Wess Roberts

 

Atilla, a modern (II.)

(Részletek)[1]

 

V. Fellángolnak a belső harcok: “a törzsek közötti cselszövések”

 

A hunok, akik régtől fogva egymástól független törzsekre szétszakadva éltek, nomád életmódot folytattak. Még nem alkottak nemzetet, és törzseiket csupán szokásaik fűzték egymáshoz.

Ami a politikai helyzetet illeti, a Duna mentén uralkodó királynak nem volt hatalma a Ázsiában és Oroszországban élő hunok felett. A törzsfők tetszésük szerint uralkodtak törzseiken, saját szakállukra szedtek zsákmányt, és továbbálltak, ha egy területen kimerültek az erőforrások.

A hunok és a leigázott népek között gyakoriak voltak a vegyes házasságok, és ha nem kezdődik meg hamarosan erős kézzel való egyesítésük, akkor lassanként eltűntek volna az európai népek tarka sokaságában.

Atilla, Mundzsuk fia és az ősi uralkodócsalád sarja, aki harminckét nemzedékre visszamenően Kám egyenes ági leszármazottja volt, kevés ellenállásba ütközött mindaddig, amíg hatalmát nem akarta rákényszeríteni azokra a törzsfőkre, akik nem voltak közvetlenül alárendelve neki.

Így esett, hogy a hunok gyakran voltak idegen népek uralma alatt. Törzsfőik gyakran eladták magukat és harcosaikat olyan drágán, ahogyan csak tudták, és nem vonakodtak attól sem, hogy saját fajtájuk ellen harcoljanak.

Nem létezhetett nemzeti érzés egy ennyire megosztott népben, és nem lehetett szó közös cselekvésről, amikor mindenki a maga útját járta. Gyökértelenül ide-oda hányódva, a szeszély vagy a szükség által vezetve a hunok olyan harcokban fecsérelték el erejüket, amelyek semmi hasznot sem hoztak számukra.

Atilla megértette, hogy mihelyt összefognak és maguk mellett tudhatják azokat a népeket is, amelyekkel kapcsolatban állnak, erős hatalommá válhatnak. Annak a feladatnak szentelte erejét, hogy kikovácsolja azt a fegyvert, amellyel meghódíthatja a világot – a legyőzhetetlen hun hadsereget.

Ám először a független törzseket egyesíteni kellett, és eközben nem volt hiány akadályokban sem. Legelőször is a saját családjával találta magát szemben.

 

Atilla a “törzsek közti cselszövésekről”

 

A hun nép nemcsak azokból áll, akik már régóta együtt lovagolnak velünk, hanem mindazokból is, akik csatlakozni kívánnak hozzánk és részt akarnak venni hősi vállalkozásunkban. Ha igazán a világ urai akarunk lenni, akkor mindenkit tárt karokkal kell fogadnunk, aki arra a szellemiségre és beteljesedésre vágyik, amiben a hunoknak van részük. Az, hogy ki mennyit ér, nem birtokának nagyságától függ, hanem egyedül attól, hogy kész-e minden körülmények között szolgálni az egyesült törzsekből álló hun nemzet közös céljait.

Törzseink körében sok bajunk van azok miatt a törzsfők és harcosok miatt, akik a saját becsvágyuk teljesítését előbbre valónak tartják a nemzet érdekeinél. Világos, hogy azokról van szó, akik pusztán önös érdekeiktől vezérelve, nyíltan vagy titokban, akár az ellenséghez is elszegődnek. És itt vannak közöttünk a saját törzseinkben azok, akik haszontalan civódással és a vezetők elleni egyéb módokon való lázadással töltik az idejüket. Ők a törzshöz és a nemzethez való hűségük kárára szereznek érvényt saját érdekeinek.

Nos, ha meg akarjuk alkotni és meg is akarjuk tartani azt a hatalmas nemzetet, amelynek létrehozásához minden erőnk megvan, akkor egyszer s mindenkorra szakítanunk kell azokkal a szokásainkkal, amelyek miatt mint független törzsek, törzsfők és harcosok nem tudunk hozzájárulni népünk egyesítéséhez, amelyet a sors rendelése szerint én, Atilla vagyok hivatott véghezvinni.

Ha valaki cselt sző, a legkeményebb megtorlásban lesz része.

Óvakodj a kétszínűektől, akik a nyílt színen hűséget esküsznek, de titokban elégedetlenséget szítanak. Tégy meg minden tőled telhetőt, hogy megtaláld és eltávolítsd ezeket az alattomos egyéneket, akár törzsfőnökök, akár a legjobb harcosaid is azok.

Légy bölcs, és jósold meg előre, ki lesz a Brutus a táborban. A Brutusba vetett gyanútlan és meg nem érdemelt bizalom okozta Cézár vesztét.

