Dr. Bobula Ida
A MAGYARSÁG EREDETE
KÁKICS
Fiatal lányocska voltam az első világháború idején, mikor egy rövid szabadság felvidéki házúnkban töltötte apám erdélyi barátja: Dr. Szász Pál, aki az akkori magyar országgyűlés legfiatalabb tagja volt. Az északi harctérről jött és oda ment vissza. Szeretettel beszélt közkatonáiról. Az egyik történetére még ma is emlékezem.
Egy dombocskán álltam - beszélte - mellettem a gyepen sorban feküdt nyolc halottunk. Egyszer futva jött felém egyik katonám. Mi az Pista? - kérdeztem tőle.
„Kapitány úrnak jelentem alássan: meghalok” - mondta a legény - Azzal lefeküdt a halottak mellé, pontosan a sorba, kilencediknek és további szó, hang nélkül meghalt.
Sok év után, mikor először olvastam a sumír királysírokba temetett kísérők rendezett sorairól - eszembe jutott Dr. Szász Pál közlegénye és az a különös magyar lelki fegyelem, amellyel oda sorolta magát a halottak rendjébe.
A sumír király-sírokról sokan írtak és az ismertetők egész sora sápítozva borzongja, hogy a halott király, vagy királyné kíséretét „lemészárolták, azután sorba rakták őket.” Utoljára Zamarovsky gondosan magyarra fordított könyvében olvastam a „legyilkoltak” kifejezést azzal, hogy ez a szörnyűség egy borzalmas vallás papjainak akaratából történt. Pedig az archeológus, aki a sírokat feltárta: Sir Woolley megírta, hogy külső erőszak nyoma a holttesteken nem volt. Sokkal közelebb jár az igazsághoz A. Moortgat, (akinek a "Tammuz" című könyvét nem fordították magyarra), de aki a sumír művészet beható vizsgálta alapján következtet egy szép, napsugaras, ősi vallásra, mely hirdette a halottak feltámadását (Tammuz, der Unsterblichkeitsglaube in der Altorientalischen Bildkunst, Berlin, 1949).
Aki ismeri a magyar lélek fegyelmét és halálig tartó hűségét, annak számára nem lehetetlenség, hogy a halott királyt valóban önszántából követte felesége és udvartartása. A sírban kiki a maga helyén kiürítette a gyorsan ölő méregpoharat és fegyelmezetten, sorban bevárta a halált, míg a lantos leány utolsó percig zenélt és keze a hangszerén maradt. Követték urukat a boldog, együttes feltámadás reményében.
A sumíroknak még a nevét sem hallottam soha, amikor LiptóUjváron Szász Pál zongorázta a katonáitól tanult édes-bús katonanótákat:
Vihar a levelet ide-oda fújja,
Szegény katonának szomorú a sorsa,
Ma még piros élet, holnap fehér álom,
Ne sajnáld hát a csókodat
Rubintos virágom.
Szász Pál visszament a harctérre, megsebesült, meggyógyult, kitüntetéseket szerzett és a király arany sarkantyús vitézzé ütötte. Azután jöttek a viharok és hosszú időre szétsodortak minket. Sok év után azonban meglátogatott Budapesten. Hívott Erdélybe. Vonakodtam, mondtam, hogy keserves lenne a román uralom alatti Erdélyt látni.
„Ha mi elviseljük éveken át, maga is elviselheti két héten át” lobbantotta szememre az erdélyi ember és meggyőzött arról, hogy az erdélyieknek fontos azt érezni, hogy törődik velük az anyaország. Igent mondtam.
A szívfájdalmat bizony el kellett viselni, de soha nem bántam meg, hogy akkor elmentem Erdélybe. Nagy élmény volt. Kolozsvárt Szász Pál kalauzolt. Elvitt édesanyjához Gáldtőre, majd tovább küldött Marosvásárhelyre. Kiváló emberek egész sorával találkoztam. Szilágyi Olivérrel életre szóló barátságot kötöttünk. Székelyudvarhelyt Nyírő Józsefék voltak kitűnő házigazdáim.
