Tomory Zsuzsa

ANYÁKNAPI GONDOLATOK

Ősmagyar tudatunk mindig ébrentartotta az Istené az áldás megtartó eszméjét. Őseink éltek, dolgoztak, teremtettek, imádkoztak, daloltak, hogy virágzó, szép hazát, jobb jövőt adhassanak át az utódoknak. Minden ringó bölcső, minden újszülött mosolya az ő küzdelmes, szép életük igazi értelme. Ők jelentik azt a jövőt, mely őseink múltjából táplálkozik, s az ő életük teljesedik bennük jövővé.

Éppen ezért tartotta minden magyar asszony legszentebb feladatának az új élet életrehívását, dajkálását, emberré nevelését. A világon senki nem ad olyan méltóságot az életet hordozó asszonynak, mint népünk, amikor áldottnak nevezi a gyermekét váró anyát. Ami nálunk magyaroknál áldott állapot, az idegeneknél teher. Terhes. Súlyos. Bármilyen nem magyar nyelven is mondják.

A tudatosan magát áldottnak tekintő anya és közössége minden új élet érkezésével Isten közvetlen áldását észleli életében, s áldását örömmel elfogadja. Tapasztalatból tudja, hogy minden munkája hiábavaló, hiába szánt, vet, ha Isten áldása nem indítja útnak legnagyobb adományát, az életet. Új élet nélkül minden emberi igyekezet hiábavaló. Őseink áldottnak tudták, látták kiteljesedő életüket, még az angyalok is velük örvendeztek. S az áldást vállalták is. Tudták, hogy akinek az Isten báránykát ad, ad hozzá legelőt is.

Himnuszunkban gyakorta fordulunk Teremtőnkhöz imígyen: Isten áldd meg a magyart. S az áldását két kézzel lökjük el magunktól akkor, amikor az édesanyák, s ezen túlmenően a társadalom magatartása sem vállalja az áldást. Asszonyaink nemcsak önmagukat, de nemzetüket ítélik halálra ezzel. S amikor gyermekeiket is az áldás fogalmát a teher gondolatával felcserélve nevelik, s ez válik divattá: megszűnik a magyar élet.

A terhes életszemléletet valló nyugat csatornáin át mindjobban elhatalmasodik a lélek nélküli élvhajhászás. Az „én vagyok a legfontosabb” élettől, társadalomtól, baráti kapcsolatoktól elvonatkoztatott önzés eszméje csak a bankárokat boldogítja. Amely élet nem érint más életet, melynek nem adatik meg az élet és szeretet sugárzásának öröme önmagába fordul, s életét előbb utóbb kibírhatatlan tehernek érzi. Megszentelt életű, jövőt ringató édesanya helyett az idegen értékrendszerek testi, szellemi szajhájává: beteg testű, beteg lelkű ronccsá válik. Vigasztalásul a kábítószerek nagy változatát használja, hogy végül is ezek döntsék a sírba.

Kezdetben, a válaszút előtt álló fiatal nő anyagi akadályokra fogja, hogy „nem engedhet meg gyermeket magának”, „így legalább én emberi módon élhetek” ma divatos jelszavakat hangoztatva. Egyéb, hasonló célok is felmérhetően hazugnak bizonyulnak ennek az útnak a végén: a divat, a kábítószerek, a ideggyógyászok sora, a termelő életben részt nem vevés anyagilag sokkal nagyobb anyagi terhet jelent, mint a gyermek vállalása. S a soha ki nem teljesedő, magányos, boldogtalan élet önmagát pusztítja el. Ez az igazi teher.

A lélek szava nem korlátozódik templomokba: lelkiismeretünk mindig ott áll készen az igaz, a jó tanáccsal. Az elmúlt évtizedek gondja, anyagelvű gondolkodása ki akarta iktatni életünkből a lélek életéltető többletét, de öröklött emlékezetünk még életre tudja hívni az Isten áldását áldásként fogadó ősi magyar gondolkodást. A zenei szörnyszülöttek hangversenyeinek pártolása helyett magyar dalaink éltető világa elő tudja varázsolni magyar életünk értékeit. Nagyanyáink segítő emlékei még elérhető közelben vannak: hallgassunk szavaikra, s merjük megnyomni a távolbalátó gombját, hogy otthonunktól a nyugati szellemi fertőt távoltartsuk. A nyugat talmi értékekből táplálkozó társadalmának nincsenek olyan lelki hagyományai, mint nekünk magyaroknak, s az ő gyógyulásuk zálogai is mi vagyunk. Ősidőktől kötelességünk az idegenek által ütött sebeket gyógyítani „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” gyermekmondókánk szerint. Zenével, dallal, jósággal, szeretettel. S mindezeket saját drága gyermekeinktől vonhatjuk el legkevésbé.

