Siklósi András

A magyarság örök s elpusztíthatatlan!

– A 2006-os budapesti Szittya Világtalálkozó (SZVT) megnyitó előadása –

Mottó: 

             1.) „Az igazságot ki kell mondani mindig, még akkor is, ha kedvezőtlen visszhangra talál; és az igazságot minden kínálkozó alkalommal annyiszor kell hangsúlyoznunk, amíg azt mindenki tudomásul veszi.”                                                                                                 (gróf Esterházy János, felvidéki mártírunk)

            2.) „Amíg valaki embernek hitvány, magyarnak sem alkalmas.” (Tamási Áron) 

Tisztelt Világtalálkozó, Szittya Testvéreim, Magyarok!

Boldog emlékű és szent életű Pio atya, aki az Úr kegyelméből hosszú évekig viselhette a keresztre feszített Jézus sebeit (a stigmákat), egyszer tanúja volt egy égi jelenésnek, mely nyomán a következőket mondta: „Irigylem a magyarokat – sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük!” Ez a látomás nem tekinthető egyedinek, mert hallottam, hogy más szentek, misztikusok is hasonlókat nyilatkoztak (pl. Natália nővér és Galgóczy Erzsébet), melyek lényege az volt, hogy Istennek különleges tervei vannak a magyarsággal a világ megreformálásában, újjászületésének kibontakoztatásában. Mert az biztos, hogy sokáig már nem mehet így tovább, hiszen akkor hamarosan megmérgeződne és elpusztulna bolygónk összes élőlénye, beleértve a teremtés koronáját, az embert is. A jó Gazda pedig nem tűrheti, hogy felelőtlenül tönkretegyük nagy bölcsességgel és szeretettel létrehozott alkotásait, s az uralmat helyette a Sátán vegye át, akitől semmi jó sem származik.