Külön élvezet volt Nyírőné tiszta székely beszéde. Nyírő kirándulást rendezett a gyönyörű marosszéki erdőbe, ahol a nóta szerint: „madár lakik tizenkettő...” Rákásztunk, míg az asszonyok az erdőszélen remek kacsákat sütöttek nyárson és kürtős kaláccsal kínáltak. Az erdőszéli csoportnak valami időtlen, ősi jellege volt.
Mikor Nyírő látta, hogy én is értek a rákászáshoz, elkezdett emberszámba venni. Én pedig éltem az alkalommal és felvetettem a kérdést: „Mi a véleménye a székelyek sokat vitatott eredetéről?”
„Hunok vagyunk, instálom” - felelte a magas sötét hajú, sötét szemű író, olyan meggyőződéssel, hogy a válaszát tüstént elhittem.
Ahogy mentünk az erdei ösvényen a patak felé, megláttam az út mentén egy szép szál csillagvirágú enciánt. Rámutattam:
„Mondja, mi a neve ennek a virágnak?”
,Kákics"- mondta Nyírő.
Elgondolkoztam a különös néven. Kicsit idegenül hangzott, szinte délszlávosan. Mégis elhittem ezt is. Jól tettem. Évtizedekkel később találtam meg ennek a névnek eredetét, nem is a sumír, hanem az akkád szótárban.
KAKKAB akkád nyelven csillagot jelentett. A gyönyörű, mélykék csillag formájú enciánra valóban ráillik a „csillagvirág” név. (Kakkab-Su - csillagos).
Most pedig senki nyelvtudós ne vesse a szememre, hogy az akkád semita nyelv, egészen más, mint a magyar nyelv ősének vélt sumír. Ezt én tudom. De azt is tudom, hogy a sumír csoport, melyben a jövendő magyarság magva rejlett, ezer évig élt semita uralom alatt és természetes, hogy a hosszú idő alatt felvett nyelvében semita kölcsönszavakat. Öreg hiba lenne az akkád és asszír nyelveket kizárni a vizsgálódás köréből!
Akik folytatni fogják a keresést, azoknak útjára világítsanak a jó csillagok! Az erdélyi föld pedig teremjen továbbra is égszínkék kákicsot és olyan embereket, amilyenek Szász Pál és Nyírő József voltak.
SIR-ASSZONY KATONA
Azt írja egy régi, kedves barátom, hogy a közönséget az én témáim közül legjobban a sumír-magyar nyelvhasonlóság tényei érdeklik: a rokon szavak. Adjak már közre legalább egyet-kettőt a dobozaimban őrzött többezer szóhasonlítás közül!
Rendben van, írjunk erről is. Kiválasztottam három ilyen ősi származású magyar szót. Azért ezeket, mert szeretem őket és úgy érzem, hogy a nagyvilág legelőkelőbb világnézete, legmagasabb életművésze van mögöttük. Aminek késői leszármazója a nyugati lovagszellem. Hiszem, hogy lesznek olvasóim közt, akik szintén így fogják látni ezt a három szót.
Vegyük először a katona nevet. Különösen hangzik, egészen más mint az angol soldier, a francia soldat és ezek rokonai az európai nyelvekben. Vajon miért? A katona és katonaság szavak igen korán jelennek meg régi, kéziratos nyelvemlékeiben. Bárczi Géza szerint (aki a magyar nyelvészet hivatalos álláspontját jelenti), az első szó ismeretlen, a második tisztázatlan eredetű. Megjegyzi Bárczi annak a lehetőségét, hogy egy óegyháziszláv katund „tábor”, vagy a bizánci katunda „poggyász” szavakból eredtek a magyar szavak. (Magyar Szófejtő Szótár, Bp. 1941, Magyar Egyetemi Nyomda.)
Rábízom a magyar olvasóra, aki ismeri a magyar történelmet, mérlegelje: mi annak a valószínűsége, hogy a magyar katona neve kölcsönzés lenne a bomló bizánci birodalomtól, vagy pláne, az egyházi szláv nyelvtől...