Ott, ahol gyermekáldás már nem lehetséges: nyújtsunk segítő kezet azoknak a gyermekeknek, akiknek nincsenek szülei. Segítsék az anyaságot vállalókat egy-egy órányi szabad időhöz, pihenéshez, vagy bármi máshoz, ami a gyermekeket nevelő szülők életét könnyíti. Aki gyermekeket nevel a jövő számára, Isten áldásának a hordozója.

A gyermekáldásra való felkészülés legfontosabb feladata a tiszta, egészséges élet. Őseink ezzel kapcsolatos életszemléletét Magyar Adorján tolmácsolásában adom át a jelen fiataljainak. Olvassák szeretettel, tisztelettel. S kérem, gondolkodjanak az olvasottakon.

A PÁRTA

(Magyar Adorjántól kapott levél részlete)

„Mikor tehát ama „Napnyugati király” követe azaz a vőlegény által küldött leánykérő, a „Napkeleti király” házánál, vagyis a leányos háznál megjelenik (ez elnevezések azért voltak szokásban, mert ennek mythologiai alapja volt, amit másutt fejtek ki, de később bármily kitalált című „király”-ról lett szó, mindig, ha az illetők csak szegény parasztok voltak is), mondván, hogy őt ura küldi, aki erre jártában e „királyi ház” legszebb ékességét megismerte, s eljegyezte, most őt azért küldte, hogy annak kezét számára megkérje. Ekkor az apa (ő a Napkeleti király) azt feleli, hogy hát a követ mutasson jelet, hogy ő valóban Napnyugat királya követe. Ez fölmutatja az almát, amelyet a leány adott volt jegyesének, szerelme jeléül. Az almát a jelenlévő, vagy behivatott leány is meg kell nézze, mire föl is ismeri, hogy ez valóban az, amelyet ő adott és amelybe nevét be is karcolta volt. De az apa még nincsen eléggé meggyőződve, mondván, hogy sok egyforma alma van és leánya nevét más is belekarcolhatta. Azt kérdi a követtől, vajon Napnyugat királya tudja-e, hogy a leány testén mely titkos jelek vannak. A követ feleli: „Bizonyára tudja, s meg fogom kérdezni.” Ezzel „a követség” távozik. Másnap visszajönnek és a követ mondja: „A királyleány testén két aranycsillag és egy ezüstholdacska van.” Erre az apa meglepetést színlelve a leányát kérdezi, ez igaz-e? Mire a leány szemlesütve feleli, hogy igaz. Ezután következik az apa beleegyezése és a többi.

Őseinknél egymagú gyümölcsök hímségi, a többmagúak, amilyen az alma is, nőiségi jelképek voltak. Ezért adott tehát a leány almát, esetleg aranyozottat, avagy narancsot: „aranyalmát”. Tény, hogy a szűznél az anyaméh fejrésze tökéletesen kerek almához hasonlít, amelyen csak egy igen kicsi kerek nyílás van, holott a már szült nő anyaméhe nyílásán hegedett szakadások vannak. A nép az anyaméh fejrészét „aranyalma”-nak nevezi. Meg kell jegyeznem azonban, hogy ilyesmi, valamint sok más megismeréshez őseinknek nem volt szüksége sem boncolásra, sem műszaki, vagy orvosi eszközökre, mert táltosaik között voltak „látók”, akik szemüket behunyva: látták azt, amit látni akartak, azaz, hogy (itt a „Bevezetés”-ben már említett) harmadik szem segítségével nem csak a test belső részeit, szerveit voltak képesek látni, hanem még sok mást is. Ilyen látókról Erdélyben fiatal koromban magam is hallottam beszélni, akik például csonttörést azért tudtak orvosnál jobban helyreállítani, mert ők a bőrön és húson át is a csontokat, ha akarták, látták. (L.: Ethnográfia folyóirat 1914 évfolyam 317. oldalán: „Látók.”, ahol olvasható: „... embertársai belső részébe is úgy lát, mintha nyitva volna előtte.”)

Ha régen nálunk egy leány valamely legényt szeretett és neki almát ajándékozott: ez már eljegyzési jel is volt, mert annak jelképes értelmét régen a nép még tudta. Ez tehát a bibliabeli „Éva almája” igazi értelme, amiről azonban a zsidók már semmit sem tudtak, amiértis a Bibliában ennek értelme már el is ferdítve. Ellenben mai népmeséinkben még fönnmaradott azon indíték, amelyben egy királyleánynak sok kérője van. A király palotájába összehívja valamennyit, mire a leány azáltal jelöli meg, akit vőlegényül választ, hogy a kézben lévő aranyalmát annak adja át. Világos, hogy ez indíték ősrégi és még azon időkből származik, amelyekben a legtöbb nép még nőelvi volt, amelyekben a nőknek voltak előjogai, s ők választhattak maguknak férjet. A Biblia az ehhez hasonló regét tehát Kánaán fajunkbeli őslakóitól vette át, de ezen indíték értelme ismerése nélkül, mivel e titkos értelemről őseink az idegen hódítóknak ugyanúgy nem szoktak volt beszélni, mint ahogy népünk embere, asszonya a néprajzi anyagot gyűjtő néprajztudós „uraknak” sem beszél soha...

