Dr. Tóth Zoltán József

A magyar állam  metamorfózisa

(Gondolatok  Tölgyesi Ágnes a Jövőnk koronája

a múltunkban született  és Népből nemzetté című  filmjeihez)

Tölgyesi Ágnes rendkívül gazdag és me­rész életpályájának egyedülálló vállalkozá­sa a Magyar Szent Korona történetét fel­dolgozó Jövőnk koronája a múltunkban  született (2000), és a magyar állam egye­dülálló alkotmánytörténetét bemutató  Népből nemzetté (2005) című filmalkotása.  A két film a Szent Koronától  és a Szent Korona-tantól el nem választha­tó magyar állam történetét bemutató triló­gia első két alkotása, amelyet a tervek szerint egy harmadik is követi, ami elsődlegesen  az 1944-től napjainkig tartó időszak alkot­mányjogi helyzetét szándékozik feldolgozni. Már az első két filmalkotásban megfogal­mazódik a kérdés, hogy miként érvényesül  a történeti alkotmányt felváltó „modern"  alkotmányokban vagy alkotmány-kísérle­tekben, illetve az azokra alapuló jogrend­ben a XX. században és napjainkban Ma­gyarországon a magyar történeti alkotmány „törvénytelenség jogot nem alapít" jogfoly­tonossági alapelve. A két film végigkíséri  Magyarország történetét, bemutatja a  Szent Korona történetét, az alkotmánytör­ténetet, s rávilágít néhány olyan történe­lemszemléleti kérdésre is, melyet a jelen kor  társadalma, köztudata nem ismer már, il­letve melyet a jelenleg meghatározó törté­nettudományi paradigma esetenként nem  tart fontosnak hangsúlyozni. Egyes nemzet­tudatot formálni képes történelmi tények ­- tapasztalataink szerint - elsikkadnak mind  az oktatásban, mind a népszerűsítő mun­kákban és a hétköznapok információ­dömpingjében.

I.

Szent István nyugati orientáltságú ke­resztény államalapításának kiemelkedő je­lentősége a magyarság történetében vitat­hatatlan tény, azonban annak európai je­lentősége sem itthon, sem külföldön nem  megfelelően, legfeljebb igen szűk körben  ismert. Szent István az elődei által meg­kezdett munkával a fejedelmek korábbi ál­lamát nem az akkori Európa politikai, jogi,  gazdasági és kulturális keretei közé illesz­tette be, hanem az indoeurópai államala­kulatokkal szemben egy olyan alternatív  állam- és közösség-szervezési modellt ho­zott létre, illetve - a kor kívánalmainak  megfelelően - erősített meg, amely a X.- XI.  századtól egészen a XX. századig, az 1956­os forradalomig meghatározó lett a ma­gyarság történetében.

Szent István annak a magyar államnak  az „alapjait" erősítette meg, amely az Ár­pád vezette honfoglalástól - vagyis a IX.  századtól egészen a XVI. század első feléig  - több mint hét évszázadon keresztül egy­idejűleg állt ellen a szinte folyamatosan hó­dítani akaró nyugati és a keleti (először a  bizánci, majd az oszmán) birodalomnak, császárságnak. Nem csak ellenállásra volt  ereje, hanem Európa meghatározó nagy­hatalmává is vált.

A magyar állam rendíthetetlen és rette­netes haderejét nem csak az alig száz esz­tendő alatt aratott több mint ötven győze­delmes európai hadjárat jegyzi a törté­nelemben (köztük 907-ben a pozsonyi  csata, amikor a „másik" Európa összevont  támadó haderejét semmisítette meg a ma­gyar haderő, amely Magyarország sorsát nézve nagyobb hatású győzelem volt, mint a nándorfehérvári 1456-ban), hanem a római és német  központú nyugati császárság megszületé­séhez is hozzájárult. I. Ottó a Lech-mezei  és I. Henrik Augsburgnál kicsikart győzel­me olyan megrendítő volt Nyugat-Európa  számára, hogy mind Ottót, mind Henriket azon nyomban a csatamezőn kiáltották ki  imperátorrá, az egykori római császárok  örökösévé.

A németek Szent Római Birodalma, a császárság és annak feje, a császár szimbolikusan és valóságosan is az európai királyságok és uralkodók fölött állt. A magyar királyság uralkodójának állama, azonban Európa egyetlen archiregnuma volt: az „ősi", „egyetlen", „királyságok közötti első állam, főkirályság". Ezért a középkori diplomáciai rangsorban a császárt a magyar király követi. A két uralkodó korabeli diplomáciai megnevezé­sében, amíg a német-római császár „apos­toli jellegű", addig a magyar király apostoli: így a császár az apostoloknak csupán kö­vetője, a magyar király az apostolokkal egyenrangú. Így saját királyságában (király­ságaiban) egyház-kormányzati, - irányító és - szervezői szempontból Péter utódával, a római pápával is egyenrangú, és ezért a német-római császár sem fejezhet ki jogos hatalmi igényt irányába. Magyarországon az invesztitúra kérdése nem is merült fel úgy, mint máshol Európában. Igaz, a magyar király meghagyta az egyházat saját auto­nómiájában, és egyes kivételektől eltekint­ve nem kívánta maga alá vetni, saját napi, politikai hatalmának eszközévé tenni. Ilyen katonai és politikai súly, valamint erkölcsi tekintély mellett természetes és vitathatat­lan, hogy az első európai keresztes had ve­zérévé először a magyar Szent László ki­rályt kérik fel Európa vezetői. („Európa" fo­galom ekkor még nem létezik. Az egység­tudatot a Respublica Christiana, vagyis a keresztény népek közössége jelenti). Hirte­len halála, azonban megakadályozta fela­data betöltésében, mely így bizonyára más irányt szabott a keresztes háborúk törté­netének, következményeinek.

