Homonnay Ottó: A rideg valóság című, nagyszerű, szemet nyitogató és mély gondolkodásba kényszerítő műve, sok, nagyon sok hazánkfiában a mély és egyes fejezeteiben talán helyénvaló felháborodást fog előidézni, de azt még ezen méltatlankodóknak is el kell ismerniük, hogy az írottak megkívánják, sőt magyar érdekből megkövetelik, hogy a messze múltban kezdjük meg kutakodásainkat, hogy felderítsük az okozatokat, amiért ilyen mélyre zuhantunk.

E könyv ismételt közzéadása azt a célt szolgálja, hogy kiváltson egy hevületlen, reális, minden előítélet nélküli nemzetérdekű útkeresés beindítását. Az elvétett útkereszteződésekről való visszafordulást, hogy ne a végleges szakadékba, hanem népünket és nemzetünket visszavezesse a túlélés és dicsősége megszerzéséhez.

Ezért javaslom e tanulmány összmondanivalójának az elbírálását, elfogadását, olyan alapon, hogy a könyvben írottak menyiben segítették magyarságunkat? Ha a felhozott vádak – legyenek azok bármilyen fájdalmasak is – nem segítették, sőt a bizonyságok szerint talán pusztították népünk fennmaradását, akkor merjük a kiállást elvállalni még akkor is, ha az népszerűtlen is. A nemzet érdekét kell szem előtt tartanunk mindenek előtt.

Úgy érzem, helyzetünk komolysága időszerűvé tette, hogy az utolsó pillanatban, feleszmélve a megtett hibás útra hívjuk fel a figyelmet, rázzuk le magunkról a mákonyt, amely elvette tisztánlátásunkat.

Alapvető hibánk az volt, hogy nemzetköziségen alapuló vallási nézettel, meggyőződéssel nem lehet összmagyarságban nemzetben gondolkodó és érző közösséget felvállaló, azért mindenre kész nemzetet örökre fenntartani. Hogy ez ezer éven át sikerült, ez csodával egyenlő. Ez népünk szívósságát mutatja. Mostani kicsinységünk pedig ennek az ezer évnek a vetülete.

A megfogyatkozott népszaporodás és az elhalálozás kritikus méretei azt a népi szokássá teendő nemzetmentő cselekményt szükségelteti, hogy ismertessük népünkkel e veszély fontosságát és fogadtassuk el, tegyük nemzetvédő dicső cselekménnyé azt a felhívást, mint NEMZETI HIVATÁST, hogy: ASSZONYNAK SZÜLNI DICSŐSÉG ÉS KÖTELESSÉG! Ez történjen a nemzetért. Hirdessük úton-útfélen, hogy amikor egy magyar nő az anyaság áldott állapotába kerül, a legszentebb isteni rendelkezés végrehajtója lesz. Ezért népünk tudatába kerüljön ismét, mint volt régen, hogy a boldog állapotosság „szentség” és ne a „terhes”, áldatlan megcsúfoltatás jelzőjét alkalmazzuk. Ez isteni végrehajtás beteljesülésére.

A kormány ha fenn akar maradni, az egyetlen mód neki erre, hogy mindenek előtt kiemelt helyen tartós családi támogatással segítse ennek megvalósítását. Nemzeti érdek szempontjából követelnie kell a hitelek későbbi időre való halasztását.

Az élet továbbvitelének szentségét megtagadni bűn, s a nemzeti túlélés legbiztosabb gyilkosa. Költőnk már régóta figyelmeztet arra, hogy “…az élet él és élni akar!” Ezt a szent kötelességet teljesíti az egész teremtés, s őseink ezért tartották boldog állapotnak a gyermekvárás idejét, a szülőasszony „Boldogasszony ágyában” hozta világra gyermekét. AZ ANYÁVÁ VÁLÁSNÁL NAGYOBB DICSŐSÉGE EGY NŐNEK NEM LEHET, S FIATALSÁGA TISZTA EREJÉT ENNEK A SZENT CÉLNAK A SZOLGÁLATÁBA KELL ÁLLÍTANIA.

A hazának, az országnak minden támogatását ők érdemlik, a jövőt váró, jövőt teremtő anyák nemcsak a családon belül, de a munkaadóknak, a kormánynak is erre kell a hangsúlyt fektetniük, s minden más cél csak másodlatos szerepet kaphat. Bármily nehéz körülmények között születik meg egy gyermek, emberi kifejlődéséhez az össztársadalomtól minden segítséget meg kell kapnia. Régi magyar közmondás, hogy „Ahol az Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá!” Ezt a magyar ősképet kell ismét meghonosítani hazánkban.

Valóságos történelmet nem lehet megismertetni nép-szerűségre törekvéssel. Ezeréves történelmi tragédiánk minden szenvedése e "népszerűsítésre^" vezethető vissza. Akadtak ugyan "próféták^", akik megkísérelték a "tükröt^" szemünk elé tartani, de megláttuk-e hibáinkat? Tükörbe néztünk-e önismeretünk érdekében? Mindazok, akik e kísérletekkel foglalkoztak, nem is lettek népszerűek. Nem, mert a csúnya ember nem szereti, ha tükröt tartanak az orra elé. Ez viszont semmit sem változtat a "csúnyaság^" valóságán.

A történelem valóságáról írni nem hálás feladat, mert valaki mindig sértve érzi magát. Dehát törekedtem-e valaha is nép-szerűségre? A valóság mindig jobban vonzott, mint e lidérces fogalom: népszerűség. Nem adtam fel a reményt, rendületlenül bízom a magyar "józan paraszti eszében", a gondolkodóképességében. Bízom abban, hogy ez nem csak remény marad. Magyarságunk megmaradása miatt bízom ebben.

Igyekezetem szerint megkíséreltem a lehető legegyszerűbben megvilágítani néhány olyan kérdést, mely szerintem döntően hatott történelmünk alakulására. Ezért egy olyan területre kellett kitérnem, melyet még ma is évezredes "köd" takar. Ebből természetszerűen következett, hogy akarva, nem akarva Széchenyi óhajának szócsövévé váltam. Igyekezetemben el kellett jussak egy olyan területre, mely megítélésem szerint valóban a "nyavalya gyökérhelye^". S e gyökérhely -nézetem annyiban tér el Széchenyitől, hogy nem kívántam "megtámadni honfitársaimat^", csak a hályogot szeretném lefejteni szemükről, mert amit hályognak ítéltem, az lehet egyeseknek fájdalom.

Nem volt szándékomban történelmi adatokkal tele" tudományoskodni^" e kötetet és csak ott idéztem a forrás megjelölésével, ahol ez elengedhetetlenül szükségesnek mutatkozott.

Meggyőződésem, hogy a történelmet nem az adatok halmaza, de élő és érző emberek csinálták, így a történelem tanulmányozásához nem elegendők a száraz adatok, de "lélek” is kell hozzá.

Ha esetleg mások álmait e kötetben ^"megtéptem", azt nem nihilizmusból cselekedtem, de a magyar történelem "kegyes" magyarázatai sohasem hatottak rám. Ösztönszerűen éreztem, hogy e magyarázatok nem az igazság kiderítésére törekedtek, de azok eltakarására. Ezért kerestem, kutattam, aminek eredményeként ez ösztönszerűség tudatosodott, míg végül VALLÁSOS MEGGYŐZŐDÉSSÉ vált.

Amit e kötet tartalmaz, azt a szó legszorosabb értelmében vett vallásos meggyőződésből írtam, magyari hitem szerint. Mindenki hisz valamiben. Én a magyarságomban hiszek, mint a számomra egyetlen elfogadható, megtartó erőben. De ez a hitem meggyőződésből fakad. Úgy vélem, mentes vagyok attól a rettenetes emberi hibától, melynek lényege:

"az okok nélküli hit."

Hitemben a természetes, elfogadható okozat fajtám, a magyarság megmaradásának, mindent túlélésének az "oka". Ez már természetesen következteti vallásomat is.

Állítólag ^"vallásszabadság" van. Ennek alapján élek is jogommal, amikor a következő oldalakon kinyilvánítom vallásos meggyőződésemet, "megvallom hitemet".

A vallásszabadság alapján mindazok, akik felfogásomat, hitemet magukévá teszik, jogukban áll e hitfelfogást szabadon, mindenütt megvallani és terjeszteni.

E magyar hit isteni ^"sugallatának" engedve, annak alapállásából írtam le a tényeket.

Nem szándékoztam ^"népszerű, korszakalkotó felfedezéseket" leírni, de felvetettem egy pár gondolatot, mely régen a feledés homályába merült. Tankönyvnek sem szántam e munkámat, inkább beszélgetésnek. A meggyőződésem Féja Géza szavaival élve:

^"Magyarország a szájalás meg az álmodozás klasszikus földje."

Nemzeti megmaradásunk érdekében ezen pedig változtatnunk kell!

E beszélgetések alapján, ha az olvasó is eljut arra a megállapításra, hogy egy "Ezeréves Haláltusa" után mégis létezik egy járható út megmaradásunkra, akkor e "tükörtartó népszerűtlenség" minden fáradozást megért. Akkor teljesítettem fajtámmal szemben kötelességemet!

Évezredek történelmét nem lehet egy kötetben összesűríteni, de korszakalkotó történelmi irányt változtató pillanatokat lehet vizsgálni, mely "történelmi pillanat^" valóságának meglátása irányt szabhat nemzetünk jövőjének.

Úgy vélem, hogy számunkra régen elérkezett az idő az irányváltásra.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik iránykereső munkámban segítettek, tanítottak a sorok között a valóság felismerésére. Köszönet mindazoknak, akik lehetővé tették e kötet megjelenését. Sok mindenről szerettem volna még e kötetben szólni, amit helyszűke miatt nem tehettem. Bízom abban, hogy e témával kapcsolatban az önvizsgálat nem áll meg, hanem ellenkezőleg, csak most indul meg igazán.

E kötet mottójaként ennyit kívánok mondani:

"Nem elegendő alaptételeket kinyilatkoztatni, szándékokat bizonygatni, égbekiáltó igazságtalanságokat vádolni.

Könnyű dolog az igazságtalanságok miatti felelősséget másokra hárítani, ha mi egyúttal nem látjuk, hogy mi magunk is mennyire benne vagyunk a felelősség szövevényében."

De e felelősség másokra hárítása valóban tisztítja-e lelkiismeretünket?

BEVEZETÉS

Minden nép nemzet életében, történelmi tragédiák sorozata után egyszer, — (ha szerencsés!) — eljő egy pillanat, mikor számbaveheti múltját, hogy a romokból új életet, jobb jövendőt teremtsen maradék erejéből.

E számvetést nemcsak a maradék anyagi és földrajzi javakban kell elvégezni, de a létet, a nemzet életét irányító, befolyásoló tényezőket, a mindennapok keserű és boldogabb perceit okozó, azokat serkentő vagy tompító hatásokat is vizsgálat alá kell vonni.

Vizsgálni kell a környezetet, melyben e nemzet élt, melyben a történelmi tragédiák sora érte. E környezetnek a nemzeti létre gyakorolt befolyását, mely ráhatás eredete közvetlen szomszédságban vagy távolabbi, szervezett erők által céltudatosan irányítva érezteti súlyát, hol láthatóan, hol mélyen a felszín alá rejtve.

Ilyen vizsgálódás megköveteli a múltnak szigorú mérlegelését, a történelem alapos megismerését. Követeli letűnt századok idő mélyével és hamis kegyelettel takargatott részleteinek a felszínre hozását. Újra kell értékelni a múltból ránk hagyományozott "nemzeti dicsőség^" valóságos tényét, különböző korok "nemzeti nagyjainak^" személyét, cselekedeteit, ezek valóságos nemzeti érdemeit.

Részeire kell bontani azokat a történelmi átkokba csavart hagyatékokat is, mely hagyatékokkal éppen szomorú, vagy eddig érdemtelennek látszó események, személyek lassan kimaradtak történelemkönyveink lapjairól, csupán halvány, kérdőjeles emlékük él.

Sokféle történelmi "igazság" van, de csak egy valóságos "történet^", mely valóban megtörtént.

Az "ismert" történelmi "igazságok^" azért változók, mert rendszerint nem a puszta esemény emléke, ténye maradt ránk, hanem annak valamilyen MAGYARÁZOTT változata. Egy bizonyos esemény leírója, magyarázója csakis ember lehetett, tehát függött valakitől, vagy valakiktől (nagyon kevés kivétellel). E függőségi viszony a történelem folyamán állandósult és fokozódott. Következményeként a magyarázat, a mindenkori történelmet "íratók^" hatalmi helyzetének biztosítását, tetteik igazolását szolgálta. Ha ilyen nagy a lehetőség a különböző változatokra, kérdés, melyik fogadható el a valósághoz legközelebb állónak?

A nemzet, a nép soha nem írta, az csinálta vagy csináltatták vele történelmét a rajta uralkodó különböző hatalmak. Mikor egy, a hatalom birtokában ülő személy, vagy csoport történelemcsinálásra buzdított egy népet, vagy valamilyen esemény előidézésében részes volt, minden eszközt felhasznált arra, hogy kezdeményező szerepét vagy részvételét a legkedvezőbb színekben írassa, magyaráztassa meg az utókor számára. Minden magyarázat az egyéni vagy csoportérdekeket a kellemes hangzású "istenes", vagy a "nemzeti érdek" mindent megszépítő takarójába bugyolálta. (E jelenség napjainkban éli virágkorát.) Az események leírói, a célok, a tettek magyarázói az uralkodók kegyeit élvezték, tehát jólétük, életük függött e kegyektől.

A történelem folyamán az uralkodókkal ellentétes csoportok, melyek a hatalom birtokán kívül azért harcoltak, hogy ők ülhessenek a hatalom bársonyszékébe, ellenfeleiket soha nem dicsérték és ez kölcsönös volt mindig. A hatalomért folytatott harcok célját, saját tetteiket magasztaló írásokban örökítették és hagyták az utókorra, sokszor megtoldva azt még egy lépéssel vagy kettővel a nagyobb tetszetősség kedvéért.

Uralkodók, birodalmak hódító hadjáratait, más népeket leigázó törekvéseit történelemíróik úgy örökítették meg, hogy az írottak alapján e törekvések igazságosak, indokoltak, mi több, "szent célok" vezérelték azokat a különböző korok uralkodó szelleme szerint. Nagy általánosságban e hódító cselekmények nemzeti önvédelmi tettekké magasztosulnak a krónikák lapjain.

A történelem egyik törvényszerű jelensége, hogy minden kornak minden hatalma, uralkodója szinte beteges eszelősséggel igyekszik hátrahagyott krónikáiban igaznak, erényesnek, csakis jónak feltüntetni magát. Tetteinek mosdatásával igazolást akar az utókor előtt. Ellenfeleik viszont minden esetben az istentelenek, a maradiak és a "rosszak" táborába tartoznak.

Meghódított, leigázott, háborút vesztett nép történelmét mindenkor a győztesek írták, illetve íratták. E hódítás tényét úgy íratják meg, mintegy jótéteményt a legyőzött iránt (térítés, civilizálás, felszabadítás valami alól, stb.).

A magyarázatokban szinte természetes jelenség, hogy a háború okozója minden esetben a legyőzött fél, így a hódítás költségeit, minden egyéb terhét a leigázott félnek kell viselni! Későbbi korokban a hatalom terjeszkedése (a korábbi hit-terjesztő céloktól eltérően) a modern idők szólamainak leplében mint "felszabadító háborúk", az "emberi haladásért", "békéért", "emberi jogokért", "az emberiség jövőjének megmentéséért" folyó háborúk az áldozatok vérétől gőzölgő képekben magyarázódnak igazságossá, igazolódnak a hiszékeny tömegek előtt.

Népek sorsán e magyarázatok mitsem változtatnak, javítanak. Az egyéni szenvedéseket, anyagi károkat nem teszik jóvá, csupán a hatalmat birtoklók szűk körű csoportja és kiszolgálóik változnak!

E modern korban már nem egyének, de szervezett és tudományosnak minősített intézmények magyarázói a történelemnek, de e nagytömegű magyarázók is ugyanúgy függnek a tetteiket igazolni igyekvőktől, mint a korábbi idők egyéni magyarázói. E magyarázatok ma már oly bonyolultak, hogy a hétköznapi egyszerű ember elveszti bennük nemcsak tisztánlátását, de a józan ítélőképességét is. E mesterségesen kialakított szellemi zavarban nemcsak nemzeti, de jólfelfogott egyéni érdekei ellen is cselekszik azzal a meggyőződéssel, hogy az "emberiség jövőjét menti", miközben természetszerű nemzetközösségi érdekeit és a valóságos nemzeti célok távlatát szem elől téveszti.

Egy jobb jövő érdekében e számvetés alkalmával a ránk-maradt történelmi magyarázatokat, úgynevezett kútfőket, vagy forrásokat kell megszűrni a legnagyobb alapossággal.

Európai történelmünk folyamán, a szó legszorosabb értelmében vett valóságos magyar nemzeti függetlenségről a XI. század óta nem beszélhetünk. Ennek bizonyítására még visszatérünk. Történelmünket ez utóbbi ezer éven át a ránktelepedett idegen hatalmak uralmi érdekeit kiszolgáló történelemmagyarázók örökítették meg úgy az országban belül, mint a határokon túl. Történészünk, Acsády Ignácz írta: "De a magyar mindenkor inkább csinálta, mintsem írta a történelmet s tetteinek följegyzését, megörökítését idegenekre, gyakran engesztelhetetlen ellenségeire bízta." Az így ránkmaradt történelmi forrásokból kell kihámozni a valóságot.

Azt az igazságot, mely kizárólag magyar nemzeti érdekszemlélet szerinti igazság!

Számunkra a Természet, a nemzeti létfennmaradás, az Élet törvényei alapján más szemlélet nem létezhet, más igazság nincs!

Minden nép és nemzet ennek alapján ítél jónak, rossznak nemcsak eseményeket, uralkodókat, személyeket, de népeket is!

Cáfolhatatlan a megállapítás: "A történelem nem más, mint a fajok fennmaradásért vívott harca.^"

A fennmaradás viszont nem biztosítható a valóság ismerete nélkül! E valóságismeret kilúgozza a hamis, nemzeti létellenes eseménymagyarázatokat. Tisztánlátóvá alakít a tévtanok, tévhitek, hamis istenek felismerésére.

E valóságismeret egyészséges irányba fejleszti az egészséges nemzeti önzést, mely egy nép életerejének, önbizalmának rúgója és forrása.

Ugyanakkor a valóságos nemzeti érdekekért való szükséges, áldozatos tett céltudatos serkentőjévé hat az egyénre.

Minden ránkmaradt történelmi "forrást" a nemzeti létérdekből fakadó kérdések tűzkohójában kell kiégetni a magyarázatok salakjaitól. Nyílt, vagy burkolt magyarellenesség, ostobaság, vallási fanatizmusok, demagógiák, egyéni, vagy csoportérdekek álcázott üledékeiből kell kikristályosítani a valóságos magyarérdekű igazságot!

Egy "forrás" tanulmányozásakor meg kell nézni: Ki írta? Mikor? Miért? Kinek, vagy kiknek a megbízásából? Milyen érdekeket szolgált a leírás? A leíró maga az adott korban hogy viszonyult a magyarsághoz? Egyáltalán, ismerte-e a magyar népet, a magyar nyelvet? Személyes tapasztalatok, vagy hallomások, esetleg korábbi írások alapján készült munkája? A leíró magyar volt-e, vagy csak magyarul beszélt?

Legfontosabb a forrásíró személyi háttere, világnézete, vallása, környezetének korszelleme, melyben nevelkedett, tanult. Társadalmi helyzete, függőségi viszonya és ezernyi apró, jelentéktelennek látszó tényező, mely e történelmi forrásnak látszó hagyatékot születése pillanatában tudatosan, vagy ösztönösen befolyásolta.

A "forráskrítika" kifejezés nem elégséges meghatározás e szűrő, kristályosító folyamat alaposságának leírására.

Nehéz feladat kihámozni a magyarérdekű igazságokat, leverni róluk évszázadok megkövesedett üledékét, az alig észrevehető előítéleteket. De az igazságkeresőknek maguknak kell tisztában lenni legelőször is sajátmagukkal. Mit szeretnének megismerni: a valóságot szeretnék, vagy letűnt korszakok, szépnek álmodott szivárványvilágára szeretnének bizonyítékot találni? Valóságnak vélt, tévtanokkal telített álmok igazolására?

A számvetéshez, hogy annak valóban gyakorlati haszna is legyen, a valóságot keresőknek elsősorban sajátmagukat kell felszabadítani az idegen érdekeket szolgáló, magyar nemzetérdek ellenes hamis eszmék, évszázadok óta bekövesedett hitbeli, erkölcsi tévtanainak penészes, nemzethalált lehelő mocsarának békaperspektívájú szellemi rabláncaiból. Egy szellemi tisztítótűz-ben olyan eszmei szintre kell emelkedni, mely magaslatból a sasok látókörén is túltekintve, a szellem mentesüljön a szentté avatott mesevilág bomlasztó magyarságtudat-rombolásától. Természetellenes nemzeti hivatástudatot szentesítő, ezeréves átok nemzetgyilkos befolyásától.

Ez alapos számvetés eredménye a nemzet életében a valóságos lelki megújulás, mely nélkül nemzeti feltámadás elképzelhetetlen!

E számvetés követeli meg a nemzet lelki megújulásához az egyén lelkivilágának, istenképzetének, erkölcsi normáinak, vallásának, értékszemléletének vizsgálatát, mely előbbiek a nemzeti érdekszemlélet tisztítótüzében kell kiállják a nemzeti lét szempontjából hasznosnak, vagy károsnak minősülő, a gyökerekig lenyúló próbáját!

Az istenhit, a vallás az egyén lelkivilágának formálója, tudatának alakítója. Ezek szabják meg nyíltan, vagy burkolt formában az egyénnek nemzetközösségéhez való viszonyát.

Amilyen az egyén isten- vagy világszemlélete, vallása, olyan annak nemzetközösségéhez való viszonya is!

Nem lehet valaki lelkében, szívében, tudatában teljes értékű magyar, ha szellemiségét, cselekedeteit idegen érdekekért alkotott, idegenből hozott, emberi tulajdonságokkal felruházott, egy faji hasonlatosságra formált hamis istenképre épített vallási tanok vezérlik, kizárólag e faj vagy vallásszervezet világi hatalmának szolgálatára.

Éppen ezért a messze múltnak a gyökerekig ható történelmi számvetését, rostálását az istenképzetnél, a vélt hitnél, vagyis a VALLÁSNÁL kell kezdeni!

Sokan úgy érzik (tévesen,) hogy istenképzetük, hitük, vallásuk kizárólag magánügy és nem a közös dolgaink közé tartoznak. Meg kell győződjenek, hogy éppen e téves felfogás az, mely a magyar nemzetet lelkileg ezer darabra szaggatta s e csoportokat számtalan, nemzetellenes érdekszövetség elkötelezettjévé tette a letűnt századok folyamán.

A magyar istenhite, erkölcsi felfogása, vallása közös, vagyis nemzeti ügy!

Az igaz istenhit kizárólag csak igaz nemzetszeretethez, hazaszeretethez vezethet és fordítva. Igaz nemzetszeretet és hazaszeretet vezethet el bennünket az igazi ISTEN lényegének megismeréséhez.

Nemzeti érdekszemléletből nem tűrhető, hogy az egyén belső élete kettészakadjon, vallási meggyőződése nemzeti meggyőződésével összeütközésbe kerüljön! Az egyén csak akkor egész ember és csak akkor válik nemzetközösségünk kiegyensúlyozott, igazi hasznos tagjává, ha vallási meggyőződése és nemzeti meggyőződése erős kapcsolatban és forró, szétválaszthatatlan összhangban él lelkében. Így ez biztos egyensúlyban vetítődik ki tudatában is. A vallási nevelés és a nemzetnevelés feladata egy és ugyanaz: nemzetét és faját szerető egyént kell neveljen mindkettő! Istenhez nemzetünkön, fajtánkon, hazánkon keresztül kell, hogy kapcsolatot teremtsenek!

A vallás egyén- és társadalomformáló ereje éppen a tudományok fejlődésével (egyes megállapítások ellenére) növekszik!

Melyik az az istenképzet, melyik az a vallás, mely a magyar számára biztosítja a teljes lelki békét, az istenhit és a nemzeti érdek azonosságában formálja tudatát egy közös nevezőre?

E számvetés és lelkiismeretvizsgálat az önismeret elnyerésére kíván útmutatást nyújtani e könyv oldalain keresztül.

Az idő a számvetésre már régen beérett, tovább késlekednünk nem lehet! Minden látszólagos egyéni anyagi jólét ellenére, talán éppen e mai kornak írta nagy nemzeti prófétánk az alábbi sorokat:

"Nincs magasra vívó szenvedelme,

S jégkebelben fásult szívet zár.

Völgyben ül a gyáva kor s határa Szűk köréből őse saslakára

Szédeleg, ha néha felpillant.^"

Kölcsey Ferenc.

I. FEJEZET

Mielőtt a történelem vizsgálásához kezdenénk, egyéni lelkiismeret vizsgálatot kell végeznünk! A lelkiismeret vizsgálat alaposságán múlik, hogy lesz-e gyakorlati értelme minden további tudakolózásnak, keresésnek nemcsak egyéni tisztánlátásunk, de ezenfelül nemzeti érzetünk, nemzethűségünk fejlesztésének szempontjaiból.

Valamilyen mércét kell alkossunk, hogy mérni tudjuk nemcsak sajátmagunkat, de környezetünket, világunkat és a körülöttünk zajló eseményeket is, melyektől úgy nemzeti, mint egyéni sorsunk, utódaink jövője elválaszthatatlan.

A mértékrendszer kialakításánál az emberi értelemmel nem ellenkező, ésszerű összefüggéseket lehet csak vezérfonalul használni. Amikor a logikus törvényszerű kapcsolatoktól eltérünk, feltételezéseknek adjuk át magunkat. E mértékrendszer már nem valóságot mér, hanem megfoghatatlan, valóságot nem tükröző álomvilágba, tévútra vezet.

A legszigorúbb alapossággal és következetességgel kell a Természet törvényeit megismernünk! Tudomásul kell vennünk e törvényszerűségek megváltozhatatlanságát! E Természet adta környezetben születtünk, abban éljük életünket, e törvényszerűségek ismeretéhez formáljuk nemcsak egyéni, de nemzeti sorsunkat is!

Az ember elsőszámú, veleszületett, természetes, létét fenn-tartó mozgatóereje az ÉLETÖSZTÖN. Aki született, él és mozog, gondolkozik e földön, az élni akar! Ösztönösen vagy tudatosan, a Természet elsőszámú törvényét igyekszik kielégíteni léte, élete megtartásával. E tudatossággal párosult ösztönös törekvés minden útjába kerülő akadályt le kell győzzön, különben a lét, az élet megszűnik. Nemzeti vonatkozásban ez ugyanígy érvényes. A NEMZET: az azonos, közös őstől származott, egyazon fajhoz tartozó egyedek társadalmi egyesülését, közösségét jelenti, mely közösség legjellemzőbb tulajdonságát nemcsak az egyedek testi (antropológiai) szerkezete, de nyelvezete, közös múltja, életmódja határoz meg 'függetlenül attól, hogy e nemzettest egyedi tagjai földrajzilag hol helyezkednek el a földön. Egy ilyen nemzetközösség is a Természet törvényei és fejlődési követelményeinek szabályai szerint jött létre, tehát mint élő, létező, gondolkozó nemzetközösség létét, sajátos nemzeti életét igyekszik megtartani. Az egyedek közös törekvése e nemzetközösség életének megtartása. Ez természetes, ösztönös, de tudatos törekvés is.

Minden olyan egyéni, vagy közös cselekmény, mely céljában nem e Természet által alkotott törvény kielégítését szolgálja, törvényellenes, természetellenes, létellenes, életellenes, — tehát logikátlan!

Céljaink, tetteink mértékrendszere tehát a NEMZETI LÉT természeti követelményeinek kielégítésén alapszik.

Az egyén, függetlenül földrajzi helyzetétől nemzetközössége létének biztosítására kifejtett egyéni törekvésein keresztül mérhető.

Minden cselekményt, eseményt, mely körülöttünk zajlik, kizárólag ebből a szemszögből értékelhetünk. A történelmi eseményeket vizsgálva ugyanerre az álláspontra kell jussunk.

A történelmi múlt minden jelensége, kiemelkedő egyéniségeink, névtelen, de nemzetközösségünkhöz tartozó egyének cselekedete a nemzeti lét magtartását szolgálta-e, szolgálja-e, vagy nem?

A körülöttünk zajló események, szomszéd, vagy idegen népek törekvései magyar nemzeti létünket veszélyeztetik-e, vagy létünket biztosítják-e?

Mivel nemzetközösségünk egyénekből tevődik össze, e közösség életének alakulása kihatott és kihat az egyénre; mely fordítva ugyanígy érvényes. Nemzetközösség nem létezhet az egyén nélkül, de az egyén sem létezhet nemzet nélkül, mint egy nemzetközösség tagja.

Egyéni lelkiismeretünk vizsgálatának mércéje: egyéni életcélunk, egyéni tetteink, törekvéseink milyen formában és mértékben elégítik ki az elsőszámú természeti törvényt: A NEMZETI LÉT ÉS MEGMARADÁS BIZTOSÍTÁSÁT.

Mennyiben elégíti ki e törvényt:

-- istenképzetünk, hitünk, vallásunk;

-- nemzetismeretünk, saját fajtánk ismerete;

-- nemzetközösségünk igaz történetének ismerete;

-- a körülöttünk élő, sorsunk alakulásával szoros kapcsolatban lévő népek törekvéseinek, történetének ismerete;

-- a múlt és a mai kor különböző szellemi irányzatainak, valóságos céljainak ismerete.

A fentiekből adódik, hogy az egész életet, világot átfogó felfogásunk alapjaiban, céljaiban e törvény kielégítésének van-e alárendelve?

Minden, az eddigi nevelésünk, életünk folyamán ért külső szellemi behatások ellenére, megfontolt, logikus gondolkodással képesek vagyunk-e a valóság ismeretében, azt elfogadva, átállítani szellemi világunkat, életcéljainkat e törvény betartására?

Eddig szentnek vélt hagyományokat, istenképzeteket, az okok nélkül eddig hitt dolgokat EL TUDJUK-E VETNI, hogy hinni tudjunk az okokkal alátámasztott törvényszerűségeknek?

VAN-E BÁTORSÁGUNK, LELKIERŐNK NEMZETI ÉS EGYÉNI ÖNISMERETRE?

A legborzasztóbb ebben az, hogy az áldozatok negyed-milliós tömegét azok tették ki, akiknek "szándékaik" nem voltak. S akik e szándékokért egy negyedmillió magyart feláldoztak — egy egész nemzettel együtt — ma nyugaton igen kellemes anyagi körülmények között negyedik évtizede szándékaik "keresztényi szépséggel telített tartalmának" vér-szegény magyarázatát kínálgatják egy nemzeti tragédia ellenértékeként. Mert a szándék az volt, hogy majd "lerohanunk az Uraiig." S a végső eredmény, hogy "elhurcoltak bennünket jóval az Uralon túlra is." S egy nemzet a végső analízisben csak az utóbbit látja és tartja szem előtt mindig!

Vörösmarty rémálmát meghazudtolva, "a sírt, hol egy nemzet süllyedt el" nem "gyászkönnyekkel", hanem győztes üdvrivalgásokkal vették körül a "népek", amelyek nemzeti fennmaradásukat éppen ezzel a győzelemmel biztosították. S hogy végleg el nem tűntünk Európa térképéről, ezt kizárólag győzedelmes ellenségeink "jóindulatának^" köszönhetjük! Nem mondhatjuk el magunkról, hogy diplomáciai és világpolitikai szakértelmünk, kimondottan magyar nemzeti létérdeket szem előtt tartó külpolitikánk széles látókörűségének eredményeként van még ma is Magyarország, — úgy, ahogy van!

Nem lehet ebben a kérdésben a felelősséget a hatalmon levő rendszerre, különböző kormányokra, uralkodókra hárítani, mert végső fokon mi, az egyének voltunk azok, aki e kormányokat, uralkodókat hatalmukban megtartottuk, azok nemzetgyilkos politikáját nemcsak hogy kiszolgáltuk, de "hithű keresztényi" ügybuzgalommal azok nemzeti létellenes, öncélú törekvéseit még buzdítottuk is egy évezreden át!

Tudatlanságból? Vagy évszázadokon át belénk nevelt tévhit iránti hűségből? Ez ostoba szűklátókörűség, melyben e valóságos nemzeti létérdek teljesen a ködbe veszett, ez nem egy nemzedék történelmi baklövésének az eredménye, de egy évezredes keresztény agymosás, tömérdek feleslegesen kiontott magyar vérének hullaszagú történelmi tükörképe.

A csúnya ember nem szereti, ha tükröt tartanak az orra elé. De egyszer bele kell már nézzünk. Minden erőnket összeszedve oda kell álljunk a tükör elé, hogy meglássuk végre saját-magunkat igazi meztelen valóságunkban. Oda kell álljunk, hogy eszmevilágunkon, makulátlannak vélt és prédikált "lelki ábrázatunkon" — ha szörnyülködve is, — de végre meglássuk az "ótvart", hogy azt gyógyítani tudjuk!

Az "ótvar" gyógyítható, ha kitisztítjuk lelkületünkből, gondolkodásunkból az idegenérdekű eszmék beöregedett tisztátlanságait, a kórokozó téveszméket. Maradnak utána "sebek"! Inkább járjunk gyorsan hegedő sebhelyekkel, de mint nemzet tovább élünk!

Ha félünk, rettegünk a fekélyek kitisztításától, — azok maguktól ugyan el nem múlnak, — azok végleg elborítanak bennünket, ami egyenlő a nemzethalállal. A sajátmagunkkal való szembenézést ezer esztendeig halogattuk, saját rútságunktól való félelem takargatására.

Egy szemléltető pillanat történelmünkből:

Gr. Teleki Pál miniszterelnökünk 1941 április 2-án éjjel öngyilkos lett, mert nem akarta megszegni azt a kölcsönös "örök barátsági szerződést", melyet Jugoszláviával kötött 1940 decemberében. E szerződést állítólag német nyomásra kellett volna megszegnie. A kiutat Teleki, mint minden akkori "becsületes jókeresztény", az öngyilkosságban látta. A politikai életrevalóság szegénységi bizonyítványa, hogy éppen azokban a zűrzavaros időkben, józan és nemzeti létérdekeket szem előtt tartó, széleslátókörű politikus nem köt ilyen szerződést egy nemzetközileg, politikailag jelentéktelen, mesterségesen összetákolt államocskával, melynek széthullása elkerülhetetlen volt azon időkben, különösen a német balkáni terjeszkedési politika ismeretében. De Telekinek el kellett volna kerülni e szerződést már csak azért is, mert nemzetének sorsát, jövőjét már jóval előtte elkötelezte e német szövetséges mellett, tehát annak úgymond "ellenségével" nem köt "örök barátsági szerződést". Különösen akkor nem, ha (1920 június 4-én) a Trianonban szét-darabolt ország jelentős területét e Jugoszlávia birtokolja, s az úgynevezett "revíziós politikának" évtizedeken át, fő zászlóvivője éppen Teleki volt. E zűrzavarban a kiút: az öngyilkosság, legalábbis a történtek szerint. Teleki személye köré akkor legendákat szőttek. "Majd a háború befejeztével, a béketárgyalásoknál helyet biztosítunk a tárgyalóasztalnál Telekinek", — hangzottak el e kijelentések, melyeket Churchill angol miniszterelnöknek tulajdonítottak. "Micsoda nemes és magasztos cselekedet!" — írták az akkori lapok. Magyarország számára az eredmény, a pozitív, kézzelfogható eredmény? Az, hogy az 1947-es párisi békeszerződés megkötésénél Magyarországot, illetve akkori képviselőit csak akkor vették észre, amikor a kész szöveget oda kellett adni valakinek, hogy a magyar nép nevében írja alá és következetesen hajtassa végre az abban előírt pontokat! Teleki szellemének helyet biztosítottak a tárgyalóasztalnál? Még gyermekmesékben is nevetségesen hangzana.

Teleki e "nemes önfeláldozására" ki emlékszik ma Magyarországon? Hány középiskolát végzett mai fiatal emlékszik nevére Magyarországon? A külföldön élőkről ne is szóljunk! "De majd a történelem!" — vinnyogják egyesek, saját tehetetlenségük takargatására, önvigaszként!

Az igazság, hogy a történelem megy a maga útján könyörtelenül előre. Nem emlékszik és nem jelent számára semmit a "nemes cselekedet^". A Természet törvénye: a gyenge, a bátortalan, nemzeti létérdekéért minden eszközt fel nem használó népek elmúlnak, míg a lélekben egységesek erősek, élnek, gyarapodnak!

Hamis, szépnek vélt "ideálokért" az áldozatokat a történelem nemzethalállal fizeti! Ez a természet rendje, ezek emberi erők felett álló törvényszerűségek, melyeket megváltoztatni ember képtelen!

Különösen szivárványos álmok kergetői nem képesek!

Egyet lehet tenni: e Törvényt megismerni, minden részletét megtanulni és a nemzeti lét szempontjából azt betűről betűre, pontról pontra betartani. A nemzeti túlélésre a Természet törvényei eszközöket nem határoztak meg! Aki e törvények valóságát megérti, az él! Aki álmodozik, hamis ideálokat, szivárványt kerget, e Törvény irgalmatlanul eltapossa, megsemmisíti!

A Természet törvényei alapján a Történelem malomkövei a mindennapok valóságában őrölnek. Ha leszállunk a hétköz-napok mindennapi kézzelfogható valóságába, meg nem őröltetünk, de ez őrlő malomköveket mi forgathatjuk, mely minden nemzet célja és törekvése a fennmaradásért!

5. FEJEZET

Történelmi tragédiáink sorozatában sohasem néztünk befelé, önmagunkba, de az elmúlt ezer év alatt "bűnbakokat" kerestünk bajaink takargatására. E szüntelen bűnbak keresés és annak rendszeresítése hozta ránk a legnagyobb nemzeti veszedelmeket. Önteltté, elbizakodottá, minden földi valóságot nélkülöző álmok kergetőjévé tette ezt a nemzetet. Egyáltalán nem vettük észre a körülöttünk, soraink között élő, nyüzsgő valóságot és egyik történelmi zátonyról a másikra vergődött sorsunk hajója, mert minden zátonyra meg volt a magyarázat, a mentség a "bűnbak^" képében.

A bűnbak fogalma a kereszténységgel került gondolkodásunkba az ószövetségi tanítások alapján. S ami a kereszténység legnagyobb ellentmondása, a "bűnbak" szerepét keresztény történelmünk folyamán éppen az Ószövetség népe töltötte be.

Ha csak nagyjából nézzük át ezeréves keresztényi múltunkat, minden álomkergetésünk ellenére a való igazság az, hogy hazánkban a keresztény történelemtanítások szerinti 896-os honfoglalási időket jóval megelőzve már éltek zsidók. A zsidók római szolgálatban jöttek Pannóniába, ott mint provinciális tisztviselők, kereskedők telepedtek meg. A római birodalom zsugorodásával egy részük nyugatra vonult, míg jórészük helyben maradt. Úgy a hún, az avar, majd a IX. századkori utolsó magyar bevándorlások, a honfoglalás idején, minden keletről jövő vándorlás alkalmával jöttek nem csak zsidó vallásra tért, de fajilag is tiszta zsidó népcsoportok. Az Árpádok uralmának megszilárdítása után, mivel az akkori Európában a legnagyobb közbiztonság hazánkban uralkodott, (kereskedelmet, kézművességet csakis közbiztos állapotok között lehet folytatni) a Balkánról már régebben a bolgárság között élő zsidók nagy csoportjai is vándoroltak hazánkba.

A valóság az, hogy semiták már történelmünk korai szakaszában mellettünk, velünk, közöttünk éltek, még ha oly messzire is megyünk el, mint a "sumer - idők^". De e sumer elmélet a tényt csak alátámasztja. Hogy ezekben az ókori történelmi időkben nem keveredtek velünk, attól kizárólag sajátos vallási törvényeik tartották vissza őket. De az idők folyamán, a Kárpátok medencéjében, katolikus királyaink alatt lassan ugyan, de a keveredés elkerülhetetlenné vált.

Történelmi múltunkban közelségünkben mindig megtaláljuk a zsidókat létezésünk óta. Azt is megállapíthatjuk, hogy ez a hozzánk való "ragaszkodás" nem puszta véletlenségből történt, de a faji fennmaradás ösztöne kényszerítette e népet a velünk való közösködésre. A kereszténységet megelőző, úgynevezett "pogány" magyar hit-világ vallási türelmessége soha nem törekedett más népeket a saját magyar vallási felfogására áttéríteni. Így e keresztény kor-szak előtti magyarság közelében minden nép, faj élhette szabadon sajátos nemzeti vallásos életét, gyakorolhatta vallásos szertartásait anélkül, hogy e "pogánynak^" nevezett magyaroktól háborítást szenvedett volna. Az ősi magyar hitvilág magyarja élte a maga sajátos hitéletét anélkül, hogy bárki más vallási felfogásából, vagy vallásgyakorlatából "kérdést^" csinált volna. Míg be nem avatkoztak saját dolgaiba, úgy érezte, semmi köze mások hitéhez, azon az alapon, hogy mindenki maga viszi a bőrét a vásárra, s áldozzon olyan istennek, amilyennek éppen kedve tartja. Lehet, hogy furcsának nézte más népek szokásait, de vállat vont felettük és élte a maga életét.

E vallási türelmesség következményeként a zsidóság a maga különleges elképzeléseivel, szokásaival az akkori időkben jól megfért nemcsak a magyarság közelében, de közöttük is. Mivel a zsidó vallás és annak szokásai teljesen elütöttek, különböztek más keleti népek hitbeli felfogásaitól, szokásaitól, természetes jelenség volt az emberiség történetében, hogy a különlegesség mindig gyanút keltett. A zsidók nyelvét nemcsak nem értették, de különböző szokásaik jelentőségét meg sem értették. Ennek következtében nemcsak gyanúval, de ellenségeskedéssel is viseltettek iránta. A "miért különbözik ennyire?" jelenség az emberiség történelmében mindig inkább a gyűlölködést, az ellenségeskedést váltotta ki, a nemtörődömség, vagy az esetleg érthetetlen dolgok megismerésére való törekvések helyett.

Az ú.n. "pogány kori" magyar istenképzetének, hit-világának évezredes biztos alapjairól nyugodtan szemlélte más népek vallási szokásait, a zsidókét is. Lelki egyensúlyát az egyáltalán nem veszélyeztette, nem zavarta. Szívesen kötöttek szerződéseket, folytattak kereskedelmi ügyleteket népekkel, vallási és faji megkülönböztetés nélkül, míg e szerződésekből saját hasznukat látták. E korszak magyarjai éppen vallási türelmességükkel erősen különböztek más népektől, mely vallási türelmesség, különösen az ókorban, a kultúra és a civilizáció igen magas színvonalát bizonyítja. A "pogány^" magyarok eme tulajdonságát felismerve érthető, hogy a más népek előtt nem éppen rokonszenves zsidók sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat e "pogány" magyarok közelségében, mint máshol. Amikor a magyarok lakhelyeiket változtatták, a zsidó más népek háborgatásaitól tartva, inkább tovább vándorolt a magyarsággal.

A honfoglaláskori magyarokkal bevándorolt zsidók erősen különböztek a meghódított Dunántúlon talált zsidóktól. A keletről jövők főleg fegyverforgatók voltak, mert a keleti élettér a lét fenntartásáért ezt megkövetelte tőlük. Míg az itt talált római maradék zsidók, megszokva a kényelmes római provinciális életet, főleg kereskedéssel, kézműiparral foglalkozva az e korabeli nyugateurópai zsidók színvonalán éltek és nem volt kenyerük a fegyverforgatás, a magyarokkal együtt bejött zsidók egyenlő hódítóként léptek fel az itt talált zsidókkal szemben és ugyanúgy, mint a honfoglaló magyarok, idegennek tekintették őket; életük és nyelvezetük is más volt, mint a keletieké, akik magukkal hozták a kemény ázsiai élet szokásait. Esetleges ellenállásukat ugyanúgy, mint másokét is, fegyverrel törték le és behódolásukat elfogadták.

A zsidó történelemkönyvek ez időkről az alábbiakat jegyzik fel a "pogány" magyarság és a zsidók viszonyáról:

"Ezek a zsidók a magyarokkal a legnagyobb egyetértésben éltek, egyforma jogaik voltak, ugyanolyan szabadságot élveztek és ez az egyenjogúság fennállott egészen a kereszténység végleges elterjedéséig."

(Lásd Kohn Sámuel: A magyarországi zsidók története. Budapest.)

Mivel őseinknek nem volt "Jézushite" e "pogány^" kor-szakban, így egyáltalán nem törődtek a keresztény tanítások azon részével, mely szerint a zsidók voltak "Jézus gyilkosai^". I. István királyunk előtt már ismerték eleink a kereszténységet, a Judaizmust, de nem volt rájuk különös hatással, mert hit-világuk, világszemléletük homlokegyenest ellenkezett azok elméleteivel.

Érdeklődéssel figyelték ugyan Bizánc "hitét^", de Bizáncnak nem volt katonailag módjában erőszakkal "megtéríteni" a magyarokat. A velük és a közösségükben élő zsidók pedig sokkal fontosabbnak tartották saját jólétük alapjainak biztosítását, mint a magyarok Judaizmusra való áttérítését. Évszázadok gyakorlati bizonyítéka állt előttük, hogy a magyaroknál a faji, vagy vallási különbözőség nem létkérdés! A magyarok egyetlen népet sem szerettek, vagy gyűlöltek jobban a másiknál annak faji származása vagy vallási felfogása miatt.

A "pogány^" magyarok között nyugodtan hajtotta álomra fejét a zsidó, mert antiszemitizmustól nem kellett tartania.

Nemcsak ránk, magyarokra, de a köztünk és velünk élő zsidóságra is egyforma sorscsapásként jött a kereszténységre való erőszakos áttérítésünk. I. István idejében még nem tudtak mit kezdeni a "hitetlen" zsidóval, de a nyugati térítők "tapasztalatai" alapján a zsidó is az inkább ^"pogányságához" ragaszkodó magyar sorsára, azaz szolgaságra jutott.

Az akkori idők ú.n. ^"pogánylázadásaiban" sűrűn fordul elő a "pogány-zsidó szövetség" az új királyi hatalommal szemben. A kegyetlen és kíméletlen katolicizálás lassan, de biztosan letörölte a régi hithű magyar fizikai ellenállását. Saját hazájában elszigetelődött, törvényen kívülivé vált.

Katolikus királyaink alatt a zsidóság egy eddig ismeretlen és váratlan helyzettel került szembe. Fizikai léte valóban veszélyben forgott. A hitében túlbuzgó, főleg idegen új hűbérúr, vallási fanatizmusától fűtve, bosszút akart állni "Megváltójának gyilkosain^", mert e nyugateurópai szokást magával hozta hazánkba is. A zsidónak sok választása nem volt. Keletre visszatérni már nem lehetett, mert a világ ott is megváltozott. Nyugat-Európába tovább vándorolni sem látszott célszerűnek, mert ott is elérte Róma keze. Hitét viszont élete árán sem volt hajlandó feladni, mert ez volt az egyetlen valamije, mely e nehéz időkig, szétszórtságban is, de megtartotta faji, népi egységét, jellegzetességét. A sors iróniája, hogy az ú.n. judeo-kereszténység, mely faji megmaradását volt hivatva biztosítani, (melynek részleteire máshol még visszatérünk)₎ ez új helyzetben éppen a teljes pusztulás rémével fenyegette. Zsidó mivolta, mely a "kiválasztottságát^" éppen abban hordozta, hogy a faji fennmaradás művészetének mesterévé vált, sajátos vallási felfogásához való görcsös ragaszkodásának következtében most sem veszett el.

A beállott új helyzetben hamar felismerték a valóságot, a fennmaradás követelményeit és az új rendben katolikus királyaink szolgálatába álltak.

Létfennmaradásuk alapkövetelménye volt ennek az új rendnek teljes, odaadó kiszolgálása. Habár egyik oldalról a hatalom gyűlöletet szított ellenük, a másik oldalon szolgálatába állította, mert e téren megbízhatóságukhoz nem fért kétség. (A létük függött tőle.) Katolikus királyaink ugyanúgy, mint a rómaiak, azok tapasztalatai alapján, az adószedés kellemetlen és undorító feladatát bízták rájuk. Mit tehetett a zsidó megmaradásának érdekében, mint eleget tett e feladatnak. Számára legfontosabb volt vallásgyakorlatának sérthetetlensége, zsidó faji lét-fennmaradásának biztosítása. Később a katolikus egyház is ráébredt, hogy az adószedés terén a zsidók mestermunkát végeztek a világi hatalom számára, így ő sem kerülte el e téren a zsidók alkalmazását, habár a szószékről istentelen pogányoknak, gyilkosoknak nevezték őket. Adószedő munkájukat úgy a világi, mint az egyházi hatalom fegyveres ereje védelmezte, így e korai keresztény korszakban mi sem természetesebb, hogy kiváltották még a rabszolgaságba süllyedt jobbágyok ellenszenvét is.

IV. Béla már külön zsidótörvényt hoz, mely kiváltságlevél sokkal előnyösebb helyzetbe juttatja a zsidókat más polgárokkal szemben. Az 1251. decemberében kibocsájtott kiváltságlevél a zsidóknak már fegyverviselési jogot is biztosít. (A magyar jobbágynak ilyen joga soha nem volt.)

A zsidók gyors beilleszkedését bizonyítja, hogy a XII. században már létezik a Budai Izraelita Hitközség. 1279-ben viszont a Budai Zsinat német jegyzőkönyvei arról panaszkodnak, hogy a budai keresztények együtt laknak a zsidókkal, így a zsidók a Krisztinaváros környékére települnek az ú.n. "zsidó utcába". Nagy Lajos királyunk az adószedés részesedéséből ugyancsak gyarapodó zsidók helyzetét megirigyelve, 1360-ban kiűzi a zsidókat az országból. A zsidók, mint Kamaraszolgák (a királyi kincstári kamara szolgái voltak), így semmiféle törvény alá nem estek, hanem a király minden törvényhozás nélkül saját hatáskörén belül bánhatott velük. Tekintve, hogy Lajos királyunk igen jó anyagi helyzetben tartotta a zsidókat, megkísérelte őket a kereszténységre áttéríteni. Küküllei János főesperes, Nagy Lajos titkárának a beszámolója alapján Lajos kudarca, hogy rábírja a zsidókat hitük elhagyására, késztette a királyt arra, hogy kiűzze őket az országból. A zsidók inkább Lengyelországot választották, mintsem hogy hitüket elhagyják. Nagy Lajos 1370-ben Lengyelország királya lett és eredeti tervei szerint onnan is ki akarta űzni a zsidókat. De erre még sem került sor. Ugyanis a gazdasági helyzet igen leromlott (nem voltak az adók behajtva). Lajos királyunk 1364 körül visszahívja i zsidókat Lengyelországból, és újra szolgálatába fogadja őket négyévi távollét után. Lajos királyunk nevezte ki először az országos zsidóbírót is, aki minden zsidó üggyel kapcsolatban intézkedett. A király a zsidóbíró tanácsa alapján döntött vitás zsidó ügyekben is.

Mátyás királyunk székesfehérvári koronázási menetének élén a már akkor gazdag és befolyásos Mendel család feje haladt külön bandériumával a koronázási menet előtt. Mátyás hozta létre 1482-ben a zsidó prefektúrát, az országos zsidóügyek intézésének legmagasabb fórumát Budán. Prefektusnak pedig a már említett Mendelt nevezte ki. II. Ulászlót a budai zsidók ugyancsak a Tórával várták budai bevonulása alkalmával és kérték kiváltságaik biztosítását. A mohácsi vész után a zsidók Budán halotti lepelbe öltözve várták a bevonuló Ibrahim pasát és átadták neki a vár kulcsait. Bántódásuk nem esett. Később a szultán is meghagyta őket budai lakásaikban és vagyonukban sem esett kár. De nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy míg Mátyás a törökökkel harcolt, komoly kereskedelmi kapcsolatokat is folytatott a törökökkel és e kereskedelmet a zsidók bonyolították le számára, nem a legnagyobb nyilvánosság bevonásával.

Érthető, hogy a budai zsidó - török jóviszony meghozta Budán a zsidóság számára az eredményeket. Vagyis már jó előre biztosították fennmaradásukat. Mindezek a királyi kiváltságok ugyan nem jelentik, hogy az ország különböző részeiben az "eretnek-zsidókat^" ne üldözték volna, főleg azokat, akikből sem a katolikus királyi hatalom, sem az egyház semmiféle hasznot húzni nem tudott. S e szerencsétlen szegényebbjei az inkvizíció máglyáin a 45.-ik zsoltárt ("Erős vár a mi Istenünk^") énekelték héberül vallásos áhítattal a rettenetes kínhalál közben. De e szerencsétlenek áldozata biztosította a többiek megmaradását, mert a tehetősebbjei a királyi és az egyházi hatalom védelmét élvezték; míg e vagyontalanok, mint a "bűnbak^", kielégítették az ország lakósainak kiszipolyozóik elleni tehetetlen dühét és keresztényi áhítattal szemlélték az "eretnek - pogány zsidó" máglyahalálát, mint minden bajuk, nyomoruk okozójának megérdemelt büntetését.

Mindezek figyelembevételével, míg a "pogány^" magyarság között a zsidó teljes jogú tagja volt a magyar közösségnek, vallásának gyakorlatát szabadon folytathatta, a keresztény - katolikus uralom jármát hordozó Magyarországon csak az emancipáció után, az 1895. évi XLII. t.c.-ben ismerték el a zsidó vallás létezését, illetve egyenjogúságát. E törvény első paragrafusa röviden így hangzik:

"Az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatik."

Keresztény és sokszor idegen uralkodóinknak ehhez 900 esztendős keresztény "kulturális fejlődés" kellett.

A magyarországi keresztény korszakban az egyháznak oly sokat hangoztatott és el is hitetett "oktató és tanító^" szerepe 900 évig nem terjedt ki arra, hogy a jobbágyot, vagy a katolikus "hívőt" kioktassa arra a valóságra, hogy az országban uralkodó állapotokért és ebben a "zsidó szerepéért" végső fokon az uralkodó réteg a hibás. A kereszténység kezdetén a bűnbak szerepét nagyon jól betöltötte a zsidó, mert a "Megváltó gyilkosa^" bélyegét sütötték rá és az új hitben buzgólkodók bizony vallásos erénynek tekintették a zsidó lenézését. A véres-viharos történelmi átalakulások alatt ez a ^"gyilkos^" zsidó pedig csak egyet akart:

ősi vallásos hitével faji fennmaradását biztosítani!

Idegen világi uraink, egyházi "tanítóink" gondoskodtak arról, hogy rettenetes történelmi nyomorunkra megadják a magyarázatot és rámutassanak minden bajunk "bűnbakjára", a zsidóra. S hazánk mindenfajú lakójának nemzedékről nemzedékre kínjáért, bajának gyógyírjaként e faj, vagy népcsoport megvetését kínálták orvosságul idegen világi és egyházi elnyomói.

Történelmi tragédiáink közepette a zsidó szívós kitartással megmaradt ősi hite mellett. E hit megtartásával túlélt mindent.

Talán az élet, vagy a Természet játéka, oktató jelensége, hogy éppen nálunk Budapesten, 1860 május 2-án született meg egy, a spanyol inkvizíció elől menekült zsidó leszármazottja: Herzl Tivadar, a politikai cionizmus megalakítója, aki közöttünk, előttünk bizonyította be, hogy az ősi hithez való töretlen ragaszkodással, kiirthatatlan fajszeretettel, kétezer éves szétszórtság után, a semmiből is lehet egy népnek, hazát, hatalmat és világpolitikai befolyást teremteni!

Átkozni kell-e, vagy végre felismerni saját hitehagyottságunk kézzelfogható gyászos eredményeit?

Reméljük, hogy sikerül megvilágítani az olvasó előtt, hogy ősi hitünk elhagyása, keresztény mivoltunk tulajdonképpen a rákfenéje minden történelmi baklövésünknek, "nemzeti dicsőségünk" elmúlásnak. Kereszténységünk történelme és mai helyzetünk éppen ezért történelmileg elválaszthatatlan a zsidóktól.

Esetleg fájdalmas egyes keresztény magyari lelkeknek, hogy éppen a zsidót hoztuk fel a fajszeretet, a faji fennmaradás, a nemzeti öntudat megtartásának példájául. Tehetünk-e mást, ha a valóság_, ezt adja számunkra? E téren a "mesterektől^" nemhogy szégyen tanulni, de faji fennmaradásunk érdekében kötelesség ez! "Miért éppen a zsidókat?" — húzogatják egyesek a szájukat.

Fel kellett hoznunk a zsidó példát, mert éppen keresztény történelmünk nyújtja a legkézenfekvőbb történelmi bizonyítékokat okulásunkra, mely példa a saját közösségünkből született. Az elmúlt ezer év alatt, kereszténységre térítésünk kezdete óta, egy európai, magyar politikai, katonai nagyhatalomból zsebkendő nagyságú, létszámban, politikai súlyában jelentéktelen folttá zsugorodtunk Európa térképén, míg a velünk együtt a Kárpát-medencébe bevonult zsidóságból, a későbbi bevándoroltakból világhatalom és uralkodó osztály lett saját hazánkban!

Kizárólag ez évezredes, velejéig magyar nemzetérdek ellenes, keresztényi vakbuzgóság következményeként.

Végre valóságos — ha esetleg keserű — tényekről kell beszéljünk, hogy azokból okulva megszabaduljunk negatív tulajdonságainktól, mely tulajdonságoknak köszönhetjük mai, nem éppen "rózsásnak mondható helyzetünket.

Szerintünk a legnagyobb keresztényi ellentmondás az antiszemitizmus! A kettő olyannyira ellentmond egymásnak, mint amennyire a kereszténység ellentmond sajátmagának. (Ennek bizonyítására még visszatérünk.)

Teljesen logikátlan, hogy a keresztény papi szószékekről elhangzó ^"szentbeszédek^" ószövetségi témájú prédikációit keresztényi áhítattal hallgatja a hívő magyar és ott a templomban papjai meggyőzik, hogy az "isteni kiválasztott nép^" a zsidóság, s e keresztényi áhítat alatt lelke mélyén ott a hajlandóság az antiszemitizmus felé, melyet éppen egy évezred kereszténysége tesz lehetővé. Ez a valóság!

Az antiszemitizmusról szóló irodalom könyvtárat töltene meg, de valahogy mindegyik írás "előítéletről^", mintegy "társadalmi jelenségről^" tesz említést és nem megy el a probléma gyökeréhez, mely valójában mindenütt a keresztény feudalista társadalom születésének pillanatában jelenik meg a kereszténységgel. Mondhatjuk, hogy a magyar társadalom fejlődését, kialakulását teljesen a katolikus, majd Luther Márton után a katolikus és reformációs törekvések hatalomért folytatott küzdelme határozza meg! E látszólag szabadabb légkörért, több emberi szabadságjogért folytatott, keresztények egymás közti harcának alakulása közben gyilkolja egyik magyar a másik magyart a lehető legkegyetlenebb módon, a "jézusi szeretet^" jegyében. Végső célként egy feudalista, judeokeresztény magyar társadalom uralmáért.

Feudalista társadalmi problémáink takargatására, a valóságos, nemzeti létérdeket veszélyeztető idegen uralkodó körök számára a legjobb eszköz volt a "bűnbak^" előtérbe tolása. A felvilágosodás korában ugyan már különbségek tevődnek az "őshonos magyar zsidó^" és a "Galiciából bevándorolt kaftános zsidó^" között. A Pesti Napló 1882. június 24-i számában olvashatjuk többek között az alábbiakat:

"Míg hazánkban a zsidó lassan kivetkőzik fajának elzárkózottságából, s velünk minden tekintetben azonosítja magát,... az orosz, kaftános, hajfürtös zsidó megmarad el szigeteltségében...^"

Bartha Miklós: Kazárföldön -c. könyve, mely nyugaton az egyik legközkedveltebb olvasmány az emigráció magyarjai között, leírja a bevándorló "kaftános zsidókat^" a legapróbb részletességgel. Azt is megírja, hogy a zsidók bevándorlását a "felsőbb hatalmak^" nem akadályozták meg és ezek a bevándorlók bizony úrrá lesznek a földeken, a falusi népen. Csempészik a szeszt Lengyelországból, eladósítják a parasztot, akinek mindene a "kazár zsidó zsebébe vándorol."

Alapjában véve kinek a hibája ez? A bevándorló zsidóé, vagy azé, aki az országba beengedte? Aki neki a földbirtokot bérbe adta? A zsidóé, vagy a hatósági tisztviselő bűne-e az? Akik a közmunkákat kiadták a zsidó vállalkozónak, hogy az ^"szipolyozza ki" a népet. Állítólag a "keresztény magyar^" állami hivatalnokok kötelessége lett volna biztosítani a gondjukra bízott népet, nehogy "kiszipolyozzák". Bartha mentségére legyen mondva, hogy ő már említést tesz a "jó uradalom^" és a ^"rossz uradalom^" között, de a társadalom gyökerében rejtőző valóságos problémákhoz már ő sem lát el. Vagy nem éppen könnyű helyzetében ennél tovább menni már nem mert?

Ennek ellenére Oroszországból, Lengyelországból a pogromok elöl menekülő ^"kaftános zsidó" tovább özönlik Magyarországba, ahol számára a faji továbbélés lehetősége biztosítottnak látszik a népidegen uralkodó körök jóvoltából. S e körök számára nagyon jól jön a "kaftános zsidó", mert egy társadalmi forrongás esetén mindenkor a zsidóra lehet kenni minden bűnt, mert hát a zsidó az, aki közvetlen a nép között akarja létét fenntartani és természetes ösztöneit követve, vagy ő nyom el mást, vagy öt nyomják el alapon, igyekszik megteremteni saját maga jólétét, amennyire a körülmények engedik; sőt annak végső határáig.

De mit tettek a mi uralkodó "fajvédőink^", akik a zsidóval takargatták a bajok igazi forrását?

Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején már olvashatunk az alábbihoz hasonló írásokat is: (egy röpirat szövegéből)

"Annak pedig, hogy antiszemitizmus van, Tisza Kálmán az oka... Adjon az országnak eszméket, a nemzetnek célokat... Az antiszemitizmus nálunk még csak olyan pótkávé féle, politikai cikória. De magába foglalja az országos mizériák, hanyatlás, elszegényedés, a rossz igazságszolgáltatás, a gyámoltalan közigazgatás feletti általános elégületlenség és elkeseredés feljajdulását. Nem üthetik Tiszát, hát ütik a zsidót. Pontosabban: amíg a zsidót ütik, nem ütik Tiszát..." Sajnos, Tisza a nemzetnek "eszméket" adni nem tudott, sem "célokat". Egy évszázadok óta bekövesedett keresztény feudális, elmaradott országban mást nem tehetett, mint kiszolgálta ugyanúgy a velejéig nemzetellenes, kizárólag egyéni érdekeit szem előtt tartó idegen uralkodó köröket, mint elődei. Forradalmár nem volt, így többet tenni nem tudott, mint igyekezett a felszínen maradni a kiszolgált uralkodó körök támogatásával.

E röpirat már napfényre hoz számunkra két sorsdöntően fontos követelést.

A népnek már elege van a keresztényi ájtatoskodásokból, elege van a régi katolikus "nemzeti hivatáseszméből^". A keresztény nyugati civilizáció védelmének hamis ideáljából. A nép új eszméket követel a kormánytól. Nemzeti eszméket! A nép új célokat követel a nemzet számára. Nemzeti célokat!

A régi "hit^" visszaállításának követelménye itt még nem tudatosan jelentkezik a tömegekben, de a tudat alatt ott él. Elrejtve a sóvárgás e régi hit után. A követelések szerint: új célok, új eszmék kellenek! A társadalom rettentő súlyú problémáinak a megoldására. A már kialudtnak gondolt parázsizzásba jött évszázadok után is. A lelkek még nem tudják, tudatosan nem képesek kifejezni, hogy valójában mit akarnak, de ami van, abból elég! Az új nemzeti célokért, új nemzeti eszmékért való sóvárgás tulajdonképpen egy új nemzeti hit kialakítását követeli, mely valójában nem egy "új^" hit, de a réginek a visszaállítása! A társadalmi egyenlőség, az emberi szabadság visszaállítása, mely e régi nemzeti hittől elválaszthatatlan!

A kereszténység még erősen átitatja a lelkeket. A társadalom problémáinak, az uralkodó körök bírálgatásának, az egész romlott társadalmi berendezkedéstől való szabadulási vágynak még érni kell, hogy eljusson arra a fejlettségi fokra, mely a hibák gyökerét tudatosan felismeri. A keresztény vallásosság még sokáig rabságban tartja a lelkeket ahhoz, hogy bárki rá merne mutatni minden baj forrására, az idegen uralkodórendszer ideológiai támaszára, a keresztény egyházakra, magára az egész keresztény felfogásra.

Egy elvesztett első világháború, égy 1919-es "első kommün", egy Trianonban ránk erőszakolt országcsonkítással járó békeszerződés kellett ahhoz, hogy lassan kibontakozzon, tudatosan felismerhetővé váljon a tény: valahol történelmünk-ben végzetesen utat tévesztettünk!

1920 után, a nemzeti tudat újjáébredése, az "őszirózsás forradalom^", majd a "proletárdiktatúra^" minden baklövése valamilyen nemzeti irányzatú, szocialista szellemű, forradalminak éppen nem nevezhető, de új utakat kereső nép-mozgalmakat szül. A proletárdiktatúra idején a vezető szerepet vivők jóformán mind zsidók voltak.

A figyelem újra a zsidóságra pontosul össze. A nép még nem is akarja, nem is tudja talán meglátni, hogy idegen uralkodó osztálya a végletekig kizsákmányolja. Nem is meri keresztény félelmében meglátni, hogy magyarul alig beszélő uralkodó osztályát is pórázon tartja saját keresztény egyháza. Még mindíg az a régi szentistváni alkotmány van érvényben, mely szerint a király nélkül maradt országban, vagy a király akadályoztatása esetén a királyi hatalmat az ország első zászlósura, a katolikus hercegprímás joga gyakorolni. Lehet parlament, alsó- és felsőház, lehet kormányzó is, de a háttérben mindenhez a hercegprímás kegyes jóindulata szükséges, hogy az államszerkezet valahogy működni tudjon. 1919 véres napjai felébresztették az egyházat abból a téves felfogásából, hogy a hatalmat korlátlan biztonsággal tartja kezében, korlátlan birtokosa tud maradni a lelkek feletti hatalmának. 1919-ben, mint minden forradalom és népfelkelés idején történelmünk folyamán, a meggyilkolandók listáján első helyen a ^"jámbor papság" szerepelt az urak előtt.

1919-ben még nem volt szovjet hadsereg. Oroszországban is élet-halál harcát vívta a hatalomért a "judeobolsevizmus" a cári "judeokereszténységgel" szemben ( mindazon mellékzöngékkel, melyek e két forradalom mögött állnak, nyíltan, vagy burkolt formákban).

Tagadhatatlan tény, hogy Magyarországon 1919-ben proletárdiktatúra soha nem születik, ha arra nincsenek meg a történelmi és társadalmi adottságok. Ha ennek megszületésére a társadalmi légkör alkalmatlan. 1919-ben a nép ott tartott: mind-egy, hogy mi jön, csak ami volt, az múljon el! 900 év óta visszafojtott indulatok, lenyelt keserűségek kirobbanása pillanatában nem lehet "békés" társadalmi átmenetről még álmodni sem. Úrrá lesz a forradalom, az utca népe, mely szabadjára engedett tombolásában nem tesz különbséget senki és semmi között, míg ki nem tombolta magát. Mivel ez esetben a forradalom éppen zsidó vezetés alatt állott, itt a bűnbak szerepét azok is betöltötték, akik erre a legkevésbbé adtak alapot. De ez már a történelmi, társadalmi viharok természetes velejárója is. Történelmünknek ez az igen rövid szakasza nagyon sok tanulságot tartalmaz számunkra, de a mindenkori uralkodó rend-szerek számára is.

A 19-es tanulságokat levonva, az egyház bizonyos fokig háttérbe vonul a politikai irányítástól. Főtörekvése arra irányul, hogy az "istentelen bolsevizmus, kommunizmus" mételyétől megtisztítsa a lelkeket. Erejét a keresztény újjánevelésre pontosítja össze. Újból katolikussá kell tenni, vagy ha ez nem megy, legalább kereszténnyé kell tenni a népet, hogy uralkodni lehessen rajta.

A Trianonban elszenvedett tragédia után az ország területe, népességének kétharmada került idegen uralom alá. A magyar először történelme folyamán saját ősi földjén hivatalosan is nemzeti kisebbséggé válik. Az ország gazdasági helyzete a legsiralmasabb állapotok között tengődik. S ebben az új keresztény államban a huszadik század elején nálunk születik meg először az első zsidótörvény, a Numerus Clausus, mely törvény az ország zsidósága elől jórészben elzárja az egyetemek, vagyis az értelmiségi pályák felé vezető utat.

A 19-es proletárdiktatúra bukása után, az első magyar "fajvédő^" kiáltványban az ország minden bajáért, a gazdasági helyzetért, Trianonért természetesen a régi bűnbak a felelős: a zsidó.

A századforduló elején mintegy 750—800 ezerre tehető a Nagymagyarországon élő zsidók száma. Korabeli statisztikák szerint 1910-ben 35 százalékuk városi proletár, 30—35 százalékuk kispolgár és értelmiségi. Közülük kerül ki a banktőke és a nagyipari burzsoázia zöme is. Zsidókból áll az országban a mezőgazdasági nagybérlőknek közel fele, a kereskedelmi és ipari középosztálynak döntő többsége. A nyugateurópai országokhoz viszonyítva a nagyipari tőkével rendelkező réteget Magyarországon jóval nagyobb arányban a zsidóság teszi ki. A nagyipari termelés fejlődése (mely igen nehézkes és lassú volt nálunk,) a régi feudális nagybirtokokhoz való görcsös ragaszkodás következtében gyorsan magába szívta és vezetőhelyre emelte a zsidóságot, mely vezető szerep nagyban hozzájárult e rétegeknek gyors asszimilációjához is. Nemcsak a vegyes házasságok, de a jobb gazdasági érvényesülés érdekében ezidőben emelkedik a kitérések száma és a névmagyarosítás is. A nagyobb tőkével rendelkező zsidó már beházasodott az egyre szegényedő, régi földbirtokos (dzsentri) családokba is. Így a pénz mellé rangja, címe is lett. Ez elősegítette a társadalomba való gyorsabb beilleszkedését és ki mert volna kritizálni egy grófnővé vált, vagy báróságra emelkedett zsidót; mert hát soha nem lehetett tudni, mikor lesz esetleg szükség a zsidókkal való összeköttetésekre, vagy még inkább a pénzükre.

A feudalizmushoz való ragaszkodás, az iparosodástól való viszolygó félelem egy lassan, de iparosodó országban, mint természetes törvényszerűség, a földbirtokos rétegek elszegényedéséhez vezetett. Valahogy "mentsük ami menthető^" alapon, nagyot nyelve ugyan, de elfogadható volt egy pénzesebb zsidó vő, vagy éppen komoly hozománnyal rendelkező zsidó meny. Tetemes részük viszont, mint új bevándorló, élvezte a gazdasági előnyöket, de ennek ellenére magával hozott nemzeti vallásától megválni nem akart és még az "őshonos" magyarországi zsidóktól is elszigetelődött.

Természetes jelenségként állt be az az állapot, hogy a magyarországi kapitalista térhódítás mint "zsidó térhódítás^" jelentkezett a társadalmi keresztmetszetben. A zsidóság gazdasági vezető szerepének egyre nagyobb térhódítása természetesen kiváltotta a nagytőkés fejlődés által létét veszélyeztetve érző, nagyjában idegen nagybirtokos arisztokráciában az úri antiszemitizmust. Még a középkorból megmaradt céhes-kispolgári rétegek, elmaradt termelési viszonyaik következtében nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak lépést tartani az új "zsidó^" nagyipari termelési módszerekkel; így ezek körében kialakult egy polgári színezetű zsidóellenesség. Az alsóbb néprétegek között a nagyiparban dolgozó városi munkás, a mezőgazdaságban a napszámos rétegek, de még a kisgazdaságokat birtokló, munkába is eljárók nem a "tőkés nagybérlőt^", hanem csak a "zsidót^" látták áldatlan, reménytelen helyzetükben. Habár az egyházi birtokok jórészét is zsidó nagybérlők kezelték, a népnyomorért, mint történelmünk folyamán számos esetben, a néppel közvetlen kapcsolatban lévő zsidóra hárult a felelősség.

A zsidóság gazdasági vezető szerepe természetesen kiváltotta a nemzsidó kisebb tőkés rétegek konkurrenciából eredő féltékenykedését is. Az országban igen nagy számban található más nemzetiségű idegenekről nem is szólva.

Az elszegényedő földesúri rétegek számára más út nem maradt az életben maradáshoz, mint az államapparátusban való elhelyezkedés: a katonaság, a rendőrség, és a közhivatalok. Ugyanakkor ezek a rétegek arra törekedtek, hogy e végső menedéküket valahogy biztosítsák sajátmaguknak, így létkérdéssé vált, hogy innen a zsidót kiszorítsák.

Különösen az első világháború utáni időszakban, az ország gazdasági bajainak orvoslására, az egyre több tért hódító új félfeudalista-kapitalista gazdasági rendben természetes talaj adódott a zsidóság megkülönböztetésének kifejlődésére.

Érthető, hogy az országban egyre nagyobb feszültséget teremtő bajok orvoslására, legalább is az elszegényedett értelmiségi rétegek helyzetének mentésére, a pillanat szülte megoldás a Numerus Clausus, vagyis az 1920-ban hozott zsidótörvény volt.

A zsidótörvény után, e rétegek látván a kormányzat hajlandóságát, fokozottabb erővel fordultak a zsidóellenes mozgalmak szervezésének irányába. Annak ellenére, hogy a városi munkásság, az ú.n. proletárrétegek, szakszervezetek, különböző pártok tagságában megtalálhatók voltak a zsidó "proletárok" is, mit sem változtatott azon a tényen, hogy az áldatlan gazdasági állapotokért egyedül csak egy réteget tegyenek felelőssé, a zsidót.

Az idegen uralkodókörök számára itt fizetődött ki az a minden nemzeti létérdeket mellőző ezeréves "bevándoroltatási politika", mely semmilyen védő, korlátozó intézkedést soha nem hozott az országba özönlő idegenek inváziójával szemben, de igen nagy űgybozgalommal és állami segítséggel támogatta, segítette elő az őslakos, három milliónyi magyar népréteg kivándoroltatását az országból, hogy ez az ezeréves nemzetfenntartó népréteg egy nemzedéken belül örökre elvesszen a magyarság számára.

Olaszországban Mussolini nemzeti egységmozgalma, valamint a németországi nemzetiszocialista mozgalom egyre nagyobb térhódítása, hatalomra jutása nálunk is éreztette hatását. 1931-ben alakul meg nálunk az első nemzeti szocialista mozgalom Böszörményi Zoltán költő vezetésével a német példa szerint Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt néven. Ezt számos hasonló egyesülés követi az egyre forrongóbb idők sodrában, míg végül hosszú, kanyargós utak zökkenői után kialakul Szálasi Ferenc Nyilaskeresztes Pártja.

Az összes nemzeti szocialista jellegű mozgalmainkra leginkább jellemző, hogy programjaik első helyén szerepel a zsidóellenesség. Vagyis a zsidóságot kívánták kiszorítani a gazdasági vezető szerepből. Éppen ezért a társadalom minden rétegében tért tudtak hódítani, mert a zsidóság kiszorításával mindegyik réteg saját gazdasági helyzetének jobbra fordulását ígérték.

De e programokban szó sem volt más idegen tőke kiszorításáról, más idegen gazdasági uralom, köztük az egyház uralmának a felszámolásáról.

Azonban e mozgalmak már csírájukban pusztulásra voltak ítélve, mert hiányzott belőlük a forradalmiság szelleme. Alkotmányosnak mondott úton kívántak egy évezrede berögződött, gazdaságilag bekövesedett társadalmat átformálni valamilyen félmegoldással.

Míg Németországban Hitler a háború időtartamára törvényesen felfüggesztette ideológusai számára Jézus származásának kérdését és az egyházzal való leszámolást a háború utáni időkre tartogatta, addig nálunk minden nemzeti szocialista irányzatú mozgalom programjában a keresztény Magyarország megtartása volt a legfontosabb. E mozgalmak főcélja a kereszténység átmentésében merült ki, mely "keresztényi^" felfogás nálunk, Magyarországon teljesen politikai állásfoglalássá formálódott.

E politikai "kereszténység" programja természetesen soha nem lett volna képes Magyarországon a mezőgazdasági problémákat megoldani, mert egy "keresztény^" Magyarországon az egyházi, papi birtokok felosztása elképzelhetetlen álom maradt volna csupán és e keresztényi szellem következtében az egyház szerepe nem hogy lecsökken, de uralma fokozottabban, sokkal nagyobb súllyal nehezedett volna az országra.

Minden nemzetiszocialista mozgalmunk sarkalatos tétele volt az "ezeréves szentistváni alkotmány" és a "Szentkorona Tanának^" teljes érvényesítése egy "újabb ezerévre", mely végső fokon éppen e tételek miatt bármilyen társadalmi problémát megoldani képtelen lett volna.

De e politikai kereszténység magában hordozta bukásának legalapvetőbb tényezőjét: vad kereszténységgel az antiszemitizmusát, mely végső fokon a legkirívóbb ellentmondása e mozgalmaknak. S ez ellentmondás béklyójában életképessége (a második világháború kimenetelétől függetlenül) nem volt. Habár ideig-óráig a hangzatos, melldöngető hazafiság szólamai talajra is találtak, az ideológiai alap, a judeokereszténység nemzetközisége előbb-utóbb megsemmisítette volna ezeket. Ezeréves nemzeti romlásunkat e keresztényi szellem politikai törekvései okozták, így azok további fenntartásával teljes nemzeti megsemmisülésünk egy évszázadon belül bekövetkezhetett volna.

Éppen e zűrzavaros, ideológiailag teljesen összekavart időkben akadtak tisztánlátók is. A "zsidómentes" judeokeresztény ellentmondásos törekvések nemzetiszínű jelszavai mögött felismerték a valóságot. Mérlegre tették e nemzetiszínűre mázolt keresztényi törekvéseket és megtalálták minden történelmi, társadalmi bajunknak az igazi forrásait. Felismerték, hogy először egyesíteni kell a magyar lelkeket egy, a keresztényi szellemtől teljesen megtisztított magyarhitű társadalomban. Ebben tökéletes nemzeti egység uralkodik és kizárólag magyar nemzeti létszemlélet irányítja úgy az egyént, mint ezen keresztül a társadalmat. A falukutatások folyamán legyalogolt ezer és ezer kilométerek lassan, de biztosan bebizonyították, hogy népünk lelke mélyén még él a régi hit fogalma. Kifejezni csak népi viseletben, népi költészetében, zenéjében tudta, de a kor szelleméhez igazodva megmagyarázni még képtelen volt. éppen a kor zavaros szellemi irányzatai miatt. A tanyák, erdőségek, gyéren látogatott vidékek, hegyek között, napi szokásaiban, egyszerű cselekedeteiben tudat nélkül, de ösztönszerűen tovább élte és megtartotta e régi hit emlékét.

E kutatások eredményeként jön felszínre az a felmérhetetlen lelki kincs, mely minden erőszakos keresztényesítés ellenére ez időkben még mindig megőrizte lelki tisztaságát, csak össze kell szedni, keretek közé tenni, az adott korszak körülményei szerint újra népi vallássá tenni.

Lényegében nem új, csak az eredetinek, a régi lelkületnek a tudatosítása. S e szorgos apostolok, túllátva a kor tiszavirág életű nemzetiszínű szólamain, a messze jövőbe tekintve megkezdik a MAGYAR HIT új Egyháza alapjainak a lerakását.

10. FEJEZET

Hazánkban, de a "honfoglalás" útján is visszafelé kutatva, e területeken a mai napig még soha sehol egyetlen "pogány magyar templomot", vagy annak maradványait nem találtak. Nem is találhatók ilyen maradványok, mert ezek a területek a 45-ik szélességi kör fölé esnek. Az itt élt és végigvonult népek a templomot nem építők csoportjába tartoztak. Ennek alapján istenképzetük, vallásuk nem engedte meg a templomépítést.

A templomépítő kultúrák terjeszkedési vonala nyugat felé haladva az előgörögök után kialakította azt a sajátos templomépítő kultuszt, mely a hellenisztikus kultúrát képezi. E hellenizmus — összekeveredve későbbi korokban a Judaizmussal, — jutott el Rómáig, majd innen északra, északnyugatra továbbhaladva vonta hatása alá Európa nyugati részét, beleértve az angol szigeteket is.

Bizánc szintén hellenisztikus, vagyis görög kultúralapokon, de már judeokeresztény templomépítő kultúrával vegyítve terjeszkedett észak, északkelet felé. A judaizmus másik "leányvallása" az izlám is terjeszkedett a maga templomépítő kultúrájával kelet, északkeleti irányba és a befolyása alá vont területeken meghonosította saját templomépítő kultúráját, mert mi mást tudott volna adni, mint ami sajátmaga volt.

Az előbb már említett Leningrád Odessza, észak—déli egyenes vonaltól keletre, egyik templomépítő kultúra sem jutott a 45-ik szélességi kör fölé, ahol az egész Ázsiát és csatolt részeit betöltő népek őságának, azaz fővonalának lakóhelye volt.

A kereszténység megszületése után találhatók itt - ott, még a tatár birodalomban is keresztény templom-maradványok, de ezek már keresztény templomok maradványai, nem az ős "TEN", azaz a Mindenható IS-TEN templomának maradványai. Az ős TEN-nek hívei templomot nem építettek. A templomépítést a TEN hit bűnnek minősítette.

A 45-ik körtől északra, a végeláthatatlan síkságok, erdőségek és hegyek között, a folyómedrekben bőven akadt kő is. Ha valahol a földön szükség volt tartósan megépített, biztos védelmet nyújtó épületre, akkor ezeknek a területeknek az éghajlati viszonyai ezt erősen megkövetelték. De ha már a halandónak nem is építettek ilyen lakást, akkor legalább az istenség számára kellett volna valamilyen kisebb kőépületet építeni, mert ha senkinek, de az istenségnek kell. A templomépítők szokásai szerint ez lett volna az első építmény a megtelepedés helyén, mint erre számos példa a bizonyíték a templomépítőknél.

Figyelmen kívül hagyva az időjárási követelményeket, az építőanyag nehézség nélküli beszerezhetőségét, templom mégsem épült ez ős TEN számára. Nem épülhetett, mert az istenképzet, a vallási hiedelem és minden elgondolás, melyet élet- vagy világszemlélet néven foglalhatunk össze, merőben ellenkezett a templomépítők teológiai állásfoglalásával.

Ez a szemlélet annak ellenére, hogy vallási tanokat hirdetett, filozofikus alapokra épült. E filozófia a következőképpen okoskodott:

----------A világmindenséget, beleértve a csillagos eget is, a látható és láthatatlan világot, magát a földi életet, mindent, ami az ember életével összefügg és még a láthatatlan, de érezhető dolgokat is ez az ős TEN alkotta. Ez az ősi filozófus felmérte sajátmagát és képességeit. Ezeket összehasonlította a MINDENHATÓ TEN-nek a képességeivel és száraz logikájával arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy olyan hatalommal áll szemben, melyet emberi ésszel felfogni, megmagyarázni, vagy bármilyen formában leírni nem lehet. De ez a hatalom létezik, mert erejének, működésének hatását látta, érezte. Tiszta, egyszerű ázsiai szemlélet.

Hol lakhat ez a hatalom? Hol az állandó tartózkodási helye? Nem sok okoskodás kellett hozzá, hogy megállapítsa azt a valóságot, tapasztalatai alapján, hogy ez a Hatalom mindenütt jelen van. Nemcsak feltételezte, de tudta, hogy az élet alkotója is ez a Hatalom volt. De egyúttal mindennek is, ami környezetét jelentette. A növényzet, állatok, bogarak, madarak, minden élt és mozgott körülötte és ezek mind láthatók voltak; tehát valaki alkotta őket. S ki más alkothatta, mint TEN! Tehát TEN mindenhol jelen van. A csillagok között, a szélben, a fűben, a fában, az állatokban egyaránt. TEN hatalmas, megfoghatatlan, felmérhetetlen s mindenben megtalálható. Működése érezhető. Milyen lakóhelyet építhet ember ilyen erőnek? De kell-e neki lakóhely egyáltalán, amikor mindenütt megtalálható? TEN végigszáguldott a síkságon, minden útjába kerülő akadályt elsöpört, kitépte még a hatalmas fákat is. Haragjában villámjaival tüzet bocsájtott a földre, sőt parancsára még a föld is megmozdult, tüzet okádott. Ahol minden látható élet létezik, magán a földön, az is remegve teljesíti TEN parancsát. De maga TEN lakozhat a földben is, hiszen a virág, a növényzet mind abból nőtt ki. Az életadás eszköze TEN kezében a FÖLD. Ha már életet ad, akkor olyan, mint az anya. Ősi filozófusunk megrendült tisztelettel nézte, morzsolgatta tenyerében az életet adó földet és vallásos áhítattal elnevezte FÖLDÉDESANYÁM-nak.

TEN a világmindenségben lakik. TEN a földben lakik. TEN a növényekben, a fákban lakik. TEN a vizekben lakik. TEN minden élőlényben lakik. TEN az emberben lakik.

Akkor lehet-e TEN számára házat építeni? Be lehet-e TEN-t zárni egy ember által készített nyomorult kőhalmazba? A kövek holtak. TEN az élet! Hogy lehet az életet holt kövek közé zárni? Ott az élet megszűnik. A barlangban is csak addig van élet, míg az állat, vagy az ember ott lakik. A barlang esetleg védelmet nyújthat, de kőből van, hideg, rideg, elzár az élettől. Kövek közé menni végleg nem lehet. Ott megtelepedni nem lehet, mert ott élet nincs. Hogy lehet akkor TEN-t, az örökké mozgó, működő TEN-t működésében gátolni azzal, hogy kövek közé zárjuk? TEN-nek szabadság kell. TEN mindentől független és szabad. TEN-t szabadságában korlátozni bűn, szentségtörés! )e hogy is tehetné meg ezt az ember, amikor ki van szolgáltatva teljesen TEN kényének - kedvének? Hiszen az embert is TEN alkotta. a teremtmény hogy merészkedhet odáig, hogy a Teremtőt korlátozza?

Serdülő magzatát figyelve rájött, hogy egy bizonyos fokig ő is hasonló TEN-hez. Ezt a magzatot ő nemzette, az anyja szülte, ő tanítja, védi, táplálja, ápolja, míg fel nem nő. hogy a maga lábán is megálljon, hogy tovább éljen. TEN ezt a parancsot adta számára, ezt neki teljesíteni kell. TEN őt is mindennap tanítja, formálja. TEN tanította meg a halászat, a vadászat mesterségére, TEN tanította meg a növények megismerésére. TEN tanította meg titkainak kifürkészésére, a TERMÉSZET megismerésére. TEN titkai mind itt vannak az ember körül, környezetében, a TERMÉSZETBEN. A Természet áll TEN-hez legközelebb. A FÖLD, a LEVEGŐ, a TŰZ, a VÍZ, a fák, a ligetek, a puszták, a hegyek: ez mind TEN közelsége. S neki TEN kötelességül adta, hogy a magzatot felnevelje, tanítsa, hogy emberré legyen. Ez TEN parancsa. TEN nem ember módján gondolkozik. TEN soha nem szól az emberhez szóval. TEN mindenben megmutatja magát, csak nyitott szemmel, nyitott fülekkel kell járni. TEN előbb-utóbb megtanít mindenre. TEN-t állandóan figyelni kell. Jeleit, útmutatásait meg kell érteni.

TEN a maga módján értésemre adta, hogy mi a célja velem. Az, hogy az életet fenntartó, az életfolyamatot biztosító munkáját én folytassam. TEN a legszentebb, legnagyobb művét, az ÉLET továbbvitelét bízta rám. TEN-nek sokkal nagyobb tervei lehetnek velem, mintsem azt még ma megérthetném. De figyelek, TEN majd mindenre megtanít.

S a szabad síkságokon, erdőségeken, vizeken, amerre a szem ellátott, TEN jelenléte bebizonyított, kézzelfogható ténnyé változott ez ősfilozófus szemében, az általa felmérhetetlen nagyságában. A kő halott, TEN az élet. A FOLD életet ad, terem, de a kövön semmi se terem, a kő maga az elmúlás. TEN a kővel összeegyeztethetetlen. S amikor az ősfilozófus tüzet rakott, szemében a tűz TEN egyik megjelenési formáját jelen-tette. Nem kövek között rakott tüzet, de gödröt ásott. Védeni akarta a tüzet, de nem kővel, hanem földdel zárta körül. A földbe ásott gödörbe rakta a tüzet.

A Kárpátmedencében, ezeréves keresztény uralom után is, a paraszt, amikor földje végében tüzet rakott, nem köveket keresett, hanem a kapával vágott gödröt. Abba rakta a tüzet szalonnasütéséhez. Faluhelyen nagy ökörsütések alkalmával sohasem raktak kőhalmokat és nem azokon sütötték meg az ökröt, hanem gödröt ástak. Jó mélyet. A gödör két végébe ágast tettek. A gödörbe hánytak rengeteg fát, meggyújtották s a parázs felett forgatva megsütötték az ökröt, vagy bárányt, vagy amit éppen sütni akartak. A későbbi^, korokban, a kemence feltalálása után sem használtak a kemence építőanyagául követ. Ha jól meggondoljuk, sokkal tartósabb és hasznosabb építmény lett volna a kőkemence. De a kemencéket mindig földből, sárból, agyagból építették. Nem azért, mintha nem lett volna kő az építéshez. Még a kőből épített falusi házakban sem építettek kőből kemencét. Isten ments arra a helyre követ rakni, ahol magát az "életet^", a kenyeret sütötték. Ez a jelenség nem mondható első pillanatra vallásos felfogásnak, hanem "nép-szokásnak". Valójában népünk lelkületében milyen tényezők alakították ki a "népszokásokat^"? Minden bizonnyal ez ősi időkből megmaradt, beidegződött régi vallásos szemlélet. Ha valaki ma kemence építéséhez fog Magyarországon, — nem vallási meggyőződésből — de ösztönszerűleg mindent keres építőanyagnak, csak követ nem. S ez az ösztönszerűség e régi idők ma is fellelhető maradványa.

Éppen ezért hihetetlennek tűnik, elfogadhatatlan az a "tudományos" megállapítás, melyet nem egyszer látunk festményeken is megörökítve, melyeken Árpád-kori i eleink "áldozás" közben kőrakáson égő tűz mellett "áldozzák" a fehér lovat. Az előbbi szemlélet alapján ez egyenesen ^"szentségtörés^"-inek számított őseink szemében. Ennek alapján ilyen nem is létezhetett.

(Utalunk elsősorban egyik nemzeti büszkeségünkre, a Feszthy-körképre, "A magyarok bejövetele" hatalmas festményére. Ezen a fehér ló "áldozása" a kőoltárral, magával a fehér lóval és a kőoltár körül táncot lejtő leányokkal mind teljesen helytelen ábrázolás. Nyilvánvalóan Feszthy és a többi festőművészek is csak azt festhették, amire keresztény eredetű "történelmi forrásaik" tanították őket. Ezért nem a festők hibáztathatók, hanem a meghamisított történelem általános tanítása.)

Kereszténységre történt erőszakos áttérítésünk után olvasunk olyan törvényekről, melyek eltiltják a "ligetekben, patakoknál, köveknél a bálványozást.^" Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy amikor Árpád magyarjai a Kárpát-medencét elfoglalták, itt már egy olyan vegyes népességű ^"átjáróházba" kerültek, melyhez hasonlót alig találunk a föld bármelyik részén. Bizánc és Róma hatalmi befolyása éppen itt találkozott. S az itt talált népek már közel kilencszáz éve judeokeresztény befolyás alatt álltak, úgy keletről, mint nyugatról. De már a kereszténységet megelőző római korszakból is "templomépítők" éreztették szellemi hatásukat e terület népein. Az is tény, hogy a templomépítők jellegzetes tulajdonságai közé tartozik a ^"térítés^" is. Ahová betették lábukat, ott a saját vallási felfogásaikat igyekeztek ráerőszakolni a befolyásuk alá került népekre.

A kései, de a korai AVAROK sem voltak mentesek ezen erőszakos térítés hatásaitól. Nagy Károly élete céljául tűzte ki az avarok keresztény hitre való térítését. Mi sem természetesebb, minthogy találhatók e területen avar-építésű keresztény templomok. De Európában, az avar birodalom területén ősi avar "pogány" templomot nem találtak még sehol. Még a legelfogultabb keresztény krónikás sem jegyezte fel róluk, hogy vallásuk, istenképzetük ne lett volna. Ennek ellenére "pogány" templom sehol.

De ha mindezeket figyelmen kívül hagyjuk és a hun birodalmat nézzük Európa területén, ugyanezt látjuk. Ha valaki, úgy Atilla megengedhette volna, hogy a legjobb görög építőmestereket hozza birodalmába és székhelyén, Budán a kor legragyogóbb kőpalotáját építtesse meg magának. Habár a krónikák feljegyzik róla, hogy "szerette a pompát", — "de a lakomákon ő maga mindig fakupából ivott" — "s királyi palotája is fából épült". (E fakupára és a faépítkezésre még máshol visszatérünk.) Tehát a pompaszerető uralkodó "pogány istenének" templomot még hatalmának tetőpontján sem építtetett. Nyilvánvaló, hogy itt nem az eszközök, az anyag hiánya, hanem valami más, felsőbbrendű parancs, azaz vallási szemlélet volt az, mely őt a templomépítéstől visszatartotta. De arról sem olvashatunk a ránkmaradt krónikákban, hogy a hunok, avarok, vagy magyarok az általuk meghódított területeken talált római, vagy keresztény templomokat átalakították volna saját vallásuk templomaivá. Ezt viszont a templomépítőknél mindig megtalálunk. Első ténykedésük az, hogy a "régi istenek" templomait átalakítják, vagy lerombolják és újat építenek belőle saját isteneiknek. Ez alól nem mentes a judaizmus és az iszlám sem. A kereszténység viszont mindkettőn túltett. De ez sajátos jellemzője a templomépítőknek.

Amikor katolikus királyaink a "bálványozókkal^" kapcsolatban e törvényeiket hozták, ezek kizárólag azokra a népekre vonatkoztak, melyek itt éltek a magyarsággal, de nem az ősi vallású magyarokra. Azoknak semmilyen bálványuk, így templomuk sem volt. Ez utolsó honfoglalás alkalmával a magyarsághoz csatlakoztak más népcsoportok is, melyek nem magyar hitűek voltak. Jöttek velünk zsidók, zsidó vallásra tért kazárok, Bizánc által kereszténnyé tett népcsoportok. Ezekben az időkben még maguk a keresztények sem voltak tisztában azzal, hogy valójában miben is hisznek, így a vallási megnyilvánulások számtalan fajtájával kerültek e népek a magyarsággal együtt hazánkba. De ez ősi hitű magyar nem volt templomépítő, éppen ezért nem is volt "térítő^". Ez adta kultúrájának minden magasabbrendűségét e korban, mert vallási türelmességéről közismert volt. Senkit nem kényszerített saját vallási felfogásának elfogadására, ami viszont a templomot nem építő jellegéből természetszerűen adódik.

A legsajnálatosabb állapot, hogy történelemtanításunk soha nem tett különbséget az ősi vallású magyarság és a vele együtt hazánkba élő népek vallási zűrzavara között, hanem a magyarsággal együtt egy kalap alá vonva. csak "pogány magyarok" megtérítéséről írnak. Ez a történetírás mindenhol cl hallgatja azt is, hogy a zsidó, keleti keresztény, a déli zsidózók (azok, akik a zsidó vallást ugyan fel nem vették, de a zsidókat utánozták szokásaikban, ezeket nevezték zsidózóknak) álltak szemben a leghevesebben a római kereszténységgel, mert a magyart ez a hit is, mint minden más, egyáltalában nem befolyásolta az első időkben. E kezdeti keresztények minden sötét babonás szokásait (ne feledjük, hogy a szellemileg legsötétebb középkorban vagyunk ezidőben) a félvad, Bizánc elől menekülő "keresztényezők" összes babonáit itt mind a magyarság rovására írta ez a történelemtudomány: "Aki nem volt római keresztény, az mind babonákban hívő pogány volt hazánkban" e krónikák szerint.

Ez ősi hitű magyar vallási felfogása szerint élte "hitéletét", melyhez nem kellettek eszközök. Nem volt szüksége templomra, kövekre, bálványokra. De mivel vallási felfogása már eleve kizárta a legnagyobb bálvány, a templom építését, így nem voltak, nem is lehettek más bálványai sem.

Egyetlen honfoglaláskori magyar sírból — és ezt ki kell hangsúlyoznunk — MAGYAR SÍRBÓL eddig még egyetlen bálványszobor sem került elő. Nem is kerülhetett elő, ha egyszer nem volt.

TEN minden földi méret feletti hatalmassága nem engedte meg a templomépítést, mert TEN-t egy ember által készített építménybe bezárni nem lehetett. TEN mindenhol és mindenben jelen volt. Milyen formában lehetne TEN-t ábrázolni? Fának, virágnak, állatnak, csillagnak, felhőnek? Egyik sem elég kifejezője TEN összességének és hatalmának. S e filozofikus "művész" rájött, hogy TEN-t semmilyen formában lefesteni, szoborba formálni nem lehet. TEN maga láthatatlan és mégis látható mindenben. E bonyolult, összetett valamiről ember képet festeni vagy szobrot formálni nem tud. De nem is teheti, mert hogy akarja ő, az ember TEN-t megmutatni a másik embernek, amikor TEN megmutatta magát mindenkinek, mindenfajta megjelenési formájában. S ahova nézünk, amit megérintünk, mindenütt TEN lénye van jelen. A fű, a fa, az egész világ, a csillagok, minden TEN munkáját tükrözi. Ilyen szemlélettel nem születnek faragott bálványok. Különösen TEN természetével homlokegyenest ellenkező, a halált, az elmúlást jelentő kőből TEN-t lemásolni a legnagyobb bűnnek, szentségtörésnek számítana. Tehát ember sem képet, sem bármi más emberalkotta tárgyat TEN fogalmával összehozni nem lehet.

E felfogás már eleve kizárja, hogy ezen ősvallású hunok, avarok, magyarok sírjaiból valaha is valamilyen istenszobor, vagy valamilyen bálvány előkerüljön. (Kivéve az elvétve esetleg fellelhető áldott állapotban levő anya női szobrocskáit, melyekre még visszatérünk).

De ha megmaradunk eredeti választóvonalunk, a 45-ik szélességi kör fölött és az Atlanti óceánon át az amerikai kontinens őslakosságának hitvilágát vizsgáljuk, meglepetésünkre ugyanezeket a jelenségeket találjuk. Az éghajlati és természetadta környezet viszonyai ugyanazok, mint az ázsiai kontinensen. A természetes fejlődés törvényei az itteni népekre ugyanúgy érvényesek, mint bárhol a világon. Csodálkozásunkra, itt sem találunk templomépítőket. Kő itt is van elég. Óriási hegyek húzódnak e kontinens nyugati részén észak - déli irányban. A partvidékek tele vannak kővel mindenütt.

Az ősi vallási felfogás azonban érintetlen. A helyi adottságoknak megfelelően különböző őslakos népcsoportoknál, mint ahogy a nyelvezet is változik, ugyanúgy változnak a díszítőelemek formái, elrendeződései is.

De a lényeg a formák között változatlan. A NAGY SZELLEM, — MANITU az egyetlen legnagyobb, minden hatalommal rendelkező, láthatatlan. Csak munkájában megnyilvánuló LÉNY, Ki mindeneket teremtett, alkotott. MANITU is szabad, a szabadság jelképe. MANITU-t sem lehet kövek közé zárni. Manitu mindenhol jelen van. Manitu rendezte be az élet, a természet dolgait, s az ember meg kell ismerje Manitu rendelkezéseit, hogy az általa teremtett környezetben az ember élni tudjon. Manitu erőt ad a tudással, a megismeréssel. Manitu mindenek felett áll. Manitunak különböző szellemi, de fizikai erőt kifejtő megjelenési formái vannak. A CREE (olvasd: krí) vallási szemléletben az "ATAYOHKAU" az a szellemi erő, mely munkát végez, vagyis alakítja, formálja a földet, az embereket, a világot. Ez Manitu megjelenési formája. A nap, a föld, a víz és minden más jelenségnek van Atayohkau-ja. Ez nem azt jelenti, hogy itt különböző istenségek járnak Manitu ügyeiben, hanem maga Manitu jelenik meg a szél-Atayohkauban, a víz-Atayohkauban és sok más életet formáló, alakító jelenségben.

Manitunak sehol nincs temploma. Manitu mindenhol jelen van. Manitu jelenlétét — LÉNYEGÉT — legjobban érezni a ^"szent" helyeken. Ahol ember a mindennapi dolgaival még nem tette tönkre környezetét. Az ember hajlamos arra, hogy Manitu munkáját, alkotásait tönkretegye. A "szent" hely lehet az erdő, a forrás, a hegy teteje. Mindenhol, ahol az ember magára maradhat és átlényegülhet a természetben, magában Manituban. Az elvonulás, egyedüllét és az ezzel járó böjtölés azért kell, hogy az ember ne saját dolgaival törődjön, hanem a ^"lelkigyakorlat^" alatt sajátmagában keresse meg újra saját-magát, hogy ő maga Manitunak melyik Atayohkauja? S e szigorú, zavartalan elmélkedés nem enged mást, csak vízivást. Mert Manitu éltető ereje a vízből is jött a legelsők között. A vizek a legbölcsebbek. Manitu és ők tudják egyedül, merre s hova tartanak. S a természetben 7—8 napi böjtölés után a fiatal Cree valóban filozófussá válik. A rettegtető éjszakai sötét a magányában barátja lesz az ott rejtőzködő vadállatokkal együtt, mert hát mindannyian Manitu teremtményei vagyunk. Ezért testvérek vagyunk. Fű, fa, virág és minden élőlény e földön. Manitu parancsa, hogy élj. Minden eszközt és lehetőséget megadott, hogy legyőzz minden utadba kerülő akadályt. Figyeld Manitu szavát. Manitu sohasem az álmokban jelenti ki neked akaratát. Manitu törvényeit a földre, a természetbe írta.

Sorolhatnánk ezt tovább, de gondolom, az összefüggést már ennyiből is eléggé kézenfekvő. Ugyanazon éghajlatú környezetben, a filozofikus szemlélődés ugyanazokat az istenképzeteket szüli, ugyanolyan végkövetkeztetéseket eredményez. S templomot nem épít. Szent hely még az ősök nyugvóhelye is, de erre még máshol visszatérünk. E hitvilágban semmi logikátlanság nincs. A mai modern filozófia minden törekvésével erre az alapszemléletre szeretne eljutni. A maga modern törekvéseivel szeretne a "templomépítő" szellemi hagyományoktól szabadulni. De lehet-e ^"templomépítő^" szemlélettel valaha is ezt az alappontot újra elérni? Azt már megállapítottuk, hogy e hitszemléletek filozófiai alapokon állnak. Anyagelvű filozófiai alapokon, melyek nem zárják ki egy láthatatlan, emberileg érthetetlen világ létezését. De TEN és MANITU az idők folyamán majd mindenre megtanít bennünket, csak figyelni kell szavát. Az alapvető hit kialakításánál lényegtelen, hogy TEN-nek, vagy MANITU-nak nevezi az emberi nyelvezet ezt a MINDENHATÓ ALKOTÓ ERŐT. A lényeg a filozófiai felismerésben van. Ez adja teljes lelki tisztaságát, ez biztosítja minden más templomépítő vallás felett fejlettségének színvonalát. Az észak-amerikai kontinensen nem nagyon találtak épületmaradványokat és a tudományok soha nem állították e templomot nem építőkről, hogy műveltségük magas fokon állott volna. Templomépítő kultúrszellemmel vizsgált jelenségek értéket csakis abban találtak, ami számukra, templomépítő szemléletük számára is értéket jelent. Kultúrák ^"abszolút" fejlettségét ilyen szemellenzős állásponttal megítélni nem lehet. Az ember életében mi a fontosabb? Az anyagi javak halmozása és az ezirányba történő cselekedetek fokozása, vagy e földi életben a "lényeg" az élet, az ember megismerése? E megismerés egy sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb életformához is vezethet a felhalmozott anyagi javak nélkül is. S e hitszemlélet szerint élők sokkal boldogabb, megelégedettebb emberek voltak még esetleges nehezebb anyagi körülményeik között is, mint a templomépítők. A templomépítők világában a teológia, dogmatika, doktrína, azaz nemcsak szellemi, de fizikai rabszolgaság is van. Míg a templomot nem építtető istenségek mind szabadok. A Természettel való összhangot követelik az embertől az élethez. TEN és MANITU törvényei az élet igazi, valóságos filozófiai lényegét tanítják. Nem visznek rémképek, álmok, földtől, embertől elvonatkoztatott mesevilágok megérthetetlen szövevényébe. TEN és MANITU törvényei már itt a földön üdvözülést ígérnek. Nem tartogatják a gyönyöröket egy gyötrelmek között, állandó félelemben leélt élet utáni állapotra, amelyre a templomépítő "kinyilatkoztatásokon" kívül semmi más bizonyíték nincs.—

12. FEJEZET

A X. század katolikus Európájában a júdaizmus világvallássá való fejlesztésének végső szakasza zajlott le tulajdonképpen, amikor mi magyarok e "hittérítés^" útjába kerültünk ősi, a nyugati templomépítők által már régen elfelejtett istenképzetünkkel, világnézetünkkel. Mindkét fél figyelve mérlegelte egymást, mert kétféle életszemléletük annyira különbözött egymástól, hogy azok összehangolása, a "békés egymás mellett való élés^" a kiegyenlíthetetlen ideológiai különbségek miatt elképzelhetetlennek látszott. Az egyiknek pusztulnia kell, hogy a másik szemlélet maradjon elv alapján megkezdődött a magyarok júdeokéreszténységré "térítése^".

A hunok, avarok után, ezek egyik újabb népcsoportja, Árpád magyarjainak "megtérítése^" különösen "szent^" feladatnak látszott és a nyugati templomépítők a lehető legnagyobb lelkesedéssel láttak e feladat megvalósításához, nem csak vallási, de létfennmaradási szempontok miatt is. A magyarok ősi hitével járó társadalmi berendezkedés mintája, az emberi szabadság eszménye a legveszedelmesebb példa volt a nyugati feudális, önkényuralmú rendszerek szemében és ennek megsemmisítése életfontosságú feladattá vált azok számára.

Ahhoz, hogy teljesen érthető képet kapjunk az akkori helyzetről, vissza kell nézzünk a történelemben. Meg kell keressük azt a magot, amelyből az akkori európai helyzet szellemi fája kinőtt, amivel a magyarságnak élet-halálharcot kellett vívnia egy évezreden át a nemzeti megmaradásáért a mai napig is.

A XX. századig a történelemtanítások szándékosan, vagy ostobaságból teljesen elhallgatták, mintegy lábjegyzetként kezelték a zsidók valóságos történelmét. Nemcsak egyházi, de világi történészek is ráébredtek arra a tényre, hogy a mai állapot csak valamilyen előzmények következményeinek lehet az eredménye és ez előzmények kutatásának hevében felszínre, előtérbe került a zsidó történelemnek nemcsak a bibliai magyarázatok szerinti lefolyása, hanem a maga eleven valóságában is. Az ószövetségi magyarázatok, a Talmud a júdaizmus tanításainak más, egyéb részletei ez új szemlélet szemüvegén keresztül egészen más történelmi képet mutatnak az emberiség egy részének történelmi alakulását illetően, mint azt eddig bárki is annak történelmi fontossága szerint mérlegelni tudta volna.

Az ószövetség szerint a zsidók története úgy kezdődik, hogy egy 75 éves öregember fölszedi sátrát valahol a babiloni birodalomban és elindul nyugat felé új hazát keresni, a maga egyéni vallási felfogásával, mert hitfelfogásával eddigi lakóhelyén nem maradhatott. Az idős ember, egy ^"gojim^", azaz nem-zsidó, megpihen egy Haran nevű helyen, ahol öreg szülei meghalnak és Ábrahámnak megjelenik az általa elképzelt istene, Jehova, aki szövetséget ajánl Ábrahámnak. Nem Ábrahám akarja e szövetséget, de Jehova ajánlkozik. A szövetség feltétele csupán annyi, hogy Ábrahám mindenben Jehova utasításai szerint cselekszik, amiértleszármazottait nagy nemzetté teszi. Kiválasztja a többi népek közül. Jehova saját népe lesz Ábrahám nemzetsége. Semmilyen magyarázat nincs, hogy Jehovának miért van szüksége egy szövetségesre itt a földön és mit akar valójában e kiválasztott néppel véghezvinni. Ábrahámnak tetszik az ajánlat. (Kinek nem tetszett volna a sivatag közepén hazátlanul bolyongva egy ismeretlen, bizonytalan jövő előtt állva?) Jehovának itt még egy követelése van. Hogy kiválasztott nénét felismerhesse, azoknak körül kell metélni minden fiúivadékot. Ezért a jutalom: az ígéret földje. Itt még semmi más ígéret nincs a kiválasztottsággal járó előnyökre. Időbeli ígéret sincs arra, hogy mikor kapja meg Kánaán földjét. Az sincs megmondva Ábrahámnak, hogy ez a kiválasztottság esetleg minőségbeli különbözőséget is jelent más népekkel szemben. hra hám Jehovával kötött szövetségének tudatában most már reményteljesen folytatja útját az ígéret földje felé.

Ezután hosszú szünet következik a bibliában és semmi további utalás Jehova céljait illetően választott népével kapcsolatban. De a szövetség feltételét, a körülmetélést maradéktalanul végre kell hajtani az ezután következő nemzedékeknek is. Közben Ábrahámot Jehova próbára is teszi, hogy valójában hiszi-e és komolyan vette-e a szövetséget? Utasítja Ábrahámot, hogy egyetlen fiát, Izsákot áldozza fel neki hűségének bizonyságául. Ábrahám fájó szívvel ugyan, de Jehovában való vak hitében fiát a Moriah hegyére viszi. Izsákkal szedeti össze a tűzhöz szükséges fát, míg ő az oltárhoz való köveket szedi össze és követ kőre rakva, a templomépítő hitszentélyét felépíti. A Jehovába vetett vak hit nem marad jutalom nélkül, mert az utolsó pillanatban angyal jelenik meg a színen. Ábrahám ölni készülő kezét megállítja, Izsák megszabadul. Helyébe egy éppen arra legelő kost kell feláldoznia.

E mitologikus történet eredete megtalálható a görögöknél, ahol Aggamennon király — az Iliász szerint — leányát, Iphigéniát kell feláldoznia, hogy kedvező szelek támadhassanak ahhoz, hogy hajói Trója felé indulhassanak. Aggamennon elvágja Iphigénia torkát, de még életben van a leány, amikor megjelenik Artemis istennő és elragadja Iphigéniát, ki Artemis papnője lesz és főfeladata az áldozatok előkészítése lesz.

Későbbi korokban, a kereszténység kezdeténél is megtalálható e két áldozat, azaz újból megismétlődik. Iphigénia esetében a jelenet színhelyén vér folyt, de halál nem állt be. A zsidó mitológiában e jelenet már nem engedi meg még Jehovának sem, hogy zsidó vér folyón és Izsák sértetlenül száll le a kövekből épített oltárról, hogy nagy nemzetség származzon tőle. A kereszténység születésének korában viszont a körülmények a zsidó faji megmaradás biztosításának érdekében minden áldozatot megkövetelnek. Amint Ábrahám Izsákkal szedeti össze a fát az áldozathoz, ugyanúgy Jézussal viteti a legenda a fát, vagyis a keresztet a Golgotára. Csakhogy a jézusi idők áldozatokat követeltek; véres áldozatokat követeltek a megmaradásért és Jézussal már kimondatják a keserves csalódásból eredő utolsó szólamot: "Éli, Éli, lamma sabachtani." (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?) - ami tulajdonképpen a 22-ik zsoltár, melyben megjövendölik "Jézus" minden kínszenvedését. A római ostromzárból menekvés nem volt, tehát joggal kérdezhető Jehovától: "Miért hagytál el engem?^" (azaz az ostromlott zsidókat.)

A Jehovában való vakhit jutalma Izsák életben maradása, mely valójában majdnem egyenlő a feltámadással. Az oltáron a halálraszánt Izsák csak az utolsó pillanatban menekül meg, azaz újjászületik az életnek Jehova jóvoltából. Jézus esetében a kor adta körülményeknek ezt át kellett formálni. A teljes végpusztulás előtt álló zsidók Jézus megszemélyesítésében szemrehányóan és csalódva tekintenek Jehovára. Ha a két jelenetet összehasonlítjuk, Izsák ideális zsidó elképzelés szerint szabadul meg a haláltól, míg Jézus esetében erre kilátás nincs, csak remény és hit a feltámadásra. A jeruzsálemi templom lerombolásával, a zsidóság szétszórásával valójában az akkori zsidó államélet kétezer évre meghal, de a remény és a bizakodás a Jézus-hitben a feltámadást biztosítja. A történet szerint Jézusnak meg kellett halnia, mint ahogy a zsidó állam is elpusztult de akkor Jehova nem tett csodát a megmaradás érdekében.

Sokan arra hivatkoznak, hogy az írások szerint Jézus végső elkeseredésében, csalódásában arameusi nyelven mondta a kereszten, amit mondott. Tehát azt állítják, hogy élő személy volt, aki nem is volt zsidó. Csakhogy az akkori időkben e vidéken az arameus volt az uralkodó nyelv és még a zsidók is arameusul beszéltek, mert anyanyelvüket is rég elfelejtették. Kizárólag a Tóra magyarázói tudtak az "írások nyelvén^", vagyis az írástudók. Így "Jézusnak^" a nép nyelvén kellett megszólalnia.

Mint minden mitológiának van valami történelmi alapja, ez alól a biblia sem kivétel. Száraz, egyszerű, természetes jelenségek az idők folyamán képzeletdúc mitológiákká alakultak, mert a költői szépséggel megírt mitologizált történetek minden korszak embere számára magasztosabbak, ezért elhihetőbbnek tűntek fel.

Mai történelmi ismereteink alapján megállapítható, hogy minden valószínűség szerint a közép-kelet servita népeinek egy csoportja a Hyksos nyomás elöl Egyiptom földjére menekült és ott megtelepedett. Részben beolvadtak az egyiptomi társadalomba, de sajátos vallásos elképzeléseiket ugyan megtartották. Így a zsidók elei sem voltak mentesek az akkori idők egyiptomi többisten-imádásától, azaz a bálványimádástól.

A biblia szerint e szokásuktól még az egyiptomi kivonulás után sem tudtak megszabadulni Mózes idejében, mert még akkor is vissza-visszatértek az aranyból készült borjú imádásához. Valóságos történelmi kialakulását, eredetét tekintve a zsidóknak, a mitológiáktól eltekintve, a kiindulópontot Egyiptomban kell keresnünk.

III. Amonhotep halálával,, 15. sz. időszámításunk előtt, annak fia, IV. Amonhotep került a trónra. A fiatal fáraó anyja Tiy és Eye nevű filozófus főpapnak a befolyása alatt állott. A sors iróniájaként ezt még betetőzte, hogy Ázsiából származó feleséget választottak számára Nofre-tete személyében. Eye filozófiája szerint, az akkori idők birodalmi nehézségeinek leküzdésében a templomépítő felfogástól való visszatérés teremthette volna meg Egyiptom lelki egységét. A birodalomban élő számtalan népség fölött az uralmat az őslakos nép számára biztosítsa. A meghódított területek megtartása csak egy lelkileg, szellemileg egységbe kovácsolt Egyiptommal látszott lehetségesnek.

Emellett nem szabad mellőzni azt sem, hogy Eye valósággal hitt is elméletében nemcsak politikai okokból, de vallási meggyőződésből is. Felismerte, hogy az eredeti istenhit a templomot nem építő szemléleten alapszik és az egyiptomi sokistenű templomokat elavult intézményként kezelte annak ellenére, hogy Ámon Rá főpapja volt. Filozófiai elgondolásainak megnyerte III. Amonhotep feleségét, Tiy-t is, aki odaadó hívévé vált. Fia, IV. Amonhotep nevelését teljesen Eye gondjaira bízta. III. Amonhotep gyakorlati érzékű uralkodó lévén, rengeteg problémája között nem sokat törődött a filozófiával, vallással és azon az alapon, hogy "a régi istenek jók voltak őseimnek, jók lesznek nekem is", inkább a birodalom világi gondjai kötötték le minden idejét. Abban a hitben, hogy reformok ugyan kellenének, de majd csinálják inkább az utódok, belenyugodott fiának Eye elgondolása általi nevelésébe.

A nevelés és a befolyás érvényesítésének biztosítására a hálószobát nem lehetett kihagyni a tervből és így került az ázsiai Nofre-tete a magával hozott egyisten hitével III. Amonhotep udvarába, annak menyeként. IV. Amonhotep trónrájutása után a főpap és a két asszony befolyására teljesen vallási dolgoknak szentelte életét és minden erejét a reformok megvalósítására fordította. Magábazárkózott filozofáló egyéniséggé vált és az uralkodás mindennapi gyakorlati problémáit teljesen elhanyagolta. A templomépítők világában mégis az első és a legnagyobb reformegyéniséggé vált, minden katonai gyengesége ellenére, mert gyökerestől felforgatta a régi templomépítő istenképzetet.

Ámon Rá trónfosztott lett. Templomait átalakította az egyetlen igaz istenség, ATON tiszteletére. Ez elnevezés csak a nyelvi dialektikai különbözőségek miatt vált az Ó-TEN-ből ATON-ra. A lényegen ez mit sem változtatott, mert ATON csakis az aranyszínű napkoronggal volt ábrázolható, mely NAP-ból minden életerő származik a földre. Saját nevét is átváltoztatta "IKHIN-A-TON"-ra, mely "IKHNATON" formában lett közismert a történelemben. Nevének jelentősége az "Egy igaz isten Fia", mely semmilyen isteni eredetet nem jelentett ugyan személyét illetően, de éppen az egy igaz Isten felismerésének következtében nevezte magát ez isten gyermekének.

A régi Ámon papság és azok hívei nem nézték jó szemmel a reformokat és amikor Ámon Rá templomainak kincseit, jövedelmét már az új istenség dicsőítésére elkobozta, természetes, hogy a régi szemlélet haszonélvezői minden erejükkel ellene fordultak. Az "új Isten Thébában^" rengeteg kelviszályt és bajt okozott, de ő rendületlenül kitartott vallási reformtörekvései mellett. A Nílus deltáját már elözönlötték az idegenek. Líbiaiak, görögök, semiták szabadon garázdálkodtak, jöttek-mentek és főleg kereskedtek Egyiptom földjén. A gazdasági zűrzavar, a birodalom szélein történt lázadások egyáltalán nem kedveztek a vallási reformoknak.

Itt már nemcsak az Ámon-hit papi jövedelmei forogtak veszélyben, de egész Egyiptom területét, a különböző kerületeket is ATON-nak adományozta vissza. Rendelkezéseinek szövegéből olvasható: "A keleti hegyektől a nyugati hegyekig ez a terület az én Atyám, ATON tulajdona, ki öröktől fogva az élet adója, ki mindenek alkotója, ki alkotta a hegyeket, síkságokat, vizeket, virágokat, növényeket, városokat, vizek partjait, embereket, állatokat, fákat és mindent, amit az én Atyám, ATON alkotott."

A fenti szöveg nagyon hasonlít, de mondhatjuk, hogy ugyanaz, mint a 45.-ik szélességi kör tájékán vallott, templomot nem építő vallási megnyilatkozások. Egy nemzedéken belül, minden reformtörekvésének ellenére, ő sem tudott megszabadulni az évezredek óta berögződött templomépítéstől és számos templomot, palotát, szentélyt építtetett ATON tiszteletére. De az út az egyisten-hít felé világos és tiszta volt minden mellékjelenség ellenére is.

Ha a bibliai zsoltárok eredetét keressük, könnyen megtalálhatjuk ^"IKHNATON" imáinak és dicséreteinek szövegében. Az új város, melyet ATON tiszteletére épített AKHETATON néven, ATON dicséretét, himnuszainak szavát elvitte a roskadozó birodalom minden szögletébe. A történelem legnagyobb reformátora mintegy 17 évi uralkodás után, a ránehezedő óriási vallási és politikai nyomásnak engedve, utódjául kinevezte vejét, SAKERE-t, legidősebb leányának, MERIT-ATON-nak (Aton kedveltje) férjét. Kevéssel ezután, időszámításunk előtt 1358-ban meghalt. Sakere visszaköltözött Thébába és IKHNATON szent városa feledésbe merült, melynek szépségét már csak romjai őrzik, ma TELL-EL-AMARNA néven.

IKHNATON halála után Ámon papjai minden erejükkel az ellenreformációhoz láttak. A birodalom szétesőben volt. Erős politikai, katonai kéz kellett a talpraálláshoz és főleg a régi istenhit és a papi hatalom helyreállításához.

Az első RAMSES idejében a birodalomban a legnagyobb zűrzavar uralkodott. A reform idők alatt az idegenek elözönlötték a birodalom minden városát, az állam-szerkezetben is hemzsegtek az idegenek. Semitákból állt a kikötők vámszedő hivatala, a hadsereg vezetői. A kereskedelmet görög és semita elemek irányították. Memphisben a semiták BAAL és ASTARTE istenségeinek templomai álltak. Mindenütt idegen beszéd hallatszott az utcákon. A szíriai kereskedő Ben-Anath még II. Ramses leányát is feleségül kapta. Befolyásuk annyira megnőtt, hogy a XIX.-ik dinasztia ránkmaradt papiruszaiban az egyiptomi nyelvezet már megtelítődött semita kifejezésekkel, s e szavak átöröklődtek a közbeszédbe is. A XIX. dinasztia írásainak szövegét, történelmi események feljegyzéseit éppen ezért nem csoda, ha évszázadok elmúltával viszontlátjuk az ószövetségben, mint "isteni kinyilatkoztatásokat^".

II. Ramses helyzete nem volt könnyű. A reformáció okozta katonai, gazdasági problémák kiküszöböléséhez idő és erő kellett. Szerencsére II. Ramses hamarosan átlátta a helyzetet és az Ámon-hit megerősítésével maga mögé állította a papságot, kik benne látták megmentőjüket, hatalmuk megszilárdítóját. A katonai. problémák és politikai gondok között soha nem látott méretű templomépítésekbe kezdett. Természetesen a templomok Ámon Rá tiszteletére épültek. Vissza kellett szorítani az idegeneket a hatalmi befolyástól. Az idegenek nemcsak gazdasági vadászterületnek tekintették Egyiptomot, s a konjunktúrát kihasználva ahol csak lehetett, ott szegték meg a királyi rendelkezéseket. A kikötők uralmát feladni nem akaró semiták terjesztették a korrupciót s minden állami tisztviselőnek volt "mellékjövedelme^", amit II. Ramses mindenképpen fel akart számolni, mert saját jövedelmei is veszélyben forogtak.

Természetesen a nagy építkezésekhez munkaerő kellett. Ide elsősorban az idegeneket sorolták be, hogy a városokból, hivatalokból eltávolítsák őket "közmunka-kötelezettség^" címe alatt. A reformáció ideje alatt kialakult új társadalmi osztály hatalmából kitaszítva, amennyire lehetőségei engedték, ellenállt az ellenreformáló törekvéseknek abban a reményben, hogy hatalmi helyzetét, vagyonát visszanyeri. Ez természetes jelenség minden társadalmi változás alkalmával. A főpapokat kivégezték, az alsóbb papság rabszolgaságra jutott, ha nem voltak hajlandók visszatérni a régi Ámon hitre híveikkel együtt. A reformáció idején Egyiptom az idegenek paradicsomává vált és ez most mind megszűnt. II. Ramses egyre nagyobb eréllyel üldözte a reformáció maradványait, hogy a széteső birodalmat valahogy talpraállítsa. Elérkezett ahhoz a pillanathoz, hogy Egyiptom kikötőiből királyi rendelettel kiűzött minden görögöt és semitát. Következő lépésként Egyiptom földjéről kiűzte a semitákat és más idegeneket. E kiűzöttek, az építési közmunkákból szököttek nagy csoportba verődve megkezdik vándorlásukat kelet felé a bizonytalanságba.