Csakhogy nem csupán a leány szokott volt szerelme jeléül almát adni, hanem a legény is a leánynak. Azt beszélték pedig, hogy az almát el nem fogadnia nagy gorombaság, durvaság lett volna, de ha azt csak a kezében tartogatta, ez azt jelentette, hogy a legény nem tetszik neki. Ha az almát meg is ízlelte, ez azt, hogy a legény udvarlását szívesen fogadja, de mást még semmit. Ha azonban, miután az almába harapott, ezt a legénynek is nyújtotta, hogy az is harapjon belőle, ez már szerelmi vallomást jelentett... A legény almaadása tehát, ősnépeinktől átvéve és nálunk mai napig is még élő népszokásban meglévőn, azonos a görög mythologiában is fönnmaradott „Paris almája” indítékával, amely szerint már férfi választ a három nő közül, ami tehát már hímelvi fölfogásról tanúskodik. A „két aranycsillag” és az „ezüstholdacska” magyarázata pedig a következő:

A magyar szüzek régebben fejükön a pártát, a szüzesség e jelképét viselték, amely holdkaraj-alakú volt. Őseredetében többnyire csak virágporokból állott, aminek emlékezete élt másutt is a menyasszonyi „myrtuskoszorúban”, de okvetlen fehér virágból. De készült náluk régen a párta szabályos holdkarajalakúra, nyírfakéregből is. A nyírfa kérge fehér, sima, hajlékony és felülete hártyás. Ékesítették ezt gyöngyvirággal is, de fölső szélére mindig fehér bogyókat, avagy gyöngyvirágbimbókat alkalmaztak, végig egy sort. Később készült e párta ezüstből is és igazgyöngyökkel ékesítve, de mindig fehér volt és a Holdat is jelképezte. Csak amikor már jelképes értelmei feledésbe mentek, készült más színűre is. A párta két hegyéhez egy-egy kerek korongocska volt erősítve, amely pártát a fején megtartó szalag megkötésére szolgált. E korongokra volt egy-egy csillag ábrázolva, eredetileg csak a szintén nyírfakéregből való korongok fehér felületéből úgy kimetszve, hogy a kéreg vörös belseje csillagalakúan kilátszódjon, utóbb pedig, amikor a párta ezüstből készült, már aranycsillagokkal.

Csakhogy a párta nem csupán a Hold jelképe volt, hanem a szüzességé is, valamint jelképes értelmet kapott a két „aranycsillag” is. A két csillag a lány két emlőjét, illetve két csecsbimbóját képezte, mig a párta meg: a szűzhártyát (membrana virginalis), amely valóban kicsi holdkarajalakú, a szüzesség bizonyítéka, mivel ennek elszakadása nélkül közösülés lehetetlen, mert a szeméremnyílást majdnem teljesen elzárja.

Tudvalévő pedig, hogy a görög mythologiában a Hold szűz-istennője Artemis (a rómaiaknál Diana) volt. Márpedig őt fején a magyar leányokéval teljesen azonos alakú diadémmal, azaz tehát pártával ábrázolták volt. Ezt tehát a görögök és rómaiak a Görög Félsziget, illetve Italia fajunkbeli őslakóitól örökölték, csak azt nem tudták már, hogy mi köze van a holdkarajnak a szüzességhez, ismét azért, mert a leigázott őslakók, akiktől ezt átvették, a titkos értelmét velük sohasem közölték. Görögül parthenos = szűz; de a görögök már azt sem tudták, e szó honnan származik, holott világos, hogy ez valamikor pártás, pártaviselő volt. A görögben e szó teljesen elszigetelten, rokonszavak nélkül áll, ahogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak állanak. Holott a párta szónak a magyarban több rokonalakú és rokonértelmű mása is van. Ilyenek: part, pártázat, párkány, perem, de jelenti a párta szó maga is valami kiálló szélét. Amiből következik, hogy valamikor a szűzhártya magyar neve párta is lehetett. (Megjegyzem, hogy avar szócsoportunk szerint párta ugyanaz, mint körös szócsoport szerint hárta, hártya.) És a valóságban is a szűzhártya egy kis perem, vagy pártázat, amely egy nyílást szegélyez. De ezenkívül a párta-fejdísz is a leány fején valóságos pártázat, párkány, perem-ként áll. Mindebből tehát világosan következik, hogy a párta szó nyelvünk ősi szerves része.

