BOTOS LÁSZLÓ

A HUSZADIK SZÁZAD KOMMUNISTA BŰNCSELEKMÉNYEK INDÍTÉKAI

            1991-ben a kutatók előtt megnyílt a lehetőség, egy mindeddig szigorúan zár alatt tartott okmánytár áttanulmányozásához.  Kíváncsiságunkat, értelmünket, lelkiismeretünket nem tudja kielégíteni a Szovjet-unióban és általában a szláv államokban hosszan végbemenő, szinte leírhatatlan, kifejezhetetlen, borzasztó kegyetlenségek áradata, amíg nem találjuk meg az okot, és okozatokat, hogy mindezek miért történtek?   Mi volt a kiindítója?  Saját lényükből eredt?  Lehetséges ez?  Miért vált, azonnal véres diktatúrává, az 1917-es nagy bolsevik forradalom?  Igazából szükség volt erre?  Mi a magyarázat arra, hogy évtizedeken át, napról napra természetesnek vették a legkegyetlenebb kínzásokat, gyilkosságokat? 

            A szovjethatalom volt az első kommunista államhatalom, amely 1945 után hihetetlen mértékben kiterebélyesedett, befolyása alá véve Közép- és Balkán-Európát, ugyanakkor a megalakult kommunista világrendszer hajtó ereje lett.  A Szovjet-uniót, a lenini-sztálini rendet választotta minden alakuló kommunista rendszer, minta alapul.

            A francia forradalom történetei lettek az 1917-es forradalom győzelméért indított harc vezéreszméi.  1793-1794 erőszak, három fő megnyilvánulásban jelentkezett.  „A szeptemberi mészárlás”, ekkor Párizsban ezer embert gyilkoltak meg.  A legismertebb megnyilvánulása a Forradalmi Törvényszék volt, a Megfigyelő Bizottság (besúgó), valamint a nyaktiló felállítása volt.  Ezek együttesen csak Párizsban 2,625 embert gyilkoltak, egész Franciaországban pedig, 16,600-at.  A „pokoli hadoszlopok” műveleteit hosszan titkolták, de kiderültük után tudomást szereztünk  több tízezer ember életének kioltásáról, többek között egész Vendée tartomány kiirtásáról.  De ez a terror-hónapjainak csak egy véres kitérője, amíg kialakult a demokratikus köztársasági alkotmány, a választott nemzetgyűlés. Végül is ez diadalmaskodott, megbuktatták és kivégezték Robespierre-t.

            A félelem kormányzása a terror.  A terror azért lett, hogy végezzen az arisztokráciával, de a gonoszok megfékezésének és a bűn leküzdésének eszközévé vált.  A terror a forradalomtól elválaszthatatlan volt, mert csak így létesülhetett a polgári köztársaság.  A bolsevikok magukévá tették a jakobinus tevékenységet, az elfajult ideológia, politika, irtó hadjáratot indított a parasztság ellen.  Robespierre mutatta az utat, amelyet Lenin vezette rémuralom tökéletesített. 

            Robespierre a prairali törvény megszavazásakor nyilatkozta: „Az is elég a haza ellenségeinek megbüntetéséhez, ha megállapítjuk a személyazonosságukat.  Nem is büntetni kell, hanem el kell pusztítani őket.” 

            Az internacionáléban, a század elején egy szélsőséges orosz szocialista irányzat tűnt fel, melyet Lenin bolsevik csoportja irányított.  A bolsevikok a marxizmus európai nézetéit gyakorolták, de mélyen átitatódtak az orosz forradalom embertelen cselekményei által.  Ezt a megnyilvánulást Dosztojevszkij, az Ördög című regényében, a forradalmárt Nyecsajev személyesíti meg.  „A forradalmár eleve elveszett ember.  Nincsenek külön érdekei, magánügyei, érzelmei, egyéni vonzalmai, vagyona még neve sincs.  Mindent elnyom benne egy minden mást kizáró érdek, egyetlen gondolat, egyetlen szenvedély: a forradalom.  Lényege mélyén, nemcsak szóban, hanem ténylegesen is, minden kapcsolatot megszakított a közrenddel, az egész civilizált világgal, minden törvénnyel, illemmel, a világ társadalmi szokásaival és erkölcsi szabályaival.  Mindennek könyörtelen ellensége a forradalmár, és csak azért él ebben a világban, hogy biztosabban elpusztíthassa.”   

