Dr. Bobula Ida

 

AZ ARARÁTI NÉPEK

 

 

Aki végigolvas néhány száz kötetet a világ legtekintélyesebb történetíróinak tollából, azt a különös benyomást kapja, hogy a fehér embernek, már az ókorban is csak két jó, tiszteletreméltó családja volt: az indoeurópai és a sémita. Voltak ezeken kívül eső népek is, akikről néha szólni kell; úgy jellemzik őket, hogy „non-semitic and non-indoeuropean”. (Lásd pl. Cambridge History.) Ezekről majdnem mindig egy kis fanyarsággal, kedvetlenséggel szól az európai (nyugati) történetírás. Gyanús, bizonytalan eredetűek, ellenszenves jelleműek, ha lehet róluk valami - valóságos vagy koholt rosszat mondani, az hangsúlyosan elmondatik.

Mégis beszélni kell róluk, mert nem lehet elhallgatni, hogy az első, ismert, magas emberi civilizációt egy ilyen nép, a sumír teremtette meg. Hasonló volt a gazdag kultúrájú, szomszéd élamita nép is. Újabb ásatások nyomán, úgyszólván napról-napra bontakozik ki a feledés homályából a felső-mezopotámiai hurrita nép és annak fontos szerepe a Kr. e. második és első évezredben. Létezésükről nem régóta tudunk. Első nyelvemlékük 1886-ban lepte meg a tudósokat. Azóta a régészek megtalálták nyomaikat szerte Mezopotámiában, Szíriában és kiderült, hogy a Mitanni királyság nyelve éppúgy hurrita volt, mint a Manni népé, vagy Hannigalbaté, vagy az Urartu királyságé, mint azelőtt Vannic nyelvnek hívtak. Tömegesen éltek hurriták Ugarit városában, Szíriában, ahonnan a sumír írásjegyekről lerövidített, első valódi betűírás előkerült.

A hurriták közvetítették a régi sumír kultúrát nyugat felé. Sok hurrita nyelvemlék került elő a hettita főváros romjaiból. Népmorzsalékok helyett, lassan kialakult egy nagy nép emléke, amit már nem lehet foghegyről elintézni, hiszen van tényszeretet is a világon.

Sumírok, élamiták és hurriták valószínűleg különböző nyelveket beszéltek. Jóeszű gyermekek manapság is kitalálnak különböző nyelveket, melyeket csak egy-egy beavatott csoport ért. Az emberiség hajnala idején így keletkezhettek új, különböző nyelvek. Sok példa van rá, hogy fajilag rokon és egymáshoz közel élő indián-törzsek, vagy ázsiai szigetlakók teljesen különböző nyelveket beszélnek. De elgondolkoztató a tény, hogy úgy a sumír, mint az élamita és a hurrita nyelvek agglutináló szerkezetűek: egyik sem ismer nemi megkülönböztetést a nyelvben (nincs „she” és „he”, csak „ő”) - úgy mint a magyar. Ez megfelel a nyelv mögötti világnézetnek. Mindhárom nép egalitáriánus és nőtisztelő volt. Az élamitáknál nőágon öröklődött a királyság.

Nem ismerjük a nyelvét egy nagy mezopotámiai népnek, a lótenyésztő kassitáknak. Királyaik háromszáz éven át uralkodtak Babilonban és ez annak a városnak legbékésebb és legboldogabb kora volt.

Voltak tudósok, akik régóta érezték, hogy hasznos lenne, a rend kedvéért, összefoglalni egy közös névvel a régi Nyugat-Ázsia, nem-semita és nem-indoeurópai népeit. Ilyen kísérlet volt a ^„jáfetita" név.[1]  De ennek eredendő hibája, hogy kizárja az indoeurópaiakat, akik köztudomás szerint, Jáfet utódai. Még gyengébb a következő propozíció: „Asianic".[2]

Az utóbbinak két eredendő hibája is van. Az egyik: ha az ázsiai népekről beszélünk, nem hagyhatjuk ki a két óriás-népet, a kínait és az indiait. A másik: van a szónak bizonyos ellenséges hangzása. Amikor az amerikai tengerész szereti a sárgabőrű embertársát, akkor „Asian"-nak hívja. De ha megharagszik rá, akkor „Asiatic” vagy „Asianic” néven káromolja. Ezt se vállaljuk. Orosz részről propagálták nemrég a „boreal” elnevezést, ami hasznos lehet, ha így hívjuk egész Eurázsia népeit, de ez a mi szempontunkból nem segítség. Ezért ajánlom az araráti népek elnevezést, a régi Nyugat-Ázsia nem-sémita, nem-indoeurópai, fehér fajú népei közös nevéül.

