Badiny-Jós Ferenc dr.

EGY MAGYAR ÉDESANYA VÉDELMÉBEN

ÁRPÁDHÁZ

            Ugye így emlékezünk mindig: „Az én drága jó édesanyám”. . . és sokszor – az ősz hajúak már azt is hozzá teszik -- . . . „miért is nem adtam neki több szeretetet az életben”. . . mert az „édesanya” emléke valóban szentség minden ember lelkében.

            Hát egy ilyen édesanyáról emlékeznek ezek a sorok is.  Arról az édesanyáról lesz itt szó, aki a „Szent Királyt”, I. Istvánt világra hozta, és akinek alakját oly förtelmesen mutatta be a világnak az „István Király” című rock-opera, a színpadon is és a leforgatott filmen is. 

            Tudjuk jól, „Szent István” édesanyja az erdélyi Gyula – Árpád házi uralkodó herceg – leánya volt.  Kézai Simon úgy emlékezik meg róla: „A szépségéről és jóságáról ismert királyleány”.  Viszont – a színpadon megjelenik egy kegyetlen „érdekasszony”, aki fiának ilyen tanácsot ad:

            „Győznöd kell a földeken

            És győznöd kell a váraknál.

            Mindenkire szükséged van,

            Ki a trónra téged vár.

            Érdekből vagy számításból

            Mellékes, ha melléd áll

            Istennel vagy Isten nélkül . . .”

            Aztán visszataszító az a látvány, hogy ez a „Sarolta” nem tartja be a hunoknál, avaroknál és az Árpádi – I. Istvánt megelőző – magyar uralkodóknál szokásban lévő azon íratlan törvényt, hogy a legyőzöttekkel és foglyokkal sohasem kegyetlenkedtek.  Ez a „Sarolta” maga elé engedi ugyan a legyőzött és már hősi halált halt Koppány leányát, aki így könyörög, térden állva előtte:

            „Halott atyám add ki nekem

            Hadd temessem el a földbe. . .”

            De István kegyelmet adó szavait semmibe sem veszi és ő – az állítólagos „édesanya” – István édesanya – így ítél, fia akarata ellenére. 

            „Hit szegőnek itt a földön

            Megbocsátni nem szokás

            Koppány testét felnégyeljük

            S várainkra tűzzük fel. . .”

            Pusztulj – vagy meghalsz!

            Az emberben megfagy a „magyar vér” és a lélekből feltör a kérdés:  Talán akaratlanul is – indíttatva – a nézők békességre és szeretetre törekvő és tudatalatti jóságának erejével – így:  „Hát ilyen bestia volt Szt. István édesanya?”

            E sorok írójában is ez ment végbe. . . Aztán következett az elmélkedés.  Népi hiedelmünkben megmaradt a „nagyasszony” alakja, aki a „nagycsalád” édesanyja lehetett és annyi jóság, szeretet tapad ehhez a hagyományhoz, hogy egészen biztosan mondhatjuk azt: a magyar Nagyasszonyok jóságosak voltak és nem ismerték a kegyetlenséget.

            Ezt az elgondolást kiegészítik Dr. Bobula Ida kutatásai, aki „a magyar ősvallás istenasszonya” című fejtegetésében nagyszerűen megtanít minket arra a hitbeli kapcsolatra, amely fenn áll a magyar nép Nagyasszonyai, asszonyai, leányai és az égi Nagy Boldogasszony között.  Bobulától megtudjuk azt, hogy a jövendő édesanya a „Boldogasszony ágyát” fekszi és életét „Boldogasszony tiszteletére” alakítja, mert magán viszi az „isteni kegyelem jelét” és ez a hiedelem tudatosítva maradt a magyar édesanyák lelkében – még a mai napig is.  Kiegészíthetjük tehát eddigi felismerésünket azzal a biztos állítással:  „A magyar édesanyák jóságosak voltak és nem ismerték a kegyetlenséget és még ma is ilyenek.”

            Tehát – e sorok írójánál – az „István a Király” rock-opera Saroltája, aki a magyarországi „hivatalos” történészek felfogása szerint lett így beállítva – sehogyan sem illet bele a magyar néplélekben szent valóságként őrzött „magyar édesanya” képébe. --  A magyar édesanyákban való hit ösztönzése – szinte ellenállhatatlan sugallatként – követelte annak a ferdítését, hogy létezett e Szent István édesanyaként egy ilyen kegyetlen „Árpád házi” édesanya, vagy a magyar lelkek rontására kiagyalt hazugság, krónikánk által „szépségéről és jóságáról „ ismert, Saroltának ily bestiaként való bemutatása?

