Friedrich Klára

A rovásírás fontossága és néhány jelentõs képviselõje

Elõadás a Magyarok VI. Világtalálkozóján – 2004. 06. 04. Magyarok Háza

Szeretettel köszöntöm az érdeklõdõket és köszönöm a Magyarok Világszövetségének és a szervezõknek, hogy részt vehetünk ezen a jelentõs tudományos tanácskozáson.

Rovásírásról tartott elõadásaink során gyakran felteszik a hallgatók a kérdést: Miért fontos ma nekünk egy ilyen régi írás? A lassan 10 éves, rovásírást kutató, terjesztõ és oktató tevékenységem alatt a következõ válaszok kristályosodtak ki:

· A rovásírás a magyarok legrégibb és legértékesebb kincse. Emlékei bizonyítják, hogy legalább 8-9 ezer éve a Kárpát-medence õslakói vagyunk, õsi soron, õsi jogon mienk ez a föld. Különösen fontos ennek hangoztatása most, az erõteljes globalizációs törekvések idején, amikor betereltek minket az Európai Unió közös aklába.

· A rovásírás cáfolja a finnugor származás és nyelvrokonság elméletét és bizonyítja szkíta-hun-pártus-avar-magyar folytonosságunkat, mert ezeknek az õseinknek tárgyi, régészeti emlékein megtalálható.

· Aki a rovásírás történetével foglalkozik, az megismerkedik õsvallásunk fennmaradt töredékeivel is. Ezek a töredékek cáfolják azt a hivatalos álláspontot, hogy õsvallásunk szibériai sámán vallás volt. Bizonyítják viszont azt, hogy õseink papjai nem alkoholtól és bolondgombától kábult sámánok, hanem tudós táltosok, akik népünknek szellemi, lelki vezetõi, természetgyógyászai, múltat õrzõ történészei, diplomatái és mûvészei voltak.

· A rovásírás rendkívül fontos nemzettudatunk, nemzeti önbecsülésünk felélesztése érdekében, különösen gyermekeink számára, hiszen az 50 évig tartó kommunista internacionalizmus kiölte a befolyásolhatóbb rétegekbõl a hazaszeretetet, és jó táptalajt készített elõ ezekben a befolyásolható agyakban a globalizmus eszméinek.

· A rovásírás a magyar nyelvvel együtt fejlõdött, ezért minden hangunkra van benne jel. A 10-11 .században a sokkal fejletlenebb latin betûs írásra kényszerítettek minket, amellyel 13 hangunkat (Ty, Gy, Ny, Ly, J, K, Sz, Zs, Cs, Á, É, Ö, Ü) nem tudtuk lejegyezni, ez írásbeliségünket rendkívüli módon visszavetette. Holott a köznépi sírokban talált rovásemlékek tanúsága szerint már szkíta-hun-avar népünk egésze írástudó volt, a juhászgyerekektõl a fejedelmekig; olyan korokban, amikor más népeknek még az uralkodói is írástudatlanok voltak.

· 32 éves tanári, logopédusi pályafutásom alapján állíthatom, hogy ha gyermekeink rovásírással tanulhatnának, nem küszködnének ennyien olvasás-írás-helyesírás zavarral. Ezt sok szülõ igazolja, akinek a latin betûs írástól-olvasástól viszolygó gyermeke rendkívül hamar, néhány óra, néhány nap alatt megtanulja a rovásírást és szívesen használja.

Mindezek a megállapítások felvetik a kérdést, hogy ha ilyen tökéletes a saját nemzeti írásunk, miért nem használjuk, mint ahogy a görögök, japánok, héberek, arabok, oroszok használják a saját betûiket?

A kutatás során számtalan példát találtam arra, hogy õsi írásunkat a 10-11. századtól kezdve tudatosan és módszeresen igyekeztek megsemmisíteni. „Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás” címû könyvünkben gyûjtöttem össze ezeket, itt csak kettõt mutatnék:

Egy avar kagán sírköve a mai Ausztria területérõl, levakarták róla a rovásírást. Fehér Mátyás Jenõ közli „Korai avar kagánok” címû könyvében.

A másik az erdélyi Tászoktetõn található nagyméretû rovásfeliratos kövek közül való, amelyekrõl a trianoni diktátum után, 1920-ban legyalulták a feliratokat.

De nem csak rovásemlékeket semmisítettek meg, hanem félreállították és ma is elhallgatják azokat a személyiségeket, akik a finnugor elmélettel szemben a rovásírás érveit mutatják fel. Itt most csak ötükrõl szeretnék megemlékezni, de sajnos sokkal többen vannak.

