Botos László

A LEJTŐ

            Régóta, nagyon régóta kavarog a fejemben, a „Haza Bölcse” megtisztelő címe.  Kitől származik? A Habsburg kancelláriától?  A Magyar Tudományos Akadémiától? Vagy talán épp a nép, a magyar nép nyelvén fogalmazódott meg?  Hálából, a nagy nemzeti gyarapodás és önállóságunk visszaszerzésének hálája gyanánt?  Nem, ez utóbbi nem lehet.  Akkor talán minden bizonnyal a feudalizmus élvezői, a nagyszámú gazdag idegenszármazású nemességünk és az Egyházi birtokok  főpapsága adománya kellett, hogy legyen. 

            A Magyar Tudományos Akadémia milyen nagy megtisztelő nemzeti érdekeket szolgáló hivatalnak kellene lennie.  Ellátja-e ezt a szolgálatot ez a nagy hivatásra, nemzeti szolgálatra, „a legnagyobb magyar” által létrehozott tudós társaság? 

            Akárkitől is származik ez az elismerés „Haza Bölcse”, a MTA megvizsgálta, kielemezte-e ennek érdemi, a nemzetre szóló hatását?

            Mi is történt 1867-ben?  Tudjuk, ezt nevezik Kiegyezés-nek.  Magyarul mondva, akkor adtuk el magunkat és fogadtuk el a német Habsburg fennhatóságot feladva a 450 évig tartó Habsburg ellenességünket, amelyek szabadságharcainkban nyilvánultak meg, azért, hogy szabadon, magyar külpolitikával élhessünk, intézhessük ügyeinket. Ez helyett hadászatilag elköteleztük magunkat.  Így Deák Ferenc vezérletével feladtuk önálló szabadság vágyainkat, önként alávetettük magunkat a Habsburg cselszövésnek, pedig volt elég időnk, tapasztalatunk megbízhatóságuk őszintésségéről.  Fegyvertársai lettünk azoknak, akik évszázadokon át, csakis a mi megsemmisítésünkön, országunk bekebelezésén fáradoztak.  Így meghosszabbítottuk a feudalista, a nagy uralmi rendszer tovább élését, amely különösképpen elnyomta a magyar parasztságot. A Monarchia a kis jelentéktelen szláv nemzetiségeknek pedig több engedményeket adva, maga mellé vonva őket, és ugyanakkor ellenünk uszítva kitermelték, létrehozták a magyarellenességet.  A francia forradalom jelszavaira ébredező és általuk betelepítésekkel felsokasított szlávoknak nem adták meg a kért, követelt szabadságjogokat, de ezt a mi ellenzésünknek tüntették fel, ezzel tovább szították a magyarellenes gyűlöletet. 

            1867-ben, ha Deák nem a már elavult félben álló, régi feudalista Habsburg-i és nagybirtokú egyházi renddel jön egyezségre, hanem él az új lehetőségekkel, mint a legnépesebb kárpát-medencei nép, kiáll és szószolója lett volna, összefogta volna az összes Szent Korona alatt álló élő népeket, egy egységes függetlenségi szövetségbe, akkor a szláv, rumán népek nem fordultak volna ellenünk, mert hisz mindeddig is békében éltek velünk, így épp mi vezettük volna a közös felszabadulási törekvéseket.  Megvalósíthattuk volna a Kárpát-medence konfederációt magyar vezetéssel.

            A „Haza Bölcse” titulus nem szolgált magyar érdekeket, kizárólag csak azokat, akik ezzel Őt felruházták.  Azzal, hogy az elavult Habsburg-i és egyházi feudalista nagybirtoki rendszer támasza lettünk, ezzel elvágtuk az utat a felemelkedéshez.  Feladtuk elveinket, az önálló független Magyarország visszaállítását, és a környező töredék népek ellenességét vontuk magunkra, amit a pán-szláv mozgalom, a pán-germán mozgalom példáján ügyesen használt ki. 

            Meglátásom szerint, Deák cselekménye a katasztrófába vitte nemzetünket.  1867 óta, a nemzeti szerencsétlenségek, megtörténtének okait, miértjét, mind ez ideig nem magyarázták meg tudós történészeink a Magyar Tudományos Akadémiától.  Pedig már volt erre egy nagyon is tanulságos példa, aminek következtében maradtunk fenn, mint egy ősi nemzet a mai napig.  Itt az Artamonov által közölt kazáriai államcsínyre gondolok.

