Töttössy Istvánné dr.

Az érettségi vizsgák szerepe a magyar közoktatásban

Tartalomjegyzék

I.   Az érettségi  -az állam közvetett szabályozó eszköze- a magyar oktatásban

II.  Az érettségi vizsga helye és szerepe 1851 és 1867 között                                 

III.  Az érettségi vizsga és a középiskolai törvények 1883-1934 között               

IV.  Az érettségi 1934-1945 között                                                                      

V.  Az érettségi 1945-1961 között                                                                        

VI.  Az érettségi 1961-1990 között                                                                       

VII .Érettségi reform a rendszerváltást követő években                                              

A felhasznált irodalom jegyzéke                                                                             

I. Az  érettségi  - az állam közvetett szabályozó eszköze- a magyar oktatásban

A magyar nevelés-és oktatásügy alakulásában (alakításában) az érettségi vizsga bevezetésétől kezdve központi helyet foglal el.  A XIX. század második felétől aligha van vitatottabb kérdéskör az érettségi vizsgánál. Az esetenként szenvedélyes tiltakozást[1], majd a csendesebben, higgadtabban átalakítást, módosítást javasló viták napjainkban ismét nagy erővel lángoltak föl. Nem véletlenül. Az újabb, s évtizednél is többre visszatekintő tanügyi reform, amely egyszerre érinti a fenntartó, a szerkezet és a tananyag alapvető változtatását, nem hagyhatja változatlanul az érettségi vizsgát sem. A 2005-től bevezetésre kerülő, típusaiban, szerkezetében és tartalmában új vizsga azonban –mondhatni- minden korábbinál nagyobb vitát váltott ki.

Noha az érettségi vizsga jelentőségét igazán csak a maga teljességében lehet és szabad értékelni, mégis érdemes, a tanulságoktól, ellentmondásoktól természetesen  nem  mentes, a középiskolai tanulmányokat lezáró, felsőoktatási intézményekben továbbtanulásra jogosító vizsgát több szempontból is „körbejárni”. Célszerű egyfelől a maga történetiségében végigtekinteni, másfelől az állami jelenlét és az iskolai autonómia, az állami akarat és a tanszabadság viszonyát elemezni, s e viszonyt a mai viták alapjának tekintve az érettségi vizsgát társadalmi és szakmai rangjának szemszögéből is elemezni.

A magyar oktatásügyre az elmúlt fél évszázad során gyakran elítélő hangsúllyal mondták, hogy porosz típusú. Azt azonban igen ritkán, vagy egyáltalán nem tették hozzá, hogy nem tartalmi vonatkozásában, nem szellemiségében, hanem bizonyos elemeiben,az iskolaszerkezet és a középiskolai tanulmányokat lezáró érettségi vizsga vonatkozásában állja meg a helyét  ez az állítás, azaz így is csak részben. 

Még ritkábban történt utalás –ha egyáltalán előfordult ilyen eset- arra, hogy egy érettségi-típusú vizsgaforma kidolgozását, bevezetését az egyébként szívesen idézett Comenius maga is szorgalmazta, miszerint: ”Tanácsos lenne tehát az, hogy a latin iskola végén nyilvános értelmességi vizsgát tartsanak az iskolák vezetői, és az ő véleményük alapján döntsék el azután, hogy mely ifjakat érdemes akadémiára küldeni és kiket jelöljenek más élethivatásra, és ugyancsak meg kell állapítani, hogy milyen tudományágnak, vajon teológiának , közigazgatási pályának  vagy orvostudománynak szenteljék életüket, amint azt egyrészt  természetes hajlamuk elárulja , vagy másrészt az egyháznak és államnak szükséglete megkívánja.”[2]. Érdemes odafigyelni, hogy az állami szükséglet már ekkor megfogalmazást nyert!

Az állam jelenléte az oktatásban természetesen soha nem volt kétséges, de a jelenlét megnyilvánulása értelemszerűen változott az állam és az egyház viszonyának függvényeként.

Az állam és az oktatásügy kevésbé látványos kapcsolata már a középkorban is változott, amikor pl. a célszerűség, a praktikum szólt bele a városi iskolák tananyagába. Az állam és az egyház fokozatos szétválása, a francia felvilágosodás hatása értelemszerűen nem kerülte el az oktatás területét sem, ami az állami beavatkozás nyíltabb és erőteljesebb megjelenését eredményezte.

Hazai vonatkozásban egyértelművé természetesen a XVIII. században vált, amikor Mária Terézia az oktatásügyet felségjogai közé egyszerűen „beemelte”1764 júniusában, és létrehozta a magyar tanügyek intézésére a Tanügyi Bizottságot (=Comissio Studiorum), melynek vezetésével Pálfy Miklós országbíró személyében egyszerűen világi vezetés alá vont –fenntartótól függetlenül- valamennyi iskolát [3]

A három esztendővel később bevezetett Ratio Educationis pedig világosan érvényre juttatta az állam korabeli érdekeit, miszerint a „napi munkában hasznosítható” tudáson kívül az 1.§-ban többek között „az uralkodó iránti hűség”-re nevelést is feladatként szabta meg.[4] Ez a látszatra nem ide illő kiemelés valójában nagyon is ide tartozik. Ide, mert ez a szempont az államérdek (=az állam szükséglete Comeniusnál) hol burkoltan, hol erősen éreztetve létét, de folyamatosan jelen van az oktatásban. Az államérdeknek ez az összetevője az oktatáspolitikában nyer kifejezést, s mint ilyen hat mindenkire, hiszen a tankötelezettség az állam valamennyi polgárára kiterjed.  Ez a jelenlét az állam szabályozó szerepében –épp az erős, illetve gyenge hatalomgyakorlás függvényeként – érzékelhető. Ezért az oktatáspolitikában az állam ma is létező felelősségét és szabályozó, esetenként korlátozó szerepét a maga történetiségében nemcsak ismerni, de elismerni is szükséges, s ugyanakkor a rendszerben lévő hibák, hiányosságok, idejét múlta részek javíttatása és javítása mind szakemberi, mind politikusi vonatkozásban erkölcsi kötelezettség. 

Az érettségi[5] vizsga bevezetésére Magyarországon a szabadságharc leverése után, az önkényuralom idején került sor. Látszatra csupán a reakció oktatásügyben történő megjelenését fejezte ki, holott nem csupán erről, ennél sokkal többről volt szó.

Miként a Ratio Educationist is megelőzte a birodalomra vonatkozó reform, most is ez történt. Az Osztrák Császárság korszerűsítette oktatásügyét, s ezt a korszerűsítést, ha úgy tetszik, modernizálást vezette be Magyarországon és kapcsolt részein is. (Igaz, nem a polgári törvénykezés rendje szerint, hanem abszolutisztikus eszközzel, rendeleti úton.).

A Magyar Királyságra vonatkozó rendeletet[6] 1849. október 9-én (Arad után 3 nappal!) írta alá Thun,Leo  osztrák vallás-és közoktatásügyi miniszter[7]. Ez a rendelet azonban, amely a tanügyigazgatást a katonai –polgári keretek közé szorította, nem csupán az érettségi vizsgát tette kötelezővé[8].

Az érettségi vizsga tehát Ausztriában  az 1849-ben végrehajtott osztrák tanügyi reform[9]részét képezte. Így nálunk is e reform részeként jelenik meg. Magyarországon a cs. kir. vallás-és közoktatási minisztérium „1851.jún.3-án keltezett az érettségi vizsgálatoknak Magyarkoronaországban, Szerbiában, ’s a temesi bánságban 1851-ki iskolaévben megtartása iránt” kiadott  rendelettel [10] tette -az iskolafenntartókra való tekintet nélkül- kötelezővé.

.