Nagyon valószínűnek látszik, hogy ezek a népek mind abból az őscsoportból származtak, mely a nagy vízözön után, az Ararát óriáshegy alatti vulkánikus tüzektől fűtött területen élt, egy még hideg világban. Itt fejlődhetett ki az a kultúra, amelyet már magukkal vittek, amikor folyóikon távolabbi vidékekre ereszkedtek, kátránnyal bélelt kosaraikban. Mert az Ararát, a hármas hegy vidékéről négy folyó ment négy tenger felé. Sémitáktól, chamitáktól és indoeurópaiaktól eltérően, az araráti népek sokáig ragaszkodtak az araráti vízrendszer vidékéhez.

Az ókornak kultúrateremtő nagy népei megfogytak, éppen azért, mert békés, toleráns természetűek voltak. Szétszéledtek az akkori világban, elvesztették városaikat, királyságaikat, nagy hagyományaikat. De egészen soha el nem pusztultak, csak elrejtőztek, mint földalatti utakon a hegyi patak. Időnként új neveken, előtörtek. Ilyen előretörő rokon nép lehetett a párthusoké, mikor már a homok rég belepte a sumírok, élamiták, hurriták emlékét Mezopotámiában. De a méd-szittya utódokból lett párthusok hatalmas birodalmat építettek, mely századokon át sikeresen versenyzett Rómával és csak a belviszály dönthette meg.

Ilyenek voltak a hunok, az avarok. Ilyen a törökség.

Előtörő patak volt az Etelközből indult nemzet is, mely nincsen egyedül. Csak meg kell keresni a rokonlelkű nemzetek kezét. Sokan vagyunk. Törökök, észtek, finnek, vogulok, osztjákok - talán a baszkok, a kurdok is és olyan néptöredékek, akiknek ma a nevét sem tudjuk, de megismerhetjük őket arról, hogy szeretik a szabadságot.

 

 

SZABARTOI ASZFALOI

 

 

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár megírta az Európában akkortájt (a 10. század derekán) megjelent magyarokról, akiket ő türköknek nevez, hogy régebben, „valami okból Sabartoiasphaloi volt a nevük”. Ezt az információt, sok más között, ő nyilván a Bizáncba látogató magyar követektől szerezte.

Az újabbkori magyar történetírók fantáziáját természetszerűleg foglalkoztatta ez a különös név és igen sokan próbálkoztak a megfejtéssel, hosszú idő óta. A magam idejében, én is. Azóta jönnek újabb magyarázatok és némelyiknek elküldésével megtisztelnek a szerzők.

Mindenkit szeretek és becsülök, aki, ahelyett, hogy dollárokat hajszolna, a magyar őstörténet problémáival törődik. Az ilyen küldeményeket szeretném egyenként melegen megköszönni a küldőknek, de postám akkorára nőtt, hogy ez lehetetlen, Itt kérem a küldőket, hogy ne vegyék rossznéven, ha elmarad a személyes válasz és köszönet. Hogy írta Arany János Rozgonyi Piroskája, öreg korában? „A kezem nem bírja...”

Nemrégiben érkezett Hallay István előadásának. szövege. Érde­kes. De meg kell hogy bocsássa nekem Hallay István, hogy továbbra is jobbnak tartom a saját megfejtésemet. Azt hiszem, mindnyájan a magunkét szeretjük. Én nem csak azért, mert az enyém, de azért is, mert egyszerű.

Már a múlt századi megfejtők sejtették, hogy a túl hosszú görög szó két szóból tapadt össze, másolók hibájából. Tehát, ketté kell vágni: Sabartoi és asphaloi. - két többes szám. Pedzették azt is, hogy a sabartoi-ban az ókori történelemben közismert szabír-hunok neve lappang. A nehézség a szóösszetétel második tagjában rejlett.