A keresztény Európában a kiemelt súlyú és erkölcsi tekintélyű magyar államot al­kotó - szakrális értelemben vett - nemzet a helyzetnek megfelelő eredet- és önazo­nosság-tudattal rendelkezett. A magyarság eredettudata visszavezet - az emberiség történettudatában, mítoszaiban a nagy civilizációs szakadásként, pusztulásként megélt - Vízözön korszakáig. Az eredet­tudat szerint a magyarság a pusztulás után újjászülető emberi kultúra és civilizá­ció, az élet isteni forrásának hordozója, közvetítője. (Az ószövetségi hagyomány keretei közé beágyazva Noé fiának, Jáfet­nek leszármazói). A középkori krónikák, a magyar mondák és népi hagyományok alapján a sumér király, Nimród (Enmer-kár - Enmerud-kár /„kár"=vadász/ = Nimrod /Werner Papke/1)és fiainak utóda, a szkíta (szittya) népek családjának történelmi örö­kösei. A magyarság etnogenezisének hely­színe, Meotisz (azaz a Kaszpi- és az Aral-tó, valamint a Kaukázus déli vonulata) meg­egyezik a korábban a sumér népet alkotó egyik népcsoport „őshazájával". A kora ókori kapcsolat hagyományát számos tu­domány az elmúlt évtizedekben megerősí­tette. A történeti és vallástörténeti össze­hasonlító elemzések (pl.: a korábbi hazai és nemzetközi kutatások mellett Tábori Lász­ló, Kiss Irén és az Agyagtábla Baráti Egye­sület kutatói), a nyelvészeti hasonlóságok, a máig élő néprajzi és népmesei szakrális szimbólum-rendszer (pl.: Pap Gábor, Mol­nár V József és mások2), az egyházi, népi, néprajzi hagyományok (pl.: Takács György, Daczó Árpád és mások kutatási eredmé­nyei3), a Kárpát-medence, valamint a szkíta népek után maradt számos régészeti, mű­vészettörténeti emlékek, tárgyak (Torma Zsófia, László Gyula, Bakay Kornél kutatá­sai) is a hagyományos származástudatot támasztják alá. A tatárlaki korong, a nagy­szentmiklósi aranylelet, az esztergomi ki­rályi vár oroszlános címere stb., népzenénk ősi eredete, hagyományos néptáncunk táncrendjeinek ősi szimbólum-rendszere a Szent István-i államreform után is máig élő bizonyítékai a magyarság évezredes ha­gyományának.

A magyar eredet-monda és öntudat, küldetéstudatot is hordoz (lásd pl.: Nemes­kürty István vonatkozó munkáját4). Ennek üzenete, hogy a magyarság az isteni örök igazság letéteményese. Történelme köz­vetve vagy közvetlenül az igazságosság Istenéhez vezető utat mutatja saját áldo­zatvállalásával, példamutatásával, önzet­lenségével, nagyvonalúságával és erejével. (Lásd pl.: Kocsis István munkái5) Szakrális közösségi rendet az igazságosság, az egyenrangúság, az örökös áldozatvál­lalás, az embertársainkkal és a környezettel való, az életet és annak feltételeit megtartó viszonyt jelenti. A szakrális közösségi rend az örök isteni törvények betartásával az ön­kormányzó, önellenőrző, forrásait nem fel­élő, a megújulásra képes közösséget jelenti. A közösség sorsát irányító és ellenőrző ­„igaz" és „derék" - emberek szakrális tudá­suknak megfelelően jutnak felelő­s közösség-irányító pozícióba a hierar­chia eredeti, valódi értelmében. (Lásd pl.: Vass Csaba és Kocsis István írásai6). Ahol a kö­zösségi és állami irányítás összhangban van, és az ezekhez tartozó funkciókat be­töltők személyisége egybeesik - illetve nem ellentétes a szakrális hierarchiával - nincs értelme elkülönült vallásfogalomnak, hiszen a napi élet Isten színe előtt zajlik, a min­dennapok az egész élet szertartásrendjébe tagozódnak.

A Kaszpi- és az Aral-tóig visszavezethető szkíta hagyomány - amely eredetét tekint­ve kötődik a Tigris és az Eufrátesz völgyé­hez - nagyon szerteágazó. Buddha az Indiáig, Nepálig vándorló ágból származik. Egy-egy székely mester még ma is tudja „olvasni" a Nepálban máig jellemző kopja­fás temetők faragott szimbólumait, jeleit (Lovass Ferenc és Boda Sarolta, illetve Csáji László Koppány7). Palesztina területén a Jordán felső folyásánál még a XX. század első felében készült térképek is feltüntették az egykori Szkítapoliszt. Melkizedek Sálem /talán Jeruzsálem) királya a kora ókorban vízzel (illetve borral) és kenyérrel áldozott, mint Sumér királyai és nem véres áldozatot mutatott be, mint a Közel-Kelet más (első­sorban szemita eredetű) népei. (Feltételez­hető - és ezt ó- és újszövetségi utalások is megerősítik -, hogy Palesztina főleg északi területén szkíta eredetű népesség is élt, amelyek az idők során felvették a zsidó val­lást.) A szkíta népekhez tartoznak a közel öt évszázadon keresztül birodalmat alkotó pártusok is, akik Rómát is legyőzték, kije­lölve annak keleti határait. (Megölve azt a Crassust, aki a Spartacus-felkelés leve­rője volt.) A pártus (illetve a perzsa) biro­dalom területéhez kötődik Máni, a mani­cheista keresztény irányzat alapítója is, aki bevallása szerint az ős szkíta bölcsességet gondolta tovább.

A szkíta népekhez tartoznak - továbbá ­többek közt - a szarmaták, a dákok, és a hunok. A hun birodalom legismertebb uralkodója - a keleti és a nyugati római birodalmat egyszerre legyőző és a germán népeket uralma alatt egyesítő - Atilla, „az Isten ostora", a „Mennynek a fia”, aki a lassan kereszténnyé váló Európát bünteti, figyelmezteti. Atilla két kulturális hagyomány határán állt. Mi­közben - a jelenlegi álláspont szerint - a hunok Atilla előtt és utána is ismerték a keresztény vallás keleti és nyugati irány­zatait (lásd például a hun püspökségeket szállásterületükön), világképük az ősi szkíta asztrálmitoszi hagyomány és a keresztény, (elsősorban az újszövetségi) tanítás öt­vözete lehetett.