            A forradalmár célja, hogy leggyorsabban elpusztíthassa a fennálló rendet.  Csoportokra kell osztani a társadalmat.  Az elsőben azok vannak, akiket haladéktalanul ki kell végezni.  A másodikba azok tartoznak, akiknek ideiglenesen meghagyjuk életét, hogy a megvalósulandó fölkelésre késztessék a népet rémtetteikkel. 

            Ez elmélet rabjai lettek azok, akik 1887-ben merényletet követtek el III. Sándor Cár ellen, de leleplezték őket és Lenin bátyját Alexandr Iljitcs Uljanovot felakasztották. Lenin mély meggyőződéssel gyűlölte a rendszert, s e két oknál fogva, a Politikai Bizottság tudta nélkül, személyesen szervezte meg a Romanovok családjának, 1918-ban való meggyilkolását. 

            Mastin Malia okfejtése szerint, a francia forradalomhoz való képzeletbeli visszatérés mutatja azt az irányt, hogy „színre lépett a világon a terrorizmus, mint módszeres politikai taktika.”  Ebből láthatjuk, hogy az alulról kiinduló felkelés, párosulva a felülről kapcsolódó elit együttes cselekedetével, okozta a forradalmi borzalmakat. 

            Ez a politikai erőszak abból a nemzeti megszokás erőtárából táplálkozott, amely évszázadokon át, az élet mindennapja volt.  Az ország népének évszázados nyomora, mélyen rejlő rugókból pattannak.  A hatalom megszerzéséért, megtartásáért, amely kapcsolatban van az egyéni, vagy tömeges, jelképes és valóságos gyilkosságokkal.

            A Rettenhetetlen, vagy IV. Iván Cár 16-éves korában, 1543-ban kutyákkal tépeti szét miniszterelnökét.  1560-tól tömegestől teszi el láb alól, valóságos vagy vélt ellenségeinek minden hozzátartozóját.  Olyan testőrséget hoz létre, amely teljes teljhatalommal bír, gyakorolva az egyéni és kollektív terrort.  1572-ben mind kivégezteti őket, és saját fiát, a trónörököst meggyilkoltatja.  Megvalósítja a jobbágyságot. 

            Nagy Péter hasonló módszert használt.  A népet és az arisztokráciát gyilkoltatta.  Saját kezűleg gyilkolta meg trónörökös fiát.  E két uralkodó célja a terrorista állam, a rémuralom rögzítése.  Az 1861-es jobbágy felszabadítás alapjaiban rázkódtatta meg az ezeréves Oroszország nemzet rendjét.  Sem Lenin, sem Sztálin nem bolygatta meg ezeket az ősi alapokat.  Hogy ezt a beidegzett évszázados rabszolgaságot fenntarthassák, mindig szükség volt egy felfokozott erőszakra..

            Maszaryk Tamás jó ismerője volt a forradalomnak – hisz résztvevője volt ennek – erről így ír:  „Az oroszok a bolsevisták és a többiek egyaránt a cárizmus gyermekei, évszázadokon át nevelte, alakította őket.  A cárt elpusztíthatták, de a cárizmust nem pusztították el.  A bolsevisták nem voltak felkészülve az építő, igazgatási forradalomra, csak a tagadó forradalomra, vagyis sok fölösleges rombolást vittek véghez, eszmei elvakultság, szűk látókör és műveletlenség miatt.  Különösen azt vetem a szemükre, hogy csak úgy, mint a cárok, igazi örömüket lelték a gyilkolásban.” 

            Ez az erőszak megnyilatkozás, nem a hatalmon lévők egyéni sajátsága volt, mert ha paraszt megmozdulás volt, azok nem csak a nemeseket mészárolták, a vad vérengzések állandó cselekmények lettek. 