            Artamonov tudósítása szerint K. u. 854–855-ben a kabarok egy része (akik szintén Kazáriában éltek) a magyarokhoz csatlakozott. A kabarok neve az arab írás szerint Habr (egyes számban), Abhar (többes számban), és idővel ebből alakult ki a Kabar.

            A kazáriai államcsíny következtében őseink két részre szakadtak. Az egyik csoport elhagyta Kazária területét, és egy új államot alakítottak a hunokkal, szabírokkal és az onugorokkal egyetemben, a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger között. E birodalom Kuma-Magyar néven ismert. Székvárosuk neve Madzsar volt, a Kuma folyó mentén. E város kastélyai, keresztény templomai, mohamedán mecsetjei és öntözéses csatornái már mind romokban fekszenek, de még így is tanúskodnak egy kiváló műveltségről és egy szabad nép birodalmáról.  Egy Pallas nevű utazó a XIX. században feltérképezte e területet. Chorenei Mózes először utal erre a magyar településre. A X. században Gardizi említi, hogy követői voltak Jézusnak, Mohamednek és más képzett hiteknek, azonban senki sem említi, hogy zsidó vallásuk is lett volna.

            A kuma-magyarok a Kaukázus északi lejtőin éltek K. u. 460-tól a XIII. századig, s kapcsolatuk egész Kijevig terjedt. Bendeffy László elegendő bizonyítékot gyűjtött össze a kuma-magyarok létezéséről.[1] Ezek a magyarok keresztények voltak, és királyuk Jerettan (eredetileg Gyertyán) 1329-ben felkérte XXII. János pápát egy püspök odahelyezésére. A kérésük meghallgatásra talált, s a pápa Mankosola Tamás püspököt küldte hozzájuk.

            Magna-Hungariából és Baktriából végül is minden magyar Kuma-Magyariában (Kunmagyariában) egyesült. Száz évvel korábban (1235-ben) Julianus dominikánus barát e magyarokat felkereste azon a területen, és tökéletesen meg is értették egymást. Abban az időben Magyarországon még tudtak Kun-Magyariáról, ahol a nép magyar nyelven beszélt.

            A XIV. században, Kunmagyaria Nagy Lajos király segítségét kérte Timurlén ellen. Nagy Lajos megtagadta a segítséget, mert nem akarta a mongolok haragját kihívni Magyarország ellen. 1395-ben Timurlén Kunmagyaria lakosságát teljesen kiirtotta. Nagyon kevesen tudtak elmenekülni, s akiknek sikerült, azok a hegyekben – melyek körülveszik Kuma, Malka, Bakszon, Csegen, Cserek és Terek folyókat – tudtak meghúzódni. Ma az abkazo, osszat, kabar és kurd népek azok, akik a kuma néppel kapcsolatosak és még megtartották régi szokásaikat.

            A másik magyar csoport, amely a kazár civil belső háború miatt nyugat felé vándorolt, először Levédiában telepedett meg a Kuban-, Don- és a Dnyeper-folyók között, a 700-as években. A pogány kabarok – akik szintén ellenezték a zsidó vallás erőszakos kiterjesztését az egész Kazár Birodalomra – egyesültek az elvándorló elődeinkkel. A kazárok vezetői nem akarták, hogy őseink elmenjenek, mert a katonai erejük nagyon fontos volt a birodalom számára. Ezért kezdetben megpróbálták őket maradásra bírni. Felajánlották, hogy legyenek Kazária zsoldos katonái, de Álmos és emberei jól tudták, ha elfogadják ezt az  ajánlatot, az nemzetük végét, kiveszését jelenti majd, mert az állandó belső zavargás felemésztette volna minden erejüket, mint ahogy ez meg is történt az úzokkal és a besenyőkkel, akik elfogadták ezt a megbízatást.

            Ha igazán létezett besenyő, s magyar ellenségeskedés, akkor ez minden bizonnyal innen eredt. Ezekben az időkben a gyilkos népirtás mérhetetlen méreteket öltött. Több nemzet semmisült meg. A harcokban kihaltak az úzok, besenyők és a kunok egy része. Mindennek dacára Zakar András azt írja, hogy a történészek átsiklanak e tények felett. Vajon miért?