Ritkán szoktam vallási-teológiai ügyekbe ártani magam, hiszen ez nem szakterületem. A föntiek apropóján most mégis szeretnék tisztázni egy kérdést, ami nem más, mint az, hogy létezik-e a Magyarok Istene? A keresztény (keresztyén) felekezetek lelkészei, papjai, püspökei – noha egyébként számos ponton eltérő elveket hirdetnek – abban meglehetősen egységesek, hogy ilyen szamárságról hallani sem akarnak, mivel egy az Isten (legföljebb szentháromságos egy Isten!), aki mindenkié, s ennélfogva egyetlen népnek, nemzetnek sem lehet saját Istene. (Megjegyzem, ugyanők sokkal ritkábban tiltakoznak a zsidók, pardon izraeliták, Jehovája vagy Jahvehja ellen, aki ugye állítólag kiválasztotta ezt a népet a maga számára, sőt mintegy fölébe helyezte őket az összes többi népnek és nemzetnek. No ezt viszont én nem tudom elfogadni semmiképpen, hiszen az Isten egyetemes és nem fajtaválogató. Tehát a logika szerint ebből az következik, hogy Jehova csak valamiféle törzsi istenke, aki távolról sem azonos a mindenható örök Istennel.) De ne legyünk elfogultak önnön fajtánk iránt sem. Ha most valaki azt állítja (nem is kevesen!), hogy Isten választott népe a magyar, bizony hasonló hibába esik, mint a zsidók; már amennyiben úgy érti, hogy Isten különleges előjogokkal ruházott fel bennünket, mások rovására. Kizárt, hogy ez igaz lenne, viszont a dolog mégsem ilyen egyszerű. Elég csak a történelemkönyvekbe lapozni, s (a hamisításokat, ferdítéseket kiszűrve) megnézni, hogy a magyarság hosszú fönnállása során mennyit szenvedett, mennyi vesztes csatában, háborúban, üldöztetésben volt része – zömmel önhibáján kívül (ugyanez pl. a zsidókról messze nem mondható el!), míg végül Trianonban – jelképesen és valóságosan – Krisztus keresztjére szögezték. Az Úr azt sújtja leginkább, akit a legjobban szeret (miként a jó apa is legkedvesebb gyermekéhez a legszigorúbb!), tehát nyilván különleges tervei, céljai vannak velünk. Nem véletlen az sem – köztudott! - , hogy mi vagyunk Isten engesztelő népe, amit úgy is felfoghatunk, hogy nekünk mások vétkeiért is bűnhődnünk kell. Talán azért nehezebb a sorsunk itt a földön, hogy annál nagyobb legyen jutalmunk a mennyben. De gondoljunk arra is, hogy István király a Szent Koronát s általa Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta, s azóta hazánk Regnum Marianum, azaz Boldogasszony Anyánk királysága (nem pedig köztársasága!). Egyébként őstörténetünk, mítoszaink, legendáink arról is tanúskodnak, hogy a magyarság mágusai, táltosai révén (akikkel a kereszténység sajnos nem bánt kesztyűs kézzel, - hogy finoman fogalmazzak!) közvetlen kapcsolatban állt a Teremtővel; ám ami akkor természetes volt, mára elfelejtődött, s szinte hihetetlennek tűnik. Sokan állítják azt is, hogy mi magyarok voltunk az igazi keresztények, akik valóban Jézus tanításait követték, s teljesen hibás választás volt a római judeo-kereszténység ránk erőszakolása, mely vallás főként gyakorlatában alaposan elrugaszkodott Jézus életművétől, céljaitól. (Gondoljunk csak a keresztes háborúkra, az inkvizíciókra és boszorkányégetésekre, a protestánsokkal vívott értelmetlen hadakozásokra, a páratlanul gazdag ősmagyar kultúremlékek és rovásírások megsemmisítésére stb., stb.) Nem részletezem tovább, mert túl messzire vezetne. Inkább megpróbálok felelni az indító kérdésre, noha nem lepődöm meg azon sem, ha lesznek, akik vitatják. Az eddigi érveket, megszorításokat figyelembe véve, szerintem helytálló a Magyarok Istene megnevezés; hangsúlyozva, hogy nem egy külön Istenről van szó, hanem az Egyetlenről, aki azonban megkülönböztetett szerepet szánt nekünk üdvtörténeti művében, s egészen rendhagyó módon kapcsolódik hozzánk. S végül még egy érv e mellett. Ha legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor (aki egyébként táltos-garabonciás is volt), nem félt leírni Nemzeti dalának refrénjét, akkor mi is fennhangon kiáltsuk vele együtt: „A Magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Hej, de szép is lenne, ha legalább ez az egy kívánságunk valóra válna. Mert bizony bármennyire szégyelljük, rabok, sőt rabszolgák vagyunk a javából, akár az egyes honpolgárokat, akár a Csonkaországot, akár az egész Kárpát-medencét tekintjük. Nagy erők játszanak velünk, s mi kiszolgáltatva, jogfosztottan tengetjük napjainkat egy virtuális valóságban, anélkül, hogy a legcsekélyebb beleszólásunk lehetne tulajdon sorsunkba. Ez a mesterkélt, tudatosan eltorzított művilág nélkülöz minden emberi minőséget – mint pl. szeretet, boldogság, hit, önzetlenség, becsület, vitézség, kitartás, szolidaritás stb. - , s a benne való létezés nem több, mint egy eszmények nélküli, materiális vegetálás, egy reménytelennek és fölöslegesnek tűnő tetszhalott állapot, egy elfuserált Csipkerózsika-álom. Jól tudom persze, hogy az igazi szabadság belülről, a lélekből fakad, s előfordulhat, hogy a börtönben sínylődő fogoly szabadabb, mint a rács túloldalán pöffeszkedő őrei. Ez azonban igen ritka eset, s csak rendkívüli erkölcsi nagyságoknak adatik meg. De boldogok még ők sem lehetnek, hacsak nem egy lakatlan sziget az otthonuk; hiszen ha felelősséget éreznek népük, hazájuk iránt, akkor csak közösségükkel együtt, szűkebb és tágabb környezetüket szolgálva kóstolhatják meg a boldogság ízét, ám honfitársaiktól „függetlenül”, pláne ellenükre, aligha. Ne higgye senki, hogy az uborkafára fölkapaszkodott újkori Harpagonok és III. Richardok, a mai balliberális kozmopoliták elégedettek a sorsukkal. Minél többet merítenek a pénzből, hatalomból és hírnévből, annál telhetetlenebbül vágynak még többre, s annál mohóbban féltik összeharácsolt talmi kincsüket. Eszemben sincs bárkit aszkézisre vagy önostorozásra bíztatni (legföljebb szerénységre és mértékletességre), hiszen bolond, aki nem élvezi az élet örömeit és változatos adományait, azonban mégis az a leghasznosabb, ha a múlandó és illékony dolgok gyűjtögetése helyett a lelkünket gazdagítjuk tudással, bölcsességgel, jóindulattal, akaraterővel, hazafiúi érzéssel és egyebekkel. Ezt ugyanis semmilyen zsarnokság sem rabolhatja el tőlünk, s bárhogy meggyötörnek a hatalom hóhérai és zsoldosai, mindig mi leszünk fölényben velük szemben.

