Szabó Dezső

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb

Minden népek közt a föld kerekén.

Előszó

Sokszor emlegettem a közönség előtt egy meg írandó művemet. A címe talán ez lett volna: — A végzet ellen. Ködszerűen s inkább az érzések mély indításában: ez a mű már benne volt édesapám kétségbeesett szenvedélyében, melyet a világosi tragédia örök petúri fájdalmas haraggá zordított. Benne volt szent édesanyám áhitatos forró szeretetében minden iránt, ami emberül és életetadón magyar. Az én életem pedig minden mozdulásában, a gondolat és akarat minden előfakadásában ezt a művet fogamzotta, teremte, érlelte. Ez a mű elhivatásom értelme, életem lényege, a nekem osztott tartalom és kötelesség.

Ez a mű az új magyar ideológia s a magyarjövő programjának teljes rendszerét adta volna. Új dogma, új hit: minden elemében egységes tartalma lett volna ez a magyar életakaratnak, új látás, vérré lett szolidaritás, legyőzött végzet. Egy-két alapvonását — kérő jajgatásokkal s nekem fájóbb öklökkel — hosszú évek óta rontom be a szívek és elmék tespedésébe. De az egész mű, az egész magyar életet minden mozzanatában újjáépítő roppant rendszer csak bennem él, mint megálmodott mérhetetlen katedrális. És nehéz napjaim megtartó ereje volt az a remény: hogy az életnek mégis lesz annyi irgalma hozzám, hogy egyszer csak meg tudom építeni azt, aminek kőművesévé elküldtek a magyar temetők s elhívtak a magyar bölcsők.

Ez a remény megszakadt. S most, hogy már félszázad viharozta fürtjeimre az elégett napok hamvát, hogy minden part omlik s az árban vergődőnek karja nem talál segítő kezet, most: a megérkezett végzet kegyetlenségében csak egy kötelességem lehet. Mégis nyugodt, mégis erős lenni, mégsem esni kétségbe s menteni, ami még menthető. Ezért hasítottam ki az egész tömérdekből ezt az egy problémát, hogy legalább ezt állítsam teljes megvilágításban a szemek elé.

Miért éppen ezt? Mert egész tanításomnak éppen ez a része az: mely ezeréves európai mártírumságunk hagyományaival a legirgalmatlanabb ellentétben van. Es bár ez a rész a természetrajz és szociális igazság oly elemi törvényeit mondja, hogy minden más országban kinevetnének érte, miért fedezem fel ily hangosan a mindenkinek vérkeringésévé gépiesült kétszerkettőt: művemnek éppen ezt a tételét vádolják a legádázabb képtelenségnek, a legveszélyesebb agyrémnek. És ez természetes. Egy ezeréves kizsákmányolás minden haszonélvezőjét vigyázzra hökkenti ez az új feleszmélés. És így csak érthető, hogy olyanok, akik faji, felekezeti, világnézeti vagy politikai téren irgalmatlanul kakaskodnak egymás ellen: egységesen együtt vannak azokban a rágalmakban, torzításban és hazugságokban, melyekkel tanításom elől el akarják lopni a lelkeket.

Küzdelmem nem volt könnyű. Lassanként elvette tőlem mindazt, ami győzelmesre bonthatja elő az élet gazdag nevetését. Közelednek a sötétebb napok, s a megnőtt árnyékok már a temetőig érnek. Nem panaszolkodom. Tudtam, mit vállalok. Ha ezerszer születnék újból: ezerszer újra vállalnám.

Természetes ellenségeim voltak ebben a harcban azok a bármely vérű idegen szüretelők, akik egy hangos magyarkodás s megemésztő hazafiság hagyományos frázisaival ütik csapra a magyar vért, a magyar izmot, a magyar agyvelőt. Aztán a „reálpolitika” ügyesei, akik nemes liberalizmussal minden fajú, felekezetű és világnézetű kassza számára síkporral hintik a zsebüket. A szajha írók, akik hogy versikéjük, drámácskájuk vagy regénykéjük közönséghez és pénzhez juttassák: keritőül kaphatók a világ-lupanár[1] minden emberi fertelméhez. És a szerencsétlen középosztály velőtlen koncon feldresszírozott házikutyái, akik már az apákba bekorbácsolt rögzött mondatokkal vonitottak azok ellen az igazságok ellen, amelyek megnyitott utat, honfoglalást, szabad fejlődést, a termékeny csók lehetőségét és boldog bölcsőt jelentenek maguk és gyermekeik számára. Hiszen ezer éven át oly pompában tudták a „magyar” hazafiságot megszervezni arra, hogy hontalanná tegye a magyarokat.

De ezek az ellenfelek sokszor mégis áldás voltak. Tehetetlenségük növelte erőm tudatát, üvöltésük felriasztotta a szunnyadó igazságérzetet a lelkekben. Különben is: soha senki sem mert gondolataim ellen gondolatokat, állításaim ellen állításokat szegezni. Dühük minden csetepatéja személyes piszkolódásokból és ferdítésekből állott. De a ,,híveim", a ,rajongóim", akiket az én gondolataim mozgatnak az üzlet vagy a tébolyda útján! Ezeket igazán nehéz elbírni. Az ellenséget mindig lehengereltem, de a „táborom” mindig megvert. Akkor voltam hadsereg és győzelem: ha nem voltak katonáim.

Bizony: a nyomaimra futó apostolokat fájdalmas könnyűséggel lehet a bolondok és svihákok két hadosztályába beosztani. Legfennebb az okozhat egy kis zavart, hogy legtöbbje joggal sorozható be mindkét csoportba. A legszánalmasabb nyíltsággal hülyék közöttük a hadúristák, az „ősi pogányság” fuzsitusai, Turán tökkelütött analfabétái, egy hasból egybegalagyolt „ősmagyar vallás” elvetélt bugyutái. Ezek, teljes műveletlenségükben nem értve európai fejlődésünkre mondott kritikáimat: roppant megharagudtak Nyugatra, vagy ami édesebb nekik, mert rangot ad tudatlanságuknak: a nyugati kultúrára. A Hadúr szót megtöltik híg agyvelejük gőzölgéseivel, s ezt a szélhámos és buta preparátumot nagyon pogány istenségnek és ősmagyarságnak füstölgik. Áldozatokat tartanak, s a megváltozott gazdasági viszonyok kényszerében nem fehér lovat oltáros sziklán: hanem fehér egeret áldoznak egy felfordított köpőcsésze tetején. A napot imádják, de azért az áldozati tüzet átkos nyugati svédgyufával gyújtják meg. Ősmámorban kalimpálnak, de azért nem a kanca hasán s még csak nem is a földből kikapart Emese emlőin szopják magukat kukára, hanem a modern szőlőgazdaság elfajult termékein. Rokonságot kötnek Ázsia bármely rongy csürhéjével s a Konfucius gyermekkori ótvarját tökfejükön vakarják a nagy lázas komaságban. Van külön saját házi nyelvészetük, melyben őrületük egy néhai Horvát Istvánt megszégyenítő szó-házasságot csürdöngölőzik. Mi lenne, ha ésszel és erős karral megáldott magyar emberek a mai roppant problémák előtt ilyen hülye és pimasz játékra fecsérelnék az időt!

A bolondok másik alfaja már modern. A jó öreg kórság helyett a fajbiológia rázza. Vérvizsgálata elől az ángyod térde sem menekülhet, vagy pedig tizenkettedik századi oklevelekben kutatja: nem szenvedett-é a takarítónőd vérkeresztezést a tatárjárás előtt, mert ebben az esetben téged sem tekint magyarnak, és nem hajlandó egy országban levegőt szívni veled. Ez már igen vegyes társaság. Katedrában szürkeállománytalanuló féltudós, patológikus okokból bélistázott vidéki rendőrkapitány, dada-leejtéstől megtörténelmiosztályosult dzsentri minisztériumi heretisztviselő, ki leborotvált bajusza helyett faját pödörgeti, nagyon-tanár tanár s a kényszerzubbonyig grófi gróf. De mindnyájan hallatlanul fajszakértők. Csak rápillantanak a fülkagylód tekervényeire, és már megállapíthatják, hogy nem vagy tiszta-magyar: mert ősmamád az Attila házassága előtt harmincegy óra négy perccel félrefelejtkezett egy gepida lócsiszárral. Mindkét válfajú bolondot jellemzi: magyarságuk abban dagadoz, hogy a környező nemzetiségekről buta és pimasz lekicsinyléssel beszélnek. És ha a románt oláhnak nevezik: nagyfene eposzukban fejnek hiszik a nyakukon kongó kukurbitát.[2]

E rengeteg butaság és szisztematikus téboly bűze űzi szimatra a másik csoportot: a mindenkori svihákok derék hadát. Ezek között a legszaporább válfaj: a konjunktúra szaglászai, akik kis fejősajtárjukkal ott tolonganak minden új nap tőgye körül. Es mert tanításaim — minden egyedül-valóságom s az ellenük felzúdult hazugságok dacára — hatalmasan hódítottak az utolsó évek alatt, és mind több szem nyílik fel az általam mutatott egyetlen útra: egy közeli aratás lehetőségét szimatolják e gondolatok előre-vállalásában. Hiszen: a mai uralom úgy átrothadt már minden gyökerében, a magyarságot oly cinikus arcátlansággal túrták ki az élet minden lehetőségéből, a megroncsolt magyar paraszt álmaiba már Dózsa Györgyöt lidércnyomásoz az irtózatos nyomorúság, a városokban az éhség már kezdi lefújni a nép-parázs fölé konszolidált hamut. Egész bizonyos: nincs messze egy elalkudhatatlan nagy változás. És elég súlyos a valószínűség, hogy annyi történelmi ténfergés után ez a változás éppen ezeknek a gondolatoknak az uralmát fogja jelenteni: Nosza: mi szaladjunk a leghangosabb röfögéssel a közelben csörgő kukorica felé!

Természetes és elkerülhetetlen: hogy aki üzleti okokért: holnapi mandátumért, pénzért vagy állásért szegődik bizonyos gondolatok kurjantói közé, meg is hamisítja azokat. Meghamisítja akkor is, ha nem akarja. Meghamisítja: úgy, hogy legtöbbször nem is tud róla. Piaci hangon ordít olyan dolgokat, melyeket halkan és nyugodtan kell elmondani. Brutálisan hadonászik akkor, mikor ezer emberi tekintetből kíméletesnek kellene lennie. Követelő és irgalmatlan olyan dolgokban, melyekben a magyarság szélesebb érdekei megalkuvást követelnek, és vígan megalkuszik ott, ahol egy jottát sem szabadna engedni. Mert minden mozdulásának és hangosságának célja az, hogy magára vonja a piac figyelmét, hogy a közvéleményt saját balekjává bódítsa, és olyan szelet csapjon maga körül, mely felsodorja őt a megáhított polcra. Az ilyen ember szükségszerűen igen alkalmas arra, hogy bármily gondolatot rövid idő alatt lejárasson. Kell-é arra a véres, sáros és gyilkos komikumú példára hivatkoznom: ahogy a csaló kurzus elején minden idegen faj szemenszedett gyülevésze összeállt „magyar fajvédelmet” csinálni, hogy csírájában megölje a magyarság védekezésének minden kísérletét?

Ez a közismert jelenség teremti meg aztán a svihákok egy másik, talán még veszélyesebb és becstelenebb válfaját. A magyarságnak általam hirdetett honfoglalása szükségszerű demokráciájával és szociális igazságtételével épp oly veszélyt jelent a korlátlan étvágyú kapitalizmusra (nálunk: idegen kapitalizmus), az uralkodó akaratú klerikalizmusra (nálunk: idegen klerikalizmus) és az arisztokráciára nálunk: idegen és romlott vérű arisztokrácia): minta hódító idegen fajok imperializmusára. Érthető tehát: hogy mindezek az elemek minden lehetőt és lehetetlent elkövetnek a magyar faj szükségszerűen demokratikus és szociálisan igazságtevő feltámadása ellen. És annyi tapasztalat után már tudják: hogy nem mindig az erőszak s a rágalom és hazugság srapneljei[3] a legbiztosabb eszközök az ilyen veszély legyőzésére. Van ravaszabb és okosabb módszer: ha embereinket beküldjük a ránk veszélyes gondolatok táborába. Hadd legyenek ott e gondolatok leghangosabb csahosai: legbolondabb bolondjai és legsvihákabb svihákjai. Így túlzó és bolond magaviseletükkel egyrészt viszályt és megoszlást idézhetnek elő az illető táborban, másrészt lejáratják az ilyen módon hirdetett gondolatokat a fázósabb és józanabb közönség lelkében. Kevesen hinnék el, hogy az utolsó évek ordítóan fajvédő svihákjai, turáni bolondjai s más efféléi között mennyi volt az ilyen küldetéses álbolond és titkosan megbízott szélhámos. És most, hogy megint egy nagy ítélet közeledtét lúdbőrözik: természetes, hogy mindent elkövetnek a nagy történelmi igazságtétel kijátszására.

Van aztán „híveim” közt egy harmadik, egy szép számú csoport, melyet nem lehet beosztani sem a bolondok, sem a svihákok hadseregébe. Ellenkezőleg: igen tehetséges, becsületes emberek, sőt: sok köztük az igen művelt és értékes elme. Ez a csoport a legnagyobb vereségem. Látnak mindent, amit mutatok, megértenek mindent, amit tanítok. Szeretik azt, amit szeretek, gyűlölik, amit gyűlölök és hisznek küldetésemben. És aztán?

És aztán: ha nagyon egyedül vannak, szobájuk zárt ajtaja mögött, este, és még nem gyújtották fel a villanyt: zsebükbe teszik a kezüket és ott ökölbe szorítják. És gondolnak egy kuruc-nagyot a gondolataim nyomán. Vagy ketten-hárman nagy óvatos összebújásban elsuttogják, hogy igazam van. Aztán élnek úgy, mintha semmit nem látnának, semmit nem értenének meg, semmit nem szeretnének és nem gyűlölnének. Mintha nem hinnének bennem. Nem kezdeményeznek, nem akarnak, nem fognak össze, nem védnek és nem istápolnak senkit és semmit.

És mégis: magamnak is csodálatosan és érthetetlenül: hiszek. Hiszek minden vereség, minden zátonyra jutott hajóm után. A magyarság rá fog lépni az élet és fejlődés egyetlen útjára. Minden tünet odamutat, hogy a magyar faj most áll európai szerepének kezdetén. Es tényleg: a nyugodt és helyes történelmi szemlélet is azt mondja: nincs semmi ok a kétségbeesésre és megvan minden ok a reményre. Az Európába letelepülő magyarságot Szent István talán elkerülhetetlen, de irtózatos operációja annyira megbénította szervezete minden erejében, az új államiság, az új egyház s az európai élet követelményei annyira félretaposták az élet minden útjáról: hogy a hódító fajból voltaképpen meghódított lett. Úgy volt uralkodó faj, hogy állandóan idegen elemek uralkodtak rajta. Úgy volt övé az ország, hogy egész állami életünk arra volt jó: hogy őt termeljék ki az idegen kizsákmányolás szervezői. Idegen arisztokráciával, idegen papsággal, később a megemésztő idegen dinasztiával, és még később az idegen középosztállyal: mindig oly életet kellett élnie: melyet idegen organizmusok élettörvényei teremtek meg saját organikus céljaik életformájává. Természetes, hogy a magyarság ezen idegen organizmusok életformáiban csak kitermelt humusz, kizsákmányolt bánya, vagy háziállat gyanánt kihasznált munkaerő és idegen életcélra kiöntött vér lehetett. Ebben az életben saját egyénisége visszafojtva, eltaposva: sajátos erőit és ősi arcát nem építhette egy saját élettörvényei szerint való öncélú történelmi életbe. Most, hogy megszabadultunk a legsúlyosabb elnyomó erőktől, ha az első percek káprázatában még kábultan engedjük is magunkat idegen célok játékának: egészen bizonyos, hogy közel van az idő: midőn megtaláljuk a nekünk természetes, ősi szervi szükségeink szerint való életformát.

Kérem az olvasót, hogy ezt az írásomat ne olvassa az érzések igézete alatt. Különösen: ne lelkesedjék. Ebben már igazán volt elég részünk. Gyanakodva, hideg és nyugodt ésszel mérlegelje minden mondatom valóságát s minden gondolatparány összefüggésének logikáját az egésszel. De minden egyes mondatom ne egyes esetleges személyek szempontjából ítélje meg. Még akkor se: ha ez az esetleges személy saját édes önmaga. Hanem az egyetemes magyarság életérdekeinek szempontjából.

Erdélyből jöttem. Ebből a csodálatos kis országból, ahol annyi faj talált fészekre, ahol annyi hit bontotta ki szárnyát. Ki tudja, hogy annak a családnak időtlen vérfolyójába, melynek utolsó, legnagyobb hulláma vagyok: a messzi századokon át hány faj patakja szakadt. És Erdély földje, és kövei, és temetői: ki tudja, hány faj álmából, sírásából és nevetéséből építgették össze lelkemet? És így lett minden emberi sírás az én mélyebb bánatom előfakadása, a román és a szerb, a francia és olasz, az orosz és horvát: minden anyamellen szoptatott ember sírása. És így lett minden kacagás az én csíráim élet felé rohanása: minden anyacsókból fakadt ember kacagása. De minden rög, minden kő, minden temetők minden titka, minden sírás és minden nevetés, mint egybeszakadt folyók növő tengerét: gyűjtötte, árasztotta, Niagarává lökte bennem az időtlen magyar sírást s a magyar életakarat elgátolhatatlan szilaj rohanását a nap, a téresebb levegő s a jövő megtisztult útjai felé. Én a világ titokzatos fogantatásaiban teljes emberré érlelődtem: hogy minden emberi igazsággal, fájdalommal és életvággyal lássam, értsem, akarjam fajom életét.

Nem is állítok ám én új igazságot fel — új és külön igazságot — a magyarság számára. Csak azt az igazságot követelem részére is, mely minden más fajnak kijár. Nem is kívánom, hogy más fajok életét sarcolja elnyomó uralmával. Csak azt akarom, hogy ne legyen más fajok kizsákmányolt hűbérese vagy balekja. Semmit nem követelek számára olyant, ami az egyetemes emberi igazság, a tudomány és a természet törvényei ellen volna. Csupán az a célom: hogy e törvények őt is védjék fejlődése és emberi hivatása nehéz útjain.

Orbánhegy, 1929. május hó 1-én Szabó Dezső

ELSŐ: ÁLTALÁNOS RÉSZ

I. A faj fogalma fölött támadt vita

Annak a sok képtelenségnek, melyet tudósok, félműveltek és egész műveletlenek ebben a vitában elmondtak a magyarság ébredő öntudata alkalmából, egyetlen alapoka: nem tudták, vagy nem akarták tudni, hogy a fajnak, mint történelmi-politikai fogalomnak semmi köze sincs a faj természettudományi fogalmához. És így azok a viták, melyek a természetrajzi szaktudományban zajlanak a faj körül: semmiképpen sem vihetők át a faj történelmi-politikai fogalmára.

Történelmi-politikai értelemben fajnak nevezünk egy olyan szolidaritást, melynek tagjai közös elnevezés alá tartoznak, egyazon nyelvet beszélnek, s bennük a közös vérszerinti származás öntudata él.

Ennek az egyetlenül helyes meghatározásnak szempontjából tehát egyáltalán nem érinti a faj egységét az, ha a faj, a maga egészében, vagy pedig csak némely tagjaiban az öntudatból kiveszett múltban több-kevesebb vérkeresztezésen ment át.

Így tehát: történelmi-politikai értelemben a bizonyos fajhoz tartozóság megállapításánál abszolute semmi értelme nincs a koponyaméréseknek, egyéb testi vizsgálatoknak, a vérelemzésnek s a fajbiológia más horoszkópikus mókáinak. De épp ilyen értelmetlenség levéltárakban rég elrohant századok okmányaiban szimatolni valakinek a fajiságát. Hogy egy határozott példát adjak, tegyük fel a kérdést: ki magyar faji (nem állampolgári) értelemben? Magyar mindenki, aki magyarnak tudja magát, magyar az anyanyelve, és öntudatában más fajjal való vérbeli kapcsolatnak tudata nincs. Nagyon közönségesen kifejezve: magyar mindenki, akiről senki sem — önmaga sem — tudja, hogy nem magyar. Minden további oklevelekben vagy vérben szimatoló kutatás: ostobaság s a magyarság életérdekei szempontjából: ártalmas rosszakarat.

Ebből a szempontból tehát: egész komikusan értelmetlen azok okoskodása, akik azzal érvelnek a faj létezése ellen, mert a most ismert fajok a múlt folyamán számtalan más elemek keveredéséből állottak elő, vagy legalábbis több-kevesebb beolvadást szenvedtek. Mintha valaki kémiai elemeknek állítaná az emberi fajokat, melynek mindenike külön anyagból készült extra-sütete a világteremtésnek! Ezen alapon épp oly nemes bátorsággal lehet tagadni általában az ember, a ló, a kutya, a petrezselyem és bármely szerves lény létezését, mert mindenik különféle más elemekből szívja magát: továbbélő, növekvő, fejlődő organizmussá. Történelmi-politikai értelemben a faj természetesen mindenekelőtt pszichikum s a vér mellett döntő egységi tényező a beláthatatlan múlt kulturális közössége. De egy organikus képlet egységét sohasem lehet azon az alapon tagadni: mert a múlt végtelenjén különféle elemekből jött létre.

Hasonló meggondolatlan bölcselkedés az, amikor a történelmi faj létezését azzal tagadják: hogy nem lehet meghatározni vagy tartalmát matematikai pontossággal megadni. — Mi az, hogy francia, mi az, hogy magyar, román vagy szerb? — kérdik fölényes gúnnyal, és mert ők a kérdezők, igen bozontosnak látják máris a győzelmüket. Furcsán festene a világ és az emberi lélek, ha ebben a percben eltűnnék belőlük minden, amit nem tudunk definiálni, s aminek pontos tartalmát nem tudjuk szavakban visszaadni. Hiszen az emberi lélek legtöbb képzet-összetétele ilyen valami. Ha azt kérdem, mi a Reneszánsz: mondhatok egy meghatározást, melyben benne vannak a Reneszánsz korhatárai, okai, lényeges vonásai. De azt a teljes lelki atmoszférát, melyet a reneszánsz dolgai és jelenségei adnak össze: nem tudom visszaadni, amint nem tudom definicióba szorítani az erdőt, a tengert vagy más jelenséget, mint emberileg megélt pszichikumot. Az ember testi és még inkább lelki élete oly végéremehetetlenül sok elemből és folyamatból áll: hogy emberi dolgokban igen sokszor bizonyos általános képlettel kell megelégednünk. Hiszen valami azért, mert nem tudjuk teljes tartalmát szavakban visszaadni: nem kevésbé valósága lelkünknek.

Ezért vezet vak sikátorokba azoknak a szűklátású szaktudósoknak az okoskodása is, akik ebben a vitában okvetlenül a növények és állatok párhuzamára akarják prokrusztészezni az embert. A növényeknél és állatoknál pld. a keresztezés és átöröklés bizonyos folyamatait ma már matematikai képlettel tudják kifejezni. De a végtelenül többféle testi és lelki elemekből álló embernél ilyen törvényszerűséget meglátnunk már csak azért sem lehet, mert sokszor a legkülönbözőbb elemek egyesülése ugyanazt az eredményt adja. Ha két zseniális szülőnek zseniális gyermeke van, könnyű a magyarázat: szüleitől örökölte. Es ha kukának születik a gyermekük? A magyarázat megint kész van: a két szülőben úgy kiadta minden erejét a család, hogy a gyermekben már kifáradt a fajta. A dolog pedig úgy áll: hogy egyik magyarázat sem megfejtése e jelenségeknek. Egyszerűen: tudományosra kefélt szavakkal intéztünk el olyan folyamatokat, melyeket a jelenségek okozati láncolatában megmutatni nem tudunk. Ide tartoznak azok a félig tudóskodó, félig szélhámos esetek, mikor valaki egy fülből, a szem állásából, a haj színeiből vagy más hókuszpókuszból soroz be valakit egy fajba vagy tagad ki belőle.

Természetes tehát, hogy mikor azokat az általános emberi képleteket próbálom szavakban megadni, melyeket a francia, magyar, román vagy szerb elnevezések alatt értek: csak igen határozatlan, igen hiányos és mindig kifogásolható jellemzést adhatok róluk. De azért tagadhatatlan, hogy a francia, a magyar, a román és a szerb éppen úgy a külvilágból vett, egymástól élesen különböző, határozott valóságai tudatomnak, mint a mecklenburgi, a póni és az arab ló, vagy ha tetszik: az agár, a szentbernáti és a borzkutya.

