Wess Roberts

Atilla, a modern (I.)

(Részletek)[1]

Előszó

Atilla, a hun túlságosan kétértelművé tett személyiség ahhoz, hogy jelképnek lehessen tekinteni mint vezéregyéniséget. A történetírásban mindenütt úgy szerepel mint barbár, csúf zsarnok, aki a kialakult nemzetközi szokásokat felrúgva, könyörtelenül pusztította a gyönyörű és békés vidékek életét, majd tovább rabolt és fosztogatott az európai nemzetek civilizáltabb polgárai által lakott városokban és falvakban.

Semmiképp sem úgy ábrázolják, mint nagyszerű vezért, zseniális civilizátort vagy kegyes és hozzáértő királyt. Épp ellenkezőleg. Atilla baljóslatú alakja sokszor szórakoztató szatíra tárgya, és általánosan elfogadott példaként szolgál mindazon tulajdonságokra és jellemzőkre, amelyek a legelrettentőbbek egy vezérben, legyen bármilyen náció, szervezet vagy ügy vezetőjéről is szó.

A legendák szerint a hunok heves vérmérsékletű és megbízhatatlan emberek voltak, akiknek nem volt egyéb közös céljuk, mint megtalálni a következő táborhelyet.

Nem voltak áruik a belkereskedelemben, így kiszemeltek prédának néhány falut, amelyet feldúltak, hogy az így szerzett hadizsákmányt azután elcseréljék élelemre és más, a fennmaradáshoz szükséges javakra.

Ha ez igaz, akkor nem volt nagyobb vezéri feladat, mint amivel a fiatal Atillának kellett szembenéznie.

Ha viszont más szemszögből nézzük, mint azok, akik megírták a történetét – melynek jó része hamisítvány vagy pedig politikai elfogultságtól átitatott -, Atillát ma úgy jellemezhetnénk, mint vállalkozót, diplomatát, társadalmi reformert, államférfit, civilizátort, nagyszerű hadvezért, és pompás lakomák rendezőjét.

De Atillát nem e hangzatos címkék valamelyike miatt választottam könyvem  alakjává, de még csak azért sem, hogy kultikus hőst csináljak belőle modern korunkban.

Inkább markáns egyénisége és kiemelkedő személyisége miatt mint elszánt, kitartó vezért, akinek volt mersze a nehéz feladatok megoldásához, és aki kihívó tetteket vitt véghez “látszólag” leküzdhetetlen nehézségek ellenében.

Az Ő egyénisége késztetett arra, hogy megragadjam a kínálkozó alkalmat és beavassam a vezetés tudományának titkaiba a vezetők mai nemzedékét, akiknek már nem kell  Atillától tartaniuk.

Ők valószínűleg szívesebben olvassák majd a téma új, tanulságokat feltáró előadását, mint a szokásos, földhözragadt és unalmas feldolgozásokat.

Minden fejezet elején egy rövid történeti bevezető található, mely felvázolja Atilla életének odaillő szakaszát, bemutatva a történeti hátteret, és az élettapasztalatot, amelynek alapján előadást tart a törzsfőknek és a hunoknak a különféle vezetői feladatokról.

Bevezetés: Atilla nyomában

A leírások szerint a hunok különféle fajú és nyelvű nomád törzsekből összeverődve, homályos eredetű népként tévedtek a történelembe.

Csak elszórt, írásos lejegyzésekben fennmaradt és néha zavaros szájhagyomány szól arról, hogy eredetüket vajon az Urál európai oldalán kell-e keresni, vagy pedig török, esetleg ázsiai ősöktől származnak-e.

A civilizált világ szemében barbárok voltak, akik nem sokban különböztek a vadállatoktól, sem megjelenésükben, sem életvitelükben. A horda puszta jelenléte már maga akkora félelmet keltett a környék lakóiban, hogy minden ellenállás vagy későbbi visszavágás nélkül elmenekültek.

Ebből a nyugtalanító és barbár múltból emelkedett ki a világ által ismert legfélelmetesebb vezérek egyike: Atilla, a hunok királya.

Valahol a Duna völgyében született időszámításunk szerint háromszázkilencvenöt körül. Mundzsuk király fia volt, és mintegy harminckét nemzedékre tudta visszavezetni családfáját. Az ő családja tartotta fenn a horda vérségi vonalát és határozottan mongolos jellegét.

Atilla először birkaháton tanult meg lovagolni, és később rendkívüli képességeket fejlesztett ki az igazi lovaglásban. Kitűnt az íj, a lándzsa, a pányva, a kard és az ostor használatában is. Ezek népe körében a hagyomány által megkövetelt képességek voltak, és a nemes származásúaknak kötelező volt kitűnni bennük. Nemsokára büszke lett saját erejére, az ügyetleneket megvetette. Erejét gyakran megmutatta a kalandos vadászutakon, amikor farkasokat és medvéket ejtett el.

Az apjához fűződő szoros kötődésnek idő előtt vége szakadt, amikor Mundzsuk király meghalt. Ezután áldozatul esett nagybátyai, különösen pedig Rugila rosszindulatának, aki Mundzsukot követte a trónon.

Amikor nyíltan megbírálta Rugilát, amiért az a hordát idegen népnek szolgálatába állította, amelyeket Atilla szerint a hunok könnyen le tudtak volna győzni, a fiú élete teljesen új irányt vett. Tizenkétéves korában gyermektúszként a római udvarba küldték Honorius császárhoz. Viszonzásul Rugila egy Aetius nevű fiút kapott a rómaiak által felállított csereegyezmény értelmében.

Alattomos terv volt ez. Egyrészt a birodalom a túszokat az udvarban megtanította saját szokásaira, hagyományaira, és megkóstoltatta velük fényűző élete örömeit.

Ezekkel a tapasztalatokkal a fiatal túszok visszértek saját népükhöz, és így segítették a római befolyás külföldre való kiterjesztését. Másrészről azok az ifjak, akiket a birodalom küldött, nagymértékben növelték a kémkedés lehetőségét.