Az érettségi vizsga, amely a középiskolai tanulmányok befejezését nem kötelező érvénnyel  követi,de  jogosítványt ad az egyetemi tanulmányok megkezdésére[11],(azaz célját tekintve, ebben az értelemben  mai szakkifejezéssel élve vízum-típusú  vizsga) azonban  nem osztrák „találmány”. Ausztria Poroszországtól „kölcsönözte”[12], pontosabban „az osztrákok kénytelenek voltak kölcsönkérni  Németországtól egy szakembert és az a Bonitz ,akit kölcsönkértek nagy pedagógus volt.”[13]

Az érettségi vizsga bevezetésének ellenzői illetve megszüntetőinek következetes követelői függetlenül a bevezetés ausztriai illetve porosz előzményeitől, folyamatosan (esetenként erősebben, máskor csendesebben) több szempontból is támadták (támadják?) a záróvizsgát.

Az érettségi „vizsgálatot” ellenzők elsősorban (egyébként a valóban) germanizálni akaró Thun,Leó miniszter szándékát, a külső –s jogilag is rendezetlen jogosítványú-hatalom[14] kényszerét látták a rendeletben, noha az a vizsga célját a továbbtanulásra való alkalmasság megállapítására rendelte el[15]  s az adott időszakban  nem is  gondoltak   Comeniusra, aki „az egyetemre történő válogatást elősegítő vizsga szükségességét” már sokkal korábban megfogalmazta[16].

Valamennyi iskolafenntartó ugyanis belügyeibe való beavatkozásként kezelte a vizsga elrendelését, illetve mindazt a változtatást, amely a rendeletben foglaltak végrehajtásával járt. Különösen a magyar református egyház tiltakozott az autonómia ilyen formájú megsértése miatt, az érettségi bevezetése ellen is. Tiltakozásuk  erkölcsi  és politikai  alapját jól érzékelteti az a tény, hogy 1848-ban, amikor a magyar állam szuverenitása és ezen belül a oktatásban a tanítás és tanulás szabadsága  megvalósulni látszott, egyáltalán nem tűnt  az egyház számára lehetetlennek az iskolák állami felügyeletének  kiterjesztése  (még pedig  oly mértékben, amely az államosítás tényét merítette ki!)

A következetes ellenzők között találjuk (talán nem kevesek meglepetésére)majd  az Andrássy-kormány kultuszminiszterét, br. Eötvös Józsefet is, aki az oktatás szerkezetét jól ismerő szakemberként, elkötelezett nemzeti liberális politikusként támadta a rendeletet.. Már a kiegyezést követően, 1868-ban (!) más iskolaszerkezetet (kilenc éves középiskolai  képzést) akart bevezetni az  Entwurt-diktálta iskolaszerkezet és vizsga helyett[17].

Ugyancsak az érettségi vizsga eltörlését szorgalmazta Schneller István tudós-tanár (kezdetben a kolozsvári tanáregylet tagja - illetve elnökeként), aki érvelésében a tanulók felesleges pszichikai megterhelése mellett szakmai érvekre és egészségügyi szempontokra is hivatkozott.[18]

A köztisztviselők minősítéséről szóló 1883.évi I .törvény[19], amely az érettségit a köztisztviselői karba jutás alapfeltételévé tette (az államérdek=állami szükséglet=állami alkalmazás követelménye),felújította az érettségi elleni tiltakozást. A vizsga eltörlését követelők e törvény kapcsán is különböző indítékok alapján támadták a vizsgarendszert.

A szociális alapokról indulók egy egészségtelen társadalmi szelekciót láttak a vizsgában, mert a minősítési törvény következtében „az érettségi a tisztviselői állás elnyeréséhez szükséges diplomaként működött”[20].

Ugyanakkor az ellenzők másik csoportja a feleslegessé válás okán támadta, mert a minősítési törvény következményében egyszerre látták a „tömegesítést”, s az ezzel járó „minőségi romlást”.

A tömegesítés és a minőségi romlás elleni „küzdelem”, valamint az állam köztisztviselői karra vonatkozó igények következtében teljesen új vizsgarendszer terve született meg, amely két törvénymódosítással, két lépcsőben kívánta megoldani a kérdést. A minősítési törvény és az érettségi vizsgaszabályzat összhangba hozásával. Ez az új vizsgarendszer a vizsga jellegét tekintve (mai szóhasználattal) a kétszintű érettségi bevezetésével járt volna valójában.

A tervezet alapján a minősítési törvény változtatásával alacsonyabb szintű záróvizsga, az elnevezés szerinti „államvizsga” lett volna a tisztviselői állás elnyerésének feltétele. Ezzel párhuzamosan az érettségi vizsga két típusa került volna bevezetésre: egy alacsonyabb szintű, a köztisztviselői pályára igyekvők számára, s egy magasabb szintű, amely valódi belépő lehet a főiskolai és egyetemi tanulmányok megkezdéséhez anélkül, hogy minőségi romlás következhetne be[21]. Ezt azonban heves és hosszú viták után elvetették  s maradt az egyszintű szabályozás, alapelveiben  -gyakorlatilag-  változatlanul 1934-ig.

1934-ben az érettségi vizsga és „szintjei” körül az egységes középiskola létrehozásáról alkotott törvény kapcsán[22] lángolt fel ismét a vita. A javaslat nem az érettségi eltörlését vázolta, hanem annak szerkezeti és tartalmi módosításával a reproduktív teljesítmény irányából a kreativitás felé kívánt elmozdulni[23].  A javaslat  azonban most is  ugyanazon okok miatt került le a napirendről ,mint  amiért az Eötvös által megkezdett középiskolai törvénnyel nem volt bevezethető a maga idejében  a kilencévfolyamos középiskola ( s akkor is  maradt  Pauler és Trefort minisztersége alatt a félmegoldás) : a pénztelenség miatt[24].

Az érettségi vizsga jelentőségének alapvető változása nem 1945-ben az új hatalom kiépülésével, nem 1948-ban a felekezeti és egyéb nem állami fenntartású iskolák államosításával, nem 1949-ben a tanügyigazgatás átszervezésével, hanem az 1952.május 15-i minisztertanácsi rendeletben foglaltaknak megfelelően, az egyetemi felvételi rendszer bevezetésével következett be[25]. A változtatás hatására az érettségi  ettől kezdve csupán a felsőoktatási intézményekbe való jelentkezésre jogosított (azaz nem vízum-, hanem útlevél típusú bizonyítványt jelentett)[26].

A felvételi vizsga célja azonban elsősorban nem a minőség „megóvása” volt egy politikai indíttatású újabb tömegesedés következtében, hanem egészen más. A  vizsgabizottság ugyanis az írásbelit követő szóbeli vizsgán  „mérlegeli a jelölt világnézetét , a jelleméről kialakult benyomást, társadalmi helyzetét, pszichológiai adottságait, testi alkalmasságát; az utóbbiakat a vizsgabizottság véleménye alapján, az előbbieket pontozással.”[27] Ezzel a köz-és felsőoktatás közé ékelt szűrővel egyfelől csökkent a középiskolai érettségi súlya, másfelől a döntés ilyen formájú felsőoktatásba tevése személytelenebbé  (s mint ilyen, hosszú időre a felsőoktatási intézményekbe  való felvételt az oktatáspolitikai    -pontosabban-   a párthatalom átirányította a felsőoktatás területére). A tényleges tárgyi tudás mérése háttérbe szorult. Az eredményesen felvételiző, de politikai szempontból nem kívánatos elemeket pedig a „hely hiányában” elutasítással egyszerűen kizárhatóvá tette ez a rendszer (megvalósította az állami szükséglet=államérdek céljának megfelelő, a diktatúrához illő formáját).

A politikai helyzet változása, pontosabban a diktatúra lazulása természetesen maga után vonta az érettségi és a felvételi rendszer módosítását is. Ez egyfelől jelentette a tudás „felértékelődését”, másfelől a középfokú oktatás tömegesítésével párhuzamosan az érettségi követelmények folyamatos csökkenését és felvételi előkészítők megjelenését.

