Nemes Váradi Imre

A HABSBURGOK

            A Habsburg ház tagjai és a magyar nemzet között sohasem volt olyan barátságos és jó viszony, mint lenni szokott az ugyanazon népből származott uralkodó és népe között.  Olyan családias viszonyról pedig, mint volt az Árpád házi fejedelmek és népünk között, még beszélni sem lehet. 

            Némely idegenből szakadt uralkodó család – mint pl. a bolgár, belga, svéd --, eggyé tudott forrni népével egy-két generáció alatt, de a Habsburg ház 450 év alatt sem!  Még a magyar nemzet megbecsüléséig se jutott el.  Szenvedésünknek és nagy mértékben megcsonkíttatásunknak is politikájuk az oka. 

            Uralkodó szabályuk: „Ossz és uralkodj!” E szabálynak megfelelően jól tudták a mindig hadban álló magyarság ellen izgatni és uszítani a nemzetiségeket.  Az olaszokat kivéve, -- akik ellen mindig magyarokat küldtek – a magyarországi nemzetiségeket mindig a magyarok ellen használták, akár politikai, akár fegyveres elnyomásról volt szó.  Politikájuk nem nyugodott a Szent Istváni egyenlőségi politikán!

            E kormányzási rendszerrel maga Ferenc császár dicsekedett egyszer a francia követnek, mondván:

            „Népeim egymástól különbözők.  Úgy van jól, mert nem egyszerre esnek ugyanabba a betegségbe.  Franciaországban – ha láz jön --, önöket egy napon támadja meg.  Én magyarokat küldök Itáliába, Olaszokat meg Magyarországra.  Ezek egymást nem értik és egymást utálják.  A gyűlöletből rend születik.  Kölcsönös utálatukból béke . . .” (Dr. Baráth Tibor: Magyar történet. 63 old.) 

            A Habsburgi nemzetiségi politikának oroszlán része van abban, hogy a magyarországi nemzetiségek olyan rövid idő alatt külön nemzetekké válhattak, ahelyett hogy beolvadtak volna az államalkotó népbe, mely minden más hasonló államban természetes folyamat volt. 

            „Összbirodalmi szempontból kívánatosnak mutatkozott, hogy ne elégedjenek meg a magyar államiság háttérbe szorításával, hanem belenyúljanak a nemzetiségek életébe is és azokat a magyar törekvések ellensúlyozására politikai tényezőkké fejlesszék.” (Dr. Baráth Tibor i. m.)

            Ferenc Ferdinánd külön szláv államot óhajtott alapítani a Monarchia szláv népeiből.

            Ez a trónörökös, -- aki házassága révén rokonságba került a szlávokkal --, magyar gyűlöletből 1909-ben Sinajában tett látogatása alkalmával ígéretet tett az oláhoknak, hogy ha uralomra kerül Magyarország egy részét átengedi nekik.  Mintha csak az övé lett volna Magyarország.

            Magyarellenes politikájukkal a Habsburgok minden kis töredék szláv népet úgy dédelgettek, mint a gyermekszerető édesanya a gyermekét. (Egyből kettőt csináltak volna, hogy a magyaroknak minél több ellenségük legyen a saját hazájukban. . .

            Csoda-e, hogy ilyen politika mellett annyi nemzetiségi állam alakult Magyarországon?!

            Hogy mennyire ésszerűtlen volt ez a politika, mutatja a trónjuk összeomlása, amit éppen a nemzetiségek nagy szláv és nagy román politikája eredményezett, és sohasem a magyarság ellenszenve. . .

            Ha a magyarokat megbecsülték volna, talán még ma is állana uralkodó házuk. . .             Anyai ágon a Habsburg ház zsidószármazású.  Innen van, -- öröklöttségből eredt (Mendelizmus) – hogy a zsidóságot annyira támogatta uralkodása folyamán.  A magyarországi zsidóság túlnyomó része I. Ferenc József uralkodása alatt települt az országba.  Ő ajándékozott 133 zsidó családnak nemesi és bárói rangot.  Ez a nagy zsidó támogatás nagyobb csapás a magyar nemzetre, mint a tatárjárás vagy a mohácsi vész és az utána következő török dúlás volt.  Azokat kiheverte a nemzet, de a zsidók által okozott szellemi, biológiai és anyagi rombolást nehezen fogja kiheverni. 