Ha az ember egy kutatási területen elindul, kötelessége megismerni és méltatni azokat az elõdeit, akiknek mûveibõl építkezik. Kötelességünk lehetõségeink szerint igazságot szolgáltatni azoknak az elõdeinknek és kortársainknak, akiket politikai okokból háttérbe szorítottak. Ilyen személyiség volt Torma Zsófia, Szentkatolnai Bálint Gábor, Fehér Mátyás Jenõ, Fehérné Walter Anna és kortársunk Forrai Sándor.

Torma Zsófia (1840-1899) a világ legelsõ, terepen dolgozó, ásató régésznõje. Az Erdélyben született nemeslány tárta fel az újkõkori (kb. i.e. 5000-3000) tordosi kultúrát, amelyet ma a világ vezetõ régészei ismertetnek, anélkül, hogy Torma Zsófia nevét megemlítenék. Több, mint 11.000 rovásjeles agyagkorong is a leletanyagába tartozik, amely feltételezésem szerint azt bizonyítja, hogy õseink már az újkõkorban feltalálták az iskola intézményét.

Torma Zsófia hatalmas gyûjteményének jelentõs darabjait horvát, román régészek hordták szét. Tudományos írásai ma sincsenek rendszerezve, kiadva. Az emigrációba kényszerült Fehérné Walter Anna maga is anyagi gondokkal küszködött, mégis megjelentette Torma Zsófia mûveinek rövid öszszefoglalóját Buenos Airesben, 1972-ben. Az összefoglaló, amelyhez csak fénymásolatban lehet hozzájutni, a „Sumer nyomok Erdélyben” címet viseli. Torma Zsófia elhallgatásának oka ugyanis az, hogy régészeti leletei alapján hasonlóságokat állapított meg a Kárpát-medence és Mezopotámia korai kultúrái között. A lexikonokban 3-4 sort kap és egyáltalán nem említik az 1986-ban kiadott 3 kötetes, 2000 oldalas „Erdély története” címû mongráfiában. (Akadémiai Kiadó, Bp. 1986)

Szentkatolnai Bálint Gábor 1844 és 1913 között élt. Nyelvész, Keletkutató, Ázsia utazó. Életében 30 nyelvet tanult meg. Jelentõs népmese és népdalgyûjtést végzett. Részt vett Széchenyi Béla belsõ-ázsiai expediciójában. Mongóliai utazását Czuczor Gergely, A magyar nyelv szótárának egyik írója támogatta. Elsõként állított össze mongol – tatár – mandzsu – kalmük szótárta világon. Kezdetben az Akadémia reménysége volt, akit a finnugor elméletet támogató anyaggyûjtéssel bíztak meg. Õ azonban rovásírás emlékeket, valamint az oroszországi szkíta-hun rovásírásos sziklafeliratok rajzait küldte vissza. Ezek után az Akadémia „eszelõsnek” bélyegezte; Hunfalvy (Hunsdorfer Pál) pedig elégettette rovásírásos anyagát. Újabb keleti kutatóútja során felfedezte a dél-indiai nép, a tamilok nyelvének (dravida) és a magyarnak a rokonságát, ezzel végleg kizárta magát az akkori tudományos életbõl.

„A magyar õstörténetrõl azonban zavaros és kalandos elméletekhez ragaszkodott.” A Magyar és nemzetközi Ki Kicsoda címû nagyméretû könyv (Biográf Kiadó, 1995) nem említi, viszont keresés közben feltûnt, hogy a Belmondo nevû francia ripacs 26!!!! sort kapott.

Fehér Mátyás Jenõ 1913-ban született Vassurányban és 1978-ban, Buenos Airesben halt meg. Domonkos-rendi szerzetes, pap, történész. A kommunizmus elõl emigrációba kényszerült, végül Argentínában telepedett le. Itt kilépett a domonkos rendbõl és feleségül vette a szintén kiemelkedõ tudományos munkásságot végzõ Walter Annát.

Fehér Mátyás Jenõ Európa és Amerika könyvtáraiban, levéltáraiban, múzeumaiban végzett hatalmas kutató munkásságát és ennek alapján tett megállapításait a hivatalos történészek nem ismerik el. „Középkori magyar inkvizíció” címû mûvében latinról fordított inkvizíciós jegyzõkönyvek tanúskodnak õskultúránk, és ezen belül rovásírásunk üldözésérõl, pusztításáról.

