ANTANTÉMUSZ

Egy kiszámoló versike bonctana

Vértessy György

Kezdetben vala az „Ige”, majd utána, a XIX. század második felében létrejött a magyar nyelvtudomány. Első lépésként határozott kemény csapással – a nemzet hun származástudatával szemben – eldöntötte, hogy nyelvünk finnugor eredetű. Az eleinte tapasztalható háborgások lassan elcsöndesedtek, mert ugyebár a tények előtt fejet kell hajtani. Ez a kényszerű csend a második világháború utánig tartott, amikor is néhány „külföldre szakadt” hazánkfia kínzó honvágyában úgy találta, hogy a rokoni szálak nem a finnugorokhoz, hanem a mezopotámiai sumerokhoz kötnek bennünket. Az új – immár nem “halszagú” – rokonság gondolata honfitársaink körében érthetően szíves fogadtatásra talált. Bezzeg a nyelvtudorok egyre idegesebbek lettek. E nyelvi irányzatot azután elkezdték művelni itthon is. Például Pass László teológus óvodásaink kiszámoló versikéjét, az An-tan-témusz-t: An-tan-témusz Szóraka-témusz Szóraka-tiki-taka Ala-Bala-Bambusz-t vette vizsgálat alá.

Passnak a sumer-akkád nyelv alapján lefordított szövege a mai magyar nyelven így hangzik: Kelj föl Tammuz, Szülj reggelt Tammuz, Szülj reggelt, áradj, terjedj, Vágjad, Űzzed a Bambuszt.

Ezek szerint ez nem egy értelmetlen kiszámoló versike, hanem egy feltehetően mezopotámiai eredetű Napkeltegető dalocska?

A “lövés” félrement. Komoróczy Géza nyelvész e fordítást 1975-ben a következőképpen értékeli: “Egyetlen olyan szót sem találni, amely a két nyelv rokonságát bizonyítaná, mint ahogy az Antantémusz kezdetű gyermekversike sumer megfejtése is képtelenség. Én inkább bevallom, a nyelvtudomány egyenlőre nem tud választ adni a mondóka eredetére, keletkezésére. De ugyanígy egyetlen régészeti jel sem mutatja, hogy a sumerek kapcsolatban álltak volna a rendkívül heterogén etnogenezisű magyarsággal.”

A többi műkedvelő nyelvésznek meg kijárt a nacionalista, soviniszta, fasiszta, irredenta, stb. jelző, kinek-kinek tetszése szerint.

Jó, nem vagyunk a sumerek rokonai. Viszont van egy dalocskánk, amely így hangzik: “Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bujjatok rajta.”

A dalocska szövegének első fele kétségtelenül a tavaszi rügyfakadásra utal, az “aranykapu” pedig egy díszes ünnepi épületet feltételez. Ámde kérdés, hogy kiknek kell e kapun bebújniok, és főleg miért?

Egyenlőre csak annyi bizonyos, hogy a Tammuz a sumer Dumuzi termékenység isten nevének ismertebb héber megfelelője, valamint az, hogy a XII. században egy erdélyi falucskát “Pambus falu”-nak neveztek.

E versike akkor vált érdekessé, amikor Kiss Dénestől megtudtam, hogy az Antantémusz (többféle variációban) a finneknél is megtalálható, de nagy részük finn nyelven sem értelmezhető. Az egyik változat így hangzik:

“Entten tentten teelikka-mentten, voksis voksis, pili pili poksis tsum tsum puk.”

Minden dalocskának és versikének meghatározható ritmusa van. S e versikék egyszer csak dalolni kezdtek. De nem összevissza, hanem csodálatos harmóniában. Vessük össze őket (1. ábra).

A magyar és a finn versike ritmusa azonos. Az eltérés csupán annyi, hogy a finn változat negyedik üteme egynegyed hanggal rövidebb. A sumer-akkád verzió pedig csak annyiban tér el az előzőektől, hogy a harmadik ütem első hangjegyének értéke kétnyolcad helyett egynegyed. Ez a nagyfokú megegyezés egyértelműen arra mutat, hogy e látszólag különböző nyelvű versikék végső fokon egyazon tőről sarjadnak. Másképpen fogalmazva, a történelemben volt egy földrajzi pont, ahol e kulturális örökség hordozói egy népet alkottak. Ennek idejéről, körülményeiről hadd szóljanak az alábbiak.

John Dayton nagyszámú ókori fémeszköz vegyelemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a fémmegmunkálás Közép-Európában keletkezett, főleg az erdélyi és a cseh érchegység fémeinek fölhasználásával. Szerinte az egykori sumer Ur városában talált úgynevezett “Királyi jelvény” annak a fegyveres népnek a bejövetelét ábrázolja, amely Európából ment a Közel-Keletre és az Indus folyó völgyébe (2. ábra). Ez a bejövetel i.e. 2000-1600 táján, főleg a Kárpát-medencében akkor már ismert fém-eszközök és lovas szekerek fölhasználásával történt (3. ábra). Közbevetőleg érdemes megemlíteni azt az ősi hagyományt, mely szerint a sumerek egy hegyes vidékről vándoroltak be Mezopotámiába.

Röviden összefoglalva, Dayton elmélete alapján föltételezhető, hogy e kárpát/medencei nép háromfelé szakadt, s nyelvük az új élettérben önálló fejlődésnek indult és megváltozott. A hajdani egység emléke azonban e versikék megegyező ritmusában eltörölhetetlenül megmaradt.

Persze a sumer-magyar etnikai, vagy nyelvi rokonsággal még ezen az alapon is nehéz egyetérteni. De ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a szellemi néprajznak nagyobb a hagyományőrző ereje, mint a tárgyinak!