A fennebbivel rokon érvelés azok gerjedelme, akik azért tüzesednek a történelmi faj minden gondolata ellen, mert számtalan egyes esetben nem lehet eldönteni, hogy az illető melyik fajhoz tartozik. Ragyogó érvelés, mely tényleg feles-legessé teszi a nyakon felüli gömbölyűségeket! Tehát: amiért az állati és a növényi világ közt nincs matematikailag szigorú határ, és sok egyes esetben a tudomány vitatja, hogy az illető jelenség állat-e vagy növény: nincs állat és nincs növény. Döntő érvelés volna: ha éppen az érvelők nem bizonyítanák elzúzóan, hogy van állat. Más példa: egy dakszli Grátchen egy percre nem tud elég erős lenni egy agár Fauszttal szemben. E kerti jelenetnek egy elöl emeletes, hátul szuterén kis kutyagyümölcse lesz. Tehát: nincs agár és nincs dakszli. Csak kutya van: nagy K-val.

Kérdezik ezek az urak: Kajszin - Eckhard Hildebrandnak az anyja magyar, az apja német, Pironcsák - Molnár Bendegúznak az apja tót, az anyja magyar, másnak az apja, nagy- vagy dédapja, nagy- vagy dédanyja más fajú: mik hát ezek a leszármazottak? Magyarok? Németek? Tótok?

Pedig a felelet olyan egyszerű rá, s mennyire nem érv ez az érv. Ezek: átmeneti, vegyes, határozatlan képletek, melyeknek jövő alakulásáról senki sem mondhat semmi bizonyosat, sőt mostani belső lényegükről sem.

Ezek az esetek csak megerősítik a történelmi fajról fennebb adott meghatározásomat. Es ezek az esetek, bármily számosak, egy pillanatra sem tagadhatják el, hogy azért van egy pár milliócska magyar, amint van egy pár millió francia, német vagy zsidó.

Különben: a pusztán a név idegenségére alapított érv valaki magyarsága ellen igen sok esetben tetemes ostobaságra vezethet olyanoknál, akik a nyelvtudományban járatlanok. Megpróbálom az idetartozó eseteket úgy megmagyarázni, hogy Hadúr fehér-egér sütői s az oklevélszúk és fajbiológiai piócák is megértsék.

Óra, templom, iskola: ezek a magyar szavak latin eredetűek. Szimat, gúnár: ezek német eredetűek. Beszéd, medve, zár: szláv jövevényszavak. De azért ezek a köztudatban ép oly magyar szavak, mint az őseredeti: kéz, fej, hal vagy más eleme a magyar nyelvnek. Mert hosszú századok óta nélkülözhetetlen elemei nyelvünknek, s idegenségük emléke annyira elveszett, hogy különképzettségű szakembernek kell lennünk, hogy megállapíthassuk idegen eredetüket. Viszont: a szpícs, a povedál, a seft, az aeroplán újabb keletű vendégszavak idegensége a köztudatban is ismeretes, s valamelyes műveltségű ember nem is tekinti ezeket valódi magyar szavaknak.

Teljesen azonos eseteket találunk a családi neveknél is. Annál is inkább, mert ezek jelentékeny részben közszavakból lettek. A Barta, Bartos, Istók, Mihály és más családi nevek, bár idegen eredetűek, a hosszú múlt folyamán teljesen magyarrá lettek, s idegen eredetük többé nem él a köztudatban. Es az ilyen régi jövevénynevek még a nyelvészeti kutatás eredménye nyomán sem lehetnek érvek az illető családok hajdani idegensége mellett. Hiszen ezen szavak némelyike abban az időben mint közszó jelenthetett valamit s mint gúnynév, becéző név vagy megkülönböztető jelző ragadhatott az illető magyar családra. Ebben az esetben éppúgy nem mondanak e szavak idegen eredetet, mint a szláv eredetű Kovács vagy Bodnár nevek. De aztán az is számtalan esetben előfordult, hogy a más nemzetiségekkel kevert vidékeken egyes magyar családok valamelyik nemzetiség nyelvéből kaptak nevet. Ezért felületes és ostoba dolog a Kossuthokat, Madáchokat vagy Mikszáthokat, akik századokon át éltek a magyar nyelv, magyar kultúra és magyar vér közösségében: csak úgy vaktában odaajándékozni idegen fajoknak. A nyelvészet dönthet a név, de nem a család eredete fölött. A Tóth, Németh, Horváth s más hasonló nevek sem jelentik okvetlenül azt, hogy az illető családok a nevükben jelzett fajból származtak. E nevek lehettek rájuk ragadt gúnynevek, vagy igen sok más adott helyzet nyomán szakadhattak a nyakukba. (pld. a faluban csak az illető tudott németül, vagy sokáig odavolt Horvátországban stb.)

De amilyen ostoba és káros dolog a századokon át magyar családok fajiságát piszkálni: éppen olyan undorító és erkölcstelen, ha máról holnapra magyarrá éhesedett lézengők étvágyuk minden sajgását magyarkodással, magyarfajoskodással, „fajvédelemmel” ordítják szét, csakhogy minél több magyart kitúrhassanak a helyéből. Amint a seft szóról mindenki érzi, hogy idegen: épp így vannak nevek, melyeknek friss idegensége hordozóiknak legalábbis ízlési kötelességévé teszi, hogy ne nagyon csüngedezzenek az Emese köldökzsinórján. Példának először tisztes neveket hozok fel, melyeknek viselőit nem lehet ilyen váddal illetni. A Friedrich, Ernst, Haller, Meyer, Hermann, Klebelsberg, Kraemer, Schwőder, Krenmüller, Pauler, Eckhardt, Thienemann, Gratz, Kaiser, Steinäcker, Wolf, Freissberger és hasonló nevek viselői lehetnek mint állampolgárok jóindulatú, használható magyarok. De ők utasítanák vissza a legbecsületesebb felindulással, ha valaki olyan helyre akarná állítani őket: hol a magyar psziché törvényeit, ősi adottságait, termésének mélyre rejtett feltételeit látni, ismerni, irányítani kell, vagy ahol a magyarság élet-halál kérdései úgyszólván mindennapi kockázatban mindennap újból és újból döntetnek el. Mert az ő műveltségük és moráljuk tudja: hogy nemzetnevelésünk, lelki termésünk, gazdasági és szociális életünk s honvédelmünk stratégiai pontjain csakis a magyar vér, a magyar psziché termelhet ki magyar történelmi életakaratot, s ők csak megfelelő helyekre beosztott segítői lehetnek ennek az életakaratnak.

De mit szóljunk ahhoz az utolsó évek alatt mind szélesebb árral feltolongó idegen szeméthez, a Fullain, Zubilawszky, Kudravec, Frechenberger és hasonló nevek alatt könyöklő pimasz és svihák honcsőcselékhez?! Akik Attilát apukának, Emesét anyukának érzelgik, turánizmust illetlenkednek, s „magyarfajvédelmük” kánkánjában a rögzött tolvaj arcátlanságával mondanak telt szájú ítéletet a magyar faj legnagyobb értékei, a magyar psziché legmélyebb megnyilatkozásai fölött. És ha gaz tülekedésükkel kitúrtak egy magyart helyéről, a meghódított állásban titkos és piszkos szolidaritásban vannak együtt fajuk szemétjével a magyar életakarat minden megnyilvánulása ellen. Természetesen: igen hazafias és fajvédő frázisok fedezéke mögött.

De van nekik egy érvük. Ha becsületük, moralitásuk s arcuk bőre hiányzik, legalább van egy érvük. Egy jó kis fütykös érvük: Petőfi. A Kossuthokkal, Madáchokkal és más hasonlókkal már nemigen hozakodnak elő, mert az ő műveletlenségükbe is elérkezett már az ilyen torzítás hülye volta. De a Petrovics Sanyi! Akinek az anyja Hrúz Mária, az apja Petrovics István volt, akik magyarul sem tudtak valami pompásan. És Petrovics Sanyi lett: Petőfi, egyik legcsodálatosabb kelyhű virága a magyar mezőnek, egyik legmélyebb kifejezője a magyar léleknek. Hogyan?!?! Te mersz tiltakozni, ha Fullain magyar földet habzsol, Zubilawszky magyar munkát fej meg, Kudravec magyar lelket és kepét oroz, Frechenberger magyar sorsok fölött bitorol hatalmat, mikor: Petrovics Sanyiból máról holnapra Petőfi: világra szóló magyar dicsőség lett?! Nem őrület ez?! Hát már kiveszett Szent István országából minden reálpolitika?! Mi a fenének van akkor az egész Petőfi!

Jaj. Már egy ilyen bunkósnagy érvre csakugyan leül az idealizmusára a keresztény-nemzeti magyar. Mennyire képtelen lehet a gondolkodásra az, vagy rosszhiszemű, aki ilyen „érvekre” keseredik. Először is: ez egy egyes eset. Az egyes eset pedig nem bizonyít semmit. Nem: mert nem látjuk ama rejtett folyamatok ezreit vagy százezreit: melyek ezt az egyes képletet megteremtették. Ki tudja pld. hogy a Petrovics Sándor anyai vagy apai ága hány magyar vérkeresztezésen mehetett át a múltban? Vagy ezek a vérkeresztezések csak akkor valószínűek, ha velük azt bizonyíthatjuk: hogy a magyarság nem volt soha, nincs és nem lesz soha? De még nagyobb szélhámosság vagy tudatlanság, ha akkor hozunk fel egyes esetet érvül, mikor ez az eset: Petőfi. Egy oly kivételes jelenség, amilyen minden nép életében csak igen csekély számmal akad. A zseni roppant befogadó képessége, kapott benyomásainak továbbható rendkívüli ereje, az az egész szellemi termésére döntő hatás, melyet gyermekkori környezetének élete tesz rá: lehetővé tesznek egy oly lelki alakulást, mely az átlagemberek nagy tömegénél el sem képzelhető. Amiért a zseni Petrovics Sándorból Petőfi lett, azért igazán nem vagyunk kötelesek eltűrni, hogy az égvilágának minden idegen csirkefogója elkosztolja a falatot a magyar gyermekek elől csak azon a címen, hogy magyarnak kiabálja magát.

II. Az asszimiláció

Az előbbi gondolatmenettel elértünk egy olyan jelenséghez, melyet én a természetrajz legvadabb csodájának, a szellemi aberrációk legelképesztőbb példájának tartok e három dimenzióval megbúsított világon. Ez az a groteszk babona, mely a magyar középosztályban él a magyar faj asszimiláló erejéről. Az egész szerves világban minden organizmus az élet vak akaratával úgy fejlődik lehetőleg minden ízében, hogy minél több védelme és életszívó eszköze legyen, a világ nagy étvágyversenyében. És íme: a magyar középosztályban kialakul egy olyan ideológia, mely az önelpusztítás legravaszabb, legrészletesebben kidolgozott gépezete. Ezzel az ideológiával roppant sikerrel tudta a magyar megfogni önmagát a saját nyakánál, és kidobni a saját házából, földjét elcsúsztatni saját édes talpai alúl mások termő földévé, falatot, pénzt, állást, irányítást, hatalmat átfeketeművészieskedni gyermekei kezéből mások jövőjévé.

A babona röviden ez: a világ minden faját valóságos erotikus ösztönzés kergeti, hogy magyarrá hasonuljanak. Ennél nagyobb gyönyörűséget el sem tudnak képzelni. A busman férj csakis akkor fanyalodik rá csekély kárpótlásul a hitvesi csókra, ha lemaradt arról, hogy keresztény-nemzeti-konstruktív magyarrá turánuljon. A hottentottáknak azért van olyan vidámitóan hosszú fejük, mert húzza az a: „magyarhant, mely ideköt”. A legjellemzőbb példája ennek a kozmikus magyarrá kéjesülésnek, és amely legjobban kifeküdte magának a szíveket: az öreg Jókai új földesura. Ez a német a szörnyű idegen dinasztia kedviért ezrivel ölette a magyarokat, magyar falvakat taposott véres sárba, s magyar családok ezreit borította örök tragédiába. Aztán a fiai véréből torkig itatott földből kapott magának vagy kétezer holdacskát. És ekkor, mert még rá is bosszantják valamivel, felcsap a fejire egy magyar kalpagot. Íme: a hant, amely ideköt, íme a magyar faj csodálatos asszimiláló ereje! Hát meg lehet ezt állani szívcsapadék nélkül? — Édes újmagyar, sőt jobbmagyar bácsi, elég-é az a kétezer hold az idekötéshez? Mert ha nem, csak szóljon: majd kihúzunk még vagy kétezret a koszos magyar parasztok alúl. Magától csak egyet kérünk: adja szavát, hogy elfogadja a főrendiházi tagságot.

Es én itt nem azon csodálkozom, hogy senkinek sem jutott eszébe: egy kétezer holdas hantocskával az angol, a francia, az afgán s a világ minden földje oda tudja kötözgetni a maga kötnivalóit. Hanem: hogy mióta az asszimilicióról áradoznak, hazudoznak és vitatkoznak Hunnia térein: soha senkinek sem jutott eszébe feltenni a kérdést: — Mi is voltaképpen az asszimiliáció, mi a funkciója, célja és milyen folyamatokban valósul meg?

Az asszimilációnak legesyetemesebb példája a táplálkozás. Miért eszik Nincsmagyar Arpád, vagy ha tetszik: Jobbmagyar Kúnó borjúhúst, disznóhúst, birkahúst, spenótot, szólóspárgát, miért iszik vizet, bort, sört, cointreaut? Emberi szánalomból vagy keresztény révületből, hogy annak a szegény borjúnak, disznónak, birkának ne kelljen megérnie a szomorú öreg kort s hogy ha már leütjük őket, tetemeik ne heverjenek temetetlenül? Ugye, ezt még az „idealista” magyar középosztállyal sem lehetne elhitetni. Esznek, mert bennük van az egy és oszthatatlan világ szűnhetetlen vak önzése: az élet, mely folyton, minden pillanatban több, erősebb, összetettebb életté akarja zabálni magát. Esznek borjút, disznót, birkát, hogy azt minél erősebb ököllel erős, minél gazdagabb vérrel gazdag, minél több lelket termő Árpáddá és Kúnóvá hasonítsák át. És amit nem tudnak így saját áramló életükké hasonítani: azt testük az élet ősakaratú akarattalan mozdulatával kiválasztja, kiköpi, kiundorodja magából. Mert az a halál sara: mely elborítaná, megmérgezné, elrohasztaná életüket.

Miért olvasztanak a kollektív individuumok, a fajok vagy nemzetek idegen fajú elemeket magukba? Az élet mély szükségei kényszerítik rá ösztöneiket, hogy magukba hasonítsanak más erőkkel és képességekkel bíró elemeket: hogy többféle test erőivel, többféle agy képességeivel védekezhessenek és hódítsák az életet. Hogy ez áthasonítások révén a faj erősebb, gazdagabb életű legyen, színesebb és hatalmasabb lendületű kultúrát termeljen.

De már most: kukuljunk meg. Dobjunk ki magunkból mindent, amit magunkba tanultunk a természet életéből. De nem csak ezt. Dobjuk el magunktól műveltségünkkel józan eszünk utolsó foszlányait, s még annyit se tartunk meg magunknak, amennyi ott lappang a Lipótmező szomorú lakosaiban is. És képzeljük el azt az őrült képtelenséget, hogy Árpád (Kúnó nem, annak van magához való esze) nem rendes emberi adag borjút, disznót és birkát eszik. Hanem valami behemót mese hülye csodájával egész falka disznót, borjút és birkát nyel le, folyton, szüntelenül, s agyarastul, szőröstől, bőröstől. Mi lesz az eredmény?

Mi? Megkaptuk az ideális magyar középosztály hantját, szép érzékeny, könnyes, fájintos hantját, mely ideköt. Mégpedig így köt ide:

Az Árpád sokkal csekélyebb szervezete az idegen nyájak e tömérdekjét nem tudja megemészteni, vérré, izommá, agyvelővé: egységes énjévé hasonítani. Azok megmaradnak borjaknak, disznóknak, birkáknak és szétfeszítik, szétpukkasztják őt. És mert éhesek: azok zabálják fel őt, és ő lesz e borjak, disznók és birkák életelemeivé. Csak annyi marad meg belőle, amennyit ezek mint átemészthetetlent, kifinnyáskodnak magukból. És erre a rothadási termékre fel lehet aztán szúrni az idealista sírfeliratot: — Hic facet Assimilator mundi! — Óh véres humorú, tragikus karikatúrájú szerencsétlen keresztény--nemzeti- konstruktív Magyarország!

Az asszimiláció tehát, amíg asszimiláció és nem őrület: nem az öngyilkosság egy tébolyult formája, hanem: a szerves élet egyik természetes funkciója. Megvannak a maga mély okai: az életszükségek kényszere, Megvan a maga célja: e szükségek teljesebb, könnyebb kielégítése. Megvannak a maga természetes és áthághatatlan határai: az asszimiláló szervezet arányai és életének egészséges ereje. Amint ezeket a határokat túlerőltetik: az asszimiláció folyamata megszűnik. Helyébe egyetemes szervi zavar s a csak egységes élettel élhető szervezet szétrothadása következik.

Amint középosztályunknak fogalma sincs az asszimiláció lényegéről, történelmi értelméről, éppúgy, vagy talán még nagyobb mértékben tudatlan az asszimiláció pszichikai folyamatát illetőleg.

Azt mindenki tudja, hogy a test tevékenységei közt vannak akaratunktól függő és akaratunktól független folyamatok. Pld. a kezem oda és akkor nyújtom ki, amikor akarom, azt fogom meg vele, amit akarok stb. De már abba, hogy a vesém hogy válasszon ki, vagy a vérkeringésem hogyan történjék, nem szólhatok bele pusztán az akaratommal. Így van ez a lelki élettel is. Ha meg akarok írni egy levelet, megírom. Ha nem akarom, nem írom meg. De azt már hiában akarom: hogy higgyek valamit, amit nem hiszek, fájdalmat érezzek valamin, amin nem érzek fájdalmat, örüljek valaminek, aminek nem örülök. Mert ezek a lelki folyamatok nem függnek az akaratomtól.

Mármost: az asszimiláció nem a tudat és nem a tudatos akarat ténye. Tegyük fel, hogy német vagyok, szüleim még mint németek éltek, és a német pszichében neveltek fel. A tudatomban levő képzetek mérlegelésével az az akarat áll elő bennem, hogy ezt mondjam: — En magyar vagyok, és mint ilyen akarok a magyar életben részt venni. — Tegyük fel, hogy ez az akarat tényleg őszinte, s nem csak látszatos bizonyos érdekek kielégitésért. Ebben az esetben én lehetek derék, megbízható és használható magyar állampolgár. De mint egyén: lelki életem millió folyamataiban, szemem látásában, a benyomások felvételében és abban a módban, ahogy lelki életem feldolgozza e benyomásokat, érzelmeim, ítéletem és akaratom kialakulásának mikéntjében, szóval: egész folyton ezer és ezer folyamatban előteremlő lelki valóságomban éppen olyan német vagyok, mint az az ősöm, aki az Attila hunjai elől gyomorerősítőért szaladt a szomszédba. Mert az ember a temetők fia és énjének titokzatos szövete, lelki lehetőségei, kényszerei és törvényei, egész végzetesen történő egyénisége: ott szövődött beláthatatlan századok mélyén apák és anyák végtelen sorozatában. Minden belátásunkkal, egész akaratunkkal sem tudjuk megváltoztatni énünk rejtett törvények szerint előfakadó életét. A néger a legbecsületesebb, legőszintébb buzgósággal állhat ki a piac közepére és kiálthatja: — En svéd vagyok, én szőke svéd vagyok, jobb és szőkébb svéd, mint a szőke svédek. — Azért egy hajszállal sem lesz kevésbé fekete és kevésbé néger. Viszont a svéd albinó hasonló fanatizmussal hirdetheti: — Én néger vagyok, én jobb néger vagyok! — Azért még kapuciner sem lesz ettől, nemhogy fekete. Márpedig lelki történésünk mikéntjének, mély alaptörvényeinek megváltoztatása talán még kevésbé függ az akaratunktól, mint testi életünk kialakulása.

Ismétlem: ezek az őszinte, becsületes buzgású idegenek lehetnek hasznos állampolgárai a magyar államnak, derék munkatársai a magyar munkának, jelenthetik kezdetét egy család magyarrá hasonulásának, de: még idegenek. Amilyen ostoba embertelenség volna: rikoltó fajoskodással elijeszteni őket a magyar munka közösségéből: olyan végzetes és öngyilkos bűn volna: e munka irányítására s a magyar élet stratégiai pontjaira nagy részben ilyeneket állítani. Végzetes volna ez a legkedvezőbb esetben is: ha az illetők százpercentben jóhiszeműek és őszinték. Sőt: ebben az esetben talán még végzetesebb, mert semmi kivillanó szélhámosság nem riasztja vigyázzra életösztöneinket. Mert látásunk formáját, minden ítéletünk és akaratunk mikéntjét összes lelki adottságunk szabja meg. Egy ilyen friss magyarságú német pl. a legbecsületesebb jóhiszeműséggel is tudata minden mozdulásával arra a belátásra jut: Magyarországra legbiztosabb politika, ha a német tank mellé szervezkedik, s a magyarság a német kultúra védelme alatt keresi a maga lelkiépülését. Érdekes megfigyelni, hogy ezek a német vérű „magyarok” általában legitimisták, mert lelkük tudattalan ős akaratú mélyében a fajtabeli uralmát akarják. Vallási téren rendesen igen nagy mozgékonysággal, a magyaroknál hasonlíthatatlanul több gesztussal: katolikusok vagy keresztyének. Mert az Egyház hódításuk biztosabb és rejtett módja, tudattalan faji sovinizmusuk mintegy isteni akarattá misztikusodott mozdulása. Amint látjuk tehát, az ilyen psziché — a legbecsületesebb szándékkal is — a maga fajtájabelinek megfelelő történelmi életet és kultúrformát terem: mely a más fakadású magyarságnak fulladást, termő csírái elhervasztását, fojtott erői pusztulását jelenti.

Pedig én most csak a legjobb esetet vettem: a becsületes szándékú, őszinte akaratú emberek esetét. Mármost kérdem mindenkitől, a jó- és a rosszhiszeműtől, az értelmestől és a kukától: csak ilyen emberek vannak ezek között? Mikor előnyök eléréséről, az uralkodó hatalom előtt szerzendő érdemekről, politikai népszerűségről s más egyéb jóról van szó: vajon az ilyen máról holnapra megmagyarult idegeneket mind ilyen őszinte mozdulású akarat vezérli? Ugye: erre a kérdésre csak egy felelet lehetséges?

Az asszimilációnak tehát igen sok foka van, s így igen különböző a megbízhatósága is. A fennebb elmondottak után most már könnyebb lesz megértenünk az asszimiláció pszichológiai folyamatát.

Az asszimiláció tudattalan folyamatok eredménye. Mit értünk ezen? Amint láttuk, ha valaki egy tudatos okoskodásból létrejött elhatározásból magyarnak mondja magát: ez esetleg lehet örvendetes politikai eredmény, jelenthet egy új használható állampolgárt, de: nem asszimiláció. Miért?

Az ember minden pillanatban millió és millió tovatörténő folyamatnak az egysége. Testünkön át folyton millió felszívásban épül énünkké, lelkünkké a világ. És mint valami végzetes időtlen mechanizmus: húsunk, vérünk, idegeink megszámlálhatatlan sejtjeinek mozdulásaiban elnyugodt apáink és anyáink életmozgása ismétlődik fel, s bennünk hol egyik, hol a másik gyúrja a maga képére a ma özönlő világot. Évezredek előbomló filmje vagyunk: akikben évezredek emberileg megélt világa patakzik egybe az általunk ma megélt világgal. A folyamatok ez összekuszált behemót dzsungelében, ebben a folyton az egész rohanó világgal és minden temetővel történő énünkben tudatunk: tudatos képzeteink, érzéseink és akarataink csak egy csekély rész, egy kis megvilágított kör énünk folyton záporozó sötét özönében. Magának ennek a tudatnak: tudatos ítéleteinknek, érzéseinknek, gondolatainknak sajátos formája is: kialakulásuk módja, jelenségeik mikéntje énünk tudattalan ős özönének sajátos alakulása, melyet sok ezer éves formáltságunkban a sok ezer ősünktől megélt világ teremtett meg. Mármost: énünknek, életünknek, testlelkünknek e nagy részét összeadó, időtlen-időktől özönlő tudattalan folyamatokat, e folyamatok lefolyásának mikéntjét: éppoly kevéssé tudjuk akaratunkkal közvetlenül megváltoztatni, amint nem tudjuk tisztán az akaratunkkal vagy gondolatunkkal szőkévé vagy barnává változtatni magunkat. Üthetsz vagy csókolhatsz, mindenétől megfoszthatsz vagy torkig ajándékozhatsz valakit: ez épp oly kevéssé jelent énjének asszimilációt, mintha a szilvafát próbálnád csókkal vagy ütéssel almafává változtatni.