            Az 1773-75-ös parasztlázadás megrázkódtatta Nagy Katalin trónusát.   Sztyinyka Razin-t, a lázadás vezérét felnégyelték, darabokra vágták, és kutyákkal etették meg testét. 

            Maxim Gorkij, a korabeli orosz író szerint, ez a mérhetetlen kegyetlenség a társadalom gyermeke.

                Hol és miben leledzik az emberi kegyetlenség gyökere?  A II. Világháború után, a szovjet, legújabban az orosz nép, mit sem változott a kegyetlenségek előidézésében.  Azt mondják, a humor érzék az angolok sajátsága.  Akik ezt állítják még nem hallottak semmit rólunk, magyarokról.  De minden ellenkezés nélkül kijelenthetjük, hogy a kegyetlenkedés a szerb és orosz nép sajátja.  Úgy néz ki, hogy az itt említett népek, a szenvedésnek a végső határait tanulmányoznák.  Ez több mint lelki torzulás, vagy szadizmus.  Ha csak egyéni beteges lelkületű villongások volnának, akkor nem moralistára, hanem gyógyászatra tartoznának.  Itt a mások szenvedésével való közös szórakozásra utalok.  (A kommunizmus fekete könyve, 744. old) A XIX. század kezdetétől, egy engedékenyebb időszak következett Oroszországban.  Az írástudatlanság eltűnőben volt.  Egyetemek alakultak, a művészet fellendült, folyóiratok gomba módra szaporodtak 1914-ig.  De ekkor megtorpant minden, ez időponttól kezdve a legvadabb embertelenség ütötte fel fejét. 

            Martin Malia írja: „A vétek csak vétket szül, az erőszak, erőszakot, amíg csak a halmazati szenvedés le nem vezekli a láncolat első vétkét, az emberi nem eredendő bűnét.” 

            8.5 millió ember életét követelte a II. Világháború.  A világtörténelemben hihetetlen szintet ért el az erőszak, és ennek következtében a szenvedés.  Kautszky Karl, német szocializmus vezetője, erről így nyilatkozik:  „Főleg a háborút kell hibáztatnunk érte, hogy vadállati törekvéssé változtak az emberbaráti törekvések.” 

            A bolsevikok a kapitalizmusra hárították a felelőséget, és ezzel igazolták a forradalmi erőszakot, kegyetlenséget.  Ez olyan okoskodás, hogy a gonosszal kell leküzdeni a gonoszt, de még ez sem ad kellő magyarázatot, hogy miért tért a bolsevik forradalom arra az igazán embertelen útra, amely teljes ellentéte, a kezdetben demokratikus jellegű forradalomnak.  Ezt a módszert Lenin kényszeríttette a pártjára.  Lenin vezetésével operáló bolsevikoknak a forradalmi erőszak nem úgy tűnt fel, mint válasz erőszak, a védekező cári erőszak ellen, hanem inkább, mint támadó erőszak, amely felélesztette a régi vadállati orosz kegyetlenséget.  A hatalomra jutás után, a bolsevikok bejelentették, hogy eltörlik a halálbüntetést.   De mindennek ellenére, azonnal hozzá láttak a polgárság, a hadifoglyok gyilkolásához.  Ezt a bevezetett gyilkossági gyakorlatot, a később kialakult hatalom átvette, tízezrével bírósági ítélet nélkül végezve velük. 

            A különbség a Francia Vendéé kivégzések között, a francia üldözés csak a lakosság egy vékony részét érintette, míg a Lenin irányította akció a lakosság minden rétegére kiterjedt, de különösképpen az értelmiség felé. 

            Leninnek a hatalom megszervezése majd a megtartása volt a legfontosabb célja, hogy így megvalósíthassa eszméit, a szocializmust, és ennek érdekében minden erkölcsöt elvetett.  Valójában ekkor tért el a francia szocialista szervezetek felfogásától.