Évszázadok elmúltával, mikor megírják az ószövetséget, az egyiptomi kiűzetés, az "EXODUS" egy egészen más heroikus képben kerül szemünk elé, mert végső fokon egy nép nemzeti ideológiai létalapjait kell, hogy képezze.

Egyiptomban a zsidók ugyanúgy, mint más népek, nem voltak a szó szorosabb értelmében véve "rabszolgák". Mint idegen elemeket kezelték őket Egyiptom földjén, akik megtarthatták vallásukat, bálványaikat, sőt zárt közösségekben is élhettek saját nyelvüket beszélve. Az élelmesebbek természetesen beolvadtak a társadalomba és ott komoly befolyásos állásokat is betöltöttek. Ha figyelmesen elolvassuk az ószövetség idevonatkozó részét, akkor kitűnik, hogy ez a "rabszolgaság" valójában nem is volt olyan rabszolgaság, mint például az amerikai négerek esetében. Az ószövetségi szövegek szerint is, mivel nyugat felé kivonulni Egyiptomból nem lehetett a nyugati vidékeken élő népek katonai ellenállása miatt, így az út csak a keleti pusztaságok felé vezethetett.

Mózes II. 13. rész 17. vers:

"És lőn, a mikor elbocsátá a Fáraó a népet, nem vivé őket Isten a Filiszteusok földje felé, noha közel vala az, mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba."

18. vers: "Kerülő úton vezeté azért Isten a népet, a Veres tenger pusztájának útján; és fölfegyverkezve jövének ki Izrael fiai Egyiptom földéről."

De a 16. rész 3. verse már tisztább képet ad a zsidók egyiptomi helyzetéről, amikor a pusztában zúgolódva fordulnak Mózes és Áron ellen:

"S mondának nekik Izrael fiai: Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén, a mikor a húsos fazék mellett ülünk vala, a mikor jól lakhatunk vala kenyérrel, stb...."

A kiűzetési parancs igen rövid időt hagyhatott a csomagolásra, mert a 12. rész 39. verse szerint:

"És sütének a tésztából, melyet Egyiptomból hoztak vala, kovásztalan pogácsákat, mert meg nem kelhet vala, mivelhogy kiűzetének Egyiptomból és nem késhetének s még eleséget sem készítenek magoknak.^"

Az ezt megelőző 38. vers azonban megvilágítja, hogy nem-csak zsidókra vonatkozott a kiűzetési parancs:

"Sok elegy nép is méne fel velük, juh is, szarvasmarha is, felette sok barom.^"

Történelmi értelemben vett rabszolgaságról beszélve, a rab-szolgák általában nem hordanak fegyvert, mint a 13. rész 18. verse mutatja; továbbá rabszolgáknak nincsenek saját állataik, egyéni vagyonuk, mint azt a fenti 38. vers írja. Ha tárgyilagosan vizsgáljuk a történteket, akkor a zsidók történelmi színre lépése valójában itt kezdődik, e "kivonulás" alkalmával. Mert e "sok elegy nép" között megtalálhatók nemcsak az idegenek, de a reformáció hívei közül az egyiptomiak is. Ezen hatalomból kiesett, menekülésre kényszerült egyiptomi papok, írástudók a biblia szerint 40 évi vándoroltak, azaz tartózkodtak a pusztában ezzel a vegyes tömeggel, melyből valahogy az akkori adottságoknak megfelelően valamilyen egységes népszövetséget lehetett szervezni. Mózes II. könyve 12. rész 37. verse szerint mintegy ^"hatszázezer" volt a száma csak a férfiaknak a gyermekeken kívül; de az asszonyokról nem tesznek itt említést.

A számok ellenőrizhetetlenek, de megállapítható, hogy egy igen vegyes néptömeg hagyta el Egyiptomot, részben a kiűzetési rendelet következtében, részben azok, akik az építkezésektől szöktek meg.

A későbbi ószövetségi írók az egyiptomi írást és a törvénytudókat összesűrítették egy jelképes személy, Mózes köré. Mielőtt egy ilyen vegyes összetételű néppel bármerre mozdulni lehetett volna, azoknak valamilyen, az együttélést szabályozó törvényt kellett alkotni. A közös sors és a jövő kialakítása csak közös erővel történhetett meg, mert bármelyik rész, ha a tömegtől elmarad, elpusztul a pusztában. A zsidó mitológia ezt az egységet Mózes személye köré szimbolizálta és a törvényadás kiváltságát is Mózesnek tulajdonítja. Mózes származásának megírásánál a bibliaírók visszanyúltak a régi történelmi időkbe és Mózes történetében megismétlődik Akkád első királyának, I. SARGON-nak származástörténete. I. SARGON, akit szülei vesszőkosárban a folyóba tesznek, majd a víz elviszi a gyermekkel a kosarat messzi vidékre és egy kertészettel foglalkozó egyszerű házaspár kihalássza a kosarat, felneveli a gyermeket. I. SARGON rengeteg nehézség árán hatalomra tör, túlél egy szerelmi kalandot ISTHAR istennővel és Akkád első királyaként kiűzi, azaz visszaűzi a szumírokat északra, ahonnan eredetileg jöttek.

Mózes esete is hasonló (melyet mindenki ismer) azzal a különbséggel, hogy itt Mózest a fáraó lánya találja meg és az egyiptomi udvarban nevelik fel. Aki, mint egyiptomi herceg, megöl egy egyiptomi építésvezetőt és ezért menekülnie kell. De Mózes esetében Mózes eredetileg zsidó származású volt, mert egy nemzeti ideológia kialakításánál elképzelhetetlen az, hogy egy idegen fajú egyén váljon egy nép legnagyobb tanítójává, törvényadójává.

Annak ellenére, hogy valójában a Jehova - Ábrahám szövetség megtestesülése éppen Mózessel nyilvánul meg, vagyis az "ige testet ölt", az eszmei elképzelés itt fizikai valósággá változik. De a törvényekkel kapcsolatban újból "kísért a múlt", mert az első írott törvénykönyv 3—2000 év között időszámításunk előtt születik meg a templomépítők világában a szumíroknál, majd ezt átveszik az akkádok, innen Hamurábi, időszámításunk előtt 1800 körül, míg innen a görögök és Mózes.

De a törvényadás módja is igen görögös. MINOS-nak ZEUS adta a törvényeket Kréta szigetén és egy DAEDALUS nevű építész készíti el számára a Labirintus építményét. Mózes esetében az Úr "adja" Mózesnek a törvényeket a Sínai hegyen és egy Bezalel nevű építőmester készíti az első Tabernákulumot, vagyis a szentélyt Mózes számára.

Innek kerül a törvény Rómába, mint "Lex Talion", vagyis a megtorlás törvénye, a "szemet szemért, fogat fogért" elvek alapján.

A bibliai negyven éves vándorlás után már mózesi törvényekkel, az elfoglalandó területek előre felosztásának tervével felszerelt vegyes összetételű semita nép elfoglalja Jerikó városát és megtelepszik az "ígéret földjén". A mózesi szimbólum idegen mivoltát erősen sejtteti az a tény is, hogy Mózes az írások szerint 120 éves volt, mielőtt a folyón átkeltek, de éppen a cél előtt, amiért 80 éves kora óta oly sok harcot vívott, ott hal meg és az igéret földjének határain kívül temetik cl. Tehát ő oda soha be nem tette a lábát, mert idegen volt. Ha Mózes bemegy az igéret földjére, a későbbiek során oly fontos szerepet játszó kiválasztottság jelentősége és az Ábrahámmal kiütött jehovai szövetség ellentmondásba kerül. Csakis Ábrahám semita ivadékainak ígértetett meg a Kánaán, de nem idegeneknek, a mitológia szerint.

Mindezt nagy alapossággal fejti ki éppen egy zsidó filozófus, Zsigmund Freud a "Mózes és az egyistenhit" c. művében.

Az új "Izraelita" állam kialakulása az ígéret földjén nem ment könnyen, mert ideológiai nézetkülönbségek alakultak a különböző pártok között. Az Egyiptomból hozott egyistenhit és v. erre alapuló mózesi törvények társadalmi berendezkedés szempontjából sok-sok zavart és nézeteltérést szültek. A legtöbb, amit a még mindig vegyes összetételű semita nép elérhetett, hogy alkotott 12 nemzetséget, melyből 10 nemzetség létrehozta Izrael királyságát, míg a fennmaradó kettőből alakult meg Júda királysága. Ez arra enged következtetni, hogy mindazok a törzsek, illetve népcsoportok, melyek együtt vándoroltak, együtt, közösen szereztek hazát, mégis csak szétváltak és a fajilag tisztább semita 2 törzsből alakult meg Júda királysága. Az eredeti Izrael királysága alatt élő 10 törzs már vegyes összetételében is képes volt egy királyság alatt a múltra való tekintettel együtt élni, de a két tisztán semita törzs elválasztotta magát tőlük még az uralkodásban is.

Az asszír birodalom terjeszkedése, majd Izrael állam felszámolása óriási csapásként hatott a megmaradt Júda királyságára is. Annak ellenére, hogy ők maguk egymást is a legnagyobb kegyetlenkedéssel gyilkolták, mégis az egész 10 nemzetség asszír elhurcolása Júdát kétségbeejtette. Ráébresztette arra a valóságra, hogy ez velük is megtörténhet és ez ellen^' valahogy védekezni kell.

Az asszír fogságban Izrael fiai beolvadtak az asszír társadalomba, ebbe teljesen felszívódtak és eltűntek. Vagyis a valóságos "Izrael" megsemmisült politikailag is, de etnikailag is.

Júda uralkodói, papjai látván, hogy a jólét elfelejttette a későbbi időkben Izrael fiainak közös múltját és az Ábrahám - Jehova szövetség ígéretének kötelezettségeit az asszír környezetben, mert nem volt miért zsidónak maradni a nem-zsidónak. Jehova ígéretét megtartotta a szövetség szerint. Megkapták az igéret földjét, az asszírok el is vették tőlük, de a rabszolgaságból hamar felemelkedtek és jobb volt asszírnak lenni Asszíriában, mint zsidónak. Így a zsidó öntudat, helyesebben az "Izrael^" -tudat tovább értelmetlen volt.

Júda népe, hogy megmaradjon hasonló körülmények között is, — mert ő is veszélyeztetve volt, — nemzeti létét teljesen más alapokra kellett felépítenie.

De Babilon itt már előreveti árnyékát. A "király kedvéltje", Ézsaiás jó politikai előrelátással már látja a babiloni veszedelmet.

Időszámításunk előtt 640 körül kerül Júda trónjára Jósiás. Júdába az idegenekkel kötött házasságok következtében a hozományokkal együtt jönnek az idegen istenek is és Judea tele van a legvegyesebb népséggel. Az idők forgandósága Juda jövőjét alapjaiban veszélyezteti. A közelgő vész ellen két próféta lép a színre a nép lelki felkészítésére. Mivel a történelmet a zsidó fennmaradás érdekében erő hiányában nem lehet, a zsidó szellemet kell átalakítani a történelemhez a fennmaradás érdekében. Ámos és Hóseás az idők új ideológiájának a kovácsai. Hóseás a nacionalista eszme hirdetője, a nemzeti öntudat felébresztője. Ámos az univerzalitás elméletének a hirdetője, mely szerint csakis az univerzális szellemmel lehet a létet biztosítani, azaz: téríteni kell az emberiséget. Ámos és Hóseás lerakja az új megmaradási elmélet alapjait. "Csodálatosképpen" a templomot javító építőmunkások fizetőmestere "véletlenül^" megtalálja a falba elrejtve Mózes ötödik könyvének "eredeti" példányát. E csodás felfedezést, ill. a könyvet valahogy hitelesíteni kell és Jósiás király egy Hulda nevű prófétanővel hitelesítteti a "megtalált^" könyvet. Érdekes megjegyezni, hogy a kor legnagyobb prófétáját, Jeremiást a hitelesítésben mellőzik, mert Jeremiás meggyőződése szerint a könyv nem más, mint az írástudók közönséges hamisítványa. (Jeremiás V. 4 és 8. verse.) A könyv megtalálásának csodálatos története olvasható a Krónikák II. 34 és a Királyok II. 22. részeiben is. Miután Jósiás az isteni csoda folytán megtalált könyvet a prófétanővel szentesítteti, a jó hír futótűzként terjed el Judeában. Jósiás minden erejével nekilát az idegen templomok és bálványok lerombolásához. Ámos és Hóseás kétféle elméletét összekapcsolva a politikus Ézsaiás lefekteti az új eszmei alapokat.

Itt is megtalálható azért a kétféle népréteg számára megírt ideológia. Az arisztokrata Ézsaiás a nemzetközi politika adottságaihoz alakítja az univerzalizmus gondolatát, a nemzel közi messiánizmus -küldetés elméletét. A szegény pásztorból prófétává lett Hóseás a nép nyelvére viszi át az ideológiát, a teljes nacionalizmus vonalára. A gazdagabb rétegek hajlamosabbak az idegen környezetben az anyagi jólét csábításainak engedve beolvadni, s ha ezek elvesznének esetleg, a faj fennmaradására a legbiztosabb támasz a szegény nép. Annak nacionalizmusát kell teljesen megszilárdítani. A nacionalizmussal övezett nemzetközi küldetés csak erősíti a népi rétegek fajfenntartó harci tudatát. Azért Ézsaiás is bajban volt önmagával. Nem tudott végképp dönteni, hogy melyik elv mellett foglaljon állást. Ha Egyiptomba menekül, megússza a babiloni fogságot, de elszakad népétől. Végül Babilon mellett dönt, de hívei erőszakkal Egyiptomba hurcolják és onnan irányítja tovább a nemzetközi elvek kifejlesztését.

Megszületik az ószövetség, a mózesi törvénykönyv, mely megszabja a zsidó öntudat alaptörvényeit. Kialakul az Ábrahám-mitológia és Jehovával kötött szövetség értelmében a kiválasztottság gondolata. De milyen kiválasztottság ez? Milyen célból? A felelet egyszerűen adódott. Az emberiségnek egy közös vallást kell adni és ez a vallás csakis Jehova által meghatározott alapokon állhat, vagyis judaizmus lehet. Jehova az egyetlen igazi isten, a próféták Jehova szavainak tolmácsai. Júda fiainak kiválasztottsága tulajdonképpen egy messiánizmusi küldetésben nyilvánul meg. A messiánizmusi küldetés: megismertetni Jehovát minden néppel, nemzettel.

Jehova e célra választotta ki népét, Jehova ezért kötötte a szövetséget Ábrahámmal, mert kiválaszottt népének hivatása, hogy Jehovát és annak tiszteletét meghonosítsa minden ember szívében e földön.

Faji fennmaradás szempontjából, az egyéni nemzeti öntudat megalapozásának, e tudat végsőkig való felfokozásának jobb módszerét kitalálni nem lehetett, mint erre maga a történelem a legkézenfekvőbb bizonyíték.

Csakis egy ilyen nemzeti hivatástudat volt képes arra, — a történelem bizonyítékai szerint — hogy egy fajt, minden történelmi tragédiája ellenére nemcsak hogy megtartson, de lélekszámban, öntudatában, teljesen idegen fajú környezetben még egy világot befolyásoló helyzetbe is emeljen.

A zsidó vallási tanítások szerint, a zsidó az egész emberiség megváltásának érdekében ragaszkodik zsidó megmaradásához. Vallási meggyőződése szerint nélküle a világ, az emberiség elpusztul. E messiási küldetés a zsidótól nem az egyéni áldozatot, sajátmaga feláldozását követeli meg más népekért, hanem éppen az ellenkezőjét. Minden körülmények között meg kell tartania sajátmagát, zsidó mivoltát, mert ha ez megszűnik, vele együtt szűnik meg a messiási küldetés is. E nemzeti vallástanítás nem a másokért való egyéni önfeláldozást, de éppen a megmaradást követeli az emberiség javára, mert neki ez Jehova parancsa. Ezért állította meg Jehova Ábrahámot a pusztában és kötötte meg vele a szövetséget: ennek az univerzális feladatnak az elvégzésére.

Ha ezt összehasonlítjuk a mi magyar keresztény nemzeti hivatáselméletünkkel, mely szerint "a magyarság hivatása Európában a keresztény civilizáció és kultúra védelme^", — akkor a kettő közötti különbség annyira szembetűnő, hogy semmi további magyarázatra nincs szükség ahhoz, hogy miért lett egy magyar katonai nagyhatalomból ezer év alatt Európában egy zsebkendő nagyságú folt és miért lett Júdából kétezeréves szétszórtság után világhatalom.

A zsidó prófétáknak sem volt könnyű dolga megértetni népükkel ezt a faji megmaradás szempontjából létfontosságú messiási küldetést. Izrael pusztulása után Júda jövője is bizonytalanná vált. Az asszírokat felszámolta Babilon és ez az új veszedelem egyre jobban közeledett Juda határaihoz. Csakhogy a Babilonba való hurcolás idején Júda népe már tudatos nemzeti hivatással rendelkezett és a babyloni fogság csakis egy átmeneti állapotnak volt tekinthető. Júda népét a jólét Babilonban már nem tudta hitétől, nemzeti hivatásától elcsábítani.

"Dolgozz a föld jólétén, ahol lakozol, mert annak gyümölcse a tiéd lesz"—mondja a judaizmus tanítása.

Babilonban ennek alapján a rabszolgából egy nemzedéken belül már könyvtáros, írnok, vagyis az akkori kor intelligenciája lett anélkül, hogy nemzeti vallásosságából bármit is feladott volna. Babilont új hazájának tekintette, ahol Jehova parancsa szerint Babilont is meg kell téríteni Jehova hitére. Az univerzális Jehova-hit gondolata minden népre hatott, még a keményfejű, okokra okozatokat kereső görögökre is. A görög hellénizmus és júdaizmus keveredéséből a görögök több-isten birodalma egyre jobban összezsugorodott, hogy helyt adjon az arisztoteleszi filozofikus szemléletnek. Ez a szemlélet nem maradt hatás nélkül a júdaizmusra sem.

A Babilonban eltöltött idő alatt a próféták ráébredtek, hogy a messiánizmusi küldetés elmélete minden szellemi erejénél fogva még most sem elég erős arra, hogy minden újabb ^"Babilont" megszűntessen a jövő számára. Ezt csak a zsidó nemzeti öntudat végsőkig való felfokozásával lehet elérni és a térítéssel.

A perzsák felszámolták Babilont. Cyrus rendelete értelmében minden fogoly nép visszatérhetett eredeti hazájába, így a zsidók is. Csakhogy itt már a zsidók komoly befolyással rendelkeztek, hatalmas vagyonuk volt és azt bizony nem akarták felcserélni a bizonytalan jövőért. Szívesen támogatták a Judeába visszatérni akaró szegényebbek törekvéseit, mert azok ott rájuk tehertételként nehezedtek. Egy egyszeri anyagi segítséggel túl lehetett adni a szegényebb rétegeken és azok örömmel vándoroltak vissza eredeti hazájukba, amelyet valójában még sohasem láttak, de vallási tanításaik alapján egész életük ez eszmei Judea visszafoglalásának vágyában teljesedett be. Mégis a perzsa felszabadítás pillanatában nehéz volt a visszatérés mellett dönteni. A zsidó papság aggodalommal szemlélte e jelenségeket, mert a babiloni " fogságukban^" a messiási küldetés megtartotta ugyan a zsidót zsidónak, de a szabadság pillanatában az anyagi jólét vonzereje mintha nagyobb lett volna a messiási küldetés fontosságánál; így veszélybe kerülhetett az egész hivatáselmélet. Ennek következtében csakis egy út van a megmaradáshoz. Júdeát mindenkép újra be kell népesíteni, a templomot újra fel kell építeni.

Megindul az első "Zionád", azaz visszavándorlás Shesbazzar, Zerubbabel és Joshua, egy Zadokita (zsidó szekta) főpap vezetésével.

Ezeket nem a szegények iránti szeretet vezérelte, sem a nemzeti öntudat. A Dávid házából származó Shesbazzar és Zerubabbel a megüresedett Juda trónjáért tér vissza, míg Joshua az új Jeruzsálem főpapja akar lenni. Egyedül Joshua élte túl a kísérletet, mert a perzsák észrevették a törekvések igazi célját. E három vezetés alatt megindult Zionád eredményeként száz év alatt mintegy 42.000 zsidó tért vissza Jeruzsálembe. Építettek is valamilyen templomot, melynek láttán Haggai nevű próféta sírva fakadt és kétségbeesve küldte Babilon gazdag zsidóinak felszólításait, átkait Jeruzsálem megmentésére. A helyzeten semmi sem segített. Viszont Jeruzsálem nélkül a zsidónak sincs értelme, hogy zsidó maradjon, mert Jeruzsálem a judaizmus bölcsője.

A helyzetet két valóban nacionalista menti meg; az egyik Ezsdrás, aki pap volt és jegyző Babilonban, a másik Nehémiás, egy igen gazdag arisztokrata Babilonban. E kettő összefogásából áll be a sorsdöntő fordulópont a zsidó történelemben. A próféciák ideje lejárt és most kell a vallásos ideológiát gyakorlati politikává változtatni.

Míg a próféták a zsidó számára egy univerzális vallási elképzelést adtak megmaradásuk alapjául, Ezsdrás és Nehémiás kidolgozza a politikai alapot. A vallási univerzalizmus mellé a korhoz igazodó nacionalista politika alapjává tették a zsidó kiválasztott jellegét. Ezsdrás a biblia szerint mindössze 1700 lélekkel indul vissza Jeruzsálembe, de kevés számukat messze felülmúlta nacionalista meggyőződésük. Még a biblia is igyekszik elhomályosítani Ezsdrás érdemeit éppen soviniszta magatartása miatt és még prófétai "ranggal" sem ruházzák fel; (le végső fokon mégis csak Ezsdrás érdeme, hogy nacionalizmust csinált a messiánizmusból. Nehémiás mint perzsa kormányzó érkezik vissza Jeruzsálembe és e kettő neki lát, hogy a vallásos ideológiát nacionalista nemzeti politikává formálja. Három főalapot dolgozott ki Ezsdrás és Nehémiás a nemzeti megmaradás feltételeként: Mózes öt könyvének, vagyis a Tórának végleges szentesítését; a nacionalizmus, a nemzeti öntudat és felsőbbségérzet kinevelését; ezenkívül megtiltották a zsidóknak idegenekkel való házasodást.

Tehát a történelem folyamán először nem a világ népei választják el magukat a zsidóktól, hanem a zsidók szigetelődnek el más népektől nemzeti sajátosságaik megtartására. A zsidó történelemben először fordul elő ilyen eset, mert a mitológiában Ábrahám is Hágárnak nemzett gyermeket; Mózesnek is nem-zsidó felesége volt. Salamon háreme is tele volt idegen származású leányokkal. Még a korabeli zsidók is ellenszenvvel fogadták e rendelkezést, de a faji fennmaradás megkövetelte a törvény legszigorúbb betartását. Minden idegennel kötött házasság eredményeként a zsidó kerül ki, mint vesztes fél, vagyis a faj rövidül meg a vegyes eredetű leszármazottakkal. Felismerték azt a tényt is, hogy egy nép nemzeti egységét nem a dinasztiák, vagy a fegyverek ereje teremti meg, hanem a közös nyelv, a közös múltnak szentségként való tisztelete. A judaizmus alapjait teljesen átdolgozták olyan értelemben, hogy csak otthon, Jeruzsálemben lehet templom, áldozatok, papi rend és a Tóra betűtől betűre való betartása. Júdeán kívül viszont csak gyülekezőhelyek, azaz zsinagógák épülhetnek idegen földön, de nem templomok. Az idegenben élő zsidónak csak "rabbija", azaz Tóra-magyarázója, tanítója lehet. Ezen új judaizmus jelszava: az egy isten, egy haza, egy templom! Mózes öt könyvének isteni eredetű kinyilatkoztatása tette a pecsétet a lélek átalakítására és most már a zsidó nem kérdezhette, nem kételkedhetett e törvények eredetében, mert a szentesítéssel mind az öt könyv "isteni kinyilatkoztatássá^" vált. Megadták az új júdaizmussal a gyakorlati, lelki, politikai talaját egy zsidó nemzeti állam felépítéséhez.

A zsidó egyéni nemzeti és vallási meggyőződése, most már teljesen kiegyensúlyozott állapotban, teljes összhangban azonosulva vetítődött ki tudatában. Igy vált nemzetközösségének e közösséget minden történelmi megpróbáltatást átvészelő, megtartó elemévé.

A Tórához ezentúl hozzátenni, vagy belőle elvenni, vagy azon változtatni semmit sem lehetett. Ez az, amit az ószövetségben ma is olvashatunk. Ez "isteni" szövegek megőrzését a Masoreták-ra bízták, akik a legszigorúbb alapossággal őrködtek felette, hogy a szövegeken módosításokat ne lehessen eszközölni az ezt követő korokban. A zsidók, felismerve ez ^"isteni kinyilatkoztatás^”-nak minősített írásoknak az egyénre gyakorolt hatását, az ezt követő századokban kanonizálják az ószövetségben található többi könyveket is. Az ószövetségbe foglalt könyvek kanonizálása (szentesítése) körülbelül időszámításunk után a 90.-ik évben fejeződött be. Érdekes megemlíteni, hogy az ószövetségben megtalálható Jób könyve is, melynek lényege, hogy míg a Tórát, azaz a törvényeket kétségbevonni nem lehet, Jób könyve alapján a zsidónak joga van még magát az istenséget is felelősségre vonni tetteiért.

Ez új júdaizmus alapján él és fejlődik a zsidó nemzeti állam, az egy isten, egy haza és egy templom ideológiájára felépülve, míg a külföldön élők számára marad a júdaizmus egy másik változata, a messiási küldetés. Külföldön nincs templom, nincs papság, nincsenek áldozatok, csak az imádkozás. A külföldön, szétszórtságban élő zsidó számára is életszükséglet a júdaizmus, mert ez tölti be az igazi világmisszió feladatát, ezért lelki szükségletévé válik nemzetiségének megtartása, mert a vallása egy a nemzetiségével. Ha elveszíti a politikai értelemben vett zsidó fajiságát, ezzel elvesztette vallási, azaz isteni kiválasztottságát, Jehovával való szövetségét is. A vallás nem tartható meg nemzetiségi azonulás nélkül, viszont a nemzetiségi hovatartozás sem maradhat meg a vallás nélkül. A judaizmusnak e változata betöltötte e téren szerepét hosszú ideig, míg a rómaiak által a történelem újabb követeléseket nem támasztott az új helyzetben a faji megmaradás elméletében.

Rúth könyvének kanonizálása az ószövetségben ellentétes volt ugyan Ezsdrás idegenekkel kötött házassági tilalmával, de éppen Rúth könyve hagyott egy kiskaput a szigorú törvényeken a létszámnövekedés érdekében. A moabita Rúthnak zsidóval kötött házassága megengedte nemcsak az idegenekkel való házasságkötést,. de az idegeneknek júdaizmusra térítését is. A romai birodalom területén már több millió magát zsidónak valló lélek él, kiknek legnagyobb része prozelitált, azaz júdaizmusra térített nem-zsidó volt.

A Makkabeusok Hasmonita királysága összeomlott a rómaiak előtt időszámításunk előtt 63-ban és Judea újból idegen megszállás alá került.

Az akkori idők nagy létszámú zsidóságát e nemzeti pusztulás még nem veszélyeztette, de az örökös felszabadító háborúk a római megszállókkal időszámításunk elejére már végveszélybe sodorta ismét Judeát. A görög és római filozófia hatásaként a júdaizmus, mint világvallás már nem terjedhetett. A nemzeti lét, a megmaradás ismét kritikus történelmi fenyegetéssé vált. Megoldást kellett találni. Mint ahogy az elmúlt kétezer év alatt a zsidók tagadták a júdaizmusban "Jézus" szerepét, mert azt a további prozelitálás eszközének tekintették csak, ugyanúgy az egész elmélet megalapítóját is kifelejtették további történetírásaikból egészen a mi huszadik századunkig. Nem-zsidó írott emlékek őrizték meg a júdaizmus e válságos idejének ideológiai "Messiását", Philo-t. Philo időszámításunk előtt a 20-ik évben született, Alexandria leggazdagabb zsidó családjának sarjaként. Görög nevelésének hatásaként Plato filozófiája az ő szemében teljesen összeegyeztethető volt zsidó mivoltával. Világpolgár szemlélete teljesen összhangban állt zsidó messiánizmusi küldetésével és a két ideológia összekovácsolásából a megmaradás újabbkori elméletét adta népének. Kiválóan beszélt görögül, latinul, de sokan kételkednek héber tudásában és időszámításunk utáni 40-ben bekövetkezett haláláig megtestesítette a modernkori meghatározások szerinti "emancipált, művelt görög zsidót", kinek életét júdaizmusához ragaszkodó missziós szellem töltötte be. Meggyőzte a zsidó írástudókat, hogy a plátói filozófia legalább annyira tökéletes, mint amilyen isteni minőségű a júdaizmus kinyilatkoztatása. E kettőből a zsidó nemzeti létfenntartás jövője biztosítható, ha prozelitálás, azaz júdaizmusra térítés helyett inkább e kettő kombinációját adják a nemzsidóknak. Mert e kettőnek isteni eredetű alapja marad a júdaizmus, míg világi nézeteinek alapját Plató filozófiája szolgálja. Tehát megszületett a vallási kereszténység "megváltás" elmélete a nemzsidók számára. A történelem csodája folytán Philo "Jézus kortársa volt", Misztikus elmélkedésre van a nemzsidóknak szüksége és a plátói filozófiát egy megszemélyesített "Megváltó" szimbólumában el lehet fogadtatni a nemzsidó világgal. Ezáltal az ószövetség is megmarad, mert isteni kinyilatkoztatások nélkül a misztikus elmélkedés mit sem ér. Ebben az új felfogásban az allegóriák, vagyis a "jézusi példabeszédek" halmazatát használta fel a próféciák megismertetésére és a törvények megtartására.

Vagyis Philo elmélete alapján kezdetben vala az ige, a kinyilatkoztatás, a törvények, míg a nemzsidó világ számára testet ölt az ige Jézus személyében a könnyebb érthetőség kedvéért. Így megmarad a júdaizmus is, míg a kereszténységben a nemzsidó akarva, nem akarva a júdaizmus hívévé válik. A nemzsidó számára a megváltás Jézus személye, míg a zsidó számára a megmaradás, a szövetség jegye, vagyis a Tóra.

A helyzet hasonló a Babilon előttihez. Most is a szegényebb népréteg a faji fennmaradás biztosítéka. A szimbólumnak is ilyennek kell lennie; a népből kell származzon. S megszületik a kor szerint is a lehető legnyomorúságosabb körülmények között a "Jézus" legenda. Az egyszerű ács gyermeke, ki istállóban kell megszülessen, mert sehol máshol hely nincs számára. De Dávid házának leszármazottja, nehogy később tévedések álljanak elő. A politikai probléma ugyanaz, mint Ámos és Hóseás esetében. Meg kell tartani a nép nacionalizmusát, ugyanakkor nemzetköziséget is kell az új hitnek biztosítani. S a születés pillanatában kialakul a júdeo-kereszténység két politikai irányvonala. Az egyik: hogy még keresztény formák között is, de előbb júdaizmusra térítés, körülmetélés, mert ez a törvény! S e gondolat, ill. elmélet egy személyben kell összpontosuljon, így a judaizálás elméletének kifejezésére megszületik a könnyebb érthetőség biztosítására "PÉTER" megszemélyesítése. A másik: a nemzetköziség elméletének kifejezésére, megszemélyesítésének kifejezésére megszületik "PÁL" legendája. Mindegy, sőt egyáltalán nem

tos, hogy az új keresztényt júdaizmusra térítsük, (Péter), mert ez gyakorlatilag szinte elképzelhetetlen feladat már. Ha már egyszer valaki kereszténnyé lett a jézusi elmélet alapján, az már a júdaizmus hívévé is vált (Pál). S e kettősség harcában az élet követelményei, a gyakorlatiasság a "PÁL" szimbólumban megtestesített elmélet kivitelezése mellett dönt, melynek gyakorlati eredményességét a keresztény történelem és térítés bizonyítja.

Tehát a zsidó faji megmaradás érdekében az egyik út Damascusba vezet, azaz a kereszténységbe, míg a másik út a diaszpórában élő zsidó számára a Tóra és az ószövetség.

Ennek az igazságát ma alátámasztja egy tekintélyes kiadónál megjelent terjedelmes munka a világvallásokat illetően, melynek címe: "Man and his Gods" (Az ember és istenei.)— a 431. oldalon kifejtik egy zsidó teológus rabbi nyilatkozatát a következő formában:

„—mivel a judaizmus, mint az emberiség vallása, külső okoknál fogva nem terjedhetett, Rabbi Epstein ma már kimondhatja, hogy a terjesztés feladatát a judaizmus két nagy leányvallására, a kereszténységre és az iszlámra bízta."

(Hamlyn Publishing Group, New York, 1971.)

A zsidó történelem sem mentes a különböző nézetek, pártok állandó, belső harcaitól. Időszámításunk kezdetén, a római megszállás alatt levő Jeruzsálemben is választani kellett a "békepárt" és a fegyveres felkelés híveinek ellentétes nézetei között. Az egyik, az óvatosabb, veszélytelenebb utat akarja követni. A júdaizmus ideológiai erejében bízva, Róma megszámlálhatatlan nemzetiségeit nem nehéz a római birodalom ellen fordítani a júdaizmus messiánizmusi elméletével. Ez ugyan egy lassú erjedési folyamat, belülről megbontani egy birodalmat, de célszerű és veszélytelenebb. De a "békepártiak"-at saját anyagi helyzetük is köti. Az idegen megszállók kiszolgálásával hatalmi helyzetük saját népük felett, az idegen fegyverek erejével biztosított. A rómaiak számára az adókat úgy is a népnek kell kiizzadni, de emellett még saját jövedelmeik is biztosítva vannak a megszállók kegyeiből. Minek a háború, a vérontás? Majd magától megoldódik minden lassan, de biztosan. Nem szabad veszélyeztetni azt a keveset, ami még meg van. A másik oldal viszont már megelégelte a rómaiak elnyomását, nemzeti szabadságot akar, mert a többször elnyomott nép terhei jóformán elviselhetetlenek. Jeruzsálemtől messze van Róma. A megoldást csakis a fegyverek hozhatják meg, mert Róma is számtalan belső bajjal küszködik. Néró uralkodása alatt, 66-ban kitör a zsidó lázadás, mely 4 évig tart. Az eredmény siralmas. Jeruzsálemet és a templomot lerombolják a rómaiak. Vespasiánus közben kénytelen visszatérni Rómába, mert Nérót megölik és ő lesz a császár. A háborút és a zsidó ügyek végleges megoldását fiára, Titusra bízza. A zsidó írások Titusról, mint a "gonoszról" emlékeznek meg mindenütt, habár Titus egy fokkal sem volt rosszabb, sem jobb, mint elődei. A zsidókat sem gyűlölte jobban más leigázott népeknél. Szemében a zsidók Róma ellen lázadtak és ez megtorlást követelt. Akkoriban szokás volt, hogy a lázadó népek nagy részét szétszórták a birodalom minden sarkába, hogy újabb lázadástól ne kelljen tartani. Titus ugyanezt tette a zsidókkal. Ebben az időben a római felsőbb osztályok között divatossá vált a júdaizmus és a plátói filozófia kombinációjának gondolata és számos titkos kör alakult "istenfélők" név alatt. Ugyanakkor e szellem lejutott a nép közé is és jelentős tömegeket nyert meg nemcsak a júdaizmus, de a kettő összevont változata is, kik magukat titkon "keresztényeknek" nevezték. Ezeknek a csoportoknak semmi közük nem volt még és nem is tudtak e megváltó fogalomról, hogy "JÉZUS". Mielőtt Judeát végleg felszámolták volna a rómaiak, két hatalmas lázadás történt Judeában. Az egyik Traján idejében, 112 és 115 között. E lázadás leverésére még Párthiából is vissza kellett hozni a légiókat. E lázadásokat nem-csak zsidók csinálták, de mindazok a népek, kik együtt éltek a zsidókkal e területeken római megszállás alatt. Mivel a lázadások vezetői a zsidókból kerültek ki és a szükséges pénzt is főleg a zsidók adták, így mint zsidó lázadások maradtak fenn a történelemben. A harmadik és utolsó nagy lázadás 132 és 135 közölt, Rabbi Akiba és Bar-Kochba vezetésével történik. A birodalom egész területén található zsidóságot mozgósították e végső felkelésre. Bar-Kochba kijelentette magát Messiásnak, amit Rabbi Akibán kívül senki sem ismert el. A harc közben a papok ennek ellenére ki akarták közösíteni szentségtörés címén Bar-Kochbát, akit egyedül Rabbi Akiba erőfeszítései mentettek meg a zsidó számára a legnagyobb büntetéstől.

Bar-Kochba nem a vallásban, de csakis kardjában bízott és a papság legnagyobb megrökönyödésére azt a kijelentést tette: "Uram, most ne segíts nekünk, de ne avatkozz tovább a dolgainkba." Ebben az időben a Philo-féle "keresztények" már erős szervezettel rendelkeztek és már létezett számukra a Messiás fogalma "Jézus" személyében. Ezek annyira komolyan vették Philo elméletét, hogy már egyáltalán nem azonosították magukat a régi, ortodox júdaizmushoz ragaszkodó zsidókkal. Ezek a Philo-féle zsidó és nemzsidó "keresztények" most már magukénak vallották a "messiánizmus^" elméletét. Most már az ő kizárólagos hivatásukká vált a Philo-féle júdeokereszténység világméretű terjesztése. Bar-Kochbát nem fogadták el messiásnak, mivel nekik már volt egy. Igy nem is csatlakoztak a Bar-Kochba vezette lázadáshoz. Ezt az ortodox zsidók soha meg nem bocsájtották nekik és kiátkozták őket még a júdaizmusból is.

Bar-Kochba sikeresen vezette a felkelést, visszafoglalta Jeruzsálemet és már úgy látszott, hogy győzedelmeskedni fog. A rómaiak visszahívták Britanniából legjobb tábornokukat, Julius Severus-t, aki 50.000 katonájával véget vetett a felkelésnek. Bal^.-Kochba 135-ben esett el Betar védelmében és vele együtt a remény is megsemmisült a római iga alóli felszabadulásra. Hadrián végleg bekebelezte Judeát és elnevezte Palesztinának a környező területekkel együtt. Hadrián nem volt antiszemita. Észrevette, hogy a zsidók csökönyös nemzeti ellenállása tulajdonképpen vallásuk tanításában rejlik és ezt az ideológiai fegyvert akarta megsemmisíteni. Ezzel, - úgy gondolta, - a zsidók ellenállását is végleg megtöri. Ezért rombolta le templomaikat. minden vallási intézményüket és a júdaizmus legmegrögzöttebb híveinek, a "keresztényeknek" az irtásába kezdett a legnagyobb erővel. Természetes, minél jobban üldöznek egy mozgalmat egy olyan társadalomban, mint Róma, az annál jobban terjed. Igen rövid idő alatt egyik uralkodó a másikat követi a trónon. 193-ban trónra jut az első semita származású római ügyvéd, Septimus Severus, aki filozofikus felvilágosodásból, vallási türelmességből fölhagy a keresztények üldözésével. Ennek fia, Caracalla már egyenjogú állampolgárságot adott a birodalom minden polgárának, kivéve a keresztényeket. A keresztény hitfelfogást a legsötétebb pogányságnak tartotta és istengyalázásnak és megvetette őket. Röviden ezután Egalabalus került a római birodalom trónjára, aki már eltűrte a keresztényeket, sőt irántuk érzett jóindulata jeléül körülmetéltette magát. Ő engedte meg, hogy Jupiter templomában a keresztény vallást is gyakorolhatták. Jóllehet 14 éves korában került trónra és 18 éves korában már megölték, mégis az ő kezdeményezésére szűnt meg a keresztényüldözés Rómában. Az utolsó semita uralkodó: Alexander Severus (222—235) halálával a júdeokereszténységnek már templomai vannak a birodalomban és elfogadott vallás lett.

A minden eresztékében bomlásnak indult birodalmat már 311-ben uralomra jutó Nagy Konstantin sem tudja összetartani, aki már mint júdeokeresztény került a trónra, de valójában csak a halálos ágyán keresztelkedett meg. Jóllehet a birodalom lakosságának csak mintegy 20 százaléka volt judeokeresztény, Konstantin hivatalosan elfogadott államvallássá nyilvánította a júdeokereszténységet. Halála után egy évszázadon belül az üldözött keresztényekből az emberiség történelmének a legvéresebb üldözőivé váltak. Konstatint északi ^"barbárok"-tól származó keresztény uralkodók követték, míg e vonal Juliánus trónrajutásával megszakadt. Juliánus visszaállította a Jupitérhitet. A keresztényeket kitaszította a hatalomból és megígérte a zsidóknak, hogy templomukat Jeruzsálemben újra felépíthetik. A zsidók reménykedtek, hogy végre visszatérhetnek az ortodox judaizmushoz és a szerencsétlen, szükség-hozta judeo-kereszténységet felszámolhatják, mint továbbá már szükségtelen segítőeszközt. De a történelem közbeszólt. Juliánus a szasszanidák elleni hadjáratban meghalt (363.). Egyesek szerint keresztények gyilkolták meg. Juliánussal együtt meghalt a zsidók reménye is, hogy visszaállíthatják a júdaizmust a Philo előtti formákban. Ugyanakkor Juliánus halála biztosította Philo elméletének győzelmét. Most már minden akadály elhárult a júdeokereszténységnek államvallássá való fejlesztésének útjából.

E templomépítő kultúrák vallási felfogása végső fokon a hellenizmusból származott a nyugati világban. Átformálta Rómát, majd a júdaizmus faji fennmaradásáért folytatott küzdelmében átalakította azt. A római sasok védelme alatt vonult nyugat felé a júdaizmus a Tórával, s előtte haladt a júdeokereszténység a kereszttel, mely változatból a negyedik században már csak a kereszt látszik. mint vallási jelkép. E kereszt jelképének hatása alatt alakul ki az új Európa, melyben az új Egyház a kezdeti zsidó pápáival megalkotja az újszövetséget Philo elképzelései alapján. A zsidó maradhat a Tórája mellett mint zsidó, s meg kell őrizze zsidó mivoltát. Míg a nemzsidó számára a philoi elmélet alapján a júdaizmus megtartására a misztikus elmélkedések céljára megszületik az újszövetség könyve. A philoi júdaizmus számára minden eszközzel biztosítani kell a világi hatalmat, hogy azt hivatalos állam-vallássá téve semmi se akadályozza terjeszkedésében, mert végső célja, hogy e hitet az emberiség világvallásává tegye a júdaizmus messiási küldetésének beteljesítése érdekében.

A IX. század Európájában a kereszt jelképe alatt már csak az újszövetség látszik a felszínen; a kereszténység a júdaizmus új messiásainak a reverendájával. A Bar-Kochba lázadás óta fennálló gyűlölködés azonban tovább izzik a színfalak mögött alig-alig észrevehetően. Ez új keresztény messiások kisajátították maguknak az eredeti júdaizmus ószövetségét és az időszámításunk előtti szemlélet már csak tehertétel, hátráltató, visszahúzó jelenség a philoi szemlélet terjesztői szemében. Végső fokon a cél ugyanaz, csak az eszközök és a kivitelezés módozataiban vannak késhegyig menő ellentétek. Dehát e jelenség a júdaizmus történetében nem új. A végrehajtási, kivitelezési kettősség állandó harca végig kíséri a júdaizmus történetét annak kezdete óta. A buzgó keresztény — hitének, egyházának tanítása értelmében — a zsidó hitű zsidót mint Jézusának gyilkosát üldözi az újkeresztény Európában. De a zsidók nélkül megélni még sem tud, mert a régi judaista zsidó kizárásával a sajátmaga jogfolytonosságát is törvénytelenné teszi. Tehát a kereszténységnek életbevágó szüksége van a júdaizmusra, mint ahogy a júdaizmusnak is nélkülözhetetlen volt a kereszténység, hogy a zavaros, nemzeti létveszéllyel terhes időkből átmentse, megtartsa azt a jövő számára.

Egy előző fejezetben említettük, hogy a kereszténység legnagyobb ellentmondása az antiszemitizmus. Reméljük, az olvasó most már megérti e megállapítás alapját. Éppen ezért a mi magyar esetünkben sem lehet a háborús idők szelleme szerinti "újabb ezeréves keresztény magyar államot" antiszemita politikai elméletek szerint nemhogy fenntartani, de megvalósítani sem, mert az elmélet már csírájában ellentmondásos, ennek következtében jövője nincs!

A júdeokereszténység terjesztése, világvallássá tétele nem volt könnyű feladat. Európa északi, nyugati népeit ősi hitükről áttéríteni az evangéliumok minden "szépsége" mellett is csak a fegyverek erejével lehetett. Viszont, hogy e hit kapós, azaz maradandó legyen, az uralkodókörök számára olyan társadalmi előnyöket kellett biztosítson, amiért érdemes volt e messiási, "apostoli" hivatást betölteni. A keresztény társadalomban kialakul a feudalizmus, azaz a hűbériség, mely korlátlan uralmat biztosít a keresztény térítő uralkodók és azok kiszolgálói számára. Az istentől rendelt legfelsőbb hatalom az egyház, így ő legfenségesebb feudális hűbérúr. A királyokat az egyház avatja fel, koronázza meg és tartja meg uralmukat. A keresztény király minden látszólagos függetlensége ellenére is az egyház hűbérese. Az egyház támogatása nélkül hatalmában meg nem maradhat, viszont az egyház hatalmi, vagyoni gyarapodása sem képzelhető el a királyi fegyveres hatalom ereje nélkül. Philo és apostolai időszámításunk kezdetén nem számítottak arra, hogy milyen nehéz feladat a nemzetköziséget megvalósítani. Kitörölni a nacionalizmust a többi nemzsidó népek lelkületéből. Minden faj legalább annyira túl akar élni mindenkit, mint a zsidóság. E túlélési törekvések harca szüli számunkra a történelmet, melyet éppen egy zsidó származású angol miniszterelnök, Disraeli állapított meg e híres mondásában:

"Az emberiség történelme nem más, mint a fajoknak a megmaradásért vívott harca."

A júdeokereszténység elterjedt ugyan, de az idők folyamán éppen a velejáró hatalmi pozíciók következtében mindinkább nemzeti színezeteket vett fel. VIII. Henrik angol király lehet, hogy Philoról sohasem hallott, de mégis függetlenítette magát a központi római keresztény irányítástól és nemzeti formára alakította országában a kereszténységet. Éppen ennek köszönhette, hogy ezután országából világhatalom lett közel négy száz esztendőre. Az elmúlt kétezer év történelmében a júdaizmus tanítómesterei minden keresztényi terjeszkedés ellenére észrevették a modern kor követelményei által támasztott Philo-féle elmélet hiányosságait. A felvilágosodás korában a júdeokereszténység szellemi rabláncai lazulni kezdenek, a vallás kezdi hitelét, tekintélyét veszteni, mert az egyház maga vált a világ legnagyobb elnyomójává. Lehet, hogy a júdaizmus elméletének megalkotói a zsidóság faji fennmaradásának érdekében e keresztény világvallás gyakorlatát nem ilyen formában képzelték el. A hitfelfogás elterjesztésével nem lehet az egész emberiséget egy rabszolgatáborba kényszeríteni, mert az előbb-utóbb sokkal vészesebb következményekkel járhat, mint azt előre felmérni lehetne. A júdaizmus messiási küldetésének van egy elhallgatott kitétele is, mely a túlbuzgó zsidó ószövetségi magyarázókkal ellentétben a faji fennmaradás biztosítása mellett az emberiség egyhitű testvéri közösségét képzelte el. Ez egyhitű júdaista szellemi világban már nincs veszélyeztetve a zsidóság nemzeti léte. Ez teljesen logikus elgondolás. Csakhogy az emberiség eme tábora minden júdeokereszténységének ellenére, technikai fejlődésének következtében egészen más irányba fejlődött, mint azt valójában Philo és apostolai elképzelték. Philo idejében még elképzelhetetlen volt a kapitalizmus gondolata. A kapitalizmus kialakulásával a júdeokeresztény erkölcsi befolyás és világszemlélet a háttérbe szorult. Jön a reneszánsz, a reformáció, a modern filozófia. De e filozófia visszanyúl Arisztoteleszhez és életszemlélete anyegelvűvé válik. Philo jelentősége mindinkább a háttérbe szorul.

Ha Arisztotelesz a fejlődés útja és Plato időszerűtlenné válik a modern kor Hegel-ével, Feuerbach-jával szemben, akkor a Philo-féle nézet egyik alkotó eleme, Plato kiesésével az egész elmélet elbukik.

A zsidó feji fennmaradás ösztönének rugalmassága erre a korra is kidolgozza a választ, mivel alapeleme a minden körülményekhez való alkalmazkodás, a rugalmasság, a dialektika. S ez új kapitalista korszakban, melyben a kereszténység már túlélte önmagát, a megmaradás követelményei új elméletet követelnek.

A fennmaradás biztosítására minden korra és követelményre, a zsidók meg tudták alkotni a nemzsidók számára megváltó elméletüket. Az első nagy történelmi lépés a megmaradás érdekében az ószövetség megalkotása, mely isteni kinyilatkoztatásával évezredekre biztosította a fennmaradást. Egy újabbkori válságos idő problémájára megszületett az újszövetség, mely betöltött minden várakozást.

Kelet felé a semita világ szellemi átalakításának céljára megszülték a Koránt, mely Korán alaptétele ugyancsak a júdaizmus célját tükrözi: az egész világ egy hiten, Allah hitén kell legyen ahhoz, hogy e földön béke, nyugalom, azaz paradicsomi állapotok legyenek. Ábrahámtól indul el ez is; Allah egy és Mohamed az ő prófétája.

A XIX. század modernkori megmaradási követelményeinek kielégítésére megszületik a kapitalizmusból a megváltás eszméje, a zsidó messiánizmus betöltésére, az egyhitű emberi testvériség megvalósítására, a "Világ proletárjai egyesüljetek!" jelszó alatt. S e messiási ideát is egy zsidó, Marx Károly adja az emberiségnek, mely ideológia szerint már le kellene, hogy omoljanak a nacionalizmus válaszfalai is; valóban egy egységes irányítás és szemlélet szerint kellene, hogy éljen az emberiség. Amit nem lehetett elérni a korábbi időkben vallási : lapokon, azt a modernkor anyagelvűségének szemlélete szerint gazdasági alapokon talán el lehet érni. Csakhogy az idők felgyorsult ütemének következtében a marxizmus minden dialektikája ellenére sem képes fejlődést tartani a követelményekkel, mert minden nagyhangon meghirdetett fejlődőképessége ellenére szűklátókörű dogmatikává vált, ugyanúgy, mint a kereszténység. Mai, közel háromnegyed százados gyakorlati tapasztalatok bizonyítják, hogy még a magukat marxistának nevező társadalmak sem tudják a nacionalizmus örökérvényű eszméjét feloldani és a célokban elképzelt egyetemes emberi közösséget megvalósítani; ezt még a fegyverek erejével sem képes.

Ma már joggal kérdezhető, hogy van-e különbség a fekete és a vörös internacionalizmus között? Lényegében nincs, mert mindkettő nemzetközisége a júdaizmus messianizmusában gyökerezik.

Mint minden megváltó eszmében, úgy ebben is az elnyomott a felszabadulása pillanatában sokkal kegyetlenebb elnyomóvá válik, mint amilyen az előző elnyomó volt.

Végsőfokon a nyugati templomépítő népek számára a júdaizmus, azaz a zsidóság adta történelmük legnagyobb és ezen emberi társadalmakat átformáló ideológiáit. Egyetlen elképzelés sem alakította annyira e népek történelmét, mint a júdaizmus messíánizmusának különböző doktrínái.

Az ószövetség, az újszövetség, a Korán, a marxizmus.

Európai történelmünk folyamán a judeokereszténység harcolt a judeo-iszlámmal, de a júdaizmus szempontjából lényegtelen volt, hogy e két túlbuzgó "messiás^" közül melyik kerül ki győztesen. Bármelyik győz, a júdaizmus messiánizmusának világmegváltó törekvéseit viszi előre; mindegy, hogy a kereszt, vagy a félhold szimbóluma alatt. Amikor a júdaizmus legmodernebb világmegváltó szemlélete vívta élet-halálharcát az orosz forradalom alatt a júdeomarxizmus és a judeokereszténység jelvényei mögött, ugyanúgy mindegy, hogy melyik győz; mert ha a sarló és kalapács jegyében folytatódik a zsidó messiási küldetés, ugyanazt a célt éri el, mint a másik győzelmével.

Az új marxista hit apostolai mérték össze erejüket a régi kereszt apostolainak a táborával és eddig még egyik sem győzött a másik felett. A kétezer éve kipróbált kereszt jegye még elég erős és kiállta e harcban a próbát. A régi és az új elmélet erejének következtében mindkettő használható. Ennek alapján a "békés egymás mellett élés" megvalósítható. Majd az idő meghozza, hogy melyik az időtállóbb. Mindenesetre a kereszt táborának rengeteg szektáját egyesíteni kell az ökumeniában, az új, modernkor evangélistáival egy tradicionális formák nélküli evangelizáló kereszténységben, Billy Graham főapostol által. Mindegy, hogy vörös, vagy fekete, de a békés együttéléssel kinek-kinek a szájíze szerint melyik felel meg; de a júdaizmus világmegváltó missziója számára egyengeti az utat.

Mi, magyarok ezer év alatt Európában egyik eszme hatása alól sem tudtuk magunkat kivonni, mert nemzeti hivatástudatunkból hiányzott a legfontosabb mérce, mely szerint minden kívülről jött eszmének csak annyi értéke lehet számunkra, amennyivel az biztosítja faji, nemzeti fenn-maradásunkat.

E fejezet elején említettük, hogy Árpád-kori magyarjaink nem láttak a színfalak mögé és nem tudták felismerni, hogy az új eszmei világban, európai környezetünkben tulajdonképpen mivel is kerültek szembe? De meglátta-e közülünk bárki is az elmúlt ezer év alatt? Megláttuk-e, hogy végsőfokon mások nemzeti fennmaradásának eszközévé váltunk, míg sajátmagunk nemzeti megmaradásának követelményeit bűnös ostobasággal elmulasztottuk ősi hitünk feladásával. Idegen eszmék híveivé váltunk, ezzel saját soraink lelki egységét bontottuk meg. Ostobaságainkért csakis sajátmagunkat okolhatjuk. Az ŐS-TEN törvényét szegtük meg, s e törvény szigorának, sérthetetlenségének következményeit idéztük fel vesztünkre.

13. FEJEZET

A kereszténység történetében legtöbbet hangoztatott alapelem, melyre tulajdonképpen a kereszténység lét-jogosultságát igyekszik építeni, a "keresztényi erkölcsök felsőbbrendűsége" . E közhely valóságos értékének vizsgálatánál az eddig ismertek alapján kitűnik, hogy a szó legszorosabb értelmében vett "erkölcs" fogalma viseli magán a legnagyobb kérdőjelet.

A judeokereszténység világuralmi törekvései, de már maga az eredete a fogalomnak, minden természetes, ember által "erkölcsnek^" elképzelt valaminek még a lehetőségét is kizárja.

A kereszténység eredete, múltja, történelme talán a nyugati templomépítő világ emberiségének legvéresebb, legembertelenebb, minden emberi szabadságeszmét lábbal tipró, sötét szellemi kornak a tükörképe, mely azt mutatja, ahogy embernek nem kellene élni. E "messiási" küldetés vagy hivatás sokkal több szenvedést, nyomort zúdított az emberiségre, mint azt egy ily rövid kötet lapjain valójában fel lehetne mérni. A valóságos cél: az emberiség feletti világi hatalom beteljesedése, melyet mindenfajta istenszemlélet végsőkig való meggyalázásával igyekezett e messiánizmus elérni. Kihasználta az emberi hiszékenységet, a butaságot és a földi hatalomért vívott küzdelmében "isteni kinyilatkoztatásokkal", "isteni szentesítésekkel^", vagyis magával a judeokeresztény istenséggel szentesíttette véres, átkos, elnyomó törekvéseit.

Az írásokban hivatkozás történik Jézus "testvérérc", Jánosra, akit később Péter személye vált fel a messiánizmus terjesztésének kivitelezésében. E törekvések szerint a kereszténységet teljesen a judaizmus szoros, szerves részeként kell terjeszteni "Jézus nevében". Először a judaizmus alaptanításait kell a nem-zsidóval elfogadtatni ahhoz, hogy a keresztények táborába léphessen. Ez az elmélet elbukott a két tábor harcában a terjesztés kivitelezését illetően. Győzedelmeskedett a Paulista elmélet, mely szerint, akinek nem kell a judaizmus, az legyen keresztény és a kereszténységen keresztül vezethető a judaizmushoz anélkül, hogy a "hívó" észrevenné, hogy tulajdonképpen milyen játékot is űznek istenkereső, nyomorúságából kiutat kereső törekvéseiből. De e "Pál"-féle módszer sokkal "kapósabb", vagyis könnyebb utat ajánlott a nem-zsidónak az üdvözüléshez. Amíg az ortodox judaista felfogás kemény, úgymond aszkéta életet, a mózesi törvények szószerinti megtartását követelte a zsidótól, addig a páli szemlélet megkönnyítette a nem-zsidó útját a halott Jézuson keresztül az "üdvösséghez". A meghalt Jézus vérével minden bűn "lemosható". Ezzel a jézusi áldozattal minden bűn megbocsájtatott, míg a mózesi törvények a bűnök elkövetőitől megbánást, egyéni felelősséget, de ami a legsúlyosabb, jóvátételt követeltek a bűnöstől. Egy ilyen árucikket nehéz a nem--zsidónak eladni. De e korai időkben a zsidó is szívesebben hajlott a paulista felfogások felé, mert számára ez könnyebbségeket jelentett a mózesi törvények szigorával szemben.

"Pál" összes levelei, melyeket a görög szigeteken és más vidékeken szétszórtságban élő zsidó gyülekezetekhez" írt, ezt az új, könnyebb, megreformált formát hirdette a zsidónak, aki örömest fogadta "Pál leveleit" abban a hitben, hogy a judaizmus egy újabb formájával van dolga. Ugyanakkor ki volt téve

az ortodox judaista álláspont magyarázatainak is, és döntenie kellett, hogy melyiket válassza. "Pál útja" könnyebb volt és elfogadhatóbb.

Tulajdonképpen a valóság itt nem más, mint a zsidó papság és a farizeusok befolyásáért vívott harca. A keresztény szimbólum, Jézus nem felszentelt pap, hanem csak közönséges Tóra magyarázó, vagyis tanító; a papság elleni személyi és hatalmi harcnak megszemélyesítője. Ez új magyarázatokban azonban ott rejtőzik a lényeg a jézusi formákban is: "nem eltörölni, de betölteni jöttem a törvényeket." A törvények megtartásának ez az új módszere nemcsak érthetetlen volt az ortodox zsidó papság számára, de a hatalmi pozíciója is függött tőle.

S ez új formula megkezdi a hívek toborzását az új "Anyaszentegyház^" felépítése érdekében. Az írások szerint a mozgalom célja: "megalakítani a földön Jehova királyságát", de helyette megszületett a keresztény Egyház. Ez új mozgalomban Jeruzsálem eszméje háttérbe szorul, hogy Róma, azaz a Vatikán vegye át a vezető szerepet.

E friss kereszténységre azonban a legnagyobb veszélyt nem a zsidó nézetkülönbségek közötti harc jelentette, hanem a Közép-keleten újjáéledő perzsa "feltámadás" elmélet, a MIDRÁS féle vallási felfogások. Midrás időszámításunk előtt az ötödik században született Perzsiában, egy barlangban, december 25-én. Születésekor pásztorok járultak a jászolhoz a barlangban, mert megjelentetett nékik, hogy megszületett a földre az istenfiú, aki megváltja őket a feltámadásra. Midrás legnagyobb tette volt, hogy egy fehér bikát megölt, hogy annak vére megtermékenyítse a földet. Ennek következtében minden évben a keresztény húsvét táján Midrás újjászületik, vagyis feltámad. Ennek a hitnek követői éppen ezért a tavaszi újjászületés idején egy vasrács felett bárányokat vágtak le és a vasrács alatt álló hívekre csurgott a bárányok vére. Így a bárány vére által újjászülettek. Ezt a vallási szertartást kenyérevés és borivás követte annak jeléül, hogy az újjászületettek egységes seregébe tartoznak. Ez volt a közös áldozaton való részvétel.

A Midrás-hit mellett egy másik veszélyt egy hasonló, ugyancsak Perzsiából eredő, szintén feltámadás-elméletet hirdető vallás, a manicheizmus jelentette. Egy szasszanida főpap, Mani, aki időszámításunk után 216 — 276 között élt, messiásnak jelentette ki magát, mire a feldühödött papság halálra korbácsolta. De a mitológia szerint Mani minden évben tavasszal újjászületik, hogy a feltámadás tanát hirdesse, melyben a legnagyobb bűn a szekszualitás, a szülés és a földi javak gyűjtése a túlvilági javak kárára. Görögök, rómaiak terjesztették e két hitet Európában, mely a legnagyobb "konkurenciát^" jelentette ez új kereszténység számára. Az új judeokeresztényekre Midrás és a Mani-féle tanok oly nagy hatással voltak, hogy az eredeti keresztény felfogások teljesen háttérbe szorultak. Ez új keresztények Midrás és Mani neveit vették Jézus helyett az imáikba és a tanításokba. A negyedik században ez már úgy elterjedt, hogy az új római egyház, eredetiségének megtartása érdekében kardot húzott. Úgy a Midrás hívőket, mint a manicheistákat kardélre hányta, ahol elérte őket. E szekták tagjainak lemészárlása azonban nem oldotta meg a problémákat. A hívek lelkületébe oly mélyen begyökerezett keleti elméleteket kitörölni nem lehetett. Perzsia felé és a Közel-keletre valami újat kellett Midrás és Mani helyett adni és ez időre tehető valójában az izlám gondolatának megszületése, mely a közel-keleti felfogással jobban megegyezett.