Tehát akkor egyáltalán nincs is asszimiláció? Lehetetlen valakit évezredektől meghatározott ős egyéniségéből átinnerválni egy más faji egyéniségbe? Amint az egész múlt tapasztalata mutatja: lehet. De:

De: ez az énünk tudattalan folyamatait átalakító ráhatás nem érhető el azokkal az eszközökkel, melyekkel tudatos énünket, tudatos akaratunkat neveljük. Például: egy gyermeket rá akarok nevelni arra, hogy iskolai leckéjére mindig pontosan készüljön el. Ezt elérhetem tudatára ható rábeszélésekkel és az akaratát befolyásoló büntetésekkel és jutalmakkal. Természetes, még ebben az esetben is: a siker csak bizonyos határokig valószínű. Hiszen a gyermek tudata s akarata is: egész beláthatatlan tudattalan énjének meghatározottsága alatt van.

De most egyebeket akarok elérni. El akarom érni, hogy valaki egy magyar népdalt ugyanazzal a lelki atmoszférával, az ősi emlékezés ugyanazon mély rezgéseivel, az ember viszonyának a végzethez, az élethez, a csókhoz és a halálhoz ugyanolyan sajátos átérzésével hallja, mint általában a magyar ember. El akarom érni, hogy mély életösztönei ugyanott riadjanak veszélyt, ugyanazokban a viszonyokban bomoljanak teljes gyümölcsözésbe rejtett erői, amint ezek a magyar embernél szoktak történni. Hogy lelki termése az élet minden terén ránk a testvérségnek, a rokon élet minket is kifejező hozzánk tartozásának azt a megtermékenyítő és életre hívó hatását tegye, mint a magyar paraszt vagy a magyar szellemi alkotó termései. Hogy a benyomások felfogásainak mikéntje, ezekből előszövődő érzése, ítélete és akarata a magyar életösztön mély figyelmeztetői, felébresztői legyenek.

Világos: ezt sem pofonokkal, sem kandírozott cukorkákkal vagy kandírozatlan államtitkársággal és miniszterséggel, sem semmilyen rábeszéléssel el nem érem. Az asszimilációt előidéző hatások nem közvetlenek, nem mesterkéltek és általában nem racionálisok. Hanem közvetettek, természetesek és analizálhatatlanul szintetikusok, együtthatók. Olyan kulturális, szociális és gazdasági atmoszférát kell teremtenünk, hogy az illető akkor élhesse meg egész élete, minden rejtett csírája legnagyobb élet-teljességét, úgy fejezhesse ki leggazdagabban a beléje ömlő világot: ha ösztönösen, a legmélyebb életérdekek természetes, tudattalan kényszerére minden életfolyamatában átfejlődik a magyar pszichébe, a magyar életérdek közösségébe.

Ezzel a megdönthetetlen igazsággal kapcsolatban csak röviden mutatok rá: hogy iskolai nevelésünk is — nagy általánosságban — mai napig mily téves utakon járt, vagy helyesebben, mennyire nem is próbált arrafelé menni: hogy a magyar pszichét összes sajátos termő erőivel átépítse az új nemzedékek lelkébe. A történelem és a magyar nyelvi órákon kaptak és kapnak a gyermekek szép mondatokat magyarságról, hazáról, vitézi tettekről, nagy emberekről stb. De mind e ráhatások csak a tudatra hatnak, és a legjobb esetben is csak azt érhetik el, hogy jó hajlandóságú .állampolgárokat vagy fegyelmezett alatt-valókat nevelnek. De erről majd később, a feladatokat kitűző részben bővebben lesz szó.

A teljes asszimiláció csak hosszú idő, nemzedékek egyirányú fejlődésének eredménye. Bár ezen a téren az egyéni hajlandóságok és egyéb körülmények igen nagy különbségeket teremtenek az egyes esetek közt. Így pld. a parasztoknál, hol súlyosan megkötő kultúremlékezések nem rétegesednek a lélek mélyén, s a nevelés és olvasás nem hozza vissza a múltat: teljesen magyarnak vehetjük azt a nemzedéket, melynek szülei már csak magyarul beszéltek. Különben csak egyetlen negatív jele van az asszimiláció meg-, vagy meg nem kezdődésének. Az, aki a neofita törtető hangosságával magyarkodik, s telt szájjal mond ítéletet a magyarság legmélyebb kifejezőinek magyarsága fölött: az lelkében idegen, pusztító, gyilkos idegen.

A germán kurzus évei alatt sokszor vitatták a kérdést, hogy vajon a név megmagyarosítása szükséges velejárója-e az asszimilációnak. Germán hódítóink, hogy majd a történelem egy szerencsés zökkenésével, s egy újabb wilsoni frázisroham alkalmából a nevek argumentálásával téphessék magukévá Magyarország megmaradt testét, mindent elkövetnek, hogy a névmagyarosításokat megakadályozzák. Es mivel ők foglalták el a magyar élet hatalmi helyeit, egy ostoba morális mesike kitalálásával ez sikerült is nekik. A hivatalos hatalom az esetek igen jelentékeny részében megakadályozza a névmagyarosítást, s a mindennek nekiugratható szerencsétlen középosztály most éppúgy morog ellene, amint lelkesedett érte nem is olyan régen.

Milyen furcsa volna, ha Nagy János — vagy bocsánat — Eckhardt-Erich-Horst-Hildebrand csakis azzal a feltétellel ennék borjú-, malac- és birkapecsenyét, hogy a fent tisztelt állatokat ő áthasonítja ugyan a saját életévé, keresztény-nemzetifajvédő-turáni Erich-Horst-Hildebranddá: de a füleik belekerülve az ő életébe is, maradjanak meg borjú, malac és birka füleknek. Úgy, hogy a nemes Emesefi testéből és gondolataiból unos-untalan e derék és konstruktív állatok fülei lógnának ki.

Vagy akarja valaki az asszimilációt, vagy nem. De ha akarja: az idegen név megrögzítése egy hajszállal sem okosabb dolog mint az előbbi képtelenül bolond példa. A név jel és szimbólum. Végső összefoglalása az egyénnek, és szimbóluma egy szolidaritáshoz való kapcsolatnak. A névben rengeteg emlékezés van belézsúfolva. Lehet-é teljes az asszimiláció, ha idegen jel, idegen kapcsolatokat és idegen faji emlékezéseket őrző név mondja meg az egyént? Hiszen ez az idegen szálka megakadályozza, elmérgesíti az új vér egészséges keringését. Itt igazán talál az apostolok és egyházatyák szigorú követelése: — Amíg ragaszkodsz valamiben a régihez, nem vagy új ember. — Kellő horizontú politikus szemében pedig bűn és ostobaság bármily szempontból is megakadályozni a névmagyarosítást.

A mese így szól: az olyannak, akinek előéletén valami folt van, és az olyannak, akiről joggal fel lehet tenni, hogy nem lesz becsületére a magyar névnek: nem szabad megadni a magyar nevet.

Tudom, hogy ezt a minden gyökerében politikátlan bölcsességet a kommün tényeire kirobbanó ellenhatás szülte. De hát az államférfiaknak szabad-é olyan meggondolatlan hisztériával felelni az idők benyomásaira, mint az éjszakák virágainak?

Először is: ha ez a bölcsesség a magyar név becsületét szándékozik megvédeni: meglehetős naivságot és tudatlanságot jelent. Mert:

1.) Már annyi rengeteg felvett név van, hogy a kompromittálás lehetőségét egy pár ezerrel több vagy kevesebb nemigen cibálja sem jobbra, sem balra.

2.) Mert az idegen, az angol, a francia, az arab, a kopt és a patagon, ha valami feltűnő történik valakivel, s az illető személyi adatai közt ott szerepel, hogy: magyar honos, azt úgy is magyarnak veszi. Esze ágába sincs — s ez teljesen érthető — hogy különböző magyarsági fokozatok után kutasson. Az ő szemében ilyen esetben a Klebelsberg, Schwőder, Kraemer, Wolf, Haller, Thienemann nevek éppúgy magyarok, mint Botond, Töhötöm, vagy Bendegúz Árpád. És igazán nem kívánhatjuk az angoltól, franciától, arabtól és patagontól, hogy egy ilyen eset tisztázására több évi etimológiai kutatást végezzen.

3.) Ez a legfőbb, a parancsoló érv: Bármily kormos lehet valakinek a múltja, bármily kétes lehet mostani megbízhatósága: gyermekei lehetnek. Fiai és leányai lehetnek. Ezek közt a Fiúk és leányok közt nagyeszű, kiváló emberek, felfedezők, művészek, tudósok támadhatnak, akik világra szóló dicsőséget szerezhetnek a magyar névnek. Tegyük fel, hogy Liszt Ferenc dédapja száz évvel azelőtt kommunista Lenin-fiú kapitány volt és -- hogy a borzalom teljes legyen: meggyilkolta az akkori Herczeg Ferencet. (Herczeg Ferenc-állomány mindig volt.) Hiszen egy ilyen lehetőséghez igazán csak a kommunizmus hiányzott. Nem jó volna-e azért, ha Liszt Ferencet tősgyökeres magyar néven ismerné a világ? Mennyi rosszakaratú elvitatást akadályozna ez meg. Szabad-é bármi okból is a nemzedékek egész sorát s beláthatatlan eshetőségeket így visszarúgni attól, hogy beilleszkedjenek a magyar munka egységébe? Példát mondok. Klebelsberg Kunó úr igen sokat vétett a magyar nyelv szelleme ellen. Megvan minden jogunk feltételezni, hogy még igen sokat fog véteni. De ha neonacionalizmusa oda tüzesíti, hogy magyar nevet fog kérni annak a névnek helyébe, mely a magyar kultúra küszöbe fölött mégis csak groteszk cégér: nem szabad ezt tőle megtagadnunk.

4.) Mint általában a tudattalan folyamatok fejlődését, az asszimilációt is nagyban elősegíti valamilyen szuggesztió.

Az új név igen sok esetben szuggesztió is. Az egyén — talán tudtán és akaratán kívül is — a névhez tartozó lélekké igyekszik magát átélni. Ha száz névmagyarosítási esetben csak egy ilyen fordul elő: akkor sem szabad semmilyen okból megakadályozni a magyar név felvételét. Különben is jellemző: azok, akik oly dicsőséges-fösvényen osztogatják a magyar nevet: egész pazarsápos bőséggel osztogatják szét a magyar állásokat, a magyar irányító helyeket, a magyar élet javait az idegen származásúaknak, ha azok véletlenül fajtársaik. A név, az maradjon nekünk. Ami ehető, azt megeszik ők.

A legkomikusabban ostoba az az eset, és egy-két tiszteletreméltó kivételt leszámítva, már a szélhámosság határait dörzsölgeti: mikor valaki, hogy turáni vitorla is vigye az érvényesülés felé: az idegen atyai név mellé odaírja a magyar anyai nevet. Igy: Kajszin-Eisenmüller Bendegúz. (Az ilyenek néha nem csak Bende-, de gézen is gúzok.) Vagy megfordított sorrendben: Bleyer-Pörkölt Horst. Duplex nominum dos est, kettős haszna van az ilyen sziámi-ikernévnek. Az egyik: esetek és konjukturák szerint azt a vitorlát húzhatjuk be, amelyik kényelmetlen. A másik: három névben terpeszkedhetünk a világ figyelmébe, mint a grófok, mint a dzsentrik. És csak egy kis svihákság kell hozzá, s tényleg egy bizonyos idő múlva mi is ezek közé tartozóknak hihetjük magunkat a lelkünk kirakatos felével.

Tisztelem az egyéni érzékenység megható eseteit: de a közösség szempontjai előtt nem számítanak. Az ilyen névházasítás mindenképen ostoba és a magyarság fejlődését tekintve: nem becsületes dolog. Két fajhoz nem lehet tartozni s ezt a fajvédő hermafroditizmust a germán kurzus találta ki. De van-e olyan svihákság, melyet e kurzus nem próbált „konstruktív” szociális elméletté csempészni?

Ezek után várni lehet az összefoglalást: barátja vagyunk-e az asszimilációnak vagy ellensége? De aki ezt a kérdést felteszi: az gondolatmenetünket nem értette meg. Hisz az előzőekben benne van a felelet. Ez különben is olyan, mintha azt kérdezné valaki: barátja vagyunk-e az evésnek. Barátja vagyunk, míg az evés életszükség, egészség és természetes. De ellensége vagyunk a zabálásnak, mely természetellenes, betegség és halál. Mert nem életemmé hasonítás, hanem szétrothadás.

Barátja vagyunk az asszimilációnak, mikor az ösztönös, természetes és tényleges. De a következő tételeket aksziomák gyanánt kell tekintenünk ebben a kérdésben:

1. A magyar psziché továbbplántálását, a sajátos magyar kultúra felépítését, a magyar történelmi élet irányítását nem lehet a különböző fokú asszimiláció tudományosan ellen nem őrizhető eseteire alapítani. A magyarság életének legfőbb folyamatai magyarokban valósuljanak meg és fejlődjenek tovább.

2. Nem szabad közvetlen, mintegy ad personam asszimilációra törekednünk sem kényszerítéssel, sem adakozással. Az ilyen esetben nem egész életében a miénkké alakult új magyart, hanem csak renegátot nyerünk. A renegát pedig a legaljasabb és legveszélyesebb teremtménye a világ-dzsungelnek. Igyekezzünk olyan kulturális, szociális és gazdasági életet teremteni, hogy ebben az országban a magyar psziché munkája jelentse mindenki számára énje legteljesebb, leggazdagabb megélését.

3. Az asszimilációs hajlandóságot nem szabad érdemnek tekinteni, mely az illetőt bármely téren is mások elébe helyezi. Nemcsak azért: mert ebben az esetben a világ minden csirkefogója hozzánk tódul kosztra magyarnak rikoltva magát. De különösen azért, mert ez a leghülyébb öngyilkosságot jelentené a magyarságra. A szegény magyar, mert ő már nem asszimilálódhatik, kikopnék az élet minden lehetőségéből olyanokért, akik talán csak hazudják: hogy hozzá akarnak hasonlítani.

Végül, a mindenek gyökerén élő alaptörvény: a magyar nyelv nélkül nincs magyarság, nincs magyar ember. Még a germán kurzus svihákságai közt is meglep arcátlanságával az a merészség, hogy ezt a tételt is ki próbálja hazudni a lelkekből. A magyar nyelv életünk élete, lelkünk lelke, faji egyéniségünk örök, transcendens formája. Aki egy ajakról lenémítja a magyar nyelvet: a magyarság életét gyökerében bántotta meg.

III. Faji szervezkedés, liberalizmus és az emberiség egysége

De vajon: az egyetemes emberiség egysége és az emberi haladás szempontjából nem káros-é fajról, faji szervezkedésről, faji gondoskodásról beszélni? Vajon nem bűnös korlátoltság nyolc, tíz vagy nem tudom hány millió ember egységéért, egyénisége egészséges fejlődéséért, emberi termése fokozásáért szoronganom: mikor majdnem kétezer milliónyi emberhab verdesi e földön az élet és a halál partjait?

Bizony nagyon középkorilag sötét és reakciósan szűk dolog ez. Hányszor éreztem én is, hogy Peking főutcájának balsarkán egy kínai suszterinas, _,Kongó állam alsó csücskében egy néger Mansz[4] elnöknő szemrehányással merednek felém, hogy nem sietek a megváltásukra. Es hányszor ítéltem el magam is az önző anyát, ki saját porontya szájába dugja emlőit: ahelyett hogy a kölyköt sutba dobná, s futna megszoptatni az emberiséget. A korlátolt apát, ki saját két, három vagy hat fattyáért lótfut: ahelyett hogy hagyná éhen dögleni ezt az elfogultságos szűk kört, és rohanna cipőt, nadrágtartót és medvecukrot szerezni az emberiségnek.

Mindenesetre: minden anyának és minden apának így kellene tennie, és akkor már az egész emberiség is el volna intézve. De: ha a faji szolidaritást, mely rendesen mégis áll egy pár millió emberből, elítéljük mint szűk partikularizmust az egyetemes emberiség rovására: akkor el kell ítélnünk minden szervezkedést, mely szűkebb körű az emberiségnél. Akkor halálos bűn a lipótvárosi és a nemzeti kaszinó: mert csak az egész emberiség keretében üdvös politizálni, charlestonozni és bakkarát játszani. Akkor halálos bűn minden nemzeti, minden felekezeti, minden párt - és minden osztályszervezkedés.

Valaki erre azt feleli: — Okoskodásod igen felületes és könnyű elmésségre utazik. Természetes, hogy az emberiség egysége, közös nagy céljai — egyelőre legalább — kisebb egységekben és szervezkedésekben érdeklődnek és készíttetnek elő. De vannak egységek és szervezkedések, melyek éppen ennek a fejlődésnek az útjába állanak. Sőt: arra használják fel az emberi energiákat, hogy ellenáramlatot szervezzenek ez ellen a fejlődés ellen. Ilyen egység a faj, ilyen szervezkedés a faji szervezkedés. Még pedig ez a legveszélyesebb minden partikularizmusra törekvő szervezkedések közt. Az ellene szóló jogos érveket két csoportba osztom:

Az első: Ellenkezik a liberalizmus örökérvényű törvényeivel. A fő az, hogy az életversenyben az egyéni értékek érvényesüljenek, mert csak így teremheti meg az emberiség a legnagyobb lehetőségét. A születés véletlenjének nem szabad szerepelnie az emberi jövő előkészítésében.

A második: a fajok féltékenysége, versengése örök szítója az egymás elleni gyűlölségnek, a háborúnak. Tehát folyton újból és újból széttöri az emberiség nehezen készülő egységét. Az emberiség kizsákmányolói, a különböző imperialista és kapitalista érdekszövetségek a faji érzésükön át bódítják vak eszközeikké a tömegeket, s ennek az érzésnek az erejével tudják a népeket egymás legázolására hajszolni. De az emberiség haladását gátolja a faji szervezkedés kulturális téren is. Irodalomban, művészetben csak az jelentős, ami az egyetemes emberiséget fejezi ki. Az irodalom és a művészet az emberiség egyetemes nyelve. A világ lelkét nem érdeklik a lelki zugok dialektusai és zsargonjai.

Ezek a látszatos igazságok, melyeket valóságos világszervezetek fújnak hosszú évtizedek óta minden elképzelhető hangnemben az új nemzedékek fülébe, elemi és a szó etimológiai értelmében halálos ellentétben vannak a természet, a társadalom és a pszichológia minden élettörvényével. Tárgyaljuk rendre őket:

Az első, a liberalizmus érve: Hogy ennek az érvelésnek agyvelőtlenségét és szélhámosságát egész mélyében megmutassuk, két kérdésre bontom a problémát: l.) Mi a liberalizmus lényege? 2.) Mi a liberalizmus lényeg szerinti megvalósítása az emberi közösségekben?

Miért teremte meg a francia forradalomban a francia nemzet s általa — bizonyos mértékben — az egész európai emberiség és emberi egyenlőség és a liberalizmus elvét? Mert úgy hiszem: ma már mindenki tudja, hogy az ilyen egyetemes elvek a közösségeknek éppoly életszükségek megelégítésére kitermelt szervei, mint az állati szervezetnek a fogazat, a szem stb. A monarchikus-rendi államrendben az emberek jelentékeny része el volt zárva erői, értékei szabad megtermelésétől s csak bizonyos elkorlátolt funkciókra volt szorítva. Azok az uralkodó rétegek pedig, melyek szabadon teremhették meg tartalmukat: meddővé, haszontalanná vénültek. Tehát: az egykor szükségszerű és termékeny társadalmi rend kezdett a közösség öngyilkosságává válni. Életszükség volt tehát új életformát teremteni. Szükség volt új, friss erőket hívni a közösség termő munkásságába, hogy a közösség holt géppé élettelenült történelmi életformája ismét eleven erők alkotó harmóniája legyen. Be kellett tehát szabadítani bármily társadalmi rétegű, bármily felekezetű egyént a nemzet nagy életversenyébe, hogy értékei szabad kibontásával megújhodást, több erőt adjon a közösség életének.

A liberalizmus tehát nem vallás, melyet egy erre alkalmas Jehova hirdetett ki örök szentségnek valami Sinai hegyen. A liberalizmus, mint minden más emberi elve a történelemnek: a történelem bizonyos időpontján a közösség bizonyos égető, aktuális szükségérzeteitől meghatározott célra kitermelt elv. Lényege tehát, mint minden más elvnek: a kitermelő szükségérzetben s a betöltendő célban van.

Mármost: nem tudom, hogy az a liberalizmus, mely felszabadította az egyén termő erőit, hogy biztosítsa a közösség lehető leggazdagabb aratását: miért volna ellensége a kollektív egyéniségnek, a fajnak. Hiszen a faj épp oly egyéni képlet az emberiség kebelében, mint az egyén a nemzet keretei közt. A faji sajátosság, a magyarság, a románság, a franciaság stb. ép úgy jelent sajátos termő erőket, különös képességeket, a humánumnak mély, egyéni arcú revelációit, mint az egyén. Nem érdemes-é ezeket az erőket szervezni, ezeket az értékeket fejleszteni az emberiség több és teljesebb termése érdekében? Miért kellene éppen ezektől az ősi küldetésű termő erőktől megrabolni az emberiség termését?

De különben is, mi az, hogy: egyén ?Az egyéniség egy tovább analizálhatatlan külön valami, mint a kémiában az elem, mely úgy van az emberben, összes többi életfolyamataitól külön, mint a dohánytárca a zsebében? Ugye, hogy nem? Az egyén, az egyéniség egy végére mehetetlenül összetett valami, eredője teste és lelke összes elemének, minden mozdulatának. És: az egyéniséget összetevő elemek e rengetegében a legtöbb színt adó, a legnagyobb erővel mozdító, az élet-megnyilatkozás formáját leginkább kialakító elem: a faji meghatározottság. Mikor tehát valaki a fajiságot ki akarja tagadni vagy ölni az emberiségből, a legantiliberálisabb tényt követi el, mert gyökerében támadja meg a liberalizmus nagy emberi célját: Kasztrálja az egyént legmélyebb termő erőitől, megrabolja az emberiséget legősibb kifejező színeitől, termése legmélyebbről fakadó forrásaitól. Tehát: az individualizmus értékén felépülő liberalizmus meg akarná-é nyirbálni, szegényíteni, természetes erőitől elkorcsosítani: az egyént?

Az egyén fogalmi tartalmának ez a tudatos vagy akarattalan nemismerése segített elhatalmasodni a világon egy olyan áram-latot, melyet én az emberi termés legnagyobb veszélyének, az emberélet leggyilkosabb megrablásának tartok. Ennek a jelenségnek tárgyalása szükségszerűen ide kapcsolódik:

Két elképzelés van az emberiség egységének megépítésére. Az egyik racionális és mesterséges. A másik természetes és meg akarja őrizni az egyén termő integritását.

Az elsőt az az ipari-kereskedelmi szellem termelte ki, melyet a polgári demokráciával felszabadított szabadverseny ráhatalmasított a világra. A minden határokon túl hódító kapitalizmus roppant üzemeinek természetszerűen nem volt ínyére semmi öncélúan megszervezett partikularizmus, semmi ellenállásra képes individualitás. Amint üzemének érdekében volt bizonyos cikk teljesen azonos gyártása minél nagyobb számban: érdeke volt, hogy az emberek lehetőleg uniformizálódjanak s mindenütt azonos ízlés, azonos testi és lelki kívánságok tegyék könnyebbé és nyereségesebbé az uniformizálódott fogyasztás gigászi arányú ellátását. És különösen érdeke volt: hogy a faji vagy nemzeti egyéniség öntudatos életösztönei ne álljanak hódításaik útjába. Így állott elő a modern üzlet ezer és ezer folyamatából az a sajátságos valami, amit internacionalizmusnak hívnak. Ezt az internacionalizmust aztán teljes arculatára hozta, mintegy dogmarendszerré dolgozta a kapitalizmus történelmi függvénye, a szocializmus és egy sajátságos szerepű faj: a zsidóság imperializmusa.