Ezt nem sikerült megfejteni. Voltak találgatások, de nem sok értékük volt.

Abból indultam ki, hogy Konstantin görögül írt, tehát az asphaloi valószínűleg görög szó. A szókezdő „á” valószínűleg fosztóképző. Tehát keressük: mit jelentett a sphalos! Hiába böngésztem végig három görög szótárat, míg a negyedikben megtaláltam, amit kerestem.[3] A sphalos nehéz fatönk volt, amihez a börtönökben hozzábilincselték a foglyokat. Asphalos tehát azt jelenti, hogy „bilincstelen, szabad”.

Közismert dolog, hogy a legkorábbi sumír időkben, és azután is egy ideig, Észak-Mezopotámia neve volt Subartu (SU-BAR szabad).  Nyilván azért, mert a civilizáltabb, déli vidéken szorosan városállamokba szervezetten éltek az emberek, míg fent a hegyvidéken senkit sem kergettek csatornát ásni, templomot építeni, nem jött adószedő, - az emberek szabadon éltek. Subartu a szabad Föld volt. A lakosok utódai ragaszkodtak a szabír névhez és gondolathoz.

A Bizáncba küldött magyar követek is - feltehetően - nagyobb nyomatékkal hangsúlyozták, hogy ők szabad emberek, barátságot és szövetséget ajánlanak és nem meghódolást. Már Konstantin előde, Leó császár is megírta róluk, noha nem szerette őket: „Ez egy szabad nép”. Amennyire fontos volt a magyar követeknek, hogy hangsúlyozzák követségüknek ezt az aszpektusát, annyira érthető, hogy ezt a bizánciak nem szívesen hallgatták. A magyar követség magyarázta, hogy ők mindig szabad emberek voltak, amit a régi nevük, a Saharroi bizonyít, és ehhez világosság okáért hozzátették a görög fordítást: asphaloi. Konstantin kissé fanyarul és unottan jelenti ezt, híres mondatában: „Valami okból".. A későbbi leíró egyáltalán nem értette, vagy szándékosan félre akarta érteni a magyarok függetlenségét erősítő mondatot. Így egybeírta a két szót és megszületett az érthetetlen, torz név, a Sabartoiasphaloi.

Ezt a magyarázatot én megadtam a negyvenes évek végén írt és 1951-ben Washington D.C.-ben kiadott Sumerian Affiliations könyvem 165. oldalán. Ajánlom mindazok szíves figyelmébe, akik a problémával foglalkoznak. Jó munkát!

 

 

 

 

TRANSZKAUKÁZIA - AZ ŐSEMBER SZÁLLÁSHELYE

 

 

 

(Gondolatok Gábori Miklós: Ala-Tau - Ararát című könyvének olvasása közben - Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.)

 

Ritka öröm ilyen jó és érdekes útleírást olvasni, számunkra fontos, távoli helyekről, ahová soha el nem jutottunk és valószínűleg el sem jutunk.

A magyar őstörténet szempontjából érdekes, ázsiai régészeti lelőhelyek, az amerikai magyar kutató számára gyakorlatilag megközelíthetetlenek. Ázsiai útleírásunk kevés van és ami van, az jórészt elavult.

Gábori Miklós Budapesten él és hivatásos ősrégész, a javából. Felesége is régész; mindketten a paleolit, a legrégebbi kőkor egyegy szakaszának a szakértői. Miklós Budapesten és Franciaországban, az ősember klasszikus hazájában készült kutató munkájára. Kapcsolatba került sok, különböző nemzetiségű régésszel, akik a Szovjelunióban élnek és akik meghívták kutatásaikhoz. Többször járt Oroszországban; ez a könyv hatodik útját írja le - a laikus közönség részére, őszintén, kedvesen, mulatságosan.

Amint a kettős cím is mutatja, a könyv két karéjra oszlik, két nagy tájegységet ismertet: az Ala-Tau hegység nevével jelzett Parnírvidéket és az Ararát nevével jelzett Transzkaukáziát.

A Pamír-vidék a Szovjetunió délkeleti csücske, ahol már közel van Afganisztán, Pakisztán, sőt Kína is. Gábori és felesége 1976-ban vendégei voltak annak az expedíciónak, melyet egy orosz régész vezetett, a hegyek közt nemrég felfedezett sziklarajzok feltérképezésére.