Európában viszont az egyház kénytelen volt megalkudni a helyzettel. Nagyszabású "ideológiai" tisztogatást kellett végrehajtania. A niceai zsinaton az egyházatyák a következőkép döntöttek azon az alapon, hogy "a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon".

A régi etruszk hitvilágból fennmaradt és még elevenen élő ^"szentháromság" fogalmát, mely állt egy atyaistenből, egy fiúistenből és egy anyaistenből, átváltoztatták egy, a ma is ismert keresztény "Szentháromság" fogalmára és azt kanonizálták ^"Atya - Fiú - Szentlélek" formájában. Jézus születése idejét december 25-ére tették hivatalosan is, hogy ezzel ne Midrás, de Jézus születésnapját ünnepeltessék a hívőkkel. Ugyanakkor a Midrás-hit ^"bárányvér" elméletét kanonizálták a ma ismert keresztény formára, mely szerint: "Jézus, az Isten báránya, kinek vére elveszi a világ bűneit." Ennek emlékezetére és megünneplésére Jézusnak, vagyis a ^"báránynak" húsvét előtt Nagypénteken meg kell halnia, hogy utána feltámadjon és az új élet megkezdődjön. Ennek emlékezetére a hívőnek, ugyanúgy, mint a régi szokások szerint, kenyeret és bort kell magához vennie a közös ^"szentáldozáson^", vagy az "Úrvacsora" jegyében. Ugyanakkor kanonizálták a szintén etruszk mitológiából származó sátán, pokol, tisztítótűz és mennyország fogalmait. Kanonizálták az Ószövetséget, mint isteni kinyilatkoztatásokat, valamint összeválogatták a ma ismert Újszövetség anyagát a különböző korokban írt evangéliumokkal együtt és nevet adtak az apostoloknak. Hivatalosan kijelentették, hogy az Újszövetség írói mind élő személyek voltak, — mármint az apostolok, — akik isteni sugallatra írták könyveiket. Az egyházatyákat egyáltalán nem zavarta, hogy például a négy evangélista írásai annyi ellentmondással vannak telítve, hogy még a ma élő kereszténynek is nehéz választani, hogy melyiket fogadja el igaznak.

Megtartották az egyház szervezési felépítésében az összes régi zsidó intézményeket, de más elnevezések alatt. A rabbit pappá szentelték. A zsidó "cicesz"-t szentesítették a "skapuláré" formájában, s a zsinagógából "templom" lett. E zsinat után az egyház fegyvertára most már teljes volt ideológiailag ugyanúgy, mint századokkal azelőtt Hóseás idejében. Megkezdhette a térítést egy egységes, "isteni kinyilatkoztatásokra" épült ideológiával, "melyből sem elvenni, vagy melyhez semmit hozzátenni" a legsúlyosabb átkok terhe alatt nem lehetett.

A cél: a földön megvalósítani Jehova, vagyis az "Úr" királyságát. Ebben a politikai, nemzetiségi határokat nem ismerő új világkirályságban minden keresztény ennek a világállamnak az alattvalója függetlenül nemzeti, faji hovatartozásától. Ez "isteni" birodalom feloszlik "egyházmegyékre", melyek élén a püspökök állnak, mint helyi kormányzók, majd ezek fölött a kardinálisok, vagy hercegprímások, akiknek legfőbb ura maga a pápa "őszentsége", mint Jézus földi helytartója.

Európában a feudalizmus nem terv szerint született. Mondhatnánk, hogy a véletlen hozta létre. A római birodalom felbomlása után nem volt egy központi hatalmú uralkodó irányítás, így mindenki úgymond magára maradt és igyekezett a maga kis területén kiépíteni a maga uralmát, amennyire azt kard-ja, azaz ereje engedte. Kisebb csoportosulásokból születtek meg az apró, zsebkendőnyi kis "birodalmak" a maguk uralkodóival. Természetesen mindenki igyekezett a saját hatalmi körét minél szélesebb körre kiterjeszteni. A kóborló katonák, hivatalos és hívatlan adószedők martalékává vált paraszt az örökös zaklatástól való menekvésére egyetlen kiutat látott: a közelében lévő legnagyobb földesúr védelme alá helyezte magát. Ez a földesúr a parasztot földjével együtt "védelmébe" vette, de ugyanakkor e "védelemnek" megkövetelte az árát is. Az ötödik századtól a X. századig Európában kialakuló nyugati társadalom uralkodói a szó szorosabb értelmében véve csak a történelmi múlt által feldicsőített közönséges rablók voltak. Ezen kis uralkodók körülvették magukat a kor szellemének divatos szabad rablójával, a lovaggal, aki büntetlenül garázdálkodhatott, rabolhatott, gyilkolhatott, mert ezekre urától felhatalmazást kapott. E "lovag" felajánlotta kardját valamely "főrablónak^" és annak szolgálatába szegődve képviselte annak címerét, színeit. Ha egy másik udvarban szolgálataiért többet ígértek, a lovagi "hűség" azonnal megszűnt, megcserélte címerét és színeit és most már "szívvel, lélekkel" új gazdája "igaz" ügyét szolgálta.

De ezen apró kiskirályok egymás ellen is állandó harcban álltak, mert amelyik erősebb volt és ki tudta rabolni a másikat, azzal még erősebb lett, hatalma növekedett. A legyőzött vagy behódolt és a győző szolgálatába lépett, hogy a győző kegyéből valamije megmaradjon, vagy elpusztult. Azok, akik ez állandó kis rablóháborúkból győztesen, megerősödve kerültek ki, lassan kialakították e társadalom új uralkodórétegét és összerabolt vagyonuk nagyságához mérten jöttek a bárói, grófi, hercegi, stb. címek is.

E rablóbandák hatalmi versengései közepette élte a paraszt a maga nyomorúságos életét. Lassan minden önállósága megszűnt, emberi méltóságától megfosztották és az egyik rabló kizsákmányolta, hogy "megvédje^" a másik rabló zaklatásaitól. Földje, lakóhelye, jószága végül is a földesúr tulajdonává vált saját személyével és családtagjaival együtt. Lakóhelyét most már a földesura engedelme nélkül el sem hagyhatta, saját személye és hozzátartozóié is jószággá, azaz a földesura tulajdonává vált. 1)e e "társadalmi fejlődésből" az egyház sem maradhatott ki. mert "lépést kellett tartania az idővel" a hatalomért folytatott harcban. Az egyház törekvése oda irányult, hogy ezeket a földesurakat a hatalmába kerítse, mert azokkal együtt azok javai is, befolyásuk, fegyveres erejük is az egyház hatáskörébe kerültek. Az egyház tehát igyekezett kialakítani a maga "világkirályságát^" az általa "felszentelt^" uralkodók által. Mert akit az egyház elismert uralkodónak, azt minden földi halandó köteles volt annak elfogadni. De nehogy a hatalom kiessen egy-egy család kezéből, az utód számára is biztosítani kellett e hatalmat, amit csak az egyház segítségével lehetett elérni. Így alakul ki az az elmélet, hogy aki úrnak született, az csakis úr lehet, míg aki parasztnak született, az csak paraszt maradhat még utódaiban is. Tehát meg van a teljes dermedtségbe fagyasztott feudális, hűbéri zártkörű társadalom, melynek keretein belül emberi jogai csakis a "kiválasztottaknak", az uralkodóköröknek lehettek. E társadalmi szerkezetbe fagyasztott parasztság örök időkre rabszolgaságra volt ítélve, mert az egyház kinyilatkoztatta, hogy ez a rend "istentől eredő világi rend" melyet megbolygatni "isten ellen való vétek". De az egyház és a világi hatalmasságok harca változatlanul folyik, mert az egyre növekvő egyház hatalma súlyos teher még az uralkodókon is, mely állandó összetűzések, háborúk okozója, magva.

Minden harc ellenére, az egyház hatalomra törő helyzete könnyebb volt, mint az az első látszatra szembetűnik. Róma bukása után semmilyen ^"spirituális^", úgymond szellemi, vagy lelki örökséget nem hagyott maga után az uralma alatt álló népeknek. Az egyház korai ígérete szerint, melyek a "jézusi tanításokban^" gyökereztek, — mely szerint az istenség előtt mindenki egyforma, mindenki egyenlő, — nagy hatást váltott ki az útmutatást, irányítást váró tömegekből. Mint a kommunizmus korai előde, ez a kereszténység egyenlőséget hirdetett — a túlvilágon, de nem ebben a földi életben. S e keresztény egyház elvitathatatlan "érdeme", hogy karddal, vérrel terjesztette Európa "pogány"-nak mondott népei között a kereszténységet és a kereszténységra valé térítéssel megismertette ezekkel a népekkel a judaizmus tanításait. Ugyanakkor el is hitette e népekkel a zsidóság világmegváltó, messiási hivatását az Ószövetség szerint. Vagyis a nem-zsidó, "pogány^"-nak mondott népek számára a kereszténység egy lépcsőfok volt a judaizmus eszmevilágába.

A tömeges térítési sikereinek ellenére, melyeket a "keresztelésekkel" ért el az egyház, a belső hatalmi harcok következtében sokszor a megsemmisülés veszélyével kellett számolnia. Erkölcsi síkon, minden eszközzel a hatalom megtartásáért és kiterjesztéséért folytatott belső harcok következtében az oly sokat hangoztatott "keresztény erkölcs" képlete éppen a gyakorlati életben kifejtett tevékenysége miatt teljes vereséget szenvedett. Az egyház erkölcsi téren vezető szerepét, tekintélyét elvesztette és hiábavaló volt minden ^"evangéliumokra" való hivatkozás, e tekintélyt visszaállítani, erkölcsi példának állítani nem lehetett. Ilyen körülmények között hatalmát megtartani csakis a legembertelenebb, legkegyetlenebb, véres szellemi- és fizikai terrorrendszerével tudta.

Az első pápák a lehető legnagyobb fényűzésben, nagy udvartartással, szeretőkkel, háremekkel körülvéve éltek, emellett a "krisztusi szegénységet" hirdették a hívőknek. Természetes jelenség volt, hogy törvényes, vagy törvénytelen utódaik számára kívánták biztosítani a pápai hatalmat, vagyis megtartani a családon belül. Az egyházi hivatalokat hatalmas pénzekért árulták és aki anyagilag megtehette, bármikor vásárolhatott magának egy püspöksüveget, vagy éppen pápaságot is. Péter trónja a cézárok trónjának minden "ótvarát" örökölte. 500 év alatt, Symmachustól (498) VI. Gergelyig (1045) összesen 98 pápát sorol föl a történelem, akiknek átlag uralkodási ideje nem haladta meg az öt esztendőt. E pár évszázad alatt egy pápa mártír lett, kettőt megvakítottak, öt lemondott az életéért való télelmében, kilencet elűztek trónjukról, tizenegyet hivatalukban megöltek, míg kettő szó nélkül megszökött e magasztos hivatalból. A X.-ik században érte el tetőfokát pápai berkekben a minden emberi elképzelést felülmúló gyilkosságok, összeesküvések, bűntettek, erőszakoskodások halmazata. Érdekesség szempontjából érdemes megjegyezni, hogy például a kiközösített Formosus nevű pápát (896) halála után sírjából kiásták, székre kötözték oszladozó holttestét és pápai bíróság elé "állították". A holttestet örök kárhozatra ítélték, áldást osztogató három ujját letépték, majd a tetemet a Tiberis hullámaiba dobták. Egy év múlva a pápát, aki ezt a színjátékot megrendezte, megölték. A szépséges római matróna, Theodóra, akitől mindenki rettegett Rómában, 18 éves fiát IX. János néven pápává koronáztatta, akit röviddel ezután 20 éves korában megöltek kiskorú szeretőjének az ágyában. "A szerelem mártírjaként halt meg"—írja róla Luitprand, Cremona érseke. Ugyanakkor a rettenhetetlen Theodóra a következő pápa, X. János szeretője lett, mely pápát Theodóra ugyancsak szépségéről és hasonló kegyetlenségéről híres lánya, Marózia gyilkoltatott meg féltékenységből. Marózia férjhez ment a spoletói herceghez, de a "keresztényi erkölcsök" jegyében egyáltalán nem tartotta kivetni valónak, hogy ugyanakkor III. Sergius pápa szeretője is legyen, mely viszonyból született fia követte apját a pápai trónon XI. János név alatt, 25 éves korában. Később Marózia újból férjhez ment és az új frigyet ki más köthette volna meg, mint törvénytelen fia, XI. János pápa. De a családi vonal tovább folytatódik, mert Marózia unokája már 16 éves korában, mint XII. János ül a pápai trónon, aki már ebben a serdülő korában a krónikák szerint (Luitprand) "szerelmi praktikák terén már széleskörű ismereteket szerzett." Ez elé a XII. János pápa elé járult térden csúszva a "hatalmas" I. Ottó császár, hogy e pápa elismerje és neki adja a német-római császári címet és koronát. Ebben az időben egyetlen tisztességes nő nem lépte át a Vatikán kapuját, mert egész biztos lehetett, hogy a falakon belül megerőszakolták. XII. Jánost 24 éves korában meggyilkolták. Ezután IV. Benedek következett, akit elűztek és megöltek. Utána VI. Benedeket ágyában fojtották meg. VII. Bonifácot leszúrták, XVI. Jánost előbb megvakították, azután megölték. Betetőzésül következett a pápák történetében a legfiatalabb pápa, aki mintegy 14 éves lehetett, amikor trónra került IX. Benedek néven, aki nemsokára ezután egyszerűen megszökött Rómából, hogy feleségül vegye szépséges első unokatestvérét.

Nyomatékosan szeretném kihangsúlyozni, hogy mind e fent leírt események a X. században történtek meg e "civilizált" keresztény Európában. ahová — az előbbi személyiségek által "pogány^"-nak minősített — őseink éppen megtelepedtek és új hazát teremtettek a Kárpát-medencében Árpád vezérlete alatt.

Királyok és püspökök rémületére ezután egy zsidó származású pápa, VII. Gergely került a trónra (1073—1083). Az még rendjén volt, hogy az első jeruzsálemi egyháznak 15 zsidó püspöke volt. Jézus, Péter, Pál és a ezek által meszemélyesített ideák zsidóktól származtak, de a XI. században egy zsidó pápa már hátborzongatóan idegesítő jelenség volt e korban. VII. Gergely egy Baruch nevű római zsidó bankárnak volt az unokája. A római Pierlone bankház megalapítója. Vagyonát és befolyását illetően hasonló a későbbi korok Rotschildok bankházához. 1030-ban, 70 éves korában Baruchot megkeresztelték és a "Benedictus-Christianus-Baruch" nevet kapta. Egy évszázad alatt e Pierlone-ház három pápát adott az egyháznak. Az első, Baruch fia: János Gratián, mint VI. Gergely (1045-46). A második VII. Gergely, aki Angliát kiközösítette a "szentségekből". Ugyancsak ő űzte el angliai trónjáról Jánost és a német trónról IV. Henriket is. A harmadik dédunoka Péter, aki ellenpápa lett II. Anacletus név alatt.

Meg kell itt említeni még III. Ince pápát is (1198-1216), aki folytatta VII. Gergely egyházi reformjait, s akiket Luther Márton a katolikus egyház "legnagyobb judaizálóinak" nevezett. (Joachim Prinz: "Pápák a ghettóból^" c. műve szerint.)

A hagyományok szerint VII. Gergely "olyan csúnya volt, mint Pál apostol és az ördög együttvéve.^" Egyházi hagyományok szerint, mint a "szent sátán^" maradt meg emléke.

VII. Gergely meglátta, hogy a pápai hierarchia nagyon messzire távolodott az eredeti judaista tartalmi elképzelésektől és ez az egyház már egyáltalán nem képviseli az "isten földi országa^" elképzelésnek a megszemélyesítését. Szerinte az egyház az isten országa e földön és annak a feje a pápa; tehát a pápa ekként viselkedjen. Aki nem tiszteli a pápát, az isten ellen támad. Elővette ő is a Talmudot a teológusokkal együtt és az előbbi alapján megíratta az új doktrínákat az egyház szerepét és a pápákat illetően. Természetesen judaizmusa érvényesült doktrínáiban és itt már felfedezhető az ortodox zsidó szellem, mert szerinte nem is Jézus, a fiú az egyház alapítója, hanem maga az Atya, vagyis Jehova. Kanonizált doktrínáiban ugyanúgy, mint előde, Ezsdrás, kötelezte a püspököket, papokat, hogy feleségeiktől elváljanak, hagyják el családjaikat hogy életüket kizárólag az egyháznak szentelhessék. Nők érintése tilos lett a papoknak. Betiltotta az egyházi hivatalok pénzért való megszerzését. Csakis felszentelt papok szolgáltathatták ki a szentségeket.

Természetesen a legnagyobb reakciót e reformokra IV. Henrik fejtette ki, mert ezek óriási jövedelmektől fosztották meg őt. Itt tört ki az az ideológiai harc, hogy kinek engedelmeskedjék a papság: világi uralkodójának, vagy a pápának? Mint ismeretes, e harcból a pápa került ki győztesen és elűzte IV. Henriket. De Henrik elég jó politikus volt ahhoz, hogy a kizáratást visszavonassa a pápával. Télen zsákba öltözve, mezítláb átkelt az Alpokon Canossa várába a pápa bocsánatáért.

A pápa ^"jóságos tekintélyének" látszatmegtartásáért kénytelen volt engedni és visszafogadta, azaz megbocsájtott Henriknek. Végül az eredmény valójában az, hogy e "Canossa járással" Henrik lett a győztes a pápával szemben. Politikai hatalmát megerősítette. A második kizárást semmibevette, végi is elűzette a pápát trónjáról és ellenpápát nevezett ki helyette.

Gergely reformjai azonban legnagyobbrészt megmaradtak és megtartották az egyházat az eredeti judaista elképzelések útján. Európa új uralkodói csakis a pápa általi felkenésük után váltak valóban uralkodókká, a pápa szentesítésével. Ennek az ára a pápai hatalom és célkitűzéseinek kiszolgálása volt a "felkenés" fejében. E királyi hatalomban való megerősítéssel a keresztény katolikus király elveszítette abszolút függetlenségét és a pápa vazallusa, azaz hűbérese lett, ha király akart maradni. Természetesen a pápai követelmények közé tartozott elsősorban az egyház országon belüli hatalmának a biztosítása is, a velejáró anyagi javakkal együtt. A keresztény "királlyá szentelt^" uralkodó kötelességei közé tartozott a hit terjesztése, vagyis az apostolkodás is. Minden uralkodó köteles volt kereszténységre téríteni, nevelni saját népét minden eszközzel, mert ettől hatalmi helyzete függött. Ezenfelül e keresztény uralkodó köteles volt résztvenni más, nem-keresztény "pogány^" népek megtérítésében is.

Egy korábbi fejezetben említettük, hogy valóságos nemzeti függetlenségről magyar esetünkben, kereszténységre való térítésünk óta nem beszélhetünk, mert királyaink teljesen ki voltak szolgáltatva a pápai hatalomnak.

De legjobb bizonyítéka ennek az egész koronázási ceremónia. A koronázási ceremóniákat nyugaton szerkesztették az egyháziak; természetes, hogy hatalmi törekvéseik biztosítása is benne van e koronázási "ordo^"-ban, azaz ceremóniában.

I. István királlyal a leghitelesebb, vele kapcsolatos "ereklyénk" az egyetlen koronázási palást. I. István felesége, Gizella egy harangalakú miseruhát ajándékozott a fehérvári templomnak, melyről sokáig azt hitték, hogy István palástja volt. A palástba szőtt felirat is ezt bizonyítaná. A miseruhát minden valószínűség szerint a XII.-ik században alakították át palásttá. Mivel az Istvánnal való kapcsolat bizonyítása kellett az öt követő uralkodóknak, így e miseruha, később palást vált a koronázási kellékek egyik igen fontos darabjává. E palástba István képe van belehímezve a koronával és lándzsával együtt. Ez István idejében készült és a valóságot ábrázolta. Ami a legdöntőbb a "függetlenségi^" kérdés esetében István idejében, az e miseruhába hímzett képén a korona mellett a lándzsa jelenléte.

Az ó-germán mitológia szerint MANNUS nevű istenség alkotta a világmindenséget és teremtette természetesen az embert is, melynek neve a "Mann^", azaz az "isten fia^". Ez istenség legfőbb hatalmi jelvénye a LÁNDZSA, azaz a "GER^". Ennek az istenségnek fiai tulajdonképpen a nagy hatalmi szimbólum gyermekei, azaz: "GER - MANN"-ok, vagyis a mai orv ü kön germánok. Ezek a lándzsa jegyében ennek az istenségnek az alattvalói és parancsait maradéktalanul kötelesek végrehajtani. Amikor az istenség valamelyik földi teremtményét különleges feladattal valahová elküldi, akkor lándzsát ad a kezébe annak jeléül, hogy a lándzsa hordozója Mannus istenség ügyében jár. A későbbi időkben ez Nyugat-Európában annyira elterjedtté vált, hogy minden rangú hatalommal rendelkező valaki lándzsát adott az alattvalójának annak jeléül, hogy az ő dolgaiban jár, vagyis fáradozik, az ő ügyeinek a képviselője. Ezt a szokást a német-római császárságot megelőzően a rómaiak is átvették és az alattvalóknak, hűbéreseknek a függőségi viszony kifejezésére lándzsát adtak. Aki azt elfogadta, az a lándzsa adóját hűbérurának ismerte el. I. István királyunk a korona mellé lándzsát is kapott a pápától és ezt el is fogadta, vagyis a pápa vazallusává vált. Habár a koronát jóelőre a lengyelek számára készítették, mégis Istvánnak küldte el a pápa, mert a rettegett magyarok első királyát még sem leheteti ily hirtelen és nyíltan csak a lándzsával hűbéressé tenni. Tehát koronát is kellett adni a nyugati látszat megtartására. Amikor Aba Sámuel a ménfői csatát elvesztette 1044-ben, III. Henrik a koronát, a lándzsát és az összes pápai, a "királyi jelvényeket" visszaküldte Rómába, amelyeket a Veronika-kapu felett helyeztek el. Amikor később e kaput lerombolták, ezek a "díszek" is elvesztek. Így az eredeti "Szent Korona", "Szent István koronája" itt tűnt el és soha többé nem került elő. III. Henrik császár a ménfői csata után az elkergetett Orseolói Pétert visszahelyezi a "királyi" hatalomba, de ekkor Magyarországot már meghódított, bekebelezett gyarmatának tekinti és az újból trónra segített Péternek, mint vazallusának csak lándzsát ad hatalmi jelvényül, azaz a hűbéresség jeléül, de nem koronát. Később azonban a magyaroknak korona kellett, mert az egyház hatalmát Magyarországon korona nélkül nem hogy terjeszteni, de megtartani sem tudták volna. Ezért a jogfolytonosság, az apostoli királyság jogfolytonosságának biztosítására a nyugati koronázási "ordók" mellé három magyar sajátosság is megszokottá vált. A királyt mindig Fehérváron, az I. István által alapított templomban kell koronázni, ahol István sírja is van. Feltétlenül e koronázási palástot kell a királyra teríteni, mert ez közvetlen kapcsolatban volt az első "apostoli" királlyal és végezetül kell a korona. Így e három összesége a magyar számára biztosítja a látszatot a "Szent István" legenda folyamatosságára. Készült egy másik korona, mely részben Bizáncból, részben István fej-ereklyetartójából készült. De a paláston mindenkor ott a kép a lándzsával, a hűbéresség jelvényével. A királyt mindenkor csakis az egyháziak szentelhetik fel, olajjal megkenve, mint a bibliában az oltár előtt, a főpap lábánál. a földön hasonfekve, mint a bibliai történetben, Dávidnak Sámuel próféta által történt "felkenése" szerint. A későbbi korban a lándzsát a kard váltotta fel és ez lett a hűbériség jelvénye. Aki valakinek kardot adományozott, az azt jelentette, hogy ügyeinek képviselőjévé tette, vagyis annak hűbérura lett. Nálunk I. István király óta a királyokat csakis a főpapok koronázhatták meg, "szentelték fel" annak jeléül, hogy a hatalom csakis az egyházon keresztül származott "Isten kegyelméből" a királyra. Csakhogy az egyház kit "részesített" e kegyelmekben, azt az szabta meg, hogy "ügyei" intézésére mennyire volt megbízható a leendő király. A német-római császárt nem a helyi főpap, de maga a pápa szentelte fel annak jeléül, hogy itt sokkal nagyobb hatalomról van szó, mint egy egyszerű kis királyságról. 1045-ben, amikor III. Henrik Pétert visszahelyezi hivatalába, itt már kizárólag német hűbériségről van szó; ide már nem kellett korona, egyházi áldás, mert a hűbéri hatalom kifejezésére elegendő a lándzsa is. Az egyháziak által felszentelt "koronás" király csak az egyház függvénye, így tehát több önállósággal rendelkezik. De a lándzsa és később a kard itt is elmaradhatatlan kelléke az egyházi felkenésnek, koronázásnak, mert a király függ az egyháztól és az esküszövegben elsősorban az egyháznak esküszik örök hűséget az új király. Koronázni csak templomban lehet, csakis egyház-bak által; ekkor válik a király "Isten felkentjévé", azaz "szent" királlyá. A koronázási mise keretében, az imákban az első helyen szerepel ez a tétel:

„Az Egyházat kell megvédeni, a hit ellenségeit szétszórni.^"

A koronázási jelvények átadásánál legelőször a lándzsát, vagy később a kardot adják át a királynak és legutoljára a koronát:

"Vedd az ország koronáját, melyet a püspökök méltatlan keze helyez fejedre az Atyának, Fiúnak és Szent Léleknek nevében és értsd meg, hogy az a szentség dicsőségét és tisztességét és a bátorság erényét jelenti, és tudd meg, hogy általa szolgálatunk részese leszel, s ezért nyújts segítséget Krisztus Egyházának minden balsorsában, és légy hasznos és előrelátó kormányzója az országnak.”— mondja a szöveg.

De ebben a szövegben a lényeg az "általa szolgálatunk részese leszel" kitételben van. Mert a püspökök "szolgálatának", vagyis az egyháznak szolgálójává válik a király. Mert ugyanebben és minden más szövegben első helyen mindig az egyházat említik és csak utána az országot.

Az I. István koronázása óta kialakult jellegzetes szokások, az egyház és a főúri rend érdekeit védő adalékok e koronázással kapcsolatban, valamint a korona későbbi szerepe, mely e királyi hűbéresség szimbólumává válik, szüli meg nálunk azt a téves és nem létező meghatározásokat, mint "Szent István Alkotmánya", mely valójában soha nem létezett és semmilyen írott formában soha meg nem jelent. Valamint a korona ^"szentté" nyilvánítása, szimbólummá tétele, a magyarság azonosítása ez elképzelt ^"szentistváni koronával", majd a ^"Szent Korona Tana^", mely valójában sohasem egy valóságos "ALKOTMÁNYT" képviselt, hanem az 1000 év óta szokásokból és a kor uralmi érdekeinek védelmére csűrt-csavart magyarázatok hagyatéka. Werbőczy a hírhedt törvényeiben igyekszik ezekből törvényt faragni vajmi kevés sikerrel és az egész ^"misztikum" valójában csak misztikum maradt a magyar számára, mely misztikum irányította, befolyásolta ezeréves történelmünket, de még napjainkat is.

Valójában még nem akadt senki, aki ennek valódi lényegét, jelentőségét megmagyarázta volna a magyarnak. Még ma is misztikum. Egy nemzet sorsának irányítása misztikumokra alapozva, annak a nemzetnek csakis a pusztulásához vezethet, ha az a misztikum egy idegen, vagyis római egyházi érdekek védelmére készült misztikum.

Így válik nálunk "törvénnyé", hogy a király akadályoztatása, vagy távolléte esetén, a mindenkori hercegprímás gyakorolja a legfelsőbb hatalmat. Ezért nem lett Báthory-ból soha király, így adódott az a helyzet, hogy e "szentistváni^" hagyatékok miatt egyetlen református nem álmodhatott arról, hogy Magyarországon valaha király lehessen. 1945 után mintegy "visszavágásként^" szovjet segítséggel ki más lehetett volna az első köztársasági elnök, mint egy református pap (Tildy Zoltán), közismertebben: "a palástos hóhér^".

Ez magyarázza meg Mindszenty hercegprímás görcsös ragaszkodását az 1945 után beállt új helyzetben a hazai talajhoz, mert mint az ország "első zászlósura^", őt "illeti^" meg a hatalom, nem a megszállókat e "törvény" szerint. Abban a reményben, hogy a megszállók e hagyományokat esetleg majd tiszteletben tartják, nem akarta Magyarországot elhagyni. De amint az idők bizonyították, tévedett. S amikor az új szocialista állam rendezi viszonyát az egyházzal, kialakul az a fura helyzet, hogy az egyház elismeri az "ateista-kommunista^" kormányt Magyarországon a "szentistváni apostoli kormányzat^" jogutódának. Ez olyan "apostoli hatalommal^" ruházza fel ezt az istentagadó-kommunista államhatalmat, melynek értelmében kinevezhet püspököket, főpapokat, de az egyház érdekeit védelmezni köteles Magyarországon. El kell tartsa a papokat, főpapokat, fenn kell tartsa hivatalaikat. Így az egyház katonái a "szocialista - istentagadó^" rendszer fizetett zsoldosaivá váltak. Fura egy helyzet, de ne csodálkozzunk azon sem, ha a korona hazatérte után, a "szentistváni - kommunista jogfolytonosság^" még nagyobb hitele és kidomborítása érdekében még a "Szent korona nevében^" hozzák majd a rendeleteket, törvényeket a Magyar Népköztársaságban.

De mindez nemzeti függőségi viszonyunkon mit sem változtat. A valóság az, hogy első "szent" királyunk Róma vazallusa lett, ezzel eldobta magától és nemzetétől az abszolút nemzeti függetlenséget. Róma szolgálatába állott nemcsak ő maga, de utódai is. Tehát e pillanattól kezdve, — a koronázás pillanatától kezdve — az elmúlt ezer éven át az abszolút magyar nemzeti függetlenségről nem beszélhetünk még akkor sem, ha egyesek esetleg arra hivatkoznának, hogy ez "apostoli" királyság a kor divatja volt és csakis ilyen formák között lehetett katolikus királyunk. Ezért a katolikus királyi címért egy nemzet függetlenségét kellett feláldozni és egy nemzet önérzetét kellett a sárba taposni. elindítani a nemzeti pusztulás útján. A régi Vezérek Tanácsának idején ez elképzelhetetlen volt. S ez ab-szolút királyi hatalom jegyében énekelték a koronázási szertartások alatt:

"Légy úr a te atyádfiain..." (mely az "Adjon neked a mindenható Isten" c. imában található bibliai idézet.) Ily állapot a Vezérek uralma alatt, vagyis a "pogány" korban elképzelhetetlen volt.

A keresztény korszakban kialakult magyar hűbéri társadalom uralkodó-osztálya és az egész társadalmi keresztmetszet is átazonosult e nyugati mintájú szerkezetre. Ha voltak is királyaink, akik e függőségi viszonytól szabadulni akarván, törekvéseikben egy valóságos független állapotot kívántak elérni, azonnal kitették magukat annak a veszélynek, hogy valamilyen kiszámíthatatlan úton "eléri őket Róma keze" és mégis csak kényelmesebb volt abszolút királyi hatalom egy esetleges visegrádi mérgezett fügénél, — mint ezt Mátyás királyunk esete is bizonyítja a sok példa között.

De még ezért a "megoldásért" is az ókorban kellett keresni a példát és Mátyás esetében megismételték Visegrádon Augusztus római császár tragédiáját, akit szintén a felesége, Livia ölt meg mérgezett fügével.

Mindenesetre egy tény tagadhatatlan: hogy egy zsidó VII. Gergelynek kellett visszatéríteni a keresztény egyházat az eredeti kitűzött cél útvonalára, a judaizmus eszmei felfogásának a terjesztésére. VII. Gergely után már nem olvashatunk a pápák történetében oly véres drámákról, mint az őt megelőző korokban. Egyetlen pápát sem vakítottak meg, nem gyilkoltak meg ezután olyan eszközökkel, mint VII. Gergely előtt. Azt is elérte, hogy utána soha többé tizen-éves korú fiatalemberek nem kerülhettek Péter trónjára. Ez az a korszak, mely valójában felelevenítette a plátói eszméket, a görög gondolkodást az egyházban, hogy biztosítsa a szabad fejlődést a Philó-féle elgondolásnak. A judaizmus és Plató elméletének összekapcsolását a kereszténység formájában.

Az Árpádot megelőző idők avarjai komoly problémákat okoztak ez Európára kiterjedő hatalmi törekvéseknek. Örökös háborúskodásban álltak avarjaink e nyugattal, mely folytonos háborúskodások végül is felőrölték katonai erejüket és az avar birodalom feloszlott. Nyugat által "Nagy" Károlynak nevezett túlbuzgó keresztény uralkodó a pápaság támogatását élvezve, élete hivatásának céljaként tűzte ki az avarok áttérítését, vagy megsemmisítését. E hosszadalmas harcok nemcsak az avarokat, de Károly halála után az ő birodalmát is a felbomlás útjára vitték. Utódai képtelenek voltak Károly örökségét megtartani, munkáját folytatni. Károly a nyugat-európai templomokat az elrabolt avar kincsekkel, ötvösművészeti remekművekkel gazdagította, díszítette. Lassan az avarok szerepe és jelentősége elhalványul Európa történelmében. Nemsokkal ezután megjelenik keletről az avarság vérségi utóda, Árpád magyarjai, kiknek jelenléte jogos örökségükben újra lázba hozta a keresztény Európát. Róma ismét a "hun veszedelemtől" retteg a keresztény nyugattal együtt. A keletről megjelent utód örökösödési jogait az akkori korban tökéletesebb és hathatósabb fegyvereivel érvényesíti is. A keresztény krónikák feljegyzései szerint végrehajtott "rabló-hadjáratok" — "kalandozások" mögött azonban véres történelmi tanulságok rejtőznek. Az avar példa ott lebeg a magyar vezérek szeme előtt és a nyugat irántuk táplált érzelmei az új hazában még fellelhető avar utódok szájáról tudatosul. S a nyugatra "kalandozó" magyar a keresztény templomokat díszítő arany és egyéb kincseket, mint _jogos tulajdonát visszaszerzi, melyeket Károly uralkodása alatt 1 a holtak el avar elődeiktől. Tudatosítani kellett a nyugattal azt is, hogy itt egy lélekben erős, egységes, friss, életerős néppel áll szemben, mely katonai erejénél fogva nem retten meg senkitől es nem kíván az avarok sorsára jutni. Fegyvereinek felsőbbrendűségét, katonai erejét hamar megismeri e nyugat és a helyzet aggodalommal tölti el Nyugat-európát. Mi lesz, ha Attila nyomdokaiba lépnek e "hunszármazékok"? Mi lesz, ha esetleg befejezik Attila munkáját és Róma előtt nem állnak meg? Ezeket úgy látszik, sem a "pestis járvány^", sem a pápáknak adott szó megállítani nem fogja. Minden lehetőségüi meg van rá, hogy lerohanhatják, meghódíthatják egész Európát. Kívülről, katonailag verhetetlenek. Az általuk fogságba ejtett "rabok^" a váltságdíj kifizetése után sem hajlandók elhagyni a magyarok házatáját, mert a magyarok foglyaként több szabadságot élveznek, mint saját hazájukban. Az egész társadalmi berendezkedésük, hitfelfogásuk életveszélyt jelent a hatalmát terjeszteni kívánó keresztény világ számára. Az új ország a keletről jövő kereskedelem európai központja, mert a legnagyobb köz- és vagyonbiztonság uralkodik e vezérek alatt. A határaikon túl élő keresztény feudalista társadalom jobbágyai megszöknek földesuraiktól, a magyarokhoz menekülnek, mert azok befogadják őket és egyenjogú tagokká válnak e "pogány^" társadalomban. Ők maguk templomot nem építenek, mindenkit hagynak a saját hite szerint élni. Olyan istent imád mindenki fennhatóságuk alatt, amilyent akar. Még a szaracénok is kedvelik a magyarokat és már feljutottak egészen a visegrádi Duna-kanyarig. Bizánc is igyekszik megnyerni barátságukat, adót fizet nekik.

Nyugati keresztény szemszögből ezek tűrhetetlen állapotok. E népet kívülről, katonai erővel megsemmisíteni nem lehet! Tehát kereszténységre kell téríteni őket. Vezéreiket nyugati hercegnőkkel kell összeházasítani. Találni kell köztük valakit, aki hajlandó eltávolítani a Vezérek Tanácsát és hajlamos az egyeduralkodásra. Valamiféle vérszerződés köti össze őket, ezt kell valahogy megsemmisíteni a keresztény felfogással, mert ez a titka minden politikai erejüknek. A vezérek fiait nyugati, keresztény módszerrel kell nevelni papok által. Ez kettős célt szolgál. Egyrészt túszokat kapunk; a másik előnye, hogy az ab-szolút egyeduralkodás előnyeit ismerik meg e fiak. Nyugat békét ajánl, de e béke mögött álnok tervek húzódnak meg.

A magyar nézet viszont azon az alapon, hogy ha már itt vagyunk, ez új hazában, most már inkább éljünk békében a szomszéddal, hogy jobban gyarapodhassunk. Katonailag félnünk nem kell, mert akkor és oda csapunk le, amikor és ahol a szükség megkívánja. Barátkozzunk! Küldjük fiainkat hozzájuk, hátha tanulnak valamit tőlük, ez békés szándékaink bizonyítéka is. Komoly hozománnyal rendelkeznek ezek a nyugati hercegnők, nem fog ártani a "nyugati sógorság". Tévedtek!

Nem valószínű, hogy nem tudtak volna a kereszténység térítő szándékairól. Véres példák állottak előttük e térítésekkel kapcsolatban. Ott volt az avar példa. Az egyház meghódítja, vérrel-vassal kereszténységre téríti a lengyeleket 966-ban. Mégis abban a tévhitben, hogy ez velük nem történhet meg katonai erejük miatt, minden ellenkezés nélkül beengedik a nyugati hittérítőket az országba. A fejedelem és a vezérek házaiban már keresztény asszonyok nevelik az utódokat a X.-ik században.

Géza fejedelem már hajlik a kereszténység felé, mert kecsegtetőnek látszik ez a keresztény abszolút királyi hatalom. Ebben az uralkodói helyzetben nem függne a Vezérek Tanácsától. A Szer valójában őrajta uralkodik, mert a Szer alkotja a törvényeket, ő csak végrehajtja a Szer rendelkezéseit. Mint fejedelem e Szer előtt felelős tetteiért. A Szeren ott vannak nem-csak a vezérek, de minden nemzetség feje is. Mindegyik a maga családközösségének az érdekeit igyekszik védeni, vitatkoznak, s neki e vitákban döntő szava nincs! Amit a nagycsalád közösségek képviselői határoznak, neki az a törvény. E törvényt megszegni nem lehet. Baj van a nemzetségfőkkel is, mert végsőfokon neki, a fejedelemnek azok is parancsolnak. Azok őrzik ellen, hogy hogyan hajtja végre a Szer hazározatait. Végsőfokon ez a fejedelmi cím csak egy üres cím. Az egész nemzet tisztelete veszi körül, igaz, de önmaga sokat nem határozhat. Dehát így volt ez már ősidők óta, ennek így kell lenni, mert a Törvény, az ősi Vérszerződés törvényei ezt így írják elő. Kecsegtető valami ez a királyi cím. Máshol is vannak királyok, kiknek szava a Törvény.

Gézának tetszett a gondolat, de az ország királyságra való átalakításába már nem mert belefogni. Rettegett a legszentebb törvény, a Vérszerződés megszegésétől. Saját népével kellett volna szembefordulnia, saját vérei ellen kellett volna kardot emelni, ami a legsúlyosabb következményeket hozhatja rá; nemcsak sajátmagára, de utódaira is felhozza a vér átkát. ősi hitének parancsai visszatartották e legszentebb vallási törvény megszegésétől.

Fiát, Istvánt már katolikus német, olasz papok, lovagok nevelik, oktatják a nyugati hadviselés és lovagság mesterségére. Diplomáciai okokból már kiszemelték leendő feleségét is. István már magába szívta a keresztény vallási elemeket. Cseh katolikus oktatói már meg győzték, hogy ősi "pogány^" hite nem tetszik a keresztény istennek, és ha a fejedelmi székbe kerül, nemzete érdeke, hogy népét elvezesse az üdvösség útjára. Meggyőzik apja példájával, kinek mennyi gondja, baja van a Vezérek Tanácsával. Neki, mint a jövőbeli királynak ilyen gondjai már nem lesznek. Ő lesz a teljhatalmú uralkodó, maga a TÖRVÉNY egy személyben.

A fiatal Istvánnak tetszik a gondolat. Számba veszi a vezéreket, leltárt készít leendő ellenfeleiről, akiket véres csatákban kell majd legyőznie, hogy egyeduralmát megteremthesse. Ez testvérháborút jelent, ami ugyan a régi törvények szerint a legnagyobb bűn, dehát ez már őrá nem vonatkozik, mert keresztény lett. Csakhogy önerejéből mindezt végrehajtani nem tudja. A nemzetségek erősek, hatalmasak. A katonai segítség külföldről rendelkezésére áll. Amikor megházasodik, a bajor hercegnő kíséretében már "tízezer páncélos német vitéz" jön az országba, hogy a királyt megvédelmezze saját népének haragjától; ugyanakkor gondoskodjon arról is, nehogy a király meggondolja magát és visszatérjen a régi útra.

Ezzel megkezdődik európai történelmünk tragédiája. Elindulunk a süllyedés útján, hogy ezer év elmúltával egy katonai nagyhatalomból csak parányi folttá váljuk a térképen.

István a maga erejéből soha nem tudta volna a magyarságot a kereszténységre téríteni. Ehhez külső segítségre volt szüksége. Ahhoz, hogy királyi hatalmában megmaradjon, közvetlen környezetének ereje elégtelennek bizonyult. De e keresztény áttérítéssel valójában az egységes nemzeti erőt bontotta meg, mely tulajdonképpen a magyarság erejének a titka volt. E megbomlott nemzeti egység csakis katasztrófával végződhet egy nemzet jövője szempontjából.

Sokat hallottunk már gyermekkorunk óta a "turáni átok”-ról, de ennek a magyarázata mindig elmaradt. De a nép száján, lelkületében élt és megmaradt a mai napig. Jelentőségét az iskolákban soha nem magyarázták meg, mert ez átok tulajdonképpen akkor kezdett lesújtani ránk, amikor István idegen segítséggel kereszténységre térítette népünket a fegyverek erejével.

A régi, mesélő magyar történelemtanítás azt állítja Anonymus írásainak alapján, hogy őseink Etelközben kötöttek Vérszerződést, mármint a "Hét Vezér", hogy egy közös nemzetcsaládot alkotnak és a jövőben jóban, rosszban együtt kitartanak.

A történelmi valóság az, hogy messze keleten, a templomot nem építő népeknél e TURÁNI NÉPEKNÉL a legszentebb vallási törvény a VÉR TÖRVÉNYE volt. A vallási felfogás, a hit szerint a vér volt az emberben az élet hordozója, vagyis a vér isteni szimbólum, az élet jelképe volt. A NÉGY ELEM, A NAP (TŰZ), FÖLD, LEVEGŐ képezte az isteni életalkotó erőt e világban, de az emberben az isteni lény a vérben jelent meg valósággá. Ez természetes következtetés volt, mert akinek kifolyt a vére, abból elszállt az éltető istenség, tehát e vérrel törvényszerű kapcsolatban kell álljon az ÉLET fogalma. Akiben nincs vér, abban nincs élet. Éppen ezért a legszentebb családi kapcsolatok a vérszerinti kapcsolatok voltak. E családok létszáma emelkedésével nemzetségek, népcsoportok alakultak ki belőlük, de a közös ősre való tekintettel e népek között e szent vérségi kapcsolat fennállt.

Aki e vérségi kapcsolatokat valamilyen formában megsértette, az az isteni élettörvény ellen vétett, ami a legnagyobb bűnnek számított. E korai idők életkörülményei következtében a fenn-maradás, a túlélés alapfeltétele az egymásra utaltságban rejlett. Ilyen összefogás természetszerűen adódik a családi, vagyis a vérségi kapcsolatokból. E kapcsolatok ellen vétő valójában az egész közösség létét is veszélyeztette, tehát ez megbocsájthatatlan vétségnek minősült. Az idők folyamán ez annyira a tudatba ivódott, hogy e keleti népek között a legszentebb törvénnyé vált. Testvérgyilkosság, vagy e közösség tagjának vérét ontani e közösségen belül, a legnagyobb bűnnek minősült. Nemcsak az egyén élete, de ezen keresztül a közösség léte is e vérközösség képében jelentette az egyén és a közösség fizikai létét, életét is, mely a hitfelfogás szerint közvetlen kapcsolatban állt az ISTEN fogalmával.

Amikor valamilyen fogadalomra, vagy eskütételre került sor, egy szerződésre, mi mással lehetett volna megpecsételni, mint a fogadalmat kötök, a szerződést kötök vérével.

Regino krónikájában olvasható, hogy eleink annyira pogányok voltak, hogy semmilyen istenük nem volt, de vérre, farkasra, kutyára esküdtek.

Honnan tudhatta volna ez a szerencsétlen vad katolikus, hogy e mögött a jelenség mögött az ember által elképzelhető legmagasztosabb istenszemlélet és életszemlélet húzódik meg? Az is tudott dolog hogy a termékenységi kultuszok egyik jelképes állatai közé tartozott a farkas és a kutya is. A kutya elég szapora állat. Fajtáján kívül is elpárzik, amikor párzási ideje eljön, mert ösztöne szerint a szukának életet kell hozni a földre, szaporodnia kell! Mindegy, hogy mely fajtából, de szaporodási ösztöne szerint neki meg kell termékenyülnie. A farkas már magasabbrendű állat. A farkas már zárt családi közösségben él, falkában. A farkas családi élete, párválasztása hasonló, talán legközelebb áll az ember viselkedéséhez. A farkas "élet-felfogása", mely ugyan ösztönszerű, de emellett tudatosnak látszik, viselkedése, egész életmódja alapján ítélve nemes állat. Családi szimbólum, a családi élet jelképe. (lásd Romulus és Remus történetét.)

Hogy mikor és milyen formában, milyen módszert használtak e vérrel való pecsételéssel egy szerződés szentesítésére, azt a mindenkori fogadalom, vagy szerződés fontossága határozta meg. Az adott szó mellett sokkal nagyobb jelentősége volt a vérnek minden írásnál, mert a vér szent és a vallási felfogás szerint ennél nagyobb jelentőségű hitelesítést semmi sem adhatott. Amikor e népek valamilyen egyezséget kötöttek, elővettek egy kutyát és azt az egyezség színhelyén karddal kettévágták azért, hogy aki e szerződést megszegné, annak vére úgy folyón ki, mint e kutyáé, valamint további termékenysége, azaz életadó, életfolyamatosító képessége ugyanúgy szűnjön meg, mint az megszűnt a termékenységi szimbólum, a kutya esetében. Amikor egy fontos szerződést kötött valaki és még nagyobb súlyt kívánt adni szavának, az kötelezettségének teljes magára vállalása jeléül farkast vágott ketté annak kifejezésére, mint ahogy a farkas, a családi élet szimbóluma, úgy a saját családi életének, vagy nemzetségének folyamata is szűnjön meg, mint a farkasé, ha a szerződést megszegné. Katolikus, keresztény szemszögből, e látvány ősi jelentőségének ismerete nélkül úgy tűnik, mintha ezek valóban vad pogányok lennének, istenük sincs, mert a kutya. vagy a farkas vérére esküsznek. De e ^"pogánynak^" minősített jelenség mögött sokkal több komolyság és valóságos istenhit rejtőzött, mert fizikai szemléltető eljárással hívta ki magára a szerződéskötő a végzetet, ha a szerződést megszegné. Nem egy mesebeli, érthetetlen istenség nevére esküdött, hanem magára az ÉLETRE, melynek megszűnése a szeme előtt kifolyt vér formájában látható, érzékelhető. képben elevenedett meg. Aki ilyen szerződést kötött, azt ugyan soha meg nem szegte, mert önmaga mondott átkot saját fejére és vallási hite szerint ez átok beteljesedésében rendíthetetlenül hitt is.

Legmagasztosabb szerződéskötés volt a házasságkötés. A házassággal két család vonta szorosabbra e vérségi köteléket. Az utódok már mindkét család vérét hordták magukban, tehát e két család az utódok révén egyazon vérközösség szorosabb kötelékébe tartoztak. Ha a házasságkötés esetleg távolabbi nép-család összekötését jelentette, ennek jelentősége még nagyobb volt, mert e távolabbi kapcsolatot hozta egymással közvetlen közelségbe. A házasságkötő feleknek fogadalmukat saját vérükkel kellett megpecsételniök már az egybekelés pillanatában, hogy e családközösségi kapcsolatot valóban komolyan vették és az életfolyamat biztosítására eltökélt szándékuktól semmi sem tántoríthatja el őket. Házasságkötési jelképeink közé tartozott, hogy a vőlegény és a menyasszony a szertartás színhelyén megjelenve, az általuk hozott két faágacskát kereszt formájában összekötötte. Függetlenül anyagi helyzetüktől, az ágacskáknak egyenlő hosszúnak kellett lenni, mert az új élet indulásánál e házasságba egyenlő ranggal, eséllyel indultak, az élet folytatására. Mindkettő egyenlő felelősséggel tartozik azért, hogy e házasság ne csak tartós, de termékeny is legyen. Az ágacskák így összekötve egyenlőszárú keresztet képeztek, melynek négy ága egyben jelképezte a négy életadó és életet fenntartó elemet is. Népművészetünkben nagyon sok helyen és formában még ma is megjelenik ez az egyenlőszárú kereszt, melynek valójában semmi köze sincs a kereszténység keresztjéhez. Az első az életnek, a másik a halálnak a jele, tehát jelentőségük homlokegyenest ellenkezik egymással. De az ágacskák összekötése egyben szimbolizálta az életfát is, mert a szent fa ágainak összekötéséből hajt ki az új élet ága, hogy az utódokban hatalmas fává terebélyesedjék. Természetesebb, fenségesebb, valóban az életből, a természetből vett jelképeket ennél elképzelni ma sem lehet. Szentségük, nagyszerűségük éppen e természetes egyszerűségben nyilvánult meg, mely mindenki által érthetően, a maga egyszerűségében magyarázta a legnagyobb "misztikum", az élet jelentőségét és folyamatának fontosságát.

A házasságkötés a legszentebb lépés volt az élet folytatása felé, amikor különböző családok vérségi rokonságba kerültek egymással. Ennek kidomborítására a szerződő felek, mi sem természetesebb, mint saját vérükkel pecsételték meg e szerződést és borba csepegtetett, összekevert vérükből ittak mindketten annak jeléül, hogy e pillanattól kezdve szétválaszthatatlan vérségi kapcsolat köti össze őket egymással. E szerződést a vallási felfogás szerint ezután felbontani, vagy bármilyen formában megszegni nem lehetett a legsúlyosabb átok terhe alatt. Az élet kézzelfogható, látható jele, a legszentebb isteni szimbólum, a vér, mely összekötötte, egybefonta őket megbonthatatlanul. A társadalmi felépítés terén minél jobban tágulnak a méretek, annál jobban nő e VÉRSZERZŐDÉSNEK a jelentősége.

Itt meg kell említsük azt is, hogy mi magyarok híresek vagyunk arról, hogy igen választékosan, sőt "művészien^" tudunk káromkodni. Ez tagadhatatlan tény, az élet valósága. Rajtunk kívül talán csak a török nyelv képes hasonló teljesítményekre. Sajnos, nyelvészeink még ezen a téren összehasonlításokat nem végeztek más nyelvekkel, pedig bármilyen furcsán hangzik is, de e területen nyelvünk eredetével és — mondjuk ki bátran, — fejlettségével kapcsolatban nagyon sok új felfedezni való van! Minden választékosságunk ellenére, káromkodásaink között sehol nem szerepel semmilyen formájú káromkodás a vérrel kapcsolatban. Káromkodó kifejezéseink "enciklopédiájából" a magyar szóhasználat a vér fogalmát száműzte. Eredetét ugyan megtalálni már nem nagyon lehetne, de az egyetlen nyelv, melynek káromkodásaiban a vér szerepel, az közvetlen szomszédságunkban, az elszlávosodott szerbeknél van meg még ma is. Ha a szerb valamilyen rettenetesen nagy és sértő káromkodást akar valakire mondani, azt a káromlandó vérével kapcsolatban mondja. Tehát a legnagyobb átok, amit valaha valaki kimondhat, azt csakis a vérrel, az isteni éltető elemmel kapcsolatban teheti.

De valójában mi a helyzet akkor, ha e szerződő felek a saját fejükre kimondott átok következtében ez átok beteljesedését saját bőrükön kezdik érezni? A válasz csak az lehet, hogy valahol valóban felhoztuk magunkra valamilyen cselekedettel ezt a rettenetes átkot és annak minden következményét.

Őseink már sokkal korábban, évezredekkel Etelközt megelőzve éltek a VÉRSZERZŐDÉS jegyében. Katolikus krónikáinkban Etelköz csak egy igen későre dátumozott kiindulópont a magyarság számára a történelem útján. A Vérszerződés fogalma nem Etelközben született. Az is bizonytalan, hogy ott ez valóban megtörtént-e abban a formában, ahogy azt a krónika feljegyezte. Köthettek ott szerződést más népcsoportokkal, akik a magyarság közé akartak telepedni, de ne feledjük el azt a tényt sem, hogy Etelközben már szoros nagycsaládi szövetségben éltek magyarjaink, tehát az akkori életmód és életkörülmények ismeretében ott magyarvérűnek mágyarvérűvel semmilyen szerződés kötésére ezen a szinten szüksége nem volt. Azokat már évezredekkel előtte a közös nyelv, a közös eredet, a közös vallási felfogások már e vérségi kapcsolatok alapján szorosan egybefonták.

Az új hazába telepedve e vérségi alapokon álló társadalom e vérségi törvények alapján rendezte be államéletét. E berendezkedés nem Etelközből, de már az azt megelőző ősi idők óta irányítója volt e magyari közösségnek. Ha a PUSZTASZERI ALKOTMÁNY részleteit vizsgáljuk, kitűnik, hogy e törvény szelleme irányítja ezt az egész alkotmányozó gyűlést. Semmi újat itt nem alkottak, csak megerősítették, hogy az új hazában a régi törvények ugyanúgy, változatlanul tovább érvényesek, mint azelőtt. Az új környezet követelményeihez igazodva, a különböző nemzetségek elhelyezkedése, vagyis az ország felosztása az egyetlen új jelenség ez alkotmányozó gyűlés előtt. Ami magától értetődő jelenség.

Ha Pusztaszeren születik e törvény, illetve új ALKOTMÁNY, fizikailag lehetetlen lett volna oly rövid idő alatt ez új törvénytárat tudatosítani és Európa legnagyobb közbiztonsággal rendelkező államát megteremteni, ha ez az ALKOTMÁNY nem évszázadokra, de évezredekre nyúlik vissza és azt szinte ösztön-szerűen hajtja végre mindenki az új hazában is. Az itt talált és behódolt népek számára ez új világ igen tetszetős lehetett, mert a honfoglalás után e törvények befogadása egyáltalán nem volt probléma ezek számára. Az AVARSÁG maradványainak sem volt új ez az Alkotmány, mert ugyanarról a tőről fakadtak ők is, tehát e törvények úgymond már a vérükben éltek. Végre a nagy zűrzavar után rend lesz. ősi rend lesz, mely szerint az élet megkönnyebbül. László Gyula neves kutatónk munkáiból kiderül, hogy az általa feltárt "avar temetők" között itt - ott, nagyritkán találni Árpád-kori ^"magyar" sírokat. Az is elfogadható megállapítás, hogy az Árpád-kori temető tulajdonképpen tükörképe az Árpád-kori településnek, vagy falunak. E ritkán előforduló "magyar" sírokból természetesen következik, hogy az avarság által lakott területekre nem kellett tömegével telepíteni "honfoglaló" magyarokat, hogy azok a pusztaszeri Törvényeket betartsák és nehogy államot képezzenek az államban saját elképzeléseik szerint. Teljesen bizonyos, hogy az avarság maradéka csak régi törvényeinek felelevenítését látta a Pusztaszeri Alkotmányban, így számára e törvények szerint élni semmi nehézséget nem okozott. Talán legjobb bizonyíték ennek az alátámasztására, hogy az új keresztény törvények bevezetése után évszázadok vasszigora sem tudta ez új keresztény törvényeket meghonosítani a fegyverrel e törvényekre kényszerített nép lelkében. Tehát a Pusztaszer és fogalma ősi eredetre vall, mely szerint az új államélet csak folytatása volt a réginek.

A Vérszerződés vallási köteléke valamint a "pusztaszeri Alkotmány" államélet irányító szerepe kizárta azt a lehetőséget, hogy bármelyik nemzetség úrrá lehessen a másik nemzetségen vagy egyik a másik vagyonának, anyagi javainak kárára gyarapodhasson. A Szer, vagyis a "parlament" hozta meg a törvényeket és a választott fejedelem csakis e törvények, rendelkezések végrehajtó hatalma volt. A katolikus krónika- és történelemírásból igen ügyesen kimaradt az a döntő fontosságú rész, hogy a Vérszerződés megszegése milyen következményekkel jár a szerződésszegőre, de ezenfelül még az egész nemzetségére is. Mai hivatalos irányított történelem szemléletünk csak István "nagy művéről" emlékezik meg, de még most sem hajlandók a lényegre tapintani. Valójában István nem nemzeti érdekből, hanem egyéni hatalomvágyból számolta föl a VEZÉREK TANÁCSÁT idegen fegyverek segítségével. Az efajta történelemírások annak ellenére, hogy állítólag mindig az „emberrel" foglalkoznak, szándékosan elhallgatják és elkerülik a valóságos egyéni "motivációt", vagyis azt az egyéni emberi törekvést, mely mindig azt nézi, hogy "jó, jó, de ebből mi az ÉN hasznom?" Minden misztifikált és agyondicsőített uralkodó tettei mögött sohasem tűnik fel a valóságos ember és annak önző egyéni érdeke. Történelemírásunk szerint csakis "szentekkel" vagy "bábokkal" van tele történelmünk tárháza, de nem emberekkel. Egy - egy király szent volt, de miért? Kinek az érdekei szabták meg ^"szentségét^" vagy hitvány "bábságát"? Ahogy történelmünket, nemzeti tragédiáinkat ismerjük, nyugodtan kijelenthetjük, hogy sohasem az abszolút nemzeti érdek, de más érdekek szabták meg uralkodóink nagyságát vagy hitványságát.

István királyunk is ember volt. Húsból, vérből való ember, telve ugyanolyan emberi hibákkal, mint minden más földi halandó. Ha egyszer ezt az egyéni hatalomvággyal telített "embert" venné történelemkutatásunk bonckés alá, akkor kiderülne, hogy ezeréves romlásunk, minden nemzeti nyomorunk ELINDÍTÓJA e "szent" királyunk "nagy műve" volt.

Ezer év távlatából azt látni, hogy korának legfejlettebb, legdemokratikusabb társadalom-berendezkedési formáját idegen fegyverek segítségével szétzúzta, hogy e társadalmat fejlődése útján egy évezredre visszavesse a legsötétebb középkor szellemi elmaradottságába.

Saját fajtája ellen fogott fegyvert, hogy saját fajtájának vérét ontsa. De ezt még betetőzte azzal, hogy idegen fegyvereket is segítségül hozott saját vérének rabszolgasorsba való kényszerítésére. Új istent kényszerített népére annak ősi hite elpusztításával. Minden addig élő és létező ősi törvényt eltörölt, hogy egyéni abszolút uralmát biztosítsa. Népe nyakára idegeneket telepített, hogy azok segítsenek népe elnyomásában. Összetörte a nyugati népek által ismeretlen, vérségi törvényekre alapult nemzeti, lelki, politikai egységet. Magyart magyar ellen fordított, hogy azok egymás vérét ontsák az új istenért és az új feudalista rabszolgatartó rend megteremtéséért. Mindent, ami addig ősidők óta szent volt, idegen fegyverek és saját fegyverének erejével elpusztított. Saját népe nemzeti függetlenségét dobta oda az idegenek egyéni uralmának biztosításáért. Ez a "szent" István a judeokereszténység terjesztésének és saját egyéni hatalmának érdekében TESTVÉRGYILKOSSÁ tette a magyart! Az általa megrontott és szétbomlasztott nemzeti egységet egy évezred alatt képtelenek voltunk megvalósítani, mert ez általa behozott idegen eszmék mételyétől testvérgyilkossá vált magyarság a kereszténység szellemében teljesen elidegenült egymástól, saját magától.

Az ősi törvények szerint bűne leírhatatlan, mert egy életerős, fiatal, fejlődőképes nemzetet a nemzeti pusztulásba vitt a királyi címért.

A már korábban leírt X. században, a Vatikánban uralkodó "keresztény erkölcsök" példáján nekibuzdulva először is közvetlen rokonságát, saját családját irtotta ki vadállati kegyetlenséggel a római mintára. Keresztényi kegyelettel megvakíttatta, forró ólmot öntetett füleikbe, vagy család-tagjaikkal együtt élve eltemettette, felnégyeltette rokonságát, kiknek neveit egy lapon említeni e nemzetgyilkossal hitünk szerint szentségtörés lenne. Az egyszerű magyart csak karóba húzatta, vagy tömegével élve eltemettette. Csanáddal vívott harcának győzelme után CSAK 40.000 magyart hányatott kardélre német segítséggel e jámbor keresztény uralkodónk.

Akadt-e már valaha magát "magyarnak" nevező történész, aki e tényeket összegyűjtve valóban lemérte volna e nemzetgyilkos áruló tevékenységének súlyát és az ezt követő magyar ezerévre kiható nemzetromboló hatásait? Valóban isteni csoda, hogy még élünk és magyarul beszélünk.