Soha ne várd el hunjaidtól, hogy mindenben egyetértsenek. Azt azonban követeld meg tőlük, hogy nézeteltéréseiket elégedetlenség szítása nélkül oldják meg.

Ragaszkodj elveidhez, de ne légy merev.

Egyet kell értened nemzeted és törzsed célkitűzéseivel. Máskülönben külön utakon fogsz járni, hogy saját céljaid elérjed. Így végül is veszíteni fogsz, bármennyire bátrak és kitartóak legyenek is próbálkozásaid.

Jutalmazd meg a jellemes és becsületes hunokat.

A hunoknak minden körülmények között az egység szellemében kell élniük és cselekedniük. Ha nem tartunk össze, könnyen idegen népek uralma alá kerülhetünk.

Törzseinket csak akkor tudjuk erős és hatalmas néppé egyesíteni, ha hűségesen szolgáljuk ügyünket és mindazokat, akik felelősségteljesen irányítják nagy erejű seregeink sorsát.

 

VI. Tekintély: “a tisztelet kifejezése és elfogadása”

 

Atilla jól ismerte a rémhír erejét. Tudta, hogy egy számára hasznos rémhír, ami kezdetben csupán tíz embernek szorítja el a torkát és dobogtatja meg a szívét, az később ezrével szedheti az áldozatokat. Igaz, a rémhírek segítségével sok akadály elhárítható “nagy hódító hadjárata” útjából.

Ő maga feddhetetlen volt a tömegek előtt, és ezért jó hírneve egyedül és kizárólag saját szempontjából volt számára fontos. Tisztában volt azzal, hogy mennyit ér, és hogy mire képes; a hírnév nem is az önértékelése szempontjából volt fontos számára, hanem inkább abból a szempontból, hogy mennyire volt képes általa befolyásolni a csaták és tárgyalások kimenetelét. Ily módon Atilla azt a csúfnevet, amelyet bizonyos körökben dicstelennek tarthattak volna, előnyére fordította, és ezáltal hatalmas gazdagságot nyert kincstára részére, neki pedig milliók előtt lett tekintélye.

A történet szerint egy gall szerzetes, akár Atilla becsvágya láttán érzett elszörnyedéstől, akár bizonyos mártír hajlamoktól sarkallva, új címet talált ki számára. Nem úgy köszöntötte, mint “a hunok királyát”, hanem mint “Isten Ostorát”.

Atilla, megérezve milyen hatalmat fog neki adni az újonnan szerzett név a csatatéren és tárgyalások alkalmával, azonnal használni kezdte, mivel tudta, hogy ez a név százezres hadsereggel ér föl.

Atilla arra használta fel azt a félelmet, amit az “Isten Ostora” elnevezés keltett, hogy sikerre vigye jól kigondolt tervét. Időszámításunk szerint négyszáznegyvenhatban, amikor a római birodalom elleni támadásra készült, pénzre volt szüksége, hogy fedezni tudja előrenyomuló hadserege felszerelésének és ellátmányának a költségeit. Így hát megszállta Tesszáliát. Az volt a célja, hogy sarcot kényszerítsen ki II. Teodoziustól.

Kiválasztotta hadseregének leggonoszabb és legmarconább kinézetű harcosait, megparancsolta nekik, hogy viseljenek nyers bőrből és prémekből készült ruhát, nyers hússal táplálkozzanak.

Teodozius el volt rá szánva, hogy visszaverje a hunokat, akikről rövidlátóan azt hitte, hogy már legyőzte őket öt évvel korábban, amikor azok a fővárostól karnyújtásnyira torpantak meg.

Teodozius korábbi ellenállása és a Kelet-Római Birodalom mostani jámbor meghunyászkodása miatt Atilla felemelte a béke árát. A római foglyokat a szokásos nyolc arany helyett új áron, tizenkét aranyért bocsátotta szabadon.

Ennél sokkal többet is követelhetett volna. Tudta azonban, hogy a rómaiak a hiány pótlására egyszerűen új adókkal sanyargatták volna alattvalóikat. Atillának nem állt szándékában, hogy megterhelje a parasztokat, a kereskedőket, kézműveseket, plebejusokat, vagyis a birodalom alattvalóit, ő csak a romlott vezetőket akarta térdre kényszeríteni.

 

Atilla “a tisztelet kifejezéséről és elfogadásáról”

 

Nemesen cselekszik az, aki kellő udvariassággal és címének elismerésével fordul feletteséhez. És bölcsen cselekszik az, aki egyenrangú társainak és alárendeltjeinek is megadja a tiszteletet.

Ha egy törzsfőre nem tekintenek hunjai és ellenségei egyforma tisztelettel, akkor gyönge, és rangjához nem méltó.