Időben (V. század) és szimbólumaiban is meghökkentő hasonlóságot találunk a kel­ta Arthur-mondakör és a hun-szkíta ha­gyomány között: Arthur is a kelta őshit szakrális hagyományát és az újszövetségi hagyományt kapcsolja össze. „Isten osto­ra" és a Szent Grál keresése arra figyel­meztetnek minket, hogy Krisztus önfeláldo­zása, a megváltás, az evangéliumok taní­tása, - az ószövetségi hagyományok mellett - a más népek, így a kelták, szkíták által hordozott ősi igazságok, küldetés beteljesítését is jelen­ti. Az elmúlt évtizedekben megfonto­landó hipotézissé vált a kelta-szkíta, ezen belül az etruszk-szkíta közös eredet vagy közös múlt feltételezése is. Tény, hogy - a több évezredes szkíta örök­ség beteljesítésének öntudatát mint külde­tést a Kárpát-medencébe hozó - magyar­ság a kora Árpád-korban misztikusan kü­lönös és szoros kapcsolatot ápolt a távoli kelta népekkel. Egyik kiemelkedő példája az Árpád-házi Skóciai Szent Margit, a skó­tok megtérítője. (Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a XIX. századi angliai roman­tikus festők Arthur királyt a Magyar Szent Koronával is ábrázolják. Hasonlóan a kora­beli festők által megfestett Nagy Károly frank császárhoz, akinek édesanyja avar nő volt, és akit az általa elrabolt avar arany­kincsek révén több hipotézis is kapcsol a Magyar Szent Koronához.)

Az ősi krónikák, a mondák és népmesék és az évezredes, máig élő hagyomány sze­rint a magyarság a rokon népek utolsó, küldetést beteljesítő örököseként a Kárpát­-medencét mint jogos jussát foglalja el. Azt a területet, amelyhez a korábbi rokon népeket már akár több ezer éves hagyomány is kötötte. (A krónika alapján a magyarok és a hunok egymás nyelvét is értették). A magyarság már IX. századi honfoglalás előtt is ismerte a keresztény vallást. Ezt a honfoglalás korabeli sírok, a korai templomok és a máig élő népművészet, néphagyomány, hitvilág is bizonyítja. A magyarság vallása feltételezhetően az ősi hit és az Úiszövetség hitének sajátos ötvözete lehetett saját „szkíta"- rítussal, amelyekre éppen tiltó rendelkezéseiben utalt I. András király. Bár Szent István király a bizánci rítusú kereszténység elismerése mellett – amely szintén ­gyakorlott vallás volt az István előtti Magyarországon - a római rítusú katolikus vallást tette államvallássá, ám ezzel nem okozott „törést". Az ősi hit szimbólumai jelentésükben, értelmükben kiteljesedtek, végső értelmet nyertek (pl.: keresztfa-életfa, a Nap, a Hold stb.) Az ősi egy istent valló hitvilág - Istenanya és annak különböző személyei - az Istenszülő Boldogasszonyban és annak különböző ünnepeiben éltek tovább (Molnár V. József) alakítva a katolikus rítusú kultuszt is. Az egyes az - asztrálmitoszi rendszerben több ezer éves - ünnepek Krisztusban tiszta értelmet nyertek (pl.: a sötétség utáni fény ujjá születésének ünnepe, amikor a magyarok körében a lélek madarát, a kerecsenyt/sólymot reptettek fel: karácsony, Krisztus születése).  A konfliktus - akkor is és később is - akkor jelentkezett, amikor a katolikus egyházat, vagy annak vezetőit egy magyarságellenes, idegen hatalom eszközének kívánták felhasználni. A magyarság saját erkölcsi romlásának okaként érte meg a középkori magyar állam XVI. századi felbomlasztását, amely a hitbeli megtisztulás igényét követelte. A magyarországi reformáció eredetileg a keresztény hit és az azzal harmonizáló ősi hagyományok felélesztését kívánta (lásd pl.: a református kazettás mennyezetek üzenetét), amely nem tagadta az Istenanya tiszteletét sem (lásd pl.: Bethlen Gábor pénzén a Szűzanya Ábrázolást). Mire azonban a reformált hitvallások teljes és egységes magyarországi katalógusa a XIX. századra elkészült, állandósult egyes európai egyetemek hatására az ősi hagyomány a fővonalból száműzve lett. (Ennek drámai utóélete napjainkban az el­sősorban holland hatásra felújított kárpát­aljai templomok, amelyekből az 1990-es évektől modernizálás címén eltüntetik a több százéves festett mennyezeteket és padokat.)

A középkorban a magyarországi kato­likus hit európai sugárzása csak az akkori magyar királyság súlyával mérhető. Az Atillát ősének valló szent Turul nemzetség, az Árpád-dinasztia a korábbi szakrális küldetést folytatva a világot szentek, bol­dogok, hitvallók és szentéletűek sokaságá­val ajándékozta meg. Az ősi hagyomány öröksége a keresztény hitben teljesedett ki, illetve élte tovább ősi küldetését. Gondol­juk meg: Árpád-házi Szent Erzsébetként általában II. Endre lányát, a hitvallását első­sorban Thüringiában beteljesítő Erzsébetet ismerjük, noha mellette még két Árpád-­házi Erzsébetet kanonizált az egyház. Köztük Portugália védőszentjét, Portugáliai Szent Erzsébetet, de ott vannak más államok további Árpád-házi szentjei, Szent Kinga, Lengyel­ország és Litvánia védőszentje, Boldog Jolánta Aragóniáé, Szent Irén, Piroska Bizáncban, stb. Franciaországi Szent Lajos felesége is Árpád-házi királyleány volt, mint ahogy Toulousi Szent Lajos édesanyja is, stb., stb. (Az Árpád-házból származó szentek száma több, mint 20)