Az expedíció Taskendből indult. A vidék az ősi Közép-Ázsia; híres városai: Bokhara, Szamarkand. Itt nyargaltak valaha a keleti hún hadseregek, itt viaskodtak a kínaiakkal. A sziklarajzokat, persze, minden városi kényelemtől nagyon távol, nyaktörő vad sziklák között, néha elképesztően keserves körülmények között kellett megkeresni; de sikerült nyomukra jutni és a rajzokat lefényképezni.

A könyv második része az, amit magyar részről még sokkal érdekesebbnek találok. Az Ararát név nem szorul magyarázatra, arról már az elemi iskolában hallottunk. Gáboriék útjának második részét már ez a csodálatos hegyóriás ragyogja be. Szerzőnk elmondja, hogy Grúziában, Örményországban a városok, Tifilisz, Jereván, egészen európai jellegűek. Itt ősi nemzetek őrzik nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat és testvéri szeretettel árasztják el a magyar vendégeket A folyóvölgyek paradicsomi termékenységű tájak, a hegyvidéken pedig hatalmas mezőkön, kilométereken át olyan bőségben hevernek a legrégibb kőkor emberének jellegzetes eszközei, hogy nem lehet kikerülni őket.. Soha senki sem fogja múzeumokba gyűjteni ezeket - nem léteznek akkora múzeumok! Az Aragac hegység egy ilyen keskeny és eszközökkel túlzsúfolt talajú völgyében felteszi. Gábori a kérdést: „Hogy mit keresett itt az ősember? Azt nem tudom!”

Hát tudni én sem tudom, de sejtem. Ülvén a sokszor kicsúfolt karosszékben, oda is írtam a könyv margójára a választ: Meleget! Az Ararát maga is kihűlt vulkán, és vulkán volt az Aragac is.

Az egész vidék még ma is vulkánikus jellegű, itt-ott még vannak meleg források, bitumen kutak, - olvasom régi útleírásokból. Kétszázezer év előtt még valószínűleg több volt. Egy-egy eljegesedés idejében egy meleg forrás egy szűk völgyben, az életet jelenthette annak, aki családjával a közelébe juthatott és a közelségért valószínűleg gyilkoltak az obszidián kések.

Gábori írja, hogy ezt a fantasztikus lelőhelyet ötven éve nem látta szakember. Írtak ugyan róla, de nem hitték el, hogy a kőeszközök pontosan ugyanolyan típusúak, mint a Franciaországban előkerülő legrégebbiek, keverve későbbi típusokkal, de Gábori azt mondja, hogy ő tudja, mert látta őket. Ezen az Ararát-vidéki helyen 2-300 ezer éven át élt, lakott és készített kőeszközöket az ember.

Én, mint olvasó, igen örülök annak, hogy a Gábori házaspár és kísérőjük, egy szál örmény régész-barátjuk, Benik, látták és leírták. A régész házaspár alapproblémája az a kérdés volt: honnan népesedett be az őskorban Közép- és Kelet-Európa erdős és steppe vidéke? Erre vonatkozó véleményét Gábori a könyv 269-83 oldalain fejti ki, és az összefoglalható egy szóban: Transzkaukáziából. Grúziában és Örményországban a bibliai folyók földjén van az oroszországi ősember-lelőhelyek túlnyomó része. Gábori szerint, amivel én teljesen egyetértek, itt volt az ősember, a legrégibb Homo Sapiens első szálláshelye. Hogy innen milyen úton kerültek a világ más tájaira, azt illetőleg sejtéseink lehetnek; a bizonyítást majd rá kell hagynunk a jövő század régészeire.

Azért is figyelemre méltó ez a komoly szakvélemény, mert az utóbbi évtizedekben megint kísért, új formában, a múlt században erőltetett, helytelen gondolat, hogy az ember a majomtól származik. Már reméltük, hogy ezt az afrikai majmot kidobtuk az ajtón! Most próbál visszamászni az ablakon. Modern istenhívő embernek nem esik nehezére elhinni, hogy az úristen evolúció útján teremtette az embert. Ennek rokonai nem csak a majom, hanem a madár, a hal, a káposzta és a búza is. Ezekkel lehettek közös őseink, de nem ezektől származunk. Őseink a kőbaltás ősemberek voltak, az Ararát alatt.