Igazi vagy csak vélt fenyegetés keltette félelem egyaránt lehet tekintély forrása, mint ahogy tőlem is félnek, mint “Isten Ostorától”. Azonban, ha félelem szüli a tekintélyt, az oda vezet, hogy az embert vonakodva fogják szolgálni, és ez a hatalommal és az üggyel szembeni csendes ellenállásban fog megnyilvánulni.

Ha valakit igazán tisztelnek, ahhoz hűségesek is lesznek. A harcosok lelkesen fogják törzsfőjüket akár a pokol fenekére is követni, ha a nemzet érdeke úgy kívánja.

Azért fogadja el mindenki, hogy a törzsfő hivatalával több kiváltság jár, mert a kötelezettségei is nagyobbak. Ki vágyna olyan beosztásra, amely nem jár több érdemmel és előjoggal, mint egy közönséges harcosé?

A mi rangsorunkban annál nagyobb tiszteletet érdemel valaki, minél nagyobbak erőfeszítései és eredményei. A hun nép csak addig lesz hajlandó elismerni vezetőit, ameddig a megkövetelt tisztelet mértéke az ésszerűség határain belül marad, és nem megy az ő rovásukra. Csak azoknak hajlandók megadni a tiszteletet akik bátorságot mutatnak a vezetésben, mivel az emberek inkább megfizetik ezt az árat, mintsem hogy nekik kelljen viselniük a vezetéssel járó felelőséget.

Figyelmeztetnem kell azonban benneteket, hogy vannak bizonyos finom, mégis döntő különbségek a tisztelet kifejezésében és elfogadásában aszerint, hogy a vezető félelmet vagy elismerést kelt-e maga iránt. Tanácsaim a következők:

Mindig vedd komolyan a tisztségeddel járó kötelességeket és előjogokat. Soha ne gyakorolj hatalmat alárendeltjeid kárára, Soha ne kívánj több kiváltságot magadnak annál, mint amennyit alárendeltjeid hajlandók biztosítani számodra.

A jó híredtől függ, mennyire tartanak az emberek. Ha rosszat beszélnek rólad, tévedésből gonosztetteket tulajdonítanak neked, és nem hajlandók engedelmeskedni, akkor meg kell szabadulnod ezektől az ellenségeidtől, vagy pedig oly módon kell viselkedned, hogy belássák, tévesen ítéltek meg téged. Nem könnyű dolog Isten Ostorának lenni, de az ellenséggel szemben megvannak az előnyei. Saját népem körében azonban nem akarok ilyen hírnévre szert tenni, mert ha ők is ilyen rosszindulatúnak tartanának, akkor nem maradhatnék sokáig királyuk.

A törzsfőnek soha nem szabad kiváltságaival foglalkoznia. Mindig a tisztségéből adódó kötelességeivel kell törődnie. S annak a törzsfőnek lesz tekintélye.

A szokás határozza meg, hogy melyik tisztség milyen tekintéllyel jár együtt, a körülmények azonban ezt módosíthatják. Az udvarban vagy a palotában érvényes kiváltságok legtöbbször jelentőségüket vesztik a csatatéren vagy idegen országban. Vedd figyelembe, hogy hol és kivel vagy, amikor vezetői előjogaidat gyakorolni akarod.

Mindig bánj kellő udvariassággal az alacsonyabb rangú vezetőkkel. Ha elmulasztod megadni nekik a tiszteletet, akkor alattvalóik előtt sem lesz tekintélyük.

Nagyon fontos, hogy ellenségeidnek is meg kell adni a tiszteletet. Amint elmulasztod felismerni képességeidet, befolyásukat és erejüket, rögtön fölébed kerekednek, mint ahogy én, Atilla is sarcot kényszerítettem ki Teodoziustól annak ellenére, hogy ő alábecsült engem.

Ezekkel a tanácsokkal megosztom veletek törzsfőimmel, annak a felelősségét, hogy minden vezető megkapja a hivatala súlyának megfelelő tekintélyt abban a mértékben, ahogy az elfogadható alattvalói számára, akiket szolgál, és oly módon, hogy azt ellenségeink, a rómaiak is tiszteljék.

 

VII. Harci mez és fegyverzet: “a törzsfőt a ruha teszi hunjai előtt”

 

Atilla jelenléte mindig érezhető volt, akár kilovagolt, akár otthon pihent. Ő nemcsak egyszerűen hun volt, hanem mind közül a legkiemelkedőbb.

Megvetvén a római előkelőek cifra ruházatát, Atilla népének szokása szerint egyszerűen öltözött. Még királyi koronája is csak bőrsisak volt, amelyet egyetlen toll díszített. Harcosai is ehhez hasonlót viseltek.

Az erős és büszke fekete mén, Villám volt a lova. Olyan fenséges állat volt, hogy azt mondják, amerre járt, ott fű többé nem termett. Erősebb és gyorsabb volt, mint a hunok lovai közül bármelyik. Erre szükség is volt, mivel Atilla lovagolt a sereg élén, és neki kellett először harcba szállnia. Végül is ő volt a vezérük. Villám bátran szolgálta Atillát, és volt benne valami királyi, ami a hunokra nagy hatást gyakorolt.