Az érettségi vizsgának az oktatási rendszerben kialakított súlya és jelentősége 1982-ben, a közös érettségi-felvételi vizsgák bevezetésével ismét jó irányba változott, hiszen -legalább is a közös felvételi tárgyak esetében-a tudás további felértékelődése, ezen keresztül az  érettségire való készülés  jelentősége növekedett.Ugyanakkor ez a változás nem mutatott egyértelműen pozitív képet.[28] 

Újabb változást 1993 hozott, amikor az életbe lépett új oktatási törvények értelmében az eredményes érettségi vizsga továbbtanulásra jogosít,tehát ú.n. vízum-típusú lett, azaz lett volna, ám „átmeneti jelleggel” a felsőoktatási intézmény „további követelményekhez kötheti”a felvételt[29].További módosítást jelentett e tekintetben 1996, amikor „..a törvényben biztosított autonómia alapján a felvételi eljárás szabályait, a felvétel kritériumait  minden egyetem és főiskola maga határozza meg.”[30],  Ez az érettségi vizsga jelentőségének növelését azonban nem igen emelte,sokkal inkább a  (borsos árú ) felvételi előkészítő tanfolyamok számát.

Az érettségi vizsga felsőoktatási intézménybe való bejutást szabályozó szerepének tartalmi vonatkozású és szerkezeti jellegű reformja tehát valóban elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen akkor is, ha csak a hajdani Entwurf célját tekintjük: az ismereteknek nem a reprodukálását, hanem azok magasabb szintű alkalmazási készségét kell a vizsgán bizonyítani.  

A reform tartalmi és formai elemei ugyanakkor azonban túlmutatnak a vizsgarendszernek csupán ilyen szándékú módosításán[31]. Részét képezik ugyanis annak a hatalmas átalakításnak, amely az 1993. évi oktatási törvénycsomag  (három törvény, amely szabályozza a közoktatást, a felsőoktatást és a szakoktatást[32]) folyamatos változtatásaival  egy alapjaiban (  a felügyeletben, a fenntartó jogi személyben , a szerkezetben,a vizsgarendszerben és a tartalomban) új igényeket megjelenítő  köz- és felsőoktatást valósít meg.

II. Az érettségi vizsga  helye és szerepe 1851-1867 között

            Az állam oktatáspolitikájának tehát egyik és meghatározó szabályozó eleme az érettségi vizsga, melyet a vizsga szerkezete és tartalmi követelményrendszere biztosít. Ennek megjelenési formája az érettségi vizsgaszabályzat, amely értelemszerűen összhangban van a tantervi követelményekkel, tehát ilyen vonatkozásban a közoktatás része, s ugyanakkor hidat képez a köz-és felsőoktatás között a továbbtanulást szabályozó szerepével. Ebből következik, hogy az oktatási törvény határozza meg alapjait, de miniszteri illetve kormányhatározat tartalmazza a vizsga részletes szabályait, s a jogalkotás folyamatából következően „mozgékonyabb”, gyorsabban reagál a változó követelményekre, mint maga a törvény. E tulajdonsága teszi alkalmassá, hogy esetenként törvényi módosítás nélkül –de annak szellemiségét és vonatkozó szabályait megtartva- is változtatható (pl.az adott időszak szükségletei szerint megjelenő iskolatípusok esetén, a lányiskolák, a lányok számára alakított középiskolák, a középfokú és szakirányú képesítést nyújtó iskolák esetében.).  

.

Az első érettségi vizsgaszabályzat maga az „Entwurf” volt, amelynek bevezetésére két évet adott a tanügyi kormányzat, s amely nem önállóan jelent meg, hanem a rendelet egy fejezeteként. Ez a VI. fejezet volt a tulajdonképpeni vizsgaszabályzat.

Az akkor mindössze tizenkét pont (!) az állami „beavatkozás”kétségtelen jele volt. Az „érettségi vizsgálat”  közvetlen és közvetett szerepe a közoktatást a kimenet, a felsőoktatást a bemenet felől szabályozta. Az érettségi vizsgát a középiskolai tanulmányok lezárásánál többre, magasabbra értékelte: a felsőoktatási tanulmányokra való alkalmasság mérésének tekintette, s mint ilyent, nem tette kötelezővé, hanem a vizsgára jelentkezést kötötte feltételhez:a középiskola utolsó évfolyamának eredményes befejezéséhez.

Az Entwurft máig meghatározó érvényű a vizsga alapjait tekintve.

A szabályzat rendelkezett a vizsga megszervezéséről (a jelentkezés feltételeiről és lehetséges időpontjáról, a lebonyolítás módjáról és felelőseiről) a vizsga tantárgyairól és a vizsga részeiről, a vizsga fajtáiról. Az iskolák számára a vizsgáztatási jog elnyerését szigorú feltételhez kötötték.  Ez egyfelől biztosította a vizsga érvényességét (hiszen csak az erre jogosítványt kapott iskolákban lehetett tartani), és jelezte a tanügyigazgatásban történt változásokat (mert központi helyeket szabott meg azoknak a tanulóknak, akik a vizsgajoggal nem rendelkező iskolákban fejezték be tanulmányaikat), másfelől az állam ellenőrző szerepének erősödését is kifejezte.

Az írásbeli és szóbeli „vizsgálat” tehát a vizsga bevezetésétől jelen van a magyar oktatásban. A tantárgyak tekintetében szinte máig érvényes. A jelöltnek vizsgáznia kellett az „anyai vagy oktatási nyelv”ből, amelyre három óra „adatik”, valamint két nyelvből, történelemből, földrajzból és természetismeretből, ez utóbbinak (amíg a fokozatosság elvét betartva a mennyiségtan önálló vizsgatárgy lesz) tartalmaznia kellet a „mennyiségtanra” vonatkozó ismeretanyagot is. Ugyancsak érettségizni kellett hittanból, ám itt a nem katolikus hitűek esetében hozni kellett, illetve lehetett saját egyházuktól a „vizsgálódás” eredményét.

Az Entwurf -mai szóhasználattal- nemcsak szigorú ellenőrzés alá vonta a kibocsátott bizonyítványok tudástartalmát, amikor behatárolta a követelményeket, de mintegy a vizsgaközpontok elődjét teremtette meg, amikor kijelölte a vizsgáztatási joggal nem rendelkező iskolák számára a központi vizsgahelyeket.

A tanári szabadság dolgában természetesen nem ismerte a „központi tétel” fogalmát. Ám, ha arra gondolunk, hogy ez a rendelet szabta meg a szaktanári rendszert, akkor ez mélyrehatóbb változás volt, mint a mostani kötelezően előírt tanári továbbképzés rendszere, illetve az emeltszintű vizsgáztatási jog tanfolyam elvégzéshez való kötése.

Az alapos és elmélyült tudást biztosító középiskolai rendszer alapjaihoz, melyet most oly sokféle vonatkozásban, követendő példaként és egyben elérhetetlen, a köddé, a múló idővel idillivé vált hajdani iskolával azonosítunk, ez is hozzátartozik.

Az Entwurf volt az első olyan tanügyi szabályzó, mely –a tanszabadság biztosítása mellett- az állami beavatkozás lehetőségeit „korlátlanná” tette, mert ez nyitott utat az iskolai élet széleskörű állami szabályozására. Ám nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ez az Entwurf teremtette meg azt az iskolarendszert, amelyre joggal lehetünk máig büszkék, melynek pozitív hatása máig érződik.