Ha valamit átvettek volna a magyar ősök, akkor az Európa-szerte ismert soldato valamelyik változatát vették volna át. Át is vették, zsoldos formában, csakhogy nyelvünk kifejezi, hogy óriási különbség van a zsoldos és a katona közt. A zsoldos pénzért harcol, a katona nem azért.
Hol keressük hát a katona szó eredetét? Ott, ahol a világon legelőször örökítették meg rendezett sorban, kötelékben harcoló sorkatonaság képét. Ur városának királysírjából került elő A Standard of Ur-nak nevezett mozaikamű, ezen láthatók - jelenleg a British Museumban - a zárt sorban menetelő sumír katonák, párducbőr-köpenyben és olyan kék-szeműen és karvalyorrúan, amilyen székelyek néha még ma is akadnak Erdélyben és magyarok, egy-egy többé-kevésbé tisztavérű családban. Katonai kötelékekben harcoltak. Istenért. Hazáért, nem egyénileg garázdálkodtak, mint a rablók.
A magyar köt ige pontos megfelelője a sumír kad ige. Teljesen azonos a jelentésük. Megvan az ige kat formája is. (A Deimel, Sumerisch-Akkadishes Glossar, Róma. Pápai Bibliakutató Intézet, 1934, 140 és 143 oldalon) „Binden, festfügen”. Gyakran történik a sumír nyelvben, hogy azonos jel fejezi ki az igét és a rokon névszót is. Például: a lib jel magyar megfelelője nemcsak a lép, hanem éppen úgy a láb is. Így valószínű, hogy a sumir kat jelentett köteléket is. Ehhez járulhatott az unu sumír szó, melynek megfejtése Gadd szerint lakhely, „dwelling”. (A Sumerian Reading Book, Oxford, 1924), tehát kat-uni-ból származhatott a katona, aminek jelentése: ,kötelékben tartózkodó”. Nem zsoldos és nem is rabló! Magyar katona.
Hogy az ősi sumirból sok áttétellel kölcsönöztek szavakat bizánciak és szlávok, azt elhihetjük. De a magyarság nem ezektől tanult, hanem a forrásból kapta fogalmait és szavait, a sumírból, a világ első ismert civilizációjából.
Asszony szavunkról azt írja Bárczi, hogy az alánoktól kölcsönöztük és idézi az alánok kaukázusi rokonait, az oszéteket, akiknél az achsin „úrnőt" jelent, De hát honnan vették az oszétek ezt a megtisztelő címzést? Valószínűleg egy régebbi kultúrnéptől tanulták, Itt két nagy nép nyelvi örökségéről lehet szó: ezek a sumírok és az élamiták, akik szomszédok voltak és hosszú időn át befolyásolták egymást. Ezeknél találunk két rokonhangzású szót: a sumír gasaan jelentése: „királynő”, az élamita usan, "istennő". Megjegyzendő, hogy az élamitáknál még éltek történelmi időkben matriarchális hagyományok: a trón nőágon öröklődött. Annyi bizonyos, hogy "asszony" szavunk napkeleti hazájából igen komoly tekintéllyel indult nyugat felé és csak itteni hatásra vesztett rangjából és szűkült jelentése, lassan, nehéz századok folyamán, míg napjainkban már csak férjes nőt jelent. Hogy mennyire nem ez a lényeg, azt láthatjuk abból, hogy a régi magyar zárdának volt fejedelemasszonya, és a Margit-legendának Szűz Szent Margit asszonya. A "kisasszony" sem jelentett soha „kis, férjes asszonyt”, hanem fiatal „dominát”.
Ur szavunk, ez a sokrétű, sokszínű, sokjelentésű szó is megcsappant, összeszűkült jelentéssel és tekintéllyel maradt ránk. Már hallottam gunyoros, p pejoratív ízű emlegetését is. Legfőbb ideje, hogy megnézzük eredetét és visszaadjuk neki régi, szép értelmét és értékét.
