Dr. Zakar András
3. rész
Szinte minden siker, mint tankönyv, irodalom, történelem, nyelvészet stb. a legkevesebb szó esik a jelenlegi tudásunk szerint legelső írásos kultúránkról, a Sumérról, pedig az írás feltalálása, törvénykezés, fémkohászat, ötvösművészet, építészet, képzőművészet, rabszolganélküli és mégis fejlett társadalom, kereskedelem, közlekedés stb. terén páratlan, amit a sumérok – aránylag kisszámú emlékeiben – ránk hagytak. Egyiptom, Asszíria, Babilónia, mind ennek örökségéből élt. A sémita népek ugyanakkor azon voltak, hogy a köztudatból a sumérok emlékét a lehetőség szerint, mielőtt kiiktassák. Még eredetű nevüket is (MADA–R = az ország), szinte agyonhallgatva a szemita szóval: „SUMER” cserélték fel.
Krisztus előtt II. évezred folyamán a sumérba betörő sémita nomádok fokozatosan elnyomják és elsemitizálják a sumérok egy részét. „Hammurabbi Babilon Elámtól, Asszírián keresztül Szíriáig terjedő más hatalmakkal kötött váltakozó koalíciójának legügyesebb kihasználásával, ezeket egymás után kiiktatta úgy, hogy birodalma a kicsiny kezdettől, végül is egész Babilóniát, Asszíriát és Mezopotámiát magába foglalta.” Ploetz: Auszug der Geschichte. 1960, Würzburg, 79 old.)
A sumérok nyomait virágkorukban megtalált Szibériában, Erdélyben, Angliában stb is. Mert hivatásuknak tartották, hogy újításaikat, tudományukat fegyveres hódítás nélkül terjesszék a náluk sokkal kisebb műveltségi fokon álló s általuk elérhető népek között. Sumér elszemitizálódásával egyidejűleg – mondjuk – megindult a kultúr világ elsemitizálódása is, kis hősies föllobbanó eredetiségét mutató korszakok kivételével. 2350-ben az akkádok szerezték meg a Sumér fölötti uralmat.
A talmudista szemléletű történeti művekben agyonhallgatják a kazáriai zsidó államcsínyt és a nyomában játszó népirtást, mely az ottani türk (tulajdonképpen szittya-szkíta) kazárok teljes pusztulásával jár. Ellenkezőleg azt magasztalják, hogy milyen művelt, hatalmas nép volt a kazár, de elhallgatják, hogy Kazária addig volt katonailag is hatalmas, amíg a magyar törzsekkel szövetségi viszonyban állt. Nem a magyarok tanultak ott a kazár vezetésségtől, mely zsidóvá lett, hanem az ősi katonai és politikai szervezetségük volt Kazária megteremtője. Gosztonyi Kálmán párizsi sumér professzor részletes tanulmánya megvilágítja jól a sokat vitatott kazár nép hova tartozását. Szerinte az ókori elő-ázsiai nyelvek ismerete nélkül a kazár nyelv maradványok egy része valóban töröknek tűnik. Minden kazár szó azonban szinte kivétel nélkül könnyen és helyreillő értelemmel már a sumér nyelvvel értelmezhető.
TUR-UG sumér nyelven szószerint „kis nép” DSL és LM, 144, 312, 144. vagyis „töredék nép”, még pontosabban „töredéke népnek”. Az ókori szkítákra és szarmatákra jól rá illik ez a név. Egységes államot, nagy területükön szétszóródva nem alkottak. Kisebb csoportokban K.e. 1000-1200 táján a Kaukázuson túlról érkeztek. Sokan iráni népnek tartják ma is őket, de a szórványosan fönn maradt szkíta neveknek, szavaknak sumér szavakkal való összevetése mellett és a meglévő történeti adatok az ősrégi hagyományok mérlegelése után ez nem áll meg. Iráni keveredés nyomait a szkítáknál a történeti és földrajzi adatok értelmében valóban megállapítható. A ma ismert szkíta szarmata szavaknak iráni nyelvből való eredeztetése azonban csupán azok számára mutatkozott egyetlen lehetőségnek, akik a sumér nyelvet nem ismerték. A szkíta-szarmata nyelv és hagyomány a sumérokkal sokkal szorosabb kapcsolatot mutat. „Az adatok helyes összevetéséből jól kitűnik, hogy a korai középkorban a források ’töröknek’ két féle értelmet adtak”, amivel számolnunk kell, -- de nem úgy ahogy Klaproth és Horwoeth gondolták azt. Török volt olyan is, akiknek nyelve nem volt török: nem csak magyar volt az, hanem egyaránt a kazár és ó-bolgár visszaélések után fokozatosan megerősítve a fönt említett nagy Babiloni Birodalomban teljesedett ki. „Birodalmuk fölépítése ellentétben a sumérok által kiformált államformával. Az Isten többé nem volt az ország tulajdonosa és a király nem volt már annak helytartója, az uralkodó maga élvezte az Istennek kijáró tisztelet. Az akkád király, mint az első ’világuralkodó’ a történelemben, az általa kinevezett tisztviselőkkel kormányozta az országot.” (Dr. Liane Jacob Rost: Sumerische Kunst. Prisma Verlag, Leipzig 1966. XII.) (Lásd Ibn Fozlant és az arab írókat), de az avar és a hun is. A kazárok és magyarok faji és nyelvi különbsége a nyelvi, földrajzi és történelmi (Konstantin) adatok értelmében csupán árnyalati lehetett.
A kazárokat Theofilaktus VII. század elején még nem nevezi ezen a nevükön, a türk nagy kagánról ír, -- a Kazár Birodalom akkor még alakulóban volt egy bizánci író 626-ban már kazárokról ír, „turk” névnek mondván őket. A kazár nagy Birodalomba bekebelezett többi turk lovas nép: vagy távolabbi rokonnép: a besenyő, a turk név mellett külön néven is szerepel ezután: ugor, unugor, onogor, onogur, ogor szinte egy, úgy mint a szabir, -- majd a szik, az avar, a bolgár stb. – mondja Gosztonyi.
A szkíták régebbi műveltebb szokásai helyenként eltorzultak. Azt, hogy a kanca tejet kedvelték, az írók mind említik. A régi magyarokkal ugyancsak egyezik a tűz tiszteletük és kardtiszteletük. A szabadban áldoztak, máglyán vagy halmon, jókora karót állítva föl a hadistennek (Herodotos). A szkíta áldozati kard jelének hagyománya a keresztény korban is – megváltozott értelemben – kitűnik: az alapító I. Endre király sírjának fedelét, a Tihanyi apátsági templomban egy kőbe vésett, pusztán álló kard jelzi. Egyúttal a kereszt jelét is alkotja. Még korábbi időből való a felőőrsi prépostság templomának belépőjében, a jobboldali fülkében fekvő nagy kőlap, rajta egyenes, egyre vékonyodó kard, markolata ősi keleti (sumérig visszavezető) tulipánként kifaragva. Egyik ősvezér törzséből való előkelőség kőkoporsójának fedője lehetett, mert e templom Őrs vezér szállás helyén, annak várával szemben épült fel, maga is legősibb elemeiben várjelleget és keleti mintájú kőfaragást mutatva (oszlopokon csomóra kötött kötéldarabok kőből faragva).
A szarmata nép eredeti nevét Herodotos így írja: Sauramata, ez a sumér SA-UTU-MADA szavak könnyen egyeztethető megfelelője: „szíve, belseje” . „város” vagy „kő-ország” vagyis „belseje a környék (a város) országának”. Ez az eredetnév, majd ország név. Ország híján utóbb népnévvé vált. A szarmaták szálló helye a Volga táján éppen a kazárok későbbi országának magva volt. (V.ö.: Gosztonyi Kálmán: A kazár aranynemzet birodalma és nyelve. Párizs. 1962.)
Mikor Álmus, a kazárok kievi helytartója, látta a talmudista államvezetés makacsságát, fölkészült új hazába vonulásra. Kiadta az utasítást a fegyverkovácsoknak, hogy teljes erőből készítsék a könnyű és nehéz íjakat, kopja hegyeket, egyenes és görbe kardokat (szablyákat), mások zablákat, kantárokat, kengyelvasakat, tarsolylemezeket, öveket, csattokat. Az íjjak készítésében, a nyereg készítésben, többféle mesterségben jártas szakembereknek kellett együtt dolgozni: asztalosnak, tímárnak, szíjgyártónak, nyergesnek, kötélszövőnek stb. – a nők tejport, szárított húsfélét raktároztak, nagyszámú tömlőt készítettek el folyó vizeken való átkelés számára, kötéseket a sebesültek számára, füveket a gyógyítás céljára, továbbá a kocsikat, szekereket, sátorokat készítették elő a hosszú utazásra. Az egynejűséget szigorúan meg kellett tartani. Mindezekről Padányi Dentumagaria c. könyvében igen hozzáértően és részletesen szól – így érkezett el az átkelés a Dnyeperen Kiev mellett, majd az Etelközből való tovább vonulás. Ezekhez a besenyő zsoldosok katonai nyomása egy, a látható tényező volt, másik tényezőt, a láthatatlant, a kazáriai vezetőség talmudistává vallását s azzal egy zsarnoki csoport embertelen hatalmi vágyát, a magyar katonai és politikai vezetőség kellő időben és kitűnő módon mérlegelni tudta s az egyetlen helyes megoldást választva döntött az új hazába költözést mellett.
Mindezt lényegében Dunlop, Marquart, Macartney stb. kutatók már megírták. Artamanov (Isztoria haza, Leningrád, 1962), helyszínen végzett ásatásoknak gazdag leletanyagával tudta a részletesebb alátámasztást megírni és több eddig ismeretlen részletet közölt a magyarság őstörténetére vonatkozóan is. E munkának hazai ismertetése során írta Bartha Antal a Századokban (1964. 4. 807 old.): „A magyar törzsek jelentős szerepet játszottak a VIII-IX. sz. fordulója körüli, a zsidó vallás és azzal kapcsolatos talmudi törvénykezés miatt kitört kazáriai belháborúban.”