Atilla ellenállt a római nevelői által reáfröcskölt propagandának. Elutasított mindent, amit hallott. Bár megpróbálta fölébreszteni az ellenállás szellemét a többi gyermektúszban is, próbálkozása nem járt eredménnyel.

Legalább kétszer megkísérelte a szökést. Miután kudarcot vallott, úgy kóborolt a palotában, mint egy ketrecbe zárt állat. Gyűlölete a birodalom taktikái és praktikái iránt napról napra nőtt.

A fogság keserves időszak volt a fiatal Atilla számára. Rugila önös érdekeiért elárulta őt. Visszavágyott a hunok, és a számára meghittebb szokások közé.

A sikertelen szökés után a birodalom elmélyült tanulmányozásába kezdett, s eközben szinleg abbahagyta a fogsága elleni berzenkedést.

Tanulmányozta a rómaiak bel- és külpolitikáját. Gyakran titokban megfigyelte őket, amikor külföldi miniszterekkel tárgyaltak, tanulmányozta a birodalom haderejét, megfigyelte a gyenge és az erős oldalait. Vezetéstant, protokollt, és egyéb, az uralkodóknak és diplomáknak szóló alapismereteket tanult képzett rómaiaktól. Atilla a római udvarban gondolta ki világuralmi stratégiáját. Terve módszeres, és rendkívül pontos volt. Ezt a tervet nem egy hebehurgya, féleszű találta ki.

Mialatt Atilla Honorius udvarában élt, Aetius, az ő életre szóló ellenfele hasonlóan töltötte idejét Rugila udvarában. Aetius a pannoniai Gaudentius család sarja volt. Apja az “udvari főlovászmester” és az “Afrika grófja” címeket viselte. Apja és fia kapcsolata Atilláéhoz hasonlóan korán megszakadt, mivel apja meghalt, amikor saját katonái fellázadtak ellene Galliában.

Mialatt gyermektúszként töltötte idejét, Aetius bizalmas kapcsolatokat alakított ki Rugila királlyal és más hun nemesekkel. Ugyanúgy tanulmányozta a hunokat, megismerte szokásaikat, hagyományaikat és észjárásukat. Megtanították a fegyverekkel való bánásmódra, a vadászatra, lovaglásra, megteremtve azokat a képességeket, amelyekkel Aetius később szembe tudott szállni Atillával.

Visszatérve a Duna-völgybe Atilla a központi tróntól politikailag független törzseket talált. Úgy kezdett hozzá hatalma növeléséhez, hogy felújította, és megerősítette kapcsolatait a törzsfőkkel. Ehhez nagyrészt gyakori vadászportyái nyújtottak alkalmat. A törzsfők barátságát érzelmeiken keresztül nyerte el, fölébresztve bennük a harci szellemet.

Atilla hogy lett a Duna-völgyi törzsek királya, annak történeti források szerint az volt az oka, hogy Bleda, a fivére egy vadászat alkalmával meghalt. A hunok között elterjedt egy ennél romantikusabb legenda, amely máshogyan beszéli el a hatalomra jutása történetét.

E legenda szerint Bleda (Buda) halálakor a törzsek vezetői összegyűlvén a gyászra, elkezdtek azon vitatkozni, hogy ki legyen a királyuk. Mialatt tanácskoztak, egy legény azt a hírt hozta, hogy egy lángoló kard jelent meg a szomszédos mező közepén. A törzsfők követték a legényt a mezőre, és lenyűgözve látták, amint a lángoló kard felszökkent Atilla kinyújtott kezébe. A kard olyan mesterien volt megmunkálva, hogy azt nem alkothatták földi kezek. Jel volt. “Isten kardja.” Bizonyára azért küldte le hozzájuk alkotója, hogy eldönthesse a vitát, és Atillát tegye királyukká.

Amint az uralkodó törzs királyává lett, Atilla hozzálátott, hogy az önállóságát elszántan védelmező többi törzset egyesítse a hun nemzetbe.

Azt mondják, napokat töltött el sátra előtt a törzsfőkkel tanácskozva, hogy megnyerje őket egyesítési tervének.

Bár kihasználta hatalmát, nem esett bele az új hivatalával járó csapdákba. Fatányérból és fakupából evett és ivott, fából épített palotában, fatrónon ült. Ruhája egyáltalán nem volt olyan elegáns, mint a római uralkodóké. Ő inkább fekete prémkabátot, és fekete bőrsapkát viselt.

Atillát nagy tisztelet övezte népe körében. Ha megjelent a táborban, mindenki őt csodálta. Az asszonyok, gyermekek és harcosok megálltak az út mentén, ahol elhaladt, és lelkesen üdvözölték. A nők ételt kínáltak felé, amint ellovagolt mellettük. Atilla méltósággal fogadta ezeket a gesztusokat, evett az ételből, mialatt végig büszke, fekete ménjének, Villámnak a nyergében maradt.

A hunok királyaként uralkodását gyors, mégis körültekintő intézkedések jellemezték. Soha nem sietett el semmit. Közös, nemzeti célt tűzött ki a hunok elé: legyűrni a germán és szláv népeket, meghódítani Rómát és Konstantinápolyt, Ázsia ellen vonulni, majd tovább Afrikába. Ily módon a hunok minden területet uraltak volna északon és délen, keleten és nyugaton. Valóban Atilla lett volna a világ ura.

Atilla terve nagyratörő volt, gyermekkori álmoktól fűtött, fiatalkori elképzelésekből formált. Lépésről lépésre akarta megvalósítani. Módszerét ázsiai türelem és szívós kitartás jellemezte, mely annak az embernek a politikai éleslátásával párosult, aki nyitva tartja a szemét és a fülét, miközben a megfelelő pillanatra vár, hogy cselekedjék.

Uralkodása alatt a hunok legendás sikereket értek el. Atilla ügyesen hajtotta végre tervét. Hadserege, melynek létszámát sokan hétszázezerre becsülték, barbárok gyülekezete volt, akiket azonban egységbe forrasztott, fegyelmezetté tett és csapszellemmel töltött el a közös cél.

Bár a hunok előretörése nem volt mindig rendületlen, sokszor minden harc nélkül ölükbe hullt a győzelem. Olykor egész vidékek néptelenedtek el a hun sereg közeledtének a hírére.