A görögöknél és rómaiaknál a párta két korongja már teljesen hiányzik, teljesen feledésbe ment, míg fölső szélén a gyöngysor néha még előfordul, de ennek értelméről már semmit sem tudtak, holott a magyar nép ennek — titkos — értelmét máig is tudja. E gyöngysor elsősorban is a harmatot jelképezi. Ezenkívül sok népi hagyományunk a harmatot a Holddal is kapcsolatba hozza, aminek természetes oka az, hogy borús éjszakákon harmat nincsen és a Hold sem látható, derűs éjszakákon van harmat és látható a Hold. De a harmat: nedvesség is és így a nedvességet is jelképezi. A női nemi rész és így természetesen szűzhártya is, mindig kissé nedves. A harmat reggelenkint a növényeknek különösen a levelein, éspedig nagyobb csöppekben mindig ezek fölfelé álló szélein, rezgő gyöngyszemként van, ahonnan azonban ezek a legkisebb érintésre is lehullanak. Ugyanígy pedig a leány is, ha nem tud magára vigyázni, szüzességét igen könnyen elveszíti. A harmat pedig valóban az érintetlenség jelképe is, amiértis nyelvünkben ma is a „harmatos” szavunknak „érintetlen”, azaz tehát „szűzi” értelme is van. Erről szól a népdal is:

Harmatos a babám pártája széle,

leverem én minden csöppjét estére.

Ezt esküvők napján dalolták, de: sohasem a vőlegény maga, ami hiszen nem lett volna szép, hanem barátai, az ő nevében, mókázgatva. Esküvője napján a nő pártáját utóljára viselte, azután soha többé, hanem csak a főkötőt.

Hajnalban, különösen rózsák szirmai fölső szélén, mivel ezek itt hűlnek le éjjel a leginkább, vannak a legnagyobb harmatcsöppek, míg a szirom, avagy a levelek fölületén is vannak, de sokkal kisebbek. Ugyanígy például Kalotaszegen napjainkig is a párta fölső szélére nagyobb gyöngyszemet varrtak, fölületére pedig aprókat.

Ámde: a harmatot így megfigyelni, s aztán ezt a szüzességgel, érintetlenséggel és a pártával így kapcsolatba hozni, mindezt a pártán ki is fejezni csak igen finom, költői lelkületű emberek tehették. Durva emberek ilyesmit észre sem vesznek, ilyesmi iránt érzékük nincsen és költészetük, ha van is, ez is csak durva, véres és borzalmas dolgokat fejez ki, amelyek nélkül számukra semmi sem volna: érdekes. De még több lelki finomság kellett ahhoz, hogy mindez csak TITKOS maradjon, amiről csak titkosan, suttogva szólottak egymásnak olyanok, akik egymással meghitt bizalomban voltak.

Viszont bizonyos még az is, hogy mindez így nem alakulhatott ki sem csak századok alatt, de még néhány ezredév alatt sem, hanem csakis igen sok ezredév alatt, aminthogy ezért találjuk meg ennek nyomait már a görögöknél is, de már megértetlenül, aminthogy a görögök már sem a partenosz szó értelmét, sem a pártáét, azaz a diadémét már nem tudták, amiértis asszonyok fejére is alkalmazták, s még kevésbé volt tudomásuk a párta kerek korongocskáiról, avagy csillagairól, avagy a párta gyöngyei értelméről.

Mindezekről művemben még igen sok mást is elmondok, amit itt kihagytam, valamint elhagyom a népmeséinkben még igen sokat szerepelő azon indítékról, hogy a lány testén lévő titkos jelek „két aranycsillag és egy ezüstholdacska”, de hogy erről néha még az is mondva, hogy „két füle mögött van a két aranycsillag és homlokán az ezüsthold”, ami tehát már a pártára vonatkozik. Különösen a pártáról, az annak fölső szélére, a gyöngyök mögé alkalmazott búzakalászok értelméről is volna még sok- sok elmondani valóm....”

*

Adhat-e a világ minden aranya nagyobb dicsőséget egy leánynak e pártás, harmatos életnél, mely Isten áldásának befogadására, vállalására készíti fel? S lehet-e nagyobb dicsősége egy fiatalembernek, mint ezt a szépséget ápolni, megőrizni, s álmait majd ennek tudatában beteljesíteni? Az ilyen magyar lelkülettel várt áldásról tudják szülei, hogy valójában királyi gyermek, s életét e szerint éli majd...

***