Turáni Átokról beszéltünk. Van, létezik ez az átok és még ma is érezteti hatását rajtunk. Hol van a nemzeti egység? Létezhet-e? Beszélhetünk-e egyáltalán nemzeti egységről, amikor a judeokereszténység nemzetromboló szellemi rabláncától ezer év multával sem tudtunk megszabadulni? Sajátmagunk hoztuk magunkra ezt az átkot a Vérszerződés megszegésével. Testvérgyilkosokká váltunk. Elhagytuk ősi Istenünket, hitünket, idegen érdekekért gyilkoltuk halomra a saját magyar vér-testvéreinket. Sokkal nagyobb becsülete volt nálunk az idegennek az elmúlt ezerév alatt, mint saját népünknek, a magyarnak, kivel egyazon ősi tőről fakadtunk, kivel együtt szenvedtük végig ezt az átkozott ezerévet.

A Vérszerződésben sajátmagunk mondjuk az átkot magunkra, ha e Szerződést megszegjük. E vérszerződés turáni eredetű, ennek megszegéséből eredő átok súlyát is ide kell eredeztetnünk. Nincs olyan nép a földön, mely e Vér-szerződést hasonló következetességgel szegte volna meg, mint mi az elmúlt keresztény ezerév alatt. Ki okolható ezért? Nem saját-magunk vagyunk-e okozói ez átok minden következményének?

De e Turáni Átkot emlegetve, végső fokon az ostobaságban gyökerezik még ennek az átoknak a beteljesedése is. Túlbuzgó, hívő keresztény magyarjaink még a saját bibliájukat sem ismerik és ezer év alatt képtelenek voltak hitbuzgalmukban megérteni, hogy valójában a keresztény újszövetség mit tartogat számukra és ennek az ^"üdvözítő^" hitnek tulajdonképpen mi is a célja?

Lássuk, mit örökített meg "Máté" evangélista, mely az evangélium szerint "Jézus" mondása volt: (Máté 10. rész, 34. verstől.)

34. — "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.

35. — Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa között;

36. — És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe."

Ezt megelőzően a 21. vers sokkal tömörebben nyilatkozik:

— "Halálra adja pedig testvér testvérét, atya gyermekét; és támadnak magzatok szüleik ellen, és megöletik őket."

"Lukács" evangéliuma ezt megismétli és még tömörebb formában félreérthetetlenül megvilágítja a célt:

Lukács 12. rész, 49. vers:

— "Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?"

Majd ugyanezen rész 51. versétől így folytatja:

51. — "Gondoljátok-e, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom nektek; sőt inkább meghasonlást.

52. — Mert mostantól kezdve öten lesznek egy házban, a kik meghasonlanak, három kettő ellen, és kettő három ellen.

53. — Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; a napa a menye ellen, és a menye a napa ellen."

Íme a kereszténység "szent" világmegváltó célja a biblia szavai vagyis az "alapokmány" szerint. De ezen evangéliumi szépségek között feltalálható egy igencsak csillogó gyöngyszem is, mely keresztényeink szellemi képességeivel teljesen tisztába volt és a lényeget kifejtette az "apostol", mert egyáltalán nem kellett félnie a józan gondolkodástól keresztény berkekben. Az evangéliumokról magának az "apostolnak" a következő véleménye volt:

Pál Korinthusbeliekhez írott első levele, I. rész, 21. verse:

21. — "Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Isten-nek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket."

^"Máté^" azonban már óvatosabb volt és a következőket mondatja Jézussal:

Máté 11. rész, 25. vers:

— "Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted."

Ehhez már semmilyen kommentár nem szükséges, csak egy szikrányi értelem. De mi is várható e keresztény "eszmei" felfogástól, amikor ismét a bibliára hivatkozva, megállapíthatók a következők:

Máté 12. rész, 33. vers:

— "Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek rossz fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert gyümölcséről ismerik meg a fát."

A választás itt szabad; olyan gyümölcsöt terem minden fa, amilyet éppen akar a cél érdekében. A magyar keresztény történelem ismeretében a keresztény "gyümölcsök^" után ítélhetjük csak meg a ^"fát^", mely azokat termette. Sajnos, a romlott gyümölcsökben NEM szűkölködünk még ma sem.

Dehát a biblia szavai is megmagyarázzák "Turáni átkunk" lényegét. Ugyancsak Máténál találjuk meg az örökérvényű, ősi történelmi tapasztalatokból táplálkozó megállapítást:

Máté 12. rész, 25. vers:

—"Jézus pedig, tudva az ő gondolataikat, monda nékik: Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával."

Dehát a kereszténységnek éppen ez volt a célja, hogy a meghasonlást előidézze, legalábbis a már idézett bibliai versek szerint.

S ha magunkba nézünk, ráébredünk, hogy ha valaha valamely nép meghasonlott önmagával, akkor mi magyarok ennek iskolapéldáját szolgáltattuk a történelemben. A biblia is az ókor régen kialakult bölcseleti elméleteire támaszkodott és e régi elemek könnyen felismerhetők a fejezetekben. A vérségi kötelékek szentségének eredete időben szinte felmérhetetlen. A vér és a Lélek, mint az éltető elem, egymástól elválaszthatatlan. A kifolyt vér jelképezi az élet, vagyis a Lélek elszállását a testből. Tehát ha az embert éltető valóságos Lelket keressük a régi felfogások szerint, akkor csak a VÉR nyújtja a Lélek fizikai jelenlétét. Nálunk közismert mondás a vérszegény emberekre, hogy csak "hálni jár belé a lélek". Amikor e bibliai szöveget olvasgatjuk, itt is leírják a "Turáni Átok" törvényét az akkori idők fogalmai szerint, amikor még a "Szentháromság" a keresztényi formájában nem létezett.

Ugyancsak Máté 12. részének 31. és 32. verse a figyelemreméltó:

— "Azt mondom azért néktek: Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embernek; de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embernek.

Még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik; ki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik."

Tehát a földön nagyobb bűnt ember el nem követhet, mint a Lélek, vagyis a saját vére ellen elkövetett bűnt. Ha visszanézünk egy pillanatra az eredeti etruszk "Szentháromságra", mely állt az Atya - Fiú - Anya istenségekből, világosan látható, hogy az ősi anyajogú társadalmakban e vérségi kapcsolat élő kifejezője csakis az ANYA személyében lehetséges. Az apa helyzete lehet esetleg bizonytalan. az anyáé biztos! Tehát az Anyán keresztül adódik tovább az élet, vagyis a vér a látható, érthető formájában. Tehát az anyaság az életadó állapot. Ezért szent. S ez élet - vér - lélek kapcsolódásából az etruszk Anyaisten szimbolikusan Lélekké, azaz éltető elemmé változik, majd később a "Szentlélek" formájára. Mert lehet Atya és Fiú isten, a Lélek, az Anya nélkül egyik sem létezhet. S e bibliai példabeszédek e VER, azaz LÉLEK elleni bűnt megbocsájthatatlannak ítélik az ősi hagyományok alapján.

Hogy mekkora bűnt követtünk el kereszténységre térésünkkel és az áttérítés körülményeivel, amikor először emelt a magyar fegyvert a magyarra és annak vérét ontotta egy idegen eszméért, azt még ma sem tudjuk kellőkép felfogni. De tagadhatatlan tény, hogy ezzel az áttéréssel "meghasonlottunk" és a keresztény szellem hozta közénk a meghasonlást, melytől még ma sem tudtunk szabadulni. De ne is álmodjunk nemzeti egységről, nemzeti felemelkedésről mindaddig, míg ezen idegen hit mellett kitartunk és távol maradunk az egy igaz Isten közelségétől. Ne feledjük el, hogy nem a Magyarok Istene taszított el bennünket magától, de mi magunk, saját ostobaságunkban szolgáltunk idegen isteneket egy évezreden át. Ma már a tudatlanság és az ostobaság nem lehet mentsége senkinek, mert ezeréves történelmi tapasztalatok megdönthetetlen bizonyítékai állnak rendelkezésünkre e téren.

Sokan beszélik áldott anyanyelvünket e világban, de nem gondoljuk, hogy a magyarul beszélők vérükben, szívük érzéseiben is magyarok. Sokan beszélik nyelvünket, de ez még nem jelenti, hogy azok "Atyánkfiai" is.

Sajnos, elkövettünk egy rettenetes történelmi baklövést, amikor ősi hitünket oly hűtlenül elhagytuk. A kereszténység világhatalmi törekvéseinek nem láttunk a színfalai mögé. Uralkodóink népünk érdekeit nem képviselték, de e nép nevében nyilatkoztak és döntöttek sorsának alakulásában. Míg a "pogány" világban élő magyar demokratikusan választotta fejedelmét közakaratból, addig keresztény királyainknak élet-halálharcot kellett folytatniok a hatalom birtoklásáért.

I. István idejében természetes és jogos volt a vezérek István elleni harca, mert az ősi törvények nem engedték meg egyiknek sem, hogy úrrá legyen a másik felett, hanem a közös "parlamenti" határozatok voltak a mérvadók. És amikor ősi emberi szabadságjogaikat, törvény által biztosított szent jogaikat védelmezték egy törvénysértő egyeduralomra törővel szemben, inkább elpusztultak, mintsem jogaikat feladták volna. Nem az István ellen "lázadók" kezdeményezték ezt a testvérharcot. Ők csak a régi törvények megtartásának védelmét tartották szem előtt. E törekvésekben is voltak bizonyos egyéni érdekek. Csakhogy itt az egyéni érdek azonosult a nép, a társadalom érdekeivel, mert a vezérek egyéni szabadsága egyet jelentett a nép emberi szabadságjogaival is. Tehát jogos önvédelemből "lázadtak" a törvénysértő ellen, nemzeti érdekből.

Szegényes vigaszunkra legyen mondva, hogy Európában nem vagyunk az egyetlen nép, mely áldozatává vált e keresztény terjeszkedésnek. A mi tragédiánk a XI. században kezdődik István királlyal. A XII. században sor kerül a dánokra, a svédekre, vikingekre. 1155-ben a már áttérített svédek segítségével saját vérükbe "megkeresztelik" a finneket is, mely "keresztség" jóformán teljesen kiirtotta az akkori időkben jelentős létszámban bíró finn birodalmat. A poroszok ugyancsak saját vérükben "keresztelkedtek át" a teuton lovagok jóvoltából, mely az akkori lakosságból itt-ott hagyott néhányat életben. Az utolsó nem-keresztény fellegvárat, a litvánokat csak a XIV. században tudták a kereszténységre téríteni hasonló belső árulásokkal, mint a magyarságot. A litván Jagelló herceget is csak az akkor már katolikus lengyel Jadwiga házasságával tudták a kereszténység jármába hajtani.

De bármerre nézünk a kereszténység történetében, az csak vér és megszámlálhatatlan ember élet árán tudott elterjedni, hatalmában megmaradni. E fejezet elején erkölcsi kérdéseket feszegettünk. Hogy lehet erkölcsökről beszélni egy olyan eszmerendszerben, mely már születése pillanatában arra készül, hogy lángbaborítsa a világot és nyomorba tapossa az emberiséget. Farizeusi képmutatással szeretetről "evangelizál", de e hamis, istenkáromló tanok mögött maga a keresztény SÁTÁN leselkedik a jámbor hívőre, hogy pokollá tegye földi életét. Világmegváltó messiásként tündökölve öldösi halomra az emberiséget. Soha nem látott rabszolgaságban zsákmányolja ki hívei millióit egy olyan keresztény társadalomban, ahol a tudás bűnnek számít. Mert a tudók átlátnak e mesterkedéseken, meglátják a valóságot és akkor összeomlik a messiási küldetés, egy faj fennmaradásáért mesterien összekovácsolt ideológiája.

(Most már nagyon is érthető, hogy a biblia ószövetségének az elején adta Isten szájába a biblia írója a tilalmat a tudás fájáról való evéssel kapcsolatban. Nyilvánvalóan el kellett titkolni az igazi végső célt, azért kellett megtiltani a tudást.)

Itt nem ennek az ideológiának, e fennmaradási elméletnek a kitalálói a hibásak; azok fajuk érdekében csak a Természet parancsait követték és betartották — s ma is betartják — az Élet törvényeit. De van-e bocsánat vagy mentség azok számára, akik ezt az irányvonalat közülünk még e huszadik században is birkamódra követik egy kétezer éve még mindíg áldozatokat követelő judeokeresztény Golgotára?

14. FEJEZET

Az előbbi fejezet következtetéseit levonva megállapítható, hogy a mi "Turáni Átkunk" tulajdonképpen maga a kereszténység! Mert valójában mi ez az átok?

1.) A nemzeti meghasonlás.

2.) A nemzeti egység hiánya, a különböző idegen vallási és politikai nézetek elkötelezettségéből eredően.

3.) Fentiekből eredően, magyarnak a magyartól való elidegenülése.

4.) Ezen elidegenülésnek oly mérvű fokozottsága, melyben egyik magyar a másikat minden lelkiismeret furdalás nélkül képes meggyilkolni, ha annak vallási vagy politikai elkötelezettsége más, mint a sajátja.

Ilyen lelki elfajulás után nemzeti tudatról, magyarságtudatról beszélni nem lehet, mert a különböző, idegenből származott eszmék elkötelezettjei nem magyarságuknak, de ez idegen eszmék érdekeinek váltak a képviselőivé., amely esetben a valóságos magyar nemzeti érdek az idegen nézetek között elveszett. Ennél nagyobb átok pedig egy nemzetet sem sújthat!

Ez az átok abban a pillanatban kezdte meg beteljesedését rajtunk, amikor I. István királyunk e keresztényi útra tért az egyéni abszolút királyi hatalmának elérésére. Ettől a pillanattól kezdve válik magyar a magyarnak halálos ellenségévé és ez az állapot ezer év óta tart köztünk mind a mai napig.

Ezt az átkot viszont magunkról mindaddig levetni nem fogjuk, ez átok súlyától szabadulni nemcsak mint nemzet, de mint egyén, szabadulni nem fogunk, míg annak magját ki nem írtjuk magunk közül. Történelmileg, politikailag — erkölcsileg — ily lezüllött állapotban nemzeti szabadságról, nemzeti önállóságról, felemelkedésről és megmaradásról nem is álmodhatunk. Elsősorban saját keresztény eszmevilágunkat kell kigyomlálni, mint az átok eredőjét. E júdeokereszténység már születése pillanatában, se tartogatott semmi jót számunkra nemzeti jövőnket illetően, ami ma már cáfolhatatlan ezeréves véres, gyakorlati bizonyítékaink alapján. Akinek ezer év bizonyítéka nem elegendő, azon még a Magyarok Istene sem tud segíteni. Sem Jehova, de semmilyen istenség.

Nemzeti züllésünk elkezdődött e "szent" királyunk hatalomátvételével és ezer éven át csak mind mélyebbre süllyedtünk. Katolikus történelemtanításunk, de minden mai judeokeresztény történelemmagyarázatban felhozott "Augsburgi vereség" ma már nem érv e nemzetárulás igazolására.

E keresztény világnézet behozatala után árpádházi királyaink I. István példáját követve, teljes kihalásukig véres harcok árán tudtak csak hatalomra jutni az országban és uralkodóházunk teljesen átvedlett a nyugati keresztény mintájú királyságok gátlástalan hatalmi versengéseire.

A kevertvérű Árpádház kihalása után egyetlen tisztavérű magyar uralkodónk nincs! Még az uralkodói, régi jogfolytonosság is megszűnt velük, nehogy véletlenül valahogy vissza tudjunk térni a régi útra, a nemzeti felemelkedés útjára egy valóban magyar uralkodóval. Voltak ugyan királyaink, kik több önállóságra törekedtek, de e törekvések között a nyugati hatalmaktól való egyéni függőségi viszony csökkentését akarták elérni csupán.

Katolikus krónikáinkban legnagyobb "vészként" a tatárjárás szerepel. De ha a tényeket közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy ezek a nyugat felé tartó tatárok tulajdonképpen szövetségünket keresték. Tudták rólunk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Csak azt nem tételezték fel rólunk, hogy kereszténységünkben oly mélyre süllyedtünk, hogy e vérségi keleti segítséget visszautasítjuk. Az eredeti tatár célokban és nyugati tervekben nekünk magyaroknak szerep volt szánva. Itt volt a nagyszerű alkalom, hogy egy akkori győzhetetlen testvéri katonai erő szövetségében egyszer és mindenkorra lerázzuk magunkról a kereszténység, ezzel a nyugat igáját örök időkre. De "jámbor keresztény" IV. Bélánk inkább a "muhi sírba" vitte a "nemzet színejavát", természetesen papi tanácsra. Jó keresztényi szokások szerint előbb a királyhoz igyekvő tatár követeket a csanádi érsek álnokul vadállati kegyetlenséggel lemészároltatta, nehogy véletlenül Béla királyunk esetleg ráálljon a jó ajánlatra. S kire sújtott a tatárok büntető keze, mint a nemzetre. Ezért a tatárok nem is hibáztathatók. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy az itt említett "nemzet színejava" nem a valóságos nemzetet alkotó jobbágyból került ki, hanem az akkori feudális földesúri, többnyire idegen származású elemekből és az egyházból. Ezek érdeke volt, hogy magyarországi birtokaikban megmaradhassanak, tehát számukra a "tatárjárás" valóban végveszélyt jelentett. Az elriasztott, megfélemlített alsóbb néprétegek mit sem tudva a valóságról, a "kutyafejű" tatárok közeledtére messze elfutottak, mert kereszténységükben már nem emlékeztek arra, hogy néhány nemzedékkel előtte, őseinket is ugyanilyen "kutyafejűnek" jellemezte a nyugati krónika. De e tatárjárás pusztítása is egy hatalmas történelmi kérdőjel. Csak a muhi pusztát és környékét nézzük meg közelebbről. Ha itt valóban "egy nemzet süllyedt el", mint ahogy azt a krónikák feljegyezték, hol vannak a sírok?' Ha valóban oly nagyméretű volt a gyilkolás, valamilyen tömegsírnak, csontoknak, fegyvereknek maradnia kellett volna e szörnyű tragédia után. A nyers igazság az, hogy régészeink mind a mai napig ezen a vidéken nem hogy tömegsírokat, de még egy elrozsdásodott kardnak, fegyvernek a maradványait sem tudták sehonnan kiásni. De egy ilyen nagy csata után feltételezhető az is, hogy a győzedelmes tatároknak is voltak halottaik még az "előkelőkből" is. Akkori tatár szokások szerint a csatában elesettek fölé hatalmas, földből hányt "kurgán"-ban (tatárhalomban) temették el katonai pompával. Hol vannak ezek a "tatárdombok" által őrzött sírok? Régészetünk erre mind a mai napig választ adni nem tudott! De nagyon lehetséges, hogy nincs is válasz, mert a katolikus krónikák szava-hihetetlensége következtében az egész "tatárjárás" története nagyon is kétes. Nagyon finoman hallgat ez a történetírás arról a tényről, hogy amint a tatárok keleti határaink felé közeledtek, "ami biztos, az biztos" alapon nyugatról már betörtek keresztény szomszédaink az országba pusztítva, rombolva, gyújtogatva mindent, ami útjukba került. "nehogy a tatárok kezébe kerüljön". De a szándék valójában a magyarok kiirtását tükrözi.

Ezek a pogány tatárok a krónikák szerint "kicsalogatták" a parasztokat az erdőkből és a rejtekhelyekről, hogy szántsanak, vessenek és végezzék nyugodtan munkájukat a földeken, melyek már újból saját tulajdonukká váltak.

A krónikák szerint IV. Béla király hamisított pecsétes levelét mutogatták a parasztnak, hogy öt búvóhelyéről kicsalják. Tételezzük fel, hogy ha a tatárok "hamisítani" tudtak egy magyar nyelvű levelet, — mivel a nép csak magyarul tudott, akkor a tatároknak feltétlenül kellett tudniuk magyarul. Az sem valószínű, hogy e "tatárdúlta" országban csak egyetlen levelet "hamisítottak volna és csak azt hordozták volna körül "búvóhelyről búvóhelyre" "kicsalogatás" céljából. Ehhez nagyon sok levél kellett volna. Ha viszont sok ilyen levelet "hamisítottak", azokat másolni kellett valakiknek. A "foglyul ejtett" paraszt írni nem tudott, így a tatárok segítségére sem lehetett ebben. Tehát a tatárok között kellett magyarul író - olvasó "tatárnak" lennie. Ha ezek a tatárok magyar nyelven írtak, akkor viszont kellett magyar írásnak is lenni, mert "latinul írt magyar szöveg" nem létezhet. Tehát a parasztnak csak magyarul írott levelet lehetett felolvasni és a felolvasónak is nélkülözhetetlen a magyar nyelvtudás, mert a felolvasás után a kételkedő parasztok "kérdéseket" is tehettek fel, melyekre nem "tatárul", de magyarul kellett válaszolni. E sokszámú levélből hogy, hogy nem maradt meg egy sem? Valószínű hogy azért, mert ilyen levél nem volt. De aki írás nélkül "csalogatja" ki a parasztot búvóhelyéről, annak feltétlenül magyarul kellett ^„csalogatni”.

Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a tatárok magyarul megmagyarázták a parasztnak, hogy "idegen uraid elűztük, ugyanolyan szabad lettél, mint honfoglaló eleid, visszaállt a régi rend, nyugodtan mehettek földjeitekre, melyek visszajutottak jogos tulajdonotokba".

E hódító tatárok, keleti történészek által ránk hagyott írott forrásai alapján, egészen más természetű lények voltak, mint a mi "emlékeink" szerint. Eme források szerint a tatárok a vezetőréteget esetleg legyőzték, de még itt is inkább személyes párbajokat kedveltek, hogy az "ellenségből" minél több maradjon meg a csata utánra. A keleti krónikák sehol nem jegyezték fel, hogy e pogány tatárok a falvak népét irtották volna ki, vagy halomra gyilkolták volna a lakosságot. Mongólia közepéből, vagy Kínától a Kárpát-medencéig igen hosszú az út. Az Aranyhorda sehol ilyen nyomokat nem hagyott maga után a történészeknek, vagy a régészeknek. Miért éppen a mi esetünkben változtatták volna meg régi szokásaikat? Mire "Timur Dzsin", azaz Dzsingiz kán elérte a "minden tatárok kánja" címet, rengeteg háborút kellett végigharcolnia. de a legyőzött népeket sehol ki nem irtotta, de birodalma részesévé tette azokat az általa kinevezett vezetők uralma alatt. Jóllehet nálunk a nyugati papok lemészárolták a tatár követeket, meg még sok más hasonló "erkölcsös^" keresztényi dolgokat is cselekedtek a nép urai, de ne tételezzük fel a világot meghódító tatárságról azt az ostobaságot, hogy mindezeket a tényeket ne ismerték volna.

Mint hadviselő nép, a tatárság hadvezérei tisztában voltak azzal az egyszerű. logikus stratégiai követelménnyel, hogy egy messze távolban harcoló haderőnek a jövő évekre is lesz szüksége élelemre sajátmaguk és állataik számára. Ezt az élelem-mennyiséget pedig ők maguk nem képesek megtermelni harcban való lekötöttségük miatt; tehát feltétlenül életben kell hagyni a földművelő lakósságot, hogy ezt a nélkülözhetetlen élelmet neki évről - évre kitermelje. A tatárok sem tudtak a jövőbe látni és nem tudhatták, hogy nemsokára vissza kell fordulniuk keletre a főkán halála utáni uralkodóválasztásra. Ezért "hosszútávon" kellett kitervezniük létük alapját, az élelem-termelést is bármely meghódított országban.

"Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába;

Szertenézett s nem lelé honát a hazában"

írja Himnuszunk kesergő költője. Ne feledjük, hogy az "üldözött" itt nem a paraszt volt, hanem az idegen uralkodó főúri-főpapi osztály. A kereszténység majdnem két és félszázados uralma ez új feudalista rendben a parasztnak olyan "otthont" hagyott, amilyet bárhol megtalált. Vagyis földkunyhókat csak otthagynak és egy másik helyen újat ásnak, építenek egy - két nap alatt.

Míg a tatárok oly "kegyetlenül irtják a magyart", addig a keresztény nyugati segítség abban nyilvánul meg, hogy az országot kirabolják. Messze bent a keleti végeken kezdik meg a "visszavonulást^" a nyugati keresztény "magyar^" hadak. Mivel a paraszt ugyanolyan jószág, mint a ló vagy a marha, vagy elhajtják a parasztot, vagy inkább ott helyben megölik őket "keresztényi kegyeletből", nehogy a "tatárok gyilkos kezére jussanak". Mire e nagy visszavonulás végetér, "kegyes^" IV. Béla királyunk is a németek foglya. A krónikák szerint teljesítette hivatását, feláldozta a "nemzetet" a "művelt keresztény nyugat védelmében". S e "hálás" nyugat hűségéért meg is fizetett. Koronáját is elvették, mindenéből kifosztották. Egyszer már meg kellene írni e "szörnyű^" "tatárjárás^" igazi történetét is, mert annyi itt az ellentmondás, mint magában az egész kereszténységben együttvéve.

Történelmünk egyik legérdekesebb alakja IV. (Kun) László királyunk esete. Végre akadt egy királyunk, akiben megpezsdül az ősi vér, de egy önálló Magyarország kibontakozni mégsem tud a rengeteg belső intrika és vagyoni viszályok miatt. Mire eljut arra a pontra, hogy valahogy a kereszténység ellen tudna fordulni hazája felszabadítása érdekében, egyszerűen meggyilkolják. Nem a "pogány kunok", mert azoknak egyáltalán nem hozott semmi jót László halála. Ezt még az elemi iskolások is tudják.

De a tatárjárást követő idők gyorsan felelevenítik a "szentistváni hagyatékot^" a "soknyelvű és erkölcsű^" országgal kapcsolatban és be kell telepíteni az országot idegenekkel a tatárok "pusztításai" után.

Az idegen feudalista hatalom egyre jobban erősödik az országban az idegen uralkodókörök jóvoltából, mert Magyarország már nem más, mint a nyugati kereszténység gyarmata. Idegen királyaink követik egymást a trónon, míg végre eljutunk Hunyadi Mátyásig. Apja, Hunyadi János óriási birtokait veszélyezteti a török előrenyomulás. "Két pogány közé" került ő is. Minden igyekezete hiábavaló, mert elutasítja a felajánlt török szövetséget és inkább a "nyugati kereszténység védőjévé" vált. S e védelem valóban kivérezteti az országot. E védelemért megkaptuk a déli harangszót! Fia, Mátyás már jobban politizált és megkísérelte, amit ember megtehetett. De hiába volt a "fekete sereg", Kinizsi Pál és a többi hősök. A visegrádi füge őt is eltávolította az élők sorából és a nyugati keresztény terjeszkedés útjából.

Minden török ajánlat elutasítása után a "nemzet színe virágát" ismét eltemetik a mohácsi sírba.

A nyugati kereszténység és a keleti iszlám meghúzza az akkori idők "lófarkú függönyét" és a török sem vonul tovább nyugatra. 150 esztendőre három részre szakad az ország. Felháborodva írják a katolikus és más keresztény krónikák, hogy a "hitehagyott" paraszt inkább a pogány török uralma alá szökik a "szabad" nyugatról, mert ott emberibb sors várja.

Itt ki kell hangsúlyoznunk a kereszténység velejéig romlott nemzetirtó szerepét a Mohácsot megelőző időben a Dózsa György-vezette "parasztlázadással" kapcsolatban. Jóllehet, hogy e valóságos nemzeti szentünk és mártírunk emlékét e keresztény mesélő történelem minden eszközzel el akarta homályosítani, de emléke kitörölhetetlen a magyar történelemből. Jellemző e keresztény "nemzetvezetésre", hogy a kibírhatatlan jobbágysorsból kitörni akaró paraszt, amikor végre fegyvert fog emberi jogaiért, a "kereszténységet féltő" uralkodó-osztály nem a török ellen vonul, hanem lemészárol 70.000 parasztot.

Dózsát jó keresztényi szokás szerint a legszadistább módon tüzes trónra ültetve, tüzes vasabronccsal "megkoronázzák", míg kiéheztetett híveit kényszerítik a még élő vezérük testébe harapni és nyers húsát megenni. "Keresztényi szeretet"! Az egyszerűbbeket csak "kegyelettel" karóba húzzák. Zápolyának jobban tetszik és kecsegtetőbb az erdélyi egyeduralkodás, mint a "keresztény nemzet" megmentése. De krónikáink ezután 150 évig átkozzák a törököt (de Zápolyát sehol). Akinek e krónikák szerint e nemzeti pusztulásunkat köszönhetjük. De valójában neki köszönhetjük-e?

Ez a legyilkolt 70.000 jó magyar hiányzott a mohácsi csatamezőről 12 év múlva.

Ezután a nemzetírtas után (1514-ben) születik meg törvényhozásunkban a legnagyobb szégyenfolt, mely természetesen csakis egy keresztény elméből származhatott; a Werbőczy-féle hírhedt Hármaskönyv. Ennek 62 törvénycikke a parasztnak a sorsát a teljes rabszolgaságig szigorította meg

és jóformán csak annyi jogot engedélyezett számára a "keresztényi testvéri szeretet és az evangéliumok tanítása" alapján, hogy családjával együtt bármikor éhenhalhatott.

De a kereszténység újabb rémségeket tartogat számunkra. Jön Luther Márton és a reformáció. A reformáció hozott ugyan bizonyos fejlődést, de a nemzet valóságos fenntartóján, a paraszt sorsán semmit sem változtatott. Legnagyobb hátránya minden eredménye ellenére az volt, hogy a magyarságot ismét "meghasonultatta". A több emberi jogokat ígérő reformáció felé hajló magyar most már halálos ellenségévé vált a "pápista" magyarnak. Egyugyanazon judeokereszténység bibliájára alapozva újabb lelki hasadás osztotta meg a magyarságot. Most már a pápista magyar nyugodtan mészárolhatta a kálvinista magyart és fordítva. Mindkettő Jézus nevében! Jó keresztény hagyományok alapján élve elégetni az eretnekeket keresztény erénynek számít. Mindegy, hogy férfi, vagy nő, vagy csecsemő. Az eretneket magjával együtt kell elégetni, hogy ne szaporodjon. Ismét a katolikus egyház jelenik meg a színen egy főpapjával, aki Pázmány Péter személyében megszüli a magyar ellenreformáció "bibliáját". Ez ellenreformáció ismét sok vért követel, magyar vért!

Ezután "felszabadít" bennünket a keresztény nyugat, mert a török nagyhatalom meggyengült. De e "felszabaditásban" sokkal rosszabb volt a krónikákban említett "tatárjárásnál", mert e "felszabaditásban" teljesen kivérzik az ország emberanyagban és gazdasági javakban egyaránt. Most már van pápista magyarunk, protestáns magyarunk, császárhű magyarunk, törökhű magyarunk, erdélyi magyarunk, s valahol mindezen felszínes megkülönböztetésekén jelzők alatt van egy halálrakínzott parasztságunk. A valóságos nemzetünk, akiről a krónikák meg sem emlékeznek, mert az ő érdekei mit sem számítanak e ^"nagy eszmék^" harcainak viharában. E korok is szülnek hősöket, de nem is akármilyeneket. Hőseink hol a Habsburgok, hol a törökök oldalán, hol önálló vállalkozásokban harcolnak mindenki ellen, mert az eszmeileg, szellemileg naponta váltakozó érdekszövetségek következtében oly teljes a zűrzavar, hogy ember, vagy történész legyen a talpán, aki e korban kiismeri magát. Azért az élet nem áll meg. De a vér folyik tovább. Ismét és mindig csak magyar vér.

Végre van Habsburg császárunk. Nyugalom nem alakulhat ki a köznép szörnyű elnyomása és kirablása miatt a betelepített császári seregek által. Ennek következtében megkezdődik a kuruckor. Jön Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem, akit csak pusztán az események sodornak éppen arra a "vesztes" magyar oldalra, ahol az ő sorsa is beteljesedik, mint neves elődeié: a Zrínyieké, Frangepánoké, Thökölyé és sok más ezer és ezer jobb sorsra érdemes magyaré.

De a Habsburg gyarmatosítás szilárdan megveti lábát és hazánk teljesen gyarmati sorba süllyed egy kevert nemzetiségű néppel, megszámlálhatatlan anyagi érdekeltségű irányba elkötelezett szektás keresztény népességgel, versenyt futva a Habsburg császári kegyekért. Aki csak egy kicsit is félrelép, vagy akinek a császárhűsége kétséges, annak birtokai máris a besúgók martalékává lesznek. Maga pedig örülhet, ha ép bőrrel külföldre menekülhet és ott nyomoroghatja le életét. Vannak, akik a vesztőhelyekre kerülnek, mások a császári börtönökbe, de a "hűségesek" élvezik a császári kegyeket és Majtény után kialakul egy abszolút Habsburg-hű új uralkodó-osztályunk. Aki nem "hű", annak egyszerűen fejét veszik. S ez az uralkodó-osztály örökli nálunk a felvilágosodás korába szökkent Európa szellemét. A francia forradalom után a lassan újra kialakuló új polgári reformeszmékkel átitatódott a magyar jobbágyság és az a rétegünk, mely a "nemesség^" címszó alatt maradt fenn történelemkönyveink lapjain. Túléltük keresztény történelmünkben azt a korszakot is, amikor Magyarországon halálbüntetés terhe mellett tilos volt magyarul írni és nyomtatni, mert a hivatalos nyelv az egyház nyelve, a latin volt, vagy a német.

De minden terror és börtön ellenére a magyar őstalajból megszületik nálunk a 19-ik századfordulóra a magyar szellemiség igazi modern virágzáskorát meghozó nemzedéke. Új reményeket, új nemzeti öntudatot ébresztő gárdája költőink, íróink a nemzet, a nép igazi magyar prófétái.

Ha valahol, akkor nálunk valóban igaz az a mondás, hogy "minden nép a történelmével nagy, vagy annak ellenére.^" Mi sajnos történelmünk ellenére! 800 esztendős judeokeresztény uralom után még tudott e nemzet egy olyan értelmiségi, szellemi vezetőréteget kitermelni, mely a 18-ik században és a 19-ik század elejére új remények tüzét tudta gyújtani a magyarság lelkében nemzeti tudatának újraélesztésével. Sajnos a keresztény dogmák még nagyon rabságban tartják a lelkeket, korlátozzák a teljes szabadságra való törekvéseket, de a szikra már ott van, ami a század közepére lángba borította nemcsak Európát, de hazánkat is.

A Habsburg-ház bűnei felmérhetetlenek nemcsak a mi magyar esetünkben, de más európai népek története is bővelkedik nemzetirtó gaztetteikben. Jelen oldalakon kizárólag saját sorsunk érdekes, habár sorsunk alakulása nem független más európai országok sorsától, melyek a Habsburgok uralma alatt szenvedtek. Ezidőtájt a Habsburg elképzelés az egyvallású, egynyelvű Habsburg birodalom. Az uralkodóház minden erejét latba veti hazánk elnémetesítésére.

Eszünkbe jut Kolonics érsek hírhedt mondása, mely szerint Magyarországot először katolikussá. majd koldussá, végül pedig németté fogja tenni.

E szomorú idők szülik legnagyobb nemzeti prófétáinkat. Egyetlen hibájuk, hogy lelkükben ott a judeokereszténység mételyem de nemzeti öntudatuk mégis felülkerekedik, s megkezdik a magyart újból anyanyelvére tanítani. A német és a "gyeák" (latin) nyelv helyett folyik a harc a magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítására Magyarországon. Minden emberi elképzelő erőt meghaladja az arcátlanság, hogy egy MAGYARORSZÁGON a nép ősi nyelve nem hivatalos nyelv az országban és véres harcokat kell folytatni, hogy e MAGYAR hazában az eredeti nyelv hivatalos nyelvvé váljon. Mindezek ellenére ma, a huszadik század második felében még mindíg találunk olyan Magyarországon született magyarul beszélőket, akik minden keresztényi igyekezetükkel még mindig a Habsburg szekeret tolják. Végül is az idők szele győzedelmeskedik és a Habsburgoknak engedni kell!

Az 1848-as forradalomra és a nemzeti szabadságharcot megelőző időkre vonatkoztatva, igen sok nyugati "kritikát" kaptunk ezidőben a magyarosításokkal kapcsolatban. Még a huszadik században is akad egy angolszász történész: McCartney, aki aránylag eléggé tárgyilagosan nyilatkozik rólunk, mégis e téren elmarasztal bennünket. De a képmutatás iskolapéldája éppen ez a McCartney, mert soha életében, egyetlen munkájában el nem marasztalta az angol gyarmatbirodalomnak az emberiség ellen elkövetett bűneit. De nálunk felhozza, hogy a hazánkba idegenek által betelepített nemzetiségektől elvártuk azt, hogy magyarul beszéljenek! Ha már nálunk létet és megélhetést találtak ezek a nemzetiségek, akkor legalább annyit adjanak befogadó-hazájuknak, hogy annak a nyelvét megtanulják. Mi sem természetesebb, hogy gyorsan akadnak nálunk magyarul beszélők, akik a "humanizmus" és az "emberi jogok" itt igen kétes leplébe burkolózva McCartney mellé állva fújják ugyanazt az angolszász nótát és ítéletet mernek mondani e korszak "nemzetiségi politikája" felett. Miért ne? Elődeik is ugyanazt tették, folyton a magyar érdekek ellen tettek, szóltak. De ezek a "humanisták" még egyetlen szót sem szóltak a Trianonban elorozott területeinken élő magyarság valóban embertelen sorsával kapcsolatban.

Sajnos, e 48-as Szabadságharc valóságos, magyar nemzeti érdekeket szem előtt tartó kiértékelésével mesélő történelmünkben még soha nem találkoztunk. Az ezt követő időszakok politikai elkötelezettségei, a függőségi viszonyok mindig a pillanatnyi uralmon levők érdekei szerint magyarázták az eseményeket. De a valóság nagyjában a következőkép mérhető le:

A judaizmus eszmei világára felépült katolikus elképzelések, keresztény elképzelések az ú.n. felvilágosodás korában végképp erkölcsi csődöt mondtak. Annak ellenére, hogy a katolikus egyház megmaradt a régi Philo-i judaizmus útján, hatalmi törekvéseiben teljesen önállósult és mérhetetlen antiszemitizmusa most már veszélyeztette annak a népnek a fizikai létét, mely a kereszténységet tulajdonképpen túlélésének érdekében megalkotta. A katolikus egyház évszázadokon át teljes szellemi dermedtségbe fagyasztotta az uralma alá kényszerített népeket, köztük a zsidóságot is. Hatalmát dogmatikájának érvényesítésével tudta csak megtartani. A dogmák közé fagyasztott szellemi világ azonban előbb-utóbb új ideálokat követelt, mert e dogmák most már elnyomták az alsóbb néprétegek mellett azokat is, akik e feudalista állam-berendezkedésnek a haszonélvezői voltak.

A plátói filozófia mellett először csak titokban, de később egyre nyíltabban az anyagelvű arisztotelészi filozófia is egyre jobban tért hódított. Anyagelvű, (Urambocsá') materialista szemléletek hódítottak. A reformáció, azaz Luther Márton fellépésével megkezdődik egy erjedési folyamat a judeokeresztény világban, s agyhelyi adottságokat, körülményeket szem előtt tartva születnek protestáns változatok, szekták. Ugyanakkor a régi talmudista, szétszórtságban élő zsidó rabbinátus, a régi papi rend szellemi hagyatékának őrzői sem adták fel a Philo-féle, paulista szemlélet elleni harcukat. A régi talmudista szellemben, a helyi adottságokhoz alkalmazkodva, minden körülmények között, ha kell, még a gettókban is, de megtartják a zsidót zsidónak nemcsak nemzetiségében, de vallásában is.

E régi talmudista irányzat a Bar-Kochba ideje óta lángoló gyűlöletét a Philo-i hívek irányában nemzedékről nemzedékre jobban fejleszti és teljesen elszigetelődik a kereszténységtől. Mi sem természetesebb, hogy minden Róma, azaz Vatikán elleni reform vagy forradalmi törekvések vezéregyéniségei között megtalálhatók e talmudista, régi zsidó nézeteket valló zsidó képviselők. S ezek a legelszántabb mozgató erői e mozgalmaknak, mert nem csak faji túlélésüket veszélyezteti a római egyház, de a zsidóság messiánizmusi szerepét is kisajátítja hatalma terjesztésével. A 18-ik század már úgymond forradalmi mozgalmi zsidó irányítás alatt állnak nyíltan, vagy burkolt formákban. A zsidóság javára kell írni azt a felismerést, hogy pénzért minden megvehető; éppen ezért az elszigetelt zsidó közösségek összevont anyagi erejéből igen hamar megszületik a zsidó anyagi függetlenség. Így hamar eljutnak arra a fokra, hogy az európai keresztény uralkodóházakat is nemcsak befolyásolja, de uralma alá is vonja. A zsidóság, mely végső fokon fizikai létéért küzd anyagi áldozatokat nem kímélve, támogat minden reformtörekvést a régi keresztény szemlélet ellen. Közben megkezdődik az iparosodás, a nagyüzemi termelés. Aki felismeri az ezzel járó gazdasági előnyökön túl még a politikai előnyöket is, az ismét a zsidóság. Más választása nincs, minden kínálkozó alkalmat ki kell használni és ki is használja azokat. Az 1800-as évek elejére már új eszméket kell adni az emberiségnek az Ipari Forradalom következtében előállott új helyzetben. A régi dogmatikus katolikus eszmék leghűbb szövetségese Európában a Habsburg ház, keleten a Romanovok birodalma, azaz Oroszország. A reformáció következtében fakadt szellemi forrás újabb és újabb eszméket termel. Minden világi törekvés az egyház világi hatalmi képviselőinek a megsemmisítésére irányul. A nacionalista törekvések felszínre törnek és az idegen uralkodóház elleni gyűlölet fehéren izzik. Európa a forradalmak lángjába borul. Az arisztoteleszi szemlélet megkérdőjelezte az egyház alapvető dogmáit és a tudásvágy legyőzte a halálfélelmet, mert mindenki szeretne már itt a földi életében valamilyen üdvösséghez jutni, nemcsak a túlvilágon.

Mint Philo idejében, ugyanúgy a 19.-ik század elején előállott új gazdasági helyzetben megszületik a világmegváltó nagy eszme Engels: ^"Kommunista Kiáltvány"-ával. Philo korában a római uralmat megdönteni csakis belülről, a birodalom legalacsonyabb osztályainak segítségével, a rabszolgákkal, az elnyomottakkal lehetett, kiknek "megváltására" szülte meg a judaizmus a kereszténységet. Ugyanúgy a 19.-ik században az egyház, mely szintén római és kiszolgálóm hatalmának biztosítói ellen az új helyzet rabszolgáinak számára a judaizmus megszüli a modern szellemi fegyvert Marx elgondolásaiban. Ha a 19. század eleji nemzeti polgári forradalmak, radikális törekvések el is buknak, marad végső megoldásként e kor rabszolgahadának, az ipari proletáriátusnak nemzetközi forradalma a "Világ proletárjai egyesüljetek!^" jelszava alatt. Üres gyomorral a proletár nemzeti öntudata elhalványul. Egyszer az életben jól akar lakni és mind-egy, hogy ezt milyen eszközökkel, módszerekkel éri el; mindez nem számít. Végül is a legkülönbözőbb népek két táborra oszt-hatók: az elnyomók és az elnyomottak táborára (itt szándékosan nem írtam osztályt), vagy a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak táborára.

Mint Philo idejében, a nemzetiségi határoktól függetlenül, a nemzetközi kereszténység és a felszabadulás vágya hajtotta a rabszolgákat egy táborba. Itt a teljes modern gazdasági kiszolgáltatottság tereli a vörös zászló alá a nemzetközi proletariátust, az egyház és az uralkodóházak hatalmának megsemmisítése céljából. Az új történelmi korszak adottságai között megszületik az új messiás Marx és Engels személyében.

Bármily nehéz egyeseknek e "békát^" lenyelni, a valóság az, hogy ismét a zsidó fajfenntartási ösztön volt az, mely egész Európát lángba tudta borítani, minden elnyomottat maga köré gyűjteni céljainak elérésére a nemzeti határokon túl is.

Mondhatnám azt is, hogy innen nézve, vagyis Magyar Hittel, kizárólag MAGYAR ÉRDEKSZEMLÉLETTEL, távolról és tárgyilagosan szemlélve a történelmet, minden judeokeresztény szellemi mételytől szabadon és irigykedve szemlélhetem e jelenségeket, mert saját fajtámból az elmúlt keresztény ezer év alatt nem akadt egyetlen magyar géniusz sem, aki a magyar faji fennmaradás és faji túlélés érdekében hasonló elméletet tudott volna kitermelni és a nemzetközi erőket úgy összpontosítani a magyarság fennmaradása érdekében, mint azt a zsidóság tette történelme folyamán, különösen az elmúlt két évszázadban.

Sokan vádoltak frigységgel a zsidókat illetően. Megvallom, igazuk volt! Szent meggyőződésem, a történelmi bizonyítékok alapján, hogy magyar fajtám az emberiség legősibb és legkulturáltabb népe. A bibliai vízözön előtti idők legmagasabb emberi kultúrszínvonalának egyenes leszármazottja és e kultúra ma is feltalálható, kézzelfogható őrzője, hordozója. Saját faji fennmaradása és az emberiség emberibb útra terelése érdekében képtelen volt mind a mai napig — minden szellemi nagysága, tehetsége ellenére is — olyan, minden nemzet által elfogadható elméletet adni az emberiségnek, mely e valóságos kiválasztottságát, elhivatottságát az egyetlen, igaz ősi Istenhit elterjesztésével érvényesíteni tudta volna.

Ismétlem, innen a távolból (a kereszténységtől távol) azt kell látnom, hogy ezzel szemben egy szemita népcsoport két ezer éve képes volt a világot teljesen átformálni, saját képére és hasonlatosságára alakítani saját faji fennmaradásának érdekében.

Ezzel szemben látom magyarjaink érdektelenségét, a valóság felismerésének hiányát, korlátolt, elavult, nemzeti létére végzetes kihatással bíró idegen ideálokba való ragadtságát.

De ennyi baj és viszály után van-e jogom a Magyarok Istenének útjait, módszereit kritizálni? Amit ez isteni rendelkezés határozott, azt ember ugyan meg nem változtathatja s hitem szerint fajtámra még nagy feladat vár az igazi isteni rendelkezések betöltésére. De fáj a lelkemnek, hogy ez úton az idő beteljesedéséig ilyen ostobán viselkedik a magyar!

Talán türelmetlen vagyok, mert szeretném az idők beteljesedését jómagam is megérni. S ez bűnül nem róható fel nekem. Én is ember vagyok és elsősorban magyar! Hogy e folyamatot sürgetni igyekszem, s türelmetlen vagyok, mindez talán isteni ösztönzés és sugallat; másképp nem írtam volna meg ezt a könyvet!

A 19.-ik század Európájában minden forradalom csődöt mondott és utoljára mi magyarok kíséreltük meg a lehetetlent. Mi is belebuktunk. A katolicizmus két akkori világhatalma, a Habsburgok és a Romanovok szövetségével szemben a már évszázadok óta megmételyezett, lelkileg, nemzetileg megosztott, csekélyszámú magyarság ereje nem volt elegendő, hogy e kettővel szemben katonailag győzhessen. De minden forradalom, még ha el is bukik, kitörölhetetlen nyomokat hagy egy nép lelkületében, szellemi világának alakulásában. Világos ellenére 1848 március 15 kizökkentett bennünket egy közel 900 éves berögződött feudalista keresztény rabszolgaságból. 48 szellemi hagyatéka talán azért élt oly eleven erővel az utódokban, mert a kegyetlen, véreskezű "Ferenc Jóska apánk" csak fokozta a Habsburgok elleni gyűlöletet a nép lelkében. A bécsi katolikus álláspont: "Magyarországot először katolikussá, majd koldussá, végül németté kell tenni. A hazánkban élő nemzetiségeket a befogadó magyarság ellen uszítják minden eszközzel. Nagy Péter szláv világbirodalmi álmait kergető Romanovok pánszláv őrülete fordít ellenünk minden szláv nemzetiségű nép-csoportot Habsburg segítséggel. Azért mégis vagyunk és lassan, de nyiladoznak a magyar szemek.

A század elején már akad egy Bél Mátyusunk, aki felismeri, hogy a jövő életért, a túlélés tudományáért vissza kell menni a még mindig jobbágysorban élő valóságos magyar nemzethez. Egy ártatlan földrajzi és néprajzi tanulmány mások előtt is felfedi a nagy titkot. Ezután Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely a parasztság embertelen életével foglalkozó munkái a figyelmet a még megmaradt ősi kultúra gyöngyszemeire fordítják. Julianus barát és Kőrösi Csoma Sándor után lángra kap Reguly Antal lelke is és vissza keletre, az őshazába indul megkeresni mindazt, ami a magyart magyarrá tette a 9.-ik században. Szegényen, halálos betegen gyűjtögeti az Urai mögötti vadonok, eldugott helyeken fellelhető rokonaink között az azonosság bizonyítékait. Gyűjtögeti a lelki kincseket, a régi hitvilág fellelhető maradványait, mindazt, ami hajdan a magyart egységbe tudta kovácsolni. Mi sem jellemzőbb, hogy idegenektől több támogatást kap, mint magyaroktól. Lélekben, testben összetörve tér vissza hazájába meghalni. De összegyűjtött, megtalált kincsei hagyatékából utána nemzedékek táplálkoznak a magyarság eredének kikutatására. Erdélyi, Kriza, Kálmány Lajos a magyar népdal és mesekincseket gyűjtögeti és menti meg a feledéstől. Herman Ottó az ősrégi foglalkozásokat eleveníti fel, ezen keresztül élethű képet lehet alkotni az Árpád-kori társadalom keresztmetszetéről. Majd Vikár Béla, Kodály, Bartók és még sokan mások gyűjtögetik, mentik meg a magyarság számára a végső pusztulástól ősi kultúrájának még feltalálható maradványait.

A mindenki által lenézett, anyagiakkal egyáltalán nem támogatott falukutatók, a népi tanítók áldozatos munkájának gyümölcseként felszínre kerülő kincsek lassan de biztosan kialakítják a régi turáni hitvilág képét. Néprajzot, népmesét, népzenét, népművészeti munkákat gyűjtögettek e "próféták", és az ilyen összegyűjtött elemek önmaguktól tálalták e tiszta egyistenhitű, már majdnem feledésbe merült világnak az igazi valóságát, nagyszerűségét és nemzeti megtartó erejét. A régi magyar Hit, a régi Magyar Vallás elemei már átfogó egyetemes világnézet képében ismertetik meg újra a magyarral a Magyarok Istene fogalmát. Mire átlépünk a 20.-ik századba, már tudatos Magyar Vallás létezik, melynek körvonalai egyre tisztábban rajzolódnak ki az ébredő hívek előtt.

Az első világháború és ránknézve szerencsétlen kimenetele csak hátráltatja a Magyar Hit továbbfejlődését, de Trianon után világossá válik, hogy a júdeokereszténységgel szakítanunk keli, ha mint nemzet élni akarunk. 1920 után már ezreket tesz ki az új hit híveinek a tábora. Írók, költők, tudósok, de legfőképp a nép széles rétegeiből ébredeznek már az "új hit" tanításaira magyarjaink. A katolikus alsópapságból is ráébrednek egyesek, hogy "hamis istenek" szolgálatában álltak. A cserkészotthonokban, már ahol lehet, megkezdődik a regölés, a régi "pogány" múlt tudatára ébresztése. Attila, Árpád neve már szentekként említődik a gyermekszájakon. A keresztény egyházak is felismerik e szellemi irányzatból rájuk származó végveszélyt s amilyen eszköz éppen rendelkezésre áll, azzal igyekeznek elfojtani minden ideirányuló hit- és ismeret-terjesztést. De azért a baptista, református, evangélikus templomok vasárnapi iskoláiban, katolikus ifjúsági szervezetekben titokban ugyan, de továbbfolyik a nevelőmunka. Horthy Magyarországában csakis a judeokeresztény felekezetek létezhetnek, működhetnek. A hatóságok félrevezetésére ^"őskeresztyén" gyülekezetek alakulnak, melyekben a vasárnapi istentiszteleten ott ülnek a széksorokban a detektívek, a politikai rendőrség ügynökei, nehogy a "történelmi egyházak" ellen valahol is szó essen, mert az ^"nemzetellenes bűncselekménynek" minősül. Ezidőben sokkal könnyebb volt a kommunistaság vádjával a bíróság előtt állni, mint a Magyar Vallásúnak. A Horthy idők politikai besúgói értesítései alapján a belügyminiszterek a "legistentelenebb bűncselekménynek" minősítették a "turáni pogányságot". Természetes, mindezen üldöztetések mögött maga a katolikus egyház állt. Az új, fejlődő hit ellensúlyozására már megjelenik az ellenmegoldás Prohászka katolikus Hungarizmusában. De az elszánt Magyar Adorjánok, Rudnay Egyedek, Havassy (Baján) Sándorok, Barátosi Balogh Benedekek dacolnak minden veszéllyel és titokban, pincékben, a Dob-utcai 8-as számú rendőrőrszobán szerkesztik az új hit lapját, a ^"TURÁNI ROHAM"-ot. Ez a szerkesztőség ezidőben többet volt a börtönben, mint szabadon. Számos tagja internálótáborban, munkaszolgálatosként a keleti fronton fejezte be életét, de újból megtalált ősi hitét fel nem adta. A II. világháború előtti időkben létrejött szélsőjobboldali mozgalmakban ez új hitűek képezték a mérsékletet követelők hangját. Az idők őrült rohanásában természetesen mint ^"újpogányt" igen hamar a mozgalmon kívül tették. Ezeréves történelmi bizonyítékokra hivatkozva tiltakoztak a német szövetség ellen, a háborúban való részvétel ellen. A jelszavuk volt: "Egyetlen magyar életet sem adunk tovább nyugatért!" Sajnos, hangjuk a pusztába kiáltó szó maradt. Akkor sem és ma sem értette meg népünk, hogy nem lehet kereszténynek maradni, ugyanakkor antiszemitizmust hirdetni. Sokszor leírtuk már és bízunk abban, hogy az olvasó megérti e két felfogás között az áthidalhatatlan ellentmondást.

Sajnos, de a judeokeresztény métely oly mélyen szívódott az elmékbe az elmúlt századok alatt, hogy a józan gondolkodásnak és fontolgatásnak sokaknál még a lehetőségét is kizárja.

A sajátmagát a "legmagyarabbnak" nyilvánító Hungarista Mozgalom alapvető ideológiai tévedéseit még mai maradványaiban sem volt képes feladni. Antiszemitizmusában még ma is görcsösen ragaszkodik évezredes keresztény "hagyományainkhoz", melyek végső fokon e nemzet pusztulását okozták, melynek sajnos ők is eszközeivé váltak. Itt semmi kétség az egyének nemzetszeretete és egyéni legjobbat akarást illetően, de képtelenek belátni, hogy ellentmondásos, vagyis hibás ideológiákra egy nemzet jövőjét felépíteni nem lehet! S minél jobban a mélyére nézünk e mozgalom ideológiájának, annál jobban felismerhetővé válik a katolikus, a judeokeresztény hatalommegtartás végső, kétségbeesett kísérlete.

Az "ÚT és CÉL" 1979 évi január havi száma 12. oldalán olvashatók az alábbiak:

"Prohászka és Szálasi keresztény, szocialista világképe alapján állunk. Ez a világkép kipróbáltan ősi, mint a kereszténység, és ősibb is, mert valóban magyar. Az emigráció egysége csak a transcendens hungarista eszme alapján jöhet létre."

Nem tudni, mióta "ősmagyar" a kereszténység, vagy az ősmagyarságnak mi a köze a kereszténységhez. De a sajnálatos megállapítás az, hogy nem történelmi valóságokon, hanem plátói, philói, paulista "transcendens" alapokon törődik ez az "eszme" nem a nemzet, hanem csak az emigráció egységével. S e pár sorban összesűrítve megtalálható e politikai elméletnek az alapvető tévedése, mely tévedés tulajdonképpen vesztének csírája is, melybe sajnos a nemzet is majdnem belepusztult.

Majd alább azt írják:

"Akik kimenekültek a bolsevizmus vihara elől, legalább AKKOR tudták, hogy mi a bolsevizmus és a zsidó világ-összeesküvés lényege."

De ennek a "zsidó világ-összeesküvésnek" a csíráját, a magját, az éltető erőforrását hogy-hogy e honmentők soha nem tudták felismerni a zsidó messianizmusban, magában a kereszténységben? Ez a kitétel a judaizmus egyik változatának az elvetése csupán, míg e "transcendens" szemlélet szerint a "mag" maradhat.

De semmi csodálkozni való nincs azon, hogy úgy ez, mint más jobboldali mozgalmaink is ennyire félrecsúsztak ideológiailag, mert, ha e háborús időket megnézzük, a nemzeti szocializmus hungarista változatában ezt a kirívó ellentmondást e Mozgalom egyetlen ideológusa sem ismerte fel. E szemlélet csak egy kiskaput nyit meg, azt is rossz irányba és "zsidó világ-összeesküvés'" rémképével ijesztgeti híveit. Ugyanakkor szándékosan elhallgatja, sőt minden erejével támogatja a Philo-féle zsidó faji túlélés elméletét, mely kétezer évvel előzte meg a modernkori változatokat.

A zsidóság részéről nincs titkolódzás; fajilag túl akarnak élni mindenkit és e túléléshez, ha kell és erejükből is futja, átalakítják az egész világot is.

John Shaw, a TIME riportere 1969-ben interjút készített Abba S. Eban izraeli külügyminiszterrel, aki egyébként Izraelt már 20 éve képviselte az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Eban legfőbb feladata volt az akkori időkben, hogy Izrael katonai cselekményeit megmagyarázza a "világ^" közvéleményének New Yorkban. Az interjú "Izrael védelmében" cím alatt jelent meg. (TIME, 1969. január 10. 28. old.)

— Kérdés: Izrael még ma is hisz egy nemzetközi világrendben, vagy feladta ezt az elképzelést?

Eban válasza: Egy egységes nemzetközi világrend megvalósítása eredeti zsidó eszme, amit mi 4000 éve próbálunk elfogadtatni a világ többi részével. Ez egy olyan eszme, amely igen nagy erővel hat a zsidó elképzelésekre. Ellenben csak eszme. nem a valóság. az Egyesült Nemzetek Szervezete egyáltalán nem fejezi ki ennek az eszmének a megvalósítását a jelenlegi összetételében.

Tehát az eszmei vonalvezetés "Ábrahám óta" töretlen és változatlan. De baj van az ENSZ-szel, mert úgy látszik, nem akarja magáévá tenni ezt a "4000 éves eszmét". Ugyanakkor Abba Eban a túléléssel kapcsolatban is világosan megmondja a lényeget:

—Kérdés: A Beirut ellen végrehajtott katonai támadások nemzetközi visszhangja mennyiben fogja befolyásolni Izrael megtorló politikáját?

Eban válasza: "Nekünk nincs megtorló politikánk. Nekünk túlélési politikánk van. Ha a megtorlások segítik a túlélést, akkor folytatjuk azokat. Ha valaki bizonyítékot tud nekünk adni arra, hogy az arab cselekmények nem veszélyeztetik a túlélésünket, akkor elállunk a megtorlásoktól. De e téren még senki biztosítékot nekünk nem adott."

Mondhatjuk azt is, hogy a Természet a túlélés szempontjából eszközöket nem szabott. E cél érdekében minden eszköz felhasználható és igénybevehető, ha arra szükség mutatkozik. A történelmet túl nem élők még sohasem tudták felelősségre vonni a túlélőket, mert ezek eszközeikben nem voltak válogatósak a cél érdekében. Az egyik túlélő sem nagyon hányogatja egy másik túlélő szemére, hogy milyen eszközökkel élt túl más népeket, mert mindegyik tudja, hogy "humanitás" szem-pontjából éppen elég takargatni valója van mindegyiknek. De amikor nemzetünk, fajunk léte, vagy nem-léte a kérdés, ki törődik a "humanitással"?

Van-e? Lehet-e ilyesmiről egyáltalán beszélni? De ki törődik az eszközökkel? A rideg valóság az, hogy az élelmes, az erős, az eszes túlél mindenkit, míg a többi elpusztul. S ez a történelem lényege!

Tehát a 4000 éves zsidó törekvések, hogy a nemzetközi világrendet olyan formára alakítsák át, melyben faji fenn-maradásuk minden időkre biztosítva lesz, több magyarázatra nem szorulnak.

Ezt a zsidók soha nem titkolták és a kereszténység is két ezer éven át e cél szolgálatában áll azzal a különbséggel, hogy szerette volna kiszorítani a zsidóságot e "világhatalomból", de képtelen volt ezt megvalósítani annak eredeti, eszmei elgondolása nélkül.

Ugyancsak a legutóbbi háborút megelőző időkben születik meg Dr. Málnási Ödön: "A magyar nemzet őszinte története" című munkája. Ő már megkísérli valahogy kifejteni a problémák gyökereit a mesék közül, de kereszténységétől ő sem tudott szabadulni. Mondanivalójában megrekedt annak ellenére, hogy a Horthy-rendszerben ezért a munkájáért 12 évi börtönt kapott a katolikus egyház jóvoltából. Majd később Marschalkó rajos "tűzzel" írt "Világhódítók" című munkája is sokakban felélénkítette a gyűlöletet és úgy tűnt, mintha valami kimondhatatlan "nagy titkot" leplezett volna le ugyanúgy, mint Ford a "Nemzetközi zsidó^" c. művével. De mindezeknek az erőfeszítéseknek a legnagyobb baklövése, hogy negatív irányú hatást váltottak ki, vagyis gyűlöletet szítottak ahelyett, hogy pozitív "ébresztőt" fújtak volna a keresztény világ szánára. Az említett munkákból teljesen kirí a tehetetlenségből fakadó gyűlölet. Ezek a munkák a teljes szellemi csőd bizonyítékai, mert szidnak, átkoznak egy fajt a fennmaradása, túlélése érdekében kifejtett tevékenységeiért; de ezenkívül az olvasónak nem tudnak egy olyan eszmét nyújtani, mely versenyképes és legalább olyan időtálló lenne, mint a zsidó messiániznusi küldetés elmélete.

Az emberek könnyebben hajlanak bajaik orvoslása céljából egy csoport vagy népfaj "bűnbakká" nyilvánítására a józan megfontolások és az igen sok önfegyelmet, intelligenciát és belátást megkívánó önismeret helyett.

Végső boncolgatásunk eredményeképpen leszögezhetjük, hogy mindenki olyan portékát árulhat, amilyenje van, de én nem vagyok köteles megvenni azt. Az árus nem hibáztatható azért, amilyen portékát árul. Ha nem tetszik nekem, akkor egyszerűen elfordulok tőle és otthagyom.