Egy olyan mérvű átszervezést, amellyel a hadsereget elég ütőképessé lehetett tenni ahhoz, hogy képes legyen kifogni ellenfele, Aetius taktikáin, nem lehetett megoldani anélkül, hogy a hunok nemzedékek óta fennálló szokásait ne változtatta volna meg. Harcosai prémruházatát fémlapokkal szegélyezett bőrvértezet váltotta fel. A hunok fővárosát, Etzelburgot megerősítették, hogy hosszú ostromokat tudjon kiállni. Hajítógépeket készítettek. A harcosokat gyalogos hadviselésre képezték ki: megtanulták, hogyan kell gyalogosan harcolni.

Atillának nem sikerült hadserege átszervezését befejeznie. A perzsák és rómaiak között kifejlődő kapcsolatok miatt azonnali cselekvésre volt szükség, hogy megelőzze a szövetség létrejöttét, melynek végzetes következményei lettek volna a hunokra nézve.

Atilla megindította hadait, s lement egészen Rómáig, bebizonyítva a perzsáknak, hogy a gyenge rómaiakkal nem érdemes szövetségre lépni.

I. A római udvarban: “vezetői erények”

Róma befolyását ügyesen kiterjesztve a határokon túlra, a birodalom bevezette a gyermek-túszcsere intézményét, hogy megnövelje hatását azokra az országokra, amelyeket alattvalói körébe akart vonni. Ez úgy történt, hogy a birodalom a maga részéről elküldött egy fiút az idegen országba, amely viszonzásul szintén küldött egyet fiai közül, hogy a római udvarban éljen és tanuljon.

E ravaszul kitalált fogással mesterien tudtak felforgató diplomáciai tevékenységet folytatni. A kitüntetett országokban a legfelsőbb szintekre hatoltak be a birodalom ifjú kémei. Attól kezdve, hogy az idegen udvarba kerültek, a fial rómaiak fontos információkat küldtek haza a birodalomnak, miközben vendéglátóik szokásait, viselkedési szabályait és hagyományait tanulmányozták. Ez a kétélű stratégia arra is lehetőséget nyújtott a birodalomnak, hogy a vendégül látott túszok a maga ízlése szerint nevelje. Megismertették őket a fényűző életmóddal, és az arra szolgált, hogy később, amikor a felnőtt túszok visszatérnek majd hazájukba, befolyásolják a kevésbé civilizált és alárendelt népek politikáját és kultúráját.

Rugila király kedvelt unokaöccsének, Atillának egyszercsak nyilvánvalóan meggyűlt a baja a hun trónnal amiatt, hogy folyton-folyvást élesen bírálta aztr a politikát, amely a sereget idegen országok szolgálatába állította. Kapóra jött Rugila számára, hogy a római csere útján megszabaduljon legfőbb kritikusától.

Atilla még nem is serdült, amikor elküldték Rómába, Honorius császár udvarába. Rugila azt gondolta, hogy ott a birodalmi nevelés majd biztosan ki fog olyan tulajdonságokat fejleszteni a fiúban, amelyek segítségével jobban be fog illeszkedni a hun királyi családba.

Bár egyszerű társait az efféle csapdák cseppet sem hagyták hidegen, Atilla elutasította magától a fényes ruhákat, az ékes hajviseletet, a pompás ételeket és az illatos hálószobát, amit mint túsznak felajánlottak neki. Atilla megpróbálkozott vele, ám sikertelenül, hogy ellenállást ébresszen társaiban az ilyen és ehhez hasonló csábító ígéretekkel szemben, amivel a birodalom szédítette őket. Miután nem sikerült megszöknie, elhatározta, hogy a csendes ellenálláshoz folyamodik, és időlegesen alkalmazkodik helyzetéhez.

Nyitott füllel és szemmel járt-kelt a római udvarban. Minden egyes nappal eltökéltebb lett szándékában, hogy megszabadítsa a világot a római és zsidó eredetű keresztény hatásoktól. Rendkívüli érdeklődéssel tanulmányozta a birodalom bel- és külpolitikáját. Egyre jobban megismerte hadseregüket, fegyvereiket, hadrendjüket, és rájött, hogy nincs erős haduk. Atilla arra használta fel ezt az időszakot, hogy kémkedjen a látogatóba érkező miniszterek után, hogy kiismerje a birodalom ármánykodásait, és hogy politikát és diplomáciát tanuljon.

A római udvarban rendkívül nehéz volt az élet Atilla számára. Honvágya volt népe és családja után, és szerette volna kiszabadítani őket ennek a furcsa és idegen népnek a szolgálatából, amelyet a hunok, mihelyt összefognak, biztosan le tudnak győzni.

A fiú, akit túszként Honorius udvarába küldtek, hasznát vette Ázsiából hozott erényének, a türelemnek. A bizonyosság tudatával, sztoikusan viselkedett. Megtanulta, hogy az események siettetésénél fontosabb az, hogy végül valóban megtörténjenek. Hozzálátott tehát, hogy kifejlessze magában azokat a képességeket, melyek biztosítani fogják számára a sikert akkor, amikor a hunok királyaként neki kell majd megbirkóznia az uralkodás feladataival.

Atilla a “vezetői erényekről”

Most, hogy összejöttünk tanácskozni, én, Atilla, felidézem a vezetői erényekre vonatkozó legbensőbb gondolataimat.

Azért, hogy jól tudjuk népünket kormányozni, olyan törzsfőnökökre van szükségünk, akik rendelkeznek többek között a következő alapvető tulajdonságokkal, amelyek azután a tapasztalattal elmélyülnek majd bennük:

Hűség. – A hunoknak mindenekelőtt hűségesnek kell lenniük. Az egyet nem értés nem feltétlenül jelent hűtlenséget. Ha valaki a hunok közül a törzs legjobb érdekében hangot ad egyet nem értésének, meg kell hallgatni, hogy mit mond. Másfelől azonban hűtlen az a hun, aki elősegítője, vagy maga is részese olyan cselekményeknek, amelyek ellenkeznek a törzs érdekeivel. Az ilyen hunokat, legyenek akár harcosok, akár vezérek, azon nyomban el kell távolítani, mert hatásuk ragályos betegségként terjed, és a hűségeseket is eltántorítja. Abban az esetben, ha a hűtlen cselekedeteket és egyéb megnyilvánulásokat többé már nem lehet visszafordítani, kemény intézkedésekkel kell kiszűrnünk magunk közül azokat, akik semmibe sem veszik és aláássák ügyünket.