Csatában Atilla a hunoknál szokásos íjjal, lándzsával és pányvával volt felfegyverkezve. A kardjáról külön történet szól.

A legenda szerint, miközben arról folyt a vita, hogy ki kövesse Bledát a trónon, megjelent egy lángoló kard a mező közepén keményen beledöfve a földbe. Atilla és mások odamentek, hogy megnézzék a csodálatos kardot. Amint Atilla kinyújtotta a kezét, hogy megragadja, a kard “beleszökkent” a tenyerébe. Olyan fényes volt és kidolgozása olyan mesteri, hogy az meghaladta emberkéz munkáját. Bizonyára útmutatásul szolgált: Isten leküldte kardját. A legenda szerint Atilla ezt a csodálatos kardot hordozta magával csatákban.

A hunok azonosultak Atillával, akinek megjelenése nem sokban különbözött az övéktől. Villám és az Isten Kardja mégis elég volt ahhoz, hogy általuk kitűnjék, mint akit vezérnek szánt a sors. A többieknek pedig követniük kellet őt, megkülönböztetett tisztelettel viseltetve nemes rangja és az azzal járó kiváltságok iránt.

 

Atilla arról, hogy “a törzsfőt a ruha teszi hunjai előtt”

 

A római udvarban folytatott élet, valamint a hunok kitartó természetének megismerése jól megértették velem, milyen fontos a törzsfő vagy a király számara, hogy öltözéke megfeleljen mindazoknak, akiket szolgál és akikre jó benyomást akar tenni.

A római vezérek ruházata olyan fennhéjázó módon cicomás, hogy az természetellenes alattvalóik, és visszataszító szövetségeseik számára. Ők már magával a megjelenésükkel felébresztik a vágyat az ellenségben arra, hogy elpusztítsa a megalapozatlan felsőbbrendűségi tudatnak ezeket a csalétkeit.

A hívek mindannyian elvárják vezetőiktől, hogy olyan fegyverzetet viseljenek, amely megkülönbözteti őket.

A vezér azonban nem választhatja meg úgy ruházatát és fegyverzetét, hogy az a többi hun rovására menjen. Ruhája és fegyverzete a szokásnak megfelelően előkelőbb lehet a többieknél, de sohasem szabad előfordulnia, hogy drágaságával vagy cifraságával kirívó legyen és alantas szándékkal szemben, akiket vezet, mert ezért igen könnyen megvetésben lehet része.

Ha meg akarjuk mutatni az ellenségnek, hogy bátrak vagyunk és győzni fogunk, és ennek érdekében szükség van arra, hogy felbőszült vadakként jelenjünk meg előttük, akkor azt jól kell csinálni. A hunoknak és vezetőiknek a legbarbárabb kinézetet keltő prémeket, ruhákat és egyéb kellékeket kell magukra ölteniük. Ha így jelenünk meg előttük, az tovább segít az ellenség akaratát gyengíteni.

Ha a mindennapi élethez vagy az idegenekkel való tárgyalásokhoz a békés, pásztornépekre jellemző öltözékre van szükségünk, akkor félre kell tenni a barbár ruházatot, és az alkalomhoz illő prémeket és ruhákat kell felölteni.

Az a törzsfő, akinek a megjelenése tiszteletet parancsol, meg is fogja kapni ezt a tiszteletet bráttól és ellenségtől egyaránt.

Akinek a megjelenése az udvari bolondéhoz hasonlít, az ennek megfelelő tiszteletre számíthat.

Ezeknek a megfigyeléseknek jó hasznát vettem, mint királyotok. Bármennyire jelentéktelennek tűnhet is a dolog, a megfelelő ruházat és fegyverzet nagyon fontos a törzsfő számára, mert súlyosan esik a latba, amikor sikerről vagy vereségről van szó.

 

VIII. Aetius: “válaszd meg bölcsen ellenségeidet”

 

Aetius apját, a nagyra becsült hadvezért, aki az “Udvari Főlovászmester” és az “Afrika Grófja” címeket viselte, saját katonái ölték meg egy galliai lázadás során. Az apa pannóniai volt, és egy gazdag római család leányát vette feleségül. Így Aetius egyszerre volt egy kiváló harcos és a római nemesség sarja.

Aetius egyike lett azoknak a gyermekeknek, akiket túszként idegen udvarokba küldtek. Ő Atilláért cserébe a hun udvarba került, ahol Rugila király nagy tisztelettel fogadta.

Rugila udvarában Aetius megismerte a hunok szokásait, hagyományait, és kiismerte a nép természetét. E tudásának később nagy hasznát vette mind ő, mind pedig a birodalom, amikor szembekerült a hun néppel és azon belül is Atillával.