            Amikor kitört a forradalom, a bolsevisták azt hitték, hogy Oroszország kész a szocializmus útjára lépni.  Ebben a hibás meglátásban keresendő a terror egyik alapvető oka.  Még pedig abban, hogy Oroszország népe a szabadságot vágyta, és nem a Lenin által ajnározott szocializmust.  Erre Trockij adja meg a magyarázatot.  „Egészen nyilvánvaló, hogy ha azt a feladatot tűzzük ki magunk elé, hogy eltöröljük a termelő eszközök magántulajdonát, nem tudjuk másképpen elérni, csak, úgy ha minden államhatalmat a proletáriátus kezében összpontosítunk, ha rendkívüli állapotot teremtünk, egy átmeneti időre.  Nélkülözhetetlen a diktatúra, mert nem részleges változásokra, hanem a burzsoázia teljes megsemmisítésére törekszünk. Nincs egyezkedés ilyen alapon, csak az erő dönti el a kérdést.  Aki a célt akarja, nem utasítja el az eszközt.” 

            Lenin, hogy megtarthassa elméletét és hatalmát, ezért kidolgozta a bolsevik világforradalom mítoszát.   1918 után, a világforradalom helyett (amit ő remélt) új Európa formálódott.  Ez különösképpen a Vörös Hadsereg 1920-bani lengyel vereség után lett nagyon nyilvánvaló.  Így a világforradalom helyett, a szovjet bolsevikok magukra maradtak.  Így került igazából napirendre a legkegyetlenebb terror, hogy hatalmukat legalább az országon belül fenntarthassák.   A lenini ideológia átalakul dogmává.  Kiadja magát a nagyon elenyésző számban lévő orosz proletariátus képviselőjének, amelyet majd habozás nélkül eltapos, ha lázadni merészel.  A proletár jelképnek ez az elorzása volt a leninizmus egyik nagy szélhámossága.  A bolsevikok 11-ik értekezletén az egyik bolsevikvezető imigyen szólt Leninhez:  „Vladimir Ilyics azt mondta tegnap, hogy mint osztály, marxista értelemben, Oroszországban nem létezik a proletáriátus.  Engedje meg, hogy gratuláljak, mert egy nem létező osztály nevében gyakorolja a diktatúrát.” Ez a proletár meghatározással való fondorkodás megtalálható a harmadik világ országainak kommunista rendszereiben,  Kínától Kubáig.

            E hamis, megtévesztő, kiforgató fondorlat alkalmazásával, már nem embereket végeznek ki, hanem bűnös „burzsujokat”, „kapitalistákat”, „a nép ellenségeit”, így született meg a híres proletárdiktatúra.  Ez időkben térítő munkához láttak, új reményt plántáltak, úgy mutatták be magukat, mintha visszaadnák a forradalom tisztaságát.  Nagy remények szálltak széjjel, és ez népszerűsítette a bolsevizmus terjedését, amely mind az öt földrészen felütötte fejét.

            Kautsky domborítja ki a valóságot, amikor A Proletáriátus Diktatúrája című könyvében kijelenti, hogy a kegyetlen diktatúra „a két szocialista áramlat ellentéte . . . két alapjában különböző módszer, a demokratikus módszer és a diktatórikus módszer ellentétéből fakad. Mind két áramlat ugyanazt akarja: a proletariátus és vele együtt az emberiség felszabadítását a szocializmus által.  De az egyik tévútnak tartja, a másik választotta utat, amely csak is a romlásba vezethet. . . . A szabad eszmecsere követelése eleve a demokrácia talajára helyezi az embert.  A diktatúrának nem az a célja, hogy cáfolja az ellenvéleményt, hanem az, hogy erőszakosan elnémítsa a kifejezését.  Így már tulajdonképpen az eszmecsere megkezdése előtt visszavonhatatlanul szembekerül egymással a két módszer.  A demokrácia és a diktatúra módszere.   Az egyik megköveteli az eszmecserét, a másik meg elutasítja.”

