Back to Home 

ARATÓ ISTVÁN

 

Termékeny félhold?

 

 

Mezopotámia közel van a Ráktérítőhöz (azaz a sivatagi övhöz). Az egyik oldalán a forró Zagrosz-hegység, a másik oldalán a Szír-sivatag felhúzódik az Eufrátesz felső folyása közelébe. Ha ránézünk a csapadék-térképre láthatjuk, hogy a nyári és az éves csapadékmennyiség is a legalsó kategóriában van (100 mm alatt ill. 250 mm alatt). Nem véletlen, hogy istenük inkább mag-aszságos volt, mintsem magasságos vagy magosságos, (termékenyítő). Erősen perzselő, tikkasztó, szárító, aszaló, aszságos volt. (Samas, mezopotámiai napisten neve talán ezzel függhet össze: szam-asz – nedv-szívó, nedv-szárító). Tehát öntözniük kellett.  Ezért a “termékeny félhold” nem is olyan termékeny, mint ahogy beállítják! Elég ha ránézünk Eurázsia növény- és állattérképére, valamint talajtérképére. Továbbá nem is félhold, hanem csak egy keskeny csík, sőt annak is csak az alsó harmada. Ez utóbbi a talajtérképből látszik. Ugyanis a környező térség talaja túlnyomórészt félsivatagi, sivatagi. Ráadásul a környéken a Tigrisen, Eufráteszen kívül szinte nincs más folyó. Továbbá, ezek olyan helyeken erednek, amelyek csapadékossága Mezopotámiáéhoz hasonló, így egyáltalán nem bővizűek. S nem öntenek ki, mint a Nílus, amely az Egyenlítő közelében, a trópusi esők övezetében ered, ahol a nyári csapadék 2000 mm felett van. Hacsak nem számítjuk az időszakos vízfolyásokat, de ezek meg éppen nyáron száradnak ki és csak télen folynak, amikor van némi eső. Tehát, sem az éghajlat, sem a természeti környezet nem volt alkalmas arra, hogy itt az ember elsokasodjon. Ezt a történelmi tények is igazolják. Mezopotámia mindig meghódított volt és szinte sohasem hódító. (Szkíták, médek, párthusok, perzsák, görögök foglalták el). Ezt megerősíti még az is, hogy a Földközi tengertől a Zagrosz hegységig  nincsenek ércásványok a földben! Se réz-, se ón- (e kettő a bronzhoz kell), se vasérc. Azaz fegyvereknek, szerszámoknak, eszközöknek is szűkében voltak. E térségben található ásványok: kőolaj, aszfalt, gipsz, foszfát, kősó, kálisó, bróm, kén. Irakról 100 évvel ezelőtti források így írnak: Irak el Arabi területe nagyjából megfelel az ókori Babilonnak és Kháldeának. Az itt lévő  kb. 100  nomád törzs tagjai nagy nyomorúságban élnek. Azonban nem szorulunk rá, hogy a térség ókori eltartóképességét ezen két tényből (a maiból és a 100 évvel ezelőttiből) extrapolációval állapítsuk meg. Ugyanis Hamurábi, babilóniai király idejében (i.e. 2000) mint ismeretes, igen gyakran volt „hét szűk esztendő”, s nemcsak egyszerűen szegénység, hanem üres magtárak és alig volt mit enni! (Ebből az is következik, hogy a Hamurábi korabeli és a mai éghajlat semmiben vagy csak igen kevéssé különbözött. Ld még Megjegyzések 1. pont) A szomszédos Perzsiai területen más a helyzet, ugyanis a Zagrosz belső oldala csapadékosabb és oldalán foltokban erdős részek vannak, legelőkkel váltakozva. Az Elburz és a Kopet-Dag még erdősebb. Sok  helyen megterem a búza, rizs, árpa, gyapot, dohány, juta, szőlő, déligyümölcsök. Földjében ércek (réz, mangán, vas – egész hegyláncok vannak vasércben dús telérekkel átszőve [1], ezüst, arany, króm, ólom, cink), feketeszén, gipsz, kősó található.  Nem véletlen, hogy a médek, a perzsák nagy hódítók voltak.

Mégis, miért tartották Babilont tündérkertnek? A sumérek idejében egy északról jött nép – akik a sumérek ősei voltak – korábbi tapasztalataik  alapján öntözéses kultúrát alakítottak ki. Ennek jellemzője a kert-gazdálkodás volt. Valóságos kis oázisokat, tündérkerteket alakítottak ki és nagyszerűen gazdálkodtak. Éltek az ott meglévő más adottságokkal is. Ez vonzotta a hódítókat, ezért az - mind a pusztítás, mind a rablás révén -  mindig elég hamar lehanyatlott.  Ugyanis, öntözéssel ennek  fenntartása igen kemény, kitartó munkát és szigorúságot követelt. Ilyen módon csak kis művelt területek jöhettek létre, alacsony lélekszámú népességgel. S ezt a rendkívüli körülmények, háború gyorsan megtörték. Kellő számú népesség és fémek hiánya miatt a terület védel-me, hadsereg fenntartása mindig nagy nehézségekbe ütközött. Azaz a völgy megtartó- és eltartóképessége kicsi és törékeny volt. Nem véletlen a mezopotám völgy termékeny részének arab neve "Sziget" (El Dzsezíre). Tehát a környező országok sivatagi és félsivatagi területeihez képest volt az SZIGET és a környező népek számára a sivataghoz képest volt TÜNDÉRKERT és valóságos csoda! Ez az oka nagy hírének! A tündérkert  elnevezés igen találó. A sumérek kultúrája tünékeny volt, mint egy tündér és kicsi, mint egy kert. Mezopotámia szomszéd-ságában egy kissé terméketlenebb területen élő és ezért kis létszámú asszírok hódításainak is inkább a híre, hír-hedtsége  (kegyetlensége) volt nagy és nem a terjedelme, nagysága.

Ellenben, nézzük meg a legrégibb, legnagyobb és elfelejtett, elhallgatott folyammenti (sőt folyamok-menti) kultúrát, Szkítát, amely a Fekete-tenger nyugati partjától (a Duna torkolattól) a Volgáig terjedt (sőt a szarmatákkal való egyesülésükkel még azon is messze túl), s melynek területe sokszorosa a mezopotáminak:

 

1.      Szkítia éves csapadékossága 500-1000 mm (A Fekete-tenger melletti – átlagosan 200 km széles sáv kivéte-lével, ahol 250–500 mm). Ez többszöröse a mezopotáminak.