A Rugila királyhoz fűződő kapcsolata erős kötéssé szilárdult. Később rábeszélte Rugilát, hogy egyesítse a hun seregeket és lépjen szövetségre Trónbitorló Jánossal. Ez a hadvezér származására nézve vandál volt, a “Hadászat Mestere” címet viselte, és Aetius azt gondolta róla, hogy majd képes lesz Újraegyesíteni Konstantinápolyt Rómával.

Aetius keveset törődött az egyes dinasztiák érdekeivel. Az ügy sokkal többet számított neki az uralkodónál.

Amint visszatért Rómába, feleségül vette egy patrícius, Carpilio leányt. Miközben továbbra is igen jó kapcsolatot tartott fenn Rugilával, otthon elnyerte “A Háziipar Grófja” és “A Római Palota Udvarmestere” címeket.

Aetius feddhetetlen jellem volt, testileg erős, a hadtudományokban jártas, - minden szempontból félelmetes harcos. Elsajátította mind a hun, mind pedig a római gondolkodásmódot, és jól ismerte mindkét nemzet erősségeit és gyengeségeit.

Aetiust nem kerülték el az élet nehézségei, egész élete folyamán mindig nagy megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie, magánéletében és hivatásának gyakorlása közben egyaránt. Többször előfordult, hogy bérgyilkosok támadtak rá, és csak csodával határos módon sikerült megmenekülnie előlük.

A birodalom romlottsága annyira aggasztotta Aetiust, hogy többször azon  gondolkodott, nem kellene-e átállnia a hunokhoz. Erős kötelességtudata és a birodalomnak tett esküje azonban lehűtötték indulatait. Mindvégig hűséges maradt a birodalomhoz.

Aetius volt az, aki később a Katalóniai Síkságon a rómaiakat vezette. Ekkor harcászati tudományát egyesítette mindazzal, amit a hunok csatarendjéről és harcmodoráról tudott, és ezzel az első és egyben utolsó vereséget mérte Atilla seregére, amit az valaha is elszenvedett.

Idővel a romlott római vezetők Aetius fölé kerekedtek. Nem kérték ki tanácsát, amikor Atilla megindította utolsó hadjáratát Itália ellen. Ennek meg is lett az ára, mert bár a birodalom számos csatát vívott e küzdelem folyamán, de mindet el is vesztette.

Ámbár hűségében mindvégig kitartott, Aetius öreg korában vonakodott attól, hogy a római sereg élén harcba szálljon Atilla ellen, akit magában méltó ellenfélként tartott számon, és olyan emberként, akinek nagy dolgokat kell véghezvinnie a sors rendelése szerint.

Aetius végül annak a gyilkosságnak esett áldozatul, amelyre az általa oly hűségesen szolgált uralkodó, Valentinianus császár adott parancsot. Gyalázatos halálával nemcsak a nagy hadvezér élete ért véget, hanem a birodalomban élő egyetlen olyan emberé is, akit Atilla nagyra becsült.

 

Atilla arról, hogy miként “válaszd meg bölcsen ellenségeidet”

 

Hun vezérek! Én, Atilla most arra vonatkozóan kell tanácsot adjak nektek, miként válasszátok meg ellenségeiteket.

Életünkben a legtöbb súrlódás a hun népen belül fordul elő, a törzsek között, a törzsfők között vagy a nép körében. Ritkán fordul elő, hogy igazi ellenségünk a római. Mivel mi hunok vagyunk, külső ellenség csak nagyon ritkán rendelkezik olyan erővel és képességekkel, mint Aetius, amelyek segítségével le tudna minket győzni a csatatéren vagy a tárgyalások során.

Amilyen sokat tudok a hun szokásokról, annyira járatlanok vagytok azon a téren, hogy miből támadhat ellenségeskedés. A legtöbbnek közületek fogalma sincs arról, hogy mivel szerez magának ellenségeket.

Azért hogy béke uralkodjék táborainkban, és minden erőnket egyesíthessünk a rómaiakkal és a hatalmas Aetiusszal szemben, akit ellenségemnek választottam, fel kell hagynotok azzal, hogy nem akartok engedni a vitában a másiknak, amikor pedig engednetek kellene, hiúságból nem vagytok hajlandóak elismerni mások eredményeit, és nem haboztok rossz irányba befolyásolni másokat.

A hunokkal való bánásmódunkban, de különösen, ha rómaiakkal van dolgunk, ügyesnek kell lennünk a tekintetben, hogy csak szándékosan tegyünk valakit ellenségünkké. Ahogy most visszagondolok megfigyeléseimre és tapasztalataimra, jó szolgálatot tett nekem, hogy tudatában voltam néhány veszélynek, ami abból származik, hogy az ember akaratlanul szerez ellenséget magának.