Az úr nagyon ősi gyökérszavunk. A magasság, nagyság, erő alapfogalmait hordozza. Az Ararát óriáshegy régebbi neve Urartu volt. Hatalmas férfit jelentett, de olyat, aki erejét, hatalmát jóra használja. A sumír ur szónak pontos megfelelője a magyar őr. Ezt kétségtelenné teszi, hogy a szót a legkorábbi időkben a kutyafej képjelével, piktográfjával irták. A kutya volt a hűséges „kis őr”. Az oroszlán is úr volt: a "nagy őr".
Ókori királyi paloták főkapuját szelídített oroszlánok, később kőoroszlánok őrizték. Ezért királyi szimbólum az oroszlán: a király az ország nagy őre. Ur városa, régi nagy mezopotámiai központ is őrhely volt. Nevét mindig a kutyafejből stilizált ékírás-jeggyel írták.
Mit őriz az úr? Mindent, ami szép, jó és szent, de védelemre szorul. Elsősorban az istennőt, képét, szentélyét, az ő templomát, az ő városát. Régi sumir királynevek: Ur-Baú, Ur-Gula, Ur-Nana, Ur-Nanshe. Baú és a többiek istennők voltak. A király választott nevével nem azt fejezte ki, hogy ő uralkodni akar az istennő felett, hanem azt, hogy ő az istennő védője, őrzője, hadserege, hadereje. Hogy ez lehessen, ahhoz erősnek, hatalmasnak, úrnak kellett lennie. „Baba-mu”, így szólítja meg templomi emlék feliratában istennőjét Ur-Baba király. „Babám, felépítettem szentélyedet.” A régi fogalom késői visszhangját halljuk a Szent László úrról szóló ó-magyar énekben: „Szűz Máriának választott vitéze”. Meg kell, hogy értsük a régi sumír észjárást, hogy ne okozzon nekünk nehézséget az, hogy mennyi különböző, sőt ellentétes fogalmat fejezhet ki az ur. Jelenthet kiemelkedőt, valaminek a tetejét - innen a magyar orom szó. De ugyanakkor jelenthet lábazatot, alapzatot is - azt az erőt, amire rá lehet építeni.
A szavak értelme a századok folyamán módosul, elváltozik. Régi magyar szövegekben olvashattunk „a király urai"-ról. Ezek nem uralkodtak a király felett, hanem a király őrei voltak. Senki sem szereti, ha elveszik a szabadságát és uraskodnak felette. Pedig a sok zivatartól vert Magyarországon sokszor és sokáig uraskodtak zsoldosok, condottierik és más méltatlan emberek. Lassan elferdült fogalmak tévútra vezették az emberek gondolkozását, megzavarták a tiszta szépségét annak is, hogy a magyar asszony ősi szokás szerint, uram-nak nevezi a férjét. Az neki nem zsarnoka és parancsolója hanem életreszólóan hozzászegődött őre, akit úgy tisztel, mint a királynő a hadvezérét. Az pedig hívja őt Babám-nak. Asszonyom-nak, istennőnek, királynőnek. Ez az, ami széppé teszi a földi életet, ez az a magas életművészet, amit igen messziről, talán Ur városából hoztak és őriztek sokáig az Ur-i magyarok. Nem veszett el egészen, lesznek, akik továbbviszik: katonák, urak és asszonyok.
Kezdetben volt az Ige" - mondja Bibliánk. Vagyis kezdetben volt Isten teremtő akarata, mely évmilliók evolúciós folyamatában létrehozta az embert. Hol? A Biblia szerint Nyugat-Ázsiában. Ezt kétségbevonja egyik tudományos irányzat, mely rámutat az Afrikában tömegesen előkerült majomember-csontokra és Afrikában véli megtalálni az emberiség bölcsőjét. Az ismert adatok összevetése után a jelen sorok írója azokkal ért egyet, akik szerint a kivételesen tehetséges variácó, a Homo Sapiens őse. Nyugat-Ázsiában keletkezett és onnan terjedt szét, rajokat küldve a négy égtáj felé, Afrikába is.