 Véssük az agyunkba mindörökre: a bátrakat, gerinceseket, a szilárd elveket valló harcosokat tiszteli és rettegi az ellenség, míg a folyton elhatárolódókat, a csúszó-mászó megalkuvókat, a falig hátráló beszariakat kiröhögi és eltapossa. Hiába van igazunk, ha nem tudjuk érvényesíteni, sőt még kimondani, leírni sem merjük. Ne a férgeket, patkányokat próbáljuk megnyerni a mi ügyünknek (lásd Fidesz!), s főleg ne akarjunk mindenütt szalonképesnek mutatkozni, mert az efféle langyos, erőtlen, önfeladó csinovnyikok a saját táborukat is szétzilálják, s végül legodaadóbb híveiket is elveszítik. Ebben a kegyetlen élethalálharcban csak sziklakemény, minden áldozatra kész, kipróbált vezéreket követhetünk, akik tűzön-vízen át végig is viszik elhatározásukat. Akik a saját árnyékuktól is megijednek, takarodjanak a szemünk elől! Roppant fontos a következő tételem is: az ún. nemzeti oldal vezetői kizárólag elszánt, radikális nacionalisták lehetnek. Ne röstelljük fölvállalni ezt, hiszen a radikalizmus még nem szélsőségesség, csupán határozottság; a nacionalizmus pedig egészséges nemzeti politika, mely mások jogait nem sérti, miközben a sajátjait védi, tehát távolról sem azonosítható a törvénytipró sovinizmussal, rasszizmussal és egyéb liberálcionista megbélyegzésekkel. A nacionalizmus abszolút pozitív, kikezdhetetlen alapeszme, mely a biztos győzelembe visz!

Tárjuk fel immár tételesen szomorúságunk, elbizonytalanodásunk okait, melyek bénítóan áthatják, megmérgezik egyéni és közös jelenünket, s részben jövőnket is. Nincs most időm messzire visszamenni, kezdjük a múlt század közepén. Trianon szörnyű sebeit hordozva, a II. világháború véres veszteségeit még ki sem heverve, l945-ben megszállt bennünket a világtörténelem legbarbárabb söpredéke, a sztálinista Vörös Hadsereg, mely Battonyától Nemesmedvesig végigdúlta, gyilkolta, erőszakolta, zabrálta hazánkat. A nyomában betódultak a Moszkvában kiképzett zsidóbolsevista vazallusok, a rákosimatyik, pétergáborok, révaijózsefek és más tirannoszauruszok, méltó utódaiként a  kunbéláknak, szamuelytiboroknak stb. Néhány évig demokráciát mímeltek, majd a szovjet szuronyok oltalmában magukhoz ragadtak minden pozíciót, s hihetetlen rémuralmat („proletárdiktatúrát”) teremtettek. Válogatás nélkül kivégezték, lecsukták, vagy hazai és szovjet haláltáborokba internálták népünk legjobbjait; a magánvagyonokat elkobozták, a parasztgazdákat kuláknak nyilvánították; a pártokat, az egyházi (pl. Kalot, Kalász, Soli Deo Glória stb.) és civil mozgalmakat betiltották, a sajtót szigorú cenzúra alá vonták; megszervezték a besúgó-hálózatukat, s bevezették az egypártrendszert (a pártállamot), hogy csak néhány motívumot rögzítsek. 1956-ban (melynek idén ünnepeljük 50 éves jubileumát – bár e helyett inkább folytatni kéne!) ez ellen tört ki az isteni csodaként is emlegetett forradalom és szabadságharc, melyben egy legázolt, fegyvertelen nemzet mindörökre megmutatta emberi-erkölcsi nagyságát. Ugyanakkor megrendítette a legyőzhetetlennek vélt kommunizmust, s a világ leigázott népei előtt megcsillantotta a reményt, azzal, hogy magasra emelte a szabadság (lyukas) zászlóit.