Fehér Mátyás Jenõ avar õseink történelmének is legalaposabb ismerõje. Végigkíséri az avar kincsek sorsát Nyugat-Európa múzeumaiban, ahol azokat mint saját készítésû, vagy szláv ötvösmûvészeti anyagként mutatják be õseink elrabolt értékeit. Ha az õstörténetünk iránt szívbõl vonzódó, de tájékozatlan érdeklõdõk Fehér Mátyás Jenõ avar történelmét elolvasnák, nem lenne akkora rajongótábora a Heribert Illig féle ostobaságnak, amely avar õseinket próbálja kiiktatni történelmünkbõl. A rovásírás kutatói nem fogadhatják el ezt az üzleti vállalkozásnak bizonyult elméletet, amellyel újabb, fontos rovásemlékeket törölnének még abból a kevésbõl is, ami megmaradt.

Fehér Mátyás Jenõ sem szerepel a Magyar és nemzetközi Ki Kicsodá-ban, ellenben az F betûnél olvasható többek között Peter Fonda amerikai kábítószeres színész életrajza 16 sorban.

Fehérné Walter Anna 1915-ben született Kassán. 1945-ben szintén a kivándorlást választotta és Európa több városa után végül Buenos Airesbe költözött. Itt a „Magyar Történelmi Szemle” társszerkesztõje és az „Õskutatás” címû folyóirat fõszerkesztõje volt. Két kötetes átfogó írástörténeti mûve, amelyet hatalmas gyûjtõmunka elõzött meg, „Az ékírástól a rovásírásig” címet viseli. 1975-ben adta ki Buenos Airesben, ahogyan õ írta: „Számkivetésünk 30. Karácsonyán”. A mû könyvritkaságnak számít, nagyon fontos lenne újból kiadni. Tartalmazza pl. Fehér Mátyás Jenõ tanulmányát egy paraguay-i barlang pálos rovásfeliratáról. Walter Anna, ez a tudós hölgy, annyira veszélyesnek számított a kommunisták szemében, hogy a Belügyminisztérium Forrai Sándort megpróbálta eltiltani a vele való levelezéstõl.

Fehér Mátyás Jenõ és Fehérné Walter Anna életrajzi adatait Nagy Csaba A magyar emigráns irodalom lexikona címû mûvébõl vettem. (Argumentum Kiadó 2000.)

Forrai Sándor, akirõl Rovásíró Körünket elneveztük, 1913-ban született Munkácson, nemzeti elkötelezettségû családban. Édesapja a trianoni diktátum után egymaga negyvenezer aláírást gyûjtött Kárpátalja visszacsatolása érdekében, emiatt menekülniük kellett Munkácsról.

Forrai Sándor fõ mûve „Az õsi magyar rovásírás az ókortól napjainkig”, az eddigi legalaposabb összehasonlító és rendszerezõ munka ebben a témában. A könyvesboltokban pedig évek óta hiánycikk.

Forrai Sándor nagy érdeme, hogy nem szobatudósként, mások könyveibõl állította össze mûveit, hanem a kutatás mellett vállalta a terjesztés és oktatás nehézségeit is, annak ellenére, hogy fokozatosan elvesztette látását. Rovásemlékeinkbõl létrehozta az elsõ, és mindmáig egyetlen vándorkiállítást. Ez jelenleg rovásíró körünk birtokában van, de a sok utaztatás megviselte, így várjuk olyan szakember segítségét, aki újra kiállíthatóvá varázsolja.

Forrai Sándor még 80 éves korán túl is vállalta a terjesztést, az oktatást, diavetítõ és felolvasó segítségével. Az oktatás elõsegítésére nagyszerû tankönyvet is írt: „A magyar rovásírás elsajátítása” címmel.

Nevével sem lexikonokban, sem a Magyar és nemzetközi Ki Kicsodá-ban nem találkozunk.

Az általam méltatott személyiségek egyike sem szerepel a „Magyarok krónikája” címû 810 oldalas, nagyméretû mûben (Officina Nova Kiadó), amely 1 996-ig foglalja össze hazánk hivatalos álláspont szerint kiemelkedõ eseményeit és személyeit. Benne van viszont Bródy János és Koncz Zsuzsa táncdalénekes, valamint arcképpel szerepel benne Budenz József és Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, a két magyargyûlölõ. Képeiket Kõrösi Csoma Sándor életrajzába illesztette a szerkesztõ, mintha Csoma – akirõl nincs arckép – eszmetársuk lett volna.

Tehát 15 évvel az állítólagos rendszerváltozás után a nemzeti értékek még mindig nem kapnak megbecsülést.

Hogy mit tehetünk? „Tanuljuk és tanítsuk a rovásírást” – ez a Forrai Sándor Rovásíró Kör jelmondata –, hogy megõrizzük ezt a nemzeti örökséget utódainknak. A terjesztés feladatait és lehetõségeit Szakács Gábor, a Kör vezetõje foglalja össze az Önök számára.