Az érettségi vizsgaszabályzatok –lévén az oktatási törvényeknél alacsonyabb rendű jogszabályok – rugalmasabban változtak a törvényeknél, melyhez egyébként kapcsolódtak. Az 1883. évi középiskolai törvény elfogadása előtt az Entwurftra alapozva, gyakorlatilag az abban foglaltakat megerősítve jelent meg a reáliskolák érettségi vizsgáinak szabályozása[33]. A rendelet pontosította –mondhatni szigorította- az irányadó intézkedést. Az első szabályozás 12 pontja helyett 35 § foglalta össze a vizsga tartalmi és formai követelményeit. Megjelent a „Függelék”, amely az adminisztráció egységesítését, a bizonyítvány standardizálását tette lehetővé. Valójában az Entwurf magyar viszonyokhoz és igényekhez alakított változataként értékelhető a szabályzat. 

III.  Az érettségi vizsga és a középiskolai törvények 1883-1934 között

A kiegyezést követően az első középiskolai törvényhez[34] kapcsolódott az első önálló és mindkét iskolatípusra kiterjedő hatású  „Érettségi vizsgálati utasítás” (a továbbiakban Utasítás, illetve  Szabályzat), melyet 1884-ben, az 1883.évi XXX. T.cz. 22.§-a alapján adott  ki a vallás-és közoktatási m.kir. miniszter 1884./10288.sz. alatt.

A vizsgaszabályzat mindössze 33 §-ban szabályozta az érettségit. Eltérően elődjétől, a vizsgára történő jelentkezést nem évszakra vonatkozóan határozza meg, hanem naphoz köti (minden év április 15. a határidő), továbbá megszabja az írásbelik és szóbelik, illetve a pótló és javító jellegű vizsgák lehetséges időpontjait is. A vizsgára bocsátás feltétele –máig- az eredményesen lezárt tanév a középiskola 8.évfolyamán . A szabályzat az érettségi vizsgálathoz kapcsolódó teljes ügymenetet rögzítette,   valamint a vizsga szerkezetén  és formáján túl a   tartalmat és a minősítés követelményeit  is meghatározta.

Célszerű egy pillanatra elidőzni a felsorolt vizsgafajtáknál: ismétlő-, javító,-illetve pótló vizsgák ( Úgy tűnik, a ma újszerűnek ható vizsgafajták csak elfeledettek, s nem frissen feltaláltak, noha természetesen mind tartalomban, mind formában  sok új vonással is rendelkeznek).

Az állami jelenlét súlyát jól érzékelteti a vizsgabizottság személyi összetétele valamint a vizsga tannyelve. A felekezeti iskolák esetében ugyanis a vizsgabizottságnak tagja a „vallás-és közoktatásügyi miniszter által kiküldött kormányképviselő” is, az írásbeli vizsgák nyelve a magyar, de a „ nem magyar anyanyelvű iskolákban az iskola tannyelvén is készítendő dolgozat” (ez a rendelkezés, amely máig oly sok vitát kavart, az európai normáknak igencsak megfelelt, sőt mondhatni túlmutatott azokon, ha pl. a franciaországi vagy az angol birodalmi helyzethez viszonyítjuk!!)

A vizsgakövetelmények –alkalmazkodva az eltérő iskolatípusok eltérő tananyagához-épp a tartalmi szabályozás tekintetében tettek azonban különbséget a két alapvetően eltérő iskolatípus között. .Igy a „gymnasiumok”-ban öt ((értekezés magyar nyelven, fordítás magyarból németre, fordítás magyarból latinra, görögből magyarra, valamint „algebrai és geometriai feladatok megfejtése”),  a „reáliskolák”-ban négy (latin helyett francia nyelvből, a „görög nyelvbőli” fordítás pedig anélkül maradt ki, hogy mással helyettesítették volna)  írásbeli tantárgyat írtak elő. Az azonos tantárgyak közötti tartalmi különbséget a vizsgafeladatok kitűzésének módja biztosította. Az iskolák ugyanis maguk javasolták a dolgozatcímeket, melyből a tankerületi főigazgató, illetve az egyházi intézményeknél a minisztérium által kijelölt „vizsgálóbizottsági elnök” választott. A dolgozatok minősítésére négy érdemjegy szolgált: jeles, jó, elégséges és elégtelen.

Szóbeli vizsgára csak az volt bocsátható, aki legalább elégséges osztályzatot ért el valamennyi írásbeli tárgyból. Mindkét iskolatípusban öt tantárgyból volt szóbeli vizsga, a gimnáziumban latinból, a reáliskolában németből, a többi négy tantárgy megegyezett: magyar nyelv és irodalom, Magyarország története, matematika (=algebra és geometria), valamint fizika. Az érettségi vizsga eredményét az írásbeli és a szóbeli vizsgán szerzett minősítések összesítése adta, melyet a vizsgabizottság a vizsgálatot lezáró értekezleten döntött el.

A két iskolatípus közti különbség az érettségi vizsga tárgyaiban és tartalmában mutatkozott, az érettségi súlyát és értékét az azonos vizsgaszerkezet és értékelés biztosította.  A vizsgatárgyak közötti tanulói választás lehetősége ismeretlen volt.

A szabályzat újszerűsége nemcsak abban rejlett, hogy döntött a „tanulóifjúság kizárása mellett a vizsga nyilvános jellegéről” ,hanem „komplexitásában” is. A vizsgára jelentkezés feltételeiről a bizonyítvány típusain át a vizsgadíjakig kiterjedt a szabályozás. A korábbihoz hasonlóan rendelkezett a vizsgárabocsátás feltételeiről, a vizsga szerkezetéről és tartalmáról továbbá fajtáiról, a vizsgabizottság kötelességeiről és jogairól, az érettségi adminisztrációjáról és a kötelezően használt nyomtatványok fajtáiról, az irattározásról és a vizsgadíjakról.

Az iratok őrzése az iskola feladata volt, az őrzés ideje három esztendő.  Az érettségi vizsgáért és a bizonyítvány kiállításáért a tanuló köteles volt fizetni: a vizsgáztatásért forintban, a bizonyítvány kiállításáért és magáért a nyomtatványért bélyegilletékben.

Az érettségi vizsgák mind mennyiségi, mind minőségi szempontból új követelmények elé állították a tanárokat. Ennek az új  többletfeladatnak elismerését fejezte ki, hogy a vizsgadíjakból  -a a rendeletben foglalt arányoknak megfelelően, a meghatározott összegek szerint, biztosították  a tanári és igazgatói tiszteletdíjakat.

1851 és 1883 között új szerepkörében jelentkezett a középfokú oktatás: a leányok képzésében. Természetesen korábban is fektettek hangsúlyt a lányok képzésére, de a XIX. sz. második felétől ez a képzés céljaiban is megváltozott. Mondhatni, társadalmi kényszer tette szükségessé a leányközépiskolák megszervezését[35]. Néhány évvel az 1883-as középiskolai törvény után, 1877-ben  miniszteri rendelet szabályozta a „felsőbb leányiskola” célját,  szervezetét, tanulmányi rendjét. Sajátos helyzet állt elő, mert a középiskolai törvény nemeket nem határozott meg ugyan, de „érettségi vizsgálatot  magántanulóként tehettek a lányok” a saját iskolatípusuknak megfelelő   fiúgimnáziumban, illetve és reáliskolában[36]. A leányok érettségi vizsgáinak tényleges szabályozása természetszerűleg fonódott össze egyetemi képzésük engedélyezésével 1895-ben[37]. A nők számára a felsőoktatási intézmények bizonyos típusainak látogatását engedélyező miniszteri rendelet után néhány nap eltéréssel jelent meg az újabb rendelet „leányoknak érettségi vizsgálatára bocsátása és a polgári vagy felsőbb leányiskolából a középiskolába átlépése tárgyában”[38] . 