1968 tavaszán eljárás indult meg Artamanov ellen. Leváltották az Ermitázs igazgatásából és csak a történelem egyetemi tanárságát tarthatta meg. Úgy látszik ennek kell tulajdonítanunk hogy Bartha Antalnak 1968 nyarán megjelent könyve (A IX. – X. századi magyar társadalom) a jegyzetek néhány sorában meri ismertetni Artamanov megállapítását. A Történelmi Szemle 1968 évi- 1-2 számába. De csak novemberben megjelent számában, pedig már szégyenteljes visszavonulásra is kényszerítették olyan erők, melyekre világosan következtethetünk. Azokkal kapcsolatban ugyanis, akiket még előzőleg az emberi szabadság és fejlődés szellemében a talmudista osztályuralom és annak zsarnoksága ellen föllépőknek mutatott be, ezt írja Bartha: „Nem vesszük bizonyosra, bár sejtjük, hogy a Kazár kaganátus egyébként is turbulens elemei által kirobbantott, föltehetően a VIII. sz. második felétől a IX. sz. eleig tartó háborúskodás a zsidó hit törvényezés fölvételével és terjedésével állhat összefüggésben. A kazár vezetők azonban képesek voltak helyes következtetésekre, mert a IX. század folyamán az állami politika és kormányzás rangjára emelték a toleranciát.” Hogyan lehet a hatalmat erőszakkal magához ragadó kb. 300 családot a tolerancia mintájává tenni? Ezt senki el nem hiszi Barthának, aki eléggé ismerheti az arab és keresztény forrás adatait erről a „toleranciáról”. Aki pedig még a Talmudot is ismeri, az egyenesen szándékos megtévesztésnek nevezi Barthának ezt az állítását, hiszen a talmud egyenesen alapvető, súlyos és hátrányos megkülönböztetést hirdeti meg minden nem zsidóval szemben. Éppen az ellenkező az igazság. Bartha cikke épp úgy, mint az Artamanovval szembeni eljárás annak a bizonyítéka, hogy ma is érvényben lévőnek tekintik egyesek a Talmudot. A Talmud minden zsidókra nézve előnytelen kijelentést, független attól, hogy igaz vagy sem, elnémítani és megbosszulni parancsol, nem pedig toleránsan megvitatni engedi.
Ibn Ruszta 870 körüli kazáriai állapotokat 930 körül ír le és megállapítja a magyarokkal kapcsolatban: „Azt mondják, hogy a kazárok régebben körülsáncolták magukat a magyarok és az országokkal szomszédos népek ellen.” (Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Gondolat kiadó, 1958. 54. old.)
A kazároknál „a nagy fejedelem a zsidó valláson van, ugyanúgy az Isá és azok, akik hasonlóan gondolkodnak a vezérek és a magyarok közül. A többiek vallása hasonlő a törökéhez.” (I. m. 55 old.)
„. . . .katonáinak a megjelenése igen szép . . . amikor az Isá kivonul valamilyen okból, egy napkoronghoz hasonló tárgyat emelnek magasra előtte, amely olyan mint egy kétütő felületű dob.” (U. o.)
A magyarok végleges elvonulása utáni állapotok már más képet mutatnak a kazár vezetőkről is. Ibn Fadlán igy ir a 921-922 évek állapotáról egyidejűen:
„A kazárok királyát kagánnak nevezik. Ő minden négy hónapban csak egyszer jelenik meg nyilvánosan. Egyébként teljes visszavonulásban él. Őt magát a nagy Kagánnak helyettesét Kagán bégnek nevezik. Az utóbbi vezeti a seregeket és igazítja az ügyeket . . . Minden nap a Nagy Kagán elé járul, megalázva magát Isten színe előtti alázattal. Csak mezítláb járul eléje. . . A nagy király szokásai közé tartozik, hogy nem ül le az emberekkel és nem beszél velük. Ő hozzá sem megy be senki azokon kívül, akiket említettünk.” (I. m. 61 old.)
„A király szokásai közé tartozik, hogy 20 feleséget tart. Feleségei közül mindegyik a neki alávetett királyok lányai közül származik. A király vagy jó szántukból, vagy erővel veszi el őket. Van még 60 rabszolgája és ágyasa is . . . Ha a király kilovagol, akkor az egész sereg kivonul vele, tekintettel arra, hogy ő kilovagolt, még pedig úgy, hogy egy mérföld távolságra van tőlük. Ha őt bármelyik alattvalója megpillantja, teljesen arcra borul előtte és nem emeli föl fejét addig, amíg el nem haladt mellette s ha a király valahová sereget küld, az semmi szin alatt hátat nem fordít, mert ha megfutamodik mindenki megölheti aki csak visszatér hozzá. A vezéreket és helyettesét pedig, ha megfutamodik maga elé rendeli, oda viteti feleségeiket és gyermekeiket is és szemük láttára másnak adja őket, s ugyanúgy tesz lovaikkal ingóságaikkal és házaikkal is. Néha mindegyiküket ketté vágatja vagy keresztre feszítteti, vagy nyakuknál fogva fára köti őket, néha pedig, ha kegyet akkor gyakorolni velük szemben, lovásszá fokozza őket. . . A kazárok és királyuk zsidó. A szlávok és a többi szomszédaik is alattvalóik voltak, szolgai alázattal fordultak hozzájuk és engedelmességet tanúsítottak velük szemben.” (I. m. 62-63 old.)
A Cion Bölcsének Jegyzőkönyve leírja a cionisták világuralomra törésének programját, eszközeit és a – majd a világ feletti, szerintük uralkodó Cion királya kormányzása alapelveit. Az ember megdöbbenve állapítja meg, mennyire egyezik ez azzal az elvekkel és gyakorlati lépésekkel, melyeket a talmudista kazáriai vezetőség vallott és megvalósított. A jegyzőkönyvek 1904 óta ismeretesek Szentpéterváron, Londonban és Washingtonban. Hamisításnak nem nevezhető, mert az események pontosan olyan irányban folytak azóta, amint ott programként leírták. Mind ezeket a már talmudista szellemű történészek agyonhallgatják és agyonhallgattatják. S ha a világ ebből a hipnózisból nem akar menekülni, nem is fog tudni menekülni. Csak tudással és bátorsággal győzhető le a kajafási, antikrisztusi szellem. Ezt kísérelte meg először a világtörténelemben a magyarság, és ezért nehezedik reá titokzatosan minden oldalról a talmudisták bosszúja. A magyarok már jóval a kereszténység előtt ősi erkölcsük tiszta erejében ösztönszerűen elhatárolták magukat a legnagyobb kockázat vállalásával a talmudi szellemtől. Meg is kapták a legkülönfélébb jelzőket az eltalmudosodott írók, történészek, nyelvészek kicsiny és annál nagyobb nemzetközi támasszal rendelkező zsoldos csapatától. Az ellenállást folytatni kell, különben azt gondolják, hogy másokat már teljesen leszakítottak a gondolkodásról és képtelenek már tőlük függetlenül nézni és kritikai vizsgálat alá venni a dolgokat, a világot.
„Sátorlakó”, „vadnövényeket és gyümölcseket gyűjtögető”, „pásztorkodó”, „sátornép”, volt a magyar honfoglalás előtt. A többi urál-altaji népet nem nevezik, vagy nem ilyen hangsúllyal nevezik így. Ezek a jelzők így, hiányosan felsorolva arra az eltorzított szemlélet formálásra hasznosak, mely szembeállítható a helyenként kőházakban lakó európai népek kultúrájával. Ezek már „régen letelepedtek” és szorgalmasan dolgozó népek és természetesen sokkal műveltebbek, mint a „kóborló styeppei nomádok”. A szervezett lovas nép, az ősi kelet fémművesség népe, vagy a lovas-kultúrájú nép (szembeállítva a gyalogos kultúrájú európai népmaradványokkal). inkább jellemezhetné ezt a népet, ha már egy szóval akarjuk jellemezni őket. Padányi kétségbevonhatatlanul tömören mutatja az urál-altáji népek nagy lovas műveltségét, kultúra közvetítő szerepét, széles látóhatását, tájak és népek közvetlen tapasztalatból eredő alapos ismeretét stb. Mindezek megszerzése és birtoklása a ló megszelídítése révén vált lehetségessé és ezért jobb szó hiány méltán illethető ez a civilizáció a „lovas” jelzővel. Ez a műveltség és tudás legyűrhetetlen fölényt biztosított e népeknek a helyhez kötött, lassan mozgó, laza egymásmellettiségben élő gyalogos népekkel szemben. Ezek hátránya még az is volt, hogy természeti csapások vagy háborús fenyegetések elől nem tudtak elhúzódni, tehát meghódolásra kényszeritette. A biológiai tovább élés érdekében inkább föladták népi, politikai jellemvonásukat, hagyományaikat, szokásaikat, stb.
A „barbár” szót pontosabban kéne meghatározni. A klasszikus világ több féle „barbárral” találkozott, főként amikor a közvetlen szomszéd nevezte annak. Nem értették meg, hogy a Budapesttől Mongóliáig húzódó styeppék népe nem volt alacsonyabb rendűbb a sedentári (mozdulatlan) népeknél. Ehhez kell hozzátenni, hogy a török vagy mongol népek értelmes, színvonalas, praktikus népek, kiket környezetük szigorú valósága edzett örökké kész hódításra. Ilyenkor, az első napokban minden nehézség nélkül foglaltak helyet az uralkodásban, a legmagasabb rendű és hagyománytisztelő trónusokon, mint Grand Kan Kínában, király Perzsiában, vagy császár Indiában, és őszinte alkalmazkodásuk eredményeként fél Kínaivá váltak Ispahanban vagy rai-já Perzsiában. . . „A lovas nyilas, kultúra hordozó népek 13 századon át uraltak Eurázsiában, ami azért volt lehetséges, mert a styeppe népe a föld önkéntelen alkotása volt.” (René Grousset: The Empire of the Steppes. 1970. Rutgers University, NJ. USA)
Érdekes jelenség az, hogy a talmudisták csakis a keresztény ill. „művelt” társadalmakban képesek gyökeret verni. Ázsiába nem. A talmudi „művelt” szó a keresztények mellett és a lovas népek ellen irányul. A „művelt” néppel a talmudista tud „tárgyalni” , „üzletet kötni”, van „érzéke a realitások iránt”, „nem ragaszkodik makacsul a maga elképzeléseihez”, „belátó”, és „megértő”, vagyis a talmudista be tudja hízelegni magát közéjük. A lovas népek között, a természeti törvényeket jól ismerő, fegyelmezett, szolid, hit-és erkölcsi világgal, hagyomány hűséggel rendelkező népek között a talmudisták sohasem voltak versenyképesek. Tehát nem tartják érdekeseknek ezeket a népeket. Viszont értékesek a „nyugati népek” mert azok között talmudista erkölcsük révén szerzett gazdaságukkal, kapcsolataikkal, örökös-sürgés forgásukkal már régóta kezükben tartják a háttérből az alapvető emberi jogegyenlőség tagadásával egyidejűleg, a társadalmi mozgások ellenőrzését és irányítását. A műveltséget általában az írásbeliséggel kapcsolják össze, de teljesen agyonhallgatták, hogy a magyarok saját ősi írásukkal rendelkeztek és azzal is vonultak be a Kárpát-medencébe. Ez a rovásírás az Ob-jeniszei vidék rovásírásán keresztül a Kara-korum és a sumér ékírásig megy vissza, mint maga az a nép mely azt magával hozta. Ez az írás az ősibb időkben ismeretes volt ezen a tájon, mint Erdély több részén s a magyar Alföldön is (Kökénydomb, Hódmezővásárhely mellett, Szegvár, - Tűzkövesen stb.) föltárt ékiratos táblák mutatják. Az egyiptomi, a sémita asszír-babilóniai, a görög, a latin stb. írás értékelésével sok szakmunka foglalkozik és joggal. De, hogy ezek mind az írás föltaláló sumérokig mennek vissza, vagy hogy a magyar rovásírás milyen múlttal és emlékekkel rendelkezik, és milyen kapcsolatban állanak a japán és kínai altáji írások, annak nincsen visszhangja a talmudistáknál. (A magyar rovásírásos emlékekre nézve lásd a felvidéki felsőszerkédi 1482. évi rovásírásos templomkapu-faragást- Irodalmi Szemle, Pozsony 1968. aug. sz. Csallányi Dezső, Magyar Adorján, (Warren) stb. Lásd Forrai Sándor tanulmányát: A magyar rovásírás kapcsolata a gyorsírással. Gyorsírok Lapja, 1968. jún. és szept. sz.)