Ehelyett ezeréves keresztény történelmünkben pedig nemhogy "megvettük", de saját nemzeti létünk feláldozásával is görcsösen ragaszkodtunk ehhez a "portékához" annak ellenére, hogy számtalanszor meggyőződtünk arról, hogy a "portéka" nemzeti romlásunk, erkölcsi züllésünk okozója.

Ki a felelős ezért? Aki a "portékát" kínálta? Vagy az, aki ostobán, élete feláldozásával is görcsösen ragaszkodik hozzá még napjainkban is? Mindenesetre e ténygondolkodásra kellene, hogy késztesse a magyart!

Mert kellenek-e nekünk messiások? Kell-e nekünk, hogy a túlvilági életre valaki, vagy valakik megváltsanak bennünket? Az ősi turáni egyistenhit törvényei ilyen kitételeket nem tartalmaznak. Isteni törvényei szigorúan és megkövetelik az egyéntől az egyéni felelősségérzetet, a lélekben, szellemben egységes és egészséges nemzeti érdek szempontjából makulátlan egyéni életet. E hitvilágban nincs helye a kibúvókat, kiskapukat keresőknek. Itt mindenki egyénileg felelős tetteiért és nemzetközössége fenntartásáért. EZ ITT AZ ÜDVŐSSÉG KÖVETELMÉNYE! -

15. FEJEZET

A keresztény vallási szemlélet két alapfeltételre építi fel üdvözülés-elméletét:

1. a hit

2. a keresztség.

E két tényezőből a második csak egy gyakorlati érzékeltetése az első tételhez való elkötelezettségnek. A mi szempontunkból lényegesebb az első számú tétel, a ^"hit^" kérdése. Tulajdonképpen ez a rúgója, ez a mozgatója az egész vallási felfogásnak és a hívő feletti szellemi, fizikai uralom biztosításának. A hívőnek semmit sem kell tudni, csak hinnie kell! Amit a keresztényi kinyilatkoztatások mondanak, az igaz, az valóság; az isteni eredetű, isteni rendelésből fakad! Noha e kinyilatkoztatások az emberi értelemmel ellentétesek, a gyakorlati élet követelményeivel nem egyeznek, de el kell hinni, mert azokat leírták a bibliában, vagy azokat az Egyház önmagából nyilatkoztatta ki. Ez a keresztényi mibenlét alapja.

Tehát a "hit" létezése nélkül a kereszténység elképzelhetetlen! Az ember természetéből adódik, hogy keres, kutat és válaszokat vár az általa értelmetlennek látszó, ismeretlen jelenségekre. E tudásszomj fejlesztette az emberiség környezetismeretét a ma ismert színvonalra, melyet ma tulajdonképpen a "tudományok" gyűjtőneve alatt szoktunk emlegetni, mint kultúrát, civilizációt, stb. Végső fokon ez nem más, mint az évmilliók során a Természet ellesett, megismert titkainak, ismeretének a gyűjteménye. Ezek a kimondottan gyakorlati ismeretek, minden ^"materialisztikus" jellegük ellenére sokkal közelebb hozzák az embert a VALÓSÁG, vagyis az igaz ISTEN megismeréséhez, megértéséhez, mint az eddig ismert mai összes, ú.n. ^"vallástudományok". Míg e vallásismeretek kizárólag az emberi elme képzeletgazdagságának csűrt-csavart, össze-vissza magyarázott teológiai feltételezései csupán, addig az előbbi valóságra alapozott ismeret, mely valósággal övezett környezetben kell az embernek fizikai létét egyéni, faji, nemzeti túlélését biztosítani.

A júdaizmus törvényei szerint a zsidónak el kell hinni, hogy Mózesnek maga Jehova adta át a kőtáblákat a Sínai hegyen és e Jehovának az ószövetségben összegyűjtött viselt dolgai mind szó szerint igazak, a valóságot tükrözik. Amennyiben ezt nem hiszi, önmagát zárta ki a júdaizmus szellemiségéből, vagyis a zsidóságból. Ezáltal kizárta saját magát az "Ábrahám magjának" tett ígéretek részességéből. Tehát hinni kell! Habár az ószövetség olvasása közben az istenség fogalma, vagyis Jehova megszemélyesítése alapján arra a következtetésre jutunk, hogy az ószövetség írói alkották Jehovát saját képükre és hasonlatosságukra, nem pedig fordítva.

A kereszténységben, mivel az a júdaizmusból fakadt, természetesen mindezek az elemek megtalálhatók egy más formában: ahol Ábrahám magja, Jákob, akiből később "IZRAEL" lesz, és ezen igéretek várományosa, Jézuson keresztül most már a kereszténység részére sajátítja ki az igért ^"paradicsomot^", vagyis az "Úr országát^". Tehát a teoretikus "Izrael fiai" ma már nem az eredeti zsidók, hanem a kereszténységet vallók tömege. A júdaizmus és a kereszténység között elfajult teoretikai ellentét tulajdonképpen az igéretek feletti "marakodás" jegyében zajlik. Eredetileg a júdaizmus, vagyis a zsidóság vitte a világmegváltás, a messiánizmus szerepét, a "zászlót". A júdaizmus, a faji fennmaradás érdekei megkövetelték a kereszténység létrehozását, azonban az ^"újszülött^" kisajátította magának a vezető, a zászlóvivő szerepet és az eredetileg "Izraelnek" tett ígéreteket kisajátította magának azon a jogosnak mondható alapon, hogy a modernebb formák között végső fokon megtartotta a júdaizmust. Ezzel biztosította a zsidóság faji fennmaradását kétezer éven át. Most már a júdaizmus lenne köteles beolvadni az új zászlóvivő szellem táborába. A vezetés szerepe azoké, akik az új szellem szerint tartották meg a júdaizmust, mert a régi eredeti formák és tanítások alkalmatlanok voltak a túlélés biztosítására. A júdaizmus, a mag, eredetiségében még saját fennmaradását sem tudta biztosítani, nemhogy világvallássá fejlődjön. Két ezer év júdeokereszténysége kellett ahhoz, hogy befolyását, politikai hatalmát kiterjessze a nemzetiségi határokon túlra és a világ tetemes részére e júdeokereszténység hatalmi, uralmi rendszerét megalkossa. Amit ma igen finoman úgy határoznak meg, mint a ^"nyugati keresztény kultúrát, civilizációt"

Mert e "civilizációban^" az újszövetség, azaz a Philo-i elmélet szerint:

"Mert nem a törvény által adatott az ígéret Ábrahámnak, vagy az ő magvának, hogy e világnak örököse lesz, hanem a hitnek igazsága által,

Mert ha azok az örökösök, kik a törvényből valók, hiábavalóvá lett a hit, és haszontalanná az ígéret.^"

Pál levele a Rómabeliekhez, 4. rész, 13-14. versek.

Tehát ezek szerint a "valóságos^" örökös a hit, vagyis a keresztény hit követője. Mert a "paulista^" elmélet szerint a "hit^" által, azaz a kereszténység által a "törvény^" nem sem-misül meg, hanem "betöltődik^".

"A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-e a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük.^"

Pál levele a Rómabeliekhez, 3. rész 31. vers.

A keresztény uralmi törekvések vezetői, haszonélvezői e tények alapján a vezető pozícióból kiesni nem akartak és ma sem akarnak. Az ^"újszülött" júdeokereszténység elhatalmasodásának, vezető szerepe visszaszorításának első, nagyméretű kísérletével az iszlám születésekor találkozunk. A júdaizmus régi mesterei, látván, hogy az újszülött tanítvány már túlhaladott a mesteren, sőt annak "üzletét" igyekszik átvenni; az "üzletből" a régi mestert igyekszik teljesen kiszorítani; így a régi mesterek kénytelenek, voltak egy ellenszert kitalálni és megszületett az iszlám. A mesterré lett "tanítvány" valamilyen megfékezésére. Csakhogy e második "leányvállalat" is hamar tisztába jött a gondjaira bízott "szellemi örökség^" politikai potenciáljával és az iszlám is igyekezett saját hatalmát kiterjeszteni a közép- és távolabbi keleti világban a saját maga hasznára. Mi sem természetesebb, mint hogy az izlám vetélytársat látott úgy a júdaizmusban, mint a kereszténységben; igy hatalmi befolyásának biztosítására mindkettő ellen ádáz és véres harcot kellett folytatnia. Az izlám is, mivel a legkésőbbi szülemény volt, magának követelte a szellemi vezetésben az egyeduralmat. Léte biztosítására a tűzzel, vassal való ^"igehirdetés^" volt az egyetlen lehetősége és ugyanúgy, mint a kereszténység a nyugati világban, az iszlám a keleti világban világhatalommá nőtte ki magát. A júdaizmus háttérbe szorítva ült és várt, jobb napokat remélve, amikor mindkettőtől valahogy visszaszerezheti majd a már-már elveszettnek látszó "örökségét".

Úgy az iszlám, mint a kereszténység, az uralmuk alatt álló népek "szájíze" és az adott lehetőségeik között fenntartották a júdaizmus szellemét. De a lényeg valójában nem arra épült, hogy csak egy emberiséget üdvözítő szerepet töltsön be a júdaizmús a nemzsidó népek között, hanem hogy a zsidóság faji túlélését biztosítsa. Ez viszont egyáltalán nem látszott biztosítva sem a vad keresztény, sem' a vad muszlim antiszemita világban. A júdaizmus talmudi őrei más kiutat nem találtak, mint a megosztást e két nagyhatalom saját berkein belül. Jött Konstantin és a reformációk, úgy a kereszténység, mint az iszlám világában. Ma a kereszténységet, mint az iszlám tanait több száz féle változatban, szektákban magyarázzák, de az alapot képező lényeg, a júdaizmus mindegyiknél változatlan. Ábrahám, Mózes és az összes zsidó próféták mindkét világban változatlanul, minden szektában megtalálhatók.

Ez ígért örökösödésből és a vezető szerepből kiszorított zsidóság kénytelen volt a XIX-ik században egy olyan formulához nyúlni, mely önkényes messiánizmusi küldetését, kiválasztottságát, vezető szerepét biztosítja egy újabb ^"világmegváltó^" eszmében, ahol — most már az előbbiek tapasztalatai alapján — a nemzetköziség mellett saját faji fenn-maradása is abszolút biztosítva van. Ezzel úgy a kereszténység, mint az iszlám hatalmi befolyása is visszaszorul, érvényre juthat a 4000 éves eredeti elgondolás és a faji megkülönböztetések is megszüntethetők (legalábbis látszatra) egy új világrendben. Megszületik a marxizmus és a ^"proletárinternacionálé". A júdaizmus szempontjait nézve minden áldozat és erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, mert a marxizmus is "saját útjára lépett^". Nemzeti színeket vett fel minden nemzetközisége ellenére.

Ez a legújabb nagy ^"kísérlet^" száz év alatt (a kor technikai fejlettsége következtében) kifutotta magát és a XX-ik század második felére szellemi, erkölcsi csődbe jutott. Ugyanúgy nem hozta meg a ^"megváltót^" az arra váró millióknak, mint ahogy ez nem sikerült a kereszténységnek, az iszlámnak, de magának a júdaizmusnak sem. A júdaizmus "4000 éves" nemzetközi törekvései a legváltozatosabb formák között sem tudták megvalósítani a valóságos ^"nemzetközi testvériséget^", mert e nemzetköziség bármely formáját is tekintve, mindegyikben voltak uralkodó és elnyomott népek. A faji, nemzeti hovatartozást nem lehet semmilyen nemzetköziséggel helyettesíteni. Hiába is mondják egyesek ma, hogy ^"világpolgár vagyok^", mert előbb-utóbb a nemzeti érzések, a nemzeti öntudat lesz úrrá az egyénen, mely pedig a Természet törvényeiből fakad. Így nyugodtan mondhatjuk isteni eredetűnek. Ezt viszont a júdaizmus sem lesz képes megváltoztatni még egy másik "4000 év" múlva sem.

A modern kor egyik igen sajátságos példája a nemzetköziséget illetően éppen Amerika. Egy önkéntes nemzetköziségen alapult, nemzetközi " olvasztókemence", mely kísérlet a kezdet kezdetén szépnek ígérkezett. Egynéhány nemzedéken belül e sok nemzetiség összeolvasztásából nem a nemzetköziség szellemét termelte ki, de az amerikai nemzeti tudatot. Kevés olyan, mondhatnánk gőggel teli nemzetet ismerünk, mely nemzeti mivoltára büszkébb lenne, mint az amerikai polgár. "Amerikai vagyok!" — mondja lenézően mások felé. Holott ereiben megtalálható a világ összes népeinek vére jóformán, de e keveredés kitermelt egy újabb, mondhatnánk "fajt", mely még gőgösebb, még büszkébb "fajiságára", mint bármely más, eredetében valóban egyedi fajt képező nemzet fia. Tehát e keveredésből egy újabb nemzet, egy újabb (ma-holnap) "faj" született. Ez pedig legalább annyira akarja biztosítani nemzeti túlélését, mint a zsidóság.

A huszadik század második felének legújabb kisérlete, az amerikai példán okulva, éppen Kanadában található meg. A szándék, hogy az új kanadai nacionalizmust az igen nagy számban bevándorolt, legkülönbözőbb népek összeolvasztása ellenére se engedjék kifejlődni, az eredeti etnikumok, nemzetiségek kultúrájának erőszakolt megtartásával. Az egybeolvadásnak e mesterséges visszatartása azt eredményezi, hogy a "kanadai nacionalizmus" minden nemzetiségi mozaikszerűségének ellenére már az első nemzedéken belül bekövetkezik. A bevándorló hamarabb válik ^"öntudatos" és nagyon is büszke kanadaivá, mint a bennszülött. Éppen azért, mert nemzetiségi kultúráját szabadon őrizheti meg és (hivatalosan) senki sem kényszeríti a beolvadásra. De az út itt is világos. Előbb-utóbb a bevándorlásokat be kell szüntetni és a mai kanadai etnikumvilágból egy olyan nacionalista kanadai nemzet válik egy-két nemzedéken belül, melyhez hasonló példa még nem volt. Éppen a színes, sokrétű kulturális ötvözöttségének következtében, minden leszármazottban erősebben a felszínre tör a nemzeti tudat, a kanadai nemzeti tudat, mely egy újabb öntudatos nemzetet szül az emberiség számára. Ez már kanadai nemzeti mivoltában igyekszik majd túlélni minden más fajt, vagy nemzetet.

Népek keveredése hasonlít a kémiai folyamatokhoz. Az alkotóelemek elveszítik ugyan eredeti sajátos tulajdonságaikat a vegyületben, de a vegyület jellegzetessége örökli az azt alkotó elemek alaptulajdonságait, atomsúlyát. Savakat lúgokkal keverve sókat kapunk. A víz elpárolog és megmarad a szilárd só, melyben fellelhető az azt alkotó savak, lúgok jellegzetessége, de most már egy újabb, nem folyékony, hanem szilárd állapotban. A sóknak maradnak kristályvizei, melyek a legkirívóbb jellemzőivé válnak e sóknak. Ami a lényeg, hogy egy magasabb szintű minőségi jellemzői lesznek ez új szilárd vegyületnek.

Nemcsak egyszerű, nemzetük sorsáért aggódó emberek ismerték fel a júdaista törekvések gyakorlati csődjét. Maguk a júdaizmus apostolai is ráébredtek, hogy kísérleteik eredménytelenekké váltak és minden igyekezet ellenére, minden látszólagos világuralmi helyzetük ellenére a világ sokkal bizonytalanabbá vált számukra, mint két ezer évvel ezelőtt volt. Mindenütt szinte "dühöng" a nacionalizmus; úgy a szocialista, mint a keresztény, mint az iszlám nemzetköziségben.

A talmudi mesterek számára ma egy út maradt a megmaradásra. Az éleket valahogyan le kell tompítani, mert ma már a végveszély és a végpusztulás réme fenyeget. Ma már nem megoldás a kereszténység hatalmának korlátozására megalkotni az izlámot. Mindkettő megfékezésére megalkotni a marxista internacionálét, mert a történelem tanulsága szerint minden újonnan jött, újonnan szült "világmegváltó" a "zászlóvivés jogát" sajátmagának követeli és minden előbbi versenytársát szeretné kiszorítani a hatalomból. Egyedül sajátmagának szeretné biztosítani az Ábrahámnak tett ígéreteket az idők-adta formák szerint.

A huszadik század második felében tanúi lehetünk egy olyan jelenségnek, melyről apáink ugyan soha nem álmodtak volna. Léte további biztosításának érdekében felszínre kellett jöjjön a júdaizmus. A világ elé kellett állnia, mondván: "Most már valahogyan legyen béke, mert a tét nemcsak a világ, de saját létünkre, megmaradásunkra is megy."

A júdaizmus, mint eszmerendszer ma már a modern zsidónak is tehertétel, elavult a maga talmudi formái között. A mai modern nemzedék már nem hisz sem Mózesben, sem a Talmudban. Mindez ma egy nemzetiségi hovatartozásnak nemzeti hagyományokra épülő eszköze csupán, mely a jövőre nézve semmi biztosat nem ígér. Az egyéni istenszemléletet formálni nem képes a talmudi magyarázatok alapján, mert az a mai értelemmel már elfogadhatatlan.

E talmudi törvények és tanítások ma már biológiai veszélyt jelentenek a zsidóság számára. Ami a babyloni fogság utáni időkben gyakorlatilag megfelelt Ezsdrás és Nehémiás elképzeléseinek a zsidó fajiság tisztántartására, amikor eltiltották a zsidót az idegenekkel való házasságtól, (biológiai ismereteik hiányában) ma már halálos veszélyként nehezedik a zsidóságra. A mai orvostudomány mintegy 27 olyan betegséget tart nyilván, melyet csak zsidók kapnak meg, vagyis örökölnek ⁽Jewish disease), mely egy természetes biológiai következménye a zárt, fajon belüli szaporodásnak. Ahova friss vér nem keveredik, előbb-utóbb biológiai degenerációhoz vezet; betegségekre érzékenyebbé teszi az utódokat, s ezt ma már a zsidók is tisztán látják. Mert akár hogy is igyekeztek a zsidók szétszórtságukban megtartani a talmudi törvényeket, a környezeti befolyások következtében akarva, nem akarva csak-csak megszegték azokat. Es ma, éppen a biológiai zárkózottságból következett be Mózes V. könyvének 28. rész, 59-től 61-ik verse:

59. "Csudálatossá teszi az Úr a te csapásaidat, és a te magod csapásait; nagy és maradandó csapásokká, gonosz és maradandó betegségekké.

60. És reád fordítja Egyiptomnak minden nyavalyáját, a melyektől irtóztál vala, és hozzád ragadnak azok.

61. Mindazt a betegséget és mindazt a csapást is, a melyek nincsenek megírva e törvénynek könyvében, reád rakja az Úr, míglen kipusztulsz."

A "dialektikus", végtelen rugalmas zsidó gondolkodás újra visszatér a modern korban az anyajogú társadalomban uralkodó eszmékhez, melyek szerint az apa szerepe lényegtelen. Zsidó anyának lehet csakis zsidó utóda, nem a zsidó apának. Ma a gyakorlatban újból érvényesíteni kell Mani indiai törvényeit, melyek szerint: "a borjú nem a nemző bika tulajdonosáé, hanem a tehén tulajdonosáé."

Így az apa faji mibenléte nem számít a faji fennmaradás érdekében, mert az anyán keresztül. az utódok zsidók lesznek, s a faji, biológiai fennmaradás is biztosított. S ma az új Izrael államban ez a törvény, a "ki a zsidó?" kérdésének megválaszolására.

A kereszténység minden istenképzetével, üdvözülés elméletével, erkölcsi nézeteivel éppen a múltja miatt jutott csődbe. Isten-meséje, a túlvilágról szóló tanai már hihetetlenek. Történelmi bizonyítékok hiányában talajtalan mesévé vált. Minden modern magyarázkodás ellenére az alapok elfogadhatatlanok, a keresztényi istenségek emberi képmások.

Az iszlám és a Korán, melyek aránylag a leggyakorlatibbnak látszó elképzeléseket hirdetik, idejét múlta júdaista gyökerei miatt tovább terjedni nem tud. Jelenlegi befolyását reformok nélkül fenntartani nem tudja még az elmaradottabb közép-keleti népek között sem. Teljes szellemi csődje csakis az ipari termelés, a technikai fejlődés méreteinek időbeli állapotától függ.

A marxizmus megoldani semmit sem tudott. Embernek emberhez való viszonya középkori nívóra süllyedt a gyakorlati megvalósítás útján. Mint világmegváltó eszme egy igen rosszul sikerült kísérlet és nagyobb, véresebb kísérlet volt, mely éppen a nacionalizmus erőszakos elnyomásával azt még izzóbbá tette.

A technikai fejlettség következtében az idő és az események gyorsabban látszanak peregni, mint évszázadokkal ezelőtt. Hirtelen egy újabb eszmét kitalálni nem lehet, mert erre nincs idő. Ezt nagyon jól látják a világ "messiánizmusának" prófétái. Az egyetlen jelenleg megvalósíthatónak látszó megoldás: az összes júdaizmusból fakadt elméletet valahogy "egy akolba" kell egyesíteni; akkor talán mindenki kap egy olyan vegyes, egybegyúrt masszát, melyben megtalálja azt, amit keres.

Századunk második felében megkezdődik a keresztények "ökumenizálása" azon az alapon, hogy "végső fokon júdeokeresztények vagyunk mindannyian, minek a széthúzás és a rengeteg ellenségeskedés?" A katolikus egyházat látszatra megreformálják, megváltoznak a régi szertartások. A szentek százait kidobják a "mennyországból^". A kereszténység és a zsidóság közeledik egymáshoz éppen a közös kiindulópont alapján. Katolikus, protestáns papok, zsidó rabbik közös isten-tiszteleteket tartanak. Valahogyan a bűvkörbe kell vonni a marxizmust is. Ami 1945-ben még elképzelhetetlen lett volna minden "hithű" kommunista számára, a hetvenes években rendezik a kommunista államok és az egyházak közötti viszonyt. "Atheista^" államok alkalmazottaivá váltak a különböző egyházak papjai. Nálunk, Magyarországon a "marxista" kormány papjai áldással "apostoli jogú" kormánnyá vált a "szentistváni" jogfolytonosság alapján. A "végső fokon mindnyájan az emberiség boldogulásán fáradozunk" elmélet alapján "miért ne dolgozzunk együtt?^" - mondja az indokolás. Az iszlám még csökönyösködik. Nem kíván közösködni senkivel és még ma is hangoztatja egyedüli, valóságos, "prófétai" küldetését. Csupán idő és gazdasági nyomás kérdése, hogy ő is mikor jut el a "júdeoökonómiához^". Kapitalista dollárok kellenek, hogy a marxista gazdasági életet valahogy fenntartsák, nehogy a belső forradalmak e rendszereket elsöpörjék a nemzetek nyakáról. Ugyanazok a kapitalista dollárok kellenek, hogy a marxista világ ideológiai és politikai, nacionalista ellentéteinek éleit valahogy letompítsák, hogy látszólag nyugalom legyen. Az egymással háborúskodó marxista uralom alatt nyögő országokban a fegyvereket kapitalista ígéretekkel, kapitalista dollárokkal lehet csak elcsendesíteni.

Es még egyesek azt állítják, hogy a júdaizmus világuralma beteljesedett. A júdaizmus szörnyszülöttéi elszabadultak, önállósították magukat és egyformán veszélyeztetik ma már nemcsak az emberiség, de a júdaizmus népének megmaradását is. E soha nem látott világméretű szellemi csődben "4000 év" minden törekvése, más népek felmérhetetlen véráldozata egy csapásra semmivé válhat, magával sodorva minden túlélni akarót.

Számunkra az a legfontosabb, hogy ebben a nem éppen kecsegtető világhelyzetben népünk mennyire ismeri fel a valóságot. Mennyire képes gondolkodásmódját, életszemléletét e valóságismeret birtokában úgy átformálni, hogy az, e robbanás előtti világban képes legyen nemcsak megmaradni, de nemzeti létét még fejleszteni is. A túlélés érdekében, akár tetszik, akár nem, fel kell és meg kell ismerni a valóságot és minden zagyva világmegváltó elmélet helyébe vissza kell adni népünknek ősi, igazi és tiszta istenszemléletét. Ez összes világmegváltó eszmékkel kapcsolatban, 1919 júliusában írta meg nagy költőnk, Babits Mihály véleményét a

^"Szíttál-e lassú mérgeket?" c. versében:

Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?

jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt

melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett —

ó, kárhozat, kiben a szó először született

az ábrándokbahurkoló, álomharanghúzó,

bíborszínű, tömjénszagú, trombitahangú szó.

Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss,

mert ellenséged, aki szól, zsarnok és háborús:

mert minden édenek neve vad poklokat bűvöl

s Kasszandra átkát gúnyosan visszájáról veri föl.

Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,

s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált.

Eszmét neveznek — és a föld bitókkal fölfakad:

jövőt — és viszik halni már a gyönge fiúkat

népjavát — s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;

emberközösség: pompa-szó! de kerüld, mint a kést;

szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,

mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!

Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés

fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,

hol a konkolyt arassa az, ki a búzát veti,

s szíve melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.

Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd

és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, —

sót, hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtővény,

ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,

égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed

tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.

Természetes, hogy e költemény ma már indexre került és nem található meg a Babits kötetek egyetlen példányaiban sem 1945 után.

Költőink, íróink meglátták e tényeket és írásaikban a kor adta lehetőségeikhez, meglátásaikhoz mérten kifejezték nézeteiket az idegen eszmékkel kapcsolatban és törekvéseikben szerették volna önkéntelenül is visszaadni népünknek e régi isten-szemléletet.

Azt a szemléletet, melynek keretei között az egyéni vallási tudat és a nemzettudat azonosul. Csakis ezen az alapon valósítható meg a magyarság valóságos nemzeti egysége! Ki kell tisztítani a magyarság szelleméből az idegen, nemzetközi célokat szolgáló elkötelezettségeket! Nemzeti öntudatra nem nevelhető a magyar, ha vallási felfogása a nemzetköziségben gyökerezik és amely nemzetköziség célja valójában egy más faj túlélési politikájának csupán csak eszköze. Ez az ú.n. "nyugati keresztény civilizáció" csődbe jutott. Ez ma már mindenki előtt világos, aki gondolkodni képes. Ugyanúgy az ezt kitermelő eszmei alap, a kereszténység istenszemlélete, vallási tanaival együtt!

1945 óta a külföldre került emigrációs magyarság köreiben másról sem beszéltek, írtak, tanakodtak, késhegyig menő harcokat vívtak, mint hogy hogyan lehetne megvalósítani az "emigráció egységét"? A kint élők mindannyian látják e "törekvések" siralmas eredményeit. Ennek ellenére, jóformán négy évtized távlatából a hangoskodók még mindig képtelenek voltak felmérni azt a valóságot, mely valójában mindannyiunkat körül vesz, mely valóság talaján kellene, hogy nemzeti létünket biztosítsuk még a haza határain kívül is. Külföldön, valamelyik magyarul írott újságban, minden héten legalább egy cikk jelenik meg "az ezeréves keresztény hagyományaink megőrzése érdekében". Sajnos, e törekvések már csírájukban romlottak, mert egy ezeréves nemzetvesztő ideológiának a teljes nemzeti végpusztulásig vezető útján való megmaradásra biztatják e külföldre szakadt nemzetrészt. Az is jellemző e megnyilvánulásokra, hogy a törekvések 1945 óta nem a TELJES nemzeti egység kialakulása felé irányulnak, hanem csak az "emigrációs egység" megvalósítására.

Az emberek legnehezebben tévhitüket adják fel. Ez is emberi tulajdonságból eredő jelenség. A nemzeti túlélés érdekében görcsösen ragaszkodni kell a hagyományokhoz is, de csak a nemzeti létet biztosító hagyományokhoz. Egy ezeréves nemzetpusztító keresztényi korszak ideológiája nem tartogat számunkra semmilyen megőrizni valót a nemzeti megmaradás érdekében. Ennek ellenére olvashatunk egyes írásokban olyan ostoba kitételeket is, mint: "mi már csak megmaradunk a Golgotához vezető úton." Aki mindenáron öngyilkosságra törekszik, ez az egyén kiváltsága; tegye ezt egyedül, de ne akarjon egy nemzetcsoportot is ugyanerre az eszeveszett öngyilkosságra buzdítani!

A kereszténység szellemi világa, erkölcsi értéke összeomlott, mert az alaptanítás maga természetellenes. A valóságnak még a szikráját is nélkülöző, "transcendens", azaz álomvilágra épült. Ez a múlt századok emberének melankolikus álmodozó világában esetleg megfelelt, a valóságtól való menekülésre. De nem kielégítő, elfogadhatatlan a mai, valóságot, igazi isten-szemléletet kereső ember számára.

"Keresztény európaiságunk" — hangoztatják egyesek a nagy szavakat, melyek valójában csak üres buborékok, jelentőségük nincsen! "Európai keresztény kultúránk" — irják máshol és nem veszik észre, hogy saját magukat, saját népüket alacsonyítják le e kijelentéssel. Azt igyekeznek alátámasztani, hogy júdeokereszténységre való áttérítésünk előtt kultúrával nem rendelkeztünk; de ha rendelkeztünk volna is valamivel, az csak "pogányság" volt, a kereszténységhez viszonyítva. Ugyanakkor mindannyian tudjuk, hogy (köszönet a Magyarok Istenének) ezer év múltán sem váltunk "európaivá" a szónak abban a szoros értelmezésében, mellyel e fogalmat takarják.

Semmi kivetnivaló, szégyelni való nincs ázsiai eredetünkben, de ez a valóság éppen büszkeséggel kell, hogy eltöltsön bennünket. Ázsiai eredetünknek puszta ténye már azt bizonyítja, hogy a kereszténység előtt már magas színvonalú, a júdeokereszténységet messze túlszárnyaló kultúrszellem részesei voltunk. A hely, ahonnan ^-jöttünk, már maga helyett beszél és éppen ezért csakis büszkék lehetünk, hogy az emberiségnek e turáni kultúrközpontjából származunk!

Kereszténységünkkel kapcsolatban, a nemzeti létre és túlélésre gyakorolt hatását ennek az ideológiának legjobban az 1945 óta eltelt idők emigrációinak a sorsa mutatja meg. Js ezt itt mind-annyian a saját bőrünkön, saját családi otthonainkon belül tapasztalhattuk az elmúlt évtizedek folyamán. Mennyire segített ez a júdeokereszténységhez való ragaszkodás megtartani a már itt kint született gyermekeinket a magyarság számára? Nem lehet itt hivatkozni a fehér holló ritkaságával egyenlő, elenyésző példákra, mert a látszat megtartására valami keveset adni kellett már csak azért is, nehogy a legmegrögzöttebbek is szétszéled-jenek. Mindannyian szemünkkel látjuk az eredményeket, ismerjük gyermekeinket és tisztában vagyunk magyarságunktól való elidegenedésükkel.

De felnőhetett-e itt keresztény körökben, kereszténységhez való ragaszkodással egy magyarságában tudatos nemzedék, amikor a legnagyobb keresztény egyház, a római katolikus egyház, nyíltan a hívek tudomására adta politikáját és célkitűzéseit a magyar emigrációval kapcsolatban:

"A magyar egyházközségnek főcélja azonban nem az, hogy érzelmi kiegyensúlyozottságot biztosítson a kivándorolt magyaroknak, sem az, hogy nemzedékeken keresztül megtartsa őket magyaroknak új hazájukban, hanem az, hogy megtartsa őket hitüket buzgón gyakorló katolikusoknak."

(Megjelent a SZIV 46. évfolyam, 10. számában, 1960 októberben.)

Ennél világosabban, érthetőbben kifejteni egy álláspontot már csak úgy lehet, ha valaki a szöveg mellé kocsilőcsöt is használ a mondanivaló "nyomatékos" megérttetésére.

Ennek ellenére azt látjuk, hogy magyarjaink görcsösen ragaszkodnak "keresztény egyházukhoz^" azzal az indokolással, hogy ez tartja meg őket magyarnak az emigrációban. Itt megáll a józan ész és az értelmetlenség ily kolosszális méreteit látva csak arra lehet következtetni, hogy akik e csoportosulásokhoz tartoznak, azok teljesen érdektelenek saját fajtájuk iránt és valóban csakis a kereszténység elkötelezettjei, függetlenül nemzeti eredetüktől. A másik változat csak az lehet, hogy aki ezek után még mindig azt képes elhinni, hogy kereszténységének megtartásával tartja meg magyarságát, annak szellemi korlátoltsága szinte felmérhetetlen. De az egész keresztény szemlélet nem ennek az alapvető feltételnek a kihasználására épült fel? Az 1945 után nálunk beállt helyzet-szülte "emigráció^" mit is kaphatott volna útravalóul a "nagy útra^", ettől az ezeréves keresztény hagyománytól, mint az egy nemzedéken belül való beolvadást az idegen környezetbe. Ha végig nézünk 'történelmünk nagy emigrációinak sorsán, ugyanezeket az eredményeket látjuk. Nemcsak magyarságában, de még kereszténységében is megosztott tömegek szóródtak szét a nagyvilágban, Rákóczitól Kossuthon keresztül hogy csak e kettőt említsük. S külföldön a harc nem a nemzeti túlélésért, magyarnak maradásáért folyt, hanem a kereszténységükben megosztott csoportok egymásközti élet-halál harca folytatódott az egyetemes "nemzeti képviselet" kizárólagos, de gyakorlatilag már semmit sem jelentő látszólagos címéért egészen a teljes kihalásig, vagy beolvadásig. Ebből a nemzetnek függetlensége, megmaradása szempontjából semmi haszon nem származott. E Magyarországról származott keresztények közötti ellentét annyira tovább élt az új hazában, hogy ezt egy pár sorban Pearl S. Buck, (Nobel-díjas, 1938) Kínában született híres amerikai írónő látta meg, ismerte fel a legtisztábban, amikor először eredeti hazájába, azaz Amerikában hazalátogatott:

„Amerikát az teszi Amerikává, amit az itt élő népek magukkal hoztak. A világ népei közötti gyűlölködés itt amerikai gyűlölködéssé vált. A magyar katolikusok ugyanúgy gyűlölik tovább is a magyar protestánsokat az új hazában,...” stb.

(Pearl S. Buck: A Biography. Vol. II. Kiadta John Day Co. N.Y. 1932. Part one, 9. lap.)

A keleti szellemben nevelkedett írónő nem "magyarellenes" beállítottsága miatt választotta éppen ezt a példát, de minden valószínűség szerint az általa említett jelenség annyira köztudott, kirívó jelenség volt, hogy az állapotok jellemzésére iskolapéldaként kínálkozott, ugyanúgy, mint ma. Egy ilyen szellemű "magyar" közösségben valóságos magyar nemzeti érdekek képviseletéről még álmodni sem lehet a különböző keresztény szektákhoz való elkötelezettségek miatt. Tehát a kereszténység fogalma, a "hit", politikai kereszténység formájában létezett csupán, a kereszténység igazi, valóságos jellege szerint.

De ha visszanézünk saját hazánkba, azt tapasztaljuk, hogy e gyűlölködés ugyanúgy él és nemzedékekről nemzedékekre tovább folytatódik. Van Északkelet-Magyarországon egy kimondottan szép helyiségünk: Mezőkovácsháza. A helyi lakósság két részre osztotta e magyar városkát: "katolikus" Mezőkovácsházára és ^"református^" Mezőkovácsházára. Közöttük igen kis létszámban görögkeleti vallású magyarok is élnek, azok az "orosz" templomba^" jártak. (E kitételre még visszatérünk.) E színtiszta magyar városkában az Isten irgalma kellett, hogy megőrizze azt a katolikus magyart, aki a protestáns városrészbe tévedt, de ez ugyanúgy érvényes volt fordítva is. Egy ilyen "eltévelyedés" gyakorta halálesettel végződött, mert e buzgó keresztények, keresztény szektás fanatizmusukon túllátni nem tudtak és saját fajtájukbelit lelkiismeret furdalás nélkül agyonütötték, amiért az egy másik keresztény szektához tartozott. A júdeokereszténység mondhatnánk tökéletes győzelmet aratott nemzeti meghasonulásunk megteremtésében, mint ahogy azt már korábban idéztük az újszövetségből: Máté 10. rész, 37. vers:

"Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt;

36. "És, hogy az embernek ellenségelegyen az ő házanépe."

A koronát viszont e tételre Máté 12. rész, 25. verse teszi föl:

"Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg,

amely meghasonlik magával."

Legnagyobb magyarunk, Széchenyi István is észrevette e jelenségeket és keseregve írta az általa tapasztaltakat:

"A különféle hitfelekezetek^"

"a társadalmi megoszlást még egyéb ágaikon is tovább darabolják. Bizonnyal annyi, de tán még több s keserű versengés van pápista és református között, mint gallul és angol közt. Sok derék magyar helységnek lakósai, bár egyenesen s karcsún nőttek fel mint egy fiatal fenyőliget, s arcvonásban, állásban s mozgásban oly rokonok és egyenlők, aránylag kis körükben sem alkotnak sem szívet, egy testet, s a kereszt sokszor, egy mennyországból kirekesztő jelképpé alacsonyíttatik le. S a kakas a lelki éberség példázója ellenséges bizalmatlanság cégérévé díszteleníttetik.

Alig van társaság, egyesület, intézet, mely a felekezeti írígykedés ördögétől ment lenne s már kezdetekor ne rejtené keblében a halál okát.

Legyen kihagyva csak egy felekezet, legyen valamely dolog nem születés és hitvallás, hanem tudomány és észbeli tehetség 'szerint szerkesztve s a siker — úgy ítélem — már lehetetlen!

Egyesek világosan látják a honnak pirulásokozó alacsony mibenlétét ahhoz képest, ami lehetetlen, de szavai elvesznek a sok felekezetnek egymást üldöző vad ordításai vagy pedig csak önhaszont leső nyomorult rimánkodásai közt.

A római (klérusról) a görög és "protestáns" papokról egyet sem szólok, mindenkinek saját ítéletére hagyom, hogy eldöntse, vajjon sok részre szakított hazánkban szolgálnak-e összetartó ékkövekül vagy sem?

Ki mer a tiszta lelkiismeret bátorságával a honi előítéletek seregével szembeszállni s honfitársait éppen ott támadni meg, ahol — mint a nyavalyának a gyökérhelyén — a vágás a legkínzóbb.

Az emberekben fel kell ébreszteni a nemzeti szellemet, népünket fel kell világosítani kötelezettségeiről és a maga fajiságára és az azzal járó jogokra kell eszméltetni mindenkit! Lelki erő nélkül nemzet fenn nem maradhat!

Gróf Széchenyi István."

(Ez az írás utoljára a Turáni Egyistenhit lapjában, a ^"Turáni Roham" c. lap vezércikkeként jelent meg 1939 június 18-án, Budapesten, melynek főszerkesztője dr. Bencsi Zoltán volt.)

E tényeket tudtuk, láttuk, ismertük és soha nem akadt egyetlen ^"honmentő" politikusunk, aki e témához mert volna nyúlni, hogy felvilágosítsa e szerencsétlen nemzetet a végső tragédiába rohanó úton a kereszténységgel kapcsolatban. Akik az új útkeresésben régi, ősi magyar hitvilágunk kutatásának szentelték életüket, nem politikusok voltak. Szavuk messze nem hatott el. De mindazok, akik a ^"tűzhöz közel ülve" intézték a nemzet sorsát, a nemzet nevében, e nemzetközi júdeokereszténység elkötelezettjei voltak. Nem is volt várható tőlük, hogy a nemzet valóságos, igazi érdekképviseletének "keresztjét" a vállukra vegyék, mert e júdeokeresztény elkötelezettségért maradhattak csak meg hatalmukban, pozícióikban. Belső társadalmi problémákat igyekeztek félmegoldásokkal valahogy elodázni; nemzeti egységről ábrándoztak, de soha meg nem látták, vagy nem akarták meglátni, hogy mindezen törekvéseik a problémákat csak még jobban elmélyítik és az egyetlen kiút minden nemzeti bajunk forrásából vallási felfogásunk megváltoztatása, a régi hit visszaállítása lett volna.

Ma az emigrációban e volt uralkodó, illetve irányító osztálynak a maradványai lassan, de biztosan felőrlődnek a pergő évtizedek súlya alatt, de még ma sem akarják tudomásul venni, képtelenek meglátni ezeréves nemzeti pusztulásunk, saját egyéni pusztulásuk okozójának a valóságos gyökerét, hogy azt i felismerve, örökre kivessék magukból a megmaradásért, a túlélésért. Nem a szellemi korlátoltság iskolapéldája ez?

A XIX-ik és a XX-ik században nem felülről, de a népi rétegekből már akadtak, akik felismerték a valóságot és gyűjtögették a már veszendőbe menő szellemi kincseket. A katolikus egyház jóelőre közbelép, nehogy valaki egészséges, egységes szemléletet kialakíthasson. Az 1848-as Szabadságharc szellemi változásokat hozott az egész magyar életszemléletben. E változások felidézték a régi "jó pogány idők" emlékeit is. A bukás után megkezdődött lelki vigaszként ez "újpogányság^" felelevenedése. Csakhogy akkor kizárólag katolikus krónikákra lehetett támaszkodni csupán és ez az "újpogányság^" az újjászületése pillanatában magában hordozta mindazokat a téves fogalmakat is, melyek sok esetben "szörnyűségeket^" tartalmaztak a jámbor keresztény hívő számára. De a folyamat megindult. Mentsük, ami menthető alapon Ipolyi Arnold váradi püspök (1823—1886) nagy fáradsággal megírta a "Magyar Mythológia^" című munkáját két kötetben. Azonban a munka lényege oda irányult: "ez volt, de az evangéliumok szépségei e "Mythológiát^" messze felülmúlják és mégis kereszténynek kell maradnunk." Sok jó és használható adatot gyűjtött össze Ipolyi Arnold, de a cél nem az volt, hogy a magyarságot a kereszténységről leválassza, hanem éppen e "Mythológia" segítségével kereszténynek tartsa meg. Nagyon sokan támadták őt ezért a munkájáért, de mit tehetett? A cél érdekében tette. A keresztény célok érdekében. Korának szelleme szerint: "forradalmi" és "keresztényellenes" volt. A sok támadás eredményeként annyira feldühödött, vagy elkeseredett, hogy további munkáinak nagy részét elégette. A századfordulóra már kezdte bontogatni a szárnyait a Turánizmus, még ugyan csak kis baráti körökben, de a gondolat már terjedt. Ugyancsak egy katolikus pap, az egri káptalan levéltárosa, Kandra Kabos vette elő Ipolyi Mythológiáját és új alapokra helyezkedve az idők szelének megfelelően újra írta a Mythológiát. Nagy nehézségek közt ugyan, de 1897-ben megjelentették Egerben. A katolikus egyház nem nagy reményeket fűzött a sikerhez, hogy a "távol-keleti gondolat" élét elvegye, de Kandra Kabos szívóssága következtében mégis csak megjelent a munka. Hatása most sem maradt el, mert ebben ugyancsak meggyőződhetünk, hogy minden "Mythológiánk" ellenére a kereszténység az "egyetlen üdvözítő út" a magyar számára. Zajti Ferenc is hozzálátott a történelemíráshoz és felidézte a régi hun dicsőséget, a szittya eredetet, csak sajnos egyetlen megállapítása mellé sem adott bizonyítékokat. Emellett azonban a népi kultúrkincsek kutatása már javában folyt, mert az "igazi" magyarhitűek azt vallották, hogy e kincsek valóságos maradványait népünk ma is élő népi kultúrájában kell megtaláljuk. Igazuk is lett! A két világháború között, amikor a Turánizmus már nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező intézménnyé vált, a "pogányság^" kérdése is újból felvetődött, de most már olyan alapokon, hogy e hagyományokat a mai kor és követelményei szerint kell a köz-tudatba átvinni. Itt a kérdések boncolgatásánál már nem az volt a lényeg, hogy az újraéledt magyar vallásban fehér lovat áldozzunk-e vagy sem? A hangsúly azon volt, hogy volt-e egyáltalán, valójában fehér ló áldozat őseinknél? Vagy csak az ószövetségből átvett mesét akasztották ismét a kereszténység előtti magyarok nyakába, mint ^"pogány magyar szokást".

Királyok II. könyve, 23. rész 11. vers:

"És eltávolította a lovakat, amelyeket Juda királyai a napnak szenteltek az Úr házának bemenetelénél, a Nátan-Mélek udvari szolga háza mellett, a mely a Pharvarimban volt, és a nap szekereit tűzzel légette."

Minden valószínűség szerint, mivel őseink tisztelték a Napot, a katolikus krónikások e vers alapján egyszerűen ráfogták eleinkre, mivel azok "pogányok^" voltak, hogy e bibliai idézet alapján csakis lovakat áldozhattak "pogány" istenüknek, mert hát a "pogányok^" a bibliában a "napnak" lovakat áldoztak. S a költői képzelet a krónikákban, — hogy e "pogány" cselekedeten valamit enyhítsen, (a bibliai felfogás szerint a "hibátlan^", "tiszta" állatot lehetett csak feláldozni) — így e képzelt áldozati állata őseinknek csakis makulátlan "fehér ló^" lehetett a krónikások elképzelései szerint, de nem a valóságban.

A felújított régi hitben a lényeg nem a fizikai megnyilvánulások (szertartások) felélesztésében, hanem azok valóságos jelentőségének kidomborítására irányultak. Ez újraéledő régi, igazi istenképzet folyamatába lép be a katolikus egyház ismét, a már korábban említett Prohászka-féle "Keresztény - szocialista - Hungarista^" elmélettel.

De a történelem, illetve a katolikus egyház ugyancsak megismétli önmagát. Amikor a régi hitű magyar valláselképzelések Kanadában újra szárnyakat kezdenek bontogatni, megjelenik a semmiből, Dél-Amerikából egy "atyafi" a színen, természetesen jezsuita körökből és a Magyar Egyház szellemi kibontakozásának félrevezetésére ( nem riad vissza még Kőrösi Csoma Sándor nevének leplébe burkolózni sem) irományaival önti el az emigrációt, melyek lényege a "Magyarok Istene, Jézus Urunk" — "a Hozzá való visszatérés e felszólító 1. levél^" alapján matyógatyát húz a kereszten függő Jézusra és nyakatekert magyarázatokkal és régi jó semita "Abrakadabrá"-val magyarrá nyilvánítja ezt a zsidó Jézus fogalmat a kiutat kereső, tántorgó magyarság félrevezetésére. De a főcél itt is a származás meghamisítása és valósággal lázba hozza a tudatlan tömegeket eredetünk lealacsonyításával, "tudományosan bizonyítja" a semita befolyás következtében degenerálódott szumíroktól való származásunkat. Mint jezsuita emlőkön nevelkedett "jó katolikus" természetesen túl tesz a zsidókon is, akik elismerik, hogy e nép északról jött, ahova vissza is tértek (mint azt már korábban említettük, tehát egy kultúrvonalból kiszakadt majd abba visszatért népről van szó). Kimondhatatlan "faj- és nemzetszeretete^" már nem engedi meg számára, hogy magyarjainkkal a való igazságot hitesse el; hogy népünk e sokkal magasabb szintű kultúra eredeti törzsének máig is megmaradt egyenes, történelmi folytatása. A katolikus nemzetellenes politika zászlóvivőjévé válik, nehogy esetleg kialakulhasson, életképessé váljon az eredeti, igazi TURÁNI egyistenhit mai EGYHÁZA, mert akkor az emigrációba szakadt magyarság végre önmagára találna és felismerné a kereszténység minden átkát, nemzetpusztító törekvéseit. E nemzet és fajáruló, saját magát "Patesi^"-nek (papkirálynak) kinevezett "próféta" minden igyekezetével e júdeokeresztény "Golgotára" vezető úton igyekszik megtartani ez ismét be–csapott, tájékozatlan magyar tömegeket "Szent Péter esernyője^" 'alatt. De ami a legszebb: régi jó katolikus szokások szerint, az azoktól kicsalt pénzen és azok segítségével kifejtett propagandával. Mert a lényeg a júdeokereszténység megtartása, ha kell, "matyógatyás Jézussal" és cifraszűrbe öltöztetett zsidó prófétákkal is. S az elvakult magyar csak "hisz^", de nem gondolkodik! S a "próféta^" egy volt magyarországi katolikus hercegprímás vélt tekintélyét akarja felhasználni, amikor "mozgalma" vezetőjévé invitálja meg. Mikor a hercegprímás e "megtisztelő" feladatot 82 éves korában nem vállalja, akkor csak az elméletében létező "magyar vésztörvényszék" minden átkát szórja e "sváb hazaárulóra". A tudatlan tömeg csak "hisz", de nem gondolkodik és tovább viszi anyagi áldozatát e nemzetáruló, júdeokereszténységet "magyarosító" magyargyalázó működésének továbbfolytatására. Régi jó keresztény szokásaihoz híven átkokat szórva mindazokra, aki a "próféta" valóságos céljairól felvilágosítani akarják tévutas híveit.

A nemzet megosztása szívós következetességgel folyt a keresztény egyházak részéről. A két világháború között született nemzedék e bibliai "meghasonlítást" ugyan saját bőrén érezhette, mert annak éppen szenvedő alanya volt, de egy hamis nemzeti tudat következtében nem ismerte fel a tanuló, hogy milyen ördögi játékot űznek ifjú lelkesedésével. De hogy is kívánhatnánk, hogy elemi iskolás gyermekek ismerjenek ilyen tényeket, amikor otthon a családi körben sem kapott mást, csak ami örökséget szülei is megkaptak, amit számára megtartottak és neki továbbadtak.

A fővárosi elemi népiskolákban általános szokás volt ez időkben, hogy az "A" osztályok zöme katolikus tanulókból, a "B" osztályok protestánsokból, míg a "C" osztályok rendszerint zsidókból tevődtek össze. Ez ugyan nem zárta ki, hogy a fenti osztályokba más vallásúakat is besoroljanak. Hétfő reggel az első óra a hittanóra volt. Ez általános szokás volt a 30-as időkben. A katolikus pappal bejött az osztályba a református pap és felállított mindenkit, aki nem volt katolikus. Az én osztályomban a reformátusok mellett akadt két "árva" evangélikus gyerek is. Miután a pap összeszedte a reformátusokat, megkérdezte, hogy van-e még valami más vallású a zsidón kívül az osztályban? Kénytelen-kelletlen, nagy leereszkedve átvitte magával a két evangélikus gyereket is a "B" osztályba, ahol a református hittant tanították. Majd az ajtón bedugta a fejét a zsidó hitoktató és zsidó gyerekek után érdeklődött. Akadt vagy három. Ezeket átvitte a "C" osztályba. Miután minden "másvallásútól" megszabadult az osztály és a másik osztályokból nálunk telepedtek le az átjött katolikus nebulók, a tisztelendő úr fellélegzett és megkezdhette a katolikus hittanórát. Azzal a kijelentéssel, hogy "még az iskolát is meg kellene tisztítani ezektől a jött-mentektől". A tanév folyamán, hétfő reggel a katolikusok, a nem-katolikusok és a zsidók megkezdhették a hetet, ki-ki a maga hittanórájával.

Mielőtt az első elemibe beírattak volna bennünket, mint egyivású gyerekek együtt hancúroztunk és játszottunk az Almássy-téren anélkül, hogy észrevettük volna magunk között valamilyen különbséget, kivéve a fizikai erőt. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a másik vallása felől érdeklődjünk és aszerint ítéljük meg a másikat. A lényeg az volt, hogy ki az erősebb, ki tudja jobban és ügyesebben kezelni a rongylabdát. Nap mint nap együtt játszottunk és huncutságainkért egyformán szorultunk. Gondtalan, szép gyermekkor, az iskolázás megkezdése előtt. Beírattak bennünket szüleink az iskolába, megkaptuk osztálybeli besorolásunkat és mint a száraz szivacs a vizet, úgy szívtuk volna magunkba a "tudományokat". Mindenki barát volt, mindenkit ismertünk az iskolában, de azért megszeppenve hallgattuk a nagy szavakat. S a tisztelendő úr megmagyarázta, hogy mi katolikusok vagyunk! Mi különbek vagyunk mindenkinél, mert mindenki más úgyis a pokolba fog jutni! Mi vagyunk az egyetlen szerencsés csoport, amelyik majd üdvözülni fog, mert az Isten kegyelméből katolikusok lehettünk. Mindenki más a pokolban fogja végezni! Egy hetedik életévében levő gyerek agyában csakis e szörnyű szavak maradnak meg és hosszú-hosszú ideig a fülekbe csengenek. Csak mi katolikusok számítunk, más bűnös és a kárhozatba jut! Nem a katolikus pap volt az egyetlen, aki nebulóit igy vezette be a "hit-tudományokba". A reformátusoknak ugyanezt mondották, a zsidóknak ugyanúgy.

Az első hittanóra után, amikor az osztály visszaállt a régi összetételére, már gyanakodva figyeltük egymást és mintha a régi jóbaráti viszonyunk alatt a talaj megrengett volna. Mert mindenki önkéntelenül is úgy gondolkozott, hogyha azok bűnösök, akkor nem is barátkozhatom velük, vagy nem is játszhatom velük, mert én is "bűnös" leszek. Ahogyan peregtek a hetek, hónapok, egy osztályon belül, de elidegenedtünk egymástól, a "szebb" magyar jövő csírái. Sűrűbben is rúgtuk össze a port, ami ebben a korban úgyis gyakori jelenség. De a hitoktatás, keresztény vagy zsidó hitoktatás hatásaként most már nemcsak egyszerűen "lehülyéztük" egymást, de e "vallásos nevelés" következtében már odatettük a megkülönböztető jelzőt is leszólásunk mellé: "te hülye református", — "te hülye katolikus", — "te hülye zsidó". S ha keressük a nemzeti egység hiányának a gyökereit, akkor ott, ezen a ponton kell megálljunk. Mert ott kezdődött el egy nemzedéken belül minden nemzeti széthúzásunk. Egy idegen, nemzetietlen eszméhez való elkötelezettségünk. S mindezt a hideg keresztény hitoktatás oltotta belénk.

A folyamat ezzel még nem állt meg. Az első négy osztályban jutott teljesen kifejezésre a júdeokereszténység lényege a júdaizmus szellemének megtartására. A júdaizmus mindent túlélésének biztosítására. Ez első négy osztály befejezésével kívülről tudtuk a katekizmust, első áldozáshoz is járultunk, de ami az egészben a lényeg, kívülről fújtuk a zsidó ószövetségben megírt ^"történelmüket". Keresztény hitoktatóink jóvoltából már tudtuk, ki volt Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Dávid, Salamon, a filiszteusok és valahogy akkor úgy nézett ki a dolog, hogy az emberré válás folyamatának ezek a nevek nélkülözhetetlen kellékei. Még nem tanultuk meg, hogy Magyarországon Esztergomból hogyan lehet Debrecenbe jutni, de már tudtuk, hogy Egyiptomból Jeruzsálembe menet át lehet kelni száraz lábbal a Vörös tengeren is az ószövetség szerint. Már tudtuk, hogy Jézus egy zsidó királyi családból származott és Magyarország elsőszámú védőszentje, a "szűzanya" e zsidó királyi család egyenes leszármazottja, akit legfőképp tisztelnünk kell.

Négy esztendő hittanórái alatt a szó legszorosabb értelmében belénk verték az ó- és újszövetségi szövegeket és azt a tudatot, — a kereszténység legnagyobb ellentmondásaként — hogy "a zsidókat minden ^`kiválasztottságuk' ellenére azért kell gyűlölni, mert ők gyilkolták meg a "Megváltónkat". Hogy ezek után gyerekfejjel nem játszottunk többé a zsidókkal a téren, az érthető volt. A zsidók sem kaptak különb nevelést nálunk. Igy lassan azok is elkülönültek, elszigetelődtek tőlünk, mely elszigetelődés, elkülönülés nemzetgyilkos kihatásait akkor ugyan még észre sem vettük.

Négy év keresztény vallásos nevelésének eredményeként megtanultuk a zsidó próféták neveit és mint említettem, a biblia zsidó történelmét, de e keresztény nevelési módszerek eredményeként egyetlen szót sem tanultunk a valóságos magyar történelemből. Megtanultuk a katolikus magyar szentek neveit, megtanultuk azt, hogy barbár, primitív állapotunkból a római egyház emelt fel bennünket és tett európai emberré. A kereszténység adta minden kultúránkat és civilizációnkat, mert ha nem jön István király, "még ma is nyereg alól ennénk a nyers húst". S e tanmenetet, e tanrendet a Magyar Királyi Vallás és Közoktatási Miniszter űr rendeletével hagyták jóvá, a szentkoronás, ezeréves szentistváni hagyomány trianoni maradékában a húszas években.

Nézzük csak meg egy pillanatra, hogy mit ír erről a Philó-i elmélet az újszövetségben, a "paulista" kivitelezési formák között?

Pál levele a Rómabeliekhez, 2. rész 26. vers:

"Ha tehát a körülmetéletlen pogány megtartja a törvénynek parancsolatait, az ő körülmetéletlensége nem körülmetélkedésül tulajdoníttatik-é neki?"

Vagyis az "írástudók^" álláspontja szerint a pogánynak mindenképpen körül kell metéltetni magát ahhoz, hogy Izraelhez tartozhasson. Ezzel szemben a Philo-i "paulista^" elmélet világosan megmagyarázza, hogy a nemzsidó körülmetélése egyáltalán nem lényeges, a következő 27. versben:

"És a természettől fogva körülmetéletlen ember, ha a törvényt megtartja,

(mózesi törvényeket)

megítél téged, aki a betű és körülmetélkedés mellett is a törvénynek megrontója vagy.^"

28. vers: "Mert nem az a zsidó, a ki külsőképen az; sem nem az a körülmetélés, a mi a testen külsőképen van,

29. vers: Hanem az a zsidó, a ki belsőképen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés;^"

Mert a keresztényi hit által zsidóvá válik a nemzsidó is, akarva, akaratlanul, mint erre a tényre ugyancsak "Pál" figyelmeztet ismét az Efézeusbeliekhez írott levelének 2. rész 11. versében:

"Annakokáért emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti a testben pogányok, kiket körülmetéletlenségnek nevez vala amaz úgynevezett s a testen kézzel megcsinált körülmetélkedés,"

12. vers: "Hogy ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkül voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az igéret szövetségeitől távolvalók,"

Tehát zsidóvá lenni csakis a kereszténységen át lehet a, nem‑zsidónak, a"pogánynak". Tehát lényegében a kereszténység, valójában a nem-zsidó népek tartották meg a zsidó történelmet a biblia szerinti formában. Így nemcsak sajátmaguk a zsidók fáradoztak faji megmaradásuk biztosításán, hanem a bibliai zsidó történelmet a fajilag nem-zsidó népek vallásos istenfélelemmel őrizték meg nemzedékről nemzedékre az utókor számára. Mert a nép esetleg fizikai valóságában ugyan politikai hazáját el is vesztheti, de amíg annak történelme vallási felfogások alakjában tovább él, addig az a faj is tovább él. Vagyis túlél mindenkit. Különösen azokat a népeket, melyek e bibliai történelmet vallásos istenszemléletük alapjává teszik.

A faji túlélés biztosítására ennél tökéletesebb elméletet, tökéletesebben megvalósított gyakorlati formát az emberiség történelmében a zsidókon kívül senki nem alkotott. Ez az elmélet a kereszténység, az iszlám megvalósításában testesült meg és két évezred bizonyítéka áll rendelkezésünkre, hogy gyakorlati szerepét be is töltötte.

Mi, "jó keresztény" magyarok is biztosítottuk a júdaizmus túlélését, a zsidók megmaradását abban az őrültséggel határos, téves nemzeti hivatáseszmében, mely szerint a magyarság hivatása a Kárpát-medencében a nyugati keresztény kultúra védelme a keleti "barbarizmussal" szemben. Ennek árát megfizettük nemzeti függetlenségünk feladásában, keresztényi „öntudatunkban”, s nemzeti pusztulásunkban. E kereszténység igazi, valóságos célját ezeréves véres nemzeti tragédiáink sorozata után sem vagyunk képesek felismerni, de bűnbakokat keresünk és a történelmet, a sorsot hibáztatjuk saját ostobaságaink takargatására! Miért nem mi kereszteltünk más népeket MAGYAR VALLÁSÚRA és miért nem mi csináltunk isteni kinyilatkoztatást "faji kiválasztottságunkról" megmaradásunk érdekében? Miért nem mi adtuk más nem-magyar népeknek az általunk megírt történelmünket vallásos elképzeléseik, istenképzetük alapjaként, hogy azok a magyar történelem megtartásával biztosítsák vallásos istenfélelemmel faji, nemzeti megmaradásunkat az utóbbi kétezer év folyamán? Vajon a józanész szerint a zsidó hibáztatható-e ezért, vagy minden nemzeti tragédiánk okaként saját ostobaságunkat hozhatjuk fel egyedül jelenlegi siralmas helyzetünkért indoknak.

"Büszkélkedhetünk^" azzal, hogy ősi hitünk elhagyásával feladtuk faji, nemzeti megmaradásunk érdekeit, hogy őrült keresztényi mivoltunkban biztosítsuk a zsidók faji túlélését, gyarapodását, nemzeti megmaradását. S ha ez büszkeséggel tölt el egyeseket, azok ne azonosítsák magukat a magyarsággal. Ilyen és ehhez hasonló szemléletű zsidót a történelem még nem produkált.

Ki felelős ezért?

Sokan még ma is azt hangoztatják, hogy a soraink közé furakodott zsidó az, aki megmételyezte nemzeti tudatunkat, aki elzsidósította az országot és ezért pusztult el az ezeréves "történelmi" Magyarország.

Nem tudom, hogy a Klauzál-téri nyolc gyermekes zöldséges zsidó, aki az első világháborúban Olaszországban hagyta két lábát a Monarchiáért és ezért kapott zöldséges standot a Klauzál téren, vagy a félvak zsidó suszter hat proli gyerekével az éhhalál küszöbén a Garai utcai pincelakásban, kiket az ezeréves keresztényi szentkoronás Magyarország még nagyobb dicsőségére mellükön sárga csillaggal az óbudai téglagyárba hurcoltak egy újabb ezerévre születendő keresztény "Hungarista Magyarország" érdekében, — mennyire zsidósított el bennünket, ölte ki nemzeti öntudatunkat?