1905-ben új Érettségi vizsgaszabályzatot adott ki Lukács György vallás-és közoktatásügyi miniszter[39]105.500. sz. miniszteri rendeletével Ennek  szükségességét egyfelől a felgyülemlett tapasztalatok alapján javasolt módosítások indokolták (melyekből a fenti példák is származnak), másfelől az 1890-ben és 1895-ben  módosított középiskolai törvényhez való igazodás[40] . Ez volt  az első érdembeli jele a tanulói választás megjelenésének

A szabályzat megjelenése előtt a korábbinak házilagos javítgatása volt jellemző.

Az új szabályzat mennyiségileg is bővült. A korábbi 33 § helyett 40 § szabta meg a feladatokat és követelményeket, s a mintanyomtatványok számának növekedésével együtt jelentek meg a „bizonyítvány-szövegek és kimutatások”.

Változatlan maradt a vizsga szerkezete (írásbeli és szóbeli), de változott az írásbeli vizsgák száma valamint a szóbeli vizsga tantárgyköre. Az írásbeli vizsgák száma mind a gimnáziumban, mind a reáliskolákban háromra csökkent. Mindkét iskolatípusban a magyar nyelv volt az érettségi vizsga nyelve. A korábbi gyakorlathoz viszonyítva tartalmi különbséget jelentett a nyelv-kérdés. Ez egyfelől az idegen nyelv kiválasztására vonatkozott, másfelől a nem magyar anyanyelvű fenntartók iskoláiban a tannyelv is kötelező írásbeli és szóbeli vizsgatárgynak minősült. A kötelező idegen nyelv gimnáziumban a latin, reáliskolában a német. A görög nyelv és irodalom tantárgy fakultatívvá tételével összhangban változott annak az érettségi vizsgán elismert súlya. Újszerűnek mondható, hogy a reáliskolákban azok a tanulók is tehettek görög nyelvből és irodalomból vizsgát, akik a valamennyi felsőoktatási intézményben való továbbtanuláshoz szükséges bizonyítványt akarták megszerezni.

Ez a rendelkezés nemcsak a választási lehetőséget bővítette, hanem szociális szempontból is komoly jelentőséggel bírt.

A szóbeli vizsgatárgyak -a fenti kivételtől eltekintve- mindkét iskolatípusban megegyeztek: öt-öt tantárgy: magyar nyelv és irodalom, latin, illetve német nyelv és irodalom, Magyarország története, matematika és fizika.

A vizsgafajták nem szaporodtak, de a vizsga letételének, ismétlésének, javításának, pótlásának, kiegészítésének feltételei szigorodtak, s a vizsga megismételhetetlenségének feltételeiről is született határozat.

A korábbinál gazdagabb a csatolt melléklet, amely bizonyítvány- és  nyomtatványmintákon kívül a bizonyítvány záradékainak szövegmintáit is tartalmazza.

A magyar közoktatás folyamatos korszerűsítésének szemléletes példája a lányok érettségi bizonyítványaiba kerülő záradék mintaszövege [41].

Az 1905.évi szabályzatot  érdemben 1931-ben módosították  ugyancsak a felgyülemlett tapasztalatok alapján  és  az 1926.évi XXIV. törvénycikkel összhangban[42].Ennek megfelelően a lányok érettségi vizsgája  ugyan a fiúk érettségi vizsgájával egyenértékű volt, ám továbbtanulásuk –legalább is számbeli arányuk vonatkozásában más képet mutatott, miszerint „A vallás –és közoktatásügyi miniszter azonban felhatalmazást nyer arra, hogy a leányoknak egyes egyetemi karokra, illetőleg főiskolákra való felvételét rendeleti úton korlátozhassa.”[43]

IV. Az érettségi 1934-1945 között

1933-ban új középiskolai törvény előkészítése kezdődött meg. A módosítás körül hatalmas viták lángoltak föl. A korszerűsítés mellett következetesen kiálló miniszter, Hóman Bálint vasakarattal vitte keresztül az új törvény elfogadását. Az országgyűlés 1934. május 29-én fogadta el a középiskolákról szóló XI. törvénycikket. A törvény szakmai körökben nem véletlenül kapta az „egységes” jelzőt, mint egy eposzi kelléket. 

A korszerűsítés átfogta a középiskola egészét. A mindössze 43 § egységesítette a középiskolák típusait, rendezte és ugyancsak egységesítette a fenntartói jogköröket[44], továbbá, szabályozta a tantervet, s ezen keresztül a korszerű nemzetnevelés alapjait is lerakta[45].

A törvény szabályozó jellege meglehetősen sajátos képet mutatott. A tartalmi munka erőteljesebb állami ellenőrzése mellett a tanári alkotómunka, a tanítás szabadsága jelent meg a kötelező jellegű országos tanterv mellett a helyi tanterv engedélyezésével[46].

A legélénkebb vitákat két kérdéskör váltotta ki: az egyik az idegen nyelvek tanítása, a másik az érettségi korszerűsítése.

Az élő idegen nyelvek tanítása természetesen nem csupán a tantervet érintette, hanem épp ezen keresztül az érettségi vizsga tartalmi vonatkozásait is megújította. A görög nyelv és irodalom tantárgy fakultatívvá tétele valamint az ily módon kikerülő műveltséganyag megmentése a miniszter javaslatában a történelem- és irodalom tantárgyakra hárult.[47] ^{és [48]}.

Az érettségi vizsgákról is átfogóan rendelkezett a törvény[49], és a korábbiakhoz hasonlóan  a vizsgaszabályozás e szinten ismét  keretjellegű maradt. Noha a vizsgaszabályzat kibocsátása továbbra is a miniszter rendeletalkotási jogkörébe tartozott, az állami jelenlét erősödését erőteljesen jelezte, hogy csak „előzetes államfői jóváhagyással”.

Az érettségi vizsga körül kibontakozó újabb és éles szakmai vita azonban más irányt vett a korábbiakhoz képes. A vitázók nem az érettségi vizsgák eltörlését, hanem gyökeres változtatását, korszerűsítését sürgették.,mert „elaggott.[50].

Az érettségi vizsga teljes megújítását szorgalmazók szerint független vizsgabizottságra , standardizált vizsgakérdésekre, csökkentett tananyagra és ehhez szabott tankönyvek  bevezetésére  van szükség. A tanárok módszertani megújulását értelemszerűen veszi természetes követelménynek. Ugyanis a korszerűsítés egyik indokaként hozták fel, hogy a „középiskolák tanulói a reprodukció fokán állnak”, valamint hiányolták a gimnáziumi és a „szakiskolai”[51]érettségi közti különbségtételt. Az érettségi reformját szorgalmazva tartották szükségesnek a gimnáziumi érettségit továbbtanulásra jogosító elővizsga bizonyítványnak = a középiskolát lezáró végbizonyítványnak megfelelően módosítani, a szakiskola érettségijét pedig olyan záróvizsgának alakítani, amely képesítést nyújt, azaz bizonyítványa oklevél jellegű.

Az érettségi megújítását szorgalmazók minden bizonnyal nyugati tanulmányútjaik során szerzett tapasztalataik alapján javasolták az érettségi ilyen irányú korszerűsítését[52].

Miként a vizsgaszabályzat vonatkozik a vizsgadíjak megállapítására és a tanárok javadalmazására, a javaslat sem tér ki e kényes kérdés elől. Joggal állapítja meg, hogy ezek a vizsgadíjak jelentik a tanárok egyetlen (ám nagyon is szükséges) mellékjövedelmét. A reformtól azonban elvárható, hogy ez a mellékjövedelem ne összeköttetés és kedélyes uram-bátyám elv alapján legyen megszerezhető a független vizsgabizottságok létrehozásakor. Az angol és svéd mintákat emlegető javaslat azonban eredménytelen maradt.

Az érettségi vizsgaszabályzat 1934-44 között csupán olyan módosításokat tartalmazott, amely egyfelől nyomon követte a két bécsi döntést, a Jugoszlávia felbomlás utáni területgyarapodást, valamint alkalmazkodott a háborús helyzethez (aminek ez esetben anyagi kihatása volt).