Amikor szentéletű uralkodóinkat idéz­zük fel, ne csak a szentté avatottak jus­sanak eszünkben, hanem azok emléke is, akik a történeti vagy népi hagyományban Isten és a szent hagyomány követőiként éltek tovább (pl.: Salamon, I. Géza, Imre ki­rály vagy II. Géza - akit a korabeli Európa „Magnus"-nak, vagyis „Nagy”-nak nevezett, - III. Béla - aki Bizáncban Alexios cézár néven ki­jelölt trónörökös volt - IV Béla, stb.). A ki­teljesedett és tejessé vált szakralitás pél­dája tulajdonképpen talán minden érett, férfikorba érő Árpád-házi uralkodó súlyos személyisége, sorsa és uralma. Összes Ár­pád-házi uralkodónk és fejedelmünk egy személyben megtestesülő tisztelete Szent László kultusza (Kocsis István). Az Árpád­-házi királyleányok égi erőt sugárzó „titok­zatos jelbeszéde" is ennek a hagyomány­nak a részese. (pl.: Dümmerth Dezső)8. A II. András király által vezetett keresztes hadjárat a keresztény világ szempontjából nem a véghezvitt hadi cselekedetek miatt volt kiemelkedően fontos (bár számos erő­döt, erődrendszert építtetett, illetve újíttatott fel magyar pénzből), hanem azért, mert személyében az apostolok utóda, Magyarország, a Szent Pannónia (Sacra Pannonia), Szűz Mária, a Boldogasszony Királyságának (Regnum Marianum), a szentek paradicso­mának (Dante) uralkodója elment főembe­reivel, katonáival együtt a Szentföldre. Önmagában az egyszeri jelenlét súlyos tar­talma elég volt ahhoz, hogy II. Andrással kezdve az európai uralkodók közül a ma­gyar királyt tekintették Jeruzsálem minden­kori királyának. Jeruzsálem királyának címét utoljára a katolikus szertartás szerint a világon eddig utolsóként megkoronázott király, IV (Boldog) Károly viselte. (Akinek boldoggá avatása - fia, Ottó televízióban elhangzó nyilatkozata szerint - családsze­retete, 1917-es békekísérlete, de elsősor­ban a Szent Korona iránti tisztelete miatt volt indokolt. Bizonyára nem a magyar ki­rályság és annak megvédése, királyi felada­tának betöltése, esküje betartása miatt szolgált rá.)

Magyarország súlyát mutatja a királynék székhelyén, Veszprémben a legkorábbi idők óta az udvar és a káptalan mellett működő iskola, amely már a XIII. század eleje óta studium generaleként, vagyis egyetemként működött, és ahol a század közepén tizenöt (!) utriusque iuris doctor, vagyis jogi doktor is dolgozott. Működése a XIV. századig nyomon követhető és való­színűsíthető, hogy az országban még legalább négy hasonló súlyú „főiskola" lé­tezett ebben a korban.9

A magyar küldetéstudat - a Respublica Christianiát jelentősen alakítva - kiteje­sedett az Árpádok korában, ám anélkül, hogy az ősi származás- és küldetéstudatot megtagadta volna. A Szent István-i állam­reform után nem csak az ősi (máig élő) rovásírást váltotta fel a latin írás, hanem a krónikák immár a magyar leszármazási vonalat is beillesztették az emberiség ószövetségi származási rendjébe. Ez nem okozott nehézséget, hiszen nem csak a kora ókor sumér-akkád eredetű teremtés és a későbbi, a bibliai hagyományú között találunk erőtejes áthallást (kölcsönzést) az utóbbi részéről az előbbiből (pl.: Zakar András, Tábori László és Kiss Irén írásai 10).

Az Ószövetség Teremtés Könyvében a Vízözönt túlélő Noé fiától (a sumér eredet történetben: Zi-ud-szud-da, akinek az utódja Gilgamesz /sémi akkád írás/ vagy Bil-gamesz /a sumér hagyományban/) szár­mazik Magóg, illetve Nimrod. Sinear, azaz Sumer földjén pedig Góg és Magóg. Az évezredes drámai ellentmondás ott feszül, hogy az ószövetségi zsidó hagyomány szerint e származás-vonalból származók­hoz az ősellenség képe tartozik. A hagyo­mány meghatározó erejét mutatja, hogy az eredetileg az ószövetségi hagyomány­ban nevelkedett János, az általa írt Jele­nések Könyvében a végső időkben az is­teni akarat ellen lázadó népeknek a Góg és Magóg nevet adja. (A zsidó hagyo­mányban a magyarok földjét Hágár földjé­nek nevezik a Krisztus utáni első évezred óta. Hágár Ábrahám mellékfelesége, a tu­lajdonában lévő rabszolga leány neve, aki­től az Ábrahám családjából kiközösített Ismael fiai származtak. A teológiai hagyomány szerint a Sárától, Ábrahám feleségétől származók rendelkeznek az Istennel való kapcsolat lelki adottságával, a Hágártól származók ezzel nem, ezért csak alsóbbrendű, szolgai életre hivatottak). A korabeli zsidó hagyomány szerint a fenevad egyik szarva is a magyarokat, a magyar államot szim­bolizálja11.

A magyarság, a magyar királyság ereje, illetve a vezetői által is láthatóan megva­lósított igazságosság, felelősség, önfelál­dozás (amelynek végső forrása a szeretet) alapján - a bibliai eredetű negatív kód el­lenére - egészen a reneszánsz koráig, a Respublica Christiana sem találta botrány­nak, ellentmondásnak a keresztény világ­ban a magyarság által hivatalosan is vallott eredettudatot.

Az ókori örökség további megismerését mindenesetre szinte lehetetlenné teszi az tervszerűnek tűnő pusztítás, amely az em­beriség Vízözön hagyománya utáni egyik böl­csőjében, Irakban 1991-ben folyt és folyik 2003 óta. Az emberiség történetét tekint­ve kiemelkedő, egyedülálló fontosságú régészeti emlékek, épületek, feltárási he­lyek elpusztítása, eltüntetése azt a benyo­mást kelti, illetve meggyőződést erősíti, hogy a jelenért és a jövőért folyó könyörte­len harc a múlt ellen is folyik.