A talmudisták „tudomány”, „tudományos” kifejezések mögött a saját haladásukon fáradoznak. Erre kiváló példa a sumér kérdés több, mint egy évszázados problémája. A nem zsidó szerzők műveinek megjelenését pedig lehetetlenné teszik, miközben a kéziratos anyagot elfektetik, eltüntetik, sokszor megsemmisítik. Az is megtörténik, hogy a kézirat késleltetésével pár huzamosan sietve, megjelentetnek olyan műveket, melyek az elfekvő kéziratok – szerintük – használható részleteit már publikálják. A kéziratoknak azokat a részeit, melyeket érdekeik szempontjából kedvezőtlennek minősítenek, egyoldalú beállítással előre nevetségessé teszik, „délibábosnak,” „tudománytalannak”, „túlhaladottnak” minősítik. A számukra rendkívül kellemetlen sumér-magyar rokonság kérdésében azután olyan hamisításokra is vetemednek, hogy külföldi szerzők könyveinek ezt támogató részteteit kihagyják a magyar nyelven megjelentetett fordításokból, pl. Zamarovszy: Kezdetben volt Sumér, az inkák és a közép-amerikai indiánok törzstörténetével, néprajzával foglalkozó művek stb. Magyarországon a I. gimnazisták történelem könyve pl. történelmi korokat Egyiptommal kezdi a 10. oldalon nagyszerű képekkel. Asszíriáról, Babilonról három oldalon szól, Sumért pedig elintézi 10-12 sorban. Ennek a szemlélet módnak propagálásába belevonják még az Ó-szövetség szent könyveit is. Köztudomású, hogy a szent író korának minden ismeretét fölhasználhatta írás közben. A sugalmazottság azt jelenti, hogy a Szent Lélek óvta a szerzőt írás közben, hogy írás a tévedést ne tartalmazzon. Az ószövetségi Szentírásban nagyon sok olyan történeti mozzanat van, melynek sémita forrásait nem ismerjük, de ismerjük a sokkal régebbi sumér-urál-altáji –forrásait (Gilgames, Góg-Magóg, Nimród, Melchizedech stb. Ezekről a közfigyelmet elterelik, örökségét nem elemzik. Így azután megrökönyödnek mikor manapság néhol azt hallják, hogy az Úristen kapcsolatban állt az emberiséggel még Ábrahám, sőt Sém előtt is, sőt profétákat, küldötteket is menesztett őskori, nem zsidó népekhez is. Amerika nagyra becsült történetírója, a zsidó feleséges Will Durant ezeroldalas könyvében: Our Oriental Heritage annak már a bevezető IX oldalán írja: „How shall an occidental mind ever understand the Orient? . . . Not even a lifetime of devoted scholarship would suffice to institute a Western student into the subtle character and secret lore of the East, every chapter, every paragraph in this book will offend or amuse some patriotic or esoteric soul: the Orthodox JEW will need all his ancient patience to forgive the pages on Yahweh, the metaphysical Hindu will mourn this superficial scratching of Indian philosophy, and the Chinese or Japanese sage will smile indulgently at this brief and inadequate selection from the wealt of Far Eastern literature and thought. . .” Ez a mű mindent Ázsiából eredtet. A tíz parancsolatot Zoroastertől, (331. old) Yahwet K. e. 3000-ben már kánaáni népektől, a 310. oldalon, Salamon énekei -- szerinte is – Babilóniai eredetű (341 old.), Istár és Tamuz ünnepi dicséretei. A bölcs mondások egyiptomiak és ó-görögök összeötvözték K-e, III. és II. században görögös alexandriai zsidók. A sumérokról a 120 oldalon írja: „ Give liberty to his people.” Agyagtáblai prezerválták a „legősibb, legérthetőbb és legigazságosabb törvényeket.” 121 old. Ugyanakkor a sumér agyagtáblákról megtudhatjuk Sargon születése körülményeit, mely 100%-an azonos volt Mózes születési meséjével. Kétségtelen, hogy a Mózesé a másolat. Sargont azért hívják Great-nek mert őneki sikerült kifosztani a legtöbb várost és legyilkolni a legtöbb embert – írja Will Durant 121 old.
Szumérban, -- írja – a rabszolga, hét év után már ura mellett járhatott, a szolgálólány egyenlő volt úrnőjével és a gyönge az erős oldalán pihenhetett. „A vízözön, a teremtés monda és a több ó-testamentumi leírás sumér eredetű”, írja Will Durant. Még megjegyzi, hogy Sargon egy prostituálttól származott. Majd az európaiakról így vélekedik: „Amikor a katolikusok protestánsokat gyilkoltak Franciaországban és Angliában és az inkvizíció tombolt és protestánsok Erzsébet alatt öldökölték a katolikusokat Angliában, irtották a zsidókat Spanyolországban, és Bruno égett a kereszten Olaszországban, ugyanakkor Akbar kijelentette: „The superiority of man rests on the jewel of reason.” És konferenciára hivatta minden felekezet képviselőjét. Biztosította őket békéről, toleranciáról és semlegességének bizonyítékaként feleséget választott a Brachman, buddhista és mohamedán hitből. Szt. Francis Xavier riportja megerősíti mindezt.
Will Durantot hűséges élet és munkatársa segítette, a zsidó hitenlevő Ariel, kinek e művet is dedikálta.
Mózes származási körülmények tehát Sargontól átmásolt. Mózes a kenita, a turáni főpaptól nyert államvezetési oktatásokat, amikor népét hátrahagyva „fölment az Isten hegyre a tíz parancsolatért.” Látjuk, hogy a tíz parancsolat Zoroasteri találmány, átvették a Kis-Ázsiába vonuló szkíták, helyesebben magukkal vitték. Jethro turáni pap (King James Appendixe szerint) tanította Mózest aki, hogy el ne feledje a tanításokat, feleségül vette Jethró egyik leányát Zipporát. Esze ágában sem volt saját népéből való feleség. Ábrahám pedig a szintén turáni Melchizedechnek áldozott és Jézus is Melchizedech rendi főpap volt, tehát Melchizedech volt előbb nem kevesebb, mint 1700 évvel Krisztus urunk előtt. (Lásd Új-szövetség) A zsidókhoz irt levél 7: 11-26. Ugyanebben az intelem: „Vigyázz, mindent arra a mintára készíts, amelyet a hegyen láttál.” A turáni Jethrónál, a Sinai (Horeb) hegyen csoda-e, hogy a turániak, urál-altájiak a talmudisták előtt?
A magyarországi talmudista történészek, amikor terjeszteni akarják saját fölfogásukat, könyvüket ilyesféle megjátszott kritikával própagálják: „ . . . Lesznek, akik a könyv egyik vagy másik állításával nem értenek egyet.” Vagy „Egyesek a könyv némely állításának ellene fognak mondani.” Vagy „ A munka értékét növeli, hogy vitát vált ki.” „Ellentmondásra ingerel.” Meg kell ismerni „ Az életet a maga realitásában” stb. A könyvet nagy példányszámban olcsón nyomtatják ki, nagy reklámmal, megrendeltetik a könyvtárakkal és közületekkel, „mert mindenki erről beszél, ezt ismerni kell, nagyon érdekes, stb.” Ahhoz hogy a könyv nemes gyümölcsöt teremjen, a másik oldalt is ugyanolyan buzgósággal kellene megmutatni engedni, hogy a szóban forgó kérdést minden oldalról láthassák. Ugyanilyen módszerrel érnek el rossz hatást a színpadon, filmben, rádióban, TV-ben, sajtóban. Például, Salome, Heródiás operák Nabucco, Madács Mózese, Zsuzsanna, Sámson, Makkabeusok stb. hangjátéka „természetesen” műsorra kerül, Krisztusról, keresztény népekről és vezérekről a magyar történelem és mondák világából ugyanilyen pozitív beállítású művek a legritkábbak s hamar lekerülnek a műsorról. „ Meg kell fosztani a történelmi személyeket a hozzájuk tapadt mítoszoktól.” „Reálisan kell megmutatni a történések mögöttjét” stb. mondják.
Nem zsidók hiába írnak nagyszerű könyveket, azok „nem szakszerűek”, „elfogultak”, „nem felelnek meg a közönség ízlésének”, „nincs rájuk fedezet”, „a kiadó nem viselheti a kockázatot”, „elavult”, „hamis kultur-fölényt hangoztat”, „nem megalapozott”, stb. A sumér-magyar kapcsolat kimutatásakor „nacionalizmust” , „fajelméletet”, „triumfalizmust” emlegetnek.