A tudományos szakkönyv, amelyben Gábori elgondolásait, tapasztalatai :Napján, összegezte: Les Civilizations du Palelolithiqúe moyen, entre les Alpes et l'Oural. (Budapest, Akadémiai kiadó, 1976.) - Ezt, sajnos nem tudtam megszerezni. De biztos vagyok benne, hogy a népszerű könyv hasonlóan tanulságos. Fiatalos, kedves derű árad belőle és rengeteg információ arról, hogy milyen a mindennapi élet egy óriási birodalom egymástól nagyonis távol eső pontjain.

Aki ezt a könyvet elolvassa, a jó fényképész páratlanul éles képsorozatából ismeri meg a jelenlegi Közép-Ázsia és Transzkaukázia városait, hegyeit, vizeit és embereit. Uzbégek, kirgizek, tadsikok, baskírok, kollégák házai, élete és gondolatai kerülnek emberközelbe. De érdekesek a kirgiz vasúti munkás gondolatai is. Becsületesen gyűjti Gábori az adatokat, de nem kendőzve a tényt, hogy az adatgyűjtést emberek végzik, emberi gyarlóságaikkal és a szelíd humor aranyporát szórja a könyvben szereplő színes emberiségre. Színeket és szépségeket rögzít, sokkal tehetségesebb tollal, mint legtöbb jelenkori szépírónk. A magam részéről hálás vagyok a könyvért Gábori Miklósnak.

URARTU

  

A coloradói egyetem szellemes és cinikus antropológus tanárától hallottam, hogy a világ régészet-tudománya olyan, mint a részeg ember, aki a gázlámpa alatt négykézláb tapogatta a földet és egy részvétteljes járókelő kérdésére azt felelte, hogy az inggombját keresi. „No és itt vesztette el?” - kérdezte az emberbarát. „Nem itt” - válaszolta a részeg, - „de itt jobb a világítás”.

Ezzel illusztrálta tanárunk a tényt, hogy az archeológusok többnyire ott kutatnak, ahol ezt barátságos nyugati hatalmak pártfogásával tehetik és hogy Ázsia óriási területei régészetileg ismeretlenek és még sok meglepetést hozhatnak ha egyszer nem csak sírrablók ássák fel azokat, hanem régészek is.

Néhány év előtt végigbámulta Amerika nagyvárosainak népe az Oroszországból idekölcsönzött szkíta kincsek kiállításait. Ezeknek javarésze is sírrablásból származott, ami meglátszott a katalógusok tévelygésein is.

Nemrég kaptunk közléseket Thailandban (a régi Sziám) tíz év óta folytatódott ásatások eredményeiről. Ronald Schiller népszerűsítő cikke a Readers Dígest 1980. augusztusi számában arról igyekszik meggyőzni az olvasókat, hogy a civilizáció bölcsője nem Mezopotámiában, hanem Sziámban ringott. Szerinte a mezőgazdaság, cserépművesség és fémművesség terén az őssziámiak időben megelőzték a mezopotámiai araráti népeket, tehát a sumírokat.

Egy század óta tudjuk, hogy a világ első ismert magas kultúrája a sumíroké volt. Azóta folyik az irigy szellemi proletárok igyekezete, hogy megtépjék a sumírok babérjait. Még magyar írónő tollából is olvastunk cikkeket ilyen címmel: „A sumírok találták ki az írást vagy sem?”

Az a nagyon komoly tudós kutató, akinek munkájára fenti írónőnk hivatkozott, Deníse Schmandt-Besserat sohasem írt le ilyen pökhendi mondatot. Az apró agyagkockákat, golyókat kutatta, melyek segítségével vagyontárgyaikat, főleg állataikat tartották számon a Közel-Kelet népei, nagy területen, az írást megelőző időben. Könnyen elképzelhető, hogy ez a módszer vezetett az írás feltalálása felé. Azonban, ha valaki a birkát jelentő rajzot cserépedényre karcolja, az még nem magas civilizáció. Ha valaki a teremtés-mondát vagy az istennő himnuszát hagyja, cseréptáblára írva az utókorra, az igen, az már írás, és magas civilizációi. Ezt értsék meg Sziller Ronald és társai.  Roppant érdeklődéssel fordulunk a sziámi régi kultúra dokumentumai felé, de amíg a szép cserepek és fegyverek mellől hiányzik a valódi írás valamelyes  nyoma, addig a sumirok elsőségét nem lehet  kétségbe vonni. 

