Bunyevácz Zsuzsa
Az örök bölcsesség útján
A pálosok egész életük folyamán azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok szféráiban láttak – tartotta a rend történetét megíró Gyöngyösi Gergely, aki 1520 és 1532 között a pálosok generálisa volt. Novemberben óhatatlanul foglalkozunk az elmúlással. A halál azonban - a régmúlt nagy beavatottaihoz hasonlóan - a pálosok számára sem az elmúlást jelentette. A rejtett barlangokban folyó, csak beavatottak számára ismert szertartásaikon az „örök bölcsesség útját” keresték.
A Szent Grál kutatói közül sokan úgy vélik, hogy az nem egy kézzel fogható tárgy, hanem sokkal inkább egyfajta Istentől kapott titkos tanítás, rejtett bölcselet. Az arra érdemesek beavatás útján kerülhetnek ennek a hihetetlenül ősi, rejteki tudásnak a birtokába.
Az egyes beavatási szertartások sok mindenben hasonlítanak egymásra.
Dionüszosz istenkultusza az antik világ legjelentősebb beavatási iskolája volt. Szertartásaik közös eleme a halál és az újjászületés átélésének élménye volt. Sok minden arra vall, hogy ténylegesen átélték azt, ami a halál pillanatában történik, tehát átléptek az anyagtalan világba, a beavatottak így szert tehettek a tudásra, azaz közvetlen kapcsolatba kerülhettek a gnózissal.
Platón allegóriái közül talán legismertebb a barlanghasonlat, amiben rámutat a barlangban leélt szolgasorsból való kiszabadulás, azaz a gyakran lélektelen beidegződésekkel teli életből való kilépés szükségességére. E gondolat ragadta meg a későbbi gnosztikusokat is: tanaik szerint a lélek az anyagba, a testbe, az anyagi világban van bebörtönözve. Úgy vélekedtek, hogy az emberi élet leginkább a víz alatti élethez hasonlítható, ahol nem tudatosodik az ott élőben, hogy felette fény van. Elég lenne, ha csak egyszer felúszna felszínre, majd visszatérne a tényleges élettérbe. Azok az emberek, akik a gnózis (tudás, bölcsesség, ismeret) birtokában vannak, képesek a felszínen úszni, és erre másokat is meg tudnak tanítani. Ennek a képnek a barlangban való megjelenítése a beavatási misztériumok alvilágba szállását juttatják eszünkbe.
A barlang szimbolikát számos filozófus és beavatott átvette és továbbfejlesztette. Egyik közülük Porphürosz (232-304), aki nem mulasztja el megjegyezni, hogy a vének a barlangot nemcsak az anyagi világ szimbólumának, hanem a láthatatlan erők jelképének is tartották. Valószínűleg ez a szimbolika az oka annak, hogy Platón, Empedoklész és Püthagórász is sziklabarlang formájában jelenítették meg világunkat.
C. Knight és R. Lomas szabadkőműves szerzők a jelöltek harmadik fokozatba való beavatást így írják le: „jelöltnek elmondják, hogy ennek a fokozatnak a fő eszméje a halál. A rituálé első része sötétben zajlik, és drámai módon fejeződik be, amikor a jelöltet meggyilkolják, és „élettelenül” fekszik a padlón egy halotti lepelbe begöngyölve. A szertartás tovább folyik a sötétben, míg egy bizonyos aktus elvégzése után a jelölt ki nem emelkedhet a „sírjából”, és vissza nem térhet az élők közé”. Különféle szertartásaik során a jelöltet egyedül hagyják az úgynevezett sötétkamrában, amely szimbolikája feltűnő a hasonlóságot mutat a barlanggal.
A szerzők a titkos tudásba való beavatási rítusok utáni nyomozásukban hasonlóságot találtak ez és a skóciai Newgrange mesterséges barlangjában ötezer évvel ezelőtt nagy valószínűséggel végzett rítusok között. Szerintük akkor a halott király vagy főpap maradványait elhozták a koromfekete kamrába, ami a „halál sötétségét” jelképezi, azonban már akkor is tudták, hogy ez a sötétség csak előfutára egy még ragyogóbb fénynek. Szerintük a rítus a megalitikus népektől származik, a kánaánitáknál találkozhatunk vele először, így került a judaizmusba, majd a szabadkőművességbe.
További vizsgálódásaik során arra a következtetésre jutottak, hogy a Nagy Piramis belsejében is hasonló szertartások folyhattak. Alátámasztja ezt az ott talált kőszarkofág, amelyben holttestet nem találtak. Több kutató van azon a véleményen, hogy a Nagy Piramist nem temetkezési céllal építették. C. Knight és R. Lomas és mások is úgy gondolják, hogy a piramis belsejében, úgy, mint egy barlangban, a fáraó beavatása zajlott. A „halott” fáraó a csillagokba repül, hogy befogadja őt az istenek társadalma, spirituális értelemben megkoronázták őt, majd „feltámadt”. A fáraó, így az istenek általi beavatás révén vált valódi uralkodóvá.