2.      Folyamok, folyók és azok mellékfolyóinak egész serege (észak-déli irányban) sűrűn szabdalja. Nézzük meg Ukrajna és Dél-Oroszország Európai részének térképét (1. kép):

Nyugatról keletre haladva: Prut, majd 7 kisebb folyó, Dnyeszter és 6 mellékfolyója, Bug, Dnyepper és 7 mellékfolyója, majd 8 kisebb folyó, Donyec és 11 mellékfolyója, Don és 11 mellékfolyója, Volga és mellékfolyói. Több mint 60 folyó! Azaz kiválóak voltak az öntözési lehetőségei! (Ld. az alábbi térképet)

3.      Talaja, a csernozjom, csernozem (fekete föld) a világ legjobb minőségű talaja. Ez 2200 km hosszan, a Duna torkolatától az Uralig és átlag 600 km szélességben, a Fekete-tengertől az 50-55 szélességi fokig terjed. Ezt a rengeteg folyó hordta össze. (Ilyen talaj máshol Eurázsiában csak Magyarországon (Alföld, Mezőség, Kisalföld), Kínában és Szibériában – az Uraltól az Altájig – van. (Azaz Észak-Kazahsztánban is!)

 

   1. kép

 

A térképen az is érzékelhető, hogy gyakorlatilag a valódi sztyeppén, azaz a Volgától keletre és az Uraltól délre ritkulnak a folyók. Ezen a térképen is láthatjuk szürkével árnyaltan a Kelet-Európai hátságokat és az Ural-hegységet. A világos rózsaszín területek a síkságok és folyóvölgyek.

 

4.      Nyári középhőmérséklete (20-25 OC ) hasonló Magyarországéhoz, ugyanabban a hősávban van.

(A mezopotám völgyé ennél kettővel fentebbi, legmelegebb osztályban (30 OC felett) van.)

5        Ásványok előfordulása tekintetében egyik legdúsabb a világon, mind a mennyisége, mind a sokfélesége te-kintetében. Réz, ón (e kettőből készül a bronz), kőszén, barnaszén (a Donyec-medencében több helyen külszini fejtéssel is; azaz az ókori Szkíták is igen könnyen megtalálhatták), vasérc (még a Krím-félszigeten és a Kaukázusban is) cink, mangán, ólom, higany, kősó, agyag, grafit, kaolin, foszfát stb. A fa mint nyersanyag is bőségesen rendelkezésre állt a csapadékosabb északi felén (lombhullató erdők), melynek erdőssége Közép-Európa erdősségével volt megegyező. Szkítia északi részétől kezdődően terült el a tajga  végtelen fenyőerdeivel. (Ennek fáit is könnyen leúsztathatták folyóikon.) A tajga a 45–50. szélességi fok között kezdődött, de még Szkíta területen.

6       A terület hegyvidéki része, a Kaukázus is olyan csodálatosan termékeny, hogy a szőlőt az északi oldalán is termesztik, a déli oldalán pedig vadon terem! [1]

 

Itt sokszorta inkább elsokasodhattak és el is sokasodtak a népek. Csak két adalék, ezt alátámasztandó: a harcias Dareiosz i.e. 515-ben csaknem egymilliós sereggel támadta meg a szkítákat, de súlyos vereséget szen-vedett. Nos, akkor legalább 1–1,5 milliós seregük volt a szkítáknak, ugyanis más országrészeiket sem hagyhatták teljesen védelem nélkül. (Ilyen nagy kiterjedésű síkvidéket sokkal nehezebb védeni, mint a vár jellegű hegyeket.) Ez a hadsereglétszám 50-60 milliós népségre enged következtetni. Bendegúz - Atilla és Buda apja - idejében (V. század első évtizedei) a hun birodalom olyan óriási volt, hogy a Kaszpi-tengertől a Rajnáig, az Al-Dunától a Balti-tengerig terjedt. [1] Azaz Európának legalább a kétharmad részét magában foglalta. Ennek fenntartásához még nagyobb haderő kellett és még nagyobb hátországi létszám. Tehát az i.e. 515-től Atilláig terjedő ezer évben létszámuk még nőtt is. 

A vándorlások innen indultak ki! S nem Kis-Ázsiából (mai Törökország). Kisázsia  – nézzünk a tér-képre –  nem ilyen hely. A nyári (máj. 1-okt. 31.) csapadék mennyisége területének zömében a 100 mm alatti (legalsó) kategóriában van. (E tekintetben olyan, mint Mezopotámia.) Területének majdnem teljes egészét hegyek borítják. Csapadékszegénysége a folyók kis számában és gyér voltában is megmutatkozik. Talaja gyenge. Területének háromnegyed részén legelők és rétek helyezkednek el. Tehát csak pásztorkodásra, állattartásra alkalmas. Nagylétszámú és erős (köztük birodalomalapító) népek nem származhattak egy ilyen adottságú helyről, sőt igen valószínű, hogy egy sem! Bizonyos, hogy szkíta-szarmata területről és környékéről vándoroltak ki a pelazgok, kelták, etruszkok, alánok, gótok, kelt-ibérek, baszkok és még sokan mások. Az összes szláv nép és egy csomó ázsiai nép is innen származik.

Régi sumér források szerint őseik északról érkeztek. Ugyanezt mondják az ókori kínaiak és az ókori görögök is. (S a kínaiaktól északra is hunok éltek, az Amur-Szelenga vidékén). Ezen északról dél felé irányuló vándorlások az utolsó jégkorszak közeledtével mehettek végbe. A sumérek ősei nagy valószínűséggel valamely szkíta nép volt. Ezt igazolja a nyelvi rokonság (a sumér írást a magyar segítségével fejtették meg), ezt igazolja a szkíta–hun–magyar és sumér diszítőmotívumok azonossága, és erre utal, hogy a szkíták több déli területükön öntözéses gazdálkodást is folytattak. (A XIX. századi történettudomány megállapításai szerint a sumérek ural-altáji származású nép volt.)

A görög mítoszok emberfeletti tulajdonságú népekről, a hiperboreuszokról (az északi hegyeken túli népekről) beszélnek. Nyilvánvaló, hogy a hellének ezen népek gazdagságát, természeti adottságait és tárgyait, eszközeiket csodálták. Sok ókori történetíró szerint a szkíták a világ legrégibb népei.

Csak néhány példa a hamis és torz történelemszemléletre. Legnagyobb ezek közül, hogy a Kárpátoktól a Csendes-óceánig minden népet pásztor, nomád népnek nyilvánítanak. Holott teljesen fátlan füves terület csak Közép-Ázsiában (a mai Kazahsztán déli felében és ettől délre Üzbegisztánban, Türkmenisztánban) van. Keleten pedig csak Mongóliában és Kína nyugati részén. Ha megnézzük az 1976-os Világatlaszban [2] a Kárpátoktól a Csendes-óceánig terjedő térség növényzettérképét (2. kép) azt látjuk, hogy a tajga (zöld színnel ábrázolva) kétszer akkora területet foglal el, mint a szántóföldes területek (rózsaszínnel). A szántóföldes területek pedig kétszer akkorát, mint a legelők, rétek (halvány zöld) Tehát még az 1970-es években is négyszer akkora volt a tajga, mint a rét és legelő!