Az érettségi szabályzat az 1934-es középiskolai törvény élő idegen nyelv tanítására vonatkozó rendelkezésével összhangban a  nemzetiséglakta területeken kötelező érettségi tárgyként határozhatta meg a kisebbségek anyanyelvét[53].

Az írásbeli tételek megfogalmazása (=kijelölése) törekedve a komplexitásra  -mai szemmel-igen érdekesen alakult, mert a jelölt   ugyan az írásbeli vizsgálaton két tétel közül választhatott, de azok közül csak az egyik volt irodalmi, a másik történelmi vagy természettudományi. A felterjesztett javaslatok elsősorban fogalmazásbeli képességeket, szerkesztéstani elemeket, helyesírási és szövegalkotási készségeket mértek. Így fordulhatott elő, hogy  tételként szerepelt pl. a „Műanyagok a háborúban” vagy a „Magyarország mint Nyugat védőbástyája”cím[54].

Az érettségi szabályzatot nem érintő, de a vizsga funkcionális szerepét korlátozó intézkedés született 1940. december 31-én a XXXIX. törvénnyel  „az egyetemi és főiskolai hallgatók felvételének szabályozása” tárgyában. A jogszabályt az „előreláthatóan felmerülő értelmiségi munkaerő-szükséglet”–re való hivatkozással terjesztette elő a miniszter. A korábbiaktól eltérő de egyben váteszi módon előre mutató jellegű az előterjesztésnek a sikeres felvételi feltételére vonatkozó elvárás, miszerint: „a felvettek feleljenek meg a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményeinek”[55]Az érettségi vizsgaszabályzat azonban szilárd szerkezetével, a hibák ellenére, elfogadható folytonosságot biztosító tartalmi vonatkozásaival a gyakorlatban többszöri módosítás árán ugyan, de 1951-ig maradt érvényben[56].

V.  Az érettségi 1945-1961 között

Az érettségi vizsga szabályozása a jelzett időben két jól elkülöníthető szempont mentén kristályosodott ki.

1945-48 között a miniszteri rendeletek az ideiglenesség jegyében születtek és a vizsga lebonyolítására, a vizsgadíjak megállapítására[57]., illetve  az ú.n. különbözeti vizsgák letételére vonatkoztak.[58] Ez utóbbi ilyen módon a tartalmi szabályozást fogalmát is kimerítette (A rendelet 7 §-a  és kettő db. nyomtatvány-minta melléklete csak kiegészítette az egyébként életben lévő korábbi szabályzatot.) A tartalmi szabályozás körébe sorolható a szakérettségi rendszerének kialakítása. Az oktatásügyi miniszter 1948. szeptember 17-én rendeli el a szakérettségire előkészítő tanfolyamok megszervezését [59].

A szakérettségi vizsgaszabályzata 1949. július 1-jén lépett életbe. A szakérettségire 1951. november 1-jéig egy év alatt lehetett és kellett felkészülni, november 2-tól minisztertanácsi hozzájárulással a képzési idő két évre változott. Az első év esti tagozatként, a második bentlakásos tanfolyamként működött. A kiválasztott munkás- és parasztfiataloknak a képzési idő alatt abból a két tantárgyból kellett az érettségire felkészülni, amely a kiválasztott felsőoktatási intézményben alapozta meg az eredményes tanulást. Ez a képzési forma 1955-ig működött[60].

Az érettségi vizsga tartalmi szabályozása gyakorlatilag a kiépülő diktatúra függvényévé vált, hiszen szorosan követnie kellett a tantervi változásokat, a vizsgaszervezések pedig összefüggésben voltak a tanügyigazgatás ugyancsak folyamatos változtatásaival. A vizsga szerkezete az írásbeli és a szóbeli, a kötelező tantárgyak rendszere azonban –a vallásoktatás kivételével, valamint az idegen nyelvre vonatkozó korlátozástól eltekintve- változatlan maradt. A vizsga minősítése, az értékelés osztályzatban történő megjelenítése a központi változásokkal együtt, automatikusan módosult..

A tartalmi változásokat sok esetben valóban a megváltozott körülmények indokolták, miként korábban is, ám gyakran „alulról induló tanári kezdeményezésre” hagyatkozott a hatalom. Ilyen típusú módosítás- kérés jelent meg a magyar érettségire vonatkozóan a Köznevelés 1949/7. számában. A változtatás indoklása szakmai érven nyugszik, ám a javaslatok egy része már a pártos hűségre utalt[61].

1949-1961 között minisztertanácsi és miniszteri rendeletekkel jöttek létre új iskolatípusok, s ezek valahányszor megalakultak, az érettségi vizsgák szabályai annyiszor ilyen irányba mozdultak, esetenként a tantervi szabályozás egyszerű házi átvezetésével .[62]

A tartalmi szabályozás 1950 szeptemberétől, az új gimnáziumi tanterv életbe lépésétől természetesen hatott az érettségi vizsga tartalmi részére is. A hangsúly –a rendszerből következve- „a marxista-leninista világnézet érvényesítésére, a reakciós idealista szemlélet valamint a polgári nacionalista és kozmopolita nézetek megváltoztatására” került-az állami érdeknek megfelelően.

1951. évi 14. sz. törvényerejű rendelet az általános gimnáziumok működését, oktató-nevelőmunkáját szabályozta, s formájában erősen emlékeztetett az 1934.évi  XI. törvénycikkre. A rendelet  11. és 12.§-a az érettségire vonatkozott, a vizsga szabályainak kidolgozása továbbra is miniszteri hatáskörben maradt.

Az érettségi vizsga funkcionális változását az 1952-ben bevezetett egyetemi felvételi vizsga[63] eredményezte. A vizsga már nem a felsőoktatási intézményben való tanulásra, hanem felvételi vizsgára történő jelentkezésre jogosított (a vízum-típus útlevél-típusra devalválódott). Ez azonban épp politikai és nem tartalmi vonatkozásai miatt magát a tanulás-tanítás folyamatát nem befolyásolta negatív irányba. A felvételizőnek ugyanis fokozottan érdekében állt a kimagasló teljesítmény nyújtása, s ezzel az érettségi vizsga eredménye csak javuló tendenciát mutatott.

Az érettségi vizsgák tartalmi szabályozását szolgálták a központilag meghatározott tételsorok, melyet a szakminisztérium bocsátott ki.

VI. Az érettségi 1961-1990 között

A magyar oktatást a fenti időszakban két nagy törvény (1961 és 1985), valamint a hozzájuk kapcsolódó rendeletek sora szabályozta. Az oktatás átalakítása azonban összefüggő folyamatot képez mindmáig.

A nagy és folyamatos változás egyik állomása az 1961. október 12-én elfogadott 3. sz. törvény a Magyar Népköztársaság oktatási rendszeréről. Ez a törvény a maga mindössze 35.§-ával első pillanatban a könnyedséget, a tanítás és a tanulás szabadságának meglétét sugallja. A látszattal ellentétben pusztán arról volt szó, hogy a törvényalkotó hatalmas, mondhatni korlátlan szabadságot biztosított a végrehajtó hatalomnak. Ily módon az ötvenes években kialakult és „kézi vezérlésnek” nevezett hatalomgyakorlás annak ellenére megmaradt, hogy új tantervek és új érettségi vizsgarendszer kidolgozására került sor, amely a korábbi időszakhoz képest pozitív irányú változást jelentett.

A változás az érettségi vizsga szerkezeti, tartalmi és módszerbeli kérdésköreit egyaránt érintette. A változás egyik kísérő eleme a bevezetés fokozatossága volt. A vizsga szabályozásában átmenetet jelentett a 117/1962. (M.K.6.) M.M. számú utasítás. Ennek időszerűségét jól érzékelteti, hogy pl. történelemből még mindig az 1957/58 óta használatos tételsorok voltak használatban, melyekben érdembeli változást csupán helyenként egy-egy helytörténeti vonatkozású tétel hozott.

