaza volt Eisenhower elnöknek, hogy Amerika soha nem biztatott “nyílt forradalmat.” Azonban emlékszem rá, hogy 1953 nyarán tett egy kijelentést, hogy ha egy nép ki akarja harcolni szabadságát, Amerika minden erejével (“all our might”) segíteni fog. És ezt az üzenetet Amerika Hangja és a Szabad Európa napokig bömbölte!

A Kremlin már bedobta a törülközőt, mikor Amerika elkezdett üzengetni! Nem attól tartottak, hogy a magyarok nem győznek, hanem attól, hogy mi lesz az amerikai külpolitika dédelgetett globalizációs terveivel, amit akkor még világkormánynak, majd “Új világrendnek” neveztek, ha Magyarország felszabadul a szovjet járomból, és esetleg a többi rabnemzetek is követik a példát, és ne adj Isten, esetleg a Szovjet Birodalom felbomlik. Ha a magyar forradalom győzne, a zűrzavarban sokkal nehezebb lenne megvalósítani a világkormányt, mint egy két pólusú világban. Így a Pesti Srácok és a magyar melósok, a “vörös Csepel” munkásai, beleköptek nem csak a Szovjetunió de Amerika illetve a világkormányt építő háttérhatalom levesébe is. Ezért kellett Amerikának elárulni bennünket. Viszont ez azt is jelenti, hogy a Pesti Srácok és a csepeli melósok nem csak magyar, hanem világtörténelmet írtak 1956-ban. Azonban, ha ez valóban igy van, akkor érthető az is, hogy a háttérhatalom miért gyűlöl és büntet bennünket annyira.

Az árulás ezekkel az egyre sürgetőbb üzenetekkel nem ért véget. A Titón és Bohlen nagyköveten keresztül küldött üzenetek mellett sokkal fontosabb volt az üzenet amit Lodge, az USA ENSZ delegátusa és maga Dulles külügyminiszter a New York-i ENSZ palotában adtak a Kremlinnek: csinálhattok amit akartok, az USA megakadályozza, hogy az ENSZ beleavatkozzon a kommunista birodalom belügyeibe! Igy Eisenhower and Dulles fenti idézett uzenetei teljes harmóniában vannak az USA ENSzbeli viselkedésével. Ezért az alábbi nem lephet meg senkit.

Gordon Gaskill, amerikai újságíró október 28-án érkezett Budapestre, igy volt személyes tapasztalata is, de ami számunkra érdekes, az a 30 oldalas beszámolója, hogy az ENSZ hogyan kezelte az u. n. “Magyar Kérdést.”[42] Általában, ami az ENSZ-ben történik, ha nem is titok, de a végeredményen illetve az elfogadott határozatok szövegén kívül kevés információ kerül a nyilvánosság elé. Azonban a Magyar Kérdés annyira fontos volt, és a folyamat annyira érthetetlen, hogy az amerikai újságíró, miután Magyarországról visszatért Amerikába, egy részletes tanulmányt irt róla. A cikk a Virgina Quarterly, a Virginiai Egyetem irodalmi lapjában jelent meg. A Quarterly Amerika egyik legtekintélyesebb egyetemi folyóirata. Gaskill tanulmánya az egyik legkevésbé ismert mégis a legfontosabb dokumentáció ’56 történetével kapcsolatban, amit történészeinknek részletesen fel kell dolgozniuk.

A tanulmány címe “Egy kudarc menetrendje,” napról napra, óráról órára, sőt, néha percről percre ismerteti párhuzamosan a New York-i és a budapesti eseményeket. Gaskill azzal kezdi, hogy Nagy Imre irodája november elsején az ENSZ életében példanélküli 48 perces távíró összeköttetést létesített a miniszterelnöki iroda és az ENSZ Titkárság közt, készenlétben tartva a vonalat arra az esetre, ha esetleg sürgős üzenetet kellene küldeni. Ez alatt a 48 perc alatt Budapesten történelmi esemény folyt le. Nagy magához kérette Andropov szovjet nagykövetet, közölte vele, hogy ha a szovjet csapatok beözönlése azonnal nem marad abba, az ENSZ-hez fordul segítségért. Nagy nem blöffölt: a vonal nyitva volt direkt a titkársághoz, megkerülve a Rákosi által kinevezett a Dr. Kós Péter néven futó Leo Konduktorov szovjet állampolgárt, a magyar ENSZ delegáció akkori vezetőjét. Mikor Andropov megígérte, hogy nem jön be több orosz katona, a távíró kapcsolat megszűnt.