Az eurázsiai emberiség a hideg ellen védekezve kitalálta a ruhát és a tüzet, ezzel megindulva azon az úton, mely az atomkutatás és a holdrakéta felé vezetett.
A nagy kontinens keleti részét megtöltő emberek mongolokká fejlődtek. A nyugati oldalon maradtak a fehérek, de ezek is kétfelé szakadtak. A nyugati szárnyból lettek az indoeurópai népek. A centrális pozíciókban maradt a fehér faj turáni, vagy szittya ága. Óriási területen éltek, rengeteg különböző népcsoportban, a fejlődés különböző fokain, a régi kőkorszak vadászó-halászó életmódjából haladva az új kőkorszak, a primitív földmívelés és állattenyésztés fokai felé.
Valószínűnek látszik, hogy arról a területről, ahol a turániak érintkeztek a mongolokkal, indult északi átjárón át, az újvilág felé annak az emberfajtának sok hulláma, melyet ma amerikai indiánnak nevezünk.
Turáni fajú emberek létesítették az első újkőkorszaki falvakat a Kaukázustól délre, a Tigris, Eufrates és mellékfolyóinak völgyeiben.
A nagy hegyek által biztosított állandó csapadék tette lehetővé a földmívelést. Volt ezenfelül az Eufrates forrásvidékének egy másik nagy előnye. Aránylag kis területről négy vízi út indult, négy tenger felé. A vízi út volta nagy őserdők korában az emberiség első közlekedési lehetősége. Ez a négy folyó a Káspi tengerbe vezető Araxes (Araks), a Fekete tengerbe ömlő Halys (Kizil), a Földközi tenger felé haladó Ceyhan és végül a Perzsa öbölbe torkolló Eufrates. A négy vízút négy különböző világ felé vezetett, lehetővé tette termények, szokások, gondolatok és találmányok kicserélését. Az első civilizációnak ezen a kis észak-mezopotámiai területen kellett keletkeznie. Hordozói azok az emberek voltak, kiket később AS vagy SA néven emlegetnek a cseréptáblák írói.
Ők lehettek az elsők, akik kátránnyal bélelt kosaraikban leereszkedtek az Eufratesen és annak mentén telepeket létesítettek. Ezekről beszélnek igen korai és igen művészi festésű cseréptöredékek.
Valószínű, hogy ezt a civilizációt gyengítette meg a nagy mezopotámiai vízözön. A vízözön után újabb turáni nép jelenik meg, kelet felől, a folyóközi földeken. Cserepeik, úgy mint ők maguk is, durvábbak, de erősebbek és már korongon készülnek. Ez a tehetséges nép egyesül egy harmadik fajtával, mely a régészet tanúsága szerint dél felől, hajókon érkezett a déli partokra, talán Indiából. A három és meglehet hogy több népelem egyesüléséből keletkezett, kb. Kr. e. 4000 után a világ első magas civilizációja, a sumír. Az első nagy alkotás, melyhez már politikai szervezettség és tömegek kooperációja kellett, Mezopotámia öntöző csatornarendszere volt, mely a világon addig nem ismert bőséget biztosított az egész lakosságnak.
A sumírok virágkora kb. Kr. e. 3000-től 2000-ig tartott. Ez alatt a sumírok kitalálták a téglából való építkezést, az oszlopsort és a boltívet. Megerősített városaikban kezdődött a városi élet. Kitalálták a kereket és a kerekes kocsit, melynek első ismert példányai sumír királysírokból kerültek elő. Kitalálták a fazekaskorongot, a gyors, tömeges termelés eszközét. Pecséthengereikben ott van a nyomtatás alapgondolata. Nekik köszöni az emberiség az írást, mellyel hatalmas, fejlett irodalmat tudtak teremteni és az utókorra hagyni, égetett agyagtáblák tízezrein. Ezekre náddal rótták az ékírást. Fémművességben, ötvösművészetben soha meg nem haladott tökélyt értek el. Szobrászaik messze megelőzték a görög művészeket. Kitűnő, igazságos jogrendszerük, számos áttétellel, alapja lett a római jognak. Vallási fogalmaik, elsősorban a feltámadásban való hitük, mély befolyást gyakoroltak a kereszténységre. Mindennél fontosabb, hogy a sumírokkal kezdődik a világban az emberség, a minden teremtett lélekkel való szolidaritás gondolata. Ez az alapja a magasabbrendű emberi életnek és ez a lényege a sumír örökségnek.