 

 

 

2. kép

 

A térképről leolvashatjuk, hogy ma a Kárpátoktól az Uralig a 60. szélességi foknál kezdődik az összefüggő tajga. Alatta pedig, az 50. és 60. szélességi kör között kisebb-nagyobb foltokban is tajgamaradványokat láthatunk. Tehát az ókorban a tajga a 45–50. szélességi kör között kezdődhetett. Azaz szkíta-területen belül. Ettől délre a Fekete-tengerig pedig három nagyjából egyforma szélességű növénytakaró sáv volt. Az első a lombhullató erdők sávja, alatta a második vegyes (lombhullató erdő és mező), ez alatt pedig a harmadik a mezős sáv. Mivel a vegyes és a mezős sáv talaja a világon létező legjobb talaj, ezért bizonyos, hogy még ennek is nagyobb részén földművelés folyt és nem legeltetés. Pontosabban – a nálunk is kialakult szokás szerint – a földművesek állatot is tartottak, amelyhez a szántóföldön kívül hagytak legelőt is. Tehát félrevezető a „sztyepp” terminológia, helyénvalóbb a mező; melynek egy része szántóföld, más része legelő. Még Észak-Kazahsztánban is, az Ural és Altáj közötti csernozjomos mezőkön is  – a legeltetéses állattartás mellett – kiterjedt szántóművelés volt. Az is látható a 2. képen, hogy a Közép-Ázsiai sztyeppe déli részén elhelyezkedő Kara-Kum és Kizil-Kum sivatag (fehérrel csíkozott terület) csak harmadát teszi ki a füves területnek. A sivatagos rész az ókorban valószinűleg még sztyeppe volt. A körülötte lévő sztyeppe pedig növényzetben dúsabb, helyenként bokros, fás lehetett.

Ez a térkép teljesen megfelel az éves csapadéktérképnek (4. kép). A leghalványabb kékkel jelölt – tehát legki-sebb éves csapadékú hely Közép-Ázsia. A másik hasonló nagyságú ilyen folt teljes egészében Mongóliára és Nyugat-Kínára esik. Tehát teljesen fátlan rétek, legelők erre a két területekre esnek. Ez a két halványkék folt mutatja a valódi sztyeppe helyét. A térképen  a Kaukázustól délre Mezopotámia csapadékosságát is láthatjuk.

 

3. kép     Eurázsia domborzata                    4. kép       Eurázsia nyári csapadék

 

Hol lehet füves puszta az Uraltól a Csendes óceánig ilyen magas hegyekben? (3. kép) Tiensan (7439 m), Tarbagatáj (2992 m), Altáj (4563 m), Tannu-Ola (2930 m), Szaján (3492 m), Bajkál-hg (2572 m), Jablonovij (2519 m), Sztanovij, (2412 m), Bureja (2010), Nagy-Hsziangan (1949 m) végül, az óceán partja mentén Szihote-Alin (2077 m). De még az Uraltól az Altájig húzódó Kazah-hátságban is 1566 m és 1133 m magas hegyek vannak. A terület csapadékosságát igazolják Szibéria hatalmas folyói – Ob, Irtisz, Jenyiszej, Angara, Léna stb – is, melyek éppen a tajga déli részének nagy hegységeiben erednek, onnan ahova a XX. századi történetírás sztyeppét sugall.  Kitűnően egybevág a csapadéktérképpel Ázsia műholdfelvétele is (5. kép). A két északi világos sárgás-barnás folt mutatja a sztyeppe helyét. Ezeknek egy kisebb része sivatag. A világosabb foltok nem a sivatagos, hanem az alacsonyabban fekvő területeket mutatják, a sötétebbek pedig a magasabban fekvőket. A Világatlaszban pontosan láthatjuk, hogy melyik és mekkora részükön volt sivatag 1976-ban:  A Kaszpi-tenger és a Tiensan között elhelyezkedő Turáni- alföldön csak az Aral-tót tápláló Szir-Darja és Amu-Darja közti Kizil-Kum és ettől délre a Kara-Kum volt sivatag. Ez kb. egyharmada az itteni sztyeppének. A Mongólia déli határánál kezdődő, Kínában fekvő Gobi-sivatag csak hatoda az itteni füves területeknek. Kínában a Tiensan és Tibet között fekszik a Takla-Makán sivatag, ez majdnem teljesen kitölti a Tarim-medencét (a műholdfelvételen a középső lencse alakú sárga folt). Még van kisebb sivatag ettől északra a Dzsungár-medencében és a Balhas-tótól délre egy még kisebb. Bizonyos, hogy az ókorban a sivatagos részek is nagyrészt füves területek voltak. Ugyanis a két sztyeppén (Turáni-alföld, Belső-Mongólia) az ókorban számos nép élt, márpedig sivatagban még a mai ember is nehezen tud megélni, nemhogy az ókori!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5. kép

 

Ezen felvételből is kiderül, hogy nem beszélhetünk összefüggő sztyeppéről, mivel a két sztyeppét hatalmas hegylánc vágja ketté. A felvételt nézegetve és tudva a hun vándorlások kelet–nyugati valamint kelet–nyugat–déli (ld I. és II. indo-szkíta birodalom) irányáról, olyan érzésünk támad, hogy a két világos terület az ókorban normális élettér lehetett. Ahol füves területek váltakoztak erdőkkel (így volt fájuk nyilaikhoz, eszközeikhez), s ahol nem kellett utat vágva a természet erőivel megküzdeni. Fölöttük északon pedig áthatolhatatlan dzsungel volt, ezért az áthatolás innen a Turáni alföldre csakis a Dzsungár-medencén keresztül történhetett. Erre két hegyszoros lehetett alkalmas. Egyik az Altáj és a Tarbagatáj között a Zajszan-tó felé, a másik a Dzsungár-kapu, a Tarbagatáj és a Dzsungár–Alatau között az Ala-kol tó és Balhas tó felé. Előbbi esetben a Kazah-hátság északi lejtőire, utóbbiban a hátság déli részére lehet kijutni. (A fentieket megerősíti, hogy az ókorban még a – ma teljesen sivatag Tarim-medencében is éltek népek.)