E szerint az internacionalizmus, — ha tetszik — internacionalista vallás szerint csak egyén van. A faj, a nemzet s más kollektív individualitások a régi babonák és elfogultságok lomtárába valók. Az egyén fölött legfennebb a társadalmi osztályok vannak, mert az osztálytagozódást a gazdasági élet szabja meg. Es az ember testi és lelki élete minden mozzanatával a gazdasági élet függvénye.

Az osztályszervezkedésnek pedig szükségszerű útja az internacionalizmus. A kapitalizmus csak nemzetközi szervezkedéssel biztosíthatja hódítását. A munkásság csak nemzetközi szervezkedéssel lehet elég erős a kizsákmányolással szemben.

Tehát: a nevelésből s minden ráhatásból, mely embert formál: ki kell irtani minden olyan ható elemet, mely az internacionalizmus útjába állítaná az egyént. Mindenekelőtt a faji és nemzeti psziché vonásait, mert ezekkel szükségszerűen bizonyos faji és nemzeti elfogultságok járnak. Ezek pedig megtörik a nemzetközi szervezkedés egységét, s az egyént természetellenes elhelyezkedésbe saját érdekei ellen viszik. Amint a modern divat egyformává, nemzetközivé teszi az emberek külsejét, úgy az új nevelésnek egymegértésűvé, nemzetközivé kell tennie az emberek lelkét. Ennek a léleknek a formáját, folyamatai irányát mindenekelőtt a közös gazdasági célok szabják meg. A legjobb volna, ha az új, internacionális emberek egyazon nyelvet beszélnének. Ez a fejlődés lassanként egy közös pszichét ad a világnak s ha az egyetlen problémát: az osztálykérdést valamilyen formában megoldják: kész az egy akol, s egy nagy nemzetközi cvikipuszi lesz a világ.

Szándékosan: csak a legáltalánosabb körvonalait adtam az internacionalizmusnak, azt a legegyetemesebb formáját, mely még nem egy külön irányzat sajátos doktrinája. Ez az internacionalizmus, amint láttuk, természetes törekvése a világkapitalizmusnak, a világüzletnek és függvényének, a szocializmusnak. De úgy a kapitálizmusnál mint a szocializmusnál ezt a törekvést az internacionalizmusra jelentékeny részben a nemzetköziség harmadik és leghatalmasabb mozgató ereje: a zsidóság határozta meg.

Ez a sajátos szerepű faj tényleg imperializmusa természetes, szükségszerű formáját találta meg az internacionalizmusban. Elsajátítva a világkultúra minden élethódító eszközét, de szinte érintetlenül megőrizve az ötezerév előtti faji pszichét s a kiválasztottság ős fanatizmusú törzsi babonáját, nem kötve nyelvhez, hazát találva mindenütt, de idegenül minden hazában: kirobbanó faji sovinizmusának ösztönös és az összes viszonyok természetétől adott fegyverét érezhette az internacionalizmusban. Es amikor egy pár milliós számával az egész világon rá tudta nyomni a szabadversenyből született kapitalizmusra és szocializmusra a maga meghatározó bélyegét, az internacionalizmus egészen tudatos, határozott vonalú programja lett hatalmas arányban kibontakozó imperializmusának: szétoldani a nemzeti és faji összatartozás minden kötelékét, minden olyan emberi egységet, mely ellene áll hódításának, kiölni a lelkekből a faji emlékezést s az ősi egyéniség megtartó, védő és építő erőit, hogy a mozaikdarabokra tört emberiség fölött megépíthesse a maga egyetlenül kiválasztott faja világuralmát. Megsemmisíteni, lejáratni azt a nyugati kultúrát, különösen az irodalmat és művészetet, melyben neki nincsenek gyökerei, s mely az európai fajok mély szervi titkaiból valósult elő, és helyébe egy új, az üzleti élet törvényeire épített nemzetközi kultúrát építeni.

Ennek az iránynak a kritikáját legkönnyebben úgy adhatom meg, ha az emberiség egységére törekvő másik elképzelést ismertetem. Ez az irányzat azt mondja az internacionalizmus híveinek: — Ti individualista jelszavakkal indultok, és már az indulásnál gyökerében megtámadjátok, megszegényítitek az egyént. Mi is az egyént vesszük alapul. De az egész, a teljes egyént: az összes természeti és kulturális adottságával, minden termő csírájával, sajátos erőivel és színeivel teljes embert. Ez az igazi individualizmus, mert a megnyírbálatlan egyénre, a természet és a kultúra ősi, sok évezredes folyamataiban kialakult ember élő integritására épít. Az egyénnek ezen adottságai, ez ősi meghatározottságú erői és sajátos színei közt az egyik leghatalmasabb, az alkotó géniuszoknál a leghatalmasabb: az egyéni termés és kifejezés faji meghatározottsága. Ez épp oly összetevője az egyéniségnek, mint a tehetsége, sajátos hajlamai, csak egyetemesebb: mert ott van, mint meghatározó elem minden más lelki elemben. Ez a beláthatatlan múltnak évezredek emberi munkájának, küzdelmének, fájdalmának és örömének továbbmozdulása az egyénben az élet és emberi alkotás (elé. Ez a misztikus, végső elemeire nem analizálható meghatározottság az: mely az egyént úgy teszi kimagaslóan alkotó egyénné, hogy mégis milliók kifejezője, milliók életakaratának megnyilatkozása lesz. Ez az a természetes egység, az egyén és a közösség egygyökerű életérdeke: mely megoldja az egyén és a társadalom közt az ellentétet. Ez a fajiság úgy teszi a közösség legnagyobb hasznává, legtöbb életévé az egyént: hogy összes termő erőit szabadon, érintetlenül hagyja, sőt azokat legteljesebb termésükhöz segíti.

Mármost: az emberiség egysége csak úgy lehet természetes, egészséges, ösztönös és egész élettel termő: ha semmilyen alkotó erejétől, semmilyen sajátos színétől meg nem szegényítem, ha nem taposom el egyetlenegy individualitását sem. A pszichikai erők legalább is olyan ősi fejlődéssel meghatározó erők az emberiség sorsában, mint a gazdasági erők, és hatnak annyira formálón a gazdasági élet kialakulására, mint a gazda-sági élet a pszichikai fejlődésre. Az emberiségnek tehát semmi érdeke sem követeli, hogy a faji individualitást kiöljük az egyén termő erői közül. Sőt: minden érdeke megköveteli, hogy ott legyen termésében minden egyéniségű, minden meghatározottságú emberi vágy, akarat, szenvedés és öröm gyümölcse. Az emberiségnek eddig is nagy gazdagsága volt, hogy élete sajátos faji termésekben valósult meg: hogy van görög szobrászat, római jog, francia raison[5] és olasz reneszánsz, magyar líra stb. Pedig a faji termésnek a világ lelkét összeadó, a világkultúrát megépítő korszaka csak ezután kezdődik. A múltban a fajok nagy része elnyomva, vagy más erők életformáiba erőszakolva, vagy öntudat nélkül: nem fejezhették ki magukat teljes arcukra. Elképzelhetetlen kincsű emberi érték vár itt még megtermésre.

A második érv: A második érv lényegét két vád adja:

1.) A faji egyéniség érzékenysége, féltékenysége és versenygése a felszítója a háborúknak, melyek újból és újból megtörik az emberiség fejlődését az egység felé.

2.) Az egyes imperializmusok és kapitalizmusok a faji érzés kihasználásával teszik céljaik rabszolgáivá és kizsákmányoltjaivá a tömegeket.

Két súlyos vád. Ha igazak: bármily gazdag forrás is a faji adottság az emberi termés számára: sokan, egész joggal, igen drágának találhatják. Lássuk az első érvet.

Azt, hogy a világháborúnak okozója nem a faji vagy nemzeti érzések voltak, hanem a világkapitalizmus egy belső válsága: könnyű bebizonyítani, ha ugyan szüksége van erre valakinek. Csupán az elzászi kérdésért, a franciák nemzeti lírájáért, soha-sem törhetett volna ki a világháború. Mi teremt háborús pszichét ideig-óráig a tömegek lelkében? A sajtó. Kiknek a kezében van a sajtó? A nagy kapitalista érdekeltségek kezében. Mikor csinálhat tehát háborús pszichét a sajtó? Mikor ezek a kapitalista érdekeltségek ráutasítják vagy megengedik.

Az egyes országok legfelső kapitalista hatalmasságai között pedig általában olyanok vannak, akik leginkább elszabadultak a faji érzés kötelékeitől, vagy sohasem tartoztak oda, általában: a legnemzetközibb képletek. Hiszen miért harcolt Anglia és Amerika a rokonabb Németország ellen a latin népek oldalán? Ha tehát mindazt, ami lehetőséget jelenthet a háború megkezdésére, ki kell pusztítani az emberiség életéből: okvetlenül a kapitalizmuson kell kezdeni.

Az első, letagadhatatlan oka a mai világban a háborúnak: tehát a mai gazdasági rendszer formájában van. Érdekes, hogy azok, akik megteremtették és jellegét megadták ennek a rendszernek, és nekik köszönhetik jelentőségüket: azok vádolják leghangosabban a faji egyéniséget, mint a háború főforrását. A figyelemeltérésnek ismert módja ez.

Ha ma minden nemzet, faj és felekezet eltűnnék a föld színéről, a háború veszélye éppúgy fenyegetne az emberi horizonton, mint azelőtt. Es amíg emberi étvágy és versengés van, mindig így lesz. A különbség csak az: minél inkább internacionális érdekek teremtik meg a háborút, annál inkább kerül poklába az emberiség egyeteme.

Abban már több igaz van, hogy az internacionális elemek a faji és nemzeti érzést használják ki, hogy háborúval törhessék le vetélytársaikat. Ennek azonban egy külső és egy belső oka van, s mindkét ok az emberi fejlődés mai fokához mért. A külső ok: még sok faj és nemzet van idegen imperializmusok politikai, gazdasági vagy kulturális elnyomása alatt. A belső ok: nem az, hogy a faji öntudat túlerős, a faj életösztöne túl éber s a faji ideológia és élethorizont túl fejlett. Ellenkezőleg azért, mert a faji öntudat még gyenge vagy homályos, a faj életösztöne, érdekhorizontja, ideológiája még nem elég fejlett. Bevihették volna-é, részben faji érzésére való hivatkozással a magyarságot a háború mindenesetre biztos öngyilkosságába: ha nem mi vagyunk a föld kerekének faji öntudatban leggyengébb, faji ideológiában és az érdekhorizont meglátásában legfejletlenebb árvái?

Míg tehát a mai nemzetközi gazdasági versenynek lényegében ott lappang állandóan a háború veszélye: a faji érzés, csakúgy mint az emberi csók, az emberi kultúra vagy a férfi erő: csak ad hoc, esetlegesen válnak a háborús lehetőség elemévé. De ha azért, amiért valamit rosszra is fel lehet használni, azt a valamit ki kell pusztítani a világból: akkor már most jöhet valami kozmikus arányú Káin, s egy kozmikus arányú bunkóval tüstént agyoncsaphatja az egész emberiséget.

Viszont: a faji érzésben, a faji öntudatban, ha összes életösztönének teljességére fejlődött: hatalmas biztosíték van minden hiábavaló és igazságtalan háború, minden lelkiismeretlen történelmi kaland ellen. Akinek oly erős a faji öntudata, hogy mint egy saját test-lelkének érzi egész faját, a millió és millió névtelen dolgozóban megvalósuló transzcendens egyéniséget: mint saját teste épségéért, mint saját énje integritásáért riadnak fel legmélyebb életösztönei minden csepp vér kiontása, a jövőnek minden megterhelése ellen. Hiszen erre éppen mi adunk döntő példát. A világháború kezdetén új magyarjaink vagy — használtabb elnevezéssel: jobbmagyarjaink, a Herczeg Ferencnek, a Rákosi Jenők, mint a halálba küldő hatalom példás és ernyedetlen segítői, két kézre markolva verdesték a lelkesítő cintányért a rögtől, kalapácstól, könyvtől eltépett magyarok halálhoz részegítéséhez. A vér, a temetők, az évezredes fájdalom nagy közösségéből kitestesedő Ady Endre és más szegény magyarok: csakmagyarok a felgyúlt házra üvöltő kutya halálos vonaglásával fájták az irtózatos elpazarlást.

Különben is: megdönthetetlen tapasztalati tény, hogy aki minden szorongással és szeretettel érti és éli a maga faját: sokkal több megértéssel tud lenni más faji pszichék sajátosságai, törekvései iránt. És ez teljesen érthető is: azokat a lelki folyamatokat tudjuk teljesen megérteni, melyeket mi magunk is megélünk. Így tehát a minden életösztönei teljességére, teljes öntudatára fejlődött faji pszichében van a természetes adottság az emberiség s az emberi munka harmonikus egysége felé. A teljes egyéniségükre, minden értékük megtermésére törekvő fajok az életösztön elfuthatatlan parancsára fogják keresni a megegyezést, a békés elhelyezkedést a többi fajokkal, s az összevetett váll kockázatlan erejében igyekeznek biztosítani a maguk jövőjét. Így az emberiség egysége az individualizmus teljes érintetlenségével fog megvalósulhatni. Anélkül, hogy egyéni színek, sajátos erők pusztulnának el az emberiség gazdagságából.

Az előzőkben voltaképpen megmutattuk a másik vád felületességét is: hogy a faji és a nemzeti érzés segítségével zsákmányolják ki az uralkodó rétegek a dolgozó tömegeket. Hogy ez akadályozza meg, hogy az egyén a saját gazdasági érdekeinek megfelelő szolidaritásban helyezkedjék el s megfelelő osztály-ideológia fejlődjék ki benne. Ez a vád olyan alapos: mintha valaki azzal az érvvel ellenezne bármilyen intézkedést a városok tisztántartására: mert a csecsemők minden percben elpiszkolják a pelenkájukat. Igaz, letagadhatatlanul igaz, hogy a faji öntudat fejletlen csecsemő korában ez a kizsákmányolás lehetséges volt és lehetséges mindenütt. De éppen magyar példa mutatja meg eldöntő világossággal, hogy a teljes horizontjára fejlett faji öntudat és ideológia éppen az ellenkezőjét eredményezi. Az idegen és rendi kizsákmányolás irtózatos Magyarországában, már a tizennyolcadik század végétől kezdve: kik kezdték megjajgatni a magyar munka s a magyar dolgozó tömegek megraboltatását? Nem éppen azok, akikben legteljesebbre érett a faji psziché, s ebbe a pszichébe mint önéletük stigmái vérzettek fel a magyar paraszt s a magyar szellemi termők szenvedései? Igen, az egész öntudatára fejlődött faji psziché éppen a legtermészetesebb és leghatalmasabb hajtóereje a szociális igazságtételnek. Nagyszerű emberi és magyar fejlődés ezt bizonyítja a Bacsányiak, Kazinczyak, Vajda Péterek, Arany Jánosok, Petőfik, Tompák, Széchenyiek, Kossuthok és mások neveivel. És vajon Ady ellen nem azért volt olyan véres ugatású a hajsza, vajon én nem azért kerültem örök Szent-Ilonámra, mert mindkettőnk fajisága emberileg a legegyetemesebb szociális igazságtételt jelenti ebben az országban? És vajon szociális megújhodásunk legalkalmasabb történelmi pillanatában: a két forradalom miért fulladt véres piszkú bohózatba? Mert gyökértelen, a magyar pszichétől idegen mozgárocskák nemzetközi operettje volt: a magyar psziché minden erőit alkotásra hívó emberi forradalom helyett.

IV. A faj az emberiség alkotásában

Eddig — szándékosan — lehetőleg kerültem a probléma kulturális vonatkozását. Az internacionalizmus ezt mondja: — Ezután internacionális kultúrát kell csinálni. A világ lelkét nem érdekli az, ami partikuláris. A kultúra legyen egyetemes emberi: a földgömb bármely pontján bármily embertől egyenlően megérthető. A tudományokat: a matematikát, kémiát stb. illetőleg ezt a követelményt senki sem vitatja. Mit jelentene ez: Magyar nemzeti kémia? vagy: A turáni algebra elemei? — De az ti.; or embere belátja: hogy az irodalomban és a művészetben is éppen ilyen komikus és érdektelen a partikularitás. A faji különlegességek, bibik, babonák, elfogultságok nem érdekelhetik a művészetet. A jövő írója és művésze az Embernek alkot, aki nem magyar, nem angol és nem francia, hanem egyformán Ember Londonban, Párizsban, Budapesten, Jekatyerinburgban, Pekingben, Buenos-Airesben.

Mit ad ez a tétel az emberiségnek? Jelenti-é az irodalom és művészetek meggazdagodását? Jelenti-é az ember életének: megértésének, képzeletének, szánalmának, emberi érzésének: összes lelki folyamatainak meggazdagodását?

Először is: mikor az irodalmat és művészetet párhuzamba állítjuk ebben a vonatkozásban a tudományokkal: enyhe csalást követünk el. Más a tudományok előtermése az emberből és más a művészeteké, és más-más funkciójuk van az ember életében. A tudományok — túlnyomó részben: az ember tudatos, logikai gondolkodásának a termékei. Ezt a tudatos, logikai gondolkodást a fizikai világ összes viszonylatai körülbelül egyformára fejlesztették — a képességek arányait nem számítva—a földgömb bármily vérű emberében. A megfigyelés, a következtetés mindenütt ugyanazzal a törvényszerűséggel történik. És funkciójuk az, hogy a világ jelenségeit az ember étvágya, fajfenntartása, életkibomlása köré védő és segítő rendszerré szervezzék.

Az irodalomnak és művészeteknek is van már ilyen gondolatilag rendszerezett, s a tudat törvényei alá eső része. De az irodalom és művészet mégis az egész embernek: összes kaotikus tudattalan folyamatainak és tudatának analizálhatatlanul előtermő megnyilatkozásai. És funkciójuk az, hogy kifejezzék: hogyan történik a világ az egyénben, és hogyan történik az egyén a világban.

A művészet és irodalom tehát lényegében, előfakadása egész misztériumában egyéni termék. Hogyan fájja és örvendi húsában, pszichéjében, egész testlelkében a rajta folyton átáramló világot az egyén: ennek az ösztönös, szükségszerű kifejezése a művészet és az irodalom. Tehát meghatározó elemei a művészetnek az összes egyéni adottságok: sajátos színeiket, akaratukat, jajgatásukat és csókjaik kacagását a földdé lett apák és anyák belelopják a századok múlva alkotó fiú életkifejezésébe. Test-lelke minden sajátos meghatározottsága, minden sejtjének, minden atomjának minden titka sajátos életével színezi, formálja a rajta át emberi kifejezéssé élődő világot. A megnyirbálatlan, el nem zsilipelt összes élet minden fakadó forrása zuhog egybe a művészben, hogy az élet emberi kifejezésévé legyen. Benne újra élővé sajog a temetők élete, és benne sajog az egész életet záporozó világ. Az élet és a halál az örök emberi kifejezés roppant szintézisévé lesznek a művész alkotásában. És nem természetes, hogy e források közt a leghatalmasabb: az őt kitermő emberfolyó, a faj sok évezredes árama. A művészet kifejezése mindenekelőtt: emlékezet. Emlékezet a megélt világ minden érintésére. Ki lehet hát belőle zárni a rég megsírt századok roppant emlékezetét: a fajt?

Kárára, szegénységére van-é az olasz reneszánsznak, az angol drámának, a francia csúcsíves stílusnak, az orosz regénynek, a magyar lírának: hogy nem: nemzetközi reneszánsz, nemzetközi dráma, nemzetközi gótika, regény és líra? Nem éppen több gazdagságot, az ember két ízű életkibomlásának dús megszínezését jelentik itt az: olasz, angol, francia, orosz, magyar faji jelzők?

És itt jutunk el az internacionalista elv legképtelenebb, legtermészetellenesebb hazugságához. Hát tényleg: a faji psziché a művészi alkotásban elkorlátoltságot, szűkebb horizontú emberséget, kevesebb humánumot, szegénységet jelent? Művészi elkorlátoltság, szűkebb horizontú emberség, kevesebb humánum és művészi vagy emberi szegénység az, hogy Dosztojevszkij regényeiben az orosz humusz, az orosz psziché évszázadokon át beágyazott mély titkai revelálódnak, hogy művészi víziójában az orosz életláz mély arcú elítéltjei imbolyganak bűnt, heroizmust, szerelmet: életet? Nem éppen ez jelen-tette nagy újságát, emberi gazdagságát, roppant vonzó erejét írásainak? Az orosz sírás és nevetés folyt a maga dzsungelében ismeretlenül, vakon és süketen a többi emberiség számára. És íme jött egy pár művész, roppant tömörítései a faj életének: és sajátos emberarcokban fejezi ki az ős végzetű orosz fájdalmat. És műveik tágabbá lökik énünk határait, kiszélesítik emberségünket százmillió orosz életével, belénk hozzák az orosz psziché mély titkait. És mi tudunk oroszul is történni: oroszul fájni, vágyni, félni, kacagni az életet. Jelenthet-é nagyobb kiszélesedést az egyénre valami: mint mikor egy százmilliós egyéniség sajátos arcaival bővül meg? Lehet-é nagyobb meggazdagodása emberségünknek: mint mikor így évszázadok és embermilliók sajátos lélekké élt világát az ő fájdalmuk és örömük arcával élem meg? Lehet-é nagyszerűbb, élőbb megvalósulása az emberi egységnek: mint mikor a fajok mély kifejezőinek művein át magamban élem minden faj egyéniségét, s vele rezgő húr tudok lenni minden temető testén, s billentyű van lelkemben az emberi sírás és kacagás minden fajtájú dallama számára?

A faj az emberi termés alapformája. Az író, a művész teszi a faji pszichét az egyetemes emberiség: minden más ember lelki történésévé. Nem úgy: hogy ellop, kiszegényít vagy eltapos valamit a faji egyéniségből. Hanem úgy: hogy a művészi kifejezés igézetével integrális gazdagságában viszi át faja életét mások életébe. A művészi alkotás a titokzatos kenyér és a bor. Ha részesülök benne: át tudok lényegülni az orosz, a magyar, a francia: mindenféle emberi arc emberi fájdalom és öröm sajátos lelkévé. Így készül _.a művészetben az emberiség lelke: amely minden faji egyéniségnek, minden emberi színnek és termő erőnek integrális gazdagsága lesz.

Mit ad ezzel szemben az „internacionális” művészet? Kinek alkot az „internacionális” művészet?

Az internacionális művészet adja az Embert. Nagy E-vel. Az embert: aki nem magyar és nem angol, nem mandzsu és nem zulukaffer, nem cófalvi és nem chicagói, hanem: az Ember. A legillendőbb volna e művészet számára, ha az emberek a nagy nemzetközi vonatok vagon-lit-jeiben[6] születnének, és szüleik ismeretlenül maradnának. Fájdalom, a születendő csecsemők igen jelentékeny része még ma nincs eléggé kedvező gazdasági helyzetben, hogy ilyen figyelemmel legyen a nemzetközi művészek iránt. Ez az évszázadok vagy évezredek emberi életének mély színeitől megfakított, meggyomlált, megszűrt „ember” aztán bizonyos emberi lelki tulajdonságokkal úszik el bizonyos egyetemesen emberi lelki problémában.

A témának sem szabad a faji vagy nemzeti közösségek sajátos életvíziójában, külön problémáiban és egyénisége szerint fakadó sírásában és kacagásában fakadnia. Lehetőleg nemzetközített téma jászódjék le egy lehetőleg nemzetközített mesében lehetőleg nemzetközi miliőben. Így lesz a mű nemzetközi: éppen annyit fog jelenteni a honolului tőzsdeszenzálnak[7], mint a bakui petróleumvigécnek vagy a new-yorki leánykereskedőnek.