Véleményük szerint hasonló szertartást alkalmaztak a kumráni közösség tagjai a jelöltek beavatására. Többen jutottak arra a következtetésre, hogy Jézus is ennek a közösségnek volt tagja. C. Knight és R. Lomas szerint a kumráni barlangrendszer olyan, hogy akár kánaánita barlangrendszer is lehetett. A kánaániták eredetétől pedig a Biblia azt írja, hogy Noé fia Hám, az ő fia többek között Kús és Kánaán, Kús fia pedig Nimród.
Próbáljunk meg utána nézni annak, hogy a Nimródig, sőt sokak szerint a vízözönig visszanyúló, csak a beavatottak számára ismert rítusnak van-e nyoma idehaza!
A Pilisben találhatók az ősi Pálos-rend kolostorainak nyomai, a Pilis rejtekhelyein éltek a pálos atyák, s a barlangok legmélyén folytak titkos beavatási szertartásaik. Történetírásunk Boldog Özsébhez, IV. Béla királyunk kortársához fűzi az egyetlen magyarországi alapítású, Róma által is elismert rend létrehozását, azonban sok kutató van azon a véleményen, hogy maga a pálos tudás és eszme a messzi régmúltban gyökerezik. A rend megalapításának célja talán csak az lehetett, hogy Róma ne akadályozza tevékenységüket.
A Pilis körvonala hatalmas szívet formáz, amelynek a közepén található Dobogókő, a Kárpát-medence energetikai központja. Őseink nem véletlenül adták a terület középpontjában álló csúcsnak ezt a nevet, tudniuk kellett, hogy itt „dobog” a világ szíve. A területet a ma itt élők is a Föld szíveként emlegetik.
Maga a pilis szó a kopasz, illetve leborotvált fej jelzője, illetve a fejtetőt nevezték így régen. Papi kifejezés is egyben, másik megfelelője a tonzúra. Itt található az emberi test korona-csakrája, amin keresztül – az ezoterikus tanítások szerint – a Teremtő energiája áramlik. A tiszta, isteni energiának, illetve ennek a pontnak a tanítás szerint fehér a színe. A fehér szín állandóan, kísértetiesen visszaköszön a Pilissel kapcsolatban, a pálosok tagjai is fehér ruhát hordtak, valamint feltűnő, hogy a történelmi Magyarországon mennyi Fehér- vagy Fejérvár van. Ma már egyre többen vallják, hogy Fehérvár koronázó városunk egykor a Pilisben helyezkedett el, ami a korona-csakra, a fehér és a beavatás fogalmak érdekes találkozása.
A pálosok központja, a Pilis, tehát pontosan az a hely, ahol a beavatás történhet. Mint ahogy az emberi testben ez a hely a fejtető, ugyanúgy a Kárpát-medence „pilise” az, ami képes a fentről jött finom energiák befogadására. A korona- és a szív-csakra a Pilisben egy helyen található, ezáltal teljes szakrális uralkodói programot képvisel. A Pilis Árpád-kori szakralitását oklevelek bizonyítják: mindvégig királyi központként működött, soha nem lehetett adni-venni benne földterületeket, csak királyi jóváhagyással. Később, az Anjou-kortól Visegrádon, a fellegvárban őrizték a Szent Koronát és a Képes Krónika képein a koronázás helyeként a Pilis azonosítható. A Pilis alagútrendszerében, a titkos barlangokban, pedig a pálosok végezték titkos beavatási szertartásaikat.
A pálos kolostorok mellett országszerte mindig ott találjuk a barlangokat. Gyöngyösi Gergely művének töredékeiből megtudhatjuk, hogy a pálosok itt keresték az „örök bölcsesség útját”. A beavatás egy kőkoporsóhoz kötődik, ebbe fektették be a jelöltet. A szertartáson csak néhány beavatott vehetett részt. Az ifjú jelentkezőt úttalan utakon levitték a barlang mélyére, a belső termekbe. A főteremben semmi más nem volt, mint a kőkoporsó. Amikor a jelölt belefeküdt, megnyílt előtte az ég, és a lelke, áttörve a kőboltozatot, felszállt az égbe. „Ezek az atyák egész életük folyamán azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok szféráiban láttak” – írja Gyöngyös Gergely.
A pálosok a magányt kedvelték. Csak egy év után végezték el a felvételi szertartást, addig a jelölt minden kötelezettség nélkül köztük élhetett, aztán el kellett döntenie, hogy belép-e vagy sem, mert ha igen: valóban be kellett feküdnie a kőkoporsóba, hogy élje át a halált. Sokak szerint nem csak jelképesen, hanem valóban, a halálnak azt az arculatát, amely fenyegette iszonytató és hatalmas nagy egyedülléttel és magánnyal. Ezért írnak úgy a pálosokról, mint akik „kiállták a magány és az egyedüllét próbáját”.