Az egyes népek törekvéseit abból a szempontból kell értékelni, mennyivel járulnak hozzá alapkönyveikkel, hagyományaikkal, tetteikkel, műveikkel az általános minden emberre kiterjedő haladással és fejlődéssel mindig jobban érvényesülő alapvető emberi jogegyenlőség megvalósulásához s milyen mértékben tudnak elszakadni hagyományaikban, tetteikben és műveikben mutatkozó visszahúzó, megkülönböztető, embertelen, önző vagy túlzó maradványoktól.
Ilyen szemlélettel kell átvizsgáljuk a magyar nép őstörténetét s az erről szóló műveket, mert az előbb ismertetett szempontok miatt máig sincsenek azok végérvényesen és nyilvánosan ismertetve, mérlegelve és értékelve úgy, mint azok értéke ezt megkívánja.
Kezdve tehát a legrégibb mondáinktól és följegyzéseinktől, végig haladva olyan műveken, mint pl. S. Fekete Zsigmond: A magyar nép és nyelv kialakulása. Magyar régiségek (szerkesztette Kiss Bálint, Bpest, 1839).
Telegdi János: Rudimenta lingua scythicas (Leiden, 1598.) Nagy Géza művei, Tokos István József: A magyarok rokonai (Tanulmány a Győri Kalendáriumban még Sajnovics előtti időből.), Baráthosi-Balogh Benedek történeti és néprajzi művei és sok más és sok értékeset tartalmazó művein, föl kell dolgoznunk a legújabbakat is. Ezek sorában a már említetteken kívül át kell tanulmányoznunk Bobula Ida történelmi tanulmányát (The History of the Hungarian Nation), valamint nyelvészeti és művészettörténeti munkáit: Sumerian Affiliations, A Plea for Reconsideration, elküldve kézirat gyanánt kb. 40 egyetemnek. 1951. (Egy példánya e mű kiadójánál is)
Rudnay Egyed Attila Trilógiá-ját (Bruxelles) Studia Sumiro-Hungarica köteteit.(Gilgamesh Publishing Co. 6050 Boulevard East, West New York, New Jersey.) és sok más bel- és külföldi szerző magyar vonatkozású műveit. Vannak e művekben túlzások és elhamarkodott megállapítások is, de vannak bennük páratlan értékek is, melyek a mi értékeink és az egész emberiség értékei. Enélkül menthetetlenül elmaradunk a tudományok rohamos fejlődésétől és az előkerült leletek földolgozásából eredő új ismeretektől. Ez valamennyi rokon és segédtudománnyal való egybevetése látókörünket majd nagymértékben kiterjeszti. Kitűnik, hogy a magyarok eredete és nyelve kérdésében nem lehet megállani Baszkiriánál és a finn-ugor nyelvcsaládnál. A történelmi, nyelvi, néprajzi stb. anyagok parancsoló szükségességgel írják elő a magyar anyagnak az avar, kazár, hun, szkíta, szarmata világ teljes összefüggésben való szemléletét. Debetz szovjet antropológus és kultúr-antropológus, Tolsztov történész (v.ö.: Az ősi Korezm) az ősi Kusán birodalom föltárt anyaga, a szabiriai páratlan aranyveretek, az ősmagyar indás-palmettás ötvös művek tartalmi és technikai tanúsága alapján nyitva az út az Iránba fölszorított Subartu magyarok, s azokon keresztül a Tigris és Eufrátesz közti Mada (Sumir) Birodalom népe és nyelve felé is. Ezen az úton tovább kell haladni távolabbi múlt felé. Érdekes kapcsolatok tárulnak föl Herodotosnak a perzsa háborúról szóló tudósításai alapján. A sikunok, szikánok, majd a latin, görög források említette szikek és szik-emberek, a Pilisben lévő Sycambria, majd az erről a tájról a Rajnához vándorló frankok ősei, valamint a kelták és illírek között. Másfelől meg kell vizsgálni a kínai források adatait. A Kínában talált csónakban eltemetésre vonatkozó ősi lelet anyaggal az amerikai kontinens közepének nyugati partsávján található különböző urál-altáji csoportba tartozó „indiánoknak” nevezett etnikummal, művészetükkel, nyelvükkel, szokásaival is. Nem szabad lekicsinyelni azok lelkesedését sem akiknek érdeklődése sokkal átfogóbb, mint egy leszűkített területen mozgó szaktudósé. Bátran vállalják a gúnyolódás és kishitűség kockázatát csak azért, mert mernek bátran nekivágni a bizonytalanságnak, hogy bizonyosságot találjanak. . . Előkészítik a lépegető szaktudósok számára a módszeres kutatás útját. Igen sok fölfedezést nem szaktudósnak köszönhet a tudomány fejlődése. A szaktudós kötelessége, hogy elfogadja az igazolható állításokat, vagy bizonyítsa be a tévedést. Ezt kívánja a tudomány becsülete.
Az egykori urál-altáji lovas kultúrának etnikuma és nyelve – Csendestől az Atlanti Óceánig – megszakítás nélkül folyamatosan él sok évezred óta a Kárpát-medencében. Erre vonatkozóan Teilhard de Chardin jezsuita paleontológus is érdekes adatokat jegyzet föl, közvetlenül kínai hagyományból. (A kultúrából egy korai leigázásnak a déli sumér-egyiptomi ágnak köszönhetjük az emberiség legősibb írásos emlékeit. Később, ugyan abból az urál-altáji családból eredeztethetők az északi finn-ugor és a déli török leágazások. Az bizonyos, hogy a ragozó szerkezetű urál-altáji és a hangváltoztató (flektáló) szerkezetű indo-európai nyelv csak sok tízezer évvel ezelőtt tartozhatott egy közös szerkezetű nyelvcsaládba. Nem állítjuk azt, hogy a két csoportnyelvben és etnikumban nem volt kölcsönös hatással egymásra. E kérdésben a kellően nem eléggé értékelhető sumér nyelvemléked adnak biztos eligazítást. Erről részletesebben kell tárgyalni, mert a magyarság őstörténetének, politikai jellemrajzának nem utolsó forrása éppen a nyelve.
* * *
Györffy György jól áttekinthető vázlatot ad a Közel és Távol Kelet korabeli népeinek nagy történelmi eseményeiről. (Napkelet felfedezése. Juliánus, Plano Carpini és Rubruk úti jelentése Bpest, Gondolat. 1965.)
Ezek közvetve vagy közvetlenül nagy hatással voltak a magyar nép megszerveződésére és elvonulására. Ennek kapcsán kitűnik, hogy a korabeli Európa valamennyi népénél és magánál a pápai udvarnál is miért volt évszázadokon keresztül jobban értesülve a magyar fejedelem, majd később király a keleti eseményekről, mint bármely más fejedelmi udvar.
„Midőn a kazárok egy része föllázadt a zsidó hitre áttért uralkodó osztály ellen s a lázadást leverték, a lázadók a függetlenné vált magyarokhoz csatlakoztak.” (I. m. 9. old.) Makkai László azt írja, hogy a kazár kagán „rabja mohamedán testőrségének és zsidó vallású kazár főtisztviselőinek.” (Az idők sodrában, II. Bpest, Minerva 1968. 43. old.) Amiért is a nép elfordul vezetőitől: „Az első csapást a nagy törzsszövetség elszakadása mérte a kazár hatalomra.”
A csatlakozok között az onogur törzsek mellett Khorezm-ből az Aral-tó mellett fekvő fejlett kultúrai országból származó kiváló lovasok is voltak, akkor már részben mohamedán hiten. Ezek a khorezmi, mai magyar nyelven káliz harcosok még a XII. sz.-ban is megőrizték Magyarországon szokásaikat és „nevüket a mai napig fönn tartották a kálózd nevek, helynevek, sőt Budakalász is egy káliz nemzetség lakhelye volt.” (Kovarezm akkád nyelven Kumarizma, ékiratosan Ku-ma-ar-iz-ma, ebből az ősi formában: Ku-mag-gar-ri-es-ma = Szent-dicső nemzetek földje. Egyezik az V. sz.-ban élt örmény tudós, Chorensi Mózes földrajzi művében említett magyar név nevéve: Ku-maggarii – Dr. Novotny szófejtése.) (A kiváló lovas vezető neve: Kalsu a rabló lovas ügyességét rosszra használó támadó: Kaloz.)
A volgai bolgárok fölvették az iszlámot, s Anonymus arról értesít bennünket, hogy Taksony idejében több izmaelita, azaz mohamedán költözött bolgárföldről, a volgai bolgárok országából Magyarországba, s ezek kapták Pest várát. (Castrum Pestiense, akkor így hívták a mai Budát s akkor Buda a Herculia-Sycambria -- Attila városa Etzelburg -- Árpád vára volt a pilisi Duna völgyében. Pest sumér szó, jelentése égetőkemence. A kelta fazekasok még a római Aquincumnak s messze vidékének is a mai Gellert hegy oldalában álló kemencéikben égették művészi agyag edényeiket. (V.ő: Német Péter tanulmányaival)
A Pest határában még a XIV. században is őrizte emléküket egy Böszörménykút nevű hely. (V. ő. Györffy György i. m. 10 old.)
Bíborban született Konstantin tudósit arról, hogy már az új hazában letelepedett magyarok a Perzsia vidékén, a Kaukásusban visszamaradt szabir-magyarokkal élénk kapcsolatban állanak.
Az új hazában a besenyők befogadást kértek. A magyarok, emlékezve arra, hogy Kazáriában egy kis ideig a vezetőség őket is zsoldos munkára kényszerítette, mikor a szlávok ellen küldte őket rabszolgák gyűjtésére, nyílt szívvel fogadta be őket, és Dél-Magyarországba telepítette a besenyőket. Ez a folyamat átnyúlt az Árpádok királyi korába. A folytatódás azt bizonyítja, hogy a magyarság mindig kész volt barátsággal, sőt vendégszeretettel segíteni az üldözötteken, sőt földjét is megosztotta a befogadottakkal. Ugyancsak történelmileg igazolható az a tény is hogy csak ritka esetben mutattak köszönetet is hálát is ezért és legtöbbször magukra hagytál a magyarokat élet halál harcukban. A veszély elmúltával a magyarság nem bosszulta meg a hűtlenséget, sőt orvtámadást. Ez a magatartás évezreden át nyomon követhető. Legutóbbi ilyen „nemes” magatartás a II. Világháború alatt. Amikor a Szálasi kormány jóváhagyásával a svéd Wallenberg és svájci valamint vatikáni ügynökök, 1944 végén a Budapesten, u.n. „védett házak”-ba kb. százezer zsidók költeztettek. Tették ezt akkor, amikor a budapesti lakóházak több, mint 30%-a romokban hevert, és a keresztény lakosság is zsúfoltan éhezett a pincékben. A magyar nép megtűrte a százezer extra személy megjelenését a legcsekélyebb atrocitásról sem tudunk. Százezer zsidó németektől való megvédésével a magyar kormány, a világtörténelemben példátlanul álló emberiességről tett bizonyságot, totális háború, vesztésre álló utolsó akkordjaiban, amikor is veszítésünkkel számoltunk és a vesztő, tapasztalat szerint mindig igyekszik elpusztítani, vagy pusztulni hagyni az ellenséget. A magyar nép, a náci acél gyűrünk belül sem kezelte ellenségként a magyar zsidóságot, annak minden múltbéli bűne vagy hibája tudtával sem.