Ezek a csapdák veszélyeztetik azokat, akik eredményes törzsfők és jó harcosok akarnak lenni. Jól véssétek elmétekbe ezeket a titkaimat.

Ne várd el mindenkitől, hogy egyetértsen veled, még akkor se, ha te vagy a király.

Ne fecséreld az erődet arra, hogy megpróbálsz hajthatatlan, az együttműködést megtagadó ellenséggel tárgyalni.

Ne láss minden versenytársban ellenséget. Lehetnek termékeny, baráti vitáid másokkal a törzsön belül és kívül egyaránt.

Ne törekedj arra, hogy mindenki egyformán viselkedjék, kivéve, ha ezt megköveteli a katonai fegyelem vagy a közös ügy szolgálata.

Ha megbíztál valakit egy feladattal, akkor annak teljesítését ne próbáld mégis a saját kezedbe venni, mert ellenségeddé válik.

Ne veszítsd el a béketűrésedet, ha ebből nem származik hasznod.

Legyen ellenséged bármilyen kicsiny, soha ne becsüld le a veszélyét annak, hogy egy napon ellened támadhat.

Ne hagyd, hogy magad választotta ellenséged bármikor is előnyre tegyen szert veled szemben.

Ne szalaszd el az alkalmat arra, hogy ellenségedet félrevezethesd. Hadd higgye azt, hogy a barátja vagy. Hadd higgye azt, hogy gyönge vagy. Hadd cselekedjék idő előtt. És soha ne mondj el neki semmit.

Soha ne tégy ellenségeddé olyanokat, akikre nem érdemes az erőt fecsérelni.

Soha ne mulaszd el kihasználni az ellenség gyengeségét a magad javára. Másrészt, ha nyilvánvalóvá válik, hogy az ellenség túlerőben van, akkor vonulj vissza, és válassz egy másik, napot, amikor le tudod győzni.

Csak akkor sérts meg valakit, ha azt szándékosan teszesd.

Minden hunnak el kell jutnia arra a felismerésre, hogy amikor féktelen ellenségeskedés dúl közöttük, és meddő féltékenységet és gyűlöletet szítanak már a puszta létükkel is, akkor tetteik hatására még barátjuk is ellenségükké válhat…

 

IX. Az aquileiai előjel: “ami nélkülözhetetlen a jó döntéshez”

 

Aquileia lenyűgöző látványt nyújtott. Magas hegyoldalra építették, vizes árokkal vették körül magas és vaskos falait, a városkapukat megerősítették. Itália bástyája volt. Aquileia gyakran állt ostrom alatt. Az évek során át kitartott a germánok és a különféle ázsiai törzsek támadásaival szemben.

Belülről jól képzett helyőrség védte. Hosszú ostromokhoz is elegendő élelmiszer- és lőszertartalékokkal rendelkezett. A lakosság el volt szánva, hogy bármilyen kitartó hódítóval szemben is megvédelmezze gazdagságát, amelyet a kereskedelem és a virágzó mezőgazdaság révén szerzett.

Az aquileiaiaknak még nem voltak a hunokkal kapcsolatos tapasztalataik. A hordától való rettegésük leginkább azoknak a történeteknek a hatására alakult ki, amelyek a hunok más városok és országok elleni pusztító támadásairól keringtek. Atillának hatalmas létszámú hadserege volt, amely sáskahadként mindent letarolt maga előtt.

Mivel gyors győzelmek után éppen akkor érkeztek két másik erődített város falai alól, a hunokat türelmetlenné tette Aquileia ostroma. Ember és állat számára egyaránt kifogyóban volt az élelem. Nyugtalanság lett úrrá a seregen: szeretett volna továbbvonulni Itália belsejébe. Aquileia bevétele azonban fontos helyen szerepelt Atillának a birodalom szétzúzására irányuló tervében.

A harcosok harci kedve alászállt. A törzsfők kétségbe vonták Atilla döntéseinek helyességét. A harcban elpusztult lovakat is megették, és csökkentették a fejadagokat. A hunok napról napra elkeseredettebb helyzetbe kerültek.

Ez már nem ugyanaz a horda volt, mint régen. Atilla sok rossz szokásukat megváltoztatta. Most már fegyelmezett hadsereget alkottak egy olyan király vezetésével, akinek megvolt a türelme hozzá, hogy mintegy negyven év alatt egyesítse őket.

Atilla esti tanácskozásra hívta össze hadvezéreit. Kijelentette előttük, hogy az ostrom már túl nagy áldozatokat követelt. Hajnalban felszedték a sátorfát.

A következő napon, amint egy utolsó pillantást vetett a városra, észrevett egy gólyát, amint éppen elhagyta Aquileiát, maga előtt terelve fiát. Ez a sors keze volt: az események menetét megváltoztató előjel.