   A származás tárgyalásánál felmerül a ma­gyarság etnikai eredetének, összetételének kérdése is.  Az antropológiai vizsgálatok szerint a honfoglalás korabeli magyarság etnikai összetételének csaknem 100%-a turáni, pamíri eredetű (Kiszely István, Hen­key Gyula, Bartucz Lajos), ami a Kaszpi- és Aral-tó vidékére visz minket vissza. Ele­nyésző az a néhány százalék, amely balti, finnugor kapcsolatra utalhat. Szintén ha­sonló antropológiai összetételű népesség­re utal, a korábbi, a Kárpát-medencében a honfoglalás korából a nem magyar sírnak minősített sírok 70-95%-a. A neves antro­pológus, Henkey Gyula12 az elmúlt évti­zedekben Európában példátlanul széles körben és mennyiségben felmérte a Kár­pát-medencében jelenleg élő magyar és számos nem magyar népesség antropoló­gia összetételét. Döbbenetes eredményről számolt be. S mivel ezek az eredmények csak szűk tudományos körben ismertek, a nagy nyilvánosság egészen más, hamis információt kap erről a kérdésről is. A jelen­leg élő magyarság antropológiai összeté­tele egységes és csaknem átfedi a honfog­lalás korabeli arányokat. (Kivételek termé­szetesen a nagyvárosok, Budapest vagy Miskolc, ahol jelentős a keveredés. Buda­pesten például a lakosság egyharmada etnikailag magyar, harmada kevert és egy újabb harmada a magyarságtól eltérő etnikai eredetet mutat.) Ezek szerint a ma­gyarság Európában nemcsak megtartotta a korábbi etnikai összetételét, hanem a kontinens egyik leghomogénebb népe. Az eredmények ugyanis azt is bizonyították például, hogy a Felvidékről betelepített szlovákság túlnyomó többsége etnikailag eredetileg magyar volt. Ez a helyzet a horvátok egy részével is. Sőt, ami a történelem egyes korainak újbóli átgondolását is felveti: a Bajorországból, Svábföldről betelepült né­metek antropológiai eredete is azonos vagy hasonló a magyarság etnikai össze­tételével. Azt hiszem, további nagy meg­lepetésekre számíthatnánk akkor is, ha ha­sonló átfogó felmérés készülne Szlovákiá­ban a szlovákok, a romániai Moldvában élők, az erdélyi románság, továbbá az egy­koron a Szent Korona országaiban élő dél­szláv népek körében. Tudjuk azonban azt is, hogy nem kizárólag etnikai származás kérdése a Szent István örökségeként kitel­jesedett magyar történelmi- és küldetéstu­dat - megegyezően a magyar történelem és a magyar történelmi alkotmány hagyo­mányával -, a magyarság vállalása és a Szent Korona eszmeiségét hordozó közös­ség részének lenni.

A világban a magyarság széles rétegei­ben és a hazai tudományos élet jelentős, meghatározó véleményt formáló vagy for­málni kívánó köreiben az eddigiektől gyö­keresen eltérő kép él népünk eredetéről, történelméről és természetesen - ebből következőleg - jelenünk megítéléséről. Ezekből a magyarság eredetére vonatkozó mai általános vélekedésekből, értelmezé­sekből következik, hogy a magyarságnak ma nincs jövőképe és célja sem. (Nem túlzás kijelenteni a mai helyzetet tekintve, hogy jelenje sincs.) Hogyan jutottunk idáig? Hogyan jutottunk el a mai helyzetig, a mostani szinte reményvesztett állapotig? Múltunk és hagyományunka alapján a legősibb kultúrát hordozó népek családjához tarto­zunk, akik Európától Kínáig - illetve az ősi Egyiptomtól Indiáig - évezredeken keresz­tül befolyásolták, meghatározták a törté­nelmet, a kultúrát, a nyelvet (lásd pl.: Aradi Éva és Tábori László)13, s betejesítik a ke­reszténység jegyében a korábbiak külde­tését. (Ősi hagyományunkat és eredetün­ket - pozitív tartalommal is - ma élő népek kiváló személyiségei is számon tartják. Japánban például a legmagasabb mértékadó körökben több, mint hipotézisként kezelik azt, hogy az ősi Japán azon bevándorló népe, - akiknek a leszármazói a szamu­rájok - nem csak kulturális, nyelvi, hanem etnikai rokonságban is állnak velünk.)

Az egyik ok feltétlenül a XVI. századtól kezdve a történelmi, kulturális emlékeink napjainkig folyó pusztulása és tudatos pusztítása, pusztulni hagyása, elhallgatá­sa, elfelejtésre ítélése. A másik alapvető ok azonban két olyan tudományos paradig­ma, amely a tudományos életben az elfogadás és elpusztítás, illetve a támogatás és tiltás közti határt jelöli meg. Az eredeti magyar világkép ki­fordításán nyugvó tudományosnak aposzt­rofált világkép az időben korábbi. Eszerint a magyarság nem egy, az emberiség szá­mára is fontos saját kultúrát, küldetést hor­dozó, örökítő nép, hanem egyfajta etni­kailag és kultúrájában, származásában, eredetében meghatározatlan, gyülevész népség. A magyarság ez alapján, bizonytalan vándorlása és történelme során mindent, ami kultu­rálisan mérhető, és értékelhető valamely tőle fejlettebb nép(ek)től innen-onnan átvett, átvesz. És mivel végső soron mindent át­vesz (amit nem vesz át - hanem esetleg sajátja - az értéktelen; homályos, európai, „civilizált" szemmel érdektelen), mindenki­nél alacsonyabb, primitív kultúrájú. A ,jóindulatú" megközelítés ezen belül az, hogy vannak bizonyos dolgok, ame­lyeket átvéve a magyar időlegesen el-eléri az európai színvonalat. A magyarság min­denkinek meg kell, hogy köszönjön vala­mit, vagy bocsánatot kell kérnie, ha másért nem, azért, hogy élni hagyják, elfogadva, hogy civilizálják.

E „tudományos" nézőpont - egyes XV. századi előfutáraitól eltekintve - első meg­jelenése a bécsi udvarban jelentkezik az 1760-as években (elsősorban a leendő II. József körében). Meghatározó tudomá­nyos paradigmává - vagyis értelmezési ke­retet adó és kiindulási pontot jelentő né­zetté - 1849 után vált a Magyar Tudomá­nyos Akadémián. Széchenyi István látva, hogy mit csináltak az ő Akadémiájából (ahol például az 1840-es évekre már ki­alakult egy valóban magyar tudományos történetíró iskola, amely a magyar hagyo­mány mellett indult el a tudományos ku­tatás útján, és amit az 1850-es évektől radikálisan felszámoltak), halála előtt nem csak a „Blick”-et írta meg (amely megjelenése után 150 évvel még most sem is ismert a magyar nagyközönség számára), hanem azt a levelet is, amellyel visszavonta alapítói támogatását. (A levelet, azonban sohasem kézbesítették. Állítólag közvetle­nül halála előtt szóban megváltoztatta ez irányú szándékát.) A helyzet az 1867-es kiegyezés után sem változott. Ez a meg­közelítési mód 1945-től kezdve napjainkig éli orgiáját a tudományosságban, az ok­tatásban és a publicisztikában. Úgy tűnik, soha el nem múló virágkort követel magá­nak a történettudománytól a régészetig, a nyelvtudománytól a néprajzig.