            E történelmi eseményekről az adatok világviszonylatban tűnnek el, s ami megmaradt, ahhoz nehéz hozzájutni. Ugyanakkor a történészek, akik a kazár polgárháborút megemlítik, rendszerint kihagyják szövegükből az államcsínyt és annak következményeit: a magyarok két főcsoportra szakadását, és a nemzetirtást, ami a birodalmon belül ment végbe, s amelynek következtében a már említett úzok, besenyők, szittyák és részben a kunok megszűntek. Mi magyarok megosztódtunk és erősen megfogyatkoztunk.

            Azok a történészek, akik a történelem e szakaszával foglalkoznak, elmondják, hogy Kazária milyen erős és civilizált nemzet volt, de nem említik, hogy csak addig, amíg a magyarok a birodalom részei voltak. Miután kiváltak, a Kazár Birodalom elvesztette hatalmát, s megszűnt létezni. Így nem a magyarok tanultak a kazároktól államvezetést, hanem ellenkezőleg, ők alkalmazták a magyar politikai államépítést, és Kazáriát ez tette egy erős civilizált nemzetté. Gosztonyi Kálmán professzor, magyar sumirológus, kis-ázsiai nyelvszakos, a Sorbonne Egyetemről tudósít bennünket Kazária keletkezéséről. Az ősi kis-ázsiai nyelvhasználat nélkül nem állapítható meg a kazár nép nyelve, mondja  Gosztonyi professzor, s állítása szerint minden egyes ismert és fennmaradt kazár szó értelmezhető a sumír nyelv segítségével. Pl. TUR-UG szó sumír jelentése: egy kis nemzet, amely leszakadt, letört egy nagy nemzetből (egy töredék a nagyból).[2] TUR-UG-ból lett az angolban a Turk, magyarban a török.  A „tör” még ma is ugyanazt jelenti a magyarban, amit jelentett a sumírban. Ez a név: „turk” egy nagyon találó, pontosan meghatározó név volt abban az időben. Nagyon jól illet az ősi szittya, szarmata népekre, mert azon a hatalmas területen, ahol éltek, nem létezett egy nagy egyesült nemzet, csak néptöredékek. Ezek a népek K. e. 1000-ben kisebb csoportokban érkeztek erre a területre, a Kaukázus-hegység déli oldaláról. Ez az oka még ma is annak, hogy sok történész perzsiai népnek tartja őket. Holott ha összehasonlítjuk a fennmaradt szittya neveket a sumír szavakkal és annak értelmével, akkor világos és nyilvánvaló kapcsolatot észlelhetünk.

            Az nem vitás, hogy létezik egy sumír-perzsa nyelvkeveredés, de csak azok a nyelvészek és történészek állítják azt, hogy a szittya és szarmata nyelvek a perzsa nyelvből származnak, akiknek nincs alapos és mélyreható sumír nyelvismeretük.

            A kazár és a turk(török) nyelv közelebbi kapcsolatot mutat a sumír nyelvvel, mint a perzsáéval. Kazária fő népességét a szittya és a szarmata nép adta.  A VII. század kezdetén Theophilactus már nem kazárnak, hanem turknak hívta őket. K. u. 626-ban egyszerűen Turkok, akik Kazáriában éltek.[3]

            Zakar András írja, hogy a korabeli történelmi kútfők megemlítik a kazár polgárháború tragédiáját, de egyik sem említi a lázadás okát.[4] Ezek a tudósítások állítják a besenyő nép ellenségességét a magyarral szemben, de nem fejtik ki, miért voltak ellenfelek, és azt sem, hogy ekkor milyen szolgálatban álltak. Ahhoz, hogy megértsük a helyzetet, meg kell világítani a hátteret. Őseink tudták, hogy miért kellett az erős magyar nemzetnek kettészakadnia és a harcokban megfogyatkoznia. Azt is jól tudták, hogyan lehet kikerülni ennek a megismétlődését. Először is erősnek kell lenniök. Ezért egyesültek a kazár polgárháború életben maradt kabarjaival és kunjaival. Őseink ezzel az új egyesüléssel nyugat felé vándoroltak. Miután elhagyták Levédiát a IX. században,  Etelközben telepedtek le. Itt történt az első vérszerződés, amely kihangsúlyozta a jogközösségüket, kemény elhatározásukat, és megakadályozták a Kazáriában történt államcsíny megismétlődését.