Az a generáció még nem volt puhatestű, még különbséget tudott tenni barát és áruló közt, s képes volt pillanatok alatt megszervezni önmagát, minden felsőbb irányítás nélkül (s aligha szavazott volna az MSZP-re és az SZDSZ-re!). Egy ószövetségi, pufajkás bosszú után a kádárizmus viszonylag enyhébb évtizedei következtek; valójában azonban az ún. gulyáskommunizmus „aki nincs ellenünk, az velünk van” lózungja alatt indult meg népünk prostituálása, gerincének megtörése, önvédelmi ösztönének elaltatása, 7 millió magzatának legális szétvagdosása („a nők védelmében”!), valamint a „húzd meg, ereszd meg!” álságos politikája. Amolyan „békés” népirtás folyt 30 éven át, elvtársi haramiák által, akiknek gaztettei az égre kiáltanak. A többi megszállt ország se lakodalomként élte át a komcsik garázdálkodását, viszont mégis sokkal kedvezőbb kondíciókkal került ki az 1990-es összeomlás romjai alól. Ez a különbség leginkább annak köszönhető, hogy másutt nem rombolták szét oly mértékben a vallást és a nemzeti öntudatot (pl. Lengyelország!), s közelítőleg sem végeztek annyi abortuszt, mint nálunk. Továbbá, a többiek vezetői se voltak ugyan angyalok, de legalább igyekeztek valamennyire képviselni a saját fajtájukat az adott lehetőségek közt, s fölöslegesen nem okoztak szenvedést neki; ezzel szemben a mi csúcsvezetőink jobbára zsidók vagy zsidóbérencek voltak, akik mérhetetlenül gyűlöltek és aprítottak bennünket. Tehát kétszeres elnyomást kellett átvészelnünk, akárcsak határon túli testvéreinknek, akiket magyarságuk miatt még külön is üldöztek.

Ilyen elcsigázott, gyorsulva fogyatkozó népességgel vágtunk neki a cégércserének vagy gengszterváltásnak, melyről igen hamar kiderült, hogy csak az orrunk előtt elhúzott mézesmadzag, ügyesen kidolgozott népátverés, ördögi átmenet a nem létező szocializmusból a létező rablókapitalizmusba. A „lakossággá”, „panel-prolivá”, jobb esetben „polgárrá” ledegradált tömegek számára a húslevesből csak a lerágott csont jutott, legföljebb némi ehetetlen mócsingot hagytak rajta. A „megbízható” elvtársurak – kiegészülve a még náluk is törtetőbb ifjútörökökkel – persze könyékig dúskáltak a jóban; s mint a termeszek, elemésztették vagy széthordták mindnyájunk sok évtizedes rabszolgamunkájának javait, azaz lassanként elprivatizálták azt a közvagyont, amit korábban „államosítottak”. A fél országot egzisztenciális függésbe taszították; tízezrével szüntették meg a nagyvállalati munkahelyeket, a kisvállalkozásokat és kisgazdaságokat ellehetetlenítették; az árakat, az adókat s a közszolgáltatások díjait a plafonig emelték, miközben a bérek alig növekedtek; a külföldi adósságok leíratása vagy megtagadása helyett további hiteleket vettek föl (jórészt a kamatok törlesztésére), s egy kifizethetetlen számlát (fejenként úgy 1,5 millió Ft-ot) varrtak a nyakunkba. Ráadásul tervszerűen szétdúlták önkormányzatainkat, iskoláinkat, kórházainkat, kulturális és egyéb intézményeinket, szociális ellátó rendszerünket; a katonai szolgálat eltörlésével s a rendőrség korrumpálásával kívül és belül védtelenné tették hazánkat; egy elképesztően ocsmány szellemi és sajtóterrort kényszerítettek ránk, s lehengerlő gépezetükkel a legcsekélyebb nemzeti vagy önvédelmi törekvéseinket is csírájában elfojtják, ill. lejáratják, szélsőségesnek, antiszemitának, populistának címkézik. Belpolitikai téren egy kézivezérelt többpárti egypártrendszert kreáltak, egy nemzetidegen alkotmányt s egy kritikán aluli törvényhalmazt hoztak össze; az ügyészségeken s a bíróságokon nemhogy igazságszolgáltatás nincs, hanem még jogorvoslat sem. Hát csoda, hogy egy ilyen szerencsétlen, bőrenyúzott és amputált agyú birkanyáj olyan választási eredményeket produkál, mint 2004. dec. 5-én és 2006 áprilisában?! (Már ott tartok, hogy haragudni se bírok rájuk, csak szánom őket, és szégyenkezem miattuk őseink szelleme előtt.) Milyen ország ez, miféle népség lakja, ahol egy ősbolsi horgyul, egy „kémelhárító” (D-209-es) cseresznyéssypeti s egy genetikailag selejtes furcsányferi (alias fletóbohóc) miniszterelnök lehet; egy nemzetgyalázó gönczárpi s egy zászlókerülő veréblaci pedig (nép)köztársasági elnök?! Az már csak hab a tortán, hogy a NATO-ba, majd az EU-ba is berángattak bennünket, hogy szegény cselédként katonailag és gazdaságilag-pénzügyileg is segélyezhessük a gazdag Nyugatot. Ez ám a vágyak netovábbja, a számunkra kiutalt pokoli Paradicsom! Ha ilyen remek szövetségeseink vannak, mint az USA, Izrael és Anglia (csupán a „legkedvesebbeket” említem!), akkor mit árthatnának hazánk ellenségei?