            Bátorság. – A hunokat vezető törzsfőknek bátraknak kell lenniük. Nem szabad ismerniük a félelmet, és meg kell legyen bennük a kitartás ahhoz, hogy végrehajtsák a rájuk bízott feladatokat. Merészen el kell fogadniuk a vezetéssel járó kockázatot. Nem szabad megtorpanniuk az akadályok előtt, nem szabad elveszíteniük a fejüket a bajban. A törzsfőnek számolnia kell azzal, hogy lesznek magányos, elkeseredett időszakok az életében, amikor gúny és ellenségesség fogja körülvenni. A törzsfőnek béketűréssel kell ellátnia hivatalát. Meg kell legyen a bátorsága a magabiztos cselekvéshez, és ahhoz, hogy ugyanúgy kitűnjön bizonytalanság és veszély közepette, mint jólét idején.

Késztetés. – A hunok közül kevesen lennének jó vezérek anélkül az erős belső késztetés és személyes elkötelezettség nélkül, amely arra ösztönzi őket, hogy befolyásolják az embereket, valamint az események menetét és végeredményét. Gyönge az a vezér, aki nem érez vágyat a vezetésre. Ezért gondosan el kell kerülnünk, hogy egy kiváló harcost akarata ellenére vezérnek tegyünk meg.

Lelkierő. – Minél magasabb beosztásban van egy vezető, annál jobban próbára van téve lelkiereje. Meg kell tehát győződnünk róla, hogy minden szinten olyan vezetőink vannak-e, akik lélekben elég erősek a csalódások és kétségek leküzdéséhez, és akik úgy tudják tisztségüket ellátni, hogy közben szilárdak maradnak meggyőződésükben, megőrzik tisztánlátásukat, és elég lelkierejük van ahhoz, hogy ne hátráljanak meg még nehéznek tűnő körülmények hatására sem.

Testi erő. – A hunoknak olyan vezetők kellenek, akik elbírják a tisztségükkel járó erős testi megterhelést. A törzsfőnöknek egyszerű, de egészséges étkekkel kell táplálkozniuk. A törzsfő nem kormányozhat az ágya mellől. Aki túl sokat eszik és iszik, az legyengül. A rómaiak eszem-iszomjai csak elködösítik az elmét. Ha az ember nem megfelelően használja testét, az kárt szenved. Ép testben ép lélek. A törzsfőnek testileg erősnek kell lennie, hogy vezetni tudja a hadjáratokat.

Beleérző képesség. – A vezérnek rendelkeznie kell beleérző képességgel, vagyis tudnia kell megbecsülni és megérteni mások értékeit, fogékonynak kell lennie más kultúrák, hitek és hagyományok iránt. A beleérző képességet azonban nem oktalan döntésekhez vezethet akkor, amikor a törzs vagy a nemzet érdekében mindenekelőtt ügyes diplomáciai húzásokra vagy hadműveletekre lenne szükség.

Határozottság. – A fiatal vezérnek meg kell tanulnia a határozottságot, vagyis tudnia kell, mikor cselekedjék és mikor ne, miután számba vett minden, a helyzettel kapcsolatos tényt. Ha a vezető bizonytalankodik és halogatja a döntést, akkor összezavarja és kétségek közé taszítja alattvalóit, rangbeli társait és feljebbvalóit, s mindezzel az ellenségnek használ.

Előrelátás. – Tapasztalatok szerzése és megfigyelések útján a törzsfőnek ki kell fejlesztenie magában azt az ösztönt, amelynek segítségével előre meg tudja jósolni, hogy az ellenség mit fog gondolni, hogyan fog cselekedni és mik lesznek a következmények. Ha valaki vállalja a kockázatot, és előérzeteire hallgat, akkor is győzhet, amikor mások saját biztonságukat féltve nem tesznek semmit.

Időzítés. – A vezető minden tettéhez alapvetően fontos, hogy jól tudja időzíteni javaslatait és cselekedeteit. Nincs varázsszer, amellyel ki lehet fejleszteni a jó időzítéshez való érzéket. Sokan úgy szerzik meg ezt a vezetői képességet, hogy saját kárukon, az elkövetett hibákból tanulnak. Nagyon fontos tudni, hogy kivel van dolgunk, ismerni indítékait, jellemét, kiváltságait és törekvéseit, ha azt akarjuk, hogy akár a legegyszerűbb javaslatunkat is elfogadja.

Önbizalom. – a megfelelő kiképzés és a tapasztalatok kialakítják a törzsfőben a magabiztosság érzését, amelynek segítségével szembe tud nézni a vezéri pályán reá kihívásokkal. Azok, akik nem mutatnak magabiztosságot, azt a benyomást keltik, hogy ezek a feladatok meghaladják képességeiket. Ily módon tehát mint vezető gyöngévé és mint törzsfő hasznavehetetlenné válnak.

Elszámoltathatóság. – A vezetőnek alapvető kötelessége, hogy megtanuljon elszámolni a saját és alattvalói cselekedeteivel. A törzsfő sohasem halmozhat el szemrehányással másokat a saját kudarcai miatt.

Felelősségvállalás. – Vezetőre csak akkor van szükség, ha valakinek vállalnia kell a felelőséget azért, hogy véghezvigyék a tetteket és kövessék az utasításokat. Olyan királynak, törzsfőnek vagy alacsony rangú vezérnek, aki nem vállalja a teljes felelőséget tetteiért, soha nem lenne szabad szolgálnia.

