Molnos Angéla

A TUDÁS NYELVE

            Az áramszolgáltató körlevele legújabban már nem úgy szólított meg, hogy „Tisztelt Ügyfelünk!”, hanem „Tisztelt Partnerünk!”  Hát az ördög az ő „partnere” – dühöngtem magamban. 

            E két szó segítségével – „ügyfél” és „partner” – szeretném bemutatni az alábbiakban, hogyan pusztul máris a magyar nyelv gyökrendszere, s hogyan tűnik el a magyar ajkú emberek tudatából.

            Nem azért bánt a „partner” megszólítás, mert szemtelenül tolakodó, nem azért, mert hamis és hazug – „partner” (mint társ) – itt egyenlőséget sugall, pedig ő (az áramszolgáltató) megkérdezésem nélkül határoz.  Engem főleg azért bánt a „partner” szó, mert nem tartozik a magyar gyökrendszerhez.  Nem idézi meg gyökeinkben rejlő ősi képek egyikét sem, és ezért nem képes bekapcsolni a fejemben lappangó gyökhálózatot, hogy így becserkésszem közeli és távoli rokonságát.  Nincsenek rokonai.  Hivatalos nyelvművelőink hiába állítják, hogy az ilyen „bevett”, „jövevény” vagy „nemzetközi” szavak már beépültek a nyelvbe.  Nem épültek be és nem is épülhetnek be, akármilyen gyakran is használjuk őket.

            Ami előttem azonnal megjelent a partner szó hallatán, az két new yorki rendőrképe volt.  Ez az én egyéni képtársításom volt.  Mások is társíthatnak e szóhoz bármilyen személyes képzetet, emléket, tapasztalatot.  Például a „partner” emlékezteti őket két szerelmesre, egy versenyző csapat tagjaira, üzlettársakra.  Magában a szóban nincs közös kép és így közös jelentés sem, ami mindnyájunk előtt ugyanúgy megjelenthetne.  Értelmét külön meg kellett tanulnunk, és rá húzni a „partner” hangsorra.  Akármilyen megtanult értelmet, vagyis képet ráaggathatnánk.  Maga a „partner” szó semmit sem tartalmaz számunkra.  Csak csúnya kemény mássalhangzókat hallunk, és azok magyartalan torlódását.  Fejemben elsötétül a képernyő, ha pusztán a „partner” szóra összpontosítok.  Nem jelenik meg semmi kép, és így egyetlen rokon szó sem.  Egészen más viszont az „ügyfél” kifejezés!  Magában az „ügy” gyökszavunkban benne rejlik a folyamatos mozgás (pl. üg-et), a tevékenység, munka (ügyködik, így-ekezik) ősi képe, valamint az idő. 

            „Ügy”-nek nevezhetünk minden tennivalót, mely igénybe veszi erőnket bizonyos foglalatosság, munka, üzlet által, mely fáradságba és időbe kerül.

            Fogarasi János 1836-ban alkotta az „ügyfél” szóösszetételt.  Akik egy meghatározott közös ügyben működnek, vagy együtt törekszenek valamit megvalósítani,  azok egymásnak ügyfelei, ügytársai.  A „fél” itt azt jelzi, hogy az ügy egyik részét ő intézi el, a másik részét pedig én.  Ő árammal lát el, én bejelentem neki az óra állását, és kifizetem a számlát.  Egyikünk sem nélkülözheti a másik munkáját, de azért nem vagyunk sülve-főve, éjjel-nappal együtt, mint a new-yorki nyomozók, de még annyira sem, mint akik együtt vezetnek egy vállalkozást. 

            Menjünk tovább, és nézzünk meg egy másik példát.  Hogy ki írta le először és mikor az „ügy-e-fogy-ott” jelzőt, nem tudom.  Minden esetre ez is szépen mutatja, hogy gyökrendszerünk tulajdonképpen előhívható képek, jelképek rendszere.  Az „ügyefogyott” elénk vetíti az ügyetlen, elbátortalanodott s ennek következtében elhagyott állapotban nyomorgó, szegény, együgyű ember képét, aki nem tud mit kezdeni magával.  Nincs „ügye”, nincs célja, elfogyott minden munkája.  „Ügyefogyott” majdnem ugyanaz, mint „ügyetlen”, de mintha az előbbi szerencsétlenebb lenne.  Hiszen, ha „ügyefogyott”, akkor valamikor volt tennivalója, most már nincs, tehát elveszítette.  Elviselhetőbb állapotnak tűnik az, ha az ember csak „ügyetlen”.  Talán mindig is az volt, és már megszokta, vagy csak hébe-hóba az, és nem mindig. 