            A hiteles történelmi kútfők az alábbi tényállást rögzítik:

1.      A XIII. századbeli Varsói Krónika így ír Gyejcs-ről (Géza).  István apjáról:

n      „Jesse accept uxorem de regione Poloniae, de ciuitate Cracouia, sororem Neschonis ducis nomine Ithlegidam.”  -- mondja a XIII. században szerkeztett Vársói Chron.  Hungarorum, Endlichernél e. h. 651.

n      „Gyejcs feleséget vett Lengyelországból Krakó városából, Meskó dux növérét, kinek neve Etlegida volt.”

2.      A Sziléziai Krónika ugyan erről így tudósít:  --„ Anno domini 971. dux Mesco baptisatust est.  Iste Mesco habuit sororem nomine Adelhaidem, quam Jesse rex Ungariae accepit in uxorem, quae cum esset christiana, virum suum Jesse convertit ad fidem Christi”, -- írja a XIV. századi Breve Chronicon Silesiae, stenzelnél Scriptores rerum Silesiacarum.  I. köt. 33. 1.

„Az Úr 971. évében Mesco dux megkeresztelkedett.  Ennek a Mesconak volt egy Edelhaid nevű testvére, akit Gyejcs magyar király feleségül vett, aki keresztény lévén férjét Krisztus vallására térítette.”

3.      Ez a „Mesco” a kereszténységben „Miciszlav” nevet kapott (hasonlóan Vajk – István változathoz).  Róla írják a lengyel krónikák és Cromer is a következőket: „Adulto pater . . . uxorem accepit Juditham Jessae Ungarorum principis affinis sui filiam ex priore uxore susceptam.  Nam ea mortua sororem ei suam Adelhaidam Micislaus in matrimonium collocarat.” – (Historia Poloniae II. könyv 3. fej.)

„Az apa felnőtt fiának feleséget szerzett, Gyejcs magyar királynak, rokonának, Judith nevű leánya személyében, aki annak előző feleségétől született.  Mert annak halála után testvérét Adelhaidot – Miciszlav vele összeházasította.”

            Ez utóbbi adat, melyet a lengyel krónikából idézünk, perdöntő formában bizonyítja azt, hogy Géza első felesége volt „a szépségéről és jóságáról ismert” Árpád házi Sarolta. (A régi írásokban SAR-AL-DU . . . jelentése . . . királyi szülött.)  És a második feleség a lengyel Adelhaid, aki István és Koppány összeütközése korában él, mint Géza (Gyejcs) özvegye. 

            Nézzük meg ennek Adelhaidnak az egyéniségét is, ide írva a róla írt hiteles történelmi adatokat.  Idézzük Thietmar püspök korabeli levelének idevonatkozó részét: 

            „Uxor autem ejus Beleknegini id est pulchra domina slavonice dicta supra modum bibebat, et in equo more militis iter agens quendam virum iracudie nimio fervore occidit.  Manus hacpolluta fusum melius tangeret, et mentem vesanam patientia refrenaret.”  -- Thietmari Chron. VIII. könyv. 3. fej. Pertznél e. h. III. köt. 862. 1.

Magyar fordításban: „Feleségét (Gézáét) pedig Belekneginek, vagyis szép úrnőnek mondták szlávul, aki szerfölött sokat ivott és katona módra lovagolva, utazás közben egy férfit, haragjában túlzottan felhevülve, megölt.  Jobb lenne ha ez a megfertőzött kéz inkább rokkával (fonószékkel) foglalkozna és a megbomlott agyat türelemmel fékezné.”

            Géza özvegye tehát a lengyel Adelhaid volt és I. István „drága jó édesanyja” – az Árpád házi Sarolta (Saraldu) – már régen az igazak örök álmát aludta akkor, midőn a Koppány féle szabadságharc kirobbant.  Tehát a rock-operába Sarolta helyére be kell tenni a „részeges, dölyfös és emberöléstől sem irtózó” , lengyel Adelhaidet és akkor megérthető, hogy tőle és nem „Szent István” édesanyától származik a . . . felnégyelni . . . felnégyelni parancs.

            Ennyit kívántam mondani annak a magyar királynak édesanyáról, akit a Romai Katolikus vallás egyik szent éneke

            „. . . Ahá! Hol vagy magyarok tündöklő csillaga?” . . . fohásszal hív segítségül. 

Itt pedig ismét kell kérdezni valamit.  Hát senkinek sem jutott eszébe, hogy „a magyarok tündöklő csillagát” világra szülő édesanya nem lehet olyan, mint amilyennek az otthoni . . . „hivatalos történészek” (jelen esetben Kristó Gyula és Nemeskürty István) hirdetik?  És miért hirdetik Saroltát „iszákosnak és kegyetlennek”, amikor a történelmi adatok ezt nem ő reá, hanem a második feleségre – a lengyel Adelhaidre – bizonyítják?  Az otthoni „hivatalosok” nem tudták megtalálni azokat a külföldi krónikákat és forrásmunkákat, melyekre e sorok írója hivatkozik?

Válasz csak egy lehet e kérdés-komplexumra.  A mai otthoni „hivatásos” történészek folytatják az idegenek általi hamisításokat.