Magyar Adorján

A Csodaszarvas.

Ősnyelvünkben a szarvasnak különböző nevei voltak, például az ág szavunkból képezett ágos, ágas, ágis, ákos. Népünk a ruhaakasztó fogast is nevezi ágas–nak. Régen lecsonkított ágú fiatal fenyőfából, de szarvasagancsból is készült úgy fogas mint lámpacsillár, azaz „gyertyaágas” is. A szarvasagancsból való csillárokon a gyertyák mindig az egyes ágak hegyén voltak. Régi kastélyokban, múzeumokban akárhányat is láthatunk még. Csuda vagy csoda szavunk eredeti értelme fényesség volt és ez magyarázza meg Csodaszarvasunk e nevét is, azért mert őseink a Csodaszarvas agancsa hegyeire fényes Csillagokat képzeltek, amelyek esténként kigyulladnak, reggelenként elalusznak. Amint ez dunántúli népi Csodaszarvas énekeinkben máig is fönnmaradott. (Lássad: Sebestyén Gyula: „Regös Énekek.” Budapest, 1902.):

Csodafia szarvasnak ezer ága-boga,

Ezer ága-bogán ezer égő gyertya,

Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

            Ki nem veszi észre itten a fiatal fenyőfából avagy szarvasagancsból készülő csillárban a karácsonyfávali összefüggést? A regösök, akik között egy szarvasálarcos agancsai hegyein égő gyertyákat viselt, ma is karácsony és újév éjszakáján járnak a magyar falvakban. Újév és karácsony, vagyis a téli napforduló ünnepe, őseinknél a Napisten újjászületése ünnepe, a régi naptárak szerint még egy napra esett.

            Míg a közönséges gyertyaágasokon a gyertyákat természetesen gyújtani és oltani kellett, de regösénekeink szerint a Csodaszarvas ezer ága-bogán a gyertyák, azaz a Csillagok: „gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak”, miként az Égen. Vagyis, hogy tehát itt az égi Csillagok gyönyörű, költői jelképezéséről van szó, azonnal megértjük, ha tudjuk, hogy népi regösénekeink szerint a Csodaszarvas az Ég felhői közül tűnik elő és ezután az égi folyóvíz melletti halastóban (a Tejút és a Vízöntő csillagképe.) az ott sarjadozó gyönge sásocskákon legelészik. Sebestyén Gyula is megemlíti, hogy keleti és északi rokonnépeink az égi Csodaszarvast szintén ismerik, valamint, hogy a mongoloknál, bizonyos szertartásoknál, olyan szarvasálarc is szerepel amelynek szarvai hegyein stilizált lángocskák ábrázolvák. Továbbá, hogy a bolgár kolindaénekekben a Csodaszarvas agancsa hegyein csillagok vannak. (Lásd: Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. Évfolyamában megjelent cikkét.) A karácsonyi ajándékok eredetére meg az mutat rá, hogy a mi Csodaszarvasunk ágabogán édességek, dió, mogyoró stb. is szokott lenni, a gyermekek számára. Viszont az, hogy énekek szerint, a szarvas szőrén is Csillagok vannak, ezt az fejti meg, hogy a közönséges szarvasok kétoldalán is néha még vannak fehér foltok, bár ezek az idősebb állatoknál mindinkább eltűnnek, de a fiataloknál mindig megvannak. Ellenben például a dámszarvasnál és az indiai axis-szarvasnál mindig megmaradnak. Elképzelhetjük pedig, hogy ősidőkben voltak olyan szarvasfélék is, amelyeknek, miként ma a lovaknak, homlokán és szügyén is egy-egy nagyobb fehér folt volt, amelyek által azután a Hajnalcsillag és a Hold jelképeztettek. Mármost, ha a ragyogó, fénylő, gyönyörű Csodaszarvas, amelynek az énekek szerint szarvain és szőrén ezernyi Csillag, szarvai között a pirosan fölkelő Nap, szügyén a Hold, homlokán a Hajnalcsillag ragyognak, úgy mi mást jelképezhet mindez, mint magát az Eget? Miért van pedig, hogy mindez ily világosan csak a magyar nép hagyományaiból tűnik ki? Holott másutt már csak többé-kevésbé értelmetlen töredékeket találunk. Vegyük csak példaképpen a Hubertus-mondát: Ebben a szarvas agancsai között már nem a fölkelő Nap, hanem fényes feszület van. Megemlíthetem itt, hogy avar törzseinknél, akik tűztisztelők voltak, a Csodaszarvas szarvai között is napkorong szerepelt, de amelybe egyenlőszárú kereszt volt föltüntetve, azért mert az avaroknál a Nap a Tűzisten jelképe is lévén, náluk a körbefoglalt keresztalak egyúttal a Napban rejlő tüzet is jelentette. Ezen egyenlőszárú kereszt pedig náluk még az első, ősi tűzgyújtó szerszámot: a két egymáshoz dörzsölt fadarabot is jelképezte.