Dr. Varga László joggal írt könyvet erről a jellemvonásról, és természet fölötti utalásokat olvas le róla. Meglepő, hogy az „Ó Mada” sumér himnusz Istentől kapott hivatásnak nevezni ezt a sorsot. Varga alig ismerhette ezt a költeményt könyve megírásakor, 1960-ban.
A szűk látókör és önzés fölé emelkedő ezzel a magatartással rokon, más vonások is határozottan állnak elénk a honfoglaláskorban.
Anonymus, Béla király jegyzője, sok történeti forrást használt, melyekből ma, már csak részleteket ismerünk, a krónikások, történetírók adataik alapján. Ö többször kifejezetten utal arra, hogy „különféle történetírók adatai alapján” dolgozott és szándékosan nem hallgatott „az énekesek és lantosok fecsegéseire.” Adataink nagy részét azonban, mégis igazolva láthatta a saját korában is, tovább élő hagyomány lényegével. . . Ez különösön áll azokra a vonásokra, melyeket most szándékunkban van kiemelni: Az ősi szokásokra és jogi fölfogásra, melyből a nép jelleme, gondolkodás módja, világfölfogása, sőt hite is bizonyos fokig tükröződik. Ez segít a történelmi hagyományok visszafelé követésében, melyben az őstörténész és a nyelvész szakszempontjai nem bizonyulnak önmagukban elengedőknek. Különösen akkor, ha valamilyen sajátos értelmezéssel a „források kritikai kezelését” úgy magyarázzák, hogy azokat egyáltalán nem kell figyelembe venni. Nézzük, mit mondanak az eredeti források, melyek szerzői közelebb állottak az eseményekhez, mint mi, s azután elemezzük majd őket kritikailag.
Az etelközi vezéri tanácskozáson – írja Anonymus – a törzsek hét vezére „belátta”, hogy a megkezdett utat nem tudják bevégezni, ha csak vezér is tanító (Ducem et praeceptorem) nem áll fölöttük. (V.ő. Emericus Szent Pétery: Schriptores Rerum Hungaricarum Vol. I. – 40 – 7 – 9- ) Az érdekes összetétel igen emlékeztett a magyarság őstörténetében szereplő népeknél található kifejezésre: Papkirály.
A választás „szabad akaratból és közmegegyezéssel” (libera voluntate et communi consensu) történt s ezért irányult Álmosra, mert Álmos és ivadékai „kiválóak voltak származásukra nézve és hatalmasak a küzdelemben.” (Clariores erant genere et potentiores in bello.) I. m. 40, 13-14.
Ezt az állítást az események igazolják. A talmudista államcsíny és következményeinek átlátása, az új hazába indulás katonai és gazdasági megszervezése, évtizedekig tartó győzelmes nyugati és déli hadjáratok, lehengerlő stratégia, taktikai, technikai fölényük, ugyanakkor a meghódolókkal szemben, mutatkozó nyílt szívű barátság stb. . . Jogosan azt a kérdést teszi föl az emberben: Vajon valóban, tudományon kívüli megkötöttségeken fölül emelkedő és meggyőződéssel állítják-e egyes nyelvészek és történészek, hogy a magyarság egészen a finn-ugorok Volga-Káma vidékéről való „növénygyűjtögető, halászó-vadászó igénytelen sátorlakó”, szinte „kőkorszakbeli életet folytató” népből ered? És magát a Volga-Kámai életet valóban olyan igénytelennek tartották-e mint ahogy mondják és éresztetik népünkkel? . . . Mert ha igen, akkor nem nyelvészetből és őstörténetből, hanem gondolat elméletből – logika – ismeretelméletből – kritika – buknak meg. De akkor mi a céljuk ezzel a torzítással? Kinek használnak ezzel? A válasz, a hazugságban és megtévesztésbe való belenyugvás megalázó volta.
A felelet: e torzítás azoknak kedvez, akik primitívsége, szellemi sátorlakásba szorítanák a mai magyarokat. Azok támogatják, akik a maguk felsőbbrendűség hitét így szeretnék alátámasztva látni. Ezt talmudista szellemnek nevezzük. Ezt megerősítik a mindennapi tények, melyek könyvekben, előadásokban stb. megfogalmazva így állanak elénk: „A magyarság őstörténetének földerítése nehéz feladat és ma még nem is látunk tisztán.” E szépen hangzó bevezetés után azonban ez következik: „Egyes kutatóink a Volga-Káma vidékére helyezik az őshazát, mások a Permi vidékre, ismét mások az Uralomtúli Obi-Ugorok vidékére.” Legújabban az egyik kutató, aki pedig sem nyelvész, sem őstörténész a végzettsége szempontjából de véleményét maguk fedezékeként széltében-hosszában hangoztatják sokan – a Rajna-Visztula vidékére helyezi a magyarok elődeit. „És itt megállnak és egyetlen magyar vagy külföldi tudóst sem említenek, akik szerint bizonyított tény, hogy a magyar népnek legalább egy része déli törökösnek nevezhető – de tulajdonképpen sumér eredetű, ill. urál-altáji eredetű, mint a sumér is, melynek nyelvét sok ezer év távlatából is jól ismerjük. Ez a szervezett lovas nép nagy fémműveltséggel, saját írással, szókinccsel, agglutináló nyelv szerkezettel, nyelvtani sajátossággal, szubartu-sumér műveltségbe nyúló kultúrával rendelkezik. Miért kell elhallgatni ezeket? Miért nem engedik ezeket a nyilvánosság elé? Mitől félnek? S egyáltalán, mióta a tudományos szempont a félelem? Ez egyértelmű a beismeréssel, hogy álláspontjuk nem tudományos érvekre, hanem egy hitre, és pedig egy értelemmel meg nem alapozott hitre, tehát tévhitre a felsőbbrendűség talmudi hitre épül. Egyszerűbben: ennek a tévhitnek harci eszköze, új szellemi honfoglalás, szellemi agresszió, minden nem zsidó érték ellen.
Pozitív és negatív oldalról egyaránt sokszorosan igazolt tehát az ismertetet, összetett magyar őstörténeti kép. Figyeljük meg ennek további igazolását Anonymus Gesztájában.
A vérszerződés öt határozata (status iuramenti) szerinte a következő volt:
1. „Amíg csak életük tart, mind nekik, mind utódaiknak vezére mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz.” Nem királyról, fejedelemről, kagánról, vajdáról, kenézről, hercegről stb. van szó, hanem ünnepélyesen és ugyanakkor egyszerű vezérről (dux) az elsőről az egyenlők között. Ez a vezér alkotmányszerűen népének szabad akaratából áll, az első helyen, s tisztének örökös jeleget ad, hogy leszármazottai töretlenül képviseli a nemzet ősi hagyományainak szellemében való tovább fejlődést. Az utódlásnak ez a rendje, akkor ősi időkbe nyúlt vissza és bebizonyította szilárdságát a kazáriai talmudista mesterkedések viharainak tobzódása közepette is. Most a tapasztalatok alapján az alkotmány pillére lett.
2. „Bármiből, amit fáradozásaikkal szereznek, senki se legyen kizárva.” – Ismert tény, hogy a felsőbbrendűséget való talmudista uralkodó réteg nem adta meg a Kazária érdekeiért küzdő és vérző magyar törzseknek azt, amit ők jogosnak és méltányosnak tartottak. Emiatt az egyenlőtlen bánásmód miatt, kelt elégedetlenség is oka volt annak, hogy a nép a felkelők oldalára állt. A 2. határozat egy ősi méltányosság szerinti részesedés jogának kifejezett megvallása.
3. „Azokat a fő embereket (principales personae) akik szabad akaratukból Álmost választották uruknak és ezek fiait sohasem lehet megfosztani attól, hogy a vezér tanácsában és az ország tiszteletében részük legyen.” -- A magyarok alkotmányának második szilárd pillére a választók állandó és örökös részvételének joga a kormányzásban és az ezen alapuló megtiszteltetésben.
4. „Ha valaki utódaik közül hűtlenné válna, a vezér személyéhez és ellentétet szítana a vezér és családtagjai között, a vétkes vérét kell ontani, amint ők vérüket ontották az esküvéskor, amit Álmos vezérnek tettek.”
5. „Ha valaki Álmos vezér és más főemberek utódai közül esküvésük határozatait megakarnák szegni, mind örökké átok alatt legyen.”
A 4 (és 5) határozat a kölcsönösség és egyenlőség alapján biztosítja az esküvés megszegőinek (a vezér, a méltányos részesedés és a hűség ellen vétőknek) büntetését. Ez alappillérként végigvonul a magyar alkotmány fejlődésben (V.ő.: Az Aranybullában lefektetett ellenállási jog, a magyarországi szabadságharcok vezéreinek jogos önvédelem tudata.)
A pontosabb szöveg kritikai vizsgálatok a források egybevetése megállapították, hogy a vérszerződés a Kiev alatti átkelés után, már Etelközben történt meg. Az eseményeket és azok belső indítékait azonban Anonymus a többi forrásokkal egybehangzóan jellemzi. Még pontos meghatározásra vár az a kérdés, hogy az Anonymus-használta népelnevezések milyen ugor vagy ogur, ill. török (Gosztonyi figyelmeztetése szerint: töredék) népeket jelölnek. Ebben a szakaszban azonban most az kell különösen kiemelni, hogy a volt ellenségek – igaz, csak átmeneti ellenségek – meghódolása után szabad elhatározásukból szövetséges társak lettek. Az addig kazár zsoldban álló testvérek, a kunok, hihető örömmel, most már az erős és Kazáriával nyíltan szakító magyarokhoz mertek csatlakozni. A magyarok pedig nyílt szívvel nemcsak befogadták őket, hanem kölcsönös esküvéssel megpecsételték az egyenjogúságot biztató szövetséget.