            A hét magyar vezér arra az elhatározásra  jutott, hogy csak egy egyesült vezetés tudja végrehajtani azt a hatalmas tervet, amely rájuk vár: visszatelepedni ősi földjükre, a Kárpát-medencébe. Ezért egy másik vérszerződéssel Álmost választották új vezérükké. Azt is kijelentették, hogy ettől kezdve az új vezér mindig Álmos ivadékából választódjon. Anonymus erről a vérszerződésről írja, hogy ez lett az új vezér hivatása: „ducem (és) praeceptoram”. Álmos és fia, Árpád lelki és politikai vezetőkké váltak egy személyben.

            Álmos volt a magyar vezér vagy Pap-Király, aki előkészítette a magyarok visszatérését ősi földjükre. Ezért előkészülésképpen a hosszú útra, elrendelte a (mindennemű) szerszámok, a hadviselés kellékeinek gyártását és az élelem nagybani termelését. Csak ilyen biztosítékkal volt lehetséges a hosszú út sikeres megtétele. Mindennek hiánya kudarcba fullasztotta volna a hazavonulókat.

            Az előzmények: mikor Álmos ráeszmélt a zsidó államcsíny veszélyére, azonnal elrendelte a készülődést az új haza keresésére. Négyszázezer ember vándorlása és annak megszámlálhatatlan állatállománya nagyon nagyméretű irányított tervezést követelt meg. A vándorlásnak előkészületeit Dunlop, Marquart és Macartney írta meg. Artamonov professzor az előbb említett könyvében új adatfeldolgozást ismertet meg az olvasóval a zsidók kazáriai államcsínyéről. Bartha Antal, jól ismert történészünk, elfogadta ezt az értekezést, és 1964-ben közölt is erről egy cikket a „Századok” 4. számának, 807. oldalán. Sajnos 1968-ban Artamonovot leváltották az Ermitázs Múzeum állásáról, és még ugyanebben az évben Bartha Antal a „Történelmi Szemle” 1968. 1-2. novemberi számában visszavonta előbbi állításait, amit Artamonov kutatásai nyomán 1964-ben tett. A visszavonás oka még mindig ismeretlen.

            Sajnos az Egyház, és minden augusztus 20-i Szent Istváni megemlékezések, újságok, folyóiratok, szónoklatok még mindig vad, pogány, barbár magyarokat említi.   Pedig ez a „pogány”, mint láthattuk a korabeli feljegyzések alapján, nem voltak pogányok, éppen keresztény katolikusok voltak, és mennyire felettébb álltak szellemi előrelátásban, a politikai helyzet gyors és helyes felismerésben, mint a későbbkori „Haza Bölcse”, mert Álmos és Árpád megóvták népüket a pusztulástól, szabadságot és nagyhatalmat biztositottak népüknek, addig a „Haza Bölcse” az alárendeltséget, az igedennek való engedelmességet fogadtatta el, feladva külpolitikánkat és éppen ezért van az, hogy a világ alig tud rólunk valamit, vagy, amit tud, az rossz, hazug és igazságtalan.

            Visszatérve az alapgondolathoz, amikor a liberalizmus, a francia szólamokra – ami sohasem lehetséges, mert nem vagyunk és nem lehetünk egyformák – a Monarchia vezetői rádöbbentek a szórvány népek Monarchia ellenes tevékenységére és hogy valamilyen formában enyhítsék, fékezzék a megnyilatkozásokat, a Monarchiába tömegével engedték be, és hívták be az idegeneket, lehető legmagasabb vezető állásokba helyezve őket, ezzel akarván leszerelni nemzeti törekvéseiket, követeléseiket.  De ezek az új idegen hatalmasságok, magas állásukban (pozíciójukban) is megtartották, hűek maradtak származásukhoz és így még jobban elterjedt az álcázott magyarellenesség, de ugyanakkor a legvadabb, legnagyobb magyaroknak adták ki magukat.  A nemzetre nézve ezek voltak a legnagyobb kártevők, mert ezek terjesztették el a soha nem létezett magyar agresszív nacionalizmust.  Ez volt az az idő, amikor liberalizmus, demokrácia, nemzeti szellem és a legnagyobb vagyonszerzési lehetőségek megnyíltak az idegenek előtt.  A törtetők mindent megszerezhettek.  Ez időben vetették el a „halál magját” írja Szabó Dezső.[5]  Amely később virágzott ki, mivel minden érdemleges vezető állás idegenek kezébe került. 