Kijelentvén, hogy az állatok az ember előtt képesek megérezni, mi fog történni, Atilla megparancsolta hadseregének, hogy teljesítse be az emberi értelmet  meghaladó erőktől származó jel jövendölését. Most már ahelyett, hogy elvonultak volna, támadást indítottak.

Hajítógépekkel és hosszú létrákkal felszerelkezve az újból fegyelmezett hun sereg mesteri támadást hajtott végre. A város minden addigi, harcokban szerzett tapasztalata és rendíthetetlensége ellenére, elesett. Gyors volt a győzelem. Aquileia lángba borult, hatalmas kincsei Atilla már amúgy is roskadozó szekereit gazdagították.

Türelemmel és cselekvésre legkedvezőbb pillanat megragadásához való jó érzékkel sikerült betölteni a sors rendelését.

 

Atilla arról, “ami nélkülözhetetlen a jó döntéshez”

 

Harcedzett vezéreinket a tapasztalat bölccsé tette a tekintetben, hogy mikor helyénvaló a cselekvés és mikor legjobb a további mérlegelésnél maradni. Másrészt, fiatal becsvágyó harcosaink, akik meg akarják mutatni ügyességüket, gyakran elsietik a cselekvést, és ezzel veszteséget okoznak saját maguknak, törzsüknek és talán népüknek is.

Az ilyen meggondolatlanság elfogadhatatlan azoktól, akiket vezetőnek neveztek ki. Minden törzsfőnek meg kell tudnia, hogy azé lesz a győzelem, aki nemcsak azt tudja, hogy mit kell tenni, hanem azt is, hogy mikor.

A fiatal harcosok kiképzést kapnak lovaglásban és fegyverforgatásban, megtanulják, hogyan kell az íjjal, a lándzsával és a pányvával bánni. Megtanulják, hogyan kell gyors hadmozdulatokat végrehajtani a csatatéren. Megtanulják, hogy becsületesen hajtsák végre a feladatokat.

Megtanítjuk nekik, hogy legyenek kezdeményezőek, legyen meg az erkölcsi bátorságuk és erejük.

Az igazság tudatában lehet okosan dönteni.

A nagy horderejű döntéseket utólag nehéz kijavítani.

A vezér akkor cselekszik bölcsen, ha sohasem hoz döntést olyan kérdésben, amelyet nem ért.

A döntéshozatalban az ész kormányozza a bátorságot.

A vezérnek meg kell engednie, hogy alárendeltjei élhessenek a döntéshozatal előjogával a saját feladataik szintjén. Gyönge az a törzsfő, aki mindenben magának tartja fenn a döntés jogát attól való félelmében, hogy kicsúszik kezéből az irányítás.

A törzsfő nem használhatja fel egy adott pillanat nehézségeit arra, hogy kibúvót keressen a reá váró döntések meghozatala alól. Döntésképtelenségének az az oka, hogy nem képes megbirkózni a felelőség súlyából adódó kisebb-nagyobb nehézségekkel.

Az a törzsfő, aki nem bírja elviselni a reá nehezedő felelősség súlyát; vagy aki másokat hibáztat a saját rossz döntései miatt, az gyönge és híjával van a vezetéshez nélkülözhetetlen fontos tulajdonságnak.

Ritkán születik tökéletes döntés. Ha több jónak tűnő lehetőség közül kell választani, annál jobb lesz a döntés, minél körültekintőbben hozzuk meg. Ha túl sok erőt kell a többiek támogatásának elnyerésére fordítani, az általában annak a jele, hogy az elképzelés rossz.

El kell vetni egy döntést akkor, ha az elviselhetetlenül sötét következményekkel járna. Az embernek mindig a szívére kell hallgatnia, ha egy olyan nehéz döntés előtt áll, amelynek, ha csak kevés hunra is, de elkerülhetetlen, rövidebb vagy hosszabb időre kiható következményei lesznek.

Amellett, hogy tudnunk kell, mikor hozzunk döntést, az is nagyon fontos, hogy mikor mondjunk le erről. A türelmüket vesztett törzsfők gyakran tesznek idő előtti, elsietett lépéseket.

A döntéshozatal talán legfontosabb eleme a jó időzítés. Az tud megfelelő döntést hozni, aki kellő megfontolás után azonnal határoz.

A törzsfő akkor választ bölcsen a kínálkozó lehetőségek közül, ha döntéséből több jó származik, mint bizonytalanság és kár. A nemes gondolkodású törzsfő döntéseivel a közjót szolgálja.

Óva intek minden törzsfőt attól, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjon le akkor, amikor van rá ideje és lehetősége, hogy kijavítsa eredeti döntését.

A bölcs törzsfő gyakran rejtélyes forrásokból szerez tudomást azokról a tényezőkről, amelyek kulcsfontosságúak a helyes döntéshez. A kérdés csak az, hogyan találjuk meg a rejtélyes forrásokat, és hogyan ismerjük fel a kulcsfontosságú tényezőket.