Majd amikor a szovjet benyomulás folytatódott, Nagy másodszor lépett érintkezésbe az ENSZ titkársággal, ezúttal táviratilag, kiváló angolsággal, beszámolt az újabb csapatmozdulatokról, bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói paktumból, és Magyarország semlegességének elismerését illetve megvédését kérte az ENSZ-tol illetve a négy nagyhatalomtól.

Nagy harmadik táviratkapcsolatában kérte, hogy vegyék fel a magyar kérdést az ENSZ Közgyűlés rendkívüli gyűlésének napirendjére, és Kós-Konduktorov helyett megbízta Szabó Jánost, az ENSZ delegáció első titkárát a magyar ügy képviseletével.

A részletek mellőzésével, három említésre méltó tényt kell kiemelni;

·        A szuezi krízis miatt a nagy káoszban Nagy Imre üzenetei megkésve, néha a tények után kerültek az illetékesekhez, azonban ennek nem volt lényeges szerepe a végeredményben;

·        Dr. Emilio Nuñez -Portuondo a kubai delegátus, aki mint Kuba delegátusa, tagja volt a Biztonsági Tanácsnak, egy kis csoportot alapított, Cassandra Klub néven, akik megpróbálták a magyar kérdést ébren tartani és a napirendre tűzni; és végül, de jelentőségében elsődlegesen,

·        Henry Cabot Lodge, az USA ENSZ delegátusa mindent megtett, hogy a magyar kérdés tárgyalását akadályozza, és a kubai delegátus erőlködését zsákutcába terelje.

Gaskill igy foglalja össze az USA viselkedését:

“…  a kisebbség kereszteshadjárata, hogy az ENSZ csináljon valamit, lelassult és megbukott, mert az USA nem támogatta. Ahogy egyik küldött mondta, ‘Az Egyesült Államok elhatározta, hogy nem megy háborúba Magyarországért, ezért elhatározta, hogy semmit sem csinál.’ A tények igazolják ezt a véleményt, amit természetesen az USA külügyminisztérium tagad. De ez alatt az 58 óra alatt, majdnem minden kivétel nélkül, amikor választás volt a halasztás vagy azonnali intézkedés közt, az USA mindig a halasztásra szavazott.”[43]

Csupán egy példát hadd emeljek ki Gaskill cikkéből. Vitetti olasz delegátus semmitmondó sürgetésére reagálva, hogy az ENSZ kell, hogy csináljon valamit, Dulles képmutatóan támogatta, mondván “remélem, hogy ez az ügy, amely a Biztonsági Tanács (BT) ügyrendjén van, sürgősen ott is marad, és nem leszünk annyira lekötve a Szuezi üggyel, hogy az kizárná Magyarország megsegítését, hogy visszanyerje függetlenségét.” Gaskill erre megjegyzi, hogy Magyarországon és az egész világban, akik nem ismerik az ENSZ működési szabályait, nagy lelkesedéssel fogadták, hogy íme, Amerika mennyire a magyar ügy mögött van! Azonban akik ismerik az ENSZ módszereit, tudják, hogy amig egy ügy a BT elött van, ahol a Szovjetnek vető joga van, addig a Közgyűlés nem veheti az ügyet a napirendjére. A megoldás az lett volna, hogy BT elött való tartás helyett a BT-ben vigyék szavazásra az ügyet, essenek túl a szovjet vétón, és akkor szabad az út a Közgyűléshez, amely egyedül hozhat kötelező határozatot. Az amerikaiak által támogatott olasz javaslat tehát garantálta a további halasztást, semmittevést.