Mert kik számára csinálják ezt a nemzetközi művészetet? Az Ember, a nemzetközi Ember számára, aki már nem korlátolódott franciává, németté, angollá. Aki csak ember, úgy Ember, amint kutya az a kutya, mely nem agár és nem dakszli, nem kuvasz és nem uszkár, nem bernáthegyi és nem vizsla, hanem csak kutya: Kutya. Es kik ezek az ember Emberek, ezek a nemzetközi Korláttalanságok? A nemzetközi Üzlet roppant emberszemete, a pénzszag fekete embervizslái vagy a politikai vadászatok kalandorai. Egy mindinkább elhatalmasodó réteg, mely mohó étvággyal és ragadozó moráljával tegnapról mára zabálta be magát az úri módba, a szmokingba, a kultúrába. Gyökértelen emberek, akik nem vettek részt a közös múlt roppant emberi gazdagságában, vagy oly korán rohantak a pénz-szimatra, hogy család, dolgok és könyv nem vihette át beléjük az emberi agy és emberi szív temetőkön átrontó nagy szolidaritásának mély kincseit. De ahogy már pénzre vagy hatalomra vergődtek, alig ismerkednek meg az éjjeli edény és a pszichoanalizis, a fogpaszta és a relativitás használatával: már kultúrcézároknak puffadják magukat, s vigéc-ízlésüket az egyetemes művészi termés megszabó mértékévé akarják tenni. Mi nekik az irodalom és a művészet? Egy percnyi sütkérezés a kultúrkirakatban a rohanó üzlet két alkuja közt. Amint a nagy szállók éttermeiben januárban ugorkasalátát és rántott csirkét esznek, úgy páholyban, zártszékben vagy szalonban: export drámát vagy nemzetközi regényt majszolnak: lám, ezt is meg tudjuk fizetni. Aztán mégis: az üzlet irgalmatlan gyilkosságai közt olcsó elérzékenyülésben és még olcsóbb humorban jó egy-egy percre emberré pihenni magunkat. Annál frissebb erőkkel vadászhatunk aztán a véres skalpokra.

Az üzlet és a politika e folyton szélesebb árral dagályló emberszemete már a béke utolsó éveiben meglehetősen ráhatalmasodott a világra. A világháború aztán minden csecsét nekik tartotta, s a szemét, a gyökértelen embert tette a társadalom legfelsőbb rétegévé. Ok tudnak megfizetni mindent: könyvet, páholyt, hangversenyt. Aki jó üzletet akar: annak az ő ízlésük szerint valót kell gyártania.

Így jött létre az az irodalom és művészet, mely az emberileg legszegényebb, leghitványabb, legsekélyebb perspektívájú réteget méricskéli fel, hogy szűkös domborodásaira irodalmat és művészetet szabjon. Itt nincs helye, hogy e „nemzetközi” művészet hülye becstelenségeit bemutassam az egyes képzőművészetek terén. De egypár irodalmi jelenségét ide kell mutatnom, hogy lássák: ez az „el nem korlátoltság” micsoda nyomorult korlátoltságot és emberi szegénységet jelent.

I. Az ágyék-témák. Drámában vagy vígjátékban szervírozva. De regényben is. Gyenge lesz Mademoiselle Monsieur-höz, vagy nem lesz gyenge. Ha igen, hogy lesz gyenge, ha nem, hogyan lesz nem gyenge? Csak egy Monsieur-höz lesz gyenge? Csalja Madame Monsieur-t vagy nem csalja? Ha igen, kivel vagy kikkel, hogyan és hányszor csalja, etc. Alkalmas lélektani helyzetek, patentos bonyodalmak, kipróbált szellemességek, feszjelenetek stb. kaphatók e témákhoz minden nagyváros Teleki-terén. Nagyobb megrendelésnél lényeges árengedés.

2. Az operett-témák. De azért lehetnek drámák, vígjátékok, regények. Igen sokszor egészen rokon jelenségek az előbbi csoporttal. Különösen nagyon ajánlatos, ha egy uralkodó vagy uralkodónő, főherceg vagy főhercegné ingadozik a koronája és a szíve közt. Téves volt ugyanis az eddigi reakciós és faji pszichétől elkorlátolt felfogás, hogy a korona azért van, hogy egy ország hatalmát szimbolizálja, a szív pedig, hogy a vérkeringést lebonyolítsa. Ez a régi rothadt világ vacak elfogultsága. A szív és a korona azért vannak, hogy uralkodók vagy főhercegek, hím vagy nőneműek táblás ház előtt vagy ötvenezer példányos kötetben ingadozzanak köztük. Ez a témacsoport különösen a teljesen sima agyfelületű szerzőknek igen melegen ajánlható.

3. A Bábel-témák. Szintén különböző műfajban. Ez ugyan a faji különbségeket és pszichéket szervírozza, de mint egzotikus kaviárt, lehetőleg minél többfélét összekeverve a nemzetközi mese tálában. Ennek a nemzetközi irodalomnak leginkább a szegény hinduk adják meg az árát. De az orosz sem kutya. A kínai sem. A japán sem. A néger sem. Egyik olyan faj sem, amelyiknek a „pszichéjét” egy csendes kávéházi sarokban úgy blindre-hopp[8] könnyen meg lehet csinálni. Pesten különösen a New-york-kávéház sarkaiban lehet eredeti százpercentes japán, hindu és más pszichét konfekcionálni, Párizsban többek közt a Rotonde kávéházban. Figyelmeztetés: ebbe a nemzetközi művészetbe hinduk csak keresztbe tett kézzel, oroszok mélyen izzó forradalmi parázzsal, kínaiak alamuszi alázatossággal, japánok pedig olvashatatlan rejtett lélekkel vétetnek fel. A kínai-japán objektumokban igen ajánlatos a veszedelem is. De minél sárgább legyen.

4. A kalandor-témák, bármilyneműek.

5. A bűn-témák. Ezek a műfajok áldozataik megkövesítésére, szétfőzésére, elpároltatására vegyenek kölcsön a következő csoporttól, a:

6. Felfedezés-témáktól. E témacsoport szerzői általában valami toxikus szert vesznek be, hogy ne undorodjanak attól a sok hülyeségtől, amit összefirkálnak. Veszed a tudomány legközismertebb és lehetőleg legkevésbé értett tételeit, és ezekre elképesztő „felfedezéseket és találmányokat” kukulsz. Például: redukálod a tért és az anyagot: akkorává, mint egy kerti pad. Akkor az anyósodat ráülteted a pad túlsó szélére. De már vissza is helyezed a tért és anyagot előbbi méreteikre. Boldog felfedező! Anyósod máris olyan végtelenül messze van, hogy a fény — még végrehajtói eljárással is — csak kétezer év múlva éri el. Ezekkel a felfedezésekkel aztán vagy démoni bűnöket, vagy hallatlanul humánus dolgokat követgetsz el. Pacifizmus és rokon eszmék pártolása után tízpercentes pótjutalék jár.

7. A lélektani témák. Ha agysejteid kimondták az általános sztrájkot: okvetlenül pszihoanalizist kell adnod regényedben, drámádban vagy egyébfélédben. Pszihoanalizisnek nevezem azt a lélektani tudományt, ha valakit tör valami lelki frász, és én ebből az alkalomból összevissza fecsegek, minél bővebben és minél fuzsitusabban. Hősödnek lehetnek toalett hibái: de kettős énje kell hogy legyen. Egyáltalán: hogyan szemtelenkedhetik egy hős egy nemzetközi műalkotásba, ha még két koszos énje sincs.

Az egyik énjének komm-il-fo[9] rémséges bűnöket kell elkövetnie, a másik énjének háztartásából a halálos fáradtság és a tudattalan lelkifurdalás nem hiányozhatnak. Távolérzések, hallucinációk, lélekmegrögzítések a holttestben, múmiafeltámasztások és hasonlók kaphatók bármely könyvkereskedőnél vagy hírlapelárusítónál.

8. A nagypipa-kevésdohány témák. Amint tetszik látni, az internacionális irodalom fokról-fokra mindjobban a lábujjhegyére áll, hogy nívósabb, stílusosabb, ájultabb feszülésű, merészebben ívelt és más hasonló fityfranc legyen. Ebben a csoportban éri el a maga Himaláját. Tetszik tudni: van Faust és van az Ember tragédiája: roppant dómokba boltozott víziói az embersorsnak. Miért ne gyártanánk mi is ilyent? De okosan, de ravaszul a magunk és a velünk egyszőrű közönség aránykáihoz mértet. Hiszen milyen jól esik Baradlay-Deutsch René ecetgyártási főkormánytanácsos úrnak, ha páholyában odasúg-hatja a feleségének: — Te Louise, én egy olyan mélyen gondolkozom most, hogy Karinthyt megenné a fene az irigységtől, ha tudná, hogy milyen egy mélyen gondolkodom. Szimbolizmus mellőzése e csoportnál közrendészeti kihágásnak minősítendő. A Molnár Ferenc Vörös Malomja pld. azért értékes, mert meg akarta benne mutatni, hogy egy normális, nyugdíjrészleteit pontosan befizető vigéc hogyan képzeli el: az Ember tragédiáját. Szerzőnek e feladat frenetikusan sikerült.

9. A pukkadj-burzsuj, vagy ha tetszik: a Pirandello-témák. De nevezheted Ossip-témáknak is a kedves Dumanovról. Az nem baj, ha nincs abszolute semmi mondanivalód, ha semmi mély emberi bibi vagy öröm nem kerget megnyilatkozásra. A fő az, hogy azt a mondanivalódat, ami nincs, elképesztően, a gutaütésig „újművészetben” lyukasszad át a közönség hasába. Például: eddig a dráma szereplői kétlábon jöttek ki a színre. Hát ez: reakció, középkori sötétség, korlátolt nacionalizmus. A te szereplőid négykézláb jöjjenek ki, s a farukra vörös és fekete cirádák legyenek festve. Ilyen állapotban aztán hatan kereshetnek egy szerzőt. Vagy: eddig a föld forgott, a színpad állott. Most a színpad is forogjon. (Fájdalom: a földet meg kell hagyni középkori forgásában) Vagy: eddig a színpadról kiabáltak a nézőtérre. Most: a nézőtérről kiabáljanak a színpadra. Vagy: eddig pontot, vesszőt, pontosvesszőt, kettőspontot és rokont tettek oda, ahova kellett. Te nem teszel semmi effélét sehova, és mindent kis betűvel írsz. Ha ez sem új művészet, akkor nincs művészet e bűnbánattal vázolt világon. És ami fő: ez a művészet igazán nemzetközi: a földgömb bármely pontján élő idióta egyformán eredetiségnek fogja nézni. Ha valami nagyon vacak banalitást írsz: szavalókórussal terheld át a hallgatók gyomrába. Meglátod: milyen eredetinek és mélynek fogják meglepődni kopott szabadverseidet.

Ez összes elsorolt nemzetközi irodalmi jelenséget az jellemzi, hogy témák. Témák, csak témák: nyomorúságosan, embertelenül, meddően: csak témák. Mit értek ezen? Az igazi író, az igazi művész, aki emberkifejezőnek, az emberi fájdalom és öröm örökbe építőjének bomlott elő az anyacsókból: magába szívja a lélekben és anyagban patakzó életet, a lélek és természet mély revelációit, millió és millió emberarc lelkét, s a temetők messze izenetét. Mindez aztán roppant szeretetté, egyetemes fájdalommá, akarata fölötti transzcendens akarattá vagy a világgal terhes ember más életmozdulásává lesz benne. Ez a szeretet, fájdalom vagy akarat benne nem téma, nem esztétikai fityfranc, nem művészetpiaci árucikk. Ez az időtlen emberfolyóból előfakadt egész énjének organikus, akarattalan válasza a beélt világra és megélt emberarcokra, s ezt a benne énje titkai szerint újjáteremtődött világot igyekszik kimondani magából, mikor alkot. Így lett az irodalom az emberéletnek az emberiség legszélesebb embereiben megélt, törvényekbe tisztult megértető és jövőbe mutató képlete.

Ezeknél a csak Emberré denaturált uraknál az irodalom és művészet nem ilyen mély emberi forrásból fakadó, szerves, húsból, vérből, idegből előteremlő valami. Ezeknek az uraknak témáik vannak, amint van színház-tröszt vagy petróleum részvényük. A fő: olyan témát csípni el, mely hausse-ban[10] van a piacon. Mert ez a nemzetközi irodalom két irányban bitangítja a legpiszkosabb, a leghülyébb váladékká az irodalmat és a művészetet. Az irodalmat és a művészetet, mely eddig a leláncolt Prométeusz legmagasabb feltörése, legtisztább lélegzetvétele volt. Elbitangítja, elszegényíti, a kőrizsbogárpor vagy a kokain szerepére becsteleníti az irodalmat előfakadásában. Ezután nem azok a csodálatos emberfák fakadnak irodalmat és művészetet, kik az anyag millió titkának misztikus előkészítésével erre a virágzásra nőnek ki az embertalajból. Ezután mindenki írhat és alkothat, aki erre az üzletre adja magát, aki elég témát és modort tud összevadászni, s jó üzleti szimata van a reklám iránt s gyártmányai nemzetközi elhelyezésére. Így helyettesítődik az alkotó művész helyébe az emberileg legszegényebb és leghitványabb embertípus: a piac ízlését szimatoló szellemi vigéc. Elbitangítja, lebecsteleníti az irodalmat azzal, hogy teljesítményének meghatározó mértékéül az emberiség leggyökértelenebb, legszegényebb és legkevésbé emberi, leghitványabb rétegét veszi: megint csak a vigéc típust, az üzlet Losithoz jutottjait. Az üzlet természetesen itt minden üzletet J^elent: a politikát is.

Minden irány: mely uniformizálni, az ember természettől adott termő integritását megnyirbálni akarja: becstelen, gyilkos, és az emberiség szellemi elszegényítését, megnyomorítását jelenti. Ma az üzlet egy roppant Hollywooddá becsteleníti az irodalmat és művészetet, mely szemetes atmoszférájában megfojt minden emberi csírát. Ma az Üzlet a pusztító behemót, az Antikrisztus. Az emberiség minden életösztöne parancsolja: hogy minden erőnkben szervezkedjünk e bestia ledöfésére.

Konklúzió:

A liberalizmus lényege, életértelme, előállásának oka és célja: az egyén minden értékét, termő erejét megvédeni és bevonni az emberiség közös munkájába. Ezért teremtette meg a demokratikus szabadversenyt az élet minden terén. Ez a szabadverseny végzetesen teremte elő a minden eszközzel törtető üzletet gazdasági, politikai, szociális és művészi téren egyaránt. Ez az emberi élet minden ágára ráfekélyesedett üzlet a szemétembert tette úrrá a világon, s az emberi psziché minden nemes erőit ezek legpiszkosabb zsarnoksága alá hajtotta. Ez az egyetemes, internacionális Üzlet, a verseny minden emberileg törvénytelen, szennyes eszközökkel dolgozó korláttalansága a legnagyobb elnyomást és veszélyt jelenti az egyénre, az egyéni értékekre. A liberalizmus tehát történelmi végzetszerűséggel: végeredményben olyan valamit idézett elő, mely saját lényegét, a liberalizmust semmisíti meg. Ha tehát a liberalizmus nem akar belenyugodni ebbe az öngyilkosságba, ha hű akar maradni lényegéhez: az egyéni értékek és termő erők védelméhez és a közös építésbe szervezéséhez: új történelmi formákba kell megújulnia. Az eddigi alaktalan s csődbe jutott liberalizmus e formákban fogja lényegét új emberi alkotásra átmenteni. E formák a szemétember zsarnoksága: az üzlet, személyi vagy kollektív imperializmus igazságtalan túlereje ellen fognak megvédeni minden emberi egyéniséget, az egyes és a kollektív egyéniségeket: a faji, nemzeti vagy más individualizmusokat. Az emberi termés új formáját megteremtő liberalizmus élén mi járunk: akik a faji pszichét, a faj összes erőit akarjuk megszervezni egy szabad és egyénisége minden gazdagságában termő fejlődésre.

Az előbbi részt — egy röpirat kereteihez képest — talán igen részletesen és messzire terjedően tárgyaltam. Szándékosan: mert tudom, hogy idegen élősködőink és álmagyarjaink micsoda filozofiko-szocialisztiko-humanisztiko zagyvasággal szokták kilopni az élet öntudatát a magyar lélekből. Es tudom: hogy középosztályunk és ifjúságunk milyen kétségbeejtően tájékozatlan a szellemi horizont bármily természetű kérdésében, de leginkább az idevágó dolgokban.

Most: nem először, nem másodszor és nem utoljára: megvázolom a hontalan fajnak az egész földön páratlanul álló tragédiáját. Tragédiáját annak a fajnak, mely ezer éven át hazát tudott adni minden éhségnek, és maga mindig hontalan és éhes maradt.

A szent királyról szóló politikai legenda szövege körülbelül ez: Első István szerint az Úristennek valósággal kandírozott áldása az, ha egy ország minél több nyelvű népségekből áll. Mert akkor könnyebb uralkodni fölöttük.

A szent királynak bizonyos szempontból igaza lehetett: Ha egy országban különböző vérű fajok marakodnak egymással, az uralkodó hatalom könnyebben felfalhatja őket. De egyébként ez a vélemény, ha autentikus is, nem bizonyít semmit. Mert:

1.) Szent István is ember volt, és úgy mondhatott éppoly képtelenséget, mint bárki is-fia.

2.) Abban a korban, melyben Szt. István élt, faji és nemzeti érzésről vagy öntudatról politikai értelemben szó sem lehetett. Egy uralkodó akkor minden gondjával a maga személyes és a családja hatalmát építette. Olyan téglákkal, amilyenekkel lehetett. Könyörtelen, tekintet nélküli elpusztításával mindennek, ami útjába állt.

Két feladat állott Szent István előtt e hatalom szilárd meg-építésére: I. A magyarságot beasszimilálni az európai Egyházközösségbe. 2. Magyarországot európai berendezésű állammá lenni.

Mi volt a nagy, a mindhalálig ellenálló akadálya e két föladat véghezvitelének? A velünk hozott ősi psziché. Minél mélyebben magyar volt valaki, annál természetesebb erővel volt ellensége a szent király céljainak. Tehát:

L) Ezt az új egyházat és új államot idegenekkel: ide kosztoló germánokkal, szlávokkal, latinokkal kellett megcsinálni.

2.) Tépni, taposni, irtani, ölni kellett az ősi magyar pszichét minden emlékezetében, minden ősi hajlandóságában, sajátos erejében.

Mi lett ennek a következménye? Az egyház és állam berendezésében hatalmi álláshoz, vagyonhoz, ítélkezéshez és irányításhoz a magyar pszichét nem ismerő, nem értő idegenek jutottak. A magyar Magyarországon európai életünk kezdetétől fogva „politikailag megbízhatatlan” lett, és az maradt mai napig. A magyarság már ekkor hátrányt, az élet javaiból kitagadást, árvaságot, elkallódást jelentett. Már ekkor idegenek lettek a példás alattvalók, az adakozás ügyében állók, a jobb-magyarok. Ez idegenektől kitermelt életformákban a magyar psziché, a magyar egyéniség megspanyolcsizmázva sínylődött, erőiben eláporodva elkedvetlenedett a valóságos élet reménytelen küzdelmeitől. Vérpazarló testi túlzásokban vagy tétlen álmokban élte ki magát. A Koppány mély szimbólumú alakja, melyet a ránk piócásodott germánság neonacionalista svihákjai oly becstelen arcátlansággal tettek gúny tárgyává: az egész magyarság európai tragédiáját jelenti.

Aztán kellett ipar, kellett kereskedelem. Erre a célra megint csak idegeneket kellett ráterhelni az országra s a magyarság jövőjére. Ezzel alapját vetették egy leendő idegen középosztálynak, mely faji egyéniségében, nyelvében, külön szolidaritásában kiváltságokkal védve fejlődhetett. A magyar: az kenyeret és vért adott. Robot miatt halt, vagy halált robotolt.

A haladó élet elengedhetetlen szükségei voltak e korban ellentétben a faji psziché ősi formáival. De ez lehetett volna egy új, gazdag fejlődés kezdete, hiszen ez többékevésbé úgy volt eleinte Európa minden országában. De más szerencsésebb nemzet kebelében ezt a megújulást a faj saját erőivel végezték. Évszázadokra ható intézmények erejével nevelték az egymásra következő nemzedékeket a haladó élet szükségeinek ellátására. Az a politikai módszer, melyet Szent István kezdeményezett, s mely ma halálos agóniánkat jelenti: tényleg valószínűvé teszi az isteni csodát. Mert másképp, e módszer ezeréves telitalálata után: hogyan volna csak egyetlen magyar is életben?

Ezeknek az előzményeknek természetes következménye volt a magyarság négyszáz éves vérbaja: a Habsburg uralom.

Vérbaj, mely halálos nedvével áthatja az egész szervezetet, beteggé teszi az agyat, a szívet, a gyomrot, átszívódik idegen, izmon, csonton, behat minden sejtbe, s megmérgezi az élet minden folyamatát.

Mi volt a királyság élettani funkciója? Miért termelték ki az emberközösségek ezt az intézményt? A királyság a közösség életerőinek legfőbb egyesítője, megszervezője és szimbóluma volt. Mi volt a magyar királyság a Habsburg dinasztia alatt? A magyarság betegségeinek legfőbb forrása, a magyar halál irgalmatlan, egyetemes szervezője. Egy royaume macabre[11] halál-királyai voltak ezek a szörnyű idegenek. Szent István koronája irtózatos tövisekkel fúródott az Európára feszített magyarság fejébe.

Egy olyan történelmi képlet jön létre, melynek halálos humorú őrületét még ma sem érti meg más egészséges nép fia. A magyar királyság a leghatalmasabb ellenséges szervezet a magyarság minden életérdeke, minden sajátos célja ellen. A magyar királyi udvar előtt bűn, ha valaki magyar. Az állások elosztogatásánál, a magyar államban, a magyar Egyházban, a magyar hadseregben a magyar királyság terheltségnek, gyanúoknak, bűnnek tekinti, ha valaki magyar. A magyar királyság állandó megszervezése lesz annak: hogyan lehet a magyar földet kihúzni a magyarok alól, hogyan lehet a magyar szót megölni az ajkakon, hogyan lehet a magyart kiszorítani az életből, hogyan lehet széttaposni, nyomorúságba, vérbe fullasztani a magyar pszichét. Gigászibb, embertelenebb, tartósabb destrukciója nem volt az embertörténetnek: mint a Habsburgok magyar uralma.

Így történt aztán, hogy minden intézmény, melyet a történelem menete kitermelt a közösségek életében: nálunk a magyarság életelnyomása, megrablása, pusztítása lett. Az arisztokrácia más országokban, minden korszerű hibái dacára a nemzeti kultúra ébresztője, szervezője, védője, a nemzeti nyelv nagy fejlesztője volt. A francia, az angol, az olasz, a német főurak kastélyai, palotái, várai mintegy múzeumai voltak a nemzeti művészet minden ágának, s udvari életük a nemzeti nyelv és irodalom tűzhelyei voltak. A mi idegen, legnagyobbrészt germán származású arisztokratáink csak a gyomrukkal és a zsebükkel voltak magyarországi illetőségűek. Idegenül és ellenségesen a magyar nyelvvel és magyar pszichével szemben idegen kultúra, idegen életérdekek könyörtelen hódítói voltak. A magyar főurak közül, amelyik nem akart gyanús és kitagadott enni az udvar előtt — és ezt általában nem akarták — lelket váltott, s a renegátok buzgóságával irgalmatlanabbul volt idegen, mint az idegen. Főuraink meddőségére csak egy példát mondok, mely engemet is úgy lepett meg, mint egy ökölcsapás. Mikor szerteszét kóboroltam Franciaországban, számtalan példában láttam, hogy a legkisebb apátság, báróság vagy más egyházi vagy világi udvar jelenléte mit jelentett egy vidéknek, egy községnek. Jelentette gondozott, szépen befásított utcák és utak, parkok közhasznú és kulturális épületek stb. építését, az egész vidék életszínvonalának hatalmas emelését. Ezelőtt négy évvel, mert Budapesten hontalan lettem, elmentem Esztergomba lakást nézni. És amint a nyomorult utcák és még nyomorultabb viskók közül, az ezerév előtti állapotban árválló őszi sártól csurgó utak mentén láttam felrengetegülni a primási épületeket: csakugyan orron ütött az irtózatos magyar történelem. Itt ezer éve székel Európa egyik leghatalmasabb egyház-fejedelemsége, s még a legközvetlenebb szomszédságának sem jelent szebb, emberibb életet, tisztább lélegzetet: nem jelent magyar kultúrát! Nem volna-é érdemes annak a sokat emlegetett destrukciónak a keresztény-nemzeti válfajait tanulmányozni?

A köznemességben tagadhatatlanul élt a magyar psziché. De ez az élet csak igen ritkán, s inkább szűkebb körben jelenthetett igazi életet: magyar alkotást. Magyarsága miatt elzárva az egy-házi és állami életpályák nagy lendületű lehetőségeitől, megfojtva minden természetes ambiciójában, elzárva a nyugati kultúrától, folytonos meddő harcban az elnyomó idegen hatalommal: természetes, hogy kellő szellemi horizont és ösztönző miliő nélkül ez a psziché elfordul az ellenséges idegen életformáktól, elkedvetlenedik a törtetéstől. Életépítésre nem fordítható erőit vadászatokra, hejehujákra, a csók, a kártya és a bor végzetes tornáira fecséreli.