Az érettségi reformját meglehetősen nagy, mondhatni, széleskörű vita előzte meg. Megoldandó problémaként jelentkezett a fakultáció kérdése, szabályozásra szorult a kötelező, a kötelezően választható és a szabadon választható tárgyak köre. Szerkezeti változást jelentett az írásbeli és szóbeli, illetve a csak szóbeli vizsgatárgyak meghatározása. Nem új keletű, de megoldást igénylő probléma volt a szakközépiskolákban az általános műveltséget adó tárgyak körének kijelölése és összekapcsolása a szakmai tantárgyak vizsgatantárgyaival. Ugyancsak a tartalmi szabályozást érinti a tantervi és az érettségi vizsga anyagának a korábbinál jobb összehangolása.

A folyamatos változtatásokra jellemző, hogy a 117/ 1962. (M.K. 6) M.M.számú utasítást egy év múlva követte az átdolgozott és kidolgozottabb változat. Az oktatási törvény követelményeihez igazodva jelentette meg a Gimnáziumi érettségi vizsgaszabályzatot a művelődésügyi miniszter a 186/1963 (M.K. 24)M.M. számú utasításával.

A szabályzat VII. fejezete 61§-ban szabályozza a vizsga valamennyi elemét. A szabályzathoz csatolták a bizonyítványmintákat, egy esztendővel később pedig bővítették a szabályzatot.

Az esti és levelező tagozatra vonatkozó szabályegyüttessel[64]   az  I. fejezet  7 §-a  a vizsga célját, a vizsgára bocsátás feltételeit, az érettségi vizsga tárgyait és részeit, a vizsga helyét, idejét , a vizsgára jelentkezés szabályait valamint a jelentkezők „számbavételét” foglalja magába.

A tantárgyakat összhangban a tantervvel most nem gimnázium és reáliskola, hanem általános irányú és szakosított tantervű típusok szerint bontja két részre a jogalkotó. Ezen belül -a tervezetnek megfelelően-[65] a tantárgyakat három csoportba osztották: kötelező, kötelezően választható és választható. Hagyományosan kötelező: a magyar nyelv és irodalom, történelem és matematika; választhatóan kötelező egy tantárgy: az orosz nyelv, második idegen nyelv, biológia fizika, kémia tantárgyak közül; szabadon választható minden más tárgy a felsorolt kötelezőkön kívül.

A vizsgatárgyak között vannak a hagyományosan írásbeli és szóbeli, illetve a csak szóbeli tantárgyak.  Alkalmazkodva a politechnizáló szemlélethez a gimnáziumok szabályzatában is megjelenik a gyakorlati vizsgatárgy.

A szabályzat kétséget kizáróan jellegzetes vonása a 45.§, mely szerint a vizsga nem nyilvános, de „hivatalból résztvehetnek rajta az iskola nem vizsgáztató tanárai, a párt megbízottja, az állami és tanácsi szervek illetékes tagjai”[66]

A vegyes rendelkezések között a 63.§, a honosító vizsga, amely csak miniszteri engedéllyel tehető le. E szabály (szomorú) érdekességét adja, hogy a Szovjetunióban vagy a környező szocialista országok valamelyikében szerzett bizonyítvány honosításától (magyar nyelv és irodalom, valamint történelem tantárgyból vizsga letétele) eltekint a szabályzat. A szakközépiskolákra viszont külön érettségi vizsgaszabályzat vonatkozott.

Noha a 3/1968.(V. 26.) MM rendelet újra szabályozza a felsőoktatási intézménybe történő felvételt, s enyhített a korábbi gyakorlaton, az alapelvek mit sem változtak.

A vizsgaszabályzatok folyamatos változáson mentek át  /:119/1965.(M.K.7.)MM, 112/1970. (M.K.5.)MM, 131/1972.(M.K.14.)MM, 113/1972.(M.K..7. MM, 180/1973 (M.K.23.)MM :/

1975-ben az írásbeli tantárgyak vizsganapjait napra, a szóbeliét 15 napos határidővel szabta meg a 105/1975 (M.K.2.) OM rendelet, egyben az ötjegyű értékelést hozta vissza a háromfokozatú (Dicsérettel megfelelt, Megfelelt, Nem felelt meg) minősítés helyett. Ugyancsak módosította a vizsgán jelen lévő személyek számát.

Az érettségi vizsgaszabályzatok jelzik, hogy milyen esetben szükséges társelnök az érettségi vizsgákon: az egyházi iskolákban az állami jelenlét, a szakközépiskolákban a szakma jelenléte indokolja a „társelnöki” megbízatást.

A vizsgaszabályzatok folyamatos módosítása egyértelművé tette, hogy az az oktatáspolitikai koncepció, mely meghúzódott az 1961. évi III. törvény mögött, megtorpant.

1978-ban újabb nagy reform bontakozott ki, amely a tantárgyak fakultációs lehetőségeit állította az oktatás további modernizálásának középpontjába. Ugyanakkor az érettségi vizsga kötelező tantárgyai közül „eltűnt” a történelem, ami általános és szokatlanul erős hangú felháborodást eredményezett. 1979-ben egyértelműen derült ki, hogy visszaállítása szükségszerű [67]. A legnagyobb sérelem orvosoltatott: a történelem  tantárgy ismét kötelező vizsgatárgy lett.

A társadalmi vita „lecsengése után” 1981. május 2-án részletes minisztériumi tájékoztatás jelent meg a gimnáziumok vizsgarendjéről.

1982-ben a közös érettségi-felvételi vizsga hozott újabb és jelentős változást. A két értékelési rendszer, az eltérő pontozási útmutató komoly lépés volt a korábbi felvételi eltörlésére vagy lassú elhalálozására, az érettségi korszerűsítésének irányába.

Az érettségi vizsga öt kötelező tantárgya között kötelezően kellett azonban választani egy idegen nyelvet.

Az újabb oktatási törvényt -egy esztendővel megvitatása után- az országgyűlés 1985. május 19-én fogadta el[68]. Fontos megfigyelni azt a változást, amit a 24 évvel  korábban, 1961-ben  elfogadott oktatási törvénynek   és az újnak  bevezetője jelez. 1961-ben „marxista-leninista”, 1985-ben „szocialista-humanista”, majd 1990-ben történt módosítása „demokratikus-humanista” szellemű nevelést és oktatást kíván meg.  A korábbiakhoz képest igen vaskos törvény közel 30 oldala már alig-alig tartalmazza a korábbi jellegzetes pártállami retorika szokásos fordulatait.[69]

A törvény szellemében szerkesztett „GÉV”[70] és „SZÉV”[71] egységes szerkezetbe fogta az érettségit. Gyakorlatilag az elődök jól kitaposott útján haladt.

Az állam szabályozó szerepe sajátos formában jelentkezett, illetve jelentkezik. Érdemes legalább körvonalaiban az egyik legvitatottabb tantárgy, a történelem esetében egy „pillantást vetni rá”. A vizsgaszabályzat mellett szívós következetességgel jelenik meg az útmutató, az anyagkijelölő (ahogy tetszik az elnevezés). A történelem érettségi csak szóbeli tantárgy, ám két elemből, Á és B részből tevődik össze. Míg az ötvenes-hatvanas években „tételjegyzék” szabta meg kemény szigorral a megtanulandó anyagrészt, a nyolcvanas évekre anyag- kijelölővé szelídült. A tételeket felváltó témakörök növelték a tanári szabadságot és felelősséget. Lehetőség nyílott a differenciálásra, gyengébb és erősebb tételsorok összeállítására. A „B” tétel mindig elemző, összehasonlító tétel volt, az „A” közelebb állhatott a reproduktív feladathoz. Ugyanakkor a felvételi vizsgák követelményei tovább működtetik a „háttéripart”. Az érettségi csak „útlevél” volt a felvételihez, s kialakult a „háttéripar” az előkészítőkkel.