            További elmélkedések az ellentétek igazolására. „A kisebbség diktatúrája mindig a hű hadseregben leli meg a legszilárdabb támaszát.   De minél inkább a fegyverek erejét teszi meg a többség helyébe, annál inkább arra késztet minden ellenzéket, hogy a szuronyokhoz és az ökölhöz folyamodjék, azoktól várjon segítséget, ha már szavazatokhoz nem folyamodhat, mert megtagadták tőle:  Akkor a polgárháború eszközével oldják meg a politikai és társadalmi ellentéteket.  Amíg úrrá nem lesz a legteljesebb politikai és társadalmi közöny vagy a legteljesebb elbátortalanodás, mindig államcsínyek vagy állandó gerilla háború fenyegetik a kisebbség diktatúráját.”

            Lenin így magyarázza tetteit.  „Az állam olyan gépezet az uralkodó osztály kezében, amely osztály ellenfelei ellenállásának eltiprására való.” 

            A proletariátus diktatúrája olyan hatalom, amelyet semmilyen törvény sem köt.  Amikor Lenin szembesült a demokrácia eszméjének meghatározásával, annak látszólagos társadalmi előnyeit egyszerűen a szovjet diktatúra egyik vállfajának nevezte ki, létrehozva egy új társadalmi kifejezési formát.  „Proletár demokrácia.” 

            Lenin és Trockíj megalapozták tevékenységüket, kitalálták a folytatólagos forradalmat, amely a februári polgári forradalomból átcsapott, az októberi proletárforradalomba. 

            Ezt a folyamatot Trockíj és Lenin is, mint egy Európa és világszerte végbemenő jelenségnek látták, és erre a tévedésre alapozták a kommunista terror igazolását. 

            Trockij: „Meg kell, és meg kell értetni, hogy polgárháborús időkben azért végezzük ki a fehérgárdistákat, hogy ők ne végezzék ki a dolgozókat.  Ennél fogva nem az a célunk, hogy pusztítsunk, hanem éppen, hogy megóvjuk az emberi életet. . . Ártalmatlanná kell tenni az ellenséget:  Ez csak azt jelentheti, háborús időkben, hogy meg kell semmisítenünk. . . Nem úgy oldódik meg ez a kérdés, hogy az alkotmány cikkelyeire hivatkozunk, hanem úgy, hogy határozottan az erőszak minden formájához folyamodunk.” A sajtót teljes mértékben hatalmunk alá kell venni. 

            Az 1918-as forradalomban mindkét rész tébolyult kegyetlenséggel gyilkol, keresztre feszit, karóba húz, élve feldarabol, elevenen éget.

            A vörösök háborúja nemcsak fehérek elleni polgárháború, ez már a parasztság és a munkástársadalom ellen vív harcot.  „Ez már nem a hagyományos két politikai csoport harca, mert a fennálló hatalmat állítja szembe a forradalom nagyobbik részével.”

 Sztálin alatt már az egész társadalommal állítja szembe az állampártot.  E rendszer addig volt hivatva tartani magát, amíg az egész föld kerekségét meg nem hódítja a szocializmus.   Most úgy látszik, ezt a programot a globalizáció tette programjává. 

A bolsevik forradalmárokat megállás nélkül izgatta, gyötörte az a kérdés, hogy hol vannak az erőszak határai?  A régi világ elpusztítása után, az új életforma kialakítása nem pusztította el a korabeli bajokat.  Ellenkezőleg nehéz feladat elé állítja a szocialistákat, a régi burzsoá erőszak, vagy a forradalmi erőszak-e a követendő út, a döntő pillanatban?  A régi erőszak csak a rabszolgaság beteges védelme, írja e könyv szerzője, „míg az új erőszak, fájdalmas út, a felszabadulás felé, ez határozza meg választásunkat.” Ezért „a munkáspárt polgárháborúban, vagyis osztályháborúban áll.  Az értelmiség ellen harcolunk – és kell harcolnunk – amely a burzsoá rendszer visszaállítására törekszik, valamint a gazdag paraszt ellen, aki a maga kis vagyonát, a kapitalizmus alapját védi, és gátolja a kollektivizálást.” Majd ezt az eljárást követte 1937-től 1953-ig terjedő Sztálin rendszer.  Nem úgy, mint Hitler, aki egy-két kivétellel nem foglalkozott megtorlással, mert azt Himmler bizalmi emberére bízta. 