Még a legszerencsésebb eset, ha szerelmese a földnek, s a kenyér csendes eposzában vív győzelmeket.

Végzetes volt erre az osztályra s az egész magyar fejlődésre egy nagy lelki tévedés is. Egy lelki tévedés, mely más tartalommal és elemek közt napjainkban is súlyos betegséget jelent. Mert a megemésztő dinasztiát nyugat-európai kultúra vette körül: magát a nyugati kultúrát, annak minden jelenségét gyanakodva, ellenségesen nézte a társadalmi osztály nagy része, s a magyarság halálos veszélyét látta benne. Érthető tévedés, de nem kevésbé végzetes.

Ugyanakkor: kiváltságaival körülbástyázva, nyelve és vére külön szolidaritásában védve, igen sokszor a vérhullatástól is kivételezve: készül az idegen polgári osztály, a leendő középosztály. Kereskedelem, ipar, hivatalok, városi élet nagyszerű előiskolái a demokratikus szabadversenynek. A magyar nemesség meddő jogcsatákban vagy a halál mezőin pusztítja vagyonát, életét, családja jövőjét, szükségszerűen odakötve egy elmúlt kor pszichikai megszokottságaihoz. Az idegen középosztály, védve az idegen magyar királytól: gyűl és gyűjt, fejlődik és mindennap új eszközt kap az élettől a jövő megvívására.

Hát a magyarság nagy tömege, a paraszt, a tápláló kenyér és a védő vér? Milyen sorsa van az idegen dinasztia, az idegen urak, az idegeneknek elosztott Egyház, az idegen államgépezet alatt? Minek rajzoljunk ide egy olyan vérlázító mártíriumot, melyet mindenki ismer?

Amilyen szerencsétlen és halálos a magyarságra az osztály-képződés: olyan idegen pusztítású a többi intézmény is. Az állam és az Egyház hatalommal, irányítással, vagyonnal járó helyei idegen vérű, idegen érdekű, idegen szívű urak kezébe kerülnek. A legtébolyultabban természetellenes képlet a Habsburgok Magyarországa. Egy ország, melynek minden intézménye, minden hatalma arra van, hogy ezt az országot megteremtő és fenntartó fajt minden életcéljában eltapossa, minden életérdekében megrabolja, egész termő pszichéjében megsemmisítse!

Az életnek mégis volt két irgalma a halálba üzemezett szerencsétlen faj iránt. A reformáció és Erdély. A reformáció, mely a lelkek nagy demokráciáját hozza, megnyitja a népnyelv zsilipjeit, melynek mélyvízű patakjaiban még ott rejlik az ősi psziché minden kincse. Az öklös, harapós vitairatok, a kuruc mennydörgésű prédikációk az imák és fehér párájú zsoltárok Kálvinon túl egy szélesebb tenger gyönyörű vizeit hozták a magyar tikkadtságba. Az irtott, elfojtott, elátkozott magyar psziché öntött ki idegen gátjaiból, hogy az élet és fejlődés friss lehelletét hozza a megtaposott magyar lelkek felé. Nem hangsúlyozhatom eléggé megdönthetetlen tételemet: ha az ember folyamat mély organikus titkait nézi, a kitermő talaj legmélyebb szükségeit, látja: hogy a magyar protestantizmus csak másodsorban, az élet kisebbik okából volt vallási esemény. Elsősorban, keletkezése legmélyebb miértjében: a faji egyéniség, az idegen szálakkal összekötözött pogány magyar Gulliver kinyújtózása volt élete ősileg adott arányaira.

És a saját természetes énjéhez visszaszabadult fajból már zsendül is a termés. Minden parókia, minden iskola fakadó forrása lesz a magyar kultúrának, építője az édes magyar nyelvnek. A megindult vérkeringésnek ez az egészséges ereje visszahat a katolikus magyarságra, és termésbe hívja ott is az élet csíráit. És itt megint nem vették észre, hogy ez a protestáns záporrá felzsendülő katolicizmus mennyire más, mennyire új és magyar és: mennyire különbözik az előtte és a — fájdalom utána következő katolicizmustól. Vegyük csak Pázmányt, az egyedül üdvözítő Egyház roppant arányú kuruc generálisát. Micsoda mély gyökerekről jövő életnedvvel telíti az ősi psziché. Hogyan tud a nemzetközi katolicizmus védelmében kurucosan, kujakosan rettenetes pogány magyar betyár lenni. Hogy rohan acélpatkójú mondatparipáin, hogy teregeti gajdolása csattanó ostorait, milyen biztosan lövi gúnyja nyilait, hogy hunyorít, hátrál, visszaszáguld, elgázol, lekaszabol, s a szent tételekből hogy kiharsog az életnek és a halálnak, a vérnek és a győzelemnek véres és gyönyörűséges hajrája. Hogy hasonlít, az anyag ős medreiben fakadó lélek milyen mély emlékezésével üt vissza arra az ősére, akit négyfelé hasítottak, mert éppoly pogány gazdagsággal szerette az ősök régi hitét, mint ő ezt a másikat. Igy lett a protestantizmus még a magyar katolikusságban a faji egyéniség felébresztője, termésre hívója.

Erdélyben a protestantizmus mellett a magyar udvartartás, a nemzeti fejedelemség lesz egyéni fejlődésünk erős menedéke. Aztán: Erdélyben a rendiség is magyar minden tagozatában, s külön és szabadon élheti a maga életét a többi fajok mellett. És — aminek igen nagy jelentősége van — a török kapcsolat itt védettebbé tette a magyarság szellemi fejlődését is a germánság hódításával szemben.

A faji öntudatnak, a magyar psziché életakaratának ez a felébredése a reformáció alkalmában és nyomában a katolikus magyarságban nem pillanatnyi fellobbanását jelentette a magyar életnek. A magyar iskolák, magyar nyomdák, magyar parókiák a magyar organizmus állandó életfolyamatait indítják és szervezik meg, s a magyar nyelvben életre bomló magyar psziché most már makacsul indul a jövő felé. A tizennyolcadik század közepe felé aztán (határozott évszám ilyen esetekben nem adható) a sok rejtett csatornában gyűlő erő oly fejlődésben bukkan felszínre, mely minden reményt megadott arra a hitre: hogy a magyar faj itt a népek egyvelegében egy saját egyénisége arcát megteljesítő, egységes kultúrájú nemzetet tud alkotni.

Európai életünkben semmi sem ad nagyobb gyönyörűséget s mélyebb hitet a magyar psziché termő és teremtő erejében, mint ez a fejlődés, mely a tizennyolcadik század közepétől 1848-ig, tehát körülbelül száz éven át a magyar géniusz legnagyobb neveit adta.

A magyarság, most már teljes öntudattal s minden vallásos vagy más alkalmazás ürügye nélkül: felébred ősi nyelvéhez. Meglátja benne örök arcát, lelke ősi kincseit, életének és fejlődésének legfőbb zálogát. alapföltételét. És az a halálos szerelem, mely a későn, de még nem késve ébredt fajban feltámad e millió lehetőséggel gazdag, az élet ezer ős izenetét hozó nyelv iránt: termékenységet, s egy egységes alkotás vágyát hozza az élet minden terére. Mint sorban egymásba gyúló lámpák, egyik cél ébresztgeti a másikat: magyar irodalmat, magyar színházat, magyar történelmet, magyar nyelvészetet, magyar tudományt, magyar közéletet, magyar társadalmi életet, gazdaságot, ipart, kereskedelmet teremteni.

A Faludi Ferenc, Katona István, Révai Miklós, Bél Mátyás, Horányi János, a Bessenyey, a két Bolyay, Széchenyi István, Kármán József, Verseghy Ferenc, Kazinczy, Katona József, Berzsenyi, Csokonai, Bacsányi, a Kisfaludyak, Kölcsey, Arany, Petőfi, Tompa, Kossuth, Jósika, Kuthy Lajos, Jókai, Kőrösi Csoma Sándor és mások nevei mérik a felébredt magyar életakarat gazdagságát.

E fejlődés öntudatának elemei, melyek többé-kevésbé ott voltak minden munkásában és harcosában, a következők:

I.) Ésszel és vérrel, egész élettel látása annak: hogy a magyarság mindenekelőtt a magyar paraszt. Ő a magyar psziché s a magyar nyelv ősi letéteményese, megőrzője. O természetes alapja kulturális, gazdasági és politikai fejlődésünknek. Amilyen arányban érvényesül a magyar paraszt kulturális, gazdasági és politikai életünkben: olyan mértékben vagyunk életre és fejlődésre képesek, olyan mértékben van jövőnk. A magyar paraszt pusztulása: a magyar faj pusztulása.

2.) A magyar kulturális, gazdasági, politikai életnek, az egész magyar köz- és magánéletnek ennek a magyar parasztban hozzánk őrzött magyar psziché adottságai, törvényei, szükségei és hajlamai szerint kell fejlődniök. Fel kell szívnunk a világkultúra minden élet-termékenyítő eredményét: de be kell asszimilálnunk a magyar organizmus, a magyar psziché természetes vérkeringésébe, hogy azt is sajátos termésünkké tegyük. Ezért az egész magyar életnek minden mozzanatában magyarokban kell megvalósulnia.

3.) Ez szabja meg magatartásunkat a többi nemzetiségekkel is. Mi bármily vérű és felekezetű polgárnak ugyanazokat a polgári jogokat adjuk meg, mint a magyaroknak. De az asszimilációnak nem szabad saját lényegét, keletkezése értelmét, élettani funkcióját megsemmisítenie. Csak olyan mértékben szabad idegeneket asszimilálnunk a magyar munka egységébe: hogy az ezt az egységet, a magyar psziché, a magyar nyelv, a magyar kultúra egységét ne veszélyeztesse.

4.) A legféltettebb kincsünk, életünk legfőbb biztosítéka, sine qua vonja: a magyar nyelv. Ezért minden áldozatot meg kell hoznunk, semmilyen küzdelmet nem szabad sajnálnunk. Minden egyes ajak magyar nyelve életbevágó országos ügye az egész magyarságnak.

A kor frazeológiájának megfelelő más kifejezésekkel: de ez volt a százéves fejlődés és küzdelem öntudatának legmélyebb tartalma. A legérdekesebb a Széchenyi esete. Széchenyi is úgy járt, mint minden halott magyar magvető géniusz. A magyarság kizsákmányolásából élő régi és új érdekszövetségek numenné[12] istenítik, hogy az imádat hókuszpókuszai közt minden történelmi jelentőségétől, s a magyarság nagy tömegeinek életet jelentő gondolataitól arcátlan gazsággal meglophassák. Nos: ebben a Széchenyiben, aki Kossuthot túlzónak mondotta, megvan mindaz a gondolat, amiért engem az élőt, túlzónak mondanak. A magyar életösztön éppoly kétségbeesett felriadásával döbben a magyar paraszt faji jelentőségére és nyomorult helyzetére, mint az Elsodort falu szerzője.[13] A korlátlan asszimilációt, az idegenek féktelen ideözönlését éppoly tébolyult öngyilkosságnak tartja, mint én. Hányszor kell mondanom, hogy én nem mindenáron új dolgok rikoltója akarok lenni, hanem: a magyar temetők akaratát folytatom.

És tényleg: termés felé bomlik egy új magyar élet, mely tragikus múltunkban mégis öröm, s a jövő gazdag ígérete. Irodalmunk, társadalmi, politikai, gazdasági életünk, egész kulturális építésünk, tudományos kutatásunk, kezdő sajtónk és folyóirataink, képzőművészeteink: mind-mind a magyar psziché mély szükségei szerint és céljai felé mozdulnak. Városi életünk természetes lassúsággal szintén így kezd fejlődni. És a magyar faj nehéz kalászú nevei közt sok derék, becsületes más vérű munkása akad a magyar munkának. De a magyar élet minden stratégiai pontján magyar ember áll. És ezek az idegen vérűek nem azért jönnek, hogy szemtelen honossággal ítélkezzenek a magyar értékek magyarsága fölött, hogy elkönyököljék a magyarokat az élet helyeitől, hogy torkig zabálják magukat a magyar hazafiságból. Áldozatos, csendes, mély elhivatású építgetői ezek a magyar életnek, akik adni jöttek, nem lopni. Ezeké volt az igazi asszimiláció: mert természetes egyéni fejlődés volt ez náluk, összes képességeik ösztönös útja. Mert az akkor újjáfakadó magyar élet, magyar psziché nagy társaságában találták meg legtöbb életüket. E fejlődés betetőzője, örök ragyogású szimbóluma, a magyar nép emlőin magyarrá lényegülés gyönyörűséges misztériuma: a csodálatos gyermek, Petőfi Sándor.

1.) A magyar faji psziché ébredése történelmi életté szükségszerűen a legnagyobb szociális elégtételt: a dolgozó nagy tömegek, a parasztság politikai, gazdasági és kulturális érvényesülését jelenti.

2.) Az asszimilációt a magyar organizmus élettani funkciójának tekintik, s ez szabja meg határait, módjait, értékét.

3.) A magyar nemzet egységének legfőbb megépítő erejét a magyar kultúra és a magyar nyelv átformáló erejében látták.

És tényleg, ez a százéves fejlődés minden reménye jogot adott: hogy a sajátos történelmi életbe kibomló magyar psziché egységes kultúrájú nemzetté tudja egyéníteni a történelmi Magyarország minden töredékét. Úgy, hogy ez minden fajnak, minden egyénnek több jogot, szabad fejlődést, nagyobb jólétet és gazdagabb kultúrát fog jelenteni.

Ez az emberien és magyarul gyönyörű fejlődés, a magyar psziché e hatalmas életbe lombosodása egyszerre tragikus véget ért. Ezernyolcszáznegyvennyolcban a magyarság fegyverhez kényszerült, hogy e fejlődés szabad menetét megvédje. Ezernyolcszáznegyvenkilencben az idegen pata eltaposta a magyar élet minden életbe szökő csíráját. Szent István koronájának birtoklója könyörtelen bosszúval börtönöztette, tiportatta, koldussá tette, gyilkoltatta Szent István országának magyarjait. És mégsem ez volt a legnagyobb tragédia. A legyilkolt nemzedék helyébe új serked a magyar nő csókjából. A letiport vetésű földet új kenyérre töri fel az eke. A börtön nem csak fojt, de gyűjti a jövő roppant lélegzetét. Az elnyomás nem csak pusztít, de készíti elő a megfizetők szolidaritását. A legnagyobb tragédia e tragédia végén jött: 1867.

Miért tartom ezt az évet az ezeréves európai magyar történelem legvégzetesebb dátumának? Következményeiben a legirtózatosabbnak, a magyar halál egyetemes megszervezőjének. A széttépett ország, a világba szétszórt magyarság, a ma minden magyar nyomorúsága és minden képzeletet túlrontó mártíriuma: logikus, szükségszerű, elmaradhatatlan következménye ennek az évnek.

A Tiszák[15] előtt újra a szentistváni feladat állott: a legázolt, vérbe és nyomorúságba fullasztott országból modern európai államot csinálni. Modern iparral és kereskedelemmel, modern hitelélettel, modern városokkal és sajtóval.

Ha a Tiszákban a faji pszichének olyan mély indítása és olyan új életet adó hatalmas elképzelése lett volna, mint a mai Törökország Kemáljában, vagy a mai Olaszország Mussolinijában: erre a kérdésre egyetlenegy organikus felelet lett volna. Hiszen ezt a fe leletet ki lehetett volna olvasni a fennebb vázolt százéves magyar fejlődésből. Nagy türelemmel, száz évre előtekintő politikával beidegezni az új történelmi élet szükséges folyamatait a magyarságba. Intézmények rendszerével ránevelni a magyarságot az új demokratikus verseny minden feladatára. Megszervezni az egész magyarságot életérdekeik természetes közössége szerint, hogy tudjanak a maguk lábán életet és kultúrát építeni, védekezni, kezdeményezni, felelősséget elvállalni, életjogaikat kifejleszteni. Hogy semmi idegen hatalom, semmi történelmi katasztrófa ne találja a magyarságot készületlenül. Az így megszervezett társadalmi osztályok egységét egy új, életérdekeiknek megfelelő ideológiával, s közös nagy nemzeti feladatok kitűzésével biztosítani. Hazát adni a magyarság roppant tömege, a paraszt alá egy évszázadra kidolgozott tervszerűföldpolitikával. Biztosítani, hogy az újból kibomló magyar élet az élet minden terén főbb irányító helyein magyar pszichében valósuljon meg.

Igen ám, de ott volt a nagy feltétel: ezt az életet úgy kell megcsinálni, hogy az idegen dinasztia érdekeinek megfeleljen. Dinasztikus politikát kell csinálni.

A ma megölte a holnapot. Mindenik ma megölte mindenik holnapot. A Tiszák legfőbb politikai programja: ma is miénk legyen mindenáron a hatalom, ma is legyen pénz az államüzlet és pártbefektetés céljaira. Az egész új magyar élet megépítésénél tehát az lett a fő szempont, hogy az újonnan meginduló élet a Tiszák hatalmá^t jelentse minden mozzanatában, s bő csatornákon hozza a pénzt a dinasztia és kormány szükségeihez.

Ez aztán meghatározta azt is, hogy milyen elemeket választ ki az új életrendszer a hatalomra, az irányításra, a vagyon szerzésre, élet és jövő hódítására. A magyarság, melynek majdnem minden családja őrzött a földben legalább egy számonkérő holtat még fakadó vérrel minden sebében, nem tudta szörnyű szenvedéseit, meggyaláztatását s a hóhér kurzus borzalmait elfelejteni az eskütéri dombra lovagolás kápráztatóvá szcenírozott jelenetétől. Elduzzogott, félre fájt az új élet feladataitól. De ha ezt nem is tette volna, az állások elnyerésénél, a szerepek kiosztásánál üres maradt volna a marka. Akit tegnap megkorbácsoltunk, azt nem szívesen hívjuk meg ma támogatásunkra. Az idegen dinasztia és kormánya nemigen hívhatták egy új, dinasztikus Magyarország megépítésére azt a magyarságot melynek eddig ez a dinasztia halálos pusztítást jelentett. A magyar szükségszerűen megint csak megbízhatatlan lett politikailag Magyarországon.

De nem is volt szükség rájuk. Mindenünnen tolongtak az idegen elemek, hogy az újból feltárt Kalifornia kitermeléséhez felajánlják szolgálataikat a Tiszáknak. Germánok, zsidók, szlávok minden istencsodáják. A bürokrácia, az egyetemek, a tudomány és közoktatás, s az egyház hatalmi és irányító helyei inkább germánok, kisebb részben szlávok közt osztatnak el. Az ipar, kereskedelem és sajtó hatalmas életvárait jelentékenyebb részben a zsidóság építi meg magának. Ezek az élet minden terét elömlő mindenféle idegenek lesznek most a mértékadó, a hazafiságot gyártó magyarok, sőt már ekkor is: jobbmagyarok. Mert jó, jobb és legjobb magyar lenni egyszerűen és csak csupán annyi mint: szőrőstől-börőstől, süketen-vakon, vagy helyesebben, szemesen és okos szimattal: Tisza-párti és dinasztikus érzelmű lenni.

És mert a Tiszák hatalma sem tudta azt megtenni, hogy a szilvafákon kókuszdiók teremjenek: természetes, hogy ezek az idegen fajok a magyar élet minden terén saját pszichéjüknek megfelelő életformákat, saját gyomrukhoz való ideológiát, szóval: saját organikus törvényeik és szükségeik szerint való eletet termeltek. Ez aztán még nehezebbé tette a magyarnak a saját hazájában, hogy elhelyezkedjék, hogy saját tüdejével próbáljon lélegeznie saját erőiben megnyilatkozni. A magyarság fokozatos kiszorulása az élet minden teréről most már az új társadalom belső, valósággal szervileg kikerülhetetlen jelensége lett.

A magyarság végzetét csak növelte az új alkotmány költséges evangéliuma. Eddig a hatalom maga vágatta le saját mészárosaival a nép-tulok nyakát. Most már megvolt a népnek a joga, sőt kötelessége is, hogy minden öt évben maga válassza meg a nyakát metsző beretvákat. A Tiszák dinasztikus politikájához természetesen a nemzetiségi kerületek szállították a szavazatokat, hisz a dinasztia dicsőséges uralmában várták az uralkodó magyar faj végleges legyengülését. Így a nemzetiségi országrészek képviselői álltak a kormány jobb keze ügyében.

Iskolákkal, hasznos közintézményekkel, vasutakkal, városfejlesztéssel stb. ezek a vidékek árasztattak el. A túlnyomó részben ellenzéki részen morgó magyar vidékeket ott ehette a fene a szociális és kulturális gondoskodás minden áldása nélkül.

Az osztályképződés mutatja a legmélyebbrehatóan a magyarság napról napra teljesülő tragédiáját. A különben is túlnyomó részben idegen vérű arisztokráciát zagyva vére mellett még osztályönzése is a legnehezebb nemzetiséggé idegeníti. Még azok a gyér szálak is elszakadoznak, melyek a múltban a magyar fajhoz kötötték. A magyar pszichének, a magyar kultúra épülésének úgyszólván semmit sem jelentenek. A magyar föld, a magyar élet csak üzlet vagy sport számukra, melynek súlyos költségeit az ország milliói verejtékezik.

Az Egyház hatalmat és vagyont jelentő állásaira is a dinasztiának s a dinasztikus kormánynak megfelelő idegenek: germánok, — kisebb részben — szlávok kerülnek. Ezen a téren egy más tényező is ezt a kiválasztást segíti elő. Az Egyház tudja, hogy a magyar még ezer év után sem olyan értelemben katolikus, mint az osztrák vagy a bajor, és általában nem klerikális. És ha magyar aggodalmai kerülnek szembe az Egyház érdekeivel: az utóbbiak nemigen tudnak győzni a magyar temetők erejével szemben. A magyar egyházpolitikai szempontból is megbízhatatlan volt mindig Magyarországon. Így a magyar lélek országa, a magyar katolikus Egyház élete idegen pszichékben, idegen pszichék szükségei és törvényei szerint, idegen lelkek irányításában valósul meg. A magyar különben sem alkalmas arra, hogy a sima törtetésű egyházi pályákon mások elé könyökölje magát. A szerencsétlen magyarnak Istene is idegen uralmat jelent.

Végzetesen járult ehhez az a körülmény, hogy a magyar protestantizmus mind jobban elveszti azt a védő szerepet, melyet a magyar pszichének, a magyar faj életbe bomlásának századokon át jelentett. Vezetői, megtévesztve a Tiszák kálvinizmusától, teljesen behódolnak az uralkodó hatalomnak, s nem mennydörög többé tiltakozásuk a magyar psziché elbitangolása, a magyarság kiszorulása, a magyar nép irtózatos szociális és gazdasági elnyomása ellen. A szegény magvető nép papjai helyére az urak papjai kerültek. A régi jelszavas szép frázisok még konganak, de az Egyház minden nap veszít demokratikus jellegéből. És az új tudományos haladás mellett fájdalmasan elveszti azt a szerepét is, melyet a magyarság sajátos kulturális haladásában olyan mártíri odaadással és oly ragyogón töltött be. Tehát a magyar faj legsajátosabb és a mullban legtermékenyebb lelki szolidaritása is megszűnt fakadó eletet és épülő jövőt jelenteni a magyarságnak.

E mellett a két uralkodó réteg: az idegen arisztokrácia és idegen magas klérus mellett helyet követel és kényszerít ki isiagának egy új hatalmi réteg: az épülő kapitalizmus fejedelmei. Ok a legaktuálisabb hatalom, hiszen a kor és kormány a legégetőbb szükségeiből születtek. Itt leginkább a zsidó faj felnőttjei vannak, de minden faj merésze eljött aranyat ásni a korlátlanul megnyitott magyar mezőre. A két régi idegen képlet mellett egy új uralkodó elem nem kevésbé idegen és zagyva, mint a két régi. A három uralkodó elem semmi organikus kapcsolatban sincs a magyar fajjal, semmi gyökerük nincs a magyar pszichében, semmit nem jelentenek a magyar életakaratnak. Úgy állanak egymással szemben, mint az egykori hódító spanyol kalandorok és a szegény amerikai bennszülött indiánok.

És ha most az új középosztály megrajzolásához érünk, Dante és Swift lelkét kell egybeviharoznunk, hogy hű képet adhassunk róla. Ha egy mondatba akarjuk foglalni az itt előszörnyetegesedő tragédiát: a magyar faj teljesen kiszorul a magyar középosztályból. Pedig ebben a korban már minden modern államban a középosztály viszi a vezető szerepet a történelmi élet minden terén.