Nem éppen azok, akik a júdaizmus szellemét a keresztény egyházak papi tógáiban, a keresztény eszmék nemzeti színűre mázolt leplében tűzzel-vassal hirdették nálunk egy évezreden át nemzeti meghasonlásunk érdekében "Magyar királyi Vallás és Közoktatási miniszteri" rendeletek törvényerejű védelmében az ezeréves keresztény szentistváni Magyarországon. S az előbbieket csak bűnbakként állították oda saját nemzetellenes gaz-tetteik leplezésére.

Meg kell keressük a felelőseket, felszínre kell hozzuk őket, hogy a maguk nemzetgyilkos mezítelenségükben mindenki által láthatókká váljanak, valóban nemzeti fennmaradásunk érdekében.

Még soha sehol senki nem nyilatkozott Trianonnal kapcsolatban arról, hogy a katolikus egyháznak milyen szerepe volt e téren. Ha egy kissé a mélyére nézünk a tragédiának, akkor megdöbbenve ismerjük fel, hogy Trianon melegágyát tulajdonképpen a katolikus klérus készítette elő az utódállamok számára, már a XVI-ik században. ^"Az 1863-as Magyarország helyiség névtára" c. összeállítás igen részletes alapossággal méri fel hazánk helyiségeit, azok vallási hovatartozandóságát, nemzetiségi összetételét és a helységekben uralkodó nyelvet, feltüntetve a helységek lakóinak létszámát is. Ezt az 1863-as kiadású Helységnévtárat és mellékleteit elemezve megállapíthatjuk, hogy hazánk minden Habsburg gyarmati helyzete ellenére, ebben a dualisztikus monarchiában csekély számú nemzetiséggel rendelkezik a magyar őslakossághoz viszonyítva.

A magyarországi 1890-es népszámlálás adatai azonban már egészen furcsa nemzetiségi képet mutatnak Magyarországról. Hogy minek következtében állt elő ez a helyzet valójában, kissé vissza kell nézzünk a vallástörténelemben.

A Rómától elszakadt görögkeleti egyház az általa meghódított területeken meghagyta szertartásaiban a nemzeti nyelveket. Mivel az istentiszteletek és minden e vallással kapcsolatos szóbeli vagy írásbeli ténykedések az illető ország nyelvén bonyolódtak le, a görögkeleti egyház úgymond nemzeti jelleget öltött. A románoknál nemzeti vallássá vált a görögkeleti vallás; ugyanúgy 'a szerbeknél, tótoknál, ruszinoknál, stb. Ugyanakkor az egyházi szervezetek ezen népek között mindenkor nemzeti szervezeti formák közé is épültek. Igy adódott, hogy a Magyarországon élő oláh például, ha görögkeleti vallású volt, azt egyszerűen "oláh vallásúnak", a szerbeknél viszont "szerb vallásúnak" mondták, és így tovább.

Így állt elő az a helyzet a már korábban is említett Mezőkovácsháza esetében, hogy a magyar görögkeleti templomot, "orosz templomnak^" nevezték. A görögkeleti egyház adórendszere az önkéntességre épült fel; nem hajtotta be hívein olyan vasszigorral a "tizedeket", mint azt a római katolikus egyház tette. Az egyházi adóterhek alól való menekülés szem-pontjából igen kedvező kiútnak számított a jobbágy számára a görögkeleti vallásra való áttérés. Ez könnyebbséget jelentett még a reformátusoknak is. Ezeket az áttérőket a görögkeleti egyház örömmel fogadta, sőt még előnyben is részesítette őket, mert az áttérésekkel Róma befolyásának csökkentését látta abban a reményben, hogy így saját befolyása, vagyis hatalma terjeszkedik. A római egyház kapzsi kegyetlensége így a görögkeleti egyház terjeszkedésének kedvezett.

A katolikus egyház "megtorlásként" az ilyen áttért magyarokat egyszerűen leírta a magyarság családjából, de nemcsak a katolikus, hanem a protestáns áttérteket is. Tehát az általunk ismert "eloláhosodási", "elszerbesedési", stb. folyamatok tulajdonképpen a katolikus egyház nemzetgyilkos mesterkedéseire vezethetők vissza. A népszámlálást ki más, mint a katolikus klérus, vagy annak szigorú felügyelete alatt végezték, mert e "hites helyek" okmányainak kezelési jogát királyi rendelettel még "szent" László királyunk bízta a katolikus egyházra.

No de nézzük a "hivatalos" katolikus statisztikát a magyarság létszámát illetően. Itt csak kiemelt jellegzetes példákra kívánok hivatkozni, mert az anyag olyan hatalmas, hogy köteteket tesz ki a feldolgozása.

Még 1890-ben például Udvarhely megyében, Száldobos községben 121 görögkeleti vallású színtiszta magyar élt. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint ebben a helyiségben (tehát mindössze tíz év elmúltával) — ahol oláh sohasem volt, a már nyilvántartanak 37 keleti vallású "oláhot". Kökéden, Baranya megyében, mely mindig színtiszta magyar község volt, a színtiszta magyarok kimutatása mellett található 54 "egyéb" és egy szerb. Az "egyéb" nem más, mint görögkeleti vallású színtiszta magyar. (Egyébként a község ma is jóformán tiszta magyar.) A siklósi járásban, Gordisa községben 2 szerb és 5 "egyébnek" vettek fel 7 színtiszta magyart, mert azok keleti vallásúak voltak. A tisztán csak magyarul beszélő Szentesen, Csongrád megyében 10 szerb és 136 "egyéb" anyanyelvűt mutatnak ki, akik mind keleti vallású magyarok.

1900-ban itt ezen "egyebeket" részben visszamagyarosították és a statisztika szerint már mint "keleti vallású magyarok" szerepelnek. 1890-ben 448 keleti vallású magyart mutattak ki Újkigyóson "oláhnak", holott az iskolákban, a faluban más nyelven, mint magyarul nem is értettek és az istentiszteleteken a prédikációkat csak magyarul mondták. Tótkomlóson 40 keleti vallású színtiszta magyart soroltak be az "egyéb" rovatba vallási hovatartozásuk miatt. Füzesgyarmaton "oláhnak" és "egyébnek" lett nyilvánítva minden keleti vallású magyar. Zsábán a lakósságot, 752 színtiszta magyart "oláhnak" nyilvánítottak, mert mind keleti vallású volt. Berek-Böszörményben 91 keleti vallású közül egyetlen egyet sem nyilvánítottak magyarnak.

Száz, negyven, vagy 32 magyar, itt-ott, ugyan nem soknak látszik; de ha figyelembe vesszük a helységnévtár 1200 oldalnyi, sűrűn nyomott anyagát, akkor szembetűnik, hogy a keleti vallású magyarság, mely százezreket tett ki a Trianonban elrabolt területeinken, színtiszta magyarságának ellenére "eloláhosította", "elszerbesítette" vált a katolikus egyház jóvoltából.

Ezeknek az elmagyartalanítási cselekményeknek jogi alapját a katolikus egyház a régi erdélyi törvényhozásban találta meg, amelyben már a XVI-ik században oláhnak nyilvánították azokat, akik a keleti vallást követték. A főpapok, püspökök ugyan oláhok voltak, de az alsópapság csak magyarul tudott a hívekkel értekezni.

Egy okirat: a "Compil. Constit. I.R.I.cz. Art. IX. az "Ecclesiai dolgokról" c. cikk olyan "nemes atyafiakról" tesz említést, akik "az oláh papok sectáján vannak."

"Mindez pedig csak azért, mert a görög keleti vallás sokáig elnyomott, tűrt vallás volt és mert a román keleti egyház Erdélyben mindig nemzeti szervezettel bírt, míg a keleti vallású magyarok ilyennel nem bírván, kénytelenek voltak magukat az oláh, vagy román nemzeti egyház védelme alá helyezni. . . . ezen egyház nemzeti egyház lévén, a magyarok szervezetlenségükben és főleg ráutaltságukban végül maguk is, a törvényhozás és a hivatalos közegek által használt kifejezéssel, oláh vallásúaknak mondották és mondják ma is magukat.

S így a népszámlálási összeírási lapokba is nemzetiségileg oláhokként jutnak be....

Következménye ez azon visszás állapotnak, hogy magyarok, előttük idegen nemzeti egyház tagjaivá kénytelenek lenni és kénytelenek magukat ezen idegen nemzeti egyház tagjainak vallani.^"

Irja: Dr. Reiner Zsigmond, M.kir. miniszterelnökségi titkár, a ^"Keleti vallású Magyar Nemzeti Egyház Szervezése" c. munkájában. (1907.)

Dr. Reiner Zsigmond volt az, aki észrevette az országnak ezt az elmagyartalanítási kísérletét és e folyamat ellen egyéni kampányba kezdett. A kampány lényege az volt, hogy az elmagyartalanítási folyamatot csakis úgy lehet megállítani, hogy ha a Keleti-Görög egyházat Magyarországon hivatalos egyháznak, vallásnak ismerik el. Így minden hivatali befolyását arra használta fel, hogy ezt az egyházat megszervezze, elismertesse Magyarországon, hogy a katolikus eljárás következtében a magyarságukat vesztett színtiszta magyarokat visszamentse a magyarság számára. Dehát a dualisztikus, katolikus Monarchiánkban, azokban a "szép"-nek álmodott ferencjóskás időkben kinek volt ugyan szívügye az államvezetésben a magyarság megmentése? Különösen az a szomorú ebben, hogy a fenti idézetben Dr. Reiner Zsigmond "az általánosan elfogadott^" - "a törvényhozás és a hivatalos közegek által használt kifejezések" - "is idegennek nyilvánította" e színtiszta magyarokat. Dr. Reiner Zsigmond beadványokkal, javaslatokkal ostromolta a képviselőházat, a kormányt és minden illetékes hivatalos szervet, de jajkiáltása nem jutott messzire, azaz süket fülekre talált. Annyit elért, hogy a képviselőház 1907. évi március 19-én tartott ülésén Nagy Dezső országgyűlési képviselő javaslatára napirendre tűzték a kérdést, mármint a görög-keleti egyház hivatalos elismerésének kérdését. De a nagy bürokráciában a kérdés bizony elsikkadt és idegennek nyilvánított magyarjaink szerbek, oláhok, tótok, ruszinok, stb. maradtak egészen a Trianonban kötött békeszerződés napjáig. De a benyújtott képviselőházi javaslatra Gr. Apponyi Albert Vallás és Közoktatási miniszter úr azt válaszolta, hogy "iparkodni fog az ügyet rendbehozni." ..."Iparkodásának,' eredményét Trianonban learathatta.

Mindezek figyelmen kívül hagyásával szerkeszti meg Gr. Teleki Pál földrajztudósunk, öngyilkosságba menekült miniszterelnökünk, a magyar revíziós mozgalom atyja, a ma már híressé vált és mindenhol ellenünk felhasznált "Magyarország nemzetiségi térképét." Csak az érthetetlen, hogy Teleki hogy-hogy nem vette tekintetbe e tényeket térképe elkészítésekor és e nemzetiségi térkép alapján, hogy mehetett Apponyi, a Trianonban kötendő békeszerződés tárgyalására Párizsba, amikor mindkettőnek, tudnia kellett hogy EZ A TÉRKÉP HAMIS! És ennek a térképnek az alapján követelik az utódállamok a Trianonban elszakított területeinken élő elidegenített szín-magyar véreinket sajátmaguknak!!

Bizony, elgondolkoztató és súlyos kérdések!

De ez az emigráció sem vette még azt a fáradságot magának minden "Trianon-ellenes" igyekezetében, hogy 1945 óta a századforduló tájékán készített Magyarország helységnévtárait feldolgozta volna és ilyen alapon cáfolhatatlan dokumentáció birtokában meggyőződött volna sajátmaga is arról, hogy tulajdonképpen kik készítették elő Trianon "nemzetiségi" talaját? Vagy talán attól féltek, hogy a katolikus egyház nemzetgyilkos törekvéseiről kellene lerántani a leplet? Ami nem éppen a legnépszerűbb feladat az "ezeréves keresztény hagyományaink megtartásáért" küzdők táborában. A kereszténység mentegetésére valahogy mindenkinek jutott ideje az irogatásokra, de egy ilyen összehasonlító dokumentáció feldolgozása 1945 óta, a nagy "szentkoronás kereszténykedések" közepette nem jutott idő. Ugyanúgy, mint az 1947-es párizsi legújabb magyar békeszerződés részletes ismertetése is elmaradt, egyetlen kivétellel.. A Hungarian Turul Society, Magyarságtudományi Intézet NAPJAINK c. lapjában jelent meg az egyetlen részletes, folytatásos ismertetés. (Dehát hála a Magyarok Istenének, ez a szervezet nem foglalkozik a kereszténység mentegetésével.)

Keresztény iskoláztatásunkkal kapcsolatban még meg kell jegyezzünk annyit, hogy az emigrációban oly sokat hallottunk az otthoni volt katolikus iskolák "magasszintűségéről". E sorok írója is részese volt e nevelési rendszernek, mint diák, tehát nem kívülről jönnek a meglátások. Kétségkívül a katolikus középiskolai nevelés minden más iskolázási színvonal felett állt. Csakhogy minden magas színvonalának ellenére, mi haszna lett ebből a nemzetnek? Magyarország összes iskoláinak 72 százaléka felekezeti iskola volt. Számtalan volt cisztercita diákot ismerek itt az emigrációban, akik lelkesednek volt iskolájukért, nevelőintézetükért, tanáraikért. (A "cisztereket" csak példaként hoztam fel a sok közül, nem mintha különösebben ellene volnék, vagy esetleg jobban szeretném ezt a rendet; pusztán csak az általánosság kedvéért, mert egyike volt a legjobb nevű iskoláknak.) Ezer és ezer diák került ki ebből a nevelőintézetből, ugyanúgy, mint a többi hasonlóból a magyar közélet minden területére. Öreg napjaikra is megmaradtak jó "cisztereknek", de e katolikus cisztercita nevelés eredményeként mit tudunk itt az emigrációban felmutatni 1945 óta? Hova lettek a magyar emigrációs közéletből ezek a volt és máig is hűséges "ciszteri" diákok? E "kiváló^" ciszteri nevelés hány nemzeti öntudatában megingathatatlan felnőtt egyént produkált? Hol van csak egy is, akinek a hangját lehetne hallani e "szuper"-nevelés eredményeként ma, a nemzeti érdekek előmozdítására, vagy valamilyen nemzeti érdekű megmozdulás serkentésére? E diákok hűek maradtak nevelőintézetükhöz, katolicizmusukhoz, vagyis a júdeokereszténységhez, de nem a hazához, a valóságos nemzeti érdekekhez.

Ez ennek a katolikus szupernevelésnek a valóságos, kézzelfogható eredménye. Mert, ha egy nemzeten belül, élvonalbeli iskolákban nevelünk diákokat, azt azért kellene tennünk, hogy annak a nemzetnek nehéz óráiban éppen e szuperneveltek mutassák meg a kiútat és személyes példát mutassanak a nemzeti hűség, áldozatkészség terén azok számára, aki nem részesülhettek ilyen állítólagosan "kiváló^" magyar nevelésben. Elfecsérelt idő, pénz és energia volt ezek nevelése? Az 1945 óta eltelt tapasztalatok alapján állíthatjuk, hogy a júdeokereszténység számára nagyon is kamatozó volt, de nemzeti szempontból semmit sem ért!

Talán itt nyilvánul meg nemcsak a hátránya, de abszolút káros hatása annak, amikor a vallásos nevelés és a vallásos tudat nem hogy nem alárendeltje, de még csak nem is egyezik a nemzeti öntudat fogalmával. S a nemzeti megmaradás, a nemzeti túlélés érdekében:

"Nem tűrhető, hogy az egyén belső élete kettészakadjon, hogy vallási meggyőződése nemzeti meggyőződésével összeütközésbe kerüljön. Az egyén csak akkor egész ember és csak akkor számíthat népi közösségünk kiegyensúlyozott, igazi hasznos tagjának, ha vallási meggyőződése és nemzeti meggyőződése erős kapcsolatban és forró összhangban él lelkében és biztos lelki egyensúlyban vetítődik ki tudatában is. A vallásoktatás és a nemzetnevelés feladata egy és ugyanaz: nemzetét és faját szerető egyént kell neveljen mindkettő. Istenhez nemzetünkön, fajtánkon és hazánkon keresztül kell, hogy kapcsolatot teremtsenek."

Ezt pedig egyedül csak a Magyar Vallás tudja biztosítani! Ez nem a hit, de a valóság tudására épül fel!

16. FEJEZET

Magyar Vallás! Első hallásra furcsa a hangzása, mert egy évezredes judeokeresztény istenszemlélet hatásaként szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen létezett vagy egyáltalán létezik. Mivel a keresztény szemlélet módozatai szerint szemléljük a körülöttünk levő valóságot, a könnyebb érthetőség kedvéért, e már beöregedett nézetek sorrendi értékelése szerint kíséreljük meg a Magyar Vallás lényegének magyarázatát.

Ahhoz, hogy vallásunk legyen, hogy valamit megvalljunk, ahhoz hinnünk kell valamit. De mindjárt a kezdet kezdetén rá kell ébredjünk a különbözőségre, hogy a Magyar Vallásban tudni kell! Nem hinni! A másik óriási különbség, hogy e Magyar Vallás - "HIT" - nem egyenlő a keresztényi hittel, mert ez MEGGYŐZŐDÉS! A kettő egymással ellentétes fogalmat takar.

A "hit" csak egy puszta hit valamiben, amiről a hívő nem is tudja (nincs meggyőződve a valóságáról), hogy mit, de hisz valamit, vagy hisz valamiben. Amire mások megtanították, vagy amiről másoktól hallott. Régi, zoroaszteri megállapítás szerint: "okok nélkül megtanult hinni valamit."

A Magyar Vallásban a meggyőződés váltja fel a hitet az elképzelésekre, emberi fantázia szülte elemekre felépülő keresztény hitet. Meggyőződni csak a valóság ismerete alapján lehet! Meggyőződni csak okokkal alátámasztott tényekről lehet. Mivel anyagi világba születtünk, ez anyagi világ érzékelésére, mérlegelésére szolgálnak érzékszerveink.

Az érzékszervek segítségével nem az elképzeléseinket alakítjuk, de gyarapítjuk tapasztalatainkat, tudásunkat, bővítjük anyagi környezetismeretünket. Ilyen ismeretek gyarapítása fejleszti, növeli szellemi kiegyensúlyozottságunkat, növeli a tapasztalaton alapuló meggyőződésünket. Tehát biztonságérzetet ad. Amiről meggyőződtünk, az a miénk, az a tudásunk, az a valóság. S e tudásból fakadó meggyőződést kinyilváníthatjuk, azaz megvallhatjuk mások előtt is. Ez a meggyőződésből fakadó vallásunk.

Abban a pillanatban, amikor az érzékszerveinkkel észlelhető, mérlegelhető valóságtól eltérünk, vagyis az okokkal alátámasztható valóságos tényektől eltérünk és feltételezéseknek, elképzeléseknek, fantázia-termékeknek adjuk át magunkat, sőt, ez elképzelések rabjává is leszünk olyannyira, hogy hiszünk — csak, már tévútra léptünk. Amikor az emberi fantázia gazdag termékeit oly erővel szeretnénk, hogy valósággá válna, és ez a vágyakozással telített elképzelés semmilyen formában nem bizonyítható, akkor nyúl a tudással nem rendelkező egyén a ^"hit" eszközéhez a sajátmaga alkotta mesevilág igazolására. E mesevilágot valóban csak hinni kell! "Boldogok, akik hisznek" — mondják egyes írások, mert ez valóban a mákony, vagyis a bódítószer boldogságát adja meg a gondolkozni, ismereteinek tárát bővíteni nem akaró ember számára. Mennyivel könnyebb, kényelmesebb álláspont minden ok nélkül valamit csak elhinni és ezt szajkó módjára nemzedékről nemzedékre továbbadni.

A meggyőződés fáradsággal, kereséssel, kutatással, agyat, szellemet gyötrő fárasztó tanulással, kemény munkával érhető el csak. Az okozatok halmazatának szigorúan következetes rendezéséből kell kikristályosítani azt a valóságot, mely a fáradozások végső jutalma a magabiztosságot nyujtó, megingathatatlan meggyőződést eredményezi. A meggyőződött embert szellemi egyensúlyából kibolygatni, kétségek közé vinni már nem lehet. Ha a Magyar Vallás ^"hitalapjairól" beszélünk, akkor e szent MEGGYŐZŐDÉSRE alapul e vallásunk, az élet minden terére kiterjesztve.

A szokás szerint feltett kérdésre, hogy ^"hiszed-e az Istent" avagy "hiszel-e Istenben?" csak NEM-mel felelhetünk, mert az előbbiek alapján , mi nem "hisszük" az Istent! Mi MEGGYŐZŐDÉSBŐL valljuk a MAGYAROK ISTENE, az OSTEN létezését! De e meghatározással kapcsolatban előbb tisztáznunk kell egy pár olyan nézetet, mely a keresztény felfogásokból fakadt, mely nézeteknek semmi köze, kapcsolata az ősi magyar "HITVILÁG" valóságos istenfogalmához.

Az ószövetségi bibliaíró, amikor az istenség fogalmának a meghatározását akarta a maga valóságában leírni, a következőképp nyilatkozott: "Vagyok, aki Vagyok.) —(Mózes II. könyve 3. rész 13. versétől.) E részben Mózes kérdezősködik az istenségtől annak nevét illetően, hogy a hegyről lemenve mit mondjon Izrael fiainak, hogy ki küldte öt? Mire az istenség a biblia szavai szerint röviden csak azt felelte:

"Vagyok, aki Vagyok."

Itt hiába is kezdett volna az "istenség" magyarázatokba mibenlétét illetően, Mózes úgy sem értette volna meg! A továbbiakban azt mondja Mózesnek: " Így szólj az Izrael fiaihoz: a VAGYOK küldött."

Egy nép számára eposzt kell írni e nép önbecsülésének, "kiválasztottságának" elhitetésére, az istenséggel való kapcsolatok bizonyítására. Ehhez elengedhetetlen ez istenség leírása, hogy tulajdonképpen milyen istenségről is beszélünk, kivel is állunk kapcsolatban, kinek vagyunk a kiválasztottjai? Ösztönszerűleg az első magyarázása e fogalomnak a régi, —templomot nem építő — idők és népek istenfogalmát kényszeríti az ószövetség-író tollára és nem akar magyarázatokba kezdeni (mert ez amúgy is lehetetlen,) így leírja az ősi, eredeti gondolatot: "Vagyok, aki Vagyok."

Csakhogy a fényes bálványok helyett hogy lehet egy népnek nemzeti öntudatot adni egy ilyen egyszerű, valóságban "névtelen" istenség el való kapcsolatokra építve? Ez nem oldható meg, mert a fogalom ilyen egyszerű magyarázata érthetetlen a templomépítők hívőjének szellemi képességében. De hogy a dolog mégis sikerüljön, egy másik kísérlet is történik. Mezopotámiai emlékek között kutatva felmerül egy istenség-meghatározás "ÚR" névvel jelölve. Ez is csak egy rangjelzés tulajdonképpen. ami Mezopotámiában_, még a templomépítést megelőző időkből maradt fenn. Az "ÚR" — aki, ami, mindenek felett a legelső, a legfontosabb! Itt kezdődik minden, s a görög változat szerint lesz mindennek az Alfája és Ómegája", vagyis a görög ábécé első és utolsó betűje, meg ami e kettő között van.

De ez az "ÚR^" nevű istenség sem elegendő a megértetésre, mert semmit nem mond az istenség ember által megrögzötten feltételezett tulajdonságairól. Ez a név már megjelöli rangját, a világmindenségben való helyzetét. Ez is kevés a megértetésre. Bajban van az ószövetség-író, mert egy olyan hathatós, elfogadható, részletekbe menő leírást kell adni az istenségről, ami az akkori templomépítő értelem fokán elfogadható és hihető is. Így születik meg JEHOVA fogalma, mely most már magán hordozza az ember által ismert összes EMBERI tulajdonságokat. E Jehovát emberek alkották meg saját képmásukra. Ez a Jehova már érezhető, jóformán tapintható, sőt bizonyos ügyek intézésére megnyerhető, tehát a szent cél szolgálatába állítható és mindenki által könnyen félhető, meg is érthető istenség.

A továbbiakban sehol sem találkozunk többé a bibliában, sem az ó, sem az újszövetségben az emberi felfogóképesség által a valósághoz legközelebb jutó istenfogalom: a "Vagyok aki Vagyok" meghatározással. Ez az egyetlen ilyen meghatározás. De ez használhatatlan a cél érdekében, így e fogalom, valóban csoda, hogy egyáltalán bennmaradt a bibliában.

Az újszövetség időszakában azonban történik még egy kísérlet, mert az alapigazság valahogy a felszínre kívánkozik. Most már ezt a "megújhodott^" újszövetségi istenséget kellene valahogy megmagyarázni, melyre ismét a legjobb és kipróbált eszköz a templomot nem építő időkben született megállapításokból adódik és ezt az újszövetségi többistenséget jó lenne hitelesíteni a régi magyarázattal.

"Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik;-"

(Pál Rómabeliekhez írott levele I. rész 20. verse.)

Csakhogy ugyanúgy, mint Jehova "születésének^" idején, ez egyszerű magyarázatot megérteni senki sem fogja templomépítő körökben, továbbá az így magyarázott istenség ismételten nem felel meg a célnak. Az újszövetség-író minden reményt feladva, nagykönnyedén, szinte vállrándítva hárítja el magától a problémát a következő szöveggel:

"Mert minekutána az Isten bölcseségében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket."

(Pál I. levele a Korinthusbeliekhez, I. rész 21. verse.)

A következő versben meg is indokolja, hogy a zsidók "jelt kívánnak", míg az okoskodó görögök logikát keresnek ez új istenszemléletben. De hát ez van, vagyis az igehirdetés és érti, nem érti, hinni kell, nem kap mást. Aki nem hiszi az "igehirdetés bolondságát", az nem hívő, így minden elképzelt "örökségből" kizárazik. Kár lenne erőlködni az okokkal, értelmet úgy sem lehet adni a magyarázatoknak.

Ez az újszövetségi álláspont. Mi viszont egy ősi MAGYAR istenszemléletet kívánunk meghatározni, mely kibír minden logikai tűzpróbát és nem hinni kell, de meggyőződni annak valóságáról.

Ha az abszolút értelemben vett ISTEN fogalmát szeretnénk megmagyarázni, sokkal könnyebb dolgunk volna, ha annak felsorolásába kezdenénk, hogy mi NEM az Isten, mint azt magyarázni, hogy mi az Isten LÉNYEGE. Egyet biztosan tudunk, hogy ez a világmindenség és abban mi magunk, minden anyagi valóságunkban érezhetően, kézzelfoghatóan vagyunk és létezünk. Annyit már ellestünk az Isten, vagyis a Természet titkaiból, hogy e világmindenségben önmagától semmi sem történik, egy külső alkotó erő behatása nélkül semmi sem lesz és nem születik. Tehát valahol, valamilyen formában létezni kell egy olyan erőnek, mély mindezt a rettenetesen bonyolult világmindenséget megalkotta, létrehozta, mozgásban tartja és állandóan változtatja, formálja, mind a mai napig. Ez az az ismeretlen ERŐ, vagy hatalom, vagy bármi, amit más néven megnevezni, mint ISTEN még nem tudunk. Nem hisszük, de már TUDJUK, hogy van, létezik, él és mozog, alkot! Semmilyen általunk, ember által ismert és elképzelhető formával felruházni nem tudjuk! Jellemzői közül csak egyet tudunk: ALKOT! Azt is a maga módján, kényére-kedvére, időtől függetlenül, de szigorúan betartva sajátmaga alkotta törvényszerűségeit, a Természet törvényeit. Nem ismerjük, nem látjuk, nem tudunk róla elfogadható, még csak megközelítő képet sem formálni emberi, korlátozott képességeinkkel. Csakis munkáján, alkotásain keresztül ismerhetjük meg és kerülünk hozzá közelebb, bővülő ismereteink által.

Keresztény szemmel agyunk mélyén éget és űz bennünket az alkotási vagy, hogy életünk folyamán valami maradandót alkossunk ugyanúgy, mint Ő. Ez alkotási vágy égő tüzében feltételezzük magunkról, hogy "saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket", vélvén, hogy hasonlók vagyunk Hozzá. Csakhogy ez isteni alkotási vágy ki is elégül, mert alkotóképes az Istent illetően. De alkotott-e valaha is valamit az ember, a szó legszorosabb értelmében? Vagy csak az itt talált, a Teremtő által rendelkezésünkre bocsájtott és adott dolgokat formálgattuk át, raktuk halomba egy-egy rövid időszakra. Egy dologban, mond-hatnánk, hasonlatosak vagyunk Hozzá, mert van (általunk a legtöbbre értékelt) életadó képességünk. De ez sem tőlünk eredezett. Csak az általa elindított folyamatot visszük tovább, ösztönszerű, csökönyös következetességgel.

Ha már ösztönszerű, akkor csakis Tőle származik, tehát csakis eszközök vagyunk e tekintetben az alkotás munkájában. Hogy ez életfolyamatot biztosító ösztönszerűségünk idővel tudatosodott, s ma már nem csak ösztöneinknek élve, engedve, de tudatosan válunk ez életfolyamat eszközévé, vagy önszántunkból megtagadjuk magunktól azt; ez már emberi képességeket szem előtt tartva, az emberi ismeretek igen széles területre való kiterjedésének eredménye lett. Ennek ellenére még ma sem vagyunk képesek a semmiből életet alkotni! Életfolyamatot, a maga abszolút értelmében a semmiből megalkotni. Ahol élet soha nem volt, ott új életet alkotni nem tudunk! Mégis Hozzá hasonlónak valljuk, véljük magunkat, ami a túlbecsülésnek egy igen magas foka. De e világmindenség alkotó eleme, alkotó része vagyunk, mert ez összesség legyen akár-milyen parányi, de végső fokon mégis csak része vagyunk. És mint alkotásnak már közünk van az Alkotóhoz, mert általa lettünk. S e tudat — nem hit, de meggyőződésből fakadó tudat — már Isten-közelségbe emel bennünket, bármily nagy is a távolság emberi szemmel az Alkotó és az alkotott között. Ez már egy láncszem és a legfontosabb láncszem, mert e nélkül nem volnánk, nem léteznénk. Hogy mily nagy e távolság, ez kizárólag rajtunk múlik: mennyire ismerjük meg az Alkotó titkait, magát a Természet törvényeit. Ezen múlik az Alkotó és a köztünk lévő távolság mérete.

A megsemmisüléstől csak egy lélegzet választ el bennünket a szó legszorosabb értelmében. ha a következő három-négy percben nem veszünk lélegzetet, (embere válogatja,) már nem vagyunk mint élő ember. Számunkra mindenek fölött ez a legfontosabb, mert ebben az életformánkban létezik tudatunk, vagyis az, hogy vagyunk. Amikor őseink e tényt felismerték, megállapították, hogy levegő nélkül élet nincs, tehát ez az életfenntartás elengedhetetlen kelléke. Így a levegő az élet, egyik isteni megszemélyesítő, ember számára érthető megjelenési formájává válik. Az Alkotót, az Életet legérzékelhetőbb formájában a láthatatlan, szinte megfoghatatlan levegő jelképezi. Így ez szent "elemmé^" válik.

Víz nélkül élet nincs! Minden erősnek látszó fizikumunk ellenére testünk döntő hányada vízből tevődik össze. Minden élet vízből származott. Víz nélkül tovább lehet életet fenntartani, mint levegő nélkül, de mégis, végső fokon víz nélkül életet megtartani nem lehet. Tehát a következő, Istent, Életet jelentő "elem" a VÍZ.

A NAP, melynek földi jelképe a tűz, minden földi élet gerjesztője, fenntartója. Nap nélkül nincs növényvilág, nincs állati, emberi élet. A Nap melege kellemes, jó, ugyanakkor pusztító is. Az Isten 'is alkot, pusztít, törvényei szerint egyaránt. A Nap látható, de el nem érhető. Közvetlen nem enged magába tekinteni, de érezni éltető, pusztító hatását. A NAP és a TŰZ édestestvérek. Éltető, pusztító, tehát olyan, mint maga az ALKOTÓ, ANNAK A TÜKÖRKÉPE. Ember által érezhető, hatásaiban felmérhető, tehát érthető megjelenési formája az Istennek. Már van őseinknek egy harmadik természetes, Isten által alkotott, Istenre emlékeztető jelképe, azaz "eleme!'

Az élet születéséhez, fenntartásához nélkülözhetetlen eszköz a Föld. Enélkül abszolút értelemben vett növényi, állati, emberi lét elképzelhetetlen. Az Alkotó életfenntartó, életet adó munkájának eszköze a Föld., a Nap, a Víz, a Levegő. Istent és annak alkotó munkáját kifejező négy elem, mely Isten által adódott, melyet az ember képességeivel meg tud érteni, érzékelni tud. Tehát az Alkotó ŐS-TEN e négy elemben mutatja meg magát, adja létezését az ember értésére. Itt van az az abszolút különbség a templomépítő, bálványokat faragó szemlélet, valamint a templomot nem építő nézetek között, mert nem az emberi kézzel formált, emberi elképzelések szerint faragja, sajátmagának, igényei kielégítésére az isteni jelképeket hanem alapos filozófiai elmélkedések után, megérti és rögzíti elméjében a valóságot. Magát az Istent a Természetben létező jelekben "elemekként" ismeri fel, az Isten láthatóságának, észlelésének, megfoghatóságának jeleiben. Nem a saját fantáziája által farag valamilyen figurát Istent igénylő hiányérzetének kielégítésére.

Meggyőződik arról, hogy az Isteneiben sajátmagát ábrázolja. Ennél tökéletesebbet az ember úgy sem alkothat, így őseink soha meg sem kísérelték a templom építést, a bálványfaragást.

Az ószövetség írója itt is rettenetes lelki viaskodás áldozatává válik. Megkísérel valamilyen kényszermegoldást. Ott kísért az ősi tilalom: "követ kőre ne rakj az Én ábrázolásomra", de az ószövetségben valahogy mégis igazolni kell az ember által "faragott^" magyarázatokat.

Mózes II. könyve 20. rész, 25. verse:

"Ha pedig kövekből csinálsz nékem oltárt, ne építsd az faragott kőből; mert a mint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt."

Valóságában nem a követ "fertőzi meg", de eszmei alapokon követi el a szentségtörést, amikor az Istennel kapcsolatban sajátmagát adja az Isten ábrázolásához.

De a négy elemből álló szimbólum, melyek között látszatra semmi összefüggés nincs, bizonyítja a filozofikus felépítést. A Föld, a Víz a látható, kézzelfogható anyag. a Levegő, mely ugyan meg nem fogható, nem látható anyag, már következtetni enged arra, hogy itt olyan erők is léteznek, melyeket még megfogni nem tud, érzékelni csak a tüdején keresztül képes, de ez már nyitva hagyja a kaput későbbi tudásgyarapítására, mely feltételezi azt, hogy azért, mert ma még fogni, mérni nem tudom, nem jelenti azt, hogy nem létezhet. S a Nappal teljes lesz a kép, mert a Nap ereje az elérhetetlen messzeségből, a világmindenségből sugárzik feléje, tehát nem sajátmagát állítja az okok középpontjába, de ezen keresztül az egész világmindenség részévé tette sajátmagát, környezetét. Léte a világmindenség függvénye. E négy elem őseink "hitvilágában" isteni szimbólummá válik. E négy elem mindegyike elengedhetetlen kelléke az életnek, ezen keresztül és törvényszerűen az Isten jelképe. Őseink nem imádják egyiket sem! Tisztelettel viseltetnek e szimbólumok iránt, mert ezek TEN jelei Önmagáról. E négy elemet vizsgálva, hova építsen templomot? Kell-e neki egyáltalán templom? Hát nem egy nagy "templomban", Ten állandó közelségében él, ahol életének minden pillanata Ten-nel közvetlen kapcsolatban áll? Ten mindezeken keresztül adott neki életet. Tehát mindezen elemek felhasználásával kell életét, létét biztosítania. S ez elemek jók. Életének nélkülözhetetlen táplálékot terem a Föld. Vadban gazdag az erdő, a mező; a folyókban halak, a fákon ízletes gyümölcsök. Fizikailag esetleg nehéz, fáradságos, de jó az élet. És ha Ten titkait ellesi, az élet fenntartását könnyíti meg vele. Ten ennek is megadta a lehetőségét. Ismereteket kell gyűjteni. Tanulni kell a Természettől. A Természettel harmóniában kell élni, hogy az élet könnyebb legyen. Istenszemléletében Ten-t illetően nem alakul ki egy emberi képzelőerővel alkotott kép, de a Természet-nyújtotta javakat felhasználja legjobban képességei szerint, míg végül meggyőződik róla: "Az Ős-Ten e földre örömre, boldogságra teremtett." Életszemléletében nem alakul ki az a ferde álláspont, hogy e föld a "siralom völgye".

Mint azt már korábban említettük, Ten és Manitu egy és ugyanazt a fogalmat takarja. Egy emberileg megmagyarázhatatlan, teljes egészében felfoghatatlan, valamilyen hatalmas Alkotó erőt. Csak a Természet alkotásaiban lehet felmérni, valahogy megismerni nagyságát. Ezzel az ősi életszemlélettel, Istenről alkotott felfogásukkal érkeznek őseink a Kárpát-medencébe. Ez az istenszemlélet vezérelte egész családi életüket. Ezen keresztül nemzetségi, azaz nagycsaládi, társadalmi berendezkedésüket, nemzet-szervezeti formájukat. Ezen istenszemlélet kihatott az élet minden ágazatára.

Ősi magyari VALLÁSUNKBAN mint szent örökséget tartjuk meg és magunkévá téve ma is azt valljuk, amit őseink évezredeken át.

E templomot nem építő istenszemléletet valljuk a Magyar Vallásban.

Ennek tisztasága, szellemi felsőbbrendűsége teljesen bizonyított és e szemlélet ismerete nélkül nem tudtunk volna visszatérni az ŐS-TEN eredeti, meggyőződésből fakadó "hitére". Ebből kifolyólag mi nem vagyunk "istenfélő" emberek. Nekünk nem kell félni az Istentől. Mi a Magyarok Istenét megismertük eleink által. Megtanultuk tisztelni felmérhetetlen nagyságát, hatalmát. Képességeink szerint igyekszünk megismerni Törvényeit, hogy azokat — nem az

dicsőségére, — de saját boldogulásunkra megtarthassuk. A TÖRVÉNY megszegése, nem pedig az Ős-Ten büntet bennünket. Mert abban a pillanatban, amikor Törvényei ellen vétünk, sajátmagunknak ártottunk. A választás egyedül a mienk. Mi istenszerető, nem istenfélő magyarhitűek vagyunk. Szeretjük Őt, mert életet adott nekünk. Ezt is önzésből tesszük. Az élet jó és szeretjük; hálával gondolunk arra, Aki nekünk ezt adta. El is veheti, amikor akarja. Ez ellen sem tehetünk semmit, mert az Alkotó rendelkezik teremtményével.

Istenszemléletünk, ezen keresztül egyéni életünk, nemzeti életünk, nagycsaládi közösségünkben egymáshoz való viszonyunk nem állítható a megmaradás útjára, ha nem e szemlélet szerint élünk. Tiszta lelkiismerettel mondhatjuk minden magyarnak: ÉL A MAGYAROK ISTENE! RAJTA KÍVÜL MÁS ISTENED NEM LEHET! Mert az ŐS-TEN a miénk, a mi elorozhatatlan szellemi örökségünk, Akinek ismeretére épült fel ősi hitű eleink nemzeti léte.

A nyugati keresztény világban sokat hallottuk azt, hogy "az isten halott." Ez természetes következménye egy emberi elképzelésre alakított istenségnek, egy emberi képzelet szüleményének. Mi magyar hitűek ezzel szemben csak azt mond-hatjuk az ilyen istenségben hivőknek: mi nem sajnáljuk, hogy istenetek meghalt; de a mienk öröktől fogva volt, él és van és örökké lesz. Ezért valljuk:

"Az ŐS-TEN Törvényének népe is örök. Ebbe születtem, ebben élek, ezzel egy maradok, amíg szelek fújnak, a Föld megtart, virágok nyílnak, vizek folynak és a Nap rámragyog."

De Istenünket nem nevezhetjük ^"Atyánknak" sem, "Anyánknak" sem, mert nemét nem tudjuk. Az élethez atya és anya kell. TEN-ben mindkettő bennfoglaltatik. Tehát az isten-fogalomnak nem adhatunk nemet.

Mi az Isten ellen vétkezni nem tudunk. Ha a Természetben megírt törvényeit nem tartjuk be, saját létünk ellen teszünk, tehát törvénysértésünk bűnhődését azonnal megkapjuk. Létünk érdeke, hogy törvényeit tiszteletben tartsuk. Beteges emberi hiúsággal ruháznánk fel az Istent, ha azt képzelnénk Róla, hogy Őt "imádni kell", "dicsérni kell", vagy azt, hogy Ő dicsőségre vágyik. Amikor valójában még meg sem tudjuk határozni lényegét, akkor ilyen beteges emberi tulajdonságokkal felruházni Őt "szentségtörés" lenne. A Magyarok Istenének nem kell a mi dicséretünk; Ő nincs rászorulva egyetlen teremtményének dicséretére sem, mert dicsőségét, nagyságát megteremtette a saját alkotó munkájában. Milyen élő vagy holt áldozatokat lehet neki bemutatni? Van-e erre szüksége? Tudunk-e mi Neki adni valamit abból, ami úgyis az övé? Hiszen az egész világmindenséget Ő teremtette, minden az Ő tulajdona, mi magunkat is beleértve. Akkor hogy adhatnánk Neki mi, a teremtmények abból, ami az Ő tulajdonát képezi? Gyermeteg, templomépítő szemléletből eredt ez az áldozati elképzelés.

Bűnt ellene elkövetni nem tudunk. Ebben is mérhetetlen a különbség a magunk istenszemlélete és a judeokeresztény isten-szemlélet között, mely a híveit az "örök kárhozat" és a "pokol^" fenyegetéseivel állandó lelki félelemben tartja, — melytől csak az ő közvetítésével lehet megszabadulni a "keresztség" és a "bűnbánat^" "szentségei^" által.

Mindezzel szöges ellentétben mi azt valljuk, hogy ha TEN törvényeit be tartjuk, vagy sem, ez teljesen' sajátmagunkon múlik. Lényegét a maga valóságában sem leírni, sem megérteni nem tudjuk emberi korlátoltságunk miatt.

Mégis, ki vagy mi lehet a Magyarok Istene az ősi magyar vallásban? Erre is csak egy magyar "prófétánk", Berzsenyi Dániel tudott egyedül, mindent kielégítő választ adni minden igaz istenkeresőnek:

"Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér,

Csak titkon érző lelke óhajtva sejt,

Léted világít, mint az égő Nap,

De szemünk bele nem tekinthet.^"

S ma, ezerévi "hitetlenségünk^" után, visszatérve a Magyarok Istenéhez, szánva-bánva minden ostobaságunkat, a fenti sorok képezik legszentebb, hálaadó imádságunkat vallásos meggyőződésünkből; mert végre a Magyarok Istene kivezetett bennünket a szellemi sötétségből s újra léte tudatára ébresztett bennünket.

17. FEJEZET

Az előbbiekben vázolt ősi magyar istenszemlélet a meseszerű keresztényi istenképzetekkel szöges ellentétben áll, egymással összeegyeztethetetlenek.

Amióta az ember emlékezni tud, tudja, hogy előtte már éltek emberek a földön és utána is maradnak még emberek e földi életben. Így az ember vallási nézeteiben minden törekvése az örök élet elnyerésére irányul.

Örök élet! Örökkévalóság! Végtelenség!

Ezek mind olyan fogalmak, melyek valóságos, igazi jelentőségét a mi határolt, korlátozott emberi képességeinkkel felmérni, megérteni lehetetlen! Az emberi lét, emberi életforma a Természet ma ismert Törvényei szerint lehetetlen, hogy ebben a formájában "örökké" tartson. Az összes kialakult és ma is meglévő templomépítő vallások az "örökéletről" hirdetett meséikben úgy képzelik el ezt, mint ennek a földi életnek valamilyen, de sokkal könnyebb, élvezetesebb folytatását. Az "örökéletben" kizárólag a templomépítők képzeletének kivetődései vannak e "túlvilágot^" illetően. Semmi bizonyosat nem tudni, de a reménykedés: "de jó volna, ha úgy lenne" ejti teljesen rabságába ezeket és a legvadabb, természetellenes dolgok állításába kezdenek e túlvilággal kapcsolatban. Sajnos, az ember soha nem tudott és nem fog tudni — még a leggazdagabb fantáziával sem — olyan dolgokat elképzelni, melyeket élete folyamán ne látott, vagy tapasztalt volna. E tapasztalatok, behatások csűrésével, csavarásával igyekszik az eddigi ismereteiben levő elemek kombinációiból valamit elképzelni a túlvilágra, az örök életre vonatkozóan. Ez nem más, mint a földi élet időhöz kötött adottságait, határoltságait egy örök életre átvonatkoztatni, ami össze nem egyeztethető. Ez már azért is logikátlan, mert ha csak magából az emberből indulunk ki, az egy napra előre történő tervezés nem hasonlítható össze egy egész életre szóló tervkészítéssel. Habár az egy nap is az egész élet része, de a 6 éves kor egy napjára tervezett dolgok nem vonatkoztathatók mondjuk a 80. életévig kiterjedő eseményekre. Éppen ezért e pillanatnyi részidőt nem lehet az egész életre vonatkoztatni, mert minden megváltozik az idő múlásával. Mint ahogy a 6-ik életévében levő embernek nem csak fizikai, de szellemi állapota is megváltozik a felismerhetetlenség, az összehasonlíthatatlanság fokáig, mire a 80-ik életévét eléri. E viszonyokat összehasonlítva, mennyivel nagyobb e változás egy röpke emberélet és az örökkévalóság között. Ha e változás megszűnne, az állapot állandósul, így maga az élet szűnne meg. Mert maga az Élet az állandó változás, mozgás eredménye. Ha ez megáll, minden megállt, akkor mi az örökkévalóság? Annyit már megtanultunk, hogy az anyag nem vész el és elég biztonsággal mondhatjuk, hogy a világmindenség anyagi és energia halmazatának összessége állandó, de ez egy állandó változási folyamatnak van kitéve. Azt is tudjuk, hogy a Természetben az ALKOTÓ folyamat a mai napig sem szűnt meg, mert ÉLET van. Az átalakulás folyamata az, mely egyedül állandó. Az általunk "életnek" ítélt folyamat csak egy átmeneti állapot. Élet elképzelhetetlen "halál^" nélkül és ez fordítva ugyanúgy érvényes az általunk ismert Természetben.

E földi, általunk emberi életnek ismert állapotot állandósítani semmilyen formában, semmilyen körülmények között nem lehet, mert ez összeegyeztethetetlen a Természet törvényeivel. Ebben a formában a szó szoros értelmében vett ÖRÖKKÉVALÓSÁGRÓL nem is beszélhetünk.

Egyet bizonyosan tudunk: hogy a bennünket felépítő anyag a világ kezdete, vagyis az örökkévalóság óta itt, e környezetben adva volt. Ebből az örökkévalóságból "léptünk ki" egy időre, egy emberi élet tartamára emberi formánkban és ennek elmúltával ugyanúgy visszatérünk abba az ismeretlen örökkévalóságba, melyből kivétettünk. Hogy milyen formák és körülmények között lesz majd a folytatás, ez az amit nem tudunk. Ezt valahogy nem közölték velünk. amikor életünk útjára elindítottak bennünket. Mindazok, akik vallási alapokon "isteni kinyilatkoztatásokra" hivatkozva mást akarnak elhitetni az emberiséggel, a "vak vezet világtalant^" állapotában vannak.

A keresztény felfogások szerint azért kell kereszténynek és "jóknak" lennünk, hogy "üdvözüljünk". S mi ez az üdvözülés? A magyarázatok szerint legalább is, főleg a ^"Jelenések^" könyve szerint egy teljesen emberi rendszer szerint felépített "királyságban^" "örökkön örökké dicsérjük az Urat." Ez az elképzelés már önmagában is "istenkáromlás".

Ugyanis feltételezi az istenségről a leghitványabb emberi tulajdonságokat: a hiúságot és a becsvágyat. Ennek igazolására igyekszik azt állítani, — mivel istene a saját képére és hasonlatosságára teremtette, — az istene is ugyanolyan kell legyen, mint ő, az ember. Mindazokkal a hitvány emberi tulajdonságokkal felruházva, mint ő maga. Ez az isten kizárólag azért teremtette az embert e földi élet pillanatára, hogy azután — ha ezt kiérdemelte — csak dicsőséget zengedezzen fáradhatatlanul, — egy örökkévalóságon át — ennek az istenségnek. Ez az istenség csak azért teremtette ezt a világot, benne az embert, hogy ez az ember pillanatnyi földi életében elkövetett tettei által vagy az "üdvözültek^", vagy az "elkárhozottak^" táborába legyen osztható, kizárólag ennek az istenségnek a "dicsőségére".

Az örökkévalóság tartamát vizsgálva mindegy, hogy az emberélet 100 évig, vagy 100 ezer évig tart. Az "örökkévalóságban^" mindkét időtartam mérhetetlen parány csupán. Mint az örökkévalóságot alkotó elem nem is létezik. Az örökkévalóság melyik "szakaszába" lehetne tenni kezdetét vagy végét? Ha ez megvalósítható lenne, már nem lenne "örökkévalóság^". Igy valójában emberi formánkban sem vagyunk leválaszthatók, kivehetők az "örökkévalóságból^".

De a végtelen jóságúnak elképzelt istenség kegyetlenségét is kifejezi ugyanakkor az "örök kárhozat^" fenyegetése is, mert egy rövid emberi élet tartama alatt — mely időszak még a valóságos feleszmélésre sem elegendő — elkövetett tettekért egy örökkévalóságra kiterjedő szenvedést, poklot és kárhozatot szánt ez isten a teremtményének. Ezen az alapon e szenvedők is örök életet nyernek, de negatív formában. E szenvedések is csak azért kellenek, hogy az "Úr dicsőségét^" még jobban kidomborítsák.

Ez a háromszemélyes istenség még egy olyan játékba is belemegy, hogy önmaga egyik részét, vagyis a FIÚT feláldozza a másik harmad, az ATYA hihetetlen vérszomjának a kielégítésére, hogy teremtményének "meg tudjon bocsájtani". Mert a legendabeli Jézust azért kellett keresztre feszíteni az ATYA és a FIÚ közötti előzetes megegyezés alapján, hogy az egyharmad istenség rengeteg kínszenvedése és halála által kielégítse a másik harmad vérszomját, hogy "meg tudjon bocsájtani" "végtelen szeretetből^" a "hívőnek^".

De ez az elmélet szeretné elhárítani a ^"bűnökért való egyéni felelősséget és ráhárítani a szerencsétlen "bárány vérére". Egy életen át lehet bűnözni minden jóvátétel nélkül, csak el kell fogadni, "hinni" kell ebben az üdvözülés-elméletben és a "Jézus vére által^" minden felelősségre vonástól megszabadul a "bűnös", de tetejében még üdvözül is.

Lehet-e ilyen ferde elméletekre akármilyen erkölcsi tételeket, embernek emberhez való viszonyát alakító társadalmi alaptörvényeket hozni? Hova jut el az emberi társadalom ilyen ^"hit^" alapján? A kereszténység történelme ezt ugyan már alaposan megválaszolta, de milyen viszonyt alakít ki ez az elképzelés a VALÓSÁG és az ember között?

Az ALKOTÓ, a TERMÉSZET úgy találta, hogy maga szabja meg a módját annak, hogy az életet folyamatosító fizikai eszközeit, módozatait tetszése szerint maga válassza meg. Úgy találta, hogy az emberi élet folytatásához hímnemű és nőnemű lényre van szüksége, azaz apára és anyára. Amikor e kettő az élet fogamzásának eszközévé válik a Természet által, az emberre bízott legszentebb feladatnak tesz eleget. E fogalom is csak azért "szent^", mert számunkra az Élet a legfontosabb, a "legszentebb^" állapot. Tehát emberi önzésből "szentté" nyilvánítjuk, mert minden tudatunk, fizikai létünk vagy nem-létünk ezen áll vagy bukik. Az Isten szempontjából mindegy, hogy mi milyennek ítéljük, mert őneki az "Élet^" a természetes állapota. Kizárólag nekünk fontos ez, mert érezzük, tudjuk, hogy az élet "állapotát" úgy kaptuk egy időtartamra, amiért semmit sem "fizettünk", azaz adtunk tudomásunk szerint. Az ember valójában itt tölti be isteni hivatását. E kettő egyesüléséből világra jövő új élet fejezi ki az "isteni célt^". De a keresztény elmélet szerint ez is bűn a házasságon kívül, ráadásul minden születés örökölt "eredeti bűn". A valóság az, hogy emberi szemmel tekintve az egész emberi mibenlétben EZ a legszentebb, legmagasztosabb isteni hivatás. Mint ilyen, össze nem egyeztethető a keresztény "eredeti bűn^" tanításával. A két nem harmonikus, szinte mámoros egyesülése ez isteni életadó munka folytatására, egy új élet létrehozására.

A templomot nem építők hitvilágában nagyon hamar felismerték ennek a ténynek a fontosságát és az anyaság állapota a legszentebb állapottá változott. Ebből eredően alakult ki az ú.n. termékenységi kultusz, mely templomépítő körökben egész más értelmezést kapott, sőt a bujaságig degenerálódott. A termékenységi kultusz természetes velejárójaként alakult ki az anyajogú társadalom.

Eleink, mivel e templomot nem építő hitvilághoz tartoztak, ezt a hitet hozták magukkal a Kárpát-medencébe. Családi életük a kereszténység erőszakos elterjesztéséig az anyajogú társadalom törvényeire épült fel. Ebben a társadalomban a legszentebb állapot az anyaság állapota. A nő valóban az Isten kiválasztottja, amikor az anyaság "ÁLDOTT" állapotába kerül. (Ellentétben a keresztényi meghatározással, amikor is a nő "terhes" lesz.) Ennek következtében az élet misztikus hordozója, tehát az isteni alkotó folyamatot hordozza magában. Az állapot áldott, mert szaporulatot jelent a legértékesebb javakban, az utódokban. Ez a társadalom az anyát a legnagyobb tiszteletben részesíti, mert méhéből új nemzetségek fakadnak, tehát a nemzetség túlélése ezen keresztül van biztosítva. Külön asszonyházakban laknak a nemzetségek anyái, hogy életüket semmi se zavarja. Az anyagi javak öröklése is az anyán keresztül van biztosítva és a nemzetség eredetének meghatározása mindig az anyára vezetődik vissza. Az apa szerepe nélkülözhetetlen, mert az erő, a védelem az új nemzedék felnövekedésének biztosítására az apában testesül meg, de a szent, vallási szimbólum az anya köré pontosul össze.

A termékenységi kultuszban a Természet legősibb törvényei érvényesülnek. Ez anyaság és élet jelképezésére születik meg az Életfa. Az anyától származó, kiterebélyesedő nemzetség, akárcsak a fa ágai, majd új rügyeket, új ágakat hoznak. A fa, amerre a szem ellát, mindenütt magát az életet jelképezi. Még "holtában^" is, kivágva, az élet fenntartásának nélkülözhetetlen kelléke, a használati eszközök sokaságának készítésére felhasználható.

Az élet fenntartásának legelemibb módozata az evés, ivás. Ez alkalommal, a vallásos áhitat kifejezésére legalkalmasabb a fatányér és a fakupa. Igen "pompaszerető^" hatalmas királyunk, Attila, lakomáin mindig fatányérról evett és fakupából ivott. Miért? Ha valakinek, neki az akkor ismert világ minden kincse rendelkezésére állt. "Pompaszerető" volt, írja a krónika. Sokkal királyhoz méltóbb aranytányérról enni, aranyserlegből inni. De Attila, különösen nagy lakomákon ragaszkodik a fából készült edényekhez. A vallásos meggyőződésnek, a vallásos életnek igen magas színvonalát láthatjuk e jelentéktelennek látszó cselekmény mögött. Házai, palotái is fából épülnek. Miért nem kőből? Vagy akárcsak téglából, vagy döngölt földből? Nem épülhet, mert a fának vallásos jelentősége van. Dehát Attila csak egy "pogány" uralkodó volt a templomépítők szemében.

A fa szimbóluma tölti ki őseink életét. Írásunk is a fára "rovódik". A sírokat is "kopjafák" jelzik. Írással teleróva. A fa után megjelennek a virágok is a "motívumokban". Virágokkal is lehet gondolatokat közölni. írni. Minek lettek volna másképp "képíró asszonyok^"? A vászonba írott kép, üzenet sokkal szebb, színesebb, mutatósabb. Ha az Andesek ormán az inkák írhattak "csomókkal^", a közismert ^"quipu^"-val, miért nem írhattak eleink virágmintákkal? S ha a régi hímzésmintákat, azok elrendeződését, váltakozásainak rendszerét vizsgáljuk, meghökkenve tapasztaljuk, hogy itt sokkal több van, mint egyszerű "díszítőelem". Ezt ma mi megértjük. De a X. század Európájában megérthette volna-e ezeket a "szentírásokat" egyetlen templomépítő is? Vagy ez csak az asszonyok "titka" volt mindig?

A művészet úgy kezdődött, hogy ábrázolt valamit. A vallásos lelkületszemlélet szerint a környezetet és annak alkotó elemeit. A környezet ábrázolására a legalkalmasabb a fa, a virág, az állatok ábrázolása. E felfogás tölti ki népi művészetünk ágazatait. A művész törekvései nem arra irányulnak, hogy magát az istenséget ábrázolja, hanem annak látható, észlelhető munkájának az eredményét, teremtőerejét az anyaságon keresztül. Az anyaság ábrázolása, nem az istenség ábrázolása! Csak a "munkafolyamat", az istenség CÉLJÁNAK ábrázolása. Mi sem természetesebb, minthogy templomépítő szemlélettel ezen anyaszobor, vagy karcolat rögtön "bálvánnyá" lesz magyarázva, mert szellemiségének mélyén, bálványokat faragó eszmevilágában másképp ítélni még legjobb akarata ellenére sem képes. Az ázsiai pusztákon végigmenve, a templomot nem építőknél sehol nem találunk olyan jeleket, ahol ez anyasági ábrázolás valóságos bálványjelleget öltene, úgy mint az a templomépítőknél szokásos.

A legrégibb templomépítőktől, a szumíroktól származik ISHTAR, ASTARTE, majd nyugatabbra "ANAHITA", az anyaság istennőjének gondolata. A szimbólum a templomépítőknél mindíg "istenné" vagy "istennővé" változik, ami után annak oltárt, templomot építenek. Annak ellenére, hogy őseinknél az anyaság a legszentebb fogalom, történelmünk folyamán soha, sehol, mint "istennő", saját nevével ellátva, nem jelenik meg a köztudatban. Semmilyen néven nevezendő anyasági "isten" vagy "istennő" nincs őseink vallásos felfogásában. A perzsáktól sok gondolatot vettünk át, mert közelükben éltünk, de "ANAHITA" sohasem vált a magyari, vagy szittya hitvilág "istennőjévé^". Ebből az következik, hogy a perzsáknak kellett valakiktől az anyaság-tisztelet gondolatát átvenniök, melyet aztán templomépítő szellemmel saját képükre, hasonlatosságukra Anahita "istennővé" formáltak. Az anyaság fogalmának ősisége nálunk semmilyen változáson nem ment át, megmaradt az eredeti tisztaságában a mai napig is, az "ÉDESANYÁM^" formájában. S a földön nincs még egy nép, mely az anyját így hívná.

A kereszténység változtatta e szimbólumot "Szűzanyává", de ez már "bálvány", mert temploma, szolgarendje van.

Ha őseinknél valami nagyon szentet, magasztosat kíván érthetően ábrázolni e korszak művésze, csakis áldott állapotban levő nőszobrot tud faragni, vagy formálni. Nem kőből, de mindig földből, fából, fémből. Mert e területen a kő nem az élet jele, de a föld, a fa, az igen. A fém a "halott" kőből a TŰZ által már átalakult, "új létre" alakult, formálódott. Nem is lehetne másból anyaszobrot gyúrni, mint agyagból - a kezdeti időben. E vidéken más szobrocskák nem is találhatók. S amikor a sírba költözött egyén mellé anyaszobrot helyeznek (mint amilyeneket nálunk is sokat találtak), azt az újjászületés jelképezésére teszik abban a meggyőződésben, hogy a halálnál az élet nem állt meg, de valamilyen formában tovább folytatódik. S e folyamat kidomborításának legkézenfekvőbb eszköze az anyaszobor.

Ez nem túlvilági életbe vetett hit, mint a keresztényi, vagy templomépítő elképzelések szerint. Sem a lélek vándorlása. Ez az életfolyamat átalakulásának a hite.

Ilyen sírokban találunk még fegyvereket és más- használati eszközöket is. Csakhogy az eddigi "tudományos" megállapítások azt mondják, hogy "a túlvilági életben a halottnak szüksége van" mindezekre a tárgyakra. A valóság az, hogy a test még ott van mindenki szeme előtt, abban a formában, melyben ismerték. Jóllehet élettelen, de megindult egy átalakulás folyamatán. Ne gondoljuk, hogy ezekben a korokban nem nyitottak fel sírokat az emberek, már csak kíváncsiságból is. Amikor egy sírt kinyitottak, azt látták, hogy a csont és húsból való ember helyett esetleg csak csontokat találtak, vagy még azokat sem. Hová lett a test, melyet ide tettek? Annak ebből s sírgödörből valahová el kellett távoznia. Az ide helyezett test valamilyen titokzatos úton elhagyta a sírgödröt. A sír tetején a gyep háborítatlan volt. A testnek valahogy a földön keresztül kellett valahová távozni. A föld sűrű, kemény, szinte áthatolhatatlan. Tehát csakis átalakulással valamilyen más formára alakulva távozhatott onnan a halott. Ebből következik, hogy ezen átalakulás folyamán a test még emberformájú. Mint embernek, ebben a formában még szüksége lehet nemcsak használati eszközeire, de még élelemre is, amikor leteszik a sírba. A kiásott régi sírokban megtalált használati eszköz-maradványokat nézegetve megállapították, hogy azokat a halott "otthagyta". Azok nem alakultak át úgy, mint ő. Tehát ebben az átalakult formában már nem volt szüksége ezekre az eszközökre.