A Havas-erdők, a Kárpátok felé vonulva Álmos és népe Ladomir városba érkezett. Itt ünnepélyesen és ajándékokkal fogadták őket és a vezetők fiaikat Álmos udvarába küldték. Három heti tartózkodás után Galíciába vonultak, ahol ugyanaz megismétlődött. Itt jelentették többek között, Álmosnak azt is, hogy a Kárpátok övezte Attila birodalmának egy közeli, a Havasokon túli részében kazárok (cozár) laknak az Erdőelőnek (Erdeulu) Maros és Szamos közti vidéken. Akár törökös, akár szláv népek voltak ezek a kazárok, inkább csak laza politikai függésben való létet jelezhet az Anonymus használta kazár megjelölés. E laza kapcsolat is megszűnt az államcsíny után. Ezt látszik igazolni az is, amit Anonymus vezérükről, Marótról mond – és amit nem mond a nép fiairól – hogy ti. sok felesége volt s ezért a magyarok Ménmarótnak nevezték. (plures habebat amicas- I.m. 49, 4.) Ez az állapot, ami a talmudistavezetőkre volt jellemző, méltán keltett megütközést az egynejűségben élő magyarok körében.
A magyarok átkelve a Kárpátokon, Hung vidékére érkeztek és nagyon megkedvelték ezt a tájat. Az ott lévő szlávok „önként alávetették magukat Álmos vezérnek, mert hallották, hogy Álmos vezér Attila király nemzetségéből származott.” (I.m. 51, 11.) Elmondták neki, hogy Attila halála után Zalán vezér ősei Keán vezér Bulgáriából kiindulva a görög császár tanácsára és annak segítségével elfoglalta ezt a földet. Ezután a szlávokat fölvezették Bulgáriából egészen a ruténok vidékéig. Most pedig Zalán vezért hatalma alatt állanak.
Ennél a szakasznál figyelembe veendő, hogy a bolgárok, a magyarok rokonai a Volga mellett a magyarok szomszédai is voltak, később mind jobban elszlávosodtak nyelvükben. Délfelé húzódva a görög határtól északra helyezkedtek el s onnan terjesztették ki lassanként politikai hatalmukat észak felé. Egy ideig békében éltek a nagy avar birodalommal, majd egyre jobban szorongatni kezdték azokat, amint erről szó volt Nagy Károly hadjáratai során. Az avar politikai hatalom összeomlásával az avar nép maga nem szűnt meg, hanem fogság, szolgaság keretében nyelvében szintén elszlávosodás ugrásszerűen hatalmassá tette az u.n. bolgár birodalom Anonymus által is jelzett, észak felé történő kiterjedését.
Anonymus ezután mondja el, hogy keltek át a magyarok Kievnél a Dnyeperen számtalan szövetséges nép nagy tömegével. A kunok hét vezérének a serege vonult föl ellenük. Eddig elhanyagolhatónak tűnt a Gestában az a megjegyzés, hogy az ütközetben vereséget szenvedtek üldözése közben „tonsa capita Cumanorum Almi ducis milites mactabant tamquam crudas cucurbitas”. Vagyis: Ámos vezér katonái – tehát nem csak a magyarok – a kunok nyírott fejét úgy vagdalták, mint a nyers tököt.
Az urál-altáji népek hajviselete a férfi szabadságának és méltóságának a jelképe volt. A fej megnyírása, vagy éppen lekopaszítása pedig meghódolást, erőtlenséget, a szabadság, az önállóság bizonyos fokú elvesztését jelentette. Akik Kazáriában elfogadták a zsidóvá lett vezetőség talmudista államcsínyét és meghódoltak, azoknak a haj megnyírásával kellett elismerniök alárendeltségüket, s így megmenekültek a besenyő zsoldosok üldözésétől. Ezt a magatartást az államcsíny ellen föllázadtak mint megalázót megvetették, még akkor is ha a behódolók a talmudi vallást egyénileg bensőleg nem is tették magukévá.
A hajviselettel kapcsolatban érdemes megemlíteni, egy másik adatot, mely még jobban megvilágítja s alátámasztja Anonymus megállapításait. Júliánus domonkos szerzetes 1235 tavaszán indult el Magyarországból keleti útjára három társával és Béla herceg által adott kísérettel. „Szerzetesi ruhájukat világival váltották fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették.” (Nagy Magyarország dolgáról Richardus fráter. Györffy György: I. m. 40 old.) Konstantinápolyban hajóra szálltak és a Fekete-tengeren át a Krim keleti végével szemközt lévő Matrikáig, a mai Tamangig utaztak. Itt, a régi Kazária egyik központjában, olyan vidékre jutottak, melynek „fejedelme és népe magát kereszténynek mondja; görög betűkkel írnak és papírjaik görög. A fejedelemnek állítólag száz felesége van. A férfiak mind kopaszra nyírják fejüket és ékes szakállt növesztenek, kivéve a nemeseket, akik nemességük jeleként bal fülük felett egy kevés hajat meghagynak, fejük többi része teljesen megnyírt.” Jól látható, hogy Kazária politikai hatalmának összeomlásával a tengerparti részeken a keresztény hitre tért a nép. A vezető szerepet viszont helyenként még nyilvánvalóan talmudisták tartották a kezükben vagyonuk, kereskedelmi összekötetésük segítségével.
Kiev békés megegyezésre jutott Álmos nagy seregével. A lakók házaikban maradhattak, a főemberek pedig fiaikat Álmos udvarába küldötték. Majd Álmosnak igen ajánlották, hogy Pannóniába vonuljon, mely előbb Attila földje volt. A kunok hét vezére pedig „látva Álmos vezér jóságát” (pietatem), Szentpétery: I.m. 46, 16-23.), önként alávetették magukat neki s „uruknak és tanítójuknak” választották utolsó ivadékaikig. Erre pogány módon megesküdtek és ugyanúgy hittel, és esküvel kötelezték magukat. Álmos és az ő főemberei. Ekkor megengedték a hét kun vezérnek és nagy seregének (nec non cum magna multitudine), hogy velük menjen Pannóniába. Sok rutén is csatlakozott hozzájuk.”
A vezetőség és a nép különbözősége is okozta, hogy a magyaroknak a helyi lakosság sok helyen önként behódolt, sőt csatlakozott hozzájuk, míg a vezetők, ha életben maradtak, elmenekültek.
Attila birodalmában lakó szkíta-szarmata-hun népek maradványai előtt a magyar testvérnépnek s Attilától származó vezérének jó és lelkesítő hatása volt s bizonyos mértékben fölszabadítót láthatott bennük, a különböző vezetők alatt élő őslakosság. Ezt a tényt az újabban előkerült leletek is egyre jobban igazolják, bár teljes összefüggésben ilyen vonatkozásban még egyáltalán nem kerültek földolgozásra.
Lubbock angol régész: „Prehistoric Times” c. könyvében – 1865-ben – bemutatott egy írással díszített, balta él alakú bronz leletet, mely Róma vidékén került napvilágra. Ez az egyetlen bronzkori emlék, melyet írás díszít – írja Lubbock – de az írás ismeretlen. Egyebekből viszont arra következtett hogy a balta él a mai Temesvár mellett lett öntve, egy híres őskori bronz-műhelyben. Három évtizeddel később Pulszky Ferenc „Magyarország archeológiája” c. művében említi, hogy a Kárpátok ölén olyan különleges bronz fokosok kerültek napvilágra, „melyeknek rokonságát sehol sem találjuk”. Ezek két részből állanak. Fejüket vörös rézből kovácsolták, élüket két bronzból öntötték. A tokos bronzöntvényt ruházták és ráerősítették a rézfejre, azóta a mezopotámiai ásatások felszínre hoztak sok olyan kiváló állapotban lévő fokost, melyeket a szumirok készítettek és használtak. A fokos föliratát is megfejtették, a rovásírás segítségével és kitűnt, hogy a Lubbock-féle felirat így szól: „Ékesít is – üt is – ró is.”
Mahler Ede, kinek elfogulatlanságához szó nem férhet, megállapította, az ilyen és hasonló leletek alapján, hogy a Kárpát-medencében az urál-altáji törzs turk-tatár családjához tartozó nyelv élt már 3000 évvel ezelőtt, melyhez tartozik a mi nyelvünk is, majd elemezve a leleteket (a Pulszky által megismertetett Lucska (Ung megye) melletti fokost a megfelelőit, a fegyver kovács technikát, szerszámokat stb. azt írja, hogy évezredek óta olyan nép élt földünkön, mely a magyarsággal egy családba tartozik). (A régi bronzkor kronológiájához. Archeológia Értesítő, 1902. 293-296 old.)
A hun-magyar folytonosság, sőt azonosság kérdésében az avarok mindig nagy szerepet játszottak. Csallány Dezső legújabb munkájában (Népvándorlás honfoglalás kori bizánci régészeti kapcsolataink. Józsa András Muzeum kiadványai 5. Nyiregháza. 1965.) erre nézve is rendkívül fontos megállapítást közöl, mint egy összefoglalva az eddigi eredményeket. Idézzük Kőhegyi Mihálynak Csallány könyvéről szóló beszámolóját. (Etnográfia. Budapest, 1968. 3. sz. 448-449 oldalak.): „Ismeretes, hogy az avarok két népi összetevője közül az egyik embertanilag a mongolokhoz kapcsolható (Lipták Pál: „The Avar Period”, „Mongoloid in Hungary”. Acta Archeologia Academiae Scientiárum Hungaricae, 1959. 251-279.) és az Altáj területéről nyugatra sodort török nyelvű néppel azonosítható. Vitás volt az avarok másik népi komponensének: az európai avarok (Baján kagán népe) származása, akik a gepidákra rétegeződtek rá a Kőrős-Tisza-Maros vidékén (Csallány Dezső: Archeologische Denkmäler der Gepiden im Mitteldonauvecken, Bpest. 1961.)