 

Az Uraltól keletre, a Kazah-hátságtól északra fekvő Szibériai alföld nagy részét a tajga borítja, déli részén  pedig szántóföldek találhatók. Kazahsztán-képeket nézegetve láthatjuk, hogy ebben az országban még kanyonok is vannak. A tajga még ma is összefüggő, egészen a Csendes-óceánig. A tajgás területek éves csapadékosságát nézve, az Uralig 500-1000 mm, az Uralon túl 250-500 mm. Az ókorban a tajga az európai részen valószinüleg már a 45. szélességi fok körül kezdődött. Ezt egyrészt igazolják az 50. és 60. szélességi körök között megmaradt tajga-foltok, másrészt az, hogy a Kárpátoktól az Uralig terjedő terület csapadékosabb (500-1000 mm), mint a Uralon túli.

A legtöbb hiba a felületes, sztereotip gondolkodásmódból ered és a természettől, a valóságtól való elru-gaszkodásból, továbbá a túlspecializálódott és gyakran csőlátású mai gondolkodásból. Valamint a mai fogalmak és gondolkodásmód visszavetítéséből. S azon szándékból, hogy mindenáron kisebbíteni a régi korok embereinek, népeinek érdemeit. Azért nem nevezem meg az alábbi idézetek forrását, mert ezek majdnem mindenhol előforduló hamis sztereotípiák. (Aláhuzások tőlem)

 

“Az ázsiai és kelet-európai tágas mezőkön, fátlan pusztaságokon élő nomád lovasnépek is Mezopotámia felé tekintettek. Más módon mint az ottaniak vagy az irániak, de ők is a sumérek tanítványai, örökösei lettek. Ezeken a füves tájakon kevés a csapadék, s ez nem kedvez  a földművelésnek. Az öntözésre alkalmas nagy folyók is ritkák.” 

 

S miből csinálták az íjaikat, házaikat, eszközeiket, szekereiket? A Kelet-Európai és Szibériai “tágas mezők” kétharmada sűrű fenyőerdőkkel benőtt és állatokban rendkívül gazdag tajga! Ázsiában pedig alig van sík terület! A csapadékot, a földművelést, meg a “ritka folyókat” már tudjuk.  (A sztereotípia: Oroszország? Szibéria? ergo: pusztaság, sztyepp.) Vajon honnan volt Árpád vezérnek tigrisbőrös kacagánya?

 

Egy másik gépiesség:  pásztorkodás?  Tehát, vándorlás! A nyájterelés képének gépies, túlzó kiterjesztése. Aki ismeri a mezőség, a falu régi életét, vagy régi még nem torzult leírását, az tudja, hogy a pásztor mindennap máshova hajtja ki állatait és egy hét múlva ugyanoda, ahova egy héttel ezelőtt! A fű egy hét alatt a kiváló talajú, dél-ukrajnai és dél-oroszországi mezőkön legalább 10 cm-t nő! A nomád állattenyésztés sohasem azt jelentette, hogy egyoldalúan, sterilen specializálódtak az állattenyésztésre, s vándorolva csak húst ettek, hanem azt, hogy egyszerűbb volt a karámban tartott állataikat kihajtani a legelőre, mintsem a legelő növényeit behozni a karámba, a kordába. Tehát, már a kezdet kezdetén a növényfogyasztás volt az elsődleges és a legújabb kutatások szerint a vadászok étrendje is 70-80%-ban növényi volt. Növényevés mellett volt húsevés is, és nem fordítva. Tehát egyszerre szüretelés-vadászás és  növénytermesztés-állattenyésztés. A növény volt az egyszerűbb  ügy, az nem szalad el, helyben marad. Tehát az ember is kénytelen helyben maradni, és nem rombolja le lakóhelyét és cipelgeti egyre sokasodó eszközeit és szerszámait. A szerszámokat jó sokáig és jól megőrizték (tehát nem dobták el), mert azok előállítása akkor még nehezebb, fáradságosabb volt.

De még a pásztor is helyben marad! Ugyanis, egyrészt ő is részesedik a közösség (a falu) által termesztett növényekből, cserében az ő termékeiért. Tehát kötődik a földműves közösséghez, másrészt az állattenyésztés is egyre eszközigényesebb. A pásztornak sem célszerű felszedni a karám oszlopait, korlátait és a hátán vagy a lova hátán odébbvinni eszközeivel, edényeivel stb együtt, vagy vesződséges munkával fákat kivágva újakat faragni. Sőt, a pásztorok (a juhászokat kivéve) javarészt a falu háziállatait legeltették. Tehát kötődtek a faluhoz, s maguk is a falusiak közül valók voltak. A szekér kialakulásáig az ember csak ritkán vándorolt, inkább csak szűkebb környezetében portyázott.

A kereket pedig olyan helyeken – egymástól függetlenül – csinálták meg, ahol  sokat foglalkoztak fával, ahol a kivágott és legallyazott fatörzs gurulását, gördülését megfigyelhették és előbb görgőként használták. S nem men-tek el a sumérekhez eltanulni azt! Az emberiség különböző helyeken egymástól függetlenül, sőt egymásról nem is tudva, ugyanazokra és hasonló dolgokra rájött. (Elég, ha csak az íjra gondolunk, amelyet egyaránt használtak az ázsiaiak, az afrikai törzsek, az amerikai indiánok)

 

“Nagy keletjük lett a rezet meg az ónt érceikből kiolvasztó fémmíveseknek, meg a bronzot formába öntő és készre kalapáló bronzkovácsoknak. Voltak ezek között, akik templomok, paloták műhelyeiben dolgoztak, de többségük talán vándoréletet folytatott, kisebb-nagyobb csoportokban, olykor egész vándorfalucskákat alkotva. Mások meg az ércek bányászatának lettek hasonló szakemberei, állandó munkásai.”  

 

Vándor falucska? Vándor kovácsok? Vándor bányászok?  Azt hiszem, nem kíván kommentárt!

 

“Az érceket többnyire még a fejtések közelében kohókba rakták, kiolvasztották. Aztán népes karavánok keltek útra a nyers fémekkel. Állat- és emberháton szállítottak mindent. A szekereket jól ismerték ugyan, de szállításra még nem használták: nemigen voltak hozzávaló utak.”

 

Hát akkor mi másra? Inkább a hátukon vitték a bronzot és a vasat? A csatatereket is előre le kellett döngölni és az odavezető utakat megépíteni? Mivel vitték az enni-innivalót, a nyilfelhőkhöz való muníciót, a tartalék fegyverzeteket és egyéb eszközöket, szerszámokat?

 

1.     Aztán ott újra megolvasztották és készre kalapálták stb., s a készterméket  meg  visszaszállították? Dupla út,  dupla öröm?

2.     Hát, persze! El kellett oda (Mezopotámiába) vinni, egyrészt azért mert, ott ilyen ércek nincsenek, másrészt azért, mert csak ott értettek hozzá!?  Csakhogy, ha ott, a mezopotám völgyben nem teremnek ércek, akkor a mezopotámok honnan a fészkes fenéből tanulták meg, tapasztalták ki a fémekkel való bánásmódot? Azon-kívül, sem ércek, sem nyersbronz, nyersvas, (tehát nagy terheknek) nagy távolságú szállításának semmi nyo-ma és semmilyen realitása nincs, az akkori módokon! A karavánok főleg kis súlyú és értékesebb terménye-ket és késztermékeket szállítottak.