A paradigmán belül sajátos irányvonal a finnugor származás elmélete. Trefort Ágos­ton - aki 1872 és 1888 között vallás- és közoktatási miniszter, illetve 1885-88 kö­zött az MTA elnöke volt14 - nem tudo­mányos, hanem politikai okokkal indokol­ta, hogy a finnugor álláspont miért vált hivatalos irányzattá az Indiától Palesztináig, illetve Újguriától a Kaukázusig kutató őstörténeti iskolával szemben. Fel sem me­rülhet, hogy nem fordított kölcsönzés eredménye-e a tudományosnak alig ne­vezhető távoli kapcsolatból következtet­hető egyes feltételezett nyelvi vagy ősi hitvilági hasonulás. A közös származásról beszélők az etnikai különbözőséggel nem törődve fel sem tételezik, hogy nem mi és az egyes finnugor népek származunk kö­zös ősöktől (a régészetileg és időben nem igazolt uráli őshazából), hanem az ő őseik kerültek valamikor nagyon régen kapcso­latba azokkal a szkíta népekkel, ahova a magyarság kulturális és etnikai eredete is köthető. A jóindulatúan csak feltételezhető távoli kulturális mellékágból így vált egyedüli és kizárólagos, nem vitatható „tudományos" igazság. Nyilvánvaló az is persze, hogy Európa egyes indoeurópai népei nem örül­nek annak, hogy esetleg ők vehettek át valamit az elmúlt évezredekben az egész eurázsiai térség történelmét meghatározó szkíta népektől (lásd például akár az erre utaló ősforrások közül az Ószövetséget és Hérodotoszt), amelyeknek része és örökö­se a magyarság.

Tény, hogy a jelenleg hivatalosan csak­nem egyeduralkodó álláspont mellett ma még csak hipotézisként sem vethető fel a „másik" eredet, amely nem csak a hagyományra, hanem egy két­száz éves nemzetközi és magyar irodalomra, valamint tudományos munkára is alapoz15. A min­dent átvevő, saját egyéniséggel nem ren­delkező és ezen belül a finnugor eredetet jelentő paradigma tudományos megalapo­zatlanságára utal az a tudományosnak nem mondható, sokszor dölyfösen dühös magatartás, amely nem vitatkozik, hanem kizár, lesöpör, megbélyegez. Ez in­kább politika és ideológia, mint tudomány. Az 1870-es évektől 1946-ig csak a magyar jogtörténet-tudományon belül a jog­történeti iskola volt képes a hagyományos irányzatot követő nézeteit hivatalos tudo­mányos álláspontként elfogadtatni. (Ugyan­akkor úgy gondolom, ha már az ősi kultúra elemeit még mindig ismerő finnugor népekkel a Gondviselés közeli kapcsolatba hozott minket, az ezzel járó történelmi felelősség sorsukért, kultúrájukért kötelez minket.)

A jelenlegi tudományos álláspont másik, szinte megkérdőjelezhetetlen paradigmája a felvilágosodás filozófiája által megszült ideológia következménye, az úgynevezett fejlődéselvű szemlélet. A felvilágosodás átértelmezte a kereszténység - az embe­riség üdvtörténelmének a teremtéstől, a bűnbeesésen, a Megváltáson keresztül fo­lyó és Krisztus második e jövetelével betel­jesülő - egyenes irányú, lineáris, a történe­lemben megvalósuló történetét. A deszak­ralizált értelmezés szerint a természetben megjelenő ember önmagát megvalósítva (az ember önmaga alkotója) az ősemberi közösségből eljut a földi paradicsom tö­kéletes társadalmába. Ez a kiteljesedés, vagy az Isten nélküli anyagelvűség, vagy az Isten nélküli szellem önmegvalósulása által értelmezhető. A hagyományos szakrális vi­lágszemlélet - amely a Vízözön után meg­maradt, ránk hagyományozott bölcsesség megtartásaként és a periódikusan meg­történő ismételt újjászületésként értel­mezte a történelmet és az ember földi sorsát -, valamint a keresztény kozmológia alapján az ember célja a jó. A legfőbb jó az Isten, akinek tanítása szerint, vagyis a jóság, a szeretet útját járva az ember saját sorsa, földi életének szentsége által, a halál után tejesedik be vagy tejesedhet ki. A felvilágosodás szerint viszont az ember, aki eredetileg tökéletlen (de nem a keresztény tanítás szerint a bűnbeesés, hanem a még ki nem teljesített önmeg­valósítása miatt, illetve azért, mert a társa­dalom elrontotta), még itt a Földön tö­kéletesíthető, amelynek kerete a Földön létrehozható tökéletes társadalom. Az em­ber anyagi igényét teljesen kielégíteni soha nem képes földi boldogság célja váltotta fel a személy (persona) földi életében előké­szített túlvilági, szellemi és lelki komponen­sének kiteljesedését jelentő lényege szerin­ti tökéletes állapot - az üdvösség - céltételezését. Az új célt a szakrális létezést biztosító közösségi létéből kisza­kadt egyén (individuum) önző önérdeke diktálja. A történelem újraértelmezett célja a Megváltás által lehetővé tett, az önfelál­dozó szeretet által már a földi életben min­den korban jelenlévő „Új Jeruzsálemet" el­vető utópia tökéletes társadalma (Molnár Tamás)16: az organikus, szakrális közössé­get felváltó mesterséges társadalom, amelynek kereteit az önmagában való em­beri ész bölcsessége szabja meg. A szeretet általi egyén üdvösségre törekvését, felváltja az önmegvalósítás, a Gondviselést a történelmi haladás. Az Üdvtörténetet és a kegyelmet pedig, a folytonos fejlődés, melynek eszköze a modernizáció, a forradalom és a reform. Ebben a világban már emberi ész elvetve a hagyomány tapasztalatait és az isteni tanítás, alkotja meg a töké­letes társadalom kritériumait. Miután a felvilágosult ember csak saját filozófiai „bölcsességére” támaszkodik, ­ebből következőleg a kritériumok korról korra változhatnak. Korunkban akár évtizedenként, vagy évenként.  A kritériumoknak való megfelelés váltja fel az Isten iránti lelkiis­meretet. Így a felelősség terhétől való megszabadulás a korlátlanság felszabadí­tónak tűnő érzését ajándékozza, amely a mindennapokban a gátlástalanság élet­módját jelenti (ezen belül elfogadott, sőt természetes prioritást kap a haszon, az ér­zékiség, a hatalmaskodás, a hétköznapi arrogancia).