Sztálin szemmélyesen hagyta jóvá a kivégzéseket.  Itt már nem ez, vagy az(,) a politikai ellenség, hanem az egész társadalom.  Ez a társadalom elpusztítására törő terror, idővel utolérte a hatalmon lévő pártot, és az 1921-évi Kirov gyilkosság után alkalmazta a párttagok halálbüntetését.

Majd ezt megtoldotta azzal, hogy a hóhérokat is megölhették.  Ugyanakkor az osztálygyűlölet és az ellenség megbélyegzése is gyakorlatba jött.  Az ázsiai kommunizmusban, ennek példájára, gyűlölet napokat is rendeznek.  De még ez sem volt elég, Sztálin a rejtelem pedagógiáját is bevezette.  Mindent a legnagyobb titok vett körül.  A letartoztatások okát, az ítéleteket eltitkolták, ami előidézte a még nagyobb iszony érzetét. 

A bolsevikok teljes háborúnak vélték a helyzetet, ezért is széles skálájú szókészletet gyártottak az „ellenség” megnevezésére. 

Az ellenséget mindenkire kiterjesztették, aki ellenállt a bolsevik politikának, vagy akit burzsujnak nyilvánítottak. A bolsevik felfogás szerint, mindenki ellenség, aki ellenáll politikájuknak, a teljes hatalom érvényesítésének.  A szovjetekben, csak azoknak adtak választási jogot, akik a közösség érdekeit, hasznos termelőmunkával támogatták. A termelő hasznos támogatást arra a személyre vonatkoztatták, aki semminemű bérmunkást nem alkalmazott.  Ezért könnyen, majdnem bárki kapitalista megbélyegzést kaphatott.  Jogilag, pontosan és kifogástalanul nem lehetet meghatározni a fogalmat, hogy mi is a proletár. 

Robespierre idejében a „proletárt” a „hazafi” szó helyett használták, ezért az „ellenség” fogalma is változott, és ez változhat, a pillanatnyi politikai helyzet szerint.  E szó lett a kommunista elmélet egyik fő tényezője. 

Tzvetan Todorov szerint, egy „totalitárius állam nem élhet ellenség nélkül.” Ezt a nézetet fogadta el a cionizmus is.  Tudatosan ezért hozták létre az antiszemitizmust.  Ennek hangoztatásával, a kiszemelt nép vádolásával, a nem létező, tehát vélt vagy mesterségesen hangoztatott zsidóellenességgel, a bal liberális sajtó állandó támadásával, valósítják meg az országon belüli uralmat.

Ha a bolsevikoknak már nem volt ellenségük, akkor gyorsan találtak egyet.  A burzsoáziának, mint osztálynak követeli az elnyomását, végül teljes megsemmisítését.

Itt most találunk egy érdekes, helyesebben ellentétes kommunista eszmeiséget.  Azt állították, új embert hoznak létre, a szovjet embertípust.  Még legelvetemedettebb bűnözőket is átnevelik.  Azt is mondhatnók, talán ez volt a legelterjedtebb hiedelem, amelyet Kína és a kubai kommunizmus is átvettek. 

Ha ez így van, akkor miért kellett megölni az ellenség sok millióit?  A politikában azonosítjuk a barátot és ellenséget.  Erről még a Biblia is nyilatkozik:  „Aki nincs velem, ellenem van.”  Lenin ezt vette át, amikor ismételte: „aki nincs velem, ellenem van.”  De még ezt is tovább fokozta, mondva: „Aki ellenem van, meghal.”  Ezt általánosítja az egész társadalomra. 

George W. Bush, ugyan ezekkel a szavakkal indította be a háborúját, a globalizáció, az új világrend érdekében. 