3.      Az utolsó mondat tipikus íróasztal melletti szemlélet. Aki járt vagy élt falun, az láthatta, hogy a szekérhez nem kell út. Az vidáman elmegy réten, szántóföldön, erdőben. Sőt, száraz időben még jobb is vele mezőn menni, mert nem rázza ki az ember lelkét, puhán halad. Esős időben persze keményre taposott csapáson, azaz földutakon célszerű vele menni, mert az kevésbé ázik fel, ezért nem süllyed bele a kerék. A régi mezei és erdei utak éppen úgy alakultak ki, hogy sokszor és sokan mentek ugyanarra, így a kerék, a lovak patái és az ember lába taposta keményre. Olyan keményre, hogy még a füvek, növények sem nőttek ki ott. Ilyen földutak még ma is vannak minden falu környékén és az erdőkben is. Gyalogos taposta földutat még városokban is láthatunk ma is bármely parkban. Azaz a régi időkben nemcsak lovasok, de szekerek számá-ra sem kellett utakat építeni! (Pl. a Selyem-út is útvonal, s nem kiépített út.) A szekér éppenhogy sivatagban és hegyvidéken, különösen sziklás hegyeken nem használható vagy csak alig. Megint a térképre nézve láthatjuk, hogy Szkítia túlnyomórészt síkság, dombság és hátság, míg Mezopotámiában sivatagok, mocsarak vannak, és nagy sziklás hegyek kísérik. Homokban és mocsárban elsüllyed a szekér kereke lehetetlenné téve a vontatást. S egyik sem döngölődik keményre a gyakori használattól. Tehát, a “szállításra nem használták a szekeret” pontosan Mezopotámiára igaz! Ott (éppen a sivatag és a nagy hegyek miatt is) karavánokat, szamarat, tevét használtak! Vagyis Mezopotámiában sokkal kevésbé volt meg a motiváció a szekér kitalálására és folyamatos továbbfejlesztésére, mint Szkítiában! Továbbá, sokkal kevésbé volt meg a hozzávaló nyersanyag, sőt nyersanyagok! Uruk városának mítosza is bizonyítja, hogy még egyetlen fa is milyen nagy értéknek számított és milyen nagy becsben tartották. Még őrízték is éjszaka. S milyen gyakran kiszáradt!  (Mellesleg – a hét szűk esztendő mellett – ez is arra utal, hogy a korabeli éghajlat a maihoz nagyon hasonló volt. Ld. még Megjegyzések 1. pont) Ha ismerték és mégsem használták a szekeret, ez pontosan azt jelenti, hogy nem ők találták fel! Azaz, mások hoztak vagy csináltak nekik, de az sem a süppedős sivatagos, mocsaras vidéken (nézzük meg Irak térképét!), sem a  hegyeken nem vált be és nem is válhatott be. (Hegyekben régen csak kétkerekű szekeret használtak, főleg fa szállítására, vontatására Ugyanis, a fák másik vége lelóg a földre és súrlódásával meggátolja, hogy lecsússzon vagy elszabaduljon a szekér. Sziklásabb, meredekebb hegyen még ez sem segít. Meg jóval kevesebb a szállítanivaló is, hisz sziklás hegyen nem nagyon  nő fa!) A Találmányok enciklopédiája szerint a szkíták a szekeret 4000 évvel ezelőtt ismerték. [3] A könyv szerint az első szekeret i.e. 3500 körül Mezopotámiában találták fel. A bizonyíték, amire állításukat alapozzák:  Uruk városában i.e. 3500 körül készített agyagtáblán kerékre szerelt szán képírásos jele látható. A szán éppen hogy Szkítia felé mutat. Mezopotámiában soha sem volt szükség szánra, hiszen a 30–35 szélességi fok között helyezkedik el, azaz egy magasságban Észak-Afrikával. Mivel a szekeret valójában Szkítiában találták fel, így biztos, hogy i.e. 3500-nál régebben. Hiszen bizonyos időnek el kellett telnie, mire a szekér híre vagy maga a szekér eljutott Mezopotámiába. Következésképpen, az emberiség a szekeret kb. hatezer éve ismeri. Addigra már háziasította a vontatásához szükséges bivalyt, marhát, lovat is.

 

“Akárcsak Mezopotámiában, itt a nomádok között is szép számmal dolgoztak kovácsok, fémművesek, ötvösök, szíjgyártók, fazekasok, takácsok, ácsok, bognárok. Többnyire rabszolgasorsban éltek, de megbecsülték őket. Tudományuk Mezopotámiából származott, onnan származtak ők maguk is. Így aztán a munkáikon látható díszíté-sek szintén az ottani díszítések szerint készültek.”

 

Két legyet egycsapásra! Egyrészt "megvilágítja", hogy miért egyeznek meg a szkíta–hun–magyar és a mezopo-tám művészeti és diszítő motívumok. Másrészt válasz arra az esetre, ha nem elég hihető, hogy a hegy ment Mohamedhez, azaz az ércek Mezopotámiába! Akkor Mohamed ment Szkítiába!? A kérdés azonban továbbra is megválaszolatlan marad! Honnan voltak a mezopotámoknak kovácsaik, fémműveseik, ötvöseik, ha nem voltak érceik, fémeik? Honnan voltak ácsaik, bognáraik ha nem volt fájuk? Azaz, hogyan tanulták meg, tapasztalták ki a fémekkel és a fával való bánásmódot?  A sivatagközeli területek fő jellemzője a fátlanság. A mezopotám völgyet kísérő hegyeken (különösen a völgy felöli oldalon) csak a fű terem meg. Ráadásul a nyers fémek kovácsolá-sához, formába öntéséhez, izzításához ill. megolvasztásához is fa vagy szén szükséges! Méghozzá elég sok. Kizárt dolog, hogy a rendelkezésükre álló kevés fát eltüzelték volna! Az meg teljeséggel hihetetlen, hogy a nyers ércek mellett még fát vagy a szenet is szamárháton vitték volna Mezopotámiába! (Mint láttuk szén sem található ott.)