Az archaikus magyar népi imák szavai feltűnő hasonlóságot mutatnak a rítussal: „Én lefekszem az én ágyamba, mint Úr Jézus Krisztus a koporsóba.” A néphagyomány szerint a beavatandó fejénél (mint Krisztus fejénél) megjelenik a ragyogó Nap, lábánál pedig a fénylő Hold. A kutatók szerint ez a rítus a Fénnyel való egyesülést szimbolizálta. Aki átélte ezt az élményt, annak testét a halála után – a pálos legenda szerint – nem kezdte ki az enyészet. Ha valaki a rend tagja lett, az eljutott erre az emelkedett szintre.
Egy „külföldi tudósító”, Kapisztrán János, miután végiglátogatta a pálos kolostorokat, a következőt írta: „Ezek egytől egyik szent emberek, és ha valaki élő szentet akar látni, menjen… Pilisszentkeresztre, mert itt a régi atyák – szinte az összes – romlatlan testtel várja a feltámadást.” Tudni kell azonban, hogy nem egyetlen romlatlan testről van szó, hanem kolostoronként több százról.
A pálos liturgiában azonban egyetlen nem romló holttest játszotta a vallásos tisztelet központját és szerepét, amelyet a Pilisben őriztek és nagyobb ünnepeken a körmenetek szereplője volt, sőt olykor Magyarország legtávolabbi részeiből is ennek a holttestnek a látására érkeztek az emberek. Több kutató jutott azonban arra a következtetésre, hogy a holttest nem biztos, hogy a névadóé, a IV. században Egyiptomban, Théba környékén remetéskedő, később szentté avatott Pálé.
Azt azonban tudjuk, hogy az Anjouk idején már Thébai Szent Pál rendjének nevezik a pálosokat. Ekkortól mintha egy különös történet kezdődne, mindenki Szent Pál testét akarja megszerezni. Ismert, hogy a bizánci császár a romlatlan tetemet 1169-ben Konstantinápolyba szállíttatta, majd a testet Velencében őrizték, a fejet, pedig Rómába vitték, ahonnan IV. Károly császár Prágába menekíttette, majd Karlatein várába került.
Nagy Lajos királyunk 1381-ben Velencét majdnem a földdel tette egyenlővé. Hadi sikerei ellenére megkegyelmezett a városnak, de békefeltételei között egy érdekes mondatot találunk: „Remete Szent Pál holttestét adják vissza!” Végül titokban szállítják el, hogy a nép ne próbálja azt megakadályozni. Jogos a kérdés: vajon miért olyan fontos a holttest? A „törökdúlás” után a holttest hollétéről nem tudni semmit.
Több elgondolkodtató ténnyel is szembesülünk kell azonban mindezekkel kapcsolatban: Nagy Lajosról tudjuk, hogy mint Anjou leszármazott, a Grálok ivadékának tartják. Bensőséges szálak fűzték a pálosokhoz, akik viszont hazánkban egyedül tartották számon a Grál őrzőjének tartott Arimátiai József ünnepét.
A pálosokat, öltözékük után, fehér barátoknak hívta a népnyelv. Tudjuk, hogy az egyiptomi papok csakis fehér vászonöltözetet viseltek, a kumráni közösség tagjai is fehér ruhában jártak, ugyanúgy, mint a druida papok. A Tir-nan-og című kelta sagában pedig kijelentik, hogy a Grál misztikus földjén az „ember soha nem fogja látni a halált vagy a test felbomlását”.
Láttuk, hogy a titkos tudás, rejteki bölcselet őrzői és továbbvivői egy olyan beavatási szertartás során jutottak hozzá az isteni titokhoz, melynek lényege az, hogy a jelölt szimbolikusan (vagy talán valójában?) meghal, lelke az Égbe száll, és miután végigment „az örök bölcsesség útján”, visszatért, és immár beavatottként, újjászületettként, a gnózis birtokában tett eleget földi feladatának. A pálosok rejtett barlangjaiban folyó szertartások gyakorlatilag ugyanolyanok, mint azok, amelyeken az emberiség nagy beavatottjai átmentek. A szertartások gyökerei, pedig évezredekkel ezelőtti időszakra vezethetők vissza, ugyanúgy, mint a pálos tudás vagy eszme. Bátran nevezhetnénk hát a pálosokat az ősi titkok őrzőinek, a magyar Grál lovagoknak!
Bunyevácz Zsuzsa
Forrás :
Gönczi Tamás: Pilisi titkok, pálos barátok
Szántai Lajos: A két hollós
Dobogó folyóirat
Képaláírások:
1. Könyv: A pálosok rendi kívánalmaihoz alkalmazott első misekönyv (Bázel, 1490)
(Kincsek a nemzet könyvtárából, Magyar Könyvklub)
2. Barlang: A kumráni barlangok egyike
3. A Nagy Piramis kőszarkofágja