Szavahihetőség. – A törzsfőnek meg kell tartania szavát. Szavainak és tetteinek hihetőknek kell lenniük mind barát, mind pedig ellenség számára. Elég értelmesnek és becsületesnek kell lennie ahhoz, hogy szavában megbízzanak. Azok a vezetők, akik nem szavahihetők, nem tesznek szert megfelelő tekintélyre, sürgősen el kell őket távolítani felelős beosztásukból.

Állhatatosság. – A feladatok végrehajtásában tanúsított hajlíthatatlan konokság kívánatos és alapvető vezéri tulajdonság. A gyöngék csak akkor tartanak ki, ha jól mennek a dolgok. Az erősek akkor is fáradhatatlanul tovább küzdenek, ha kétségek és csalódások várnak rájuk, vagy éppen teljesen magukra maradnak. Gyakran az állhatatosság a kulcsa annak, miként lehet végrehajtani a nehéz feladatokat, vagy elérni a megközelítetlennek tűnő célt.

Megbízhatóság. – Ha nem lehet megbízni  abban,  hogy a törzsfő minden helyzetben megfeleljen szerepének és kötelességeinek, akkor fel kell menteni. A király nem figyelheti állandóan törzsfői minden lépését, és ezért rájuk kell bíznia, hogy elvégezzék a dolgukat. A fiatal törzsfőknek meg kell érteniük, hogy a törzsben és a nemzetben fölöttük és alattuk szolgálók számítanak az ő vezetői képességeikre. Büszkének kell lenniük, hogy ilyen nagy felelősséget bíztak rájuk.

Gondviselés. – A vezérnek be kell töltenie a gondviselő szerepét is: jó gazdának kell lennie. Viselkedésével erősítenie kell a bizalmat, a reményt és hűséget. Alárendeltjeivel nem szabad rosszul bánnia, inkább vezetnie, segítenie kell őket és megjutalmaznia eredményeikért. Büntetéshez csak a legvégsőbb esetben szabad folyamodnia, akkor is csak módjával, ha már minden kísérlet meghiúsult, hogy a lázadót jobb belátásra bírja. Nyáj nélkül nincsen pásztor. Hadsereg nélkül nincsenek hadvezérek. Alárendeltek nélkül nincsenek vezetők. A vezetőnek tehát gondját kell viselnie beosztottainak és az ügynek, amit szolgálnak.

II. A vezérség utáni vágy: “vezérnek lenni akarni kell”

Apjának, Mundzsuknak a halálával Atilla nevelését és tanítását nagybátyja, Rugila vette át. Mivel nem volt tudatában annak, hogy törzsei milyen nagy félelmet keltenek más népekben, Rugila, akit elcsábított a jutalom, lépre ment az alattomos diplomáciai fogásoknak, és sereget a birodalom szolgálatába állította.

Atilla gyermekkorától fogva hitt az ősei dicső múltjáról szóló legendákban, melyek egy erős és nagyhatalmú népről beszéltek, melyet nem lehet rabszolgasorba dönteni vagy szolgának szegődtetni.

Bár a hunok Európa nagy területeit valamint       Ázsia és Afrika egyes részeit is bekalandozták, vezéreik – Atilla nemes ősei –, soha nem tűrték el azt, hogy törzseik szükségtelenül idegeneket szolgáljanak. Inkább továbbvezették népüket és addig mentek, amíg nem találtak egy békés helyet, ahol szabadon élhettek.

Az ifjú herceg nyíltan bírálta a királyt és politikáját, mivel úgy látta, hogy Rugila szándékaiban és döntéseiben figyelem kívül hagyja a hun nép erejét, céljait és érdekeit. Bírálatai miatt Atilla kegyvesztett lesz Rugilánál, aki úgy érezte, hogy a fiú veszélybe sodorhatja trónját. Ezért a gyereket még  kiskorában elküldte a római udvarba. Atillában ekkor ébredt fel a gyűlölet a becstelen uralkodók iránt, és ekkor kezdett vágyat érezni a vezetésre.

Mialatt túszként töltötte idejét, megpróbálta egyesíteni a többi “barbárt” a birodalom ármánykodásaival szemben. Nem szabad, hogy áldozat váljék belőlük és a birodalom szolgáivá legyenek! Meg kell tartniuk magukat olyannak, amilyenek! Bár az ellenállás megszervezésében kudarcot vallott, napról napra jobban eltökélte, hogy vezér válik belőle.

A birodalommal szemben érzett dühét, undorát és megvetését Atilla a diplomáciai és vezetéstudományok buzgó tanulmányozásába fojtatta. Belülről fűtötte a szívében égő tűz, hogy egyesítse a hunokat és megtörje Róma hatalmát.

Hazájába való visszatérésekor Atilla nem próbálta meg azonnal magához ragadni a hatalmat, ehelyett türelmesen viselkedett, és minden lépése előre kiszámított volt. Bármennyire fűtötte is a vezetés utáni vágy, tisztában volt vele, hogy vezetői tudásának és képességeinek még érlelődnie kell. Utazással és vadászattal töltötte idejét, és közben törte a fejét.

Amikor eljött a kedvező pillanat, Atillát nem találta készületlenül! Átvette a vezetést! Minden szempontból meg tudott felelni azoknak a követelményeknek és kihívásoknak, amelyek egy királyra várnak. Nem rettentette vissza semmi! Állhatatosan követte a maga elé tűzött célt! Kész volt vállalni a kockázatot, kész arra, hogy a győzelem érdekében egyesítse a hunokat. Szívós kitartása és vágya, hogy felelősségteljes tisztre emelkedjen, győzedelmeskedett. Elérkezett az ő ideje! A hunok királya lett.

Atilla arról, hogy “vezérnek lenni akarni kell”

Kevés nyugtalanítóbb dolog van a hunok számára annál, mint egy olyan király vagy törzsfő irányítása alatt álljanak, akiből hiányzik a vezetéshez szükséges felelősségtudat.

Túlságosan is gyakran és sok nép körében előfordul, hogy olyan herceg lesz a királyuk, akiből hiányzik a becsvágy, a bátorság és a rátermettség. Az efféle érdektelenség, gyávaság és tehetetlenség különféle olyan tettekben nyilvánul meg, amelyek elbizonytalanítják és összezavarják az alattvalókat, erősítve ezzel az ellenséget.