Kérdéseinkre a válasz roppant egyszerű! Míves dolgaikat a "nomádok" ők maguk készítették!  S, azok a bizonyos karavánok Északról és Keletről a csodás díszítésű termékeket szállítottak – többek között – Mezopotámiába, déli fűszerekért, déli gyümölcsökért, gyapjú- és pamutkelmékért, dohány és más kis súlyú, de értékes termékekért cserébe. Mellesleg, mindenhol olyan anyagokat használtak (és használnak ma is) a leggyak-rabban, amelyek kéznél voltak! Szkítiában: ahol sok fa volt ott faházat építettek, ahol kevesebb, ott agyagból, szárított vagy égetett agyagtéglából. Mongóliában és a füves Közép-Ázsiai tájakon állatbőrből csináltak házat (jurtát.)

Már csak egy kérdés marad hátra, hogy építményben, agyagtárgyakban, foszló maradványokban miért a mezopotám leletek maradtak inkább meg. A választ ismét a térképre nézve és a víz fizikájának ismeretében kapjuk meg. A mezopotám völgy januári középhőmérséklete + 10-15 OC  és az éghajlat száraz. Szkítia januárja átlag mínusz 5, mínusz 10 OC közötti és az éghajlat csapadékosabb. A szkíta agyagtáblák, téglafalak, piramisok (kurgánok) szétfagytak, elmállottak, s a faházak elkorhadtak. A jég tágulása sziklahegyeket mállaszt. A faesz-közök és rovásemlékek úgyszint. Bár lehet, hogy alaposabban, kiterjedtebben és főleg (éppen ezért) mélyebb rétegekben kéne kutatni Ukrajnában és Dél-Oroszországban. Megmaradtak viszont a fémedények, ötvöstárgyak! (Lásd, a szenzációs Szkíták-kincse kiállítást Amerikában!) A vastárgyakat is megette az idő (évezredek) vasfoga.

A Szkíták már i.e. 4500-4000 között, azaz  6-6500 évvel ezelőtt olvasztottak vasat. (Magnetitércből (Fe3O4) i.e. 4000 körül olvasztottak vasat Egyiptomban is.) Az ókori görögök szerint is a szkíták a vasolvasztás feltalálói. Ez több forrásból is kiderül. Itt elég, ha csak egy ókori íróra, Aiszkhüloszra hivatkozunk. Ő maga írja drámája – a Leláncolt Prométheusz – helyszínének megjelöléséül: Történik Szkítiában, hegyes vidéken. Ez valószínűleg a Krím-hg vagy a Azovi-Donyec-hátság vagy a Kaukázus lehetett, lévén ezen hegyekben található vasérc, méghozzá igen nagy mennyiségben. Mint azt a hellénektől tudjuk, a Prométheusz által istenektől ellopott tűz segítségével olvasztott vasat az ember. Mellesleg Szkítia területén a vasércen kívül olyan irdatlan mennyi-ségű szén van, hogy az összefüggő szénmező nagysága akkora, mint a mai Magyarország területe. S több helyen külszíni fejtéssel elérhető! (Ez arra utal, hogy a történelem előtti időkben sok és dús erdő volt Szkítia területén, hiszen a szén fákból keletkezett.)

 

Ide kívánkozik egy másik torz, természettől elrugaszkodott alapállás, amellyel sajnos a történelemoktatásban is lépten-nyomon - szinte népbutító jelleggel - felbukkan. Egy iskolai történelemkönyvből:

 

"A vadászat, halászat, gyűjtögetés a legkézenfekvőbb gazdálkodási mód: elvenni a környezetből ami használ-ható, megehető. Ez csak olyan társadalmakban lehetséges, ahol kevés ember jut nagy területre, máskülönben a természet "kifogyna". Ezek a népek tehát, bár látszólag a természet viszonzatlan "megrablásából" élnek, mégis vigyáznak a környezetükre: nem károsítják meg túlságosan, mert belőle élnek."

 

A terményszedés gazdálkodás? Elvenni? Kifogyna? Viszonzatlan megrablás? Károsítják? Itt is kiviláglik a mai torz gondolkodás visszavetítése és a folyton megújuló természet ismeretének felületessége! Nyilvánvaló, hogy a növények felkínálják leveleiket, virágaikat, gyümölcseiket – méghozzá csábító, színes, illatos küllemben – az állatoknak (méheknek, bogaraknak, madaraknak, négylábúaknak stb.), az létüket és szaporodásukat teszi lehető-vé. A magokat, leveleket, szárakat, gyökereket az állatok és az ember is széthurcolja, így a növények számára is lehetővé válik a szaporodás, a terjedés. (fajfenntartás). Továbbá a növényi részek - mind elszáradt növényi hulladékként, mind az állatok által trágyaként és elpusztult állatok formájában is - humusszá, talajjá válik, ami létfontosságú a növények számára (létfenntartás). Lényegében a növények is közösségi lények, hiszen nemcsak fajtársaiknak és más növényfajoknak szolgálnak, hanem gyümölcsükkel és testükkel az állatoknak is, az embernek is. Cserében az állatok is szolgálatokat tesznek a növényeknek. (beporzás, a magok széthurcolása, trágyázás, humusz előállítása stb.)

Tehát nem elvétel, nem rablás, nem viszonzatlan, nem károsítás. S nem fogy ki, hiszen a növények évről-évre megújulnak és teremnek. Továbbá növények és az állatok szaporodnak is. Ha még tekintjük a háziasítást is, láthatjuk, hogy az őskor és az ókor embere kímélte és nem rabolta a természetet. Még a múlt (XIX.) században is a földműves nem pazarolt, mindent felhasznált és ösztönösen (s tudatosan is) megvalósította a természeti teljes körforgást. A viszonzatlan megrablás, károsítás és természeti egyensúly megbontása leginkább a XX. századra jellemző. Nyilvánvaló, hogy az ősember, miként az állatok is, kezdetben olyan helyen éltek, ahol minden évszakban volt valamilyen eledel. Vándorolni is csak igen szűk környezetben szokott, az évszakok váltakozásá-nak megfelelően, s pl. a tavasz elején visszatért oda, ahol tavasszal szokott tartózkodni, ahol tavasszal termett számára valamilyen eleség.