Theofilactus Simocatta bizánci tudósítása szerint ezek nem igaz avarok, hanem csak annak mondják magukat, hogy jobban féljenek tőlük. Valójában a volgamenti ugor népek kötelékéből váltak ki (Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Bpest, 1930) való igaz, hogy az emlék anyaguk és temetkezési rítusuk a Volga-Káma vidékéből összeköthető. Mindezek alapján a szerző arra a következtetésre jutott, hogy az a finn-ugor nyelv, amelyet ma is beszélünk, az ál-avarok révén került a Kárpát-medencébe 568-ban. Honfoglaló magyarságba pedig nagy avar tömegek olvadtak be (Csallány Dezső: X. sz. avar tovább élés problémája. Szabolcs-Szatmári Szemle, 1956. 39-48 – Kőhegyi Mihály, Ethn. 1965, 291-295.)
Visszatérve Anonymus szövegére, a magyarok Hung vidékén az első helységet Munkácsnak nevezték el, majd Hungvárába vonultak, melynek ura Laborczay, Zemplén várába menekült. Itt négy napos áldomást tartottak és a negyedik napon Álmos még életében (ipso vivente) fiát, Árpádot tette meg vezérré és tanítóvá, ami után Árpádot vezérévé (dux hungáriae) kiáltották ki.
Az avar népnév fajbeliségén megoszlanak a vélemények. Avaris ősi várost találtak a Nilusdeltánál, avar nép névvel találkozunk Ázsia minden részében. Már Theofilactus felismerte az avar és álavar tömegeket, Marquart Juan-Juan-oknak, a mongolok mesterfajának véli őket. A bizánciak a hunokkal keveredett avarokat Óuarkhonitainak is nevezték. Ogurokat, újgurokat véltek az avarban, az újgurok pedig törökös nép volt. Az avarban jelentős mongol vér van. Albert Herrman térkép atlaszain avar és hun keveredésű juan-juanoknak tünteti fel őket. Herrman azt is állítja, hogy ha az avarok nem juan-juanok, akkor kétségtelenül eftaliták, fehér hunok. Simocattae így is ír róluk: „Hun ugur, sabir és más hun csoportok”. Megjelenésük Bizáncban a hunokra emlékeztetett: Sámánisták voltak. Az avarok a hunokkal ellentétben, hajukat két copfba fonták hátul. Grousset szerint az avarok asszimilálták a hunokat. Szerinte is Baján Attila volt fővárosában székelt. Xenophon (K. e. 431) már megemlékezik az avarokról. Bölcs Leo bizonyítja, hogy a magyar név használata előtt az egész nép neve avar volt. Paulis Diaconus (K.u. 799) és St. Paulinus aquileiai pátriarka (K.u. 803) az avarokat állandóan hunoknak nevezik. Nagy Károly ellenük vezetett hadjáratait a hunok ellen vezetett hadjáratoknak írta. Említi, hogy a bizánci udvarnál az első megjelenésükkor azt hitték róluk, hogy egy új nép, majd rájöttek, hogy tulajdonképpen hunok, akik magukat szabirokat is nevezték. A Fuldai Évkönyvek (894) írja: „avari sui dicuntur ungari.” Robert J. Scrutton: The Other Atlantis c. könyvében írja, hogy a finn-ugor nép megmaradt a nagy kataklizmában. (Sphere Books Ltd. 30/32 Gray’s Inn Road, London) Tárgyalja a kontroverziál Oera Linda Book történetét és tartalmát. Közel 200 oldalon említi a finneket, magyarokat, mágikat. Szerinte a finn-magyarok K.e. 2092-ban bírták egész Skandináviát. A hittitákat finn-ugorosnak mondja. Képen is bemutat egy Luwian disket hittita írásjelekkel, mivel a Luwián hittiták nyelve volt. Szerinte a Duna-medencéből húzódtak Kis-Ázsiába K.e. 1100 körül. Szerinte finn-ugorok alapították Troját. Finn-ugor nép vonult Indiába, Punjábba is, Nagy Sándor „indószkítákat” talált Indiában, stb.
Mielőtt lezárjuk a honfoglalás előtörténetét, meg kell álljunk Álmos személyénél, kinek páratlan éleslátása, szervezőképessége, a keresztény szellemiséghez rendkívül közelálló szittya jelleme, máig sem kapta meg azt az értékelést és tiszteletet, amit a magyar történetírásban joggal megérdemel. Fetics Nándor kiváló régészünk szerint Álmos alakja zsenialitásban Szent István királyunk mellé emelkedik, ha nem múlja őt felül. . . Anonymus szerint MAGOG nemzetségéből származó UGEK fia volt, s anyjának Emesének álmában egy sas, a turul, jelezte jövetelét. Ezért a neve Álmos, ami annyit tesz, mint szent (Almus, id est sanctus). Ez a megjegyzés arról tanúskodik, hogy kiváló egyéniségeket, uralkodókat haláluk után isteni küldöttként (dingir) tisztelték.
Álmos születése nagy öröm lett szüleinek és „csaknem valamennyi szittya fejedelemnek” (fere omnibus primatibus Scithie) szinte a „Szent lélek” ajándéka volt benne (velut donmus spiritus sancti erat in illo) Anonymus jellemzése bővelkedik a legnemesebb jelzőkben annyira, hogy egyenesen feltűnő a hallgatása Álmos halála körüli eseményekről és a halála után esedékes még részletesebb méltatásáról. Ez a hallgatás azután folytatódik századokon keresztül Álmos halála után, annyira, hogy a magyar vezéri küldöttség Bizáncban nem is akar beszélni róla. . . (I. 38, 14-15. 39, 3-4. 39, 10.11.)
E talánynak megfejtéséhez az újabb kori történet írás nem jutott közelebb. Csak a legutóbbi Szovjet-unióbeli kutatások nyomán váltak egyre világosabbakká a Kazár országban lejátszódó események. Ennek során kitűnt, hogy a vékony vezető réteg által kierőszakolt államcsíny Kazária politikai hatalmának bukását készítette elő. Ebben pedig Álmos magatartása döntő volt. A nyílt és egyenes magyar jellem nem barátkozott embertelenséggel. Ezzel kapcsolatos állásfoglalást Álmos fogalmazta meg és ő irányította az abból eredő következtetések fokozatos levonását. Így elkerülhetetlen az a feltételezés, hogy a talmudista bosszú elsősorban Álmos felé irányult. A magyarságra uszított külön bérencek legfőbb Álmost keresték. Halála pontos körülményeit nem ismerjük. Az új hazában viszont érthető, hogy a magyarság vezéreinek jó ideig nem volt ajánlatos egy gyilkosság tényét, mely mögött a kazáriai talmudista vezetőség zsoldos hadiereje és ami, még jelentősebb, annak a vezetőségnek nagy nemzetközi összekötetéseit híresztelni, a bizánci és bolgár vezetők felé, részben (nyugat felé) alappal gyaníthatták hogy részben ismerhették, mikor azután az új államrend kialakult, a főként nyugat felől beszivárgott talmudista gazdasági és politikai erők képviselői előtt nem látták célszerűnek olyan sérelem hangoztatását, mely az akkor már kívánt, előnyük megszerzésének útjában állt. Ezek a feltevések. De mik a tények?
A Szlovák Tudományos Akadémia kutatói Zemplénben honfoglalás kori fejedelmi sírt tártak föl 1958-ban. „Nyers tölgyfa koporsóban temették el a hatalmas termetű – kb. 190 cm. magas fejedelmet, de már fölravatalozásakor elvették tőle összes fejedelmi aranyjelvényeit, hogy azokat az új fejedelem használhassa és arany, valamint ezüst utánzatokkal pótolták. Így a rangos temetés kötelességének is eleget tettek. Kardja például a bécsi, volt udvari kincstárban őrzött csodálatos arany szablyának az utánzata, sima, rögtönözve rá hajtogatott aranylemezekkel. Az ősmagyar tarsolylemezek művészi mintáival díszített ezüst áldomás csészéje egyedülálló a kor leletei között. Pedig ez is kicserélt, elrongálódott tárgy volt a sírban. A szokatlanul gazdag díszítésű lószerszám is sűrűn volt ezüst lemezekkel borítva s négy darab gazdagon díszített nagy ezüstcsengő csüngött róla. A sír további értékes mellékletei, míg az arany nyak, kar és lábperecek, öt nagy ezüst korong varkocs disz, tegez hét nyíllal s a bőr ruha, ezüst veretekkel díszített tömege. Az egész lelet anyag, még kicserélt voltában is a legnagyobb honfoglalás kori leletünk. A halott fejét az eltemetés előtt levágták és a jobb vállához tették.
Az összes adatok Álmos vezérnek a XIV. századi krónikában is említett megöletésére vallanak és ezt az Anonymusnál közölt Álmos féle személy leírás is alátámasztja. A fejedelmi lelet körül föltárt szláv hamvasztásos maradványok a tevékenykedő, megölt személyzet maradványai lehettek. Ez, az Anonymusnál is fontos szerepet látszó Zemplén megyében történt. A magyar történelem első nagy tragédiája, melyről erről csak írott forrásokból tudtunk. A tragédia emlékét a néphagyomány is őrzi. Például a sír közelében levő helynevek, mint Felsőtábor-dülő, Táboralja-dülő, Rihótábor-dülő és az eredetileg szláv nevű Szomotor falu Zomorutor neve, ahol a fejedelmet megillető vidám tor – tornajátékok, bajvívások stb – mellőzésével csak a búcsúztató tort adták meg. A nép hagyomány ez esetben krónikásainkkal és a régészeti leletekkel egyenrangú forrásnak bizonyult. (Petőfi népe Kecskemét, 1964. szept. 29-i száma, 4 oldal)
Elgondoztató az a tény, hogy ezzel a páratlan lelettel kapcsolatosan támadt „tudományos” és sajtó viharban egyáltalán nem kézzel fogható leletek nagyszerű értéke és annak jelentősége kapott széles teret, hanem tized rangú kérdések és személyeskedések ködösítették el a nemzet közvéleménye előtt az őt érdeklő tények páratlan értékeit. A Szlovák Tudományos Akadémia kérésére a Magyar Tudományos Akadémia még ki tudta küldeni a helyszínre a nemzetközi tekintéllyel rendelkező legkiválóbb honfoglalás kori régészünket Fettich Nándort, mikor azonban beszámolójának kéziratából kiderült, a leletek igazi értéke, olyan vélemények kaptak sajtó visszhangot, melyek nem szakértőktől, sőt olyanoktól, akik saját bevallásuk szerint nem is olvasták el a beszámoló kéziratát. (Fettich könyvének a kéziratához én sem a vitaülés előtt, sem pedig utána nem jutottam hozzá.) Ez a szakemberek iránti személyeskedés tulajdonképpen a leleteknek és a leletekből levonandó következtetéseknek elhomályosítását célozta és pedig szándékosan, mert nem a szakszöveget, hanem a napi sajtónak a leletekkel kapcsolatos cikkeinek torzításait támadták. És ez már komoly alap, hogy jogosan föltételezzük: „szakemberek” nem is tudományos tényeknek akartak jelentőséget adni, hanem ellenkezőleg, a nem tudományos sajtó nem ellenőrzött cikkeire támaszkodva, a leletek fölötti jogos, örömöt akarták elvenni a nemzet közvéleményétől. És ez már igazolhatóan a talmudi mesterkedés jegyeit viseli magán. Hazafias mázba mártott tollal Fettichről azt állították, hogy apa gyilkosnak nevezte Árpádot. Erre a megtámadott nyilvánosságnak is szánt válaszában – melynek közé tételére másfél évig kellett várnia – többek között így válaszolt: „Álmos gyilkosainak e kérdésével sem előadásomban, sem monográfiamban nem foglalkoztam. De Árpádra még gondolatban sem gyanakodtam. A gyilkosság politikai jellegét azonban Györffy Györggyel együtt én is vallom, és a gyilkosságot egy esemény sorozat egyik láncszemélynek tartom, melynek néhány láncszemét a besenyők ’támadásban’, a kievi csatában, a XI. századi nándorfehérvári csatában stb. vélem megtalálhatónak. De már ezzel sem foglalkoztam az említett helyeken.” (Fettich Nándor u.o. 342 old.)