Minden hun felelős azért, hogy csak olyan vezért válasszon és kövessen, aki már kimutatta becsvágyát a vezetésre. Aki nem, azt nem lehet jellemvonásairól felismerni. Úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Nincsenek megáldva az összes emberi jó tulajdonsággal, és a jellemük sem makulátlan.

Azokat azonban, akik vágynak arra, hogy vezetők legyenek, és hajlandók megfelelni a követelményeknek – vagyis az elkötelezett vezetőket – meg lehet ismerni bölcsességükről, egyenességükről, jóindulatukról, erélyességükről és bátorságukról. Tiszta szívükből fogják szolgálni népük érdekeit.

Azok a hunok, akik törzsfők akarnak lenni, gyakran nem úgy hagyják el a szülői sátrat, hogy már rendelkeznek ezekkel a törekvésekkel. Most talán azt kérdezitek tőlem: “Hogyan tudhatnám meg, elég erős-e bennem a vágy arra, hogy törzsfő legyek?” Azoknak, akik a tanácsomat kérik, ezeket a gondolatokat ajánlom:

Annak, aki vezérségre pályázik, mindenekelőtt belülről jövő vágyat kell éreznie arra, hogy elismerésben részesülhessen, és hajlandónak kell lennie arra, hogy becsületes eszközökkel kiérdemelje azt.

Elég lendülettel kell rendelkezni ahhoz, hogy túltegye magát minden csüggedésen, balszerencsén, elutasításon és csalódáson.

Elég bátornak, tevékenynek, és erősnek kell lennie ahhoz, hogy megbízottjain keresztül végre tudja hajtani a reá bízott feladatokat.

Fel kell ismernie és el kell fogadnia azt a tényt, hogy az embert naggyá éppen jellemének különc vonásai teszik, mégpedig éppen azok, amelyek nyomán legendás történetek születnek róla.

Nem szabad, hogy valaki túl mohón áhítozzon a vezérségre, mert ez a kudarc forrásává válik. Felkészüléssel, tapasztalatszerzéssel és a lehetőségekhez való alkalmazkodással kell az embernek lehűtenie vérét.

Mindig szem előtt kell tartani azt a tényt, hogy a tisztség sikeres ellátása legfőképpen a vezető szívós munkabírásától függ.

A vezetőnek el kell tökélnie, hogy ellenségeskedések és kihívások közepette is kitart.

A vezetőnek mindig hűvös józansággal kell megközelítenie a legbonyolultabb feladatot is.

Nem szabad, hogy fenyegetve érezze magát kiváló társai vagy alárendeltjei által. Inkább bölcsen maga köré kell gyűjtenie a kiváló vezéreket, hogy meg tudja valósítani azokat a dolgokat, amiket csak erős alárendeltek segítségével érhet el.

Azoknak az érdekében, akiket szolgálunk, és akiket vezetünk, hajlandónak kell lennünk olyan áldozatokra, amiért az ember se köszönetet, se elismerést nem kap. Késznek kell lennie elmulasztani egy ünnepet a saját nemzetségénél, ha egy másik helyen a helyzet megköveteli a jelenlétét és a figyelmét.

A győzelem eléréséhez szenvedélyre van szükség, vagyis arra, hogy a vezérben meglegyen a lelkesedés ahhoz, hogy magát és hunjait fel tudja készíteni a sikeres küzdelemre.

A leendő törzsfőnek késznek kell lennie arra, hogy tanuljon, figyeljen és egyre tudatosabban fejlessze magában a feladata ellátásához szükséges képességeket. Ez többnyire nemcsak hatalmas erőfeszítéseket követel, hanem az élet egyéb területeinek elhanyagolását is.

Maradj meg magad természetességében olyannak, amilyen vagy, és ne ölts magadra semmilyen hamis pózt.

El kell fogadnod azt az egyszerű tényt, hogy vannak hibáid, és minden nap arra kell törekedned, hogy jobb törzsfő legyél, mint előző nap voltál.

Végül figyelmeztetlek benneteket, hogy soha ne fogadjatok el vezéri hivatalt addig, amíg nem vagytok készek meghozni érte azt az áldozatot, ami ahhoz szükséges, hogy sikeresen meg tudjatok felelni követelményeinek.

III. Ami hunná teszi az embert: “szokások”

A hunok függetlenségüket elszántan védő, különféle fajú és nyelvű törzsek gyülekezete volt; felismerhetően közös testi jellegzetességekkel és vallással nem rendelkező nép, amely azokban tehetséges volt a harcban és a politikában. Érzelmektől fűtött hősiességük különböztette meg őket a többi néptől. Nomád életmódjuk azonban mérsékelte harciasságukat, mivel évszázadokon keresztül szüntelenül vándoroltak, békésen legeltetve állataikat.

A hunoknak volt egy bizonyos bűvös vonzerejük, amely barátra és ellenségre egyaránt hatott. Képesek voltak idegeneket beolvasztani törzseikbe, és ők is alkalmazkodni tudtak idegen népekhez. Népük egyedülállóan színes kultúrával rendelkezett, amit az útjuk során magukba szívott hatások gazdagítottak. Bár a hunoktól mindenki félt, idegenek ezrei csatlakoztak hozzájuk, sőt, életüket is adták csatáikban. Volt bennük valami nemzeti vonás, ami gyakran megkülönböztette őket a többi néptől.

A hunoknak, akik köztudottan tisztelték a nőket, az öregeket és őseiket, konzervatív erkölcsfilozófiájuk volt. Elutasították azokat a vallási és világi tételeket és gyakorlati megkötöttségeket, amelyek az embert elvont fogalmaknak rendelik alá, akár filozófiai, politikai, akár társadalmi téren. Nyíltszívűségük és az emberi jóságba vetett naiv hitük miatt gyakran estek áldozatul a diplomáciai fogásokban náluknál jártasabb ellenfelek cselszövéseinek.

Énekeik egyszerű, soha véget nem érő történetek voltak, tele múltba vágyódással és természet szeretetével. Minden törzsben erős volt az érdeklődés a romantikus múlt iránt, a jelent pedig politikai szatírával átitatott humorral szemlélték.