A sumír nyelv őse a magyar nyelvnek, ezt aki a kérdéssel előítélet nélkül alaposan foglalkozik, nem fogja kétségbe vonni. Nehezebb kérdés: hogyan került egy araráti nyelv az Eufratesz partjáról a Duna partjára? Az elmúlt harminc év folyamán ezen a kérdésen tűnődtem.

Azt hiszem, hogy a végleges választ csak a jövő század Nyugat-Ázsiában folytatandó ásatásai fogják megadni. Előmunkálatokat azonban végezhetünk, kereshetjük az ókori állomásokat, ahonnan, valószínűleg hoztak hatásokat a magyarság ősei. Vigyázzunk azonban, ne próbáljunk egyszerű, egyenes vonalat húzni, mert nem lehet.

Kazáriában és vidékén hét törzs ismerte fel összetartozását és egyesült Etelközben. Különböző történelmeket hoztak. Ezeket külön-külön kell majd lenyomoznunk, szem előtt tartva egy lényeges alaptételt: magyar őstörténelem nem egy van, hanem legalább hét.

A legutóbbi évtizedekben bontakozott ki a feledés homályából egy magas nyugat-ázsiai civilizáció képe, mely minket magyarokat kell hogy érdekeljen: az urartui királyságé. Ez a Kr. e. első évezredben virágzott, az Ararát hegyvidékén, azon a paradicsomi földön, ahonnan a Tigris és az Eufrátesz folyók erednek. Földjén jelenleg Szovjet-Örményország és Törökország osztoznak. Fővárosuk a térképen könnyen megtalálható Tushpa, a Van-tó partján állt.

A főváros hatalmas romjai állnak, bár évszázadokon át rombolták őket a kincskeresők. Tudálékos középkori írók elterjesztették a mesét, hogy a várat a legendás asszír királyné, Semiramis építette. Az újabban tömegével előkerült ékírásos feliratok kétségtelenné tették, hogy a várat Urartu királyai építették.

A régebbi kutatások története hosszú és szomorú. Ma már török és orosz régészek vezetésével folyik a szakszerű feltárás melynek adataiból lassan kibontakozik az ókor egyik legrokonszenvesebb népének büszke emléke.

A nyelvet, melyet beszéltek és felirataikban ránk hagytak, eleinte Vanni nyelvnek nevezte a tudomány, majd az asszír történelmi feljegyzésekben ismert urartui elnevezést használták. Ma már nyilvánvaló, hogy nyelvük a Közel Keleten sokfelé beszelt hurrita nyelv egyik változata.

A hurriták a sumír civilizáció örökösei és közvetítői voltak.

Míg a sumirok homokos és mocsaras vidékén nem volt alkalmas állat a ló, az urartui nép jellegzetesen lovag nép volt.  Talán az első kőbe vésett emlék, mely a ló teljesítményét örökíti meg, Urartuban van:  feljegyzi, hogy ezen a helyen  a Fejedelem lova 11 métert ugrott!  Gyönyörű, bronzba öntött lófejet és sok lószerszámot is találtak a régészek. 

Az araráti völgyek termékeny földjén búzát, árpát, kölest termeltek. Kerteket, gyümölcsösöket és szőlőket létesítettek: Igen nagy mennyiségű bort termeltek, roppant cserépedényekben tárolták. Olajsütő helyiségeik voltak. Tartották a legkülönfélébb háziállatokat: kétféle juhot, merinót is. Textiljeik híresek voltak. Találtak textilmaradványt, mely a gobelinszövés technikájával készült. Fémművességük magasrendűségét csodálatos fém holmik tanúsítják. De csontfaragásokat is készítettek és voltak zeneszerszámaik is. Volt saját hieroglif írásuk. De fontos ünnepélyes célokra a nagy mezopotámiai ékírást használtak, melyet a sumírok fejlesztettek ki és később az asszírok standardizáltak.