            Rev. Kúr Géza történész – a Fáklya c. tudományos folyóirat számaiban megjelent – tanulmányai beiktatásával: 

            Az ú.n. Habsburg-típust a keskeny arc, a hosszú orr, az előre álló lecsüngő alsó ajak és a nagy könnyzacskós szemek jellemzik. 

            Ezek a vonások a XIV. századtól kezdve a családnak úgy a spanyol, mint osztrák ágán megfigyelhetők a fennmaradt arcképeken. 

            Csodálatosan érdekes, hogy a lelki tulajdonságok átöröklése szinten hiánytalanul kimutatható a Habsburg famíliában.  Ha végig nézzük csak Magyarország történetét, az első Habsburgtól kezdve, látjuk hogy céljait eléréséhez az eszközökben nem voltak válogatók.  Ha kellett a legszörnyűbb embertelenséget, tömeggyilkosságot is elkövették ezek érdekében. 

            A Habsburgok lelki megnyilatkozása tekintetében a történelmi adatokon át, mondhatnánk, hogy árnyalati különbséggel egyforma a kép valamennyinek. 

            Az első Habsburgról, Rudolfról, akivel a magyaroknak csak mind szomszéddal volt ismeretsége, és akinek Kun László királyunk segítette a cseheket legyőzni, lelki milyenségét tekintve félreértetetlen bizonyítványt ad a tény, ahogyan a harcban elesett cseh király holttestével elbántak.  Ottókar hulláját a harctéren kirabolták, a meztelen holttestet összeszurkálták, majd Rudolf Bécsbe vitette, ahol mindennek szemeláttára vágó marhaként feldarabolták, kibelezték és a holttest darabjait megsütötték. (Veridicus: „Az első Habsburg arcképe”)

            Minden osztrák dicsőségnek kútforrása a „Historia Annorum 1264-1279. MS. IX. 653.” Jelzés alatt ad hírt az utókornak.

            „A halott Bécsbe vitetett és mindenek szemei előtt. . . vágó marhák módjára feldaraboltatott, a halak módjára kibeleztetett, és a részeket külön megfőzték és elválasztották a hullától.”

            Rudolfra jellemző, hogy Magyarországot, mint császári hűbért, fiának Albertnak adományozta és ezt valóra váltsa nagy sereggel betört Nyugat-Magyarországba, ahonnan azonban III. Endre kiverte. 

            Az „első Habsburg” soha sem ülhetett volna a Római Szent Birodalom trónjára ha IV. (Kun) László nem ránt kardot a „Rudolfus Dei Gratia Romanorum Rex semper Augustus védelmére.”  A morva mezei dünnkruti csatában a magyar seregnek és 15.000 kun vitéznek döntő szerep jutott.  De az események változataiban elsikkadt a magyar vitézség, elkenődött a magyar érdem és csak mint mellékmondat szerepel a hálátlan Habsburgok hivatalos történetében. „. . . Istentől nekünk adott kard birtokában szembeszálljunk a nevezettel és így Szent Bertalan apostol előestéjén Mi és fiunk Lajos, Magyarország királya a cseh tábortól alig egy német mérföldnyire (vix ad millere Teutonicum) vertünk tábor. . .” – írja Habsburg Rudolf 1278 aug. 18-án kelt levelében III. Miklós pápához, amelyben annyira sem méltatja a magyar királyt, hogy a nevét megjegyezze magának, hanem Lajosnak nevezi IV. Lászlót.  A „Lajos-hoz” mellékelt „fiunk” jelző, mint nyugati „vállveregetés a keleti barbárok lenézett sarjadékának” már akkoriban kijárt.  Végül pedig a „hivatalos” történetírók akik felsoroltak minden kis német és osztrák hercegecskét, őrgrófocskát, mélyen hallgatnak, hogy a „Lajos”-nak nevezett Kun László magyar király „régi magyar szokás szerint vérszerződést is kötött Rudolffal, hogy jóban-rosszban osztozkodni fognak.”

Forrás: Nemesváradi Imre, Mérlegen,  Garfield, NJ. 1969, 67-69 old.