A hunok mélyen hittek a csodákban, gyönyörű eszmények voltak. Népüket derűlátás és rugalmasság jellemezte. Hagyományosan kedvelt időtöltésük volt a vadászat. Talán ők kezdeményezték a “szarvasles” szokást.

Mindent egybevetve, alapvetően megvolt bennük az élet és az emberiség szeretete, de szabadságvágyuk, túlzott büszkeségük és változékony természetük miatt gyakran fittyet hánytak a fegyelemnek.

A hunok óriási különbségeket egyesítettek magukban, mindazonáltal voltak közös erényeik. Nagyra tartották a becsületet és a hűséget, és talán ennek, no meg Atilla személyes varázsának köszönhették, hogy egységes nemzetté tudtak válni, és ütőképesek lettek a harcban és a politikában.

Atilla a “szokásokról”

A hunoknak és mindazoknak, akik be akarnak lépni sorainkba, meg kell tanulniuk szokásainkat, hogy alkalmazkodni tudjanak hozzájuk, és meg tudják őket őrizni. Aki nem válik közöttünk hunná, az gyaníthatóan római, vagy azok szövetségese, és ezért óvatosan kell vele bánnunk.

Nem fontos, hogy a hun férfi egyesítsen magában minden olyan tulajdonságot, ami páratlanul jó harcossá teszi. Minden hun harcosnak alkalmazkodnia kell azonban azokhoz a követelményekhez, amelyek kitüntetnek bennünket, mint erős és egységes törzsek szövetségét. Mindannyiunknak a közös célt kell szolgálnunk, de meg kell őriznünk egyéniségünk azon értékeit, amelyek nem távolítanak el törzsünktől és nemzetünktől.

Ami jó az egyénnek, az meg kell hogy feleljen a törzsnek és a nemzetnek, és megfordítva: ami jó a törzsnek és a nemzetnek, az meg kell hogy feleljen az egyénnek is.

Amikor előírjuk, ki mit viseljen a harcban, az ünnepek és szertartások alkalmával, a hunoknak ügyelniük kell arra, hogy hagyományos öltözékük legyen az.

Amint megállapítottuk a hun magatartás szabályokat, meg is kell tanítanunk rájuk gyermekeinket, azért, hogy minden körülmények között tudják, miként viselkedjenek. Ha a hunok nem tanulják meg a szabályokat, akkor a törzsfők sem várhatják el tőlük, hogy betartsák azokat.

Dalainkat és táncainkat tisztán kell megőriznünk nemes örökségünk ünneplésére. Nem szabad új elemekkel megfertőznünk őket, mert az összezavarhatja lelkünket.

Növelnünk kell a nemzet erejét azáltal, hogy hadisarcot és hűséget kényszerítünk ki ellenfelünkből. Ha nem érvényesítjük hatalmunkat és befolyásunkat az ellenségen, hátrányt szenvedünk.

Meg kell viszont változtatnunk szokásainkat akkor, ha ezzel kivághatjuk magunkat szorult helyzetünkből. Nem lehet azonban meghatározni, hogy melyek azok a szokások, amelyek kulcsfontosságúak a hun nép sikere szempontjából. Nem szabad megengednünk, hogy erős vezérek vagy fiatal hunokból összeverődött csoportok megpróbáljanak olyan szokásokat meghonosítani, amelyek csak saját érdekeiket szolgálják. A szokások a nemzethez és nem az egyénhez tartoznak.

A hun név megköveteli viselőjétől, hogy minden erejét és hitét népe ügyének szentelje. Az, hogy szokásaink szerint élünk, tiszteletadás múltunk, jelenünk és jövőnk előtt.

Harcosainknak esküt kell tenniük, hogy kitartóan fogják szolgálni a nemzetet. Nekünk, vezéreknek viszont gondoskodni kell róla, hogy legyenek olyan szokásaink – erős hagyományaink -, amelyek érdemesek arra, hogy ilyen kitartóan higgyenek bennük. Örömmel be kell fogadnunk magunk közé törzseinkbe és nemzetünkbe mindenkit, aki elfogadja azokat az elveket és szokásokat, amelyek számunkra annyira értékesek most és mindörökké.

Ennek a népnek, amely ennyi erőt és függetlenséget kapott örökül, én, Atilla, a következő tanácsokat adom, hogy mindenki teszteljen bennünket:

Minden hun szokása, hogy sokra tartja a saját és a nemzete becsületét. Ez az egyik legfőbb erény. Az embernek semmilyen, még politikai meggondolásokból sem szabad megszegnie szavát.

Meg kell becsülnünk a jó képességű harcosokat, akár alacsony, akár magas rangú családból származnak. Vezéreiket azok közül kell kiválasztanunk, akik a legalkalmasabbak a vezetésre, bármilyen családból származzanak is.

Nem szabad ártatlanokon bosszút állnunk, gátlástalan módszereket alkalmaznunk vagy megölni a gyanútlan vagy sarokba szorított ellenséget. Elszántnak kell mutatkoznunk mindazok szemében, akikre hatást akarunk gyakorolni, de a szükségtelen kegyetlenkedés alávaló dolog.

Az egy gyökerű és egy fajú nemzetek gyöngék. Ki kell tehát tartanunk amellett, hogy befogadunk minden idegent, aki csatlakozni kíván ügyünkhöz. Méltósággal és tisztelttel kell velük bánnunk, megtanítva őket nyelvünkre és szokásainkra.

A köztünk levő különbségek és eltérések ellenére el kell fogadnunk egy közös célt, amely megéri, hogy együtt fáradjunk érte törzsünk és nemzetünk többi tagjával.

Mindenkinek tisztelnie és becsülnie kell faji, kulturális, erkölcsi és társadalmi vonatkozású elképzeléseinket, amelyeket ázsiai és európai őseink hagyományoztak ránk, és amelyek megkövetelik tőlünk, hogy tiszteljük embertársainkat, ismerjük el képességeiket és törődjünk jólétükkel. Sohasem szabad saját magunkat tömjéneznünk. Mindig ápolnunk kell egyéni és nemzeti büszkeségünket, de nem szabad soha belefeledkeznünk saját magunk elragadtatott ünneplésébe, mert ez megcsappantja életerőnket és alattvalóink irántunk érzett tiszteletét.