Az érettségi társadalmi értéke a nyolcvanas évek kezdetétől sajnálatos  „mélyrepülést” hajtott végre. E folyamat visszafordítása rendkívül fontos és szükséges voltát mindenki elismerte. A változás azonban váratott még magára.

VII. Érettségi és reform a rendszerváltást követő évtizedben

Az 1990 tavaszán, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban került sor az 1985. évi oktatási törvény módosítására, amely azonban az érettségi „útlevél”[72]típusán nem változtatott.

Az 1993. szeptember 1-jén életbe lépett új közoktatási törvénnyel az érettségi társadalmi és szakmai elismertetése valamelyest pozitív irányba mozdult, de ez a módosítás gyakorlatilag csak félmegoldást eredményezett[73]. Az érettségi vizsga ugyanis már jogosított továbbtanulásra, bár a felsőoktatási intézmény „további követelményekhez kötheti” a felvételt[74].

Az új törvényhez simuló érettségi vizsgaszabályzat csak 1995-ben jelent meg. Szerkezete a régi, klasszikusra alapoz, bővülése a kor követelményeivel van összhangban.

A szabályozás átfogja a vizsga egészét.  Legfontosabb eleme a GÉV 3§- a.) pontjához és a SZÉV 3.§(2.) bekezdése a) pontjához kapcsolódó, a vizsga tananyagát  kijelölő útmutató ,melynek szerkezeti elemei változatlanok ugyan, a tartalom  azonban  már jelentősen eltérő képet mutat a korábbiakhoz képest.

Az 1993-ban kiadott és 1996-ban módosított középiskolai törvényhez kapcsolódva jelent meg 1997-ben a 100/1997.(VI. 13.) sz. kormányrendelettel az érettségi vizsgaszabályzat., amely hatalmas társadalmi és szakmai vita során módosítva a 277/1999.(XII.22.), a 16/2000.(II.11:) és a 78/2002.(IV. 13.) további kormányrendeletekkel kialakította a 2005-ben bevezetésre kerülő új, kétszintű érettségi vizsgarendszert. Régen szunnyadó elképzelések (mint a két szint), angol modellek (mint a vizsgabizottság) , etatista oktatáspolitikai elemek (a túlzott tartalmi és különösen formai központosítás), liberális gondolatok (a tananyag megengedhetetlen rövidítése) kelnek életre.

Érdemes az érettségi történetét vázlatosan megismerve kiemelni azokat az elemeket, melyek majd 100 éve jelen vannak a különféle tervezetekben!

Az érettségi reformjának szükségessége nem teszi szükségessé a túlbonyolított vizsgarendszert, a vizsgarendszer korszerűsítése nem teszi szükségessé a mértéktelen szabályozást, a korszerűsítés nem jelent tananyag-csökkentést.

Az új, 2005-ben bevezetésre kerülő kétszintű érettségi vizsga minden jó alapgondolata ellenére számos és jelentős kidolgozatlan vonásával sem a tanuló, sem  a középiskola, sem a felsőoktatási intézmény javát nem szolgálhatja. Az érettségi vizsgarendszer szintezése a száz esztendővel ezelőtti vitákra emlékeztet, mert magában hordja potenciálisan mindazt a veszélyt, amelyre akkor figyelmeztettek, s melyek elvetésre elkerültek. Az iskolaszerkezet módosítása nem az eötvösi kilenc évfolyam irányába mozdul, hanem az anyagi korlátozás folyamatosan növő szorításában rosszabb, mint az elmúlt időszakok bármelyikében volt.

A tartalmi szabályozás olyan új problémákat hozott felszínre, melyek súlyosabbak minden korábbinál. Ezek részletes elemző értékelése világíthat rá az oktatásügy tényleges és ötven esztendőnél is régebben kialakult, azóta hol jól érzékelhető, hol lappangva meghúzódó alapkérdésére.

A felhasznált irodalom jegyzéke:

Balogh László: „Tiszteletteljes replika”- adatok az érettségi magyarországi történetéből (1851-1945) Pedagógia Szemle 1968. 1. sz.

Báthory Zoltán: Maratoni reform

      ÖNKONET 2001.

Bariska István: A középiskolai érettségi magyarországi bevezetésének dokumentumai

Vasi Szemle 1989. 4. sz.

Borotvás-Nagy Sándor: Az elaggott érettségi

Klny Protestáns Tanügyi Szemle  1936. évi 1.sz.

Csekő Ernő: Az érettségi 1902-ben

Klny OPKM

Comenius Á. J. :Nagy Oktatástan XXXI. fejezet

Akadémiai Kiadó, Bp. 1953.

Eötvös József br.: A középtanodai oktatásról és a középtanodákhoz kapcsolódó   

                                     szakiskolákról  szóló törvényjavaslat indoklása

       Országos Közép (tanodai) iskolai Tanáregyesület Közlönye 1879-1880. XIII. évf. 15.sz.

Előterjesztés a gimnáziumi érettségi vizsga módosításáról

K.n. 1968. h.n.

Érettségi vizsgálati utasítás a középiskolák számára 1931.

OPKM

Érettségi vizsgálati utasítás 167/164. sz. rendelet

OPKM

Fischer Miklós: Az érettségi vizsgálati utasítások revíziójáról

OKTK 1903-1904. (XXXVII. évf.)

Friedrich Endre dr.: A pesti Piarista Gymnazium érettségi vizsgálatai

         Klny  a budapesti kegyes tanítórendi gymnázium  1938-39-i Évkönyvéből

        Bp. Stephaneum Nyomda 1939

Gimnáziumi érettségi vizsgaszabályzat  129/1981. (MK. 17.)

K.n. é.n. h.n.

Holics László: Korszerűség és érettségi természettudományok nélkül

     K. n. 1931. h.n.

Jáki László: Érettségi tételek történelemből  1851-1949.

     OPKM h.n. é.n.

Kelemen Elemér: Az érettségi vizsga

Magiszter  1998. 5. sz.

(T.) Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno

Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 1999.

Lengyel Attila: A történelem érettségi magyarországi bevezetésének dokumentumai

Módszertani Lapok 1997.

Magyar Pedagógia Lexikon  I. rész

      Szerkeszti: Kemény Ferenc 

      Révai Irodalmi  Intézet 1936.

Mészáros István: Az érettségi vizsga 140 éve

      Köznevelés 1991. 47.évf. 4. sz.

Mészáros István: A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 996-1996.

      Nemzeti Tankönyvkiadó , Bp. é.n.

Pedagógiai Lexikon A-F I.kötet

      Főszerkesztő: Nagy Sándor 

      Akadémiai Kiadó, Bp. 1976.

Pedagógiai Lexikon I. kötet

      Főszerkesztő: Báthory Zoltán – Falus Iván

      Keraban Kiadó, Bp. 1997.

Schneller István dr.: Az érettségi ellen

       Bp. Az Atheneaum Irodalmi és Nyomdai R.T. 1910.

Simon Gábor: Középiskolák és az érettségi vizsga 1898.

       K.n. h.n. é.n.

Szabályzat a reáliskolákban tartandó érettségi vizsgálatról 1876. febr.26.

       K.n. h.n. é.n.

Szolomájer Tasziló: Érettségi összefoglalások

       K.n. 1931. h.n.

Útmutató a gimnáziumi érettségi vizsgabizottságok elnökei számára

       K.n. 1975. h.n.

Útmutató az érettségi vizsgabizottságok elnökei számára

       K.n. 1976. h.n.

Útmutató az érettségi vizsgabizottságok elnökei számára

       K.n. 1976. h.n.

Zibolen Endre: Az érettségi történetéből

       Köznevelés 1962.  XVIII. évf.