Tudnivaló, hogy a sumírok nemcsak kocsiztak, hanem hajóztak is, folyón és tengeren. Tengerjáró hajóik két éves utakra indultak, ritka nyers-anyagokért. Nagyon valószínű, hogy a Dunán is feljöttek, közlekedtek a Duna mellékfolyóin. A Maroson sót és aranyat szállítottak. Hogy ott jártak, azt erősen valószínűsíti a nemrégen felfedezett három sumír képírásos tábla, melyeket a Maros völgyében találtak.
Úgy hiszem, hogy az első dunavölgyi kultúrát egyszerű sumír gyarmatosok és bányászok teremtették és ezeknek szerszámai, edényei kerülnek elő a magyarországi bronzkori leletekben.
Feltehető, hogy a hosszú árkok, az úgynevezett ördögárkok Magyarországon sumír mérnökök által tervezett csatornák voltak. A gyarmatosítás azonban valami okból abbamaradt.
A mezopotámiai klíma nem volt egészséges; elpuhította az embereket, A túlságos jólét, az öntözővízért folyó versengés, de mindennél inkább a sumírok főbűne, az egymással szemben való gőg és gyűlölködés, aláástak a sumírok politikai erejét és a városállamokban a harmadik évezred vége felé mindenütt a sokkal primitívebb, de agresszív sémiták vették át az uralmat. A békés hajlamú sumír elem már csak akkor nyúlt fegyverhez, mikor késő volt és mikor a harc csak pusztulást jelentett.
Az ókori keleti népek történetével foglalkozó tudósok nagy része úgy véli, hogy a sémiták a sumírokat teljesen kiirtották. Azonban valószínűtlen, hogy egy magas kultúrát hordozó, aránylag nagyszámú nép nyomtalanul tűnt volna el. Azokon kívül, akik elestek a harcokban, nagy lehetett azoknak a száma, akik kibékültek a szolgasorssal és beolvadtak a sémita népek közé. De alkalmasint voltak olyanok is, akik elvonultak, elrejtőztek hegyek vagy mocsarak közé, várva a sors jobbra-fordulását. Végül kellett lennie számos csoportnak, melyek elvándoroltak, emigrációba mentek. Sokfelé mehettek, és útjaik, nyomaik keresése szép feladata lehet jövendő magyar történetíróknak. A sumír kultúra javai felbukkannak a második, majd az első évezred folyamán, a Közel-Kelet igen sok helyén.
A sumír nyelv kultúrszavainak számottevő testét is átvették különböző keleti nyelvek, így a perzsa és héber. Ez az anyag indította korai nyelvészeinket a magyar nyelv keleti rokonságának keresésére, de ez, abban az időben, amikor még sumír szöveget nem ismertek, nem vezethetett sikerre.
Erős sumír hatások érvényesültek minden sémita népnél, mely Mezopotámiában megfordult, asszíroknál, babyloniaknál. A sumír fémművesség tovább élt a Van tó partján, az Urartu királyságban. Nagyon valószínű, hogy a hatti nép, mely az indoeurópai hettitákat megelőzte, erős kapcsolatban volt a sumírsággal.
Most fordítsuk figyelmünket, a sok helyett, egyetlen emigrációs csoportra. Ennek a csoportnak tagjai elsősorban a sumír templomok magas rangú papi méltóságai voltak, akik a második évezred folyamán még kitartottak templomaik és papi teendőik mellett, mert ezeket a hódítók is respektálták. De az évezred utolsó századaiban már ők is tarthatatlannak érezték a helyzetet, különösen mikor az asszír hatalom, az ókor legkegyetlenebb zsarnoksága fenyegette őket.