A kommunizmus rémuralma alatt, az ellenfél előbb ellenség, majd bűnözőként rekesztetik ki, a kirekesztés pedig egyenlő a kivégzés fogalmával. 

Láthatjuk a totalitarizmus alapvető problémáját, hogy megteremtse az újra egyesített, megtisztított, nem ellenszegülő emberiséget, a proletariátusban egyenlő emberiséget, a marxista messianizmus révén, nem bírta megoldani.

Elmondhatjuk „Nem az emberisség, hanem a tudományosság járult hozzá a totalitarizmus ideológiai alapjainak lerakásához.” A burzsoázia hanyatló osztály mondta Trockij.  „Amely nem játszik lényeges szerepet a termelésben, hanem imperialista kisajátító módszereivel pusztítja a világgazdaságot és az emberi kultúrát.” „Éppen ezért volt szükséges az erőszakos forradalom, mert a parlamentáris demokrácia eszközeivel, már nem elégíthettük ki a történelem követelményeit.”

A nagy moszkvai perek idejében, a vádló ügyvédek a vádlottakat állatiasították, „Halál a kutyákra” ordították.  A látványos műpereknek pedagógiai célja volt  ugyanúgy, mint a középkorban is ott volt „a gonosz”, „az eretnek”, időnként hangot adtak annak, hogy nem azért üldöznek egy bizonyos osztályt, hogy mit tett, hanem azért, amik.     

Sztálin általánosította e módszereket, innen szétterjedt, és megjelent hazánkban is valamint Kínában és Kambodzsában.

A műperek idején az Emberjogi Liga nyílt levélben emelte fel szavát, Albert Einstein és Thomas Mann aláírásával, melyre Gorkij válaszolt: „Úgy vélem, hogy teljesen jogos volt ez a kivégzés.  Egészen természetes, hogy a munkás és paraszt hatalom eltapossa az ellenségeit, mint a tetvet.” 

Gorkij elégtelennek találta a betegségeknek az állatokon való kísérletezését.  Egyszerűen kijelentette, hogy e kísérletezéseket „okvetlenül ön magán kell tanulmányozni, szervezetének működését, a sejten belüli táplálkozási folyamatokat, szervezetének minden életfolyamatát.   Sok száz emberi egyedre lesz szükség hozzá, igazi szolgálatot tesz ez az emberiségnek, és kétség kívül fontosabb és hasznosabb, mint egészséges emberek tízmillióinak tékozlók és herék testileg, lelkileg, elfajzott nyomorúságos osztályának kényelmes élete kedvéért való elpusztítása.”

Gorkij „hitvallását” könnyebben érthetőbbé teszi előttünk, hogy miért emberiség elleni bűntett a kommunizmus sok bűncselekménye, és azok is, akik e rendszert támogatták és támogatják, még akkor is ha manapság nem Szovjet-unió a neve. 

Felhasznált irodalom: A kommunizmus fekete könyve , Nagyvilág Kiadó, Budapest. 2000

Az idézeteket a megnevezett könyvből vettem.

Az embernél a nemesség meghatározója a lélek, és a lélek megnyilvánulásából állapíthatjuk meg az ember nemességét és adottságát.  Ha a magyar, vagy egyéb turáni emberélet megnyilvánulását megfigyeljük, olyan adottságokkal találkozunk, amit más népeknél hiába keresünk. Pl. Atilláról, kit Isten Ostorának nevez a Krónika, mindinkább többet beszél a történelem;  az a nagy lelkűség, amivel Róma és még több nyugati városnak megkegyelmezett, holott az időben ismert harci mód mellett sehol fel nem található.  Hosszú időn át kígyót-békát kiabáltak rá, kegyetlennek, vadnak és barbárnak nevezték.  De ugyanakkor ki beszél, pl. a germán vandálokról, akikről még ma is, ha kegyetlenséget akarunk mondani, arra a legtalálóbb kifejezés a „vandalizmus”?  Itt nyilvánul meg egy nép nemessége és lelki adottsága.