            Ismételem: Miért van az, hogy eddig nem voltunk soha képesek csodaszarvasregénk igazi értékét, szépségét fölfogni? Csakis azért mert: Először is, népi hagyományainkkal nem törődtünk mindaddig, amíg olyan néprajz-tudósok mint Sebestyén, gyűjteni nem kezdték, de másodszor azért is mert ezután sem igen foglalkoztunk velük. Sőt még ezután is mindig a magyar hagyományok eredetiségében kételkedtünk, mindent ami a miénk idegenből átvettnek képzeltük, az „ázsiai, sátoros nomádság” tévtana miatt kénytelenek voltunk minden olyan műveltségi elemet amely nálunk és valamely európai népnél is hasonló, onnan általunk átvettnek tartani, ha az ott bármilyen csenevész és értelmetlen maradvány is és ha nálunk bármily fejlett és szép is. Mert hiszen kétségtelen, hogy ázsiai nomádok nem hozhatnak magukkal onnan európai műveltségi elemeket, amelyeket aztán európai népeknek kellett volna tőlük átvenniök!

            Említettem, hogy a szarvas egyik ősnyelvünkbeli neve ágas, ákos, ágos volt és hogy Csodaszarvas tulajdonképpen ragyogó szarvast jelentett. Nos, a magyarban az ág (fa ága) szó, amely a szarvas agancsa ágaira is vonatkoztatható, azonos hangalakú az Ég (mennyég) szavunkkal, de azonos az ég, égni igénkkel is, amely hiszen tűzre is vonatkozik, a tűz pedig fényes is. Minden nép mythologiája szerint az Ég a tűz eredethelye, ahonnan aztán azt istenség (például Prometeusz) hozza le. És nem meglepetve kell-e észrevegyük hogy a latin ignum, szláv ogany = tűz, és hogy az indiai, de a velünk rokon dravida népektől származó mythologiában is a tűz istensége neve Ágni, amely név tehát szintén ég igénkből kelletett származzon. De hát ki gondolhatott avagy mert volna ilyesmire gondolni ha mi „műveletlen, sátoros nomádok” voltunk?! Tudjuk, hogy az Ég istensége nálunk Úr néven is neveztetik, nem csodálatos-e tehát, hogy a latinban, olaszban urere, ardere = égni, míg a görögben, latinban Uranosz meg Urania az Ég megszemélyesítései! Mind, mind ez csak csupa véletlenség-e? Hiszen a törökben is aga = úr, ami egyrészt a tűz istensége Ágni és a magyar ég, égni szavakat juttatja eszünkbe, de eszünkbe kell juttassa a Csodaszarvas e neve fényes szarvas értelmét is.

Hiszen csoda, csuda és süt szavaink is egymással hangtanilag azonosak, ez utóbbi pedig úgy fényességet mint égetést is jelent. És ismét meglepő egyezésként: görögül aga = csodálatos, csodás, age = csodálás, csodálat, megbámulás, agetosz = fenséges, csodás,csodálatos, agla = fényesség, ragyogás, a latinban meg augustus = fenséges, fenkölt, tiszteletre amely szavak ismét a mi ág és ágos, ákos szavainkat kell eszünkbe juttassák, amelyekről láttuk, hogy a Csodaszarvasra is vonatkoznak, aminthogy népi énekünkben a Csodaszarvas ezer ágabogán ma is Csillagok, közöttük a Nap ragyog. Elképzelhető-e ennyi egyezés valótlan alapon, véletlenségből? Holott ha ázsiai nomádságunk elméletét európai árjaelőtti ősnép voltunk elméletével cseréljük föl, akkor minden egyszerű és önmagától értetődőleg tűnik föl előttünk.