 

Ugyanígy beszűkült gondolkodásmód az, amely az ember kialakulását mindig egy adott helyre - hol Európára, hol Ázsiára, hol Ausztráliára, legújabban meg Afrikára - próbálja testálni és szűkíteni. Az élet kialakulása sem egy helyen történt. A Föld - éghajlatra nézve - mindig is lényegében körszimmetrikus volt, azaz övek, övezetek mentén hasonló volt az éghajlat. S hasonló körülmények között hasonló lények alakultak ki. A lények mindig egy adott hely adottságaihoz alkalmazkodva alakultak ki, így más helyeken nem lettek volna képesek fennmaradni. Hasonló lényeket ma is hasonló éghajlati és természeti körülmények között találunk. Csak egy példa: a krokodilfajták (a gangeszi gaviál, az észak-amerikai aligátor, a dél-amerikai kajmán, a nílusi krokodil, az ausztrál fekete krokodil) sem hagyták el természetes környezetüket, hogy - számukra idegen, kedvezőtlen területek ezer és ezer kilométerein átvándorolva - egy hasonló helyre jussanak, azaz egyik sem származott a másiktól. De még az őseik sem, hiszen azokra is fennálltak ugyanezen nehézségek! (Mellesleg a mai sivatagosodáshoz alkalmazkodni próbáló afrikai krokodilok sem képesek elvándorolni számukra megfelelő környékre még Afrikán belül sem!) Nyilvánvaló, hogy a környezeti feltételek nem egyeztek meg hajszálpontosan, így nem véletlen, hogy a különböző helyeken kifejlődő krokodilfajták sem egyformák. De ez majd’ minden szárazföldi állatról is elmondható. A különböző helyeken élő emberek is ugyanezért nem teljesen egyformák! Mivel az ember a természetből, az állatvilágból nőtt ki, rá - különösen a kezdet kezdetén -  ugyanez érvényes! Sarkítva és leegyszerűsítve: az eszkimó nem vándorolt el Afrikába, az afrikai sem Szibériába. Tehát, nem az eszkimóból lettek a sötétbőrű afrikaiak és megfordítva, afrikaiból nem lett eszkimó vagy szibériai. Igen valószínű, hogy az ember minden kontinensen egymástól függetlenül, nagyjából hasonló időszakban alakult ki. Némely kontinensen több helyen is. A föld éghajlatváltozásaira is inkább a lassú változás, a folytonosság, azaz az elég tartós állandóság volt a jellemző. Ugrásszerű változások csak ritkán voltak.

 

Megjegyzések:

 

1. Az őskori és ókori  éghajlat hasonlósága a maihoz.

Az élet elterjedése idejére a Föld lehülése már olyan lassúvá vált, hogy gyakorlatilag állandósult állapotot vehe-tünk. Ez tette azt lehetővé. Különösen a növények elterjedését, hiszen a növények csak rendkívül lassan képesek vándorolni. S csak lassú változásokhoz képesek alkalmazkodni. Ugrásszerű változás tömeges kipusztulásukat eredményezte. Ld a széntelepek kialakulását. Az állandósult állapot csak időnként szakadt meg,   pl jégkorszakok idején. Az ember megjelenésének idejére már lényegében hőegyensúlyba került, azaz ugyanannyi hőt sugároz ki, mint amennyit felvesz. (Amíg hűlt többet sugárzott ki.) 

Az állandósult állapot élő bizonyítékai a folyók. Ezek mai medrüket több tízezer vagy több százezer év alatt ala-kították ki. Azaz több tízezer vagy több százezer év során lényegében ugyanannyi eső esett vízgyüjtő területükre mint ma! Következésképpen az éghajlati viszonyok is hasonlók voltak. Mint tudjuk az esőért több helyen sokat imádkoztak. Azaz a víz meghatározó a növényi, állati és így az emberi létre is. S alapvető, döntő tényező az őskori és ókori kultúrákra nézve.

 

2. Némely történelemkönyv  „termékeny félhold” alatt a Földközi-tenger keleti partja és a Zagrosz hegység között elterülő Kis-Ázsia déli részét érintő, öblével dél felé néző területet érti. Azonban figyelembevéve, hogy a tengerparti termékenyebb sáv igen keskeny és észak-déli irányú, így a terület inkább hasonlít egy hasraesett 7-es számjegyhez, mint félholdhoz. (6. kép) A 7-es szára Mezopotámia, feje a tengerparti sáv, öble pedig a Szír sivatag. Ráadásul északi csücske, a mai Szíria területe egyáltalán nem olyan termékeny mint a tengerpart vagy mint Mezopotámia volt. Tehát, a terület inkább két különálló régió. Azért sem szerencsés összekapcsolni a mezopotám völgyet a Földközi-tenger partjával, mert az egész más jellegű, más adottságai vannak. A Földközi tenger keleti partjának adottságait a viszonylag több csapadék, a hajózás, a kereskedelem, a halászat, jellemzi, addig a mezopotám völgyet a kevesebb csapadék, az öntözés, a kert- és szántógazdálkodás jellemezte. Tehát a két terület viszonylagos termékenységének merőben eltérő okai voltak.

 

 

6. kép    A térség éves csapadéktérképe

 

 

3. Ahogy ott termettek jó fémművesek, ahol sok jó fém terem és jó faművesek, fafaragók, ahol sok jó fa terem, ugyanúgy, ott termett sok jó földműves, ahol sok jó föld volt, s hozzá megfelelő éghajlat. Következésképpen, földműves tudásukat az érkezők („honfoglalóink”) nem a szlávoktól vették át. Éppen fordítva! A szlávok vették át a több ezer év alatt kialakult földműves tudást a szkítáktól és utódnépeiktől. (Esetleg a szláv népek is lényegében utódnépek. Ebben az esetben pedig a szkítáktól, mint őseiktől örökölték azt. Apáról fiúra.) Akik pedig már eleve itt voltak (az őstelepesek) azok meg itt tapasztalták ki. Így „szláv szavaink” valójában a saját szavaink, amelyek a szlávba (is) bekerültek. Mellesleg a magyar szókincsben két nép nyelve rejtőzik. Az egyik az érkezetteké, a másik pedig azoké, akik mindig is itt voltak. (Gondoljunk csak a sok kettős elnevezésre: lúd–liba, réce–kacsa, disznó–sertés, birka–juh, bacsa–juhász, stb. Egyébként gondos kutatással szenzációsan sok szónak megtalálhatjuk a párját!) Kérdés, melyik kié?

 

4. A szlávokkal való rokonságunknak számos jele van. Már magyarok bejövetele előtt is megvédtük a szlávokat a germánok ellen. Lehet, hogy ennek emléke a lengyelek magyarok iránti szeretete. Ez akkor is sokat nyomhatott a latban, amikor könnyedén elfogadták némely fejedelmünket saját uralkodójuknak. A szlovákokat még a XX. század elején is „tót atyafiaknak” neveztük. Azaz, velünk egy apától születettnek. A horvát Zrínyiek, Frangepánok és sokan mások vállvetve harcoltak mellettünk a török ellen, de még a Habsburg ellen is. Csak a XIX. sz-ra sikerült a Habsburgoknak ellenünk hangolni őket. A legfőbb érv azonban az, hogy soha semelyik szláv nép nem akart kiválni a Magyar Királyságból, azaz nem voltak felkelések, szabadságharcok önállóságuk kivívására! Ez éppen annak a jele, hogy atyafinak tartották magukat és mi is annak őket!  Ez annak a maradványa, lenyomata lehet, hogy a Szkítákhoz és a hunokhoz is több nép önként csatlakozott és velük, körülöttük élt. Teljesen úgy tűnik, mintha a környező szláv népek körénk telepedtek volna. Pontosabban őseik,  a hun származék avarok köré. Akik nekünk is egyik ősünk. Akiket a görögök abaroi néven illettek. S akik két törzsből állottak, egy uár (ugor, ugár) nevű és egy khun (hun) nevű törzsből álltak. Innen az uárhun, várhun, varchonita elnevezések. S maradtak itt hunok (pl. hun-bolgárok) Atilla népeiből is. Azaz még valahol bennük élt az ősi múlt. Ezért joggal vallja számos közép-európai nép ősének a hunokat és Atillát is. Csak hát ezt szép lassan elfelejtettük és a szlávok is elfelejtették. Amiben nagy szerepe volt annak, hogy a Habsburgok folyamatosan igyekeztek elfeledtetni. Ezzel összecseng még az is, hogy a megtalált hun nevek és szavak szlávos kinézetűek.