            Tulajdonképpen az „ügyetlen” és „idétlen” ugyanaz a szó, eredetére és értelmére nézve is.  Őseinknek nagyon fontos volt megtartani a dolgok rendjét, figyelni arra, hogy minden a kellő helyen, a kellő időben történjék, így érthető, hogy    „idétlen (időtlen)” az, ami az időt illetően nincs rendben, nincs a helyén.  Például a „sületlen tréfa” idétlen.  Régen az éretlen gyümölcsre is mondták, hogy „idétlen”.  Idétlen beszéd, elméskedés, viselkedés azt jelentette, hogy helytelen, ízléstelen, idomtalan, oktalan, buta, ostoba. 

            Összefoglalva, mondhatjuk, hogy a gyökeinkben ősi, örök érvényű képek rejlenek.  Eddig ezek biztosították nyelvünk fennmaradását, lényegének változatlanságát és ugyanakkor rugalmasságát, illeszkedő képességét, alkalmazhatóságát minden külső változás közepette.

            Meggyőződésem, hogy szavaink és hozzájuk tartozó képvilág még él bennünk, de mind inkább halványodik, és tudatunk szintje alá süllyed.  Lassan elveszítjük a magyar gondolkodásra oly jellemző igényt, hogy ne csak halljuk a beszédet, ne csak olvassuk a szavakat, hanem lássuk is az azt kísérő képeket.

            Visszatérve a fent említett két nyomozóra, tovább kalandoztak gondolataim gyökeink ősi mezsgyéin.  Ha itthon róna az utcákat az a két nyomozó, és ha még magyarul beszélnének, esetleg „Pajtás”-ként szólíthatná meg az egyik a másikat – a partner helyett.  A pajtás a „baj-társ” játékos változata.  De mennyi melegség, szeretet árad e szóból:  „Pajtás”! Még benne van a régi, hősi összetartás, az egymásért, az otthonért, a hazáért, a magyar szabadságért elszánt ereje.

            Tovább kalandoztam a gyökök között, azután a „csendőr” jutott eszembe még mindig a két nyomozó kapcsán.  Azonnal megjelent a régi falu elcsendesülő képe, főutcája a csillagos ég alatt.  Itt-ott tehénbőgés, egy kutya csaholása, más apró zajok, távoli ének.  Mindez csak azért érdekes, mert ezután újból fellapoztam a Czuczor Fogarasi szótárt.  Meg tudtam, hogy régen a „csend-őr”-t „csend biztos” hívták, ki a közcsendességére, a polgárok nyugalmára felügyelt.  Ebben nincs semmi különös, de azután megnéztem még a „csend” szavunkat is, és szóról-szóra ezt találtam:  „Csend – mozgás nélküli állapot, midőn úgytetszőleg semmi zaj, semmi nesz nincs, midőn a levegőt semminemű hang nem látszik háborítani, vagy mozgásba hozni, tulajdonképpen a nesznek kicsided vagy legalsó fokát jelenti (csen), minthogy tökéletes nyugalom nincsen a természetben.” 

            Ez megdöbbentett, mert éppen ezt láttam, hallottam, éreztem az előzőleg előttem megjelent képben.  Tehát a „csend” szóval együtt, egy ősi tudást tartalmazó kép is élt bennem.  E kép és tudás azonban nem került volna elő, ha az angol „silence” vagy az olasz „silenzio” szót forgattam volna fejemben.

            Az idegen szavak sűrű használata átneveli az agyunkat, rászoktat arra, hogy képek nélkül gondolkozzunk, beszéljünk, írjunk, és igyekezzünk megérteni mások mondanivalóját.  Ennek végeredménye gyökrendszerünk felbomlása, vagy mondjuk lebénulása, működés képtelensége.  Következik az így kötelék nélkül és rokonság nélkül maradt szavak elszabadulása, és végül lelküket vesztett szavakkal való felelőtlen dobálódzás. 

Forrás: Kanadai Magyarság, 2006. május 27