Wass Albert:

A láthatatlan lobogó

Konok hűséggel hordozom

az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,

de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:

nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.

Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:

a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem

Magosra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!

Vad dühvel és őrült örömmel!

És mentem, mindeneken által,

íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.

Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.

Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.

De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,

ha vérben is, ha görcsben is.

még ha utolsó is vagyok

kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom

s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,

ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:

de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,

ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon

s a csillagoknak meglobogtatom!