Itt meg kell jegyezni, hogy Gaskill nem tudott a fenti üzenetekről és a Titónak küldött táviratról, igy elemzéséből hiányzik egy fontos elem. Utólag nézve, Lodge “érthetetlen” viselkedése és halogatása nagyon is érthető: az ö feladata volt, hogy megakadályozzon minden esetleges UN határozatot, ami esetleg elrettentené a Szovjet Uniót Magyarország megtámadásától! Még Magyarország semlegességének elismerését, amit Nagy kifejezetten kért, sem tették napirendre, mert akkor nyilvánvaló lenne, hogy a szovjet agressziót követett el!

A tények és a részletek ismeretében Amerika állaspontja rosszabb volt, mint mulasztás. Ez bűnös és cinikus cinkosság, sőt, agresszióra való felbujtás volt. Ezt az amerikaiak is érezték, mert az USA által pénzelt, New Yorkban székelő Magyar Bizottság egyik kiadványa[44] lehozza ugyanezt a Gaskill cikket, de teljesen kicenzurázva, hogy Amerika szerepe ügy tűnjön az olvasónak, mintha Lodge valóban akart volna valamit tenni a magyar ügy érdekében. A Gaskill cikk teljes egészében rajt van Botos László Magtudin honlapján.

Az egész ENSZ cirkusznak annyi eredménye lett, hogy a Kubai delegátus, Dr. Emilio Nuñez-Portuondo és főnöke, Fulgencio Battista kubai elnök, kegyvesztettek lettek Amerika elött, és mikor Battista kormányát Fidel Castro inváziója fenyegette, Amerika, saját nemzeti és ideológiai érdekei ellenére, megtiltott minden fegyver szállítást Battista hadserege részére,[45] igy Castro majdnem minden ellenállás nélkül foglalhatta el Kubát, és Battista menekülni kényszerült 1959 január elsején.

Igy végül is, ami az amerikai kormányt illeti, Kuba elárulásával zárult le a magyar forradalom ügye. Az amerikai nép persze minderről nem tehet, és még ma sem tud róla, és ami a népet illeti minden elismerést megérdemelnek azért, ahogy 1957-ben a kb. 30,000 magyar menekültet, az u.n. Szabadságharcosokat (Hungarian Freedom Fighters) fogadták, akiket az árulás után, árulásuk fedezésére Amerika kormánya nagylelkűen beengedett.

Jelen írás méltó befejezéséül hadd idézzek Nagy már említett politikai végrendeletéből:

Az egész világ látja, hogy a szovjet hadsereg, minden nemzetközi szerződést és szabályt megsértve, töri le a magyar nép ellenállását. Azt is láthatják, hogy hogyan rabolják el egy ENSZ tagállam miniszterelnökét a fővárosból, ezért nem lehet semmi kétség, hogy ez a legbrutálisabb formája a beavatkozásnak. Ezekben az utolsó pillanatokban kérem a forradalom vezetőit, hogy ha tudják, hagyják el az országot. Kérem, hogy amit rádióüzenetemben mondtam, és amiben megegyeztünk a forradalom vezetőivel a Parlament épületben tartott megbeszéléseken, tegyék Memorandumba és forduljanak a világ összes népéhez segítségért és magyarázzák meg, hogy ma Magyarország, holnap vagy holnapután más országok kerülnek sorra, mert Moszkva imperializmusa nem ismer határt, és csak időre van szüksége.[46]

A magyar nemzeti emigráció, minden erejét és befolyását latba vetve igyekezett megtenni ezt és folytatni a nemzetközi fórumokon a forradalmi szellem ébrentartását egész 1990-ig, mikoris úgy tűnt, hogy vége lett az átkozott rendszernek.

Sajnos, nem volt vége, csak átfestették, és ahogy mondják, “a tankok helyett bejöttek a bankok.”