György Attila: A lobogó
Magyar Nemzet

Kezdjük talán azzal hogy aki a zászlót , kiadja kezéből az minden korban utolsó embernek számított. Magukra valamit is adó országokban feloszlatták azt az egységet, amely a hadilobogót veszni engedte. De hiszen lehet, hogy éppen erről van most is szó... Az Árpád-sávos zászlóról beszélek, csak hogy mindenki értse.

Arról a zászlóról, amelyet ma fölmutatni lassan nagyobb bátorság kell, mint Dánielnek bemenni az oroszlánok barlangjába. Mindezt egy olyan országban, amelyet e felségjel alatt tartottak meg egy ezredéven keresztül. Még hogy nyilaszászló... vagy esetleg a spanyoloktól loptuk. ..De az is lehet, hogy valami kóbor gólya hozta a magyaroknak (akárcsak a nyelvet és a kultúrát), kétségkívül valami rettenetes, emberiség ellen való céllal. Ugyan. Az igazság itt is egyszerű: a zászló az a szimbólum, amely maga köré gyűjti az embereket. Benne testesül meg a kollektív eszmeiség, az a megmagyarázhatatlan isteni kötőerő, amely az arctalan tömegből is céltudatos közösséget képes kovácsolni. Ha kell, nemzetet.

Hát ez a baj az Árpád-sávos lobogóval is. Lehet-e valami kellemetlenebb egy hazug hatalomnak, mint ha az ellene lázadók közös jelképet találnak, és összeköti őket egy szimbólum, amely, az örök archetípusokhoz hasonlóan, maga is önálló életet él? Aligha. Ezért kell bemocskolni, tagadni, hitetlenséggel, rágalommal fertőzni: talán majd csak kihuny a benne rejlő szikra, és többé nem fog tüzet tőle a közösség. A nyilasvád ebben az esetben annyira1 stupid, hogy szót sem érdemes vesztegetni rá. Az a zászló nem ez a zászló volt. Sem heraldikailag, sem formailag. De mindegy. És még ha ez is lett volna... A szimbólumok tetszés szerint használhatók, sajnos. Akárcsak a római sasok, a szvasztika, a Dávid-csillag vagy a lófarkas zászló. A zászló tartása mindig attól függ, milyen kezekben tartják.

Hát most bizony jól meg kell markolni a nyelét. Már meg sem lepődik az ember, hogy Magyarországon ma védeni kell az Árpád-ház lobogóját. Mit is várunk onnan, ahol a honalapító vezérnek kuriózumszámba is alig akad méltó szobra, személyi kultuszáról aztán pláne nem beszélhetünk, hacsak ki nem akarjuk nevettetni magunkat. Pedig nálunk szerencsésebb, nagyobb, erősebb országok hátraszaltól dobnának örömükben egy Árpád-léptékű történelmi személyiség birtoklásától. Talán csak a bolgároknak van még hasonló honfoglalójuk... Ja, persze, Aszparuch is ugyanebből a vérből származott.

Azért, ha az ember mostanság elmélázik a magyar közéleten, rögtön rájön egy nagy igazságra. Éspedig arra, hogy a puszta tény, hogy paranoiások vagyunk, nem jelenti azt, hogy valóban nem üldöznek.

Lehetetlen nem összességében nézni ezt a képet. Gondoljunk vissza szép sorjában a nemzeti jelképeinket ért és érő támadásokra. A Himnusz átírásának-lecserélésének szabad demokrata szíveknek oly kedves kísérleteire. A Szent Korona lemicisapkázására. A Turul-szobor lebontását követelő kampányra. És még folytathatnám a sort, de minek is: hiszen most végre elértek a zászlót tartó kézhez. Magát a zászlót akarják - hiszen, ha nincs lobogó, nincs zászlótartó, és értelemszerűen vezér sincs lobogó nélkül. A szabadságért, jobb életért, nemzeti érdekekért síkraszállókból lobogó nélkül csupán tömeg lesz - olyasfajta "zavargó", gyülevész horda, amilyennek éppen most akarják elhitetni azok, akik e zászlót becsmérelik.

Hát oda se nekik. Egy igazi lobogó éppen a harcok emlékétől szépül meg. Ezen a zászlón is vágások és pólyák vannak... a harcé és a születésé. Hiszen mondom, hogy önmagában is élő szimbólum.

Ezért: csak szorosabbra fogni a nyelét, s ha kell, még magasabbra emelni. Nem csak a zászlót: a hozzá kötődő érzelmeket, büszkeséget se engedjük elveszni. Amíg lobogó van: cél is van. És amíg cél van: addig nem vagyunk hiába a világon. Ezért csak bátran, beállni a zászló alá. Nem csak nekünk kell megvédeni: maga is megvédi jobbik önmagunkat.