Ez a papi jellegű emigráció kellett hogy induljon kb. Kr. e. 1200-1000 táján kelet felé, arra ahonnan a sumírság zöme jött valamikor, a hegyes-dombos vidékről, melyet a sumírok egyszerűen „a föld"-nek neveztek. Mada. Média.
Ezt a vidéket ma Luristánnak nevezik, az iráni királysághoz tartozik.
Az elmúlt évtizedekben ezen a vidéken ezrével kerültek elő csodálatos bronztárgyak, elsősorban lószerszám. A jellegzetes luristáni stílus más mint sumír, de világosan abból származott. Ez az emigránsok művészete volt. Tudjuk, hogy a hegyekben szétszórtan élőket kb. Kr. e. 700-ban összehívta és velük a méd (Mada-ar) királyságot megalapította Dejoces. A médek hatalmas birodalom urai voltak, egy ideig.
A Mezopotámiában terrorral uralkodó asszírok ellen lázadásra készült babyloni helytartójuk, aki káldeus volt. A káldeusok sémi nyelvel beszélték, de magukat a sumírok utódainak tartották. A helytartó elküldte fiát, hogy szerezze meg szövetségeseknek a rokon turániakat; a médeket és szittyákat. A három sereg egyesült és az asszír sárkányfészket, Ninivét eltaposták Kr. e. 612-ben. Az ifjú káldeus fejedelem, Nabukodonozor, újjáépítette Babylont és megpróbálta odahívni a médiai emigránsokat. Médiát akkor már fenyegette az indo-európai perzsák növekvő hatalma, ugyanaz, mely Nabukodonozor utódai idején megdöntötte az újbabyloni királyságot is. Ám az emigránsok nem tértek vissza Mezopotámiába, hanem a perzsák. elől felhúzódtak a Kaukázusba, ahol kb. Krisztus születése idején lehettek. Onnan lementek a hegyektől északra fekvő síkságra, valószínűleg egyesülve rokon szittya népekkel. Az ottani sírokból ásták ki orosz régészek a jellegzetes szittya művészet legszebb alkotásait. A szittya művészet forrásai, az újabb leletek és Grousset francia orientalista tanúsága szerint, kétségkívül a Kaukázutól délre keresendők.
Az északi síkság nem jelentett biztonságot. Valószínű, hogy élt a vezérlő mágusok, papi fejedelmek közt emléke egy hegyektől védett, édesvízben és napsütésben bővelkedő medencének, melyet valamikor a sumír virágkorban őseik gyarmatosítottak, csatornáztak és ahonnan fémeket, főleg aranyat szállítottak a sumír fémműveseknek. Erre vezette őket a Napisten csodaszarvasa. Sátoroztak egy ideig a Fekete és az Azovi tenger partjain, majd északi irányt vettek és egy kiváló vezér alatt megvalósították a régi tervet, beköltöztek a Kárpát-medencébe őseik földjére.
Aki ezt hihetetlennek tartja, nézze meg a térképen, hogy az Eufrates forrása nincs messzebb a Kárpátoktól, mint a Kárpátok Európa nyugati partjától. Aki pedig meg akar győződni arról, hogy mennyire félrevezettek minket, mikor azt tanították nekünk, hogy a vad, pogány magyarok betörtek egy civilizált, békés Európába, az sürgősen olvasson el hiteles forrásműveket arról, hogy milyen körülmények közt éltek emberek Nyugat-Európában a kilencedik században. Tudatlan, nyers harcosok vetélkedtek a hatalomért. Az élet vad, nyomorúságos és bizonytalan volt. A honfoglaló magyarok ruhája, fegyvere, étele, orvostudománya, igazságszolgáltatása, kormányzata, mind magasabbrendű volt, mint nyugati kortársaiké, ami természetes, hiszen az ősi sumír civilizáció örökösei voltak. Hozták magukkal ősi vallásukat, mely akkor már monotheizmus volt, vagy legalábbis közel állt hozzá. Hozták az ősi papi rendeket, azt a fejlett hierarchiát, melyre következtethetünk abból, hogy milyen sok magyar családnév felel meg egy-egy sumír papi méltóság címének.