Higgyék el nekem, hogy bár „jól halad” globalizációs  gyarmatosításunk, a „sűrűje” mégis hátravan, hiszen még nem értük el az „ideális” mélypontot. Íme egy villanásnyi jövőkép, egy nyúlfarknyi ízelítő abból, amit a külső és belső cionista-szabadkőműves szálláscsinálók művelni kívánnak fajtánkkal. 2050 körül az elszakított részeken  szétszóródik (elvándorol) és beolvad a magyarság; a Csonkaországban kb. 6 milliónyira fogyunk, viszont 2 milliónyi lesz a cigányság, 1 milliónyi a zsidóság és 1 milliónyi a betelepülő egyéb idegenek (kínaiak, muszlimok, négerek stb.) száma. 2050 és 2100 közt kisebbségbe kerülünk, minden pozícióból kitúrnak bennünket, teljes jogfosztottságban és nyelvünket, kultúránkat vesztve morzsolgatjuk unalmas napjainkat. A 22. század elején végelgyengülésben meghal az utolsó rezervátumi magyar mohikán, kinek országára már régen kitűzték a héber betűs „Nagy-Izrael” táblát. Hát nagyjából ennyi. S ne reménykedjünk, az új honbitorlók szemében nem ül majd gyászkönny (szegény, jó Vörösmarty!), hanem még a sírunkat is leköpdösik, ha ugyan szét nem dózerolják. Trágyának talán még jók leszünk valamelyik kibucban.

Nem oda Buda! Ácsi! Ennyire azért nem eszik forrón a kását. Bizony mondom, efféle sors vár ránk, ha szét nem törjük láncainkat. Ha belenyugszunk a vereségbe, ha nem óhajtunk küldetésünkhöz illő életet élni, akkor el is pusztulunk rövidesen. De az alvilág összes ördöge se győzhet ellenünk, ha élni akarunk, és harcolni kezdünk. Vegyük észbe: ha mi nem állunk ki magunkért, az égiek sem segíthetnek rajtunk, más pedig pláne nem fog! Nem várható el tőlem, hogy itt és most valamiféle cselekvési programot adjak, de néhány hasznosítható gondolat-morzsát szívesen megosztok mindenkivel.

Úgy vélem, fegyveres lázadásra egyelőre se szándék, se esély nincsen. Ezzel meg kell várni a küszöbön álló világméretű antiglobalista fölkelések kitörését – amiknek sikeres kimenetele csöppet sem kétséges. Egyedül tehát nem ugorhatunk neki az egész világmaffiának. De a ránk eső behemót szörnnyel valahogy meg kell küzdenünk! Igyekezzünk kijátszani éberségét, s ezernyi módon borsot törni az orra alá. Verjük vissza a rágalmait, indítsunk ellene jól alátámasztott pereket; gúnyoljuk ki és tartsuk össztűz alatt kulcsfiguráit; ne hajtsuk végre a parancsait, ne működjünk együtt vele semmiben; ne hagyjuk magunkat provokálni és megzsarolni; tárjuk fel és tegyük közzé korrupciós ügyeit és pénzügyi panamáit; foggal-körömmel védjük meg ártatlanul kipécézett honfitársainkat; rendezzünk ellene nagy létszámú felvonulásokat és tüntetéseket; szervezzünk országos bénító sztrájkokat (mellőzve a vele egy követ fújó álszakszervezeteket); bárhogy ravaszkodik, ne higgyünk neki soha; bojkottáljuk újságjait, tévéit,rádióit, áruházláncait, iparcikkeit és élelmiszereit; rongáljuk meg vagy döntsük le gyűlölt emlékműveit, szobrait, utcai névtábláit; indítsunk általános polgári engedetlenséget; buktassuk meg és söpörjük el kormányát, parlamentjét, bürokratikus hivatalait!