Ezek valószínűleg a szkíta–hun ősnyelv azon ágából valók, amely ebbe az irányba fejlődött.

 

5. Adalékok a hamis sztyepp sztereotípiához

Idézet egy botanikai írásból:

Közép- és Kelet-Ázsia hegyei (Tiensan, Altáj, Szaján, stb.) sok csodálatos, nálunk csak kertekből ismert növényfaj őshazájának tekinthetők. A rebarbara, a bőrlevél, a nagy virágú árvácskák e hegyvidékek természetes növénytakarójának ékességei. Növényvilágára jellemzőek mind a tajgaöv általános fajai, mind pedig a hegység, illetve a szűkebb környék endemizmusai, melyek egyedülállóvá, a hegység sajátjává teszik a flórát. A hegyvonulat, amely az igazi tajgaöv legdélibb nyúlványa*, a hegyvidéki területekre jellemző övezetességű. A vegetációt a nagy kiterjedésű szibériai hegyi tajgaerdők- szibériai cirbolyafenyvesek - uralják. A domináns erdőalkotó a szibériai cirbolya (Pinus sibirica), de egyéb fafajok elegyedése is jellemző. Előfordul a szibériai jegenyefenyő (Abies sibirica), a szibériai luc (Picea obovata), a hazánkban is jól ismert erdei fenyő (Pinus sylvestris).   *A műholdfelvéten (5. kép) kitűnően látszanak a tajga déli nyúlványai.

A hamis földrajzi sztereotípia tévképzetek sokaságát kelti. Idézet a Wikipédiából:

Az eurázsiai sztyeppe a Kárpát-medence és a Csendes-óceán partján levő hegyvidék között terül el. (??) Ökológiai szempontból jellemző biomot, életközösséget alkot (mérsékelt övi füves puszta). (??) Történelmi és civilizációs szempontból az eurázsiai sztyeppevidék fogalmába értik a vele északról szomszédos erdő- és tundravidékeket, illetve a déli félsivatagos, sivatagos területet vagy annak egy részét is. (??) …

Mint a civilizáció közvetítője, az eurázsiai sztyeppe szerepe túlbecsülhetetlen. Óriási sík terület azonos szélességi fokon,… (??)

Egyfelől a Kárpát-medencétől kezdődik a Kárpátok, ami nyilván nem sztyeppe. A Kárpátok után 600 km hosszan

Magyarországnyi nagyságban terül el a Volhiniai-, Podóliai- és Dnyepper-hátság, ez sem sztyeppe. Egy 600 km-nyi síkság után Azovi- és a Donyec-hátság következik. A Don völgye után a Szal-Manicsi- és Sztavropol-hátság, felettük pedig a Volgamenti-hátság. Lényegében a Volgától kezdődik a valódi sztyeppe, s tart az Altájig ill. a Tiensanig. E két hegységgel kezdődően egész a Csendes-óceánig, azaz a 80. foktól a 140. fokig Alpok-magas-ságú hegységlánc helyezkedik el 4500 km hosszúságban és 500-700 km szélességben. Ezen hegyek csapadékos-sága megegyezik Nyugat-Európáéval. Egyrészt ezen hegyek egyáltalán nem az óceán partján terülnek el. Másrészt ezeket füves pusztának tekinteni olyan, mintha az Alpokat vagy a Kárpátokat sztyeppének neveznénk.

A Wikipédiás idézetben jelölt terület mind biológia, mind etnikai szempontból igen eltérő területekből áll. Mivel a környezet meghatározza az ott élő népek életmódját, így ezek civilizációs és történelmi szempontból is teljesen eltérő területek. Sztyeppnek tekintése csak a hamis pásztor-nomád történelmi sztereotípiát hivatott „alátámasz-tani”. A tajgát (a fenyőerdőségeket) füves pusztának tekinteni pedig a vicc kategóriájába tartozik. Ezt már annyira besulykolták a köztudatba, hogy számtalan helyen lehet látni írásokat a Csendes-óceán partjáig terjedő síkságról és pusztaságról.

A hazai szkíta-kiállításon volt egy nagy Eurázsia-térkép, ahol a Kárpátoktól a Csendes-óceán partjáig egy összefüggő, majd’ fél-Szibéria szélességű sávban jelölték a „sztyeppét”! Ráadásul homoksárga színnel! Valamirevaló térképen ez a sivatag színe. Ezt feketével kellett volna jelölni, mivel a Kárpátoktól az Altájig ebben a sávban a világ legjobb minőségű talaja, a csernozjom (fekete föld) fekszik.

Mellesleg a „Kelet-Európai síkság” is összemosó elnevezés. Orosz Alföldnek vagy Kelet-Európai síkságnak nevezik gyakorlatilag egész Kelet-Európát  a Kárpátoktól az Uralig és a Fekete-tengertől a Jeges-tengerig. Holott dombságok, hátságok váltakoznak sík területekkel. Ez olyan, mintha az egész  Dunántúlt Dunántúli-sikságnak vagy Dunántúli Alföldnek neveznénk. Az alábbi hátságok vannak ezen a területen: Podóliai-hátság, Volhiniai-hátság, Dnyeper-hátság, Azovi-Donyec-hátság, Sztavropol-hátság Belorusz-hátság, Közép-Orosz-hátság, Don-hátság, Szal-Manicsi-hátság, Volgamenti-hátság, Szmolenszk–Moszkvai hátság, Valdaj-hátság, Baskir–Mordvin hátság, Káma-hátság, Észak-Orosz hátság, Tyiman hátság, Karéliai hátság, Kola-hátság, Lapp-hátság.

 

Hivatkozások:

[1] Révay Lexikon, Hasonmás kiadás., Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1986.

[2] Világatlasz, Kartográfia, 1976

[3] Találmányok Enciklopédiája, KISKAPU Könyvkiadó, Bp., 1996