Minden erőnkkel ki kell tartanunk magas eszményeink és hitünk mellett. Sohasem szabad hagynunk, hogy megingathassák hitünket azok a népek, akik fölébünk akarnak kerekedni.

Dalainkat, táncainkat, játékainkat és ünnepeinket mindig egy-egy jó alkalomnak kell tekintenünk arra, hogy erősítsük a hunok közötti összetartozást és nemzeti öntudatot.

Mint vezérekre, rátok vár a feladat, hogy ápoljátok és terjesszétek szokásainkat, melyek sokfelől egybesereglett népünket és törzseinket az erős és hatalmas hun nemzetté kovácsolják össze, és megakadályozzák, hogy elbizonytalanodjunk a nemzeti tudat hiánya miatt.

IV. A táborbeli béke: “jó közszellem és fegyelem”

A hunok táboraiban az öröm és a bánat állandó váltakozása tette mozgalmassá az életet. Győzelem után nagy volt az öröm, az ünneplés, és a biztonság érzése költözött a táborba. A harcosok halála, az élelem szűkössé válása és a törzsi villongások bánatot és keserűséget hoztak.

A hunok között a harci szellem és fegyelem hol igen erős volt, hol meg gyenge. Sohasem, vagy csak igen ritkán éltek status quóban. Megesett, hogy becsvágyó harcosok megingatták a gyönge törzsfők hatalmát, és a táboron eluralkodott a káosz. A közös nemzeti cél hiánya hozzájárult ahhoz, hogy a harci szellem és fegyelem különféle módokon nyilvánult meg.

A hunok jobban hozzá voltak szokva az élet bizonytalanságaihoz, és lelkesedésüket a csaták, a zsákmányszerzés és az új otthon felé való vándorlás tartották ébren. Valójában csak a természet törvényei és a szerencse szeszélyei kényszerítettek rájuk fegyelmet, harci szellemüket pedig a jövőbe vetett kitartó hitük táplálta.

Atillának, mint a hunok királyának, az volt a feladata, hogy meghonosítson egy újfajta harci szellemet és fegyelmet, amely egységbe tudja forrasztani a barbár harcosokat és törzseket. Csak az szolgálta felemelkedésüket, ha elvetették régi egyéni szokásaikat, amelyeket mint kisebb, független és minden belső fegyelmet nélkülöző nomád csoportok gyakoroltak. A táborokban csak egy új, nemzeti szellem teremthetett békét. Atillára nem várt könnyű munka!

Atilla a “jó közszellemről és a fegyelemről”

Nomád életmódunkból következően kevés figyelmet fordítottunk arra, hogy legyen olyan közös szellemiségünk és fegyelmünk, amely összetart bennünket mint népet.

Elvétve akadt egy-egy pillanat, amikor törzseink egységesen cselekedtek, de ez az egység elveszett, amikor egyes törzsek közülünk idegen népek szolgálatába álltak.

Ahhoz, hogy népünk meg tudjon állapodni, meg kell tanulnia, mit jelent hunnak lenni. A hun szellemiséget mindannyiszor elárulták, ahányszor népünket alávetették olyan népnek, amelyet bizonyosan le tudtunk volna győzni.

A hun nemzeti szellem és fegyelem megteremtése nélkülözhetetlen, ha meg akarunk felelni az egységes nemzetekkel szemben támasztott követelményeknek.

Ez alkalommal azért hívtalak benneteket össze, hogy elmondjam, miként lehet megfelelő hangulatot és fegyelmet teremteni. Általunk lesz béke körünkben.

A jó közszellem és a fegyelem nélkülözhetetlen az egységhez.

A jó közös szellem próbája az a fegyelmezettség, amellyel harcosaink elviselik a megpróbáltatásokat.

A fegyelmezést nem elnyomásra kell felhasználni, hanem arra, hogy megtanítsuk hunjainknak, milyen viselkedést várunk el tőlük.

Fegyelem nélkül a hunok nem tudnak közösen cselekedni.

A közszellem az a fegyelem, amellyel a hunok erejüket a törzs szolgálatába állítják, nem pedig valamilyen szertelen ünneplés és tábortűz körüli ugrálás.

A fegyelmet a hunok nem fogadják mindig szívesen.

A törzsfőnek keményen kell dolgoznia, hogy megteremtse és fenn is tartsa a fegyelmet és jó hangulatot.

A fegyelem nem mehet az egyéniség rovására.

A fegyelem sohasem tűr eltérést attól a rendtől és azoktól az elvektől, amelyeket fontosnak tartunk törzsünk és nemzetünk számára.

A jó közhangulat a harcosok abbéli büszkeségéből fakad, hogy hunok lehetnek. A fegyelem teremti meg a jó közhangulatot.

A törzsfő sohasem tűrheti el a jó közszellem vagy a fegyelem hiányát, mert mindig számítania kell rájuk, és ezért meg is kell teremtenie őket.

A fegyelem erősíti a hunok önbizalmát.

A hunok fegyelmezett életre vágynak, ezért szívesebben követik azt a törzsfőnököt, aki maga is fegyelmezett.

A jó hangulat és a fegyelem hiánya a legragályosabb és legpusztítóbb betegség, ami csak érhet bennünket.

A törzsfő akkor cselekszik bölcsen, ha folyamatosan alkalmat ad harcosainak arra, hogy testi és lelki erejük állandó próbára tételével bizonyságát adhassák fegyelmezettségüknek. Á törzsfőnek azonban sohasem szabad az ésszerűség határait túllépnie, amikor próbára teszi harcosait.

A szervezett rendnek csak azokon a szintjein kell megkövetelni a fegyelmet, ahol ez elengedhetetlen a törzs és a nemzet érdeke szempontjából. Az a törzsfő, aki többet kíván, mint amennyi szükséges, visszaél hatalmával, és okot ad arra, hogy lázadás törjön ki törzsében.

Wess Roberts