Persze szelídebb variációk is akadnak, a lassú víz is partot mos analógiájára. Pl. törődjünk többet családunkkal, rokoni és baráti körünkkel; indítsunk kulturális társaságokat, akciócsoportokat, riadóláncokat; falvanként, városrészenként, kerületenként állítsunk fel polgárvédelmi és nemzetvédelmi központokat (jogászokkal, műszaki szakemberekkel, pedagógusokkal, kistermelőkkel és kisiparosokkal stb.); alapítsunk olvasó-mozgalmakat, természetjáró és környezetvédő csoportokat, táncházakat, népdalköröket, kézműves és rovásíró klubokat; hallgassunk tudományos és művészeti előadásokat, rendezzünk tanácskozásokat, hagyományőrző és hadijátékokat, sportversenyeket és ünnepségeket; látogassunk múzeumokba, kiállításokra, színházakba és hangversenyekre; ismerjük meg a Kárpát-medence tájegységeit és műemlékeit; szálljunk le gyökereinkhez: fedezzük föl valódi történelmünket, irodalmunkat, ősvallásunkat s páratlanul gazdag kultúrkincseinket; éljünk egészségesebben ellenségeinknél, s szellemi-lelki téren is magasodjunk föléjük; szervezzük meg minél sokoldalúbb önellátásunkat, helyi árucserénket, és ha lehet, csak magyar termékeket vásároljunk; vigyázzunk, figyeljünk egymásra, s minden szinten támogassuk egymást, de szűrjük ki a besúgókat s a bomlasztó elemeket! Járjunk emelt fővel, legyünk bizakodók és tettre készek, érezzük magunkat otthon, hiszen ez a hazánk! Tudatosodjon bennünk, hogy a világ egyik legősibb, legragyogóbb nemzetének fiai vagyunk! Kapaszkodjunk elődeink kezébe, s gondoskodjunk utódokról, nehogy ez a végtelen láncolat megszakadjon! Lám, milyen egyszerű az egész.

Kedves Barátaim! Bármilyen veszedelem sújtotta, Magyarország mindig talpra állt, ameddig betartotta a Vérszerződés pontjait, ill. (később) elfogadta a Szentkorona tanát, és feloldódott a Korona misztériumában. Ez volt, ami fenntartotta Kárpát-medence-szerte az államalkotó magyarság s a többi nemzetiség fejlődését, gyarapodását és békés együttélését. Ennek mindmáig húzódó megtagadása vezetett a trianoni átokhoz (ami a rablókat éppúgy tönkretette, mint a megraboltat!), sőt jelenkori vesszőfutásunkhoz is. Elsődleges teendőnk, hogy visszaállítsuk a (61 éve megszakadt) jogfolytonosságot (hiszen a Szentkorona-tant soha nem hatálytalanította egyetlen alkotmányosan elfogadható országgyűlés, vagy törvényes vezető sem). Ha ezt a lépést megtesszük, máris megmentettük magunkat, mert a Szent Korona nem más, mint a magyarság örök létezésének szent titka, kinek fennkölt (Istent helyettesítő) személyisége nem sérthető meg büntetlenül. De ezzel a rég halogatott lépéssel tulajdonképpen Európát is kiragadjuk a válságból, mivel csak követnie kell az egyetlen helyes szakrális példát, s megindulhat fölfelé. A második még nagyobb lépés pedig a trianoni és párizsi hentesmunka sebeinek begyógyítása, s az eredeti országhatárok visszaállítása. Ha ez sikerül, Európa a tartós béke és szabadság földje lesz, ha nem, akkor megsemmisül.

Ettől függetlenül, ránk és gyermekeinkre óriási feladatok várnak még. Nincs vesztegetni való időnk, lássunk a megoldáshoz! Ha az igaz úton járunk, s betöltjük küldetésünket, nem lesz okunk félni a jövőtől sem.