A Szomotor és Zomorutor kérdés körüli eszmecsere jó példát szolgáltat arra, hogy milyen meglepetések várják azokat, akik magyar szavak eredetét mindjárt hajlandók szláv szavakban, vagy más idegen szavakban keresni. Adat van arról, hogy „Szomotor olim Zomoru-tor pagus Hungaricus” (Szirmay 1803) Ennél régebbi írott emlékünk nincs a névre vonatkozóan. Ha pedig a szó eredet vizsgálatot vesszük igénybe, teljesen szemben áll még a marxista kutatási elvekkel is, hogy csak azt nézzük, mi jöhetet át a szlávból a magyarba s arra nem merünk gondolni, hogy mi mehetett át a magyarból a szlávba. Dr. Bobula Ida figyelmeztet arra, hogy a legtöbb u.n. „szláv jövevényszavunk” nincsen meg a tőlünk messzebb lakó szlávoknál. E „jövevényszavak” csakis a közvetlen szomszédságunk szlávjainál használhatósak, illetve, a mi „jövevényszavunkra” a távolabbi szlávok kikkel nem érintkezünk, ugyan arra a dologra más szót használnak. Ezért valószínűbb az, hogy bőséges szókincsünkből inkább a velünk szomszédos népek kölcsönöztek szavakat. Az etimologizálásnál az nem tudományos magatartás, ha megállunk a legközvetlenebb tényeknél. Ezeket figyelembe kell venni, de mögéjük is kell tudni nézni és jelen esetben föl kell kutatnunk, nincs-e közös forrás egy idegennél is a magyarban is használt fonéma, vagy morféma esetében. Már pedig éppen a Kárpát-medencében folyó- hegy- és helységnevek esetében igen sokszor megtaláljuk a közös forrását a sumir ékiratos szövegekben és nyelvben. (V.ő.: Schedel Andor dr.: technikatörténeti és földrajzi nevek szócsoportjait ismertető tanulmányait és szótárát a sumir magyar vonatkozásban.) (Pajzs Dezső: Magyar nyelv. Bpest. 1968. 3. szám. 384 old.)
Annak illusztrálására, hogy még olyan marxista történész, mint Bartha Antal sem tudja könnyen kivonni magát a talmudizmus megtévesztő hatása alól, idézzünk már említett könyvéből. A kazár kaganátusról írja: „Vizsgálódásainkat nem terjeszthetjük ki eszmetörténeti kérdésekre, de az olvasó figyelmét fölhívjuk a kaganátus állam vallásának kérdésére.” Viszont minden marxista történeti munka telve van eszmetörténeti kérdések elemzésével és annak magyarázgatásával, hogyan születtek meg a különböző eszmék, az emberek társadalmi helyzeteiből, osztályküzdelmekből. Pl. a kereszténységről mindig azt olvassuk, hogy teljesen természetes magyarázat: az elnyomottak szenvedéséből jött a másvilági boldogság reményt adó hite. A vulgarizáló marxista irodalom nem óhajtotta megismertetni olvasóit, mit mondanak erről a kérdésről a hozzáértő keresztény tudósok. Bartha ebből a szempontból mutat ugyan fejlődést, de a kényes pontnál, a talmudizmus megismertetésének kérdésénél ő is megtorpan: Nem terjesztheti ki erre vizsgálódásait. Miért nem? Hiszen a marxizmus mindig kiterjesztette vizsgálódásait eszmetörténeti kérdésekre, ha nem talmudisták bűneiről tévedéseiről volt szó. Itt meg kellett volna ismertetnie olvasóival, mit mond magáról a talmudizmus és a Talmud és mit mondanak róla a kívülállók és a történelem. És éppen Kazária esetében. Akkor nem írta volna le a továbbiak során ezt a mondatot: „—Egy államilag senki által nem támogatott de szinte mindenki által gyűlölt üldözött vallás hivatalos befogadásában nem véletlent, hanem a kaganátus független politikájának egyik jelét kell látnunk.” (U.o. 157. old.)
Éppen Kazária példája mutatja a talmudista módszert. Több, mint évszázadnyi idő alatt legfeljebb 300 kazár vezető család vette föl a talmudi hitet, mely számukra mérhetetlen hatalmat, gazdagságot és kizsákmányolási lehetőséget biztosított „Isten” nevében. Ennyi hívet ennyi idő alatt, ilyen elönyök garantálása mellett bárki szerezhet magának. Épp az a jellemző, hogy ilyen kevesen vállalkoztak erre a kalandra. Igen is, mindenki által „üldözött” volt ez a társaság de nem azért mert boldogságot, üdvösséget hozott és hirdetett és minden embernek garantálta. Ellenkezőleg: harcot minden zsidó ellen. Hiszen a hitleri német nácizmus ellen is összefogott a világ, de ez az „üldözöttség” nem keltett rokonszenvet a nácizmus iránt, mert az alapvető emberi jogegyenlőséget elvben és gyakorlatban megtámadta. A független politika akkor jelent elismerést, amikor a függetlenséget a vezető osztály az egész nép javára használja föl. Kazáriában pedig a „független” talmudista vezetőség idegen zsoldosokkal irtotta ki saját népét. Bartha nem a magyarokat mondja üldözötteknek, (hiszen a talmudizmus üldözte őket), de a talmudizmust siet „üldözött vallásá” nevezni. . .
Bartha könyvében sok az értékes megállapítás. Világosan kimondja például, „. . . Bizonyosan nem tévedünk akkor, amikor nem csupán a honfoglalás katonai eseményeiben látunk céltudatosan irányított cselekvést, hanem magában az új, és ezúttal végleges haza kiválasztásában is. . . A magyar törzsszövetség vállalhatta volna a behódolást a besenyők előtt, vagy bebocsátást, védelmet kérhetett volna Bizánctól is . . . akár a besenyők előtti behódolást, akár az utóbbi lehetőséget választják, a politikai és az etnikai fölmorzsolódás mindkét esetben csupán idő kérdése lett volna. A súlyos helyzetben hozott döntésben megfontoltságot kell látnunk.” (U. o. 119)
Érezzük a szakszerű fogalmazás mögött az óvatos mértéktartást hogy valamivel se mondjon többet, mint amit okvetlenül mondania kell a történésznek. Nincs benne semmi lelkesültség, ünnepélyesség vagy éppen öröm, ami azért feltűnő, mert a talmudizmussal kapcsolatos mondatokban nincs meg a szakszempontok érvényre jutása és ennek ellenére lelkesültség árad a „meglepő”-nek bemutatott (egyoldalúan bemutatott) talmudista függetlenség iránt. A lelkesültség nem tudományellenes, hiszen a történész is ember és legyen is teljes ember, de az igaz és jó megvalósulása láttán lelkesüljön, ne a gonoszság és hamisság láttán, még ha sokszor talán az utóbbi magatartás pillanatnyilag hasznosabbnak is látszik. Biztonság kedvéért hozzáteszi a szerző a fönt idézet magállapításaihoz: „Ennek hangoztatásával őseink esetében nem látnoki előrelátást tételeztünk fel, hanem tényt állapítottunk meg.” Hát, mi megállapíthatjuk, előrelátás tényét, hogy a magyarság fölmorzsolódott volna, ha nem lép honfoglalás útjára. De hogyan is láthatták volna a döntéshozó vezetők, a kor kavargó, cselszövésekkel teli levegőjében előrelépésük helyességét? . . . Nem éppen látnokinak nevezhető módon? . . . Pontosan ez a szó kell ide, amit Bartha is tompítva jónak látott. Ezt tette a következőkben is: „Az utókor szemében oly magasztos jelentőségű választáskor aligha évezredes vagy évszázados előrelátás vezérelte őket. Vállaikra tragikus események súlya nehezedett, a terhek egy részétől igyekeztek szabadulni. Politikai magatartásuk indokául csak az addig megtett út tapasztalatait hozhatjuk föl. Az viszont szintén ténykérdés, hogy a döntés és az azt követő évszázad fejlődése nélkül nem beszélhetnénk magyar történelemről.”
Minden óvatos mértéktartás mellett is érezzük, hogy rettenetes élmények s a belőlük győzelmesen kibontakozó magyarság egyik legnagyobb sors fordulójáról ír a szerző. Népek sorsát eldöntő viharok dübörögnek és Álmos alakja szinte a természetes okok és tények fölé emelkedik higgadt, bölcs, határozott és népéért minden áldozatot és felelőséget vállaló döntésével. A száraz történetírás ezekben a sorokban emelkedik a legmagasabbra és mutat bepillantást a legmélyebbre. Nem tévedünk, ha ebben a négy mondatban látjuk az egész könyv súlypontját. A magyar tragédia, mely fölött a Talmud sötétlik és a megtett út tapasztalatai – évszázados és évezredes tapasztalatok már akkor – ebben valóban összefoglalható a magyar történelem lényege, a magyar sors s ebben tükröződik a magyar jellem is.