            Így a magyar nemzeti politika kiszorította a társadalmi építéséből a magyar életösztönt, a magyar látást, a magyar életakaratot.  Így lett döntően uralkodó elv a hadseregben, az Egyházban, a bürokráciában, a közoktatás terén, a szláv és különösen a germán elem.  A közgazdaságban, iparban, kereskedelemben, pénzgazdaságban, sajtóban, könyvkiadásban, színházban, a zsidóság és természetes, hogy mindenik hódító réteg a maga kifejezőit reklámozta, nemzeti nagysággá is tette őket, az élet uraivá.  Ezt a nemzeti politikát, e rendszer jónak tartotta, annak dacára, hogy a magyar nem érvényesülhetett, mert csak koszos született magyarnak tartották. Ez új honfoglalók a magyar nép kuli munkáját könnyű zsákmánnyá tette.  „Prédájául tette a bűn, az alkohol, a betegségek hódításának, elzárta őket a kultúra fennebb jutás, a jólét minden lehetőségei elől és mind többjének adta kezébe a koldus vándorbotját idegen messziségek felé.”[6]   „Kivándorolt Amerikába másfélmillió emberünk.”[7]

            Amikor Szabó Dezső a nemzetre fontos elemzéseit közzé adta, a kor hatalmasságai elhallgatatták, azaz munkáját elszabotálták, abból a ténymegalapításból indulva ki, mikor írja, hogy a sajtót a zsidóság foglalta le, ezért zsidóellenesnek bélyegezték és munkái nem válhattak a nemzet bajainak kielemzett meghatározójává.

            1945 után megint a Róth Mátyásék jöttek hatalomra, ezért megint csak tiltott tanulmány maradt.  De ha az Akadémia „tudós történészei” nem a politika, vagy egy nemzetellenes csoport érdekét szolgálta volna, akkor nem azt kellene tiltásul elfogadnia, amit egy érdekcsoport ad közzé, hanem a szerző, nemzetre érdemes, értékes hasznos meglátásait.

            Meg kellett volna vizsgálnia, hogy Szabó Dezső, aki diák éveiben Kolozsvárott meghitt egyezségben, barátságban élt a zsidó diáktársaival, ugyanígy Sértő Kálmán, aki Somogy és Baranya paraszt család sarjaként Budapestre érkezett, mit sem tudva a cionista liberális szellemiség mivoltáról, kapcsolatba jött Klár Zoltánnal, Budzinger Manók csoportjával és egy rövid időn belül 15 napilap, 5 heti újság és 7 folyóirat újságírója lett. 

            Röviddel ezután kinyílt a szeme és írja: „a csömör és undor jelentkezett bennem a közelükben.”[8] Ott hagyta őket, mert becsülete a megvilágosulás után változást követelt. 

            Tudósaink vették a fáradságot, hogy megtudják mik voltak az okozók, amiért a két nagyság otthagyta őket és ellenük szólaltak meg?  E kis fáradsággal, jóindulattal a nemzet előrelátását, megítélését szolgálták volna.  De nem tették, egyszerűen törölték nevüket és munkájukat.

            De ugyanakkor, a nemzet útjának ferdülését, előidézőjét folytatólagosan feldicsőítik, nehogy a nép rádöbbenjen hol is vesztette útját?

            Gróf Széchenyi István „a legnagyobb magyar” címe vitán felül áll.  Ezt a Magyar Tudományos Akadémia se nem támadja, se nem támogatja, de azt a Széchenyi megnyilatkozást, hogy a saját maga által alapított MTA-tól családjára is visszamenően megvonja a további támogatását, azért mert az véleménye szerint letért az általa meghatározott magyar nyelv kutatásának eredeti céljáról, nem hangoztatják, pedig ezzel „a legnagyobb magyar” végakarata ellen vétenek, ami bizonyíték a MTA nem magyar célt szolgáló mivoltára.