Bodán, Enesse, Kele, Lekencze, Mács, Mármaros, Musla, Néző, Ocskó, Patócs, Sennye, Szüllő, Zsinka, Zsór, stb.
Ezek mind táltosok voltak: „tisztelendők”. Egy ilyen hierarchia nevetségessé teszi azt az állítást, hogy a honfoglalók sámánhitűek voltak - lévén ez a fogalom az antropológiában kisajátítva a legprimitívebb varázsló-hitre.
Jóhiszemű emberek is sokat ártanak, mikor Árpád kánról beszélnek. Lehetséges, hogy így is hívták. De ma a kán fogalom a tatárokhoz tapad. gyilkos íze van. Ne használjuk.
A magyarságnak a honfoglalás korában nem voltak sámánjaí, hanem táltosai; nem voltak totemei, hanem címerei; nem voltak kánjai, hanem vezérei.
Ellenséges erők sok rágalmat kentek a magyarokra. Magas. régi civilizációnk sok dokumentumát megsemmisítették. Egyet nem tudtak megsemmisíteni: a magyar nyelvet. Az pedig perdöntő tanú lesz a magyarság nagy perében.
A honfoglalók magukkal hozták a sumírból fejlődött szittya nyelvet, mely sokat módosult az idők folyamán és fejlődése, számos rokon törzs egyesülése és szétválása során, nem volt olyan világosan egységes, mint legtöbb inda-európai nyelvé.
A rokonságot azonban fel fogja ismerni, aki nem gáncsoskodni és szőrszálat hasogatni akar.
Nemcsak a nevek hasonlítanak; ezerszámra találjuk a hasonlóságot a sumír és magyar szótári anyag közt, éppúgy mint a két nyelv szerkezetében.
Ha pedig a két nyelv olyan közeli rokon, amilyennek a tények mutatják, akkor hinnünk kell, hogy a nyelv mellett a sumír örökség másik részét is magukkal hozták a honfoglalók: a magasabbrendű élet titkát.
Ebben van minden, ami az életet érdemessé teszi: a szabadság, az igazság, a becsület kultusza, a szépség keresése, a természet szeretete, embereknek egymás iránti embersége, és a humor mosolya.
Ezt a kincset hordozza még ma is, összetörten és szétszórtan is, a magyarság. Értékét nem becsülik azok, akiknek értékmérőik a dollár, a frank, a márka. De annak aki magyar, tudnia kell, hogy az örökséggel büszke felelősség jár. Az emberiség nem tud élni és boldogtalan. Nekünk van adnivalónk. Ezt tovább kell vinni, míg megérik rá az emberiség.
Tudnunk kell azt is, hogy a sumír-magyar rokonságot kincsnek ismerik nemcsak azok, akik messzebb látnak a tömegnél, hanem kapzsi, gonosz, vagy bolond emberek is. Ezek bódító maszlagnak, áfiumnak akarják feldolgozni és úgy eladni, a maguk hasznára. Ha ezek kerekednek felül, akkor olyan lesz ez a kincsünk, mint a kivesző indián törzsek kísértet-tánca: utolsó és reménytelen fekete mágia.
Nem szabad ennek megtörténnie.
A sumír eredet tana az élet vize, füve és fája a szétszaggatott magyarság számára. Vegyük körül tisztelettel, mint az angyalok a magyar címert. Védjük meg mindenfajta külső és belső ellenségtől. A virrasztók virrasszanak, az ügyelők ügyeljenek. A szétszórt, de értéke és hivatása tudatára ébredő magyarság magyar fog maradni a következő évezreden át is.
Forrás: Dr. Bobula Ida: A magyar nép eredete, 2000. 180-192 old.