            Ne feledjük azonban azt sem, hogy Brehm is szól róla („Tierleben.”) valamint mindenki aki valaha élő, agancsos hímszarvast látott, láthatta annak fenséges, lebilincselő megjelenését, magatartását is. Brehm szavaival: stattlich, edel; edle, stolze Haltung, anstandvoll. Hát még milyenek lehettek az Őskor, ma kihalt, de még a Középkorban is élt óriás-szarvasai!?[1] És milyen gyönyörű és fenséges a kép amelyet szemeink elé képzelhetünk, ha egy ilyen óriástermetű ős-szarvas hatalmas agancsai közé odaképzeljük a pirosan ragyogva fölkelő, sugárzó Napot, homlokára a Hajnalcsillagot, (Venus), szügyére az ezüstös Holdat, teste kétoldalára és agancsa hegyeire a hol fölragyogó, hol elalvó Csillagok sokaságát! S ha a e fenséges jelenség tehát egyúttal az Ég, tehát a Mindenség jelképe is, akkor azonnal érteni fogjuk azt is, hogy miután őseink fölfogása szerint az Ég és Égisten egymással azonosak, aminthogy még ma is szoktuk mondani, hogy „Az Ég” és ezalatt „Az Isten”-t értünk, akkor: a Csodaszarvas őseinknél tehát az Ég Istene, a Mindenség Istene szimbóluma, jelképe is volt, akit hiszen valóban, ábrázolni nem is, csak jelképezni lehet, de akit őseink mindenben vezetőjüknek is tartottak.

            Más cikkeimben kifejtettem, hogy regebeli ősapánk Magyar, vagy Magor (Valamint Hunor, vagy Hadúr, a kunok, hunok szintén regebeli ősapja): tulajdonképpen a Napisten, vagyis őseink fölfogása szerint a magyarság de egyúttal az emberiség ősapja is volt, akit „Magyarok Istene”-nek is neveztek, a Csodaszarvas által vezettetve, a Csallóköz szigetén Selyemhajú Tündér Ilonára talál, vagyis a Föld és a lég Istennőjére (azaz költői megszemélyesítésére), akivel a magyarság őseit nemzi. A máig fönnmaradt népi regéink szerint Tündér Ilona, násza után a Magyar Ilona nevet veszi föl. (Lássad: Ipolyi Arnold és Kandra Kabos: „Magyar Mythologia.”). És íme: A görög mythologia szerint is Heraklesz, aki hiszen szintén Napisten és a Napban rejlő erőny (energia) megszemélyesítése, a kerinai aranyagancsú, ezüstpatájú Csodaszarvast űzi és így eljut a hyperboreusok országába, vagyis az északi (Balkán) hegységeken túli Isztrosz (a Duna) országába, vagyis Magyarország területére, ahol Artemisszal, más rege szerint egy Echidna nevű nővel, a szkíták őseit nemzi. Ki nem veszi tehát észre itt a mi eredetregénk elcsenevészedett maradványát? De amihez természetesen az „ázsiai nomádság” tévtanát előbb el kell vetnünk. Avagy az Ázsiából jött magyarok eredetmondájukat a görög mythologiából szedték-e? És ez maradott volna fönn mindmáig a nép ajkán a csallóközi magyar nép mondáiban, a dunántúli regösök karácsonyi (azaz a téli napfordulati) csodaszarvas-énekeiben napjainkig is!? Pedig az ázsiázó elmélet kedvéért még az ilyen ethnographiai képtelenségeket is kénytelenek voltunk vagy elfogadni vagy elhallgatni. E népi hagyományainkból, valamint a különböző szomszédaink által tőlünk átvett töredékekből még ma is rekonstruálható egykori nagyszerű és fenséges szimbolikájú eredetregénk. És véletlenség-e vajon még az is, hogy az Egei Tenger görögelőtti őslakóinál valamint Elő-Ázsiában is Heraklesz széltére neveztetett Makar és Magar néven is? (Lássad: Movers: „Die Phönicier.” És Fáy Elek: „A magyarok őshona.”)

            Végül: Ha Csodaszarvasunk az Ég jelképe, akkor azt fekete vagy sötétkék alapszínűnek kell képzelnünk. A világűr, vagyis a Mindenség valóban fekete s benne az égitestek ragyognak. Igen lehetséges, hogy az őskori szarvasok között volt fekete színű is, amelynek testén, homlokán és szügyén fehér foltok voltak. A tisztán fekete szőrzet és haj pedig néha kékes fényű is.

            Az egytagú szavak megfordíthatása ősnyelvünk egyik törvénye volt. Tűz szavunk megfordítva süt és csuda szavunkat is adja. Ezekkel tökéletesen azonos az árja nyelvek sud, süd dél szava. Viszont dél szavunkkal teljesen azonos a görög délosz fényes, amiértis a görögök Apollon Napistenüket és Artemisz Hold Istennőjüket még Deliosz és Delia néven is nevezték.