 

 

 

 

Urartui katonák korai képeit ismerjük a híres balawati bronzkapuról. Térdígérő, rövid ujjú tunikát viseltek, széles övvel, íjjal, lándzsát és apró, kerek pajzsot. Sajátságos, hegyes sisakjaik mintáját jóval később ellesték és átvették ellenségeik, az asszírok. Ennek a hegyes sisaknak formája nagyon hasonlít az Árpád-sisakéra - ezzel a kérdéssel érdemes lenne fegyverszakértőknek foglalkozniok.

Mikor az első asszír feljegyzések urartuiakat említenek, a Kr. e. második évezred végén, akkor úgy látszik, hogy ezek a hegyekben elszórtan élő apró fejedelemségek népei, melyek idővel egyesülnek a közös asszír ellenség ellen. Országukat saját nyelvükön, Biaini földjének nevezték. Ez a név még megfejtetlen. Azt sejtem, hogy egy védő-istennő neve. Szeretném feltenni a kérdést: honnan kerültek elő ezek a kis fejedelemségek. királyságok? Nem lehettek-e töredékei annak a második évezredben virágzott és az évezred második felében a hettiták állal elpusztított Mitanni királyságnak, mely az ő hegyeiktől kissé délebbre terült el? A Mitanni királyságot is az Eufrátesz öntözte és virágkorában az egyiptomi fáraókkal volt szövetségben és rokonságban. Akiknek a mitanni király hurrita nyelven írt levelet? Nagyon valószínűnek tartom, hogy az elpusztított Mitanni menekültjei vitték északra az ott megtalált hengeres pecsétnyomóikat és egy fejlett politikai egység hagyományait.

Úgy látszik, hogy a Kr.e. 9. század vége felé sikerült egy karizmatikus dinasztiának egyesítenie Ararát szétszórt népét az asszír hatalom ellen. Megható és csudálatos küzdelem kezdődik ezzel, három évszázados küzdelem, melyben Urartu hős népe világtörténelmi feladatot teljesít, - saját élete árán.

Sokan megírták már, hogy az asszír birodalom a világtörténelem legförtelmesebb zsarnoksága volt és világuralomra tört. Kegyetlen királyok zsákmányleső kalmárnépe és zsoldos serege került szembe a derűs szőlőhegyek szabadságszerető népével. Urartu népe megakadályozta azt, hogy Asszíria meghódítsa az ismert világot.

A háborúk váltakozó szerencsével folytak. Urartu győzelmei hosszú időre békét jelentettek. Tehetséges királyok városokat, erődöket építettek. Ilyen királyi alapítás volt Erebuni, ma Eriván (Jereván), Armenia (Örményország) fővárosa. Ettől nem messze épült Teishebani, a Teisheba istennek szentelt város. (Mellékesen ugyanezt az istent klasszikus hurrita nyelven Teshubnak hívták, mindkettő emlékeztet a sumír Dumuzi: Suba-pásztor-isten nevére és valamennyi a magyar Csaba névre.) Az urartui istenség feleségének neve: Huba.

Azonban változván a hadi szerencse, Tiglath Pilesar asszír serege megverte Kr. e. 743-ban az Arpad vára melletti csatában Sarduri urartui királyt. A szövetséges Arpad várát is feldúlták az asszírok. Hanem az urartui elszánt vitézség mégis kimerítette az asszír zsarnokságot, mely a következő században összeomlott és eltűnt a föld színéről.

Az urartui nép teljesítette hivatását. Néhány évvel még túlélte ellenfelét, de azután maga is kivérezve, elesett a médek fiatal népének támadása alatt.

Az urartuiak pedig elmentek Teisheba istenük útjára, a Tejútra. Mert ez a pogány istenség a sumírok óta a feltámadás istene volt.

Melegen ajánlom elolvasásra Boris Piotrovsky orosz régész Urartu című könyvét. 1970. Nagel. Genéve. - Elfogyott megvenni úgyszólván lehetetlen, de némely könyvtárban megvan. Gazdag illusztrációi csodálatosak. A könyvet francia fordításban is kiadták, ezt éppoly nehéz megszerezni, mint az angolt. De érdemes utána járni. Jó bibliográfiát is ad.