Angela Marcantonio: A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete. Budapest. 2006. 21-24. old.

3. Mi a baj a finnugor/uráli elmélettel?

3.1. Ezután az elég hosszú, de véleményem szerint szükséges elkalandozás után, térjünk vissza a könyv fő témájához. Amint említettem, e könyv néhány tanulmányomat tartalmazza, amelyeket az utóbbi kb. 6 évben különböző szakmai folyóira­tokban már publikáltam, és amelyeknek közös témája az uráli elmélet felülvizsgálata és elutasítása. Más szóval, e kötetben összegyűjtött tanulmányok további megfigyeléseket, adatokat és elemzéseket tartalmaznak, mind az uráli nyelvek, mind a történeti nyelvészet módszerével kapcsolatban általában, és az uráli nyelvcsaláddal foglalkozó korábbi könyvemben kifejtett téziseimet még jobban megerősítik. Ennek következtében most szeretném összefoglalni a következtetéseket, amelyekre abban a könyvben jutottam, mivel ezek segíteni fogják az olvasót, hogy megfelelő kontextusba helyezze a jelen kötetet.

A 2006 elején megjelent könyvemben a hagyományos finn­ugor/ uráli elmélet alapját képező nyelvészeti adatok, elemzé­sek és feltételezések részletes, kritikai újraértékelését, egyszó­val a konvencionális nyelvészeti bizonyítékok kritikai ismerte­tését végeztem el. Ezen kívül számba vettem az uralisztikához kapcsolódó nyelvészeten kívüli bizonyítékokat is, vagyis a nyelvészet testvértudományainak, mint például a régészet, paleoantropológia, a genetika, legújabb kutatási eredményeit, azért, hogy ellenőrizzem, vajon megegyeznek-e a nyelvészeti modell által megjósolt „tényekkel" (amelyeket nyíltan állítot­tak, vagy magától értetődőnek tartottak). Mindent összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelvészeti bizonyíté­kok, amelyeken az uráli elmélet alapszik, sok kívánnivalót hagynak maguk után, és nem meggyőzőek, valamint, hogy a nyelvészeten kívüli bizonyítékok egyértelműen ellentmonda­nak a nyelvészeti modell előrejelzéseinek.[1] Nevezetesen be­mutattam azt, hogy nem teljesül a következő két alapvető felté­tel, amelyeket a történeti nyelvészet hagyományos módszerei megkívánnak ahhoz, hogy egy nyelvcsaládot létrehozzunk:

1. Kiterjedt, fonológiai/szótani összehasonlító korpusz meglé­te, mely (aránylag) jó megfeleléseket tartalmaz. Valójában az uráli nyelvcsaládon belül hagyományosan felállított meg­felelések nem igaziak, csupán hasonlóságok, hamis megfele­lések. Továbbá, az önmagában is csekély számú helyes meg­feleléseknek csak egy nagyon kis százaléka van jelen min­denütt az uráli régióban. Vagyis, azon megfelelések száma, amelyek jelen vannak a legtöbb, vagy szinte a legtöbb uráli nyelvben igen csekély[2] (amint ezt maguk az uráli elmélet hívei is beismerik).

_2. A szintén kiterjedt, morfológiai összehasonlító korpusz meg­léte. Más szóval, a hagyományosan urálinak nevezett nyel­vek nem igazán mutatnak konzisztens, releváns morfológiai megegyezéseket, mint például igeragok (igeragozási para­digmák), esetragok (névszóragozási paradigmák), képzők stb. megfelelései.

Az 1. és 2. pontban bemutatott hiányosságokon túl - amely hiányosságok egyéb nyelvcsaládok esetében is megtalálhatók -, az uráli nyelvcsaládnak azzal a problémával is szembe kell néznie, hogy a csekély számú megfelelések (mind a szótani, mind a morfológiai szinten) nagy része megtalálható az altáji nyelvekben is, sőt még a jukagirban is, amely úgynevezett paleo-szibériai nyelv. Vagyis az ilyen összehasonlító korpusz le­het akár átvétel eredménye is, vagy utalhat egy szélesebb körű genetikai rokonságra.

A megjósolt, közös morfológiai paradigmák hiánya olyan hiányosság, amely még súlyosabbnak tekintendő, mint a kiter­jedt lexikális korpusz hiánya, mert sok (/ talán a legtöbb) történeti nyelvész szerint, a morfológiai megfelelések jelzik leg­megcáfolhatatlanabbul a genetikai öröklődést. Természetesen van számos közös morfológiai elem az uráli nyelvekben, de ezek egyszerű toldalékok (általában egy vagy két alaphangból állnak), és legtöbbször más, nem uráli nyelvekben is jelen van­nak. Így ezen morfémák nem lehetnek relevánsak genetikai kapcsolatok megítélésénél (lásd részletesen Marcantonio [2006a] 8. fejezetét az alaktanról). Valójában, ismétlem, a kon­vencionális elmélet hívei elismerik ezt a kellemetlen tényt, de találtak valamit ami első látásra elfogadható mentségül szol­gál: eszerint az uráli nyelvek morfológiai struktúrájában bekö­vetkezett (időnként nagy) változatosság - lásd Marcantonio (2006b) és Suihkonen (2002) - annak a ténynek a természetes következménye lenne, hogy az uráli nyelvekben a morfológiai az egyes nyelvek önálló fejlődése során alakult ki. Vagyis min­den egyes uráli nyelv saját morfológiai rendszerét az eredeti ősnyelvből való kiválás után alakította volna ki. Ez bár elvileg hihető magyarázat, a figyelmes olvasó nem fogja tudni nem észrevenni, hogy itt a körkörös érvelés tipikus és egyértelmű példájáról van szó.

3.2. Ennél a pontnál joggal felvetheti valaki, hogy azért mégis van néhány megegyezés az uráli nyelvek között, amint azt sok tankönyvben és szaktanulmányban bemutatták. Ráadásul, ezek a megfelelések elég jók és meggyőzőek abban az értelem­ben, hogy szabályosnak és szisztematikusnak tűnnek (az összehasonlító módszer elvárásainak megfelelően), és egyedül az uráli nyelvekre jellemzőek. Mégis, ha közelebbről megvizs­gáljuk a releváns adatokat, egyértelművé válik számunkra, hogy ezeknek az állítólagos megfeleléseknek az érvényessége csak látszat, mivel az adatok nagyon szelektív (és azt merném állítani, hogy elfogult) módon lettek kiválasztva.