Hogyan mondhatjuk azt, hogy a magyar faj teljesen kiszorult a magyar középosztályból? Hiszen ezt kézzel és szemmel fog-hatóan meg lehet cáfolni. Igen, ha a statisztika és névsor materiális valóságát nézzük. De:

De ha a lényeget, az életnek életet adó valóságot nézzük: megdöbbentően igazunk van. Melyek az új középosztály magyar elemei? A nagy történelmi viharok és az új gazdasági helyzet folytán vagyonából, régi történelmi jelentőségéből kizüllött dzsentri. Az ezer új szükségű világba fájdalmasan áthozta régi lelkét. Új szellemi horizontot, új lelki fegyvereket a modern élet meghódítására nem szerzett. Nem védő és nem életszerző ereje többé a magyar életakaratnak. Vagy — nagy okosan — behódol a hatalomnak, s az állami vagy megyei gépezetben lesz vak eszköz. Vagy meddő, kulturális, szociális és gazdasági horizont nélküli ellenzékiségben duzzog. Mindkét esetben az életversenyben csak minuszt jelent a magyar faj számára.

Magyar még egy csomó ember, aki innen és onnan küzdte fel magát az egyházi vagy állami állásokba. Az egyházi, sekélyes műveltséggel, modern szellemi horizont nélkül, körülbástyázva a falutól vagy a kisvárostól, legtöbbször apró gondoktól rágva igazán nem jelentettek építő elemet az új magyar életben. Az állami gépezetbe jutottak minden lépésükben tanúságot kényszerültek adni az uralkodó hatalomnak s az uralkodó idegen rétegek valamelyikének: hogy megbízhatóan, egyéntelenül mindenre felhasználható eszközök. Hiszen ha csak egy választási szavazatra felejtkeztek vissza énjükre, ha csak itt engedtek valami bolond magyar felbuzdulásnak: másnap minden begyökerezett érdekeiből kitépve családostól együtt repülhettek az ország túlsó szélére, hogy valahol az Isten háta mögött mint fekete könyvbe jegyzett tisztviselők robotolják le elítélt életüket. Ezek jelentettek volna a magyar fajnak harcos és védő, szerző és útépítő sajátos erőket a Tiszák Magyarországában? Az új középosztály magyar eleme passzív és minden életre halott elem volt.

De az új középosztály aktív, versenyre képes, életépítő, hódító és jövőt meghatározó része: idegenek, idegenek, idegenek. Hiszen ez adva van már a három uralkodó réteg idegenségében. Az Egyházak, az állam, a közoktatás, az egyetemek, a tudományos élet vezető és más helyeire az ő kegyük pártfogol embereket. Ha nem is mindig a vér tudatos szolidaritása dolgozik bennük: a családi összeköttetések, az élet természetes szálai, a lelki rokonság tudattalan nyomása a saját fajtabeliek hóna alá viszí a karjukat. Így a szegény magyar téns és tekintetes urak fölé egy hatalmas és diktáló idegen nagyságos, méltóságos és kegyelmes réteg nő: germánok, germánok, germánok és más nemzetiségűek. Az egész magyar élet idegen psziché törvényeiben és életérdekeiben készül. És a középosztály legtöbb jövőt, mert legtöbb vagyont és irányítást jelentő része: a szabadversenyt jelentő pályák erősei: az ipar, a kereskedelem, a sajtó hódítói, az ügyvédek, az orvosok megemésztő arányban idegenek, jelentős részben a teljes életerejére kibomló zsidóság fiai.

A végső tragédia minden téren organikusan szövődik a Tiszák Magyarországában. Erre az uralomra, s az egész magyar sorsra jellemző az a mód: hogyan vesztettünk a magyar pszichétől és magyar életérdekektől idegenné egy újonnan képződő társadalmi réteget: az ipari munkásságot. Más egészséges országokban a szociáldemokrácia, bár osztálytörekvés: azért az egész közösség életakaratának korszerű megnyilatkozása és jövőt építő eszköze. A Tiszák bűnös szociális vaksága, az uralkodó érdekszövetségek könyörtelen cinizmusa, az apporte-középosztály rabszolga ideológiája: minden ellökte a magyar faj sajátos céljaitól az új behemót ipar tragikus gladiátorát, az intelligens, emberileg oly értékes, fejlődésre, kultúrára oly szomjas munkásrétegét. A zsidó faj előörseinek zseniális meglátása volt, hogy a jövőnek milyen hatalmas ereje van _,a szociáldemokráciában s a munkásság megszervezésében. Ok álltak tehát e mozgalom élére, s úgy tudtak forradalmi öklöt döntögetni a kizsákmányolás kapuira, hogy azért fajuk kapitalista hódítását minden kátyún átmentsék. Így ez az új társadalmi réteg s új hatalmas eszme is idegen faj hódító tankja lett Magyarországon.

És a magyarság nagy tömeg, az igazi magyarság, az ősi arc fájdalmas viselője, a megtartó, a termő, a védő paraszt? Micsoda intézmények biztosították fejlődését, földhöz jutását, a lehetőséget, hogy szerezzen és megtakarítson? Micsoda intézmények védték a paraszt csókját, hogy gazdag bőséggel fakadjon, hogy gyümölcseit védett bölcső, egészséges táplálék és bajlék, s a szabad fejlődés feltételei várják? Micsoda intézmények biztosították, hogy a parasztság arra való elemei középosztállyá fejlődjenek, hogy ipari és kereskedelmi pályára nevelődjenek? Milyen földbirtok-politika és hitelrendszer védte a paraszt jelenét és holnapját, s tette hazává alatta a földet? Milyen intézmények rendszere biztosította a paraszt egészségét, a falvak egészséges, praktikus és csinos épülését? Milyen intézmények szervezték meg az iskolán túli népmívelést, hogy a falu felnőttebbjei hajlamuk szerint juthassanak a kultúra bármily tartalmához? Milyen helyet foglalt el a magyar falu a közoktatás minden vonalán, hogy az ős paraszti psziché kincsei: a népköltészet, a népzene, a népi képzőművészetek felszívódjanak az összes társadalmi osztályokba, s a sajátos magyar kultúra, sajátos magyar művészet és társadalmi élet nagyszerű megindítói legyenek?

Micsoda irtózatos ostorcsapásokként csattognak ezek a kérdések a két Tisza koporsójára. Micsoda gigászi ítélkezés gúnyja volna: rávésni ezeket a kérdéseket a két Tisza szobraira. Az elmúlt százév heroikus paraszt-felszabadító küzdelme a történelem egyik legcsúfosabb csalásává torzult abban a módban, ahogy az új alkotmány mindennapi életté valósult. Igaz: nem volt többé jobbágy, nem volt robot, nem volt hűbérúr. De ez az új papirosszabadság csak akkor ért volna valamit a parasztnak, ha megfelelő földpolitika és hitelszervezet s megfelelő gazdasági és kulturális intézmények védik és fejlesztik rá az új demokratikus verseny feladataira. Mi történt ehelyett? A földesurak sokszázados háziállata most szabad honpolgárrá árvulva, nagy részében föld nélkül vagy nyomorult darabka földdel, kellő gazdasági neveltség nélkül, kultúra nélkül, minden védő szervezettség nélkül: még védtelenebb zsákmánya lesz régi és új urainak, mint a múltban. A roppant birtok elnyomja a versenyben a paraszt termést, a nagybirtokok urai tetszés szerint szabhatják meg a zsellérmunka díját. Irtózatos nyomorúságban, a kultúra és fejlődés minden lehetősége nélkül, a ragályos betegségek és alkohol könnyű zsákmányául Dózsa György népe új demokratikus és nemzeti jelszavak alatt vérzi az örök tragédiát, döglik, nyomorodik, züllik, idegenbe pusztul. De minden öt évben egy pár napig ő az új alkotmány lakodalmas ökre. Amikor az új kizsákmányolás voks-vadászó kalandorai leszállnak hozzá, letompult szarvaira fráziskoszorukat aggatnak, alkohollal és hazugsággal torkig töltik, egymásnak heccelik úgy, hogy a Tiszák népképviselete mint történelmi eredmény: a magyar faj szervezett lelki megrontását jelenti.

És ha az éhségtől ellazult kar lecsuklik a kasza nyeléről, ha a nyomorúság tébolyában felhörög az elgyötört paraszti ajakon: több kenyeret!, ha munkájáért emberi becsület szerint való bért könyörög, ha föld után jajgat vagy szervezkedésre mozdul a magyarság e magyarnak maradt sokmilliós tömege: megvillan a csendőrszurony, zúz a puskaagy, zsúfolódik a börtön, s az éhhalál és félelem vad rángásaiban zokog az elárvult család. Miért nem állíttok minden magyar falu temetőjébe szobrot a két Tiszának?

Most tudunk jajgatni, hogy Erdélyben a föld idegen fajnak omlott oda, s a magyar optans[16] földbirtokosok siralmát minden hangnemben halljuk. Tisza István gróf miniszterelnök alatt, becsületes aggó magyar emberek, látva az erdélyi magyarság fokozatos pusztulását, kidolgoztak egy földreform tervezetet, mely a lefelé csúszó erdélyi magyar nép lábait odagyökereztette volna Erdély földjébe. Tisza gróf szokott diktátori gesztusával leintette a dolgot. Ez nem volt magyarság, nem volt hazafiság, nem volt idealizmus előtte. Vajon: ha akkor biztosítjuk Erdély földjét a magyar parasztság százezreinek, volna-é annyi magyar hontalanja Erdélynek? Várhattunk-e többet az elegen foglalótól, mint a nemzeti bálvánnyá oly nagy gonddal preparált Tisza Istvántól?

De az 1867-tel belénk oltott új halál démoni pusztítását mégis a közös hadseregben mutatta meg a legarcátlanabb gúnnyal. Egy egészséges nemzetnél a hadsereg a közösség védő erőinek egyetemes megszervezése, a nemzeti szolidaritás és faji psziché legfőbb nevelője, a nemzet sajátos céljainak és öntudatának legegyetemesebb beidegzője. Nálunk a középosztály tiszti pályára menő fiainak amilyen mértékben akartak boldogulni a hadseregnél, olyan mértékben kellett átalakulniok a germán dinasztia eszközeivé, s lemondaniok magyarságukról. Így sem mehettek sokra, mert a magyar a felsőbb polcokon katonailag is megbízhatatlan volt a saját édes hadseregében. A magyar nép fiait pedig idegen nyelvű, idegen lelkű, a magyarságot legtöbbször gyűlölő tisztek rugdosták és pofozták a germán érdek védelmi szervezetébe. Lehet-é ennél őrültebb természetrajzi képlet? A magyar oroszlánnak azért nő foga, karma, hogy e rettentő életfegyverek segítségével a germán görény őt vérezze, pusztítsa, leigázza, akinek organikus védelméül nőttek e fogak és karmok!

Így lett a magyar faj kívülálló az élet minden jóságán saját hazájában, kizsákmányolt néger rabszolga a saját nehéz vérrel és munkával szerzett földjén, idegen életcélok és akaratok vak rángatottja saját erői árán saját történelmében. És míg a nemzetiségek fiai elkönyökölték tőlünk a magyar élet minden adakozását, minden szerző és irányító lehetőségét, hogy az akasztófahumor teljesebbre dagadjon: a magyarságról keringtek a legszörnyebb legendák mint nemzetiségi elnyomóról. Mi, a küszöbön kívül szorítottak voltunk elnyomói azoknak, akiknek fiai benn elfoglalták és körülülték a terített asztalt! Mi ennek a vad tréfájú történelmi talánynak a megfejtése?

A világháború döntően megmutatta, hogy Európának nincs emberibb népe, mint a magyar faj. Hiszen talán épen az a legmélyebb bajunk, hogy túlságosan emberré szélesedtünk, s akarataink és tetteink fakadásánál már nincs ott sajátos érdekeink és céljaink, sajátos szolidaritásunk ösztönös meghatározása. A háborúban és az ország belsejében a fegyvertelen ellenséggel, a legyőzöttel, a fogollyal az örök népi tragédia mély testvériségével bánt. Nincs faj, melyben kevesebb hajlam van más fajra agyarkodni, kevesebb imperialisztikus ösztön más fajok elnyomására. Ha tényleg mi, a magyar faj termeltünk volna itt történelmi életet, egész biztosan megtaláltuk volna azt az életformát, melyben békés közös munkában építhettünk volna jövőt a nemzetiségekkel. De az idegen dinasztiának és az uralkodó idegen érdekszövetségeknek érdekükben volt, hogy az irtózatos gazdasági és szociális elnyomástól a közfigyelmet a nemzetiségi szenvedélyek felköltésével eltereljék. Es annak a fenyegetésnek nekiszegzett pisztolyával zsákmányoljanak ki minden egyes nemzetiséget, de különösen a magyarságot: — Ha nem akarsz többé fejős tehén lenni, rád eresztjük a többi nemzetiséget, hadd egyenek meg.

De a nemzetiségi zakata és gyűlölködés felköltésére — mint minden egyéb aljasságra — legalkalmasabb volt az a valami, melyet az uralkodó idegen érdekszövetségek mint „magyar hazafiságot” termeltek ki az idegen középosztály mindenre kaphatóságából. A magyarságra gyilkosabb, emberileg becstelenebb valamit igazán nem lehetett volna kitalálni a magyar faj kiirtására, mint ez a hazafiság. Es mert — még nőtt erővel — ma is ez az egyetemes pestise a magyarságnak, kénytelen vagyok főbb vonásait idemutatni.

Ahogy egy idegent az uralkodó idegenség kegye odaereszt a magyar verejték asztalához, már az első zabálás falatjai közül ezt a hazafiságot rikoltja a világ négy undorodásába. Eszerint a hazafiság szerint mindenki, aki a magyar munkán élősködik, akit dologtalanul tart ki a verejtékező faj, Hungária dolorosának minden történelmi stricije: nemzetfenntartó elem. Ezeknek kizsákmányolása ellen szólani, ezek ellen védeni a magyar munka elítéltjeit: hazaárulás, istentelenség, destrukció. E szerint a hazafiság szerint a magyar faj erotikus ösztönei nem annyira fajfenntartásra vannak rendelve, hanem: hogy a megemésztő idegen dinasztia imádásában szublimálódjék. A habsburgi kizsákmányolás, habsburgi börtön és habsburgi akasztófa nemcsak minden kuglernél édesebb a magyarság ínyeinek, de ezek élvezete nélkül péntekről szombatra átcsenevészednék az árnyékvilágra. E szerint a hazafiság szerint: magyar és magyar faj: nincs. Értelmetlen, tudományellenes galagyolás efféléről beszélni. Már a honfoglaló magyarság csupa nem-magyarok keverékéből állott. Ezek a nem-magyarok aztán századokon át zagyválgatták magukat még inkább nem-magyarokkal. Magyar fajnak nevezem tehát a nem magyarok és még inkább nem magyarok gyülevészét. Magyarok azok: akik nincsenek. Kit vannak tehát: a jobbmagyarok és a mégjobbmagyarok. Hogyan születnek, és kik ezek? Ezek nem anyától lesznek, de nem is a rózsafák gazdasági terméséhez tartoznak. Ezek a fenejólszulettek: mert ezek a szent, százszorszent és sérthetetlen Asszimilációból születnek. Mi az az asszimiláció?

Ismered a Bezoár-követ? Ez a középkor nagy csodatevője. Indiában a szarvasok beállanak nyakig a vízbe. Csak állanak, állanak, és kiizzadják homlokukon a Bezoár-követ. Ők olyan palik, hogy ezért izzadoznak. A Bezoár-kő aztán az egyetemes csodatevő. Bármily betegségben sínylődőhöz hozzáérinted, olyan egészséges lesz, mint három makk. Hozzáérinted a lábalevágott bénához? Már bele is rúgott a dicsőségedbe a frissen kiserkedt lábabb lábaival.

Hát a magyarság lepipálta ezt a Bezoár-követ. Hiszen csupán ezért vettük nyakunkba a vereckei költözés strapáját. Boldog indiai szarvasok! Nekik csak vízbe kellett állniok. Mi ezer év véres mocsarában fulladoztunk nyakig, hogy kiizzadjuk ezt az új csodatevőbb Bezoárt: az asszimilációt. Akarsz belőle látni?

Hétfő: Kraemerbandatnebelsberg Hildenbrand-Erich-Wolframm és Max Fuchs korgó hassal, rongyosan, tetvesen átkoslatnak a magyar határon vagy valamelyik nemzetiségi dzsungelből dugják ki a fejüket és bőgik: — Magyar és éhes vagyom! Joppmagyar és szomjas vagyom! Mékjoppmagyar és éhes és szomjas vagyom.

Kedd: Az idegen uralkodó érdekszövetségek megérzik, hogy új mindenre kaphatók érkeztek a magyar vadászterületre. Kraemerbandatnebelsberg és Fuchs urak már jobbmagyarok és megbízható mégjobbmagyarok. Már miniszteri tanácsosok, vagy államtitkárok, vagy egyetemi tanárok, vagy valami más méltóságosok vagy kegyelmesek.

Csütörtök: Mint tegnap de, már ráérnek kiböfögni a falatok közül: — A magyar paraszt hitvány magyar, nincs benne idealizmus és nemzeti érzés, önző, keletien lusta, legjobb volna szétpusztítani a világba. A magyar munkás destruktív, nemzetközi, lázadó népség. És ezek mellett már szídják, rágalmazzák a magyar múlt s az élő élet minden magyar értékét, akik a magyar éhségnek, a magyar életakaratnak jelentettek vagy jelentenek valamit, s akik fel mernek jajdulni a magyarság, a magyar munka kizsákmányolása ellen. Lásd az agyonjubilált Herczeg Ferenc hullagyalázó rágalmát a halott Adyról.

Péntek: Már képviselők, bankigazgatók, főrendiházi tagok, miniszterek, ők csinálnak törvényt és életet, étvágyuk és faji ösztöneik szerint való életet.

Szombat: Övék az ország, a hatalom és a dicsőség, az asszimilációs Bezoár-kő megteljesítette csodáját.

Ezek a mindenünnen idekosztoló gyülevész elemek, hogy tegnapi jobbmagyarságukat holnapi mégjobbmagyarsággá rikítsák: telt szájjal piszkolták a nemzetiségeket, és hecceltek ellenük, hogy saját hódításuktól ellopják a figyelmet. Íróik, sajtójuk és fórumon mozgóik szennyes szájaskodása segített felgyűjteni a nemzetiségekben azt a gyűlöletet a magyarság ellen, mely aztán a világháború nyomán oly irgalmatlanul elégíthette meg magát. Más egészséges faj igyekszik élete stratégiai pontjaira saját fiait állítani, hogy saját sejtjeiben teremjen saját organikus céljainak való életet. Mi a magyar élet legfontosabb pontjait, a magyar jövő műhelyeit az emberiség szemetének, az édesanyjuk fájdalmas testét megtagadó, a saját fajukat megköpő piszkos renegátoknak osztottuk szét. Vagy pedig a jobbmagyar álarc alatt is saját faja jövőjét építő idegennek. Igaz, hogy mindezek kaphatók voltak az idegen uralkodó érdekszövetségek minden „hazafiságára”. Volt-é a magyar halálnak pazarabb magvetője, mint a két Tisza?

Természetes, hogy ez a halálos belső politika csak olyan külpolitikát teremhetett, mely a magyar halál biztos megszervezésének bizonyult. Az, hogy a dinasztiában szimbolizált germánság minket játszott ki a Monarchiában a szlávok, különösen a csehek ellen, gyűjtötte fejünk fölött a történelmi ítéletet. A magyar életösztönnek az felelt volna meg, hogy mi keressük a közös működés formáit a Monarchia minden elnyomott népével a közös függetlenség kierőszakolására, előkészülve a jövő minden eshetőségére. De uraink politikája pandúrnak tartotta az elnyomott magyarságot elnyomott társai ellen el-nyomója érdekében.

Az európai politikában teljesen és vakon odakötötték a magyarság sorsát a német imperializmushoz, hogy kellő percben legyen egy könnyen uszítható fogdmeg. Ugyanekkor gazdaságilag Németország a legkönyörtelenebbül bánt velünk. Olyan házőrző kutyává tettek bennünket, akinek koncot sem kell dobni, hogy ura érdekeiért feláldozza életét.

Összefoglalom vádjaimat a két Tisza halálszervezése ellen. tudom, hogy erre megint személyi piszkolódások fognak kivakkanni a magyar kizsákmányolás őrző komondoraiból. Nem fognak elérni velük semmit. Én teljes felelősséggel határozott vádakat emelek: tessék ezeket a vádakat megcáfolni.

I.) A Tiszák liberalizmusa nem volt liberalizmus, ál-liberalizmus volt. Nem voltak liberálisok a magyar paraszttal szemben. Nem voltak liberálisok a magyar munkással szemben. Nem voltak liberálisok a magyar középosztállyal, különösen a magyar szellemi munkásokkal szemben. Nem voltak liberálisok a magyar fajjal szemben. E kor liberalizmusa: cinkos liberalizmus: azok osztják el maguknak az országot, akik a Tiszák politikai hatalmát támogatják. És ezek szükségszerűen idegenek, mert a magyarságot életösztönei eltaszították ettől a politikától. A Tiszák uralma a magyar munka minden gyümölcsét idegen érdekszövetségeknek juttatta. A Tiszák uralma a magyar élet belső építését, irányítását nagy részben idegenek építésévé és irányításává tette. A Tiszák uralma idegenek fokozatos hódítása volt a magyarság kizsákmányolására.

2.) A Tiszák nem gondoltak arra, hogy intézmények rendszerével arra neveljék a magyarságot, hogy az új demokratikus verseny minden terén irányító és vezető legyen, s maga élvezze munkája gyümölcsét. Uralmuk alatt a magyarság nagy tömegei voltak a legjobban elhanyagolva, a legárvábbak, a legjogtalanabbak.

3.) A Tiszák uralma nemcsak hogy nem szervezte meg a magyar társadalmat, de megakadályozott minden védelmi szervezkedést, hogy a nagy tömegek teljesen hatalmi szavuktól függjenek. A magyar parasztságnak, a magyar középosztály szellemi munkásainak tiltva volt osztály vagy testületi érdekeik szerint szervezkedni az uralkodó osztályok szervezett önzése mellett. Így a magyarság nagy tömegei oda voltak dobva védtelenül minden kizsákmányolásnak. Az ipari munkásságnak is csak úgy sikerült szervezkednie, hogy üldöztetések hosszú során elrúgták őket a magyar életérdekek közösségéből. És mert semmi szervezkedés autonóm jogai nem védték a tömegeket és az egyént: a hatalomtól való félelem, a szolgaiság áternyesztette az egész magyarságot. Ez az emberi lelkek vak mechanizmusára alapított uralom kiölte a magyarságból a kezdeményezésnek, a felelősség elvállalásának gyakorlati heroizmusát. A Tiszák uralma odademoralizálta a magyar társadalmat, különösen a magyar középosztályt: hogy szervezetlenül, védtelenül, akarattalanul: önként hulljon oda a történelem legközelebbi rándulásában bármily törvénytelen és idegen hatalomnak.

4.) A Tiszák szociális politikája történelmi bűntény volt a magyarság ellen.

Sokszor emeltem ezeket a vádakat a Tiszák jutányosan rajongóival szemben. És mikor kérdeztem: melyik a két Tiszának az a belpolitikai, külpolitikai, gazdasági, szociális vagy bármily gondolata, mely a magyar bölcső egyetemes védelmét, a magyar jövő megépítését jelenti az egész magyarságban, s amely tényleg nagy emberekké, jogosan tisztelt történelmi szimbólumokká teszi őket, ilyen válaszokat kaptam: — De azért Tisza István talpig férfi volt. — De Tisza István bátorsága letagadhatatlan. — De Tisza István gerinces ember volt. — Gyönyörű védelem! Ha egy mérnök rosszul épít meg egy hangversenytermet, s az lezuhanásával ezer és ezer embert öl meg, és ezer és ezer családba visz tragédiát, a büntető tárgyaláson védőügyvédje így fogja védeni: De tekintetes Törvényszék, a mérnök úrnak olyan szép kék szemei vannak!

A Tiszák vetése megért. A magyar halál csak aratóira vár. Megtörténik ezeréves európai életünk legirtózatosabb történelmi gazténye: a magyarságot minden organikus érdeke, minden életcélja és jövő biztonsága ellenére beleviszik a világháborúba a német imperializmus oldalán.