Az önmagukat választók által meghatározott a kritériumok a korlátlan és centralizált hatalmi törekvést leplezik, miközben saját ma­guk szemében istenként dicsőülnek meg. A tökéletes bölcsesség biztos tudata páro­sulhat a kiválasztottság önigazoló érzésé­vel (csak saját maguknak tartoznak elszá­molással az általuk megalkotott szabályok szerint). Ahogy az önmegvalósító ember az önfeláldozás krisztusi példája helyett másokat áldoz fel (hiszen verseny van), a „tökéletes" emberi bölcsesség letétemé­nyesei nem az üdvösséghez és az Új Jeruzsálem folytonos megszületéséhez szükséges tökéletesítő szeretet megélésé­hez biztosítják a feltételeket, hanem az embert akarják átalakítani, amely a célnak ellenállók tömeges, jogosult kiirtását is je­lenti. A tökéletes társadalom végső soron a választott tökéletesek tartalmilag, valamint térben és időben megvalósuló korlátlan diktatúrájának feltétlen elfogadását jelenti.

A jó és a rossz értelmi, tartalmi (herme­neutikai) különbözőségének eltörlése (Vass Csaba)17 a felvilágosodás hagyománya alapján (amelynek filozófiai, életszemléleti előzményeit megtalálhatjuk a reneszánsz, sőt már a kora középkor idejében is) a ha­ladás, a fejlődés és a világ, ezen belül az ember értelmezésének jelenlegi kulcsa. Nincs már megkérdőjelezhetetlen isteni kinyilatkoz­tatás, szakrális bölcsesség, csak az emberi ész önmagában való és ezért változtat­ható magyarázata. Ezután semminek sincs biztos tartalma, jelentése. Azonban, ha a szavak értelme, jelentése változik, akkor végül minden értelmezhetetlenné válik. Gondoljunk csak arra, hogy tartalmilag megszűnik a bűn értelmezhetősége - de az olyan szavaké is, mint a gátlástalanság, a szabadság, a szeretet, az igazság. Így a bűn életet befolyásoló módja szerint is ér­telmezhetetlen. Az ember nem tudja „elbeszélni" magának és másnak a világot, és így nem tudja formába ölteni igényeit, nehézségét, kritikáját sem. A sorsát, létét értelmezni képtelen ember elvész a világ­ban. Magának a fizikai és közösségi létezésének feltételeit sem érti, képtelen a fennmaradást biztosító emberi kapcsola­tokra. Még ha ismeri, akkor sem érti a nyil­vánvaló tényeket, okokat, következménye­ket. Nem tudja, ki a jóakarója, hiszen nem tudja - és a felelőtlenség érzete miatt nem is érzi -, mi az a jó. Nem tudja, ki a barát­ja, nem tudja, ki az ellensége. Az ellenség immár nem csak az üdvösségre nem akar­ja engedni, hanem fizikailag is el akarja pusztítani, hiszen gazdaságilag, pénzügyileg, vagy akár csak a kizárólagosságra törekvő irigység által diktált gyűlölet miatt felesleges. Az ember csak teher, akadály politikailag, gazdasági­lag, az uralom célja miatt, hiszen az önzés versenye nem tudja már a fizikális életfel­tételeket biztosítani és nem ismeri a szoli­daritást sem. Csak azok tudnak értékelni, sorsukat befolyásolni, ellenállni, jövőképet alkotni, és ennek megfelelően élni, csele­kedni, akiknek megmaradt a jó és rossz különbségének megértési képessége, tu­dása. Ez azonban korunkban nagyon ne­hézzé, szinte lehetetlenné vált így, hiszen a nyelvekben (a magyar nyelvből is már a XIX. században) - már amelyik erre képes volt - igen radikálisan elkezdődött a szavak vilá­got leíró többszer éves értelmének elfelej­tetése. Az értésre felkészítő család, iskola és egyéb intézmények „létfenntartó és lét­magyarázó" funkciójuk lelkileg és szellemi­leg megnyomorodott. Megszűnt. A rela­tivista világra mint egyedüli elgondolható világra való felkészítő funkcióra történő átállításuk után az ember csak azt ismeri, amit a média, a propaganda, a reklám rá­önt. (Sajnálatosan máig sokszor igen har­cias megnyilvánulásaival kísért a II. vatikáni zsinat tanításának olyan értelmezése, amely az egyébként ősellenség katolikus egyház tanítását megértetni a vallási és filozófiai, sőt történelmi relativizmus kritéri­uma szerint kívánja.) (Molnár Tamás) A to­tális és mégis szűrt információ-áramlás korában az ember még a hétköznapok szintjén sem képes értelmezni az ismertet, a szavak tartalmának relativizálása, kizáró­lag az uralkodó világfelfogásnak megfelelő létértelmezés elbeszélésére való alkalmas­sá tétele miatt. Az ember a fizikai életét is veszélyeztető nyomor esetén - érezve tel­jes kilátástalanságát - legfeljebb csak prog­ramszerűen lázad, ha „kódolják" neki azt, hogy csak meghatározott csoport, sze­mély, intézmény ellen lázadhat adott idő­ben. A hétköznapok relativizmusa eltünteti az igényt, a szépséget mint értelmezhetet­len fogalmakat. A lefelé nivellálás gonosz módszere a „te sem vagy más", valamint a kultúrának áruként és bármely hétköznapi önmegnyilvánulásként magyarázás.