A kételkedésnek megvan az az előnye, hogy késlelteti az egyébként elhamarkodott döntés létrejöttét. Ha a törzsfő nem tudja rászánni magát egy döntésre, akkor érdemes újból megvizsgálni az egész kérdést.

Csak akkor szabad a döntés jogát átruházni másra, ha a törzsfő azt akarja, hogy alárendeltjei hozzák meg a szóban forgó döntéseket. És fordítva, helytelenül cselekszik az a törzsfő, aki a beosztott vezetőkre tartozó ügyekbe is maga dönt, mert ezzel elveszi a fiatal vezetők elől annak lehetőségét, hogy tanulhassanak és fejlődhessenek azáltal, hogy gyakorolják az ítéletalkotást, és azt, hogy döntéseikért nekik kell vállalniuk a felelősséget.

A döntéshozatalban nem elég, ha a törzsfő csak a könnyű feladatoknál mutat kezdeményező készséget. A nehéz és nagy kockázattal járó feladatoknál is kezdeményezőnek kell lenni. A gyöngeség biztos jele, ha a törzsfő a kudarctól való félelmében elodázza a cselekvést.

A törzsfőnek kerülnie kell, hogy saját javára és a hunok rovására hozzon döntéseket. Minden döntés egy-egy lehetőség arra, hogy javítsunk a törzs és a nemzet körülményein.

A törzsfők rá fognak jönni, hogy egy eredetileg jó döntés idővel merőben más megvilágításba kerülhet. Ezért minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy okulva a régebbi döntéseinkkel kapcsolatos tanulságokból, a következőkben jobb döntéseket hozzunk.

Kevesebb bátorság kell mások döntéseinek bírálatához, mint ahhoz, hogy az ember kiálljon a saját döntése mellett.

Néha azok a legjobb döntések, amelyek mentesek a tények keltette indulatoktól.

A magabizottság nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki jó döntést tudjon hozni, mivel nélküle a törzsfő nehéz helyzetben elvesztené híveit.

Végül a törzsfőnek ahhoz, hogy kitűnően tudja ellátni feladatát, szüksége van éleslátásra, első hévre, lendületre és céltudatosságra. Bölcsen kell gazdálkodnia az erőforrásokkal, és odaadóan kell munkálkodnia azon, hogy elérje az erőfeszítéseihez méltó célt.

Nektek törzsfőknek szigorúnak kell lennetek magatokkal szemben, és meg kell tennetek minden erőfeszítést annak érdekében, hogy kialakulhasson bennetek a jó döntéshez való érzék. Ha ösztöneitekre hallgatva vagy a tények alapján meg tudjátok állapítani, hogy mikor érkezett el a cselekvés ideje, akkor fényes sikerekben lesz részetek. Nagyon sok múlik azon, hogy a vezető jó döntést tud-e hozni. Gyakran ezen áll vagy bukik a győzelem. Nem szabad haboznunk, ha cselekedni kell, de elsietnünk sem szabad a döntést, mert kárunk származik belőle.

 

Befejezés

 

Atilla az a vezértípus, aki szereti magához ragadni a kezdeményezést, mert tudja, hogy a tétlenség: lemaradás.

Atilla kevésbé volt vérengző, mint a rómaiak, akik keresztények ezreit vetették vadállatok elé, puszta szórakozásból. Kevésbé volt kegyetlen Rettegett Ivánnál, Corteznél vagy Pizarrónál. Róma megkímélésével több kegyet gyakorolt, mint Genserich, Belisar, a norvégok, a germánok és spanyolok együttvéve, akik szemrebbenés nélkül fosztották ki az Örök Várost.

Atilla törvényei ismeretlenek előttünk, nyugatiak előtt. Nem vagyunk tudatában, hogy mekkora szerepet játszott a történelemben mint zseniális szervező és civilizátor, nem ismerjük, milyen nyílott és széles látókörű volt, s hogy mindezzel messze túltett Nagy Sándoron vagy Cézáron.

Az Atilla  körüli viták talán már sohasem jutnak nyugvópontra. A múltban és jelenben sok történész és író rajta köszörülte nyelvét. Mégis büszkén emlékeznek rá népének leszármazottai, a magyarok. Érzéseiket talán a Nibelung-ének közelíti meg legjobban: “Élt egy nagy hatalmú király a hunok földjén, akinek jósága és bölcsessége páratlan.”

Igen, ő volt Atilla, a mindig modern.

 

Roberts Wess

(California)

 

 

 

Ilyennek látta Székelyudvarhely városát Kővári László, akitől még a következőket is megtudhatjuk:

 

“A székelyföld anyavárosát, hol az ősidőkben a székely nemzeti gyűlések tartanának, a hagyomány szerint azért nevezték volna Udvarhelynek, mivel itt volt Atilla udvara, székvárosa.”