1.) Ha győzünk: Németország, Európa nyakára kerülve és korlátlan hatalommal, irgalmatlanul lenyel bennünket, és mi annyi hősi halál után gyáva halált halunk. 2.) Ha vesztünk... az, ami megtörtént.

A magyarság belevonásáért és ilyen belevonásáért a háborúba Tisza István felelős, és az a politikai csoport, mely őt diktátorul fogadta el.

Védelme így szól: — Tisza gróf nem akarta a háborút. Tisza gróf a jövőbe látott és tudta, hogy ezt a háborút nem nyerhetjük meg. Ennek részletes kifejezésével nyomatékosan figyelmezlelte az uralkodót.

Irtózatos védelem, mely őt a magyar történelem legnagyobb bűnösévé vádolja. Tehát: Tisza gróf a jövőbe látott! Látta a győzelem lehetetlenségét. Látta a magyarság százezreinek céltalan földbe pazarlását. Látta az otthon árvuló magyar családok irtózatos nyomorúságát. Látta a háború parazitáinak gigászi dáridóját az ő lakomákat védővonagló magyarságon. Látta az ország széttépett szent testét, s az idegen uralmak hontalanságába kerülő szegény magyarokat. Látta az élet elszűkülő horizontját, a magyar csók céltalanságát, az öt világrészbe szétzüllő magyarokat. És:

És: diktátori hatalma és megszervezett népszerűsége minden igézetével ráparancsolt fajának: — Ugorj, Magyar Misi, vérezz, pusztulj a német érdekek mellett, hogy — ha már véres sárba rothadtál — szíved szíve és lelked lelke: családod idegeneknek odatépett földet etessen halálba éhezett hulláival!

1908 óta, a tangeri és algesirasi eseményektől fogva tisztán lehetett látni a közeledő világháborút. Hiszen ennek a közeledő háborúnak hatalmas irodalma támadt egész Európában, különösen Németországban. Mi lett volna egy látó magyar államférfinak a feladata?

Németország és a dinasztia háta mögött meg kellett volna keresnie azokat az utakat, melyek a szomszéd népekkel egy új elhelyezkedés lehetőségére megegyezést, s e népeket támogató nagyhatalmak részéről védelmet biztosít a magyarság számára. Hiszen ha Magyarország a habsburgi mozgóító parancsra nemet felelt volna, az őrültek sem remélhettek volna győzelmet a központi hatalmak javára.

Tudom, hogy a honi germán gyártmányú „magyarhazafiság” svihákjai és korlátoltjai ezt képtelenségnek mondják. Pedig mi történhetett volna ebben az esetben?

Semmi esetre sem csonkították volna meg Magyarországot olyan kegyetlen mértékben, mint így. De tegyük fel, hogy megtették volna. Nyereségünk mégis óriási volna a mai helyzettel szemben. Életben vagy egészségben maradt volna sok százezer erős férfi a drága, a pusztuló, a csekély számú magyar fajból.

Mennyi magyar vért, mennyi magyar bölcsőt, mennyi magyar családot menthettünk volna meg!

A világháborúban egy ezeréves öngyilkos politika teljesedeti meg. A magyarságot, a történelmi Magyarország szent földjét minden éltetérdeke ellenére halálos kockára tették a rá legnagyobb veszedelmet jelentő germán imperializmus mellett. Ezeréves európai élete után a magyarságnak már annyira nem volt saját jelentősége, hogy az élet és halál nagy kérdésének felvetésénél saját életérdekei, organikus céljai szóba sem jöttek. Ezer év bűnös politikájával uszított kutyává tették a germán érdekek mellett, amelynek csak annyiban van értelme, amennyiben védő harapást jelent kizsákmányolója számára.

1. A magyarországi szláv és román nemzetiségek nagy tömegei természetszerűen lehetőleg kímélték magukat abban a háborúban, amelyet faji pszichéjük minden mély ösztöne vesztesnek kívánt.

2. Idegen uralkodó osztályaink úgy kímélték magukat, ahogy akarták. A főparancsnokságok konyhája általában megfelelt a modern úri igényeknek. Azután: a nagybirtoknak és a nagy kapitalizmusnak dús aratás volt a világháború.

3. A középosztály idegen elemei, ezer kapcsolatban az idegen uralkodó osztállyal, s az orvosi és tiszti kar fajrokonaival: lehetőleg elmenthették magukat a halál kézügye alul. Sőt: egy igen jelentős elemüknek pompás üzletté lett a világháború.

4. A magyarság, öngyilkos hazug ideológiával odamaszlagolva a germán érdekhez: jelentkezett, futott a halál elé, sturmolt, bravúrozott, tönkre csonkult, s százezreivel pusztult idegen földek rögei közé. A magyar család az aggódás és végtelen nyomorúság tébolyában romlott a halál felé. A világháború egy mitológiai arányú fekete tehén volt, mely drága takarmányként magyar vért, magyar agyvelőt, magyar gyermeket és magyar jövőt zabált, s amelynek roppant emlői az ország idegen elemeinek a jövő dús tejét tartották.

Az összeomlás után következő képletek aztán matematikai határozottsággal összegezték a két Tisza halál-politikáját. Az összeomlás pillanata páratlan történelmi alkalomként kínálkozott, hogy teljesen új Magyarország megteremtésével új honfoglalást valósítsunk meg a kinullázott magyarság számára, s veszteségünket egy új egészséges és szabad fejlődés kiinduló pontjává tegyük. Hiszen a magyar életakarat minden elfojtó, a magyar termés minden kizsákmányoló tényezője: az idegen dinasztia, az uralkodó rétegek: mindenki, aki eddig politikát és államot rocambolozott a vonagló magyarságon: szétszökött, mint megrazziázott hamiskártyások bandája, vagy lapult, ahol lapulhatott. A szentistváni feladat újból odaállott a magyarság elé: alaptól tetőig új modern európai Magyarországot építeni, mely minden elemében élet és fejlődés legyen a történelmi életét saját organikus törvényei szerint előteremtő magyarság számára. Máról holnapra eltakarítani a múlt bomlási termékeit: elkergetni az idegen dinasztiát, megszüntetni az arisztokráciát, sajátos vallásos terére szorítani a klérust, a közösség szempontjai szerint korlátok közé rendszabályozni a kapitalizmust, eltörleni minden kiváltságot, here életlehetőséget, cicomás címeket és rangokat. Egy hatalmas és egyetemes földreform-telepítéssel és hiteltörvénnyel a történelmi alkotás útjaira lökni a magyar parasztot, s intézményesen biztosítani, hogy arra való tagjaiban középosztállyá fejlődhessék. Egy teljesen új s bizonyos értelemben az egész ország területére decentralizált népképviselettel álammá, történelmet és kultúrát építő tényezővé nevelni a nemzet egyetemét stb. Megépíteni azt az új Magyarországot, mely úgy jelentett volna végleges honfoglalást és történelmi jóvátételt a magyarságnak, hogy minden más faj munkájának is a legtöbb védelmet s a legnagyobb emberi igazságot biztosította volna.

Mi történt ehelyett? Miért nem történhetett meg ez? Milyen erőpont, milyen szervezettség, milyen társadalmi réteg maradt állva, épen és készen a történelmi újjáépítés, az új fejlődés megindítására? Amint az uralkodó érdekszövetségek szétszöktek, az egész ország társadalma a lenyakazott béka groteszkül tragikus képét mutatta. A parancsforrás, az indító rúgás megszűnt. Hivatalfőnökök, alfőnökök, hivatalnokok: az egész nyomorult középosztály vak tájékozatlansággal ténfergett olyan arcot, hogy az bármily holnapi parancs számára engedelmesség, bármily holnapi hatalom előtt jó minősítésre alkalmas meghunyászkodás legyen. A riadt napok zavarában emlegette a rendet, a fegyelmet, a hierarchia szükségességét s a Tisza-kor más igéző szavait. De hordott piros jelvényt a gomblyukában, hangsúlyozta, hogy mindig erős szociális érzéke volt, és azért a nép se kutya. Rémületében Jánussá tótágosult fejével egyszer-re mutatott hajlandóságot a régi Tisza-korbács és a suhanásra lendülő új vörös korbács felé. Felelősségek elvállalására, kezdeményezések heroizmusára senki sem merészkedett. Honnan is kapott volna meglátást és merszet hozzá? Hiszen a Tiszák országában minden egyéni merés és kezdeményezés egy egyéni pálya letörését vagy egy család tragédiáját jelentette. A Tisza-méregtől évtizedeken át átitatott magyarság holtan vágódott el a megérkező napok előtt: minden szervezettség, minden meg-épített erődítés, minden belénevelt vezetés nélkül. Jöhetett bárki, hogy a gazdátlanná árvult engedelmességeket új parancs ostora alá hajtsa.

A bárkik jöttek is. A bekövetkező zsidó fasizmus rögtöni uralomra jutását két pszichológiai tény magyarázza meg. Az első: a zsidóság nagy megrémülése a háború alatt felgyűlt antiszemitizmus miatt, s az érthető gondolkodás, hogy a lezuhanó veszélyt kellő pillanatban elhárítsa magáról. A második: a Tiszák uralmával akaratától, gondolkodó képességétől, minden jövő védelemtől, sőt életösztöneitől is megherélt és dezorganizált magyar társadalom halálos elvágódása egy bármilyen idetoppanó parancsoló lábai elé. A zsidóság előrerohanása a forradalomba eleinte kétségtelenül a veszélyelhárítás érthető rémülete volt. De éber és ős ösztönű imperializmusuk már az első napokban megpillantotta: hogy az értelmetlen és holt mozaikdarabokra Tisza-uralmazott, de Tiszátlanított országban korlátlan lehetőségek várnak minden erős és szervezett akarat számára.

Az uralomra jutó zsidó fasizmust akkor és azóta sok düh és szidalom tajtékozta körül. Pedig ez a düh és ezek a szidalmak jogosan mégsem a zsidóságot illetik, amely végre is saját életösztönei szerint csinálta a saját életét az új viszonyok közt. Hanem illetik az ezeréves „szentistváninak” keresztelt magyar politika képtelen természetrajzi hazugságát, mely azt akarta, hogy idegen faji organizmusok termeljék ki a mi organizmusunk életét: vérkeringését, izomgyarapodását, sejtjeink egybehangzó működését. Illeti: a hantot, mely ideköt, illeti a magyar zsíros fazék asszimiláló erejének hülye ódáit, illeti a ma megtöltött idegen horpaszok holnapi szemérmetlenül hangos magyarkodását, illeti a Tiszák irtózatos halálszervezését, mely a magyar jövő minden védelme és szervezése nélkül idegeneknek adta oda a magyar organizmus minden életkészítő, védelmet, jövőt jelentő műhelyét, illeti a nyomorékká nevelt magyar középosztály öngyilkos, vak ideológiáját.

Teljesen érthető, hogy időrendben először a zsidó és nem a germán fasizmus került uralomra. A zsidóság éleslátású faji ösztöneivel megszervezte a beállható történelmi lehetőségek nagy irányító erőit: a tőkét, a sajtót, a munkásságot s a forradalmi megújulások ideológiáját. Ezzel szemben a középosztály germán tényezői inkább a császári udvar, az egyházi uralom s a magas bürokrácia kegyein erősödtek fel, s ideológiájuk így inkább forradalomellenes volt. Nekik még várniok kellett egy kevésbé kockázatos honfoglalásra.

Viszont: a dolgok természetében rejlett, hogy a kommunizmus külső formáiban uralomra jutó zsidó fasizmus sokáig nem tarthatta fenn magát. És a zsidó faj életösztönének nem is a kommunizmus volt az első gondolata. Ok jobban szerettek volna egy radikális liberális-kapitalista államot, mely fajuknak biztosította volna a hégemóniát, s egy nagy új berendezkedéssel a zsidó világ-imperializmus operációs bázisává tette volna Magyarországot. A kommunizmus számukra csak elfogadott, nem szívesen elfogadott kényszer volt. Az egyetemes ordítás napjaiban nekik kellett a legrikoltóbbat igérniök, hogy uralomra juthassanak. És ha már a kommunizmus elháríthatatlan volt, vagy kevésbé rossz egy másik lehetőségnél: hát megcsinálták ők faji életösztöneik parancsa szerint.

És ez lett fasiszta uralmuk tragikuma is. Igy azzal a réteggel kellett operálniok, mely ugyan az egyetlen társadalmi szervezettség volt, de amely kis számával tartós uralmi alapot nem jelenthetett: a munkássággal. Idegenül az ország nagy tömegeitől, nem ismerve azoknak fizikai és lelki adottságait: a zsidó fasizmus szükségszerűen csak átmeneti, de rendkívül tanulságos történelmi képlet lehetett.

A zsidó fasizmus bukásakor a végzet, mintha tényleg volna valami szánalom az események vak logikájában: megint a magyarság elé tartotta az összeomlás pillanatában elszalasztott páratlan történelmi alkalmat. A szentistváni feladat: egészen új, európaian magyar, magyarul európai államot építeni, makacs ismétléssel hívta munkára a magyarság életerejét — és most már az összes lehető történelmi tanulságok megvilágításában.

És tényleg: jelek történtek, hogy az ezer véres aratáson letarolt faj annyi kiontott szív, annyi megszakadt hű kebel után öntudatához, élete sajátos parancsoló jogaihoz ébred. A háború utolsó éveiben íródott Elsodort falu a kommunizmus-fasizmus delén: 1919. május 23-án jelenik meg. Mint új evangéliumot kapkodják szét, szívek és elmék nappali-éjjeli csatája lesz, családokat szakít pártokra és pártoskodókat egyesít családdá. A szeretet és a gyűlölet roppant lávatömegeit indítja meg, hogy érceket olvasszon a jövő építéséhez. A világháborúban annyira a magyar paraszt volt a nemzetfentartó elem, az egyetlen történelmi osztály, a két álforradalom siralmas humorú operettje alatt annyira csak a parasztság a szilárd talaj, az élő és védő magyarság: hogy e regény igazságai minden harangot megkondítottak az idegen uralomtól meggyalázott szívekben. Maga az új magyar hadsereg fővezére, a jelenlegi Kormányzó bevonulásakor Budapestre kiáltványában úgy vallja a magyar falut a magyar jövő alapjának, mintha az Elsodort falu fájdalmas követelését igazolná. Az először megejtett választáskor a magyar falu, ha még nem is az őt megillető, de eddig nem álmodott arányú parlamenti képviselethez jut. Es ami a legtöbb reményt nyújt: az ország nagy tömegei a sok szenvedés után nagyszerű hajlandósággal tolulnak új vezetést, új életprogramot, egy új egészséges élet evangéliumát kapni.

Igen: de a magyarság hozzájutása saját élete, saját történelme öncélú csinálásához: szükségszerű demokráciájával, a történelmi igazságtétel rég esedékes követelményeinek megvalósításával nemcsak azoknak a belső érdekszövetségeknek jelentett halálos veszélyt, melyek eddig a magyarság lelketlen kitermeléséből éltek. De szükségszerűen elszakadást jelentett volna a germán imperializmustól, nemcsak politikailag: hanem a germán szellemi invázió betegítő és megkötő hatalmától. És ez a veszély éppen akkor állott be, amikor a germán faji sovinizmus, véresre karmolva a világháború veszteségétől a paroxizmusig fokozódott, s a vértől részeg, visszaöklelt erő dühével kereste, hol kárpótolhatja magát.

E majdnem tömegtébollyá fokozódó faji hevület hulláma átcsapott hazai germánjainkra is.

Nemcsak az elvett területek németjei lettek a Tiszák idekötő-hantos magyarjaiból újra németekké, hanem a megmaradt töredék ország németjeiben is valóságos történelmi láz lett a visszarobbanó faji érzés. Hiszen a veszély oly világos volt: ha a magyarság maga veszi kezébe sorsa intézését, megszűnik a germán hatalmi vágy fogdmegje lenni, s igyekszik bel- és külpolitikailag megszervezkedni az ellen a germán imperializmus ellen, melynek legnagyobb tragédiáit köszönhette.

Ezt a veszélyt mindenáron és rögtön el kellett hárítani. E feladat teljesítésében hazai germánjaink igen sokat tanultak a zsidó észtől, a zsidó taktikától. A figyelem elhárítására, a tömegszenvedély más útra terelésére két nagyszerű alkalmat nyújtott nekik a történelem. Az első: az a szerencsétlen szerep, mely a zsidóság egy igen jelentékeny száma játszott a két álforradalom alatt. A másik: Magyarország szétdarabolása: az irredenta érzés.

És már — bámulatos összejátszással — folyik is a játék. Szétágazva a legfelsőbb állású rétegekben, az egész középosztályban, szétgyökerezve a budapesti csatornák sváb és más vegyülékes „Keresztény” csőcselékében: már ők a „fajvédők”, az „ébredő”— sőt túlságosan felébredt „magyarok, a „ turáni” szellem jerikói trombitái. Csapnivaló költőcskéik, újságíróik, csapnivalóbb politikusaik, kalandoraik, gyilkoskáik és szószátyárjaik a „fajvédelem”, a magyarkodás olyan arcátlan és hülye kánkánját járták, hogy igazán a két Tiszától megfejetlenített magyar középosztály kellett ahhoz, hogy ez a szemérmetlen természetrajzi és történelmi csalás lehetséges legyen.

Az antiszemitizmust, a kor egyik érthető uralkodó hangulatát hatalmasan és többszörösen kihasználták. Az első haszon: a közfigyelem elhárítása volt saját sunyi szolidaritásuktól és hódításuktól. Ha elokkupálták az egyetemi katedrákat, ha maguk közt osztották szét a magyar élet minden jövedelmező és hatalmi állását, kórusban bőgték: — A zsidó kitúrja a magyart! — A második haszon: A nagyhatalmú titkos és nyílt szervezkedésekben, az egész szerencsétlen balek középosztályban szét-terjesztették a babonát, hogy a német, a sváb ellenállóbb, immunisabb a zsidó hódítással szemben, s így a magyar élet stratégiai pontjait germánokkal kell megrakni. Ez volt a legjobb eulenspiegeli viccük, s középosztályunk tökkelütöttjei keresztény-nemzeti kéjjel nézték, hogy e „jobbmagyarok” hogyan hódítják el az élet minden lehetőségét, minden irányítását előlünk.

A harmadik haszon: ez a szószátyár, tartalmatlan, immorális és ostoba antiszemitizmus (ezt olyan mondja, és éppen azért mondja, aki teljes emberi horizontban mutatott rá a zsidó imperializmus és túlzó faji sovinizmus veszélyeire, s aki a magyarság megszervezését minden veszéllyel szemben egyenlően követeli) izolálja a magyarságot a zsidósággal szemben, s így még könnyebb zsákmányává teszi a német hódításnak.

Végül: és — mindenféle hatását tekintve — ez a fogásuk volt a legvégzetesebb: a zsidók nyakába sózva a felelősséget minden történelmi tragédiánkért, hirdetik, hogy csak egy nagy vallásos reneszánsz, s a kereszténység új, hatalmas beépítése az országba mentheti meg a magyarságot. Így a magyar faj fogalma és újjászervezése helyébe belopták a nemzetközi keresztény terminust, mely a császári udvar és egyházi konyhák kegyén felzsírosodott hazai svábságnak épp oly hódító maszkja és fronttörő tankja, mint a zsidóságnak az ügyesen kihasznált nemzetközi haladó szociális tanok. És hogy rögtön és gyökeresen megmentsenek bennünket, megrakják az országot idegen szerzetesekkel, idegen apácákkal s a vallás fedezékei mögött most már növekvő mohósággal folytatják hódításukat. Mert a magyar sohasem klerikális, és képtelen a vallásosság kirakatos tartuffe-i grimaszaira: ők a patentos, az egyedül megbízható keresztények, Szent István becézett fiókái, s a magyar tehetségeket, a magyar erőket azon a címen, hogy nem megbízható keresztények és antiszemiták, a kenyér és irányítás minden helyéről kiszorítják, rágalmazzák, üldözik őket. A torkos honfoglalásban már rá mernek szabadulni a félelmetes erejű magyar temetőre, kikaparják a holtakat és sakálfogaikat bevágják a magyarság legszentebb hulláiba, Ady Endrébe és másokba. Az egész magyarság forró vágyából letaszított idegen dinasztia tiszteletét valóságos vallásos maszlagozásban igyekeznek beadni a lelkekbe, s a már a múltban meghamisított magyar történelmet most még arcátlanabbul meghamisított adagokban szórják szét az új nemzedékekben, hogy a magyarságot teljesen Németország vak eszközévé neveljék.

A magyarság destrukciójának e rendszeres, tervszerű és pontosan összehangolt munkájában természetes szövetségeseikre találtak a magyarságot kitermelő érdekszövetségekben, az idegen magas klérusban, az idegen arisztokráciában s az idegen kapitalizmusban, mely különben nagy részében lelkileg oly kevéssé hajlamos hozzájuk. De mert a magyarság honfoglalása a természeti törvények erejével egyszersmind igazságtevő demokráciát s szociális rendteremtést jelentene: a közös veszély csak összehozza őket. Így a hódító németség nemcsak törtető rétegei klerikális és aulikus kegyből feljutottságának megfelelő ideológiájáért jelent halálos veszélyt az ország minden más fajának szociális és kulturális fejlődésére, hanem: a belső hatalmi tényezők ez elmaradhatatlan összeállításáért is. És ez nekik így jó. Mert így a magyarságot, a magyar életakarat céljait izolálják a kizsákmányolt munka nagy tömegeivel: a munkássággal, a parasztsággal, a középosztály haladó szellemű részével szemben. De izolálják az egész művelt világ szimpátiájával szemben is. Úgy, hogy kellő pillanatban Németország külső és belső tapsok között, mint szociális és kulturális megváltó teheti rá irtózatos markát az aláaknázott Magyarországra.

A germán honfoglalás másik nagy lelki alátámasztója az irredenta. Az összeomlás irtózatos történelmi megvilágításában kézzel tapinthatóvá lett a gondolat, hogy a magyarságnak Németország kegyetlen imperializmusa ellen csak egy menedéke van: a gazdasági és történelmi együttműködés valamilyen módját megtalálnia a szomszédos nem germán vérű országokkal, Keleteurópa és a Balkán kis nemzeteivel. Eulenspiegel macabre humora itt megteljesedett. Germán törtetőink a honfi fájdalom szünhetetlen tárogatói, oboái, dobjai és cintányérjai lettek. És minden hangnemben, minden instrumentummal töltik a fülekbe, hogy a Németország miatt, német érdekekért lefödött magyarság nem lehet hűtlen a nagylelkű Németországhoz, mert Németország a jövő egyetlen megváltása. Ugyanakkor a vérrehajszolás minden eszközével izgatnak a szomszéd népek ellen, hogy a magyarság külpolitikailag is teljesen izolálva, teljesen védtelen kihasználtja legyen a német étvágynak. Jellemző kivételt tesznek Ausztriával szemben, amely legbecstelenebbül, az ő védelmére folytatott küzdelemben ledöfött országból harapott ki egy részt magának. És amíg a román, jugoszláv, csehszlovák nemzetről egy emberi szót kiejteni hazaárulás és rossz-magyarság ítéletük előtt: az orvul rabló volt szövetségessel szemben nem győznek eléggé barátiak, megértők és engedékenyek lenni.

[1] nyilvánosház (a kiadó jegyzete)

[2] Nagy gömbfeje laboratóriumi üvegedény. (a kiadó jegyzete)

[3] lövedék (a kiadó jegyzete)

[4] Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége a két háború között, amelyet Tormay Cecile alapított 1918-ban. (a kiadó jegyzete)

[5] tulajdonképp: felvilágosodás. Szó szerint: ész, értelem. (a kiadó jegyzete)

[6] hálókocsijaiban (a kiadó jegyzete)

[7] tőzsdei lebonyolító (a kiadó jegyzete)

[9] comme il faut: kifogástalan (a kiadó jegyzete)

[10] fellendülőben (a kiadó jegyzete)

[11] királyi haláltánc (a kiadó jegyzete)

[12] istenséggé (a kiadó jegyzete)

[13] Aki nem ér rá átvándorolni Széchenyi nagyerdejét: olvasgassa legalább Fekete József és Váradi József tanárok Széchenyi antológiáját. Nagyon kézbe való könyv. (Szabó Dezső jegyzete.)

[14] A rettenetes esztendő (a kiadó jegyzete)

[15] A két Tiszát mindig együtt említem, mindig így, mert az elsőben már benne volt a második, mint következmény. A nagyobb ész kétségtelenül az öregebb: Kálmán volt. (Szabó Dezső jegyzete)

[16] két lehetőség, két állampolgárság között választható (a kiadó jegyzete)