A halott teste eltávozott, valamilyen új formát vett fel, vagyis újjászületett egy olyan világban, esetleg egy olyan életre, mely eddig ismeretlen. De feltételezte, hogy — mivel földi életében -teljes részese a világmindenségnek, így TEN-nek, vagy akár Manitu-nak is, — így csakis ide térhetett meg az elhunyt, vagy egyesült az istenséggel annak maga által láthatatlan, egy másik világában. Azt már érezte, meggyőződött róla, hogy a föld, amelyen él, nem a világ központja és a Mindenségben nem ő a végokozat.

A templomot nem építők világában nem is alakul ki az általunk ma ismert "lélek" fogalma. Az "átszellemülés" már jóval későbbi és templomépítő magyarázat egy megérthetetlen átalakulási folyamat magyarázatára.

A lélek fogalma Egyiptomban született. Innen vándorolt ez a gondolat Babilonba, majd a kettő "tapasztalatai" alapján átveszik a görögök is. Időszámításunk előtt az V. században a görög történész, Herodotos megállapítja: "...az egyiptomiak voltak az elsők, akik feltételezték a lélek halhatatlanságát." A görög Socrates (i.e. 470—399) Egyiptomba utazik, hogy a lélekkel kapcsolatban tanulmányokat végezzen. Görög szokás szerint, — a görögök azt állítják magukról később,— hogy az ő találmányuk a lélek fogalma. (Euterpé) A "Jewish Encyclopedia" szerint a zsidók a lélek fogalmát görög filozófusoktól vették át. A kereszténységet megelőző időben. Ugyanebben az Encyclopediában a "Lélek halhatatlanságáról" c. részben olvasható az alábbi:

"az a hiedelem, hogy a lélek a test feloszlása után is tovább létezik, pusztán vallásfilozófiai spekuláció és nem hit. Éppen nem is tanítják sehol a szentírásokban e tételt.^"

Plato után a görög Aristoteles folytatja e tanítást, majd Virgilius (i.e. 70—19) népszerűsíti a római birodalomban. Aquinói Szent Tamás (i. sz. 1225—1274), 1513-ban a lateráni zsinat határozatilag leszögezi: "mindazok, akik nem hisznek, vagy kételkednének a lélek halhatatlanságában, eretneknek kell nyilvánítani és eszerint büntetendők." 1522-ben Luther Márton viszont szembeszáll e tanításokkal és a Reformáció számára elveti e fogalmakat. Egy másik nagy reformátor, William Tyndale, aki az első angol nyelvű protestáns bibliát kiadta, már megkérdezi:

"Ha az elköltözött lelkeket a mennyországba, a tisztítótűzbe, vagy a pokolba helyezzük, ellentmondásba kerülünk Krisztussal és Pál apostollal a feltámadást illetően, - mert mi szükség lenne feltámadásra, ha a lelkek már amúgy is ott vannak?^"

Későbbiek folyamán a protestánsok visszatértek a lélek halhatatlanságának elméletéhez, de hogy az elhunyt lelkek az "utolsó ítéletig" hol tartózkodnak, azt ők sem tisztázták.

Visszatérve az ősi, templomot nem építő szemléletre, a test és a szellem itt még elválaszthatatlan, mert egyik sem létezik, mint ismert emberi forma, a másik nélkül. Ez átalakuláson a testnek is át kell esnie (mint azt a régi sírokban bizonyítva látta), a szellemmel együtt az új formára, a teljes azonosság biztosítására. A templomépítőknél kezdik meg a lélek fogalmának bevezetését. Azon az alapon, hogy ha a lélek visszajön, jöjjön vissza az eredeti testbe, mert abban a formájában ismerték, — megszületik a balzsamozás művészete, hogy ezáltal a testet megtartsák a visszatérő lélek számára. A templomépítő népek kora, faja válogatja, hogy e kultusz mennyire fejlődik, de lényege a balzsamozásnak, hogy a test ezen átalakulási folyamatát megakadályozza. Kényszeríteni kívánják az elköltözött lelkét, hogy ugyanabba a testbe térjen vissza, amelyet az élők is ismertek, mert akkor könnyen azonosítható az elköltözött. A templomot nem építőknél e balzsamozás nem vált szokássá vallási meggyőződésből. A hátramaradott nem avatkozhatott be, nem akadályozhatta a Természet szándékát, munkáját, az átalakulás folyamatát. Későbbi időkben, különböző templomot nem építőknél ugyan ezen "átalakulás" elmélet gyakorlati változásokon ment át, de a lényeg változatlanul megmaradt. A mezőgazdasági munka is "beavatkozás" a Természet dolgaiba, de bizonyítható, hogy azt a Természet szívesen veszi, még meg is jutalmazza érte a földművest a bő terméssel. Tehát pozitív irányú, a Természet munkáját elősegítő beavatkozás. A folyamat gyorsítására az lehetséges, az pozitív valami, azt szabad e felfogások szerint.

A tűzben minden gyorsan átalakul, felismerhetetlenné válik. A földi élet elképzelhetetlen a NAP nélkül. A NAP édestestvére a TŰZ. Ha ezek rokonok, mint ahogy a Nap hatására minden alakul, úgy a Tűz is mindent alakít. A követ megolvasztja és fémeket nyerünk belőle. Ez átalakulási folyamat meggyorsítására divattá válik a halottégetés. A földben végbemenő hosszú átalakulási folyamat lerövidül a tűz lángjaiban és ez talán segít az elköltözöttnek is. A SZÉL, mely megmagyarázhatatlan isteni jelenség, a levegő része, tehát ennek segítségével az elköltözött hamarabb "felszáll" oda, ahova mennie kell. A halotti máglyára is raknak valamilyen használati tárgyakat, de mivel itt a folyamat igen gyors, e folyamat időtartamára nem sok mindenre van szüksége az elköltözöttnek. E szokást később átveszik a templomépítők is és egyes helyeken elterjed a halottégetés.

Egy másik módozata az átalakulás meggyorsításának az, — mely sokkal ősibb, az észak-amerikai kontinensen ugyancsak templomot nem építőknél látható. A földi sírban az átalakulási folyamat hosszú időt igényel. Ezt úgy is le lehet rövidíteni, hogy a halottat nem a földbe teszik, hanem az istenség "színe elé". Felöltöztetik legdíszesebb ruháiba, kedvenc használati eszközeivel és más szükséges dolgokkal együtt egy magas ^'emelvényre helyezik, "istenközelségbe". Itt kitéve az idő viszontagságainak, — mely időjárás szerves része a Természetnek, — ez átalakulási folyamat lerövidül. De itt van még egy fontos tényező. A templomot nem építők szemléletében a madár egy különös teremtmény. A madár mindig fenttől jön, minél ragadozóbb, annál magasabbról. A madár tudja használni, vagyis uralhatja az egyik szent elemet, a LEVEGŐT, a SZELET, mert repül. Az ember sohasem tanult meg repülni, habár "istenné válási" törekvései között ez a legfontosabb volt számára. A madár ilyen különleges képességgel megáldva, csakis TEN, vagy MANITU közvetlen küldötte lehet. A sasfajták magas hegyeken, elérhetetlen sziklákon fészkelnek, közel TEN-hez, Manitu-hoz.

Ha a halottat kiteszik a szabadban egy emelvényre, Manitu küldöttei hozzáférnek és elviszik az elköltözöttet Manitu közelségébe. Igy gyorsul meg az átalakulás folyamata. Az elköltözöttet, az elhunytat nem síksági temetőkbe viszik, de hegyre. Nem a földbe, de az emelvényre. S e hely "szentté" válik, mert ott megy végbe az a "misztikum", melyet ugyan nem ért, magyarázata sincs rá, de a "Nagy Szellem" ott működik a Maga módján és neki, a földi embernek ott keresnivalója nincs, nehogy jelenlétével ezt az átalakulási folyamatot valahogy zavarja. Itt porladnak az ősök csontjai, itt történik az átalakulás, a húsból-vérből való ember itt válik "transcendenssé" — a templomépítők meghatározása szerint.

Korai időkben ez a templomot nem építő minden figyelmét a Természet titkainak a kifürkészésére fordítja. Vizsgálja az állatok viselkedését, mert abból nagyon sokat tanulhat. Minden emberi mivolta ellenére felismeri, hogy az állatvilág rendelkezik olyan "tudományokkal", melyeket ő sem nem ért, sem meg nem tanulhat. Tehát az állatok különös tiszteletet ébresztenek benne. Nemcsak feltételezte, de tudta, hogy őelőtte az állatok már jóval korábban e földön éltek. Ha nem így lett volna, az embernek nem lett volna mit ennie, így elpusztult volna. Mivel az állatok sokkal régebb keletűek az embernél, így bizonyos, hogy sokkal többet is tudnak a Természet titkaiból. Az állatszimbólumok az életnek igen sok érthetetlen részét fejezik ki. Vagyis "totemekké" válnak. De e szimbólum mögött mindig a jelentősége a fontos, nem maga az állat, melyet ugyan minden "különleges képességei" ellenére hatalmába tud keríteni. Egyikben felfedezi a bátorság, a másikban a ravaszság, stb. megtestesítőjét.

Amikor ősünk földi eredetét kutatja, hogy honnan is, miből lett, a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat számára az állatvilágból adódik. De közel két évezred keresztény korszaka kellett hozzá, míg végre valaki a templomépítők társadalmában felismerje azt, hogy fizikai eredetünk egy részét itt a földön kell megkeresni. A keresztény vallási dogmákba fagyasztott "civilizáció" nem hogy csak nem értette meg Darwin Károly törekvéseit, de azt demagógiája következtében a legnagyobb ellenségeskedéssel fogadta. Másfél évszázad szellemi fejlődése kellett ahhoz, hogy ezt az "őskorból" visszatért szemlélődő gondolkodót valahogyan megértsék és a keresztény vallási dogmákon túl észrevegyék a bennünket körülvevő valóságot. Mert valójában, lényegében Darwin mondanivalója nem más, mint "Vissza a Természethez." — "Ha a valóságos Isten fogalmát akarjuk megérteni, a Természet dolgait kell megérteni." — "a Természet megismerésével tudunk csak a valóságos Isten közelségébe emelkedni" — írogatja önigazolására, elkeseredéstől gyötörve. De megértettük-e valójában Darwin mondanivalóját? Egy templomépítő társadalom gyermeke volt, de ősi, ösztönös "sugallatok" vezérelhették a "vallási sötétségből^" a valóság felismerését sóvárgó szellemiségét.

Az ember egész megjelenési formája elütött az állatvilágtól. Mégis a még csak "ösztönösen megérzett" "biológiai" összefüggés elválaszthatatlan a földtől. E földi "alapanyagot" össze kellett kötni valamilyen más, "kívülről", vagyis a világmindenségből jövő, emberi életet elindító impulzussal. Ezt is csak az általa látható állatvilágon keresztül vélte megvalósíthatónak. Így születnek meg az állatvilággal kapcsolatos származás-legendák.

Eleink legendákba szövik eredetüket, állatlegendákba. A nőiesség, a gyengédség, a szépség legjobb kifejezője például a szarvasünő. Az állatlegendákban gyakran szereplő szimbólum. A másik igen ismert szimbólum a sasok világa. A földi életben erősnek, eszesnek kell lenni. A galamb ilyen nem lehetett, mert az gyenge és a ragadozó madarak széttépik. Csakis egy olyan madár jöhetett számításba, amelyet útjában semmi fel nem tartóztathat. Erős, rettenhetetlen és uralja a levegőt. Nincs senki és semmi, ami legyőzhetné. Ez csakis a TURUL sólyom lehetett! Ez a Turul is az istenségnek jelentős jelképévé vált az ősmondáinkban.

Ugyancsak a templomot nem építőknél Észak-Amerikában Manitu parancsára a VIHARMADAR jön a földre, ott rakja le tojását, melyből szintén élet fakad. De itt sem szelíd madárról van szó, hanem a legerősebb, a legbátrabb, a Viharmadár, amely e feladatot elvégzi. Olyan utódok származnak tőle, melyek mindent túlélnek, mert erősek, bátrak.

Későbbi korokban születik a Csodaszarvas legendánk. A földi, járhatatlan erdőségeken keresztül csakis a SZARVAS ügyességével vezethető egy nép gazdagabb, jobb életkörülményeket nyújtó vidékre.

De itt is nyilvánvalóvá válik a Természettel való abszolút azonosulás. E legenda szerint nem isteni megszállott^"—"kiválasztott" próféták, vagyis emberek vezetik ezt a népet, mert azok tévedhetnek. Itt is vissza kell nyúlni a Természet csalhatatlanságához, mert a SZARVAS valóságos, természetes, istenadta ösztönétől vezérelve vezeti Hunort és Magort az "ígéret földjére". A SZARVAS, melytől eredetileg e nép élete származott. a földi életben az anyai gondoskodást, törődést fejezi ki, amikor az élet ismeretlen, járatlan útjain elvezeti gyermekeit a megmaradást, a túlélést biztosító gazdag hazába.

Jóllehet, hogy ez a legendánk már későbbi korokban született, de teljesen magán hordozza a templomot nem építő szemlélet minden makulátlanságát, eredetiségét. Mert e legenda csakis az ősi elemek, az ősi elképzelések felhasználásával jöhetett létre, mely ősi elemek minden időbeli távolság ellenére ott maradtak szellemvilágában.

Őseink sem voltak mentesek a külső behatásoktól és történelmük folyamán átkerültek hozzánk szokások, babonák, elképzelések, melyekről könnyen felismerhető, hogy templomépítőktől származtak. Őseink nem raktak "követ kőre" a szó legszorosabb, vallási értelmezésében. Templomuk nem volt, oltáruk sem volt. A kőtől irtóztak, mert azt élettelennel minősítették. Istenszemléletükből természetszerűen adódott, hogy nem hittek a "megváltásban". Így nem hittek ősidők óta még az ÁLDOZATOKBAN sem! Vallási meggyőződése szerint minden TEN tulajdona volt, még maga az ember is, így mit "áldozhatott" volna TEN-nek? Csapott ugyan hatalmas lakomákat, mert kedvelte az életet és minden örömét. Élet-szemléletében az volt a meggyőződése, hogy az ŐS-TEN e földre örömre, boldogságra teremtette; akkor miért búsuljon? Ki is használta az élet minden örömét. Elhunytjait ugyan sajnálta, de végső fokon úrrá lett rajta a tudat: "Ez az élet!" és hatalmas halotti torokat rendezett, amelyeken az elköltözött helyett is jókat ettek, ittak annak emlékezetére. Mert az ember legszívesebben a jóra emlékszik. Miért ne emlékezzünk akkor egy bőséges tor által az eltávozottra. Így annak távozásába való megnyugvása is könnyebb, kellemesebb emlékek maradnak e tor kapcsán utána. Ez nem "halotti áldozat", ez megemlékezés!

Templomépítő krónikaíróink a keresztény korszakban sokat erőlködtek azon, hogy valamilyen formában ószövetségi "szint-re" "vasaljanak", hogy keresztényi körökben elfogadhatóbbá tegyenek bennünket. Nagyon sok ószövetségi szokást őseink "nyakába akasztottak" minden történelmi alap nélkül. Dehát keresztényi szemlélettel hogy is érthették volna meg az ősi magyar hitvilág szépségeit? Valódiságát? Így jön be krónikáinkba a fehér ló áldozat, mely valójában soha nem létezett. Nem létezhetett vallási felfogásaik miatt. Teljesen összeegyeztethetetlen! Mint ahogy még ma is feltalálható a templomot nem építő népek gyakorlatában, ma sem lehet még nyomát sem találni valamilyen áldozatnak.

Ugyanez vonatkozik a ^"táltosokra^", "sámánokra", ^"mágusokra^" is, akik az általunk ismert formájukban soha nem léteztek. Voltak tanítóink, gyógyítóink, akik ismerték a "füvek titkát", de éppen vallásos alapból kiindulva ezekre, mint a templomépítőknél ismert "papságra" semmi szüksége nem volt e társadalomnak. Így nem is éltek szervezett rendben, nem képezték a társadalom egyik ^"osztályát^". Még úgy sem, mint a ^"tudósok^" osztályát. Éppen ezért a történelemírók leghamisabb állítása (ugyancsak ószövetségi hasonítás:), hogy papkirályaink lettek volna, ez valótlanság! Ha nem volt papi rend, hogyan lehetett annak ^"főpapja^"? Ennek következtében hogy lehetett a vezér, vagy fejedelem "papkirály"?

Semmilyen szervezett ^"papi rend^" nem veszi szívesen, ha befolyásának, anyagi bázisának területére "új istent" hoznak, különösen idegenből. Minden szervezett erejével azon van, hogy hatalmának biztosítására ezt megakadályozza. A magyarság kereszténységre való térítésének korában soha, sehol, semmi nyoma nem maradt annak, hogy ezek a "pogány^" magyar papok valamilyen szervezett ellenállást fejtettek volna ki a ^"térítés^" ellen. Ez azt bizonyítja, hogy ilyesmi nem is volt. Sem-miféle "táltos rend", "sámán rend" vagy "mágus}°rend nem létezett, mivel templomok sem voltak. A gyógyítók, tanítók szerepe ebben a társadalomban a társadalom valóságos szolgálatát jelentette, de nem a társadalom feletti uralmat.

A nemzetségfők, a Vezérek Tanácsa képviselte tulajdonképpen a nemzetet. Akkor ez volt a ma ismert "parlament". Ha jól belegondolunk, egy ilyen országvezetés már messze a múltban megelőzte a nyugati ^"civilizációt^" parlamentáris rendszerével. Mert e képviselők összegyűltek a SZEREN, hogy az ország, vagy a nemzet közös dolgainak SZERÉT ejtsék, vagyis azokat megvitassák és döntéseket hozzanak. PUSZTASZER, vagyis a pusztán, ahol e SZER-t megtartották, őrizte meg tartalmi lényegét számunkra mind a mai napig. Amiket Anonymus ^"feljegyzéseiből" tudunk, e SZER a legtökéletesebb egyen-jogúságra felépülő rendszer volt akkor Európában. Ezt őseink nem akkor létesítették először, amikor ez új hazában megtelepedtek, hanem évezredek óta e SZER irányításával, törvényhozásával intézték közös, országos ügyeiket. Ma "szocialista" gyökereket keresünk múltunkban. Az emberi, társadalmi egyenlőség valóságát láthatjuk, amikor megerősítik az új hazában azt a törvényt is, hogy "a közösen szerzett javakat közösen kell szétosztani". Pusztán Anonymus "értetlensége" következtében szövegeződött meg ez a "hagyaték^" ebben a formában, mert hogy is érthette volna meg ennek valóságos jelentőségét egy, az akkori idők hűbériségében született, nevelkedett katolikus keresztény krónikaíró? Ez a SZER tehát egy teljes egyéni emberi szabadságjogokat élvező társadalom törvényhozása volt. Dehát mikor volt célja a magyar történelmet "íratóknak", hogy e tényt a maga valóságában ismertessék, tanítsák?

Hova lett volna a "szentistváni hagyatékok szépsége", ha a valóság napfényre jut? Történelmünkben e "szent^" tetteinek magyarázkodása csupa mosdatás. Ma a "jogfolytonos" örökösök hasonlóképp ezt teszik, e "szentet mosdatják". Ugyan-csak Anonymus hagyta ránk, hogy I. István király rokonát, a besenyő fejedelmet, Tonuzóbát élve temettette el feleségével együtt, mert nem akartak a kereszténységre térni. Az akkori idők keresztény térítő szokásaiban. ebben semmi különös nincs. Ezreket és ezreket gyilkoltatott meg I. István király, így mi a különös Tonuzóba esetében? A mai történelem-magyarázók már ugyancsak "mosdatják a szentet", mert "megmagyarázzák", hogy Tonuzóba élve eltemetése csak Anonymus "szójátéka" volt. Ha ugyanis valaki nem fogadja el a kereszténységet, az már eleve "élve eltemette magát családjával együtt", vagyis kizárja magát az "örök üdvösségből". A mai magyarázat (mellébeszélés) szerint Anonymus krónikáját így kell értelmezni, de szó sincs élve eltemetésről. (Lásd: "Századok", Bp. 1979, I. szám 97. oldal.) Így e király a végén még valóban "szent" lesz. Egy gyilkosságát már "mossák^" róla a mai történelem-magyarázók. A végén lassan még "kiderül^" az is, hogy e magyarázat alapján István senkit sem gyilkoltatott meg és minden gyilkosság tulajdonképpen "öngyilkosság" volt, mivel azok a jó ^"pogány" magyarok saját magukat zárták el az "üdvösség nyújtotta örökélettől", tehát így már élve is halottakká váltak.

Táltosainkat illetően a ^"néphagyományok" leírói sohasem igyekeztek leválasztani a keresztény környezetben, a keresztény korszakban ránk ragadt "népi hagyományokat" az eredetiről. A kimondottan templomépítő, keresztény babonákat eleink "hitétől". Ha megvizsgáljuk összes babonáinkat, a "rossz szellemek elleni védekezés" "népi szokásait", kiderül, hogy azok eredete mind a kereszténységben rejlik. Sátán, boszorkányok, pokol, alvilág, túlvilág, megrontások, stb. mind e keresztény szemléletből öröklődtek ránk, melyeknek azonban nyomait sem találjuk a "pogány" hitvilágban.

Még két ezer év előtt is, egy évszázadon belül Európából Ázsia legkeletibb vidékeire is eljuthatott és el is jutott a ^"sámán" kifejezés. Ma az írások "ősi szibériai sámánokról" tesznek említést, de figyelmen kívül hagyják, hogy maga ez a szó: SÁMÁN nyugatról ered, vagyis Nyugat-európából. Hogy lehet akkor ezt a meghatározást "ősi szibériainak" mondani? Dehát ez idegződött be, ezt kell mondani.

Ez a ^"sámán^" kifejezés ma már annyira elterjedt, hogy az északi földteke eszkimójának is "sámánja" van, még az eredeti ^"innuit" nyelv szerint is. Valamint innen délre vonulva Észak,-Közép,-Délamerika minden népének "sámánjai" Vannak. Hogy lehet egy dél-amerikai hivaró nép ^"varázslóját" az eredeti nyelvi szöveg fordításában is "sámánnak" fordítani, ez teljesen érthetetlen. Ma már ott tartunk, hogy a világ bármely részén élő népről is legyen szó, azoknak csak "shaman"-jaik vannak.

Lehet, hogy a "füves embert" egyszerűbb volt a sámán szóval magyarázni és így maradt rajta e név, de annak az eredeti, valóban ^"ördögűző" sámánnal semmi köze, kapcsolata nincs! Mint ahogy az ördögűzés "mestersége" sem található meg a templomot nem építőknél, ahol csodák csodája, ^"URDUNG", azaz ördög nem is létezik.

Az ősi magyar hitvilág természetéből adódott, hogy még a lehetőségét is kizárta egy, a keresztény értelmezésben létező sátánnak. Ez a hitvilág nem alkotott a Mindenható TEN ellenpólusaként egy még hatalmasabb, de "rosszindulatú" istenséget. Az életben mindent TEN irányít, így akármi történik, az TEN akaratából történik. E hitvilágban nincsenek földalatti "sötét^" szellemek, akik az ember megrontására törekednének.

A perzsa szomszédság azonban nem maradt hatás nélkül. A perzsák AHRIMAN (Ármány) nevű istensége, aki maga az URDUNG és az alvilág ura, aki az embernek minden rosszat okoz a földön, mint "ördög" szívódik fel nálunk. Ezt a hiedelmet alátámasztja az ószövetségi néppel való kapcsolatok következtében azok "LUCIFER^" hiedelme is. A perzsák szittya-magyari szomszédaikkal sohasem voltak valami jó viszonyban. Ezt bizonyítja a Herodotos által ránk maradt szittyák elleni hadjárata Dárius perzsa király részéről. E hatalmas király ebben a hadjáratában 80 ezer katonát vesztett el legnagyobb bánatára anélkül, hogy legalább is egyszer meg tudott volna ütközni a szittyákkal. Ezek amilyen gyorsan a semmiből megjelentek, a rajtacsapás után éppen olyan gyorsan el is tűntek. Mire a perzsák feleszméltek, már csak a veszteségeiket számolhatták. Darius hadjárata így kudarcba fúlt. Ennek következtében szittya eleink is a rossz megtestesítőjét a perzsákban látták. a rossz és a perzsa fogalma egyenlővé vált.

De, mert a perzsának minden rosszat Ahriman, vagyis az ördög okozott, feltételezték, hogy a perzsák ördöge ellenük is fordult, mert az tüzeli a perzsákat ellenük. Az nem jó, (a perzsa) mert "annak ördöge van" és a perzsák ördöge a szittyát is háborgatja. Lassú folyamattal ugyan, de az Urdung, az ördög léte először csak mint játékos szólás-mondás, de később már el is hitt, feltételezett valakivé vált. A zsidó kapcsolatokból aztán ez a fogalom csak még több megerősítést nyert. E szittya-magyari népek körülfogták a perzsa birodalmat, annak keleti—északi—nyugati határvidékeit. Darius király Naqsh-i-Rustam-ban levő királyi sírjának falán felsorolta mindazokat a népeket, melyek uralma alá tartoztak. Különös büszkeséggel említi e felsorolás a "tengeren túli szittyákat", (Fekete tenger) — a "dunamenti szittyákat^", a "Duna és a Dnyeszter közti szittyákat", "keleti szittyákat" és a "hegyes-sapkájú szittyákat . Csodák csodájára, e ^"hegyes-sapkájú szittyák" néznek ránk a Magyarországon kiásott ötvösművészeti remekekről, mint archeológiailag is bizonyított eleink. Darius annak ellenére, hogy a nagy "szittya hadjáratban" sikert nem élvezett, a serege által bejárt "elpusztított" területek népeit is uralma alatt levők közé sorolja. Ennek ellenére a felirat elismeri, hogy e népek továbbra is ^"megtartották saját szokásaikat és törvényeiket", Darius pusztán "barátságuk megnyerésére" szabott "törvényt" nekik. E széles kapcsolatokból eredően természetes, hogy eleinkre is "ragadt" valami a perzsa gondolkodásból.

De a mi magyari fogalmainkban az "ördög" soha nem emelkedett oly magas szintű hatalomra, mint a biblia sátánja. Ez a "magyari" ördög mindig egy lenézett, rossz, vásott fickóhoz volt inkább hasonlítható, de semmilyen "isteni" eredetet, vagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki a kereszténységre való áttérésünkig.

De e táltosokra, különösen tudásuk alapján rá kellett fogni, hogy amit csináltak, csakis felsőbb sugallatra tudták csinálni. Az szinte elképzelhetetlen, hogy gyakorlati, természetismereti tudásból csinálták, vagy folytatták "mesterségüket". S ez ^"isteni", felsőbb sugallatokat ugyancsak a templomépítőknél szokásos kábítószerek segítségével lehet elérni. Így ráfogták táltosainkra, hogy transzba esve, habzó szájjal "jósoltak jövőt", stb. László Gyula ugyan megkísérelt megereszteni egy gyenge védekezést táltosainkat illetően az "ősvallásunk védelmében" c. írásában. de ez csak egy nagyon gyenge magyarázat, nagyon "hangfogós".

A táltos, - Mágus - gondolat megértéséhez a perzsa valláselméletet kell egy kissé közelebbről megnézni. Az ősi időkben a perzsák vallása sok változáson ment át. Legelső vallási felfogásaik, melyet "Indo-iráni" vallásnak neveznek, a mai értelemben vett legbarbárabb, kegyetlen, véres emberáldozatokra felépült szemlélet volt, mely minden "civilizációt szülő" "Árya" mivoltában minden barbárságon túltett. A későbbi korokban kerül Iránba ANAHITA gondolata, mely keletről jött, de itt már nemcsak az anyaság, termékenység azonosítása volt, de később a vízzel is azonosították, mint a tisztaság istennőjét. Itt kell végigfigyelnünk egy folyamatot és nagyon könnyen rájövünk, hogy kik adtak kinek és mit? Anahita istennő lesz. Nálunk isteni rangja, neve nincs. Marad eredeti elképzelési jelkép csupán.

A perzsákhoz elkerül a "szent elemek" fogalma. A Nap: MITHRA, a hold: MAH, a föld: ZAM, a tűz: ATAR, a víz: APAM vagy NAPAT és a szél: VAHYU. De amikor a perzsák ezeket az Indo-irán vallás után átveszik, ez "elemek" náluk már templomépítő felfogások szerint istenekké válnak szobrokkal, templomokkal, oltárokkal. Nálunk az "elemek^" változatlanul csak szimbólumok maradnak az istenség kifejezésére, de nem válnak istenné. Templom, oltár, áldozat nincs! A legfőbb isten a perzsáknál az előzőek Ura: AHURAMAZDA. Ő irányítja, uralja az előbbi istenségeket. Nálunk a legfőbb Lény a TEN. Az elemek nem istenek, csak TEN-t jelképezik. TEN körül más istenség nem létezik. Mint ISTEN, ő az egyetlen. A felsorolt perzsa istenségek szolgálatát a templomokban egy szervezett, a templomépítőkre jellemző papi rend, a MÁGUSOK (Magi), végzi. E mágusok a készítői a bódító italoknak is, amelyeket a Persepolis-ban talált adatok szerint igen nagy haszonnal árultak a köznépnek is. Áldozatok előtt a mágusok főzik a vallásos ceremóniákhoz használt bódító italt, a "haoma^"-t. Mágusok nélkül véres áldozatokat bemutatni nem lehet, csakis a mágusok avatják a királyokat, vagyis "felszentelik^" őket. A mágusok rendjének hatalmas "szent szekértábora^" van. E szekerek ^'szállítják az áldozatokhoz az állatokat. A perzsák a halottaikat kirakják a szabad földre, a vadállatok azután széthordják őket. Később ők is rátérnek a balzsamozásra. Nagy Sándor meglátogatja Cyrus sírját, melyben Cyrus bebalzsamozott teste fekszik. I.e. az 5.-ik században Herodotos leírása után tudjuk, hogy a perzsáknak templomuk nincs a görög értelmezés szerint. Csak tornyaik vannak, amelyek aljában a "szent tüzet^" őrzik. Mindegyik istenségnek van őrtornya, oltára. Az áldozatokat nyílt téren, a szabadban végzik a mágusok. Nálunk szervezett papi rend, oltárok, égőáldozat, szent szekerek, különböző istenségek szobrai NINCSENEK. Egyetlen "bódító"-nak nevezhető italt ismerünk, a lótejből erjesztett, későbben kumisz-nak nevezett szeszesital van csak, de nem vallási célokra. Mivel sem papi rendünk, sem királyaink nincsenek, így azokat nem is "szentelhetik^" fel. Családfők, nemzetségfők TANÁCSA van. Választott fejedelmünk van. Az eredeti, életet földre hozó madárelmélet itt is megjelenik templomépítő felfogásban: Egyiptomban HORUS-t ábrázolják, Perzsiában Ahuramazda-t. A szárnyas napkorong a legfőbb istenség kifejezője. Nálunk a madár is, a Nap is szimbólum marad. TEN kifejezésére semmi emberi vagy állati kép-ábrázolás nincs. Zarathustra (Zoroaster), a nagy próféta a "szittya hegyekbe" megy "elmélkedni". S amikor visszatér Kelet-Iránba, megkezdi a MAZDA vallás megreformálását. Eltöröl minden véres áldozatot; tanítása szerint az állatokkal, a Természetben harmóniában kell élni.

Megtiltja a bódító italok, a haoma használatát. A mágusok befolyását teljesen korlátozza. A halottakat nem szabad bebalzsamozni, temetni, elégetni, vagy a vadállatok martalékává kitenni a szabadba. Fenn a hegyekben, szent helyeken, emelvényre kell kitenni a halottakat, majd csontjaikat össze lehet szedni. Nem hiába "elmélkedett" a "szittya hegyek^" között; ott megmagyarázták neki a vallási felfogások igazi lényegét, a bálványimádást, a templomépítést. Nálunk e felfogásban a vonal évezredeken át töretlen, reformációra szükség nincs. Vajon ki vehetett át kitől vallásos felfogásokat? Mi a perzsáktól, vagy azok eleinktől?

Táltosaink keresztény magyarázói úgy okoskodtak, hogy ha az apostolok is "légyölő galócával^" lettek "látókká^", akkor megengedhető ez a mi "sámánjainknak" is.

"Másnap pedig, míg azok menének és közelgetének a városhoz, felméne Péter a háznak felső részére imádkozni hat óra tájban."

"Megéhezék azonban, és akara enni; míg azonban azok ételt készítenek, szálla ő reá elragadtatás;"

"És látá, hogy az ég megnyílt...stb.stb."

(Apostolok Cselekedetei, 10. rész, 9-11. versek.)

Az alábbiakban "Pál apostol írja":

"Lőn pedig, hogy mikor Jeruzsálembe megtértem és imádkozám a templomban, elragadtatóm lelkemben"

"És monda nekem: Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.^"

(Apostolok Cselekedetei, 22. rész, 17. és 21. versek.)

Csakhogy jó Károli Gáspárunk, amikor e szöveget fordította, az eredeti "transzbeesés" szó helyett sokkal "kegyesebbnek" vélte az "elragadtatás" szó használatát, mert keresztényi "áhitata^" nem engedhette meg, hogy (az eredeti szöveg ellenére) apostolai ugyanúgy "transzba eshettek", mint más földi halandók. Így a fordításban az apostolok "elragadtatnak". De ez a lényegen nem változtat, mert e transzbeesés, vagy "elragadtatás" állapotában hallani csak az "isteni kinyilatkoztatásokat", utasításokat. Amerikában ma is sok ilyen szekta működik, melyek "transzbeesett^" állapotban tudnak csak az apostolokkal értekezni és az "igéket" valójában megérteni. A "transz^" állapota az apostolok miatt "szent^" állapot, mert valóban így "közli a lélek^" mondanivalóit a hívőkkel. Ez hivatalosan "bevett", elfogadott keresztény szekta, templomokkal, társadalmi szervezettel és minden mai "társadalmi" kellékkel együtt. S ebben a mai huszadik századi "keresztény civilizációban" ezekről még senki nem írta, hogy "primitív pogányok, babonás bolondok, félrebeszélők". A nyugati templomépítő "művelt^" világ tisztelete övezi őket.

A krónika írja rólunk egy helyen, hogy "a pogány magyaroknál szokásos varázslat, hogy a szülő asszony házába a varázslóik forró vizet visznek és azzal kenegetik a szülő nőt a rossz szellemek elűzésére."

A krónikaíró ezt nem láthatta, mert az asszonyházba "fejvesztés" terhe alatt be sem léphetett. De hogy szülésnél a házban vizet forraltak az ott tevékenykedő "vajákos asszonyok" és különböző, fertőtlenítésre szolgáló "varázsos" füveket szórtak a forró vízbe, azzal mosták meg a szülő asszonyt, ez is érthető. A kereszténység elterjesztése után e "pogány babonát" kiirtotta az egyház és majd egy évezred kellett hozzá, hogy ugyancsak egy magyar Semmelweiss Ignác fedezze fel a gyermekágyi láz kórokozóját, mely ellen az orvosság ismét a forró víz, vagyis a fertőtlenítés lett. Ki gondolt arra eddig, hogy ezek a "lovas-nomád, pogány magyarok" vándorlásaik között is szültek és szaporodtak? Sőt olyannyira szaporodtak, hogy állandóan "nomádkodniuk" kellett, hogy létüket fenntarthassák. Ilyen nagyméretű vándorlások közepette kellett, hogy valamilyen "titkuk" legyen a gyermekágyi láz megakadályozására. Amíg Európában a IX—X. századokban ez a legfélelmesebb jelenség, érdekes, hogy nálunk ez nincs, legalább is semmilyen utalás jelenlétére nem mutat. De amikor vidéken háznál szült a magyar parasztasszony, (Semmelweiss után) a bába is forralta e vizet.

Mielőtt a mosdatáshoz látott volna, a forró vízből csak úgy kézzel "odaspriccentett" a vajúdó asszonyra. Miért kell ezt csinálni? - kérdeztem egyszer falusi bába nagyanyámat. "Fiam, ez nagyon régi szokás, ez elhárítja a gonoszt." Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy a honfoglalás kori idők fertőtlenítési eljárásából a kereszténység után már csak egy kézzel történt "spriccentés" maradt fenn annak biztosítására, hogy a "gonoszt" távol tartsák a szülő asszonytól. Semmelweiss ugyan visszahozta a régi szokást, a forró vizet, de a régi idők maradványaként ott maradt a "spriccentés" a mai napig is "biztonság" kedvéért.

Szent dolog volt a szülés, mert a szülés pillanatában teljesedett be az isteni rendelkezés. Az asszonyházat illatos füvekkel is be kellett füstölni, hogy minden "régi rossz szellemet elűzzenek" az újszülött érkezésére. Csakhogy ennek a kifüstölt asszonyháznak, vagy sátornak szintén a fertőtlenítést célozta, amikor a redők, zugok közt megbúvó bogarakat kellett kihajtani a sátorból. Idővel eredeti jelentőségét ugyan el is felejtették és ma már csak a szibériai sámán füstöli a jurtát "babonából", szülés előtt.

A szüléssel, az anyasággal kapcsolatban "örököltünk" a kereszténységtől egy fogalmat. A régi termékenységi kultuszból fennmaradt legszentebb mindennapi jelképet, az anyaságot ábrázoló szobrot nem lehetett, sem annak fogalmát kitörölni az ^"átkeresztelt" népek lelkületéből. A katolicizmus számára nem maradt más, mint megalkudott a helyzettel és megszületett a "Mária-kultusz" azaz a "Szűzanya" fogalma. Ami a keresztény felfogásokra legjellemzőbb, hogy semmit sem tud a maga természetes valóságában elfogadni, de mindent "jobban" akar tudni a Természetnél. Az anyaság fogalmát is át kellett alakítsa a legtermészetellenesebb formára, a "szűz" fogalmának bevezetésével. Mert az asszony miért ne a legtermészetesebb formák közt kerüljön az áldottság állapotába? Nem is lett volna kereszténység, ha nem degenerálja e fogalmat e "szüzesség" bevezetésével, hogy azután az asszony e keresztény társadalomban ^"asszonyállattá" süllyedjen. "Tisztátalan állattá" az ószövetségi felfogások szerint. Az újdonsült keresztények régi hitük legszentebb szimbólumát látva a "Szűzanya" fogalmában, e kultuszt tovább vitték és a végletekig fokozódott ennek tisztelete. keresztény keretek között is. Nálunk sem maradt e fogalom a régi formájában és a legkülönfélébb változatokban, valamilyen "kisasszony" vagy ^"boldogasszony" néven, de minden hónapban jutott legalább egy ünnepe az "asszonynak". Könyvtárakat kitöltő imahalmazt írtak a "Szűz" tiszteletére megannyi énekkel együtt. E Mária-kultusz a reformáció idején valami hanyatlást szenved, mivel a protestánsok "valódi" keresztények lévén, elvetették a "Szűzanya" tiszteletét. Az új hívő fájó szívvel ugyan, de megvált ez ősi jelképtől, aminek az eredetét már nem is ismerte. Azért hazai reformátusaink szobájának falán, minden megreformált igehirdetés ellenére, ott lógott a Szűz képe a falusi házakban. Természetes, hogy e "Madonna" mindenféle csodákat tett a kereszténység története folyamán. Nem is a kereszténységgel jöttek be ezek a csoda-fogalmak. Az ösztönös "csodavárás", mely csakis a régi, templomot nem építő hit szerinti anyaság jelképéből jöhetett, mint-egy visszahatásként, mert a legnagyobb csodát, az életadást az asszonyra bízta a Teremtő. A katolikus vagy más keresztény egyházaknak egyetlen szentje sem tett annyi csodát, mint a "Madonna". Ember annyit egyetlen istenséghez nem imádkozott, mint a Szűzhöz. Egyetlen szentnek, prófétának, megváltónak annyi képe, szobra nincs, mint a Madonnának.

Nekünk, katolikussá tett magyaroknak ki más lehetett volna elsőszámú védőszentünk, mint a "Szűzanya", a "mennyek királynője".

Az ausztriai Altötting város temploma előtti téren áll a "csodatevő Altötting-i Madonna" szobra. A "kalandozások" korában egy kalandozó magyar csoport egyszer "meglátogatta" e városkát, aminek eredménye az lett, hogy lerombolták a várost a templommal együtt. Nem követ kövön, de kövecskét kövecskén nem hagytak. Egyedül a Madonna szobra maradt sértetlenül, amint a kisdedet tartja karjaiban. A katolikus krónika szerint "a Szűzanya csodát tett és nem engedte, hogy szobrát a rabló pogány magyarok megszentségtelenítsék." (A templomot engedte.) Azóta a várost is, a templomot is újból felépítették, a szobor még a régi és Altötting "csodajáró", vagyis "kegyhely" lett. Ezrek látogatnak oda évenként, hogy megbámulják a "csodatevő" szobrot. De senkinek még nem jutott eszébe, hogy a "csoda" mélyére is nézett volna.

"Kalandozó" őseink régi "pogány" hitükben csak egyetlen szent fogalmat tiszteltek, az anyaság megnyilvánulását. Amikor e város útjukba akadt, valószínűen nyomós okaik lehettek arra, hogy lerombolták a szemükben, hitük szerinti "pogány" keresztény templomot is. Borsózott a hátuk, amikor a szentélynek nevezett templomrészbe betekintve azt látták, hogy a főhelyen, az oltárnál egy vértől csöpögő, halálra-kínzott ember alakja lóg a keresztfán. Érthető, hogy felháborodásukban még az alapjait is feltúrták e templomnak.

A IX.—X. század katolikus Európájában igen nagy divat volt, hogy Jézus szenvedéseit kidomborítsák. E korban virul az önsanyargatók, önkorbácsolók rendje, akik naponta kínozták magukat és testükön mély sebeket ejtettek azért, hogy "Jézus szenvedéseinek részeseivé" váljanak. A templomok képei, szobrai, feszületei a legvadabb, kínoktól eltorzult ábrázatokkal, vértől csöpögő formákban ábrázolják Jézust és a vértanukat. Ez kellett az akkori keresztények hitvilágának az elmélyítésére. E rettenetes szenvedések ábrázolásán keresztül értette meg a "primitív keresztény", hogy lelke üdvéért milyen "isteni" tettet hajtott végre Jézus. S e nyugati világban ez helyénvaló cselekedet volt a keresztény áhítat felgerjesztésére.

Egy ilyen kínoktól eltorzult, vértől csöpögő szobrokkal, képekkel teletömött templomot meglátván, eleink emlékezetébe villant az évezredekkel azelőtt Perzsiában dívott Indo-iráni véres emberáldozatokra épült vallás emléke, amely szemükben a legelvetemültebb barbárságot jelentette. Felfogásuk szerint sötét bűn volt. S e keresztény templomok belsejét látva, csakis a véres, bűnös perzsa múlt jutott eszükbe, melyet szívük mélyéről gyűlöltek, megvetettek. Ahol tehették, megsemmisítették ez átkozott vallás fellelhető jelenségeit. Így már érthető, hogy eleink: hunok, avarok, magyarok miért "pusztították" nyugaton a katolikus keresztény templomokat. A templom előtti téren viszont állt az anyaszobor, karján a gyermekkel, amely előttük szent és sérthetetlen volt. Értékelésük szerint ebben az egész városban az egyetlen megkímélni való az anyaszobor volt, amelyre vallásos tisztelettel tekintettek. Nem a katolikus "Szűzanyára", de mint ősi hitük legszentebb szimbólumára, az anyaság szobrára. Ezért maradt meg e szobor sértetlenül Altöttingben. Hasonló történeteknek se szeri, se száma. a katolikus Európában. Amerre még a hunok is "ellátogattak", a Madonna szobrok mindenütt "csodát" tettek. A csodamagyarázóknak csak az nem jutott eszükbe, hogy a hunoknak, avaroknak, magyaroknak valami "titokzatos" kapcsolata lehet e szobrokhoz, mert a templomokat ugyan "megszentségtelenítik", de a Madonna viszont mindig csodát tesz.

A Madonna nemcsak Európában tett "csodát^", hanem Mexikóbán is. Montezuma, a szerencsétlen azték uralkodó, jóslatok által megzavarodva, nem tudott mit kezdeni a maroknyi spanyol hódító sereggel. A leírások szerint (Bernal Diaz de! Castillo) Cortez és serege, amikor valamilyen nagyobbméretű ütközetben a helyzet úgy állt, hogy ott vagy győznek, vagy meghalnak, kibontották a "Szűznek^" a zászlaját és azzal az élen indultak harcba.

A szerencsétlen aztékok teljesen megzavarodtak e látványtól, mert hitviláguk legszentebb "istenségének^' az anyaság, a termékenység istennőjének képe volt a zászlóra hímezve. Azt hitték, hogy istennőjük a spanyolok oldalára pártolt. Feladtak mindent és szétfutottak. A hódítás leírásaiban mindig előbukkannak ezek a látszatra jelentéktelen részletek, de végső fokon nagyon sok érthetetlen dolognak adják meg a magyarázatát. Egyszer egy mexikói, ma is praktizáló azték sámánt megkérdeztem, hogy régi, máig is fenntartott azték hitével hogyan egyeztethető össze a nyakán lógó arany Madonna-érem? Válasza nem lepett meg: "A Nostra Segnora de Guadelupe már akkor velünk jött, amikor az első azték erre a földre tette a lábát." — "Ezt a hódítók csak átformálták a saját képükre.^"

De hasonló a válasz még a maya világban is, mert az anyaság, a termékenység tiszteletének fogalma e földön a legrégibb felfogás. Mexikó meghódításának történetében van még egy igen furcsa jelenség. S ha nekünk ez közel 500 év távlatából még mindig furcsa, milyen érthetetlenül és zavartan szemlélhették ezt a gyermeteg aztékok? A hódítókkal jövő papok a legnagyobb felháborodással támadtak az aztékok vallása ellen az. emberáldozatok miatt. Kézzel-lábbal magyarázták az aztékoknak az emberáldozatok rettenetes "bűnét", ugyanakkor kezükben a véresre mázolt feszületen függő Jézust mutogatták nekik, mint a "megváltás" jelképét.

Az aztékok azt gondolták, hogy ők nem csinálják jól a dolgot és egy pár spanyolt gyorsan keresztre feszítettek. De látva a keresztre feszítettek rettenetes kínjait, ráébredtek, hogy saját vallásuk sokkal "humánusabb^". Náluk az áldozat pillanatok alatt elvérzik, meghal, ha mellkasát felhasítják és kitépik a szívét. A keresztet meglátva, ezután rettenetes rémület lett úrrá rajtuk és sokan inkább a halált választották, sem hogy megkeresztelkedjenek.

A keresztény hódítókra itt is jellemző, hogy mindazokat a ^"rémségeket'", melyeket a hátrahagyott katolikus spanyol leírásokban olvashatunk az aztékok szokásait illetően, alátámasztja azt a régi szokást, mely szerint: "hogy a spanyolok a saját kegyetlenkedéseik leírhatatlan méreteit valahogy csökkentsék, az aztékokat kellett igen véresre festeni, hogy saját tetteik igazolhatók legyenek." Az önigazolás e formája végigkíséri a történelmet, a mienket is. "Pogány" eleinkről éppen azért kellett a katolikus krónikákban oly sok "borzalmasságot" írni, hogy ilyen állításokkal a katolikus térítők kegyetlen barbarizmusát valahogy csökkentsék és véres cselekményeikre valamilyen igazolást találhassanak.

A termékenységi kultusz, az anyaság tisztelete fel-feltör időnként a "civilizált" világ gondolkodóiból is. Az egyik igen jó példa erre a klasszikus irodalom kincstárába sorolt Dosztojevszkij: "Bűn és bűnhődés" című regénye. Raszkolnyikov, aki megölt egy idősebb asszonyt és egy fiatal leányt, nem magának a gyilkosság elkövetéséért áll bűnösen, vádoltan egy másik, törékeny gyenge leány, Sonja előtt, hanem a nőiesség, az anyaság, a termékenység ellen elkövetett bűnért. Az élet-folyamat megtestesítőjét, nőt gyilkolt meg Raszkolnyikov és Sonja kimondja reá az ítéletet: "Menj a keresztútra, borulj le és csókold meg a FÖLDET, mely ellen vétkeztél." A többszáz oldalas regény mondanivalója ebben van összesűrítve: "a föld, mely ellen vétkeztél"--vagyis az anyaság ellen.

Nálunk a két világháború közötti időben a lendülettel feléledő régi magyar hitünk meghatja világhírű porcelángyárunk vezetőit is. A herendi porcelángyár készíteti egy Madonna szobrot.

Ha már Madonnáról beszélünk, Madonnát tisztelünk, akkor miért ne a sajátunkkal tegyük ezt? S kit lehet egy "magyar Madonna" szoborba formálni legkézenfekvőbben, mint egy matyó asszonyt, karján a gyermekkel. Az egyháziak legnagyobb megrökönyödésére megjelenik a piacon a világhíressé vált "Matyó Madonnánk" szobra, melyet azonnal szétkapkod a nép és a porcelánipar legkeresettebb termékévé válik. A kereslet oly nagy, hogy már két féle nagyságban kell gyártani. Ma is a legkeresettebb porcelánok közé tartozik.

Filmgyártásunk sem akart lemaradni, s megszületett e kor sokatmondó alkotása: a "Kalotaszegi Madonna". S e filmremek éppen valóságos mondanivalója miatt "tűnt el" a mozgószínházaink vásznáról. Ma már ennek hírét sem lehet hallani, vagy egy kópiáját sem lehet megtalálni.

A második világháború befejezése után, a lerombolt, elpusztított, kivérzett hazában a nemzeti túlélés ösztöne adja ki a jelszót: Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség! A nemzeti túlélés itt már megköveteli a keresztény álszenteskedések természetellenes nézeteinek elvetését és ösztön-szerűen feltör az élniakarás.

A keresztény egyházak azonnal megtámadják a jelszót és "kommunista erkölcstelenségnek bélyegzik. I^gehát mikor tettek ezek az egyházak akármit ennek a nemzetnek a megmaradásáért? Egy magyar anya tud-e egy új magyar életet e földre hozni "erkölcstelenül^"?

Ez a támadás nem a rideg természeti igazságoknak, törvényeknek a megnyilvánulása, de egy velejéig romlott, álszenteskedő, nemzetirtó keresztény szemléletnek a megnyilvánulása! E nézetek szerint a nemzet is kipusztulhat, de a "keresztényi erkölcsöknek" mindvégig érvényben kell maradniok. Ezredéves keresztény történelmünk csakis ezt a nemzetgyilkos bélyeget hordozza magán, melyet semmilyen magyarázgatással, álszent, szemforgató farizeuskodással sem lehet lemosni!

1945 óta emigrációnk ennek tökéletes tükörképe. Nem a pusztulásnak indult nemzet sorsa a fontos, de "meg kell őriznünk ezeréves keresztény hagyományainkat" jelszó alapján még ma is "meg kell maradnunk a Golgotához vezető úton!"

Ezeknek az idegen, külföldi, nemzetközi keresztény egyházaknak tevékenységei között sohasem a nemzet sorsa az érdekes, vagy az, hogy valójában mi történik odahaza? De lényegük nyilatkozataikban látnak napvilágot:

"Minket nagyon érdekel a hazai katolikusság sorsa."

^"Mi aggódunk a hazai reformátusok jövőjéért."

„Mi mindent megteszünk a hazai baptisták sorsának enyhítéséért."

De hol akadt egy itt kinn működő, magyarul beszélő keresztény egyház, mely azt a nyilatkozatot tette volna, hogy aggódása AZ EGÉSZ NEMZETÉRT van! De zászlóikra a ^"keresztény hagyományok megőrzésének" a célja van felírva.

A MI magyar vallási meggyőződésünk szerint, amikor egy magyar nő az anyaság áldott állapotába kerül, a legszentebb isteni rendelkezés végrehajtója lesz. Ezért előttünk, szemünkben ugyanúgy, mint őseink idején, a "szentség" állapotába került. Nem szabhat egy téves emberi nézet, szemlélet sem-milyen "erkölcsnek" álcázott fogalmazása korlátot ez állapotnak. Az élet TEN akaratából van, annak hordozója, Akaratának végrehajtója szemünkben csak ^"szent^" lehet! Ennek alapján létezhet-e ^"törvényenkívüli állapot"? Létezhet-e ^"törvénytelen gyermek"? Törvényen kívülivé akkor helyezi magát a nő, amikor anyaságát megszakítja! Önszántából veti el magától, gyilkolja meg az életet, melyet a Magyarok Istene mint kiváltságot adott számára s ez isteni rendelkezés ellen vét, ha eltaszítja magától e kitüntetést. Sajnos, de sokan vannak, akiket a Magyarok Istene nem tüntetett ki azzal, hogy a magyar élet-folyamat biztosításának eszközévé válhassanak. Nagyon sokan vannak, akik ezért az isteni ajándékért, az anyaság állapotáért mindenüket odaadnák. Mily nagy annak a bűne, aki e kiválasztottságot taszítja el magától! A nőt társadalmunkban a magyar vallás szerint nem kell "felszabadítani". A magyar vallás társadalmában a nőnek nincs szüksége felszabadulásra, mert e magyar hitű társadalomban a nő sohasem kerül abba a helyzetbe, hogy tel kellene szabadítani. Az egész nemzeti túlélésnek, a nemzet megmaradásának záloga az ANYA és e kiválasztottsága oly helyzetet teremt számára, mely nem csak megőrzi és tiszteletben tartja emberi méltóságát, de éppen az anyasággal szerzett érdemeiért a társadalom minden tiszteletét, megbecsülését, segítségét és védelmét élvezi. Csak addig életképes a társadalom, a nemzet, amíg a nőt, az anyát e társadalmi helyzetében megtartja!

A magyar vallás "papjai" közül éppen ezért a NŐT nem lehet kizárni! SŐT! Létünk első és legnagyobb "szentségét" tőlük kaptuk, magát az Életet és magyarságunkat. Helyénvaló, természetes folytatása ennek az, hogy az "ő kezükből is vegyük" az életút többi `szentségeit" is, mint a szeretet, a tudás, és minden ismeretek, megbecsült hagyományaink "szentségeit".

A magyar ember szülőtisztelete spontán vallási érzelmekből fakad. Az őt alkotó Magyarok Istene szüleit választja eszközül arra, hogy neki életet adjanak. Tehát a szülő a közvetlen kapcsolat az Istenhez. A szülő felhasználásával ALKOTOTT az Isten. S e szent alkotási folyamat fizikai, látható eszköze a szülő. A szülő ábrázolja, érezhetően jelenti magát az Isten jelenlétét. S ez már önkéntelenül is vallásos áhitattal töltött tiszteletet és szeretetet ébreszt a magyarban.

Amikor magyar vallásunk tanításaiban az Isten után első helyen emlékszik meg a szülőről, az anyáról, kimondottan az ősi magyar felfogásoknak évezredes törvényeit tölti be.

E "termékenységi kultusz" az emberiség legrégibb és legtermészetesebb, valóban Istentől eredő vallásalapja. őseink is eszerint éltek évezredeken át. Amikor a magyar túlélés titkait keressük, e vallási nézeteket kell magunkévá tennünk ahhoz, hogy életszemléletünket, istenképzetünket visszahelyezzük arra az egyedül helyes alapszemléletre, mely képes volt eleinket megtartani így az eszerint élő utódokat is meg fogja tartani a további évezredekre. A ma meglévő, élő, tanító ősi magyarhité Egyháznak feladata és célja, hogy minden magyarral megismertesse e valóságos istenhit alapjait, lefejtve róla az évezredes istenkáromlásnak minősülő, templomépítő ferdítéseket. Egyházunk feladata, hogy megértesse a magyarral magyart valóságát, fajtánk iránti kötelességeire ébressze. Ezen keresztül megértse azt is, hogy a Magyarok Istene valóban milyen valóságos NEMZETI HIVATÁSSAL vezérelte a Karpát-medencébe nem csak saját nemzeti megmaradása, de az egyetemes emberi boldogulás érdekében is.

ZÁRÓSZÓ

Ma, amikor azt tételezzük fel és állítjuk magunkról, hogy értelmes lények vagyunk istenszemléletünk valóságos alapjainak megértésére, miért hajlanak meg ma is sokan és hisznek el sokkal hamarabb mesékbe illő, természetellenes dolgokat, mint a puszta valóságot a saját mezítelenségében, a maga természetes mivoltában? A felnőtt és korosodó magyar szellemében még mindig gyermek marad és nem akar a VALÓSÁGGAL szembenézni. E valóságtól való félelem, az előle való ésszerűtlen menekülés nem jelenti azt, hogy ez a valóság azért nem létezik. E megrögzött menekülési vágya következtében a legelvontabb, érthetetlen meseszerű világba menekül, mely legkézzelfoghatóbban a vallási felfogásaiban éli ki magát.

Távol a valóság talajától, ilyen álomvilágban való élés, megfoghatatlan, "transcendens^" elképzeléseken alapuló élet-szemlélet következtében adódik az az állapot, melyben saját jól felfogott egyéni érdekei, nemzeti érdekei, de egyéni lelki nyugalma is katasztrofális káoszba jut. A valóságtól való menekvés, a félelem készteti olyan tévhitek elfogadására, melyeknek rabjává válik azzal az önmegnyugtatással, hogy "jó volt az apámnak, jó lesz nekem is^". Így válik rabjává olyan hiedelmeknek, melyeket valóban "megtanult hinni okok nélkül^". Bármely keresztény felekezet hívőjét megkérdezve, egyetlen egy sem tudná megmondani, hogy miért éppen katolikus, református, baptista, vagy akármi.

A hebegő-habogó magyarázatok végül is abban csúcsosodnak ki, hogy "mert hát ezt tanultam, ezt tanították velem^". De felnőtt korban, érett ésszel nem vette magának a fáradságot, hogy megvizsgálta volna hiedelmeit és azokat tényleg meggyőződésből tette volna magáévá, mint ismeretei szerint az egyetlen "üdvözítő^" elméletet. Ha nagyon szorítjuk a dolgot, ma a miért? kérdésére nem valóságos vallási nézeteken, de végső fokon politikai állásponton nyugvó választ kapunk; "mert a katolikusok itt ezt akarják, vagy azt akarják...". De e válaszon nem az isteni és vallási magyarázatokra szorítkoznak, hanem politikai lényegük van. A vallás sohasem volt határozottan leválasztható a politikától és a politika a vallástól. A kettő kéz kézben halad, mert egyik sem tudja létét biztosítani a másik támogatása nélkül. A kettő annyira egybefonódik, hogy azt a felszínes szemlélő észre sem veszi. Politikai nézeteket használnak a vallás alátámasztására, és politikai törekvéseket támasztanak alá vallási nézetekkel. Tehát a politikai nézetek vallásos színeződést kapnak, míg a vallás politikaivá válik. Napjaink legkézenfekvőbb példája: Írország katolikusainak és protestánsainak kiengesztelhetetlen ellentéte, ahol a vallás és a politika annyira kúszált, összekeveredett, hogy azt szétválasztani lehetetlen. Libanon keresztény és mohamedán lakosságának egymást írtó háborúja ugyancsak ezt bizonyítja. Az iráni iszlámi törekvések kimondottan politikai törekvések a "próféta zászlajába csavarva".

Mi, magyarok sem vagyunk mentesek ettől és "politikai kereszténységünk^" minden hátrányát érezzük magunkon úgy ma, mint kereszténységre térítésünk óta.

De éppen a valóságtól való konok menekülésünk okozza a legnagyobb nemzeti, sőt egyéni tragédiáinkat is. Mert, ha a valósággal szembe tudnánk nézni, már nem lennénk felhasználhatók sem hitünk, sem meggyőződéseink alapján különböző politikai törekvések elérésére. De e valóságot előbb fel kell ismernünk ahhoz, hogy szembenézhessünk vele. Ez viszont munkát, időt, gondolkodást igényel, mely minden állítólagos intelligenciánk ellenére bizony nem könnyű feladat. A meseszerű vallási elképzelések könnyebben fogadhatók el, mert elvonják a figyelmet a sokszor rideg valóságtól. Bármilyen "vad" legyen is a mese, nem érdekes, hogy mese, mert betölti feladatát a valóságtól való szellemi menedéknyújtásra. Csakhogy ilyen alapon sem egyéni, sem nemzeti létet bizni nem lehet.

Befejezésül újra visszatérek arra, amit e könyvem elején hangsúlyoztam: nemzeti megmaradásunk érdekében vegyük végre magunknak a bátorságot ahhoz, hogy szembe merünk nézni a valósággal! Ha pedig felismertük, akkor könnyen rájövünk, — mint ahogy rá is jöttünk betegségünk gyógyítására: TÉRJÜNK VISSZA ÚJRA A MAGYAROK ISTENÉHEZ, TÉRJÜNK VISSZA ELHAGYOTT ŐSI VALLÁSUNKHOZ! Ez a gyógyulás egyedüli útja.

Ezeréves keresztényi agymosásunkból, mint nehéz kábulatból, tudom, nem könnyű a szabadulás. De ha valamire is becsüljük nemzeti létünket, akkor ettől a nemzetvesztő kábítószertől minél hamarább meg kell szabadulnunk, ki kell vetnünk magunkból. Azon ne csodálkozzunk, hogy a kereszténység kiszolgálói — elsősorban minden keresztény felekezet, szekta papsága, elvakult, bigott hívei— tajtékzó dühhel támadnak ellenünk, hogy ilyen "istentelen pogányságokat" meg mertem írni és ezeket még hirdetni is akarjuk; mert visszatérésünk őseink hitfelfogására meghúzza a halálharangot ezeréves minden ámításuk felett.

Szembe kell nézni a valósággal, miután azt megismertük. Akkor tudunk életképes, életet, létet szolgáló célokat kitűzni magunk elé nemcsak mint egyének, de mint nemzet is.

Hála a Magyarok Istenének, ma már a máglyák és a kerékbetörések ideje lejárt. Hitfelfogásunkért ma már senki sem tud bennünket a vádlottak padjára állítani! De a valóság felismerésével és annak következetes alkalmazásával nemzeti túlélésünk érdekében el fog érkezni az idő —talán előbb, mint remélnénk— amikor végleg megszabadul magyar népünk a kereszténytény mákonytól és az ezeréves agymosástól. Utána pedig LÉLEKBEN ÚJJÁSZÜLETVE, a Magyarok Istenének a bocsánatát elnyerve ezeréves hűtlenségünkért, bizalommal és öntudattal járjuk tovább az elkövetkező évezredek napfényes útját Istenünk szándéka, rendelése szerint.