Mi, akiknek nem életszemlélete a rela­tivizmus, bátran használhatunk leíró fogal­makat. Ha azzal vádolnak, hogy nem va­gyunk toleránsak, bátran mondhatjuk, hogy csak az tud toleráns lenni, aki tudja miről beszél. Az, akinek nincsenek örök tar­talmú fogalmai, szavai, azt sem tudja meg­magyarázni, mi az a tolerancia. Mi viszont tudjuk, hogy az esetleges kritikusok a to­lerancia fogalmat (is) az eredeti értelmétől megfosztott szóként használják. A toleran­cia mellett gyakorta halljuk, olvassuk a kire­kesztés fogalmat is. E két fogalom jelen használata is a „hermeneutikai redukció­nak" kitűnő példája. Érezzük, hogy hasz­nálatuk célja igazságtalan. Fegyverként használják ellenünk és mi csaknem fegyvertelenek vagyunk. Anyanyelvünket kiüresítik, elveszik önvédelmünk alapvető fegyverét. A hatalomban lévők érdekeit szolgálja a szavak eredeti jelentésüktől való megfosztása, állandóan változó jelentéssel való felruházása. Mi­után e szavak tartalma változó, valójában nincs is tartalmuk, ezért a valóságot sem lehet velük kifejezni. Ha e szavak szakrális jelentését megszüntetjük, és a jó és a rossz közé bizonyos filozófia és ideológia alapján egyenlőség jelet teszünk, ezzel megszün­tetjük gondolkodásunkban és életünkben az állandó értékek valóságát. A nyelv kiürül és a meghatározó hatalommal rendelke­zők a szavakkal való játék eszközével a politikán, az oktatáson és médián keresztül a legnagyobb hatalomra tesznek szert. Hiszen azok, akik még azt sem tudják el­mondani, hogy kiszolgáltatottak - mert nem tudják a szó jelentését, sem azt, hogy milyen helyzetben használhatjuk azt - tulaj­donképpen teljesen tehetetlenek, gondolkodásukban megbénítottak. Ez a ha­talmi eszköz talán még hatékonyabb, mint az egyoldalú megélhetési függőség. Leg­feljebb a fizikai terror, a gén- és biológiai tudatmanipuláció versenyezhet vele. A gon­dolkodásban ez az ókori és keresztény ter­mészetjogot felváltó relatív (észjogi) termé­szetjogot jelenti, és a világ metafizikai és fizikai megismerhetőségét tanító filozófiák helyett a megismerhetetlenségét hirdető filozófiákat.

A nyelv kiüresítése, illetve egy szakrali­tásától megfosztott anyagi világ elbeszé­lésére alkalmas nyelv (Vass Csaba) értel­mezhetetlenné teszik az embert, annak „emberi jogait" (nem is beszélve az ember isteni jogainak értelmezését az individua­lista emberi jogokhoz képest), így a modern alkotmá­nyok tartalmát. A legfőbb cél az emberi lét feltételét jelentő emberi kapcsolatok le­rombolása a vallás és hitelvek jelentésének elbizonytalanításával. A deszakralizált nyelv az egyik legnagyobb akadálya az olyan önkormányzó, önellenőrző közösségek megmaradásának, amelyek biztosítani tudják a források megfelelő kezelésével a megújítva önfenntartó folyamatos életet.

A (nyelvi és érték-) relativizmussal re­dukált egyénnel elhitetik, hogy így, ahogy vagy, te vagy a legcsodálatosabb. A „szo­cializáció" elhiteti: neked nem kell már töb­bet tenned (lelkileg, szellemileg többnek lenned), te így vagy igazi „egyéniség". Hiszen te döntesz, neked jogaid vannak, te vagy a középpont, a sztár, a világ kö­zepe, és még drogozhatsz is. Ez a torz önkép agresszióra jogosít fel és bátorít mindazok ellen, akikről azt gondolják, hogy valóban mások vagy valamiért töb­bek nálad. Például azért, mert van családi kötelékre épülő nemzeti öntudatuk és a személyiségük, ezért kiegyensúlyozottak. Ehhez a média és a hatóság is statisztál, sőt bátorít. A hatalmat gyakorlók - mi­közben áldozataik a valóságban soha nem látják őket, és életüket el sem tudják kép­zelni - a rendelkezésükre álló monopolizált eszközökkel képesek elhitetni, hogy az átlagemberek olyan fontosak, mint ők. Sőt, ebben a világképben az tűnik valóságos­nak, hogy nem az áldozat függ az elkö­vetőtől, hanem fordítva. Azt sugallják a ha­talmat gyakorlók, hogy onnan indultak, ahonnan a megnyomorított, s így az esé­lyek is ugyanazok. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy még gondolatban sincs átjárhatóság a két közeg között: az áldozat még azt sem tudja, hogy áldozat. Megszüntetett veszélyforrás az elkövető kezében és ese­tenként ismétlődően eszköz. Egy a cél: minél több legyen belőle az egyre inkább vegetáló lakosságon belül. Olyanok, akik szavakat mondanak, de nem tudnak be­szélni. A hazugságra épülő hatalom, kormányzat a butaság – egymás iránti gyűlölet, és a kiszolgáltatottság – megfélemlítés a reneszánsz kora óta többszörösen kikísérletezett biztos eszközeire épül. 

Nos ebből, a német, illetve francia felvilágo­sodás hátteréből induló liberális, marxista és más ideológiai irány által változó jelen­téssel alkalmazott fejlődés-gondolat para­digmája a XIX. században átkerült a társa­dalomtudományokba is. Ez az irányzat nem csupán bemutat, hanem előreszabott kritériumok szerint értékel. A XIX. és a XX. században számos olyan irányzat volt - és jelenleg is van - a társadalomtudományok között, amely nyíltan, vagyis egyértelműen közli és igazolja, hogy ennek a meghatáro­zott filozófiának, ideológiának a kategóriáit használja. De egyre inkább találkozhatunk olyanokkal is, akik közlés nélkül is ezeknek megfelelő kategóriák szerint járnak el és alakítják ki szakmai fogalmi apparátusukat is, mint egyedüli kritériumaként a tudományosságnak.

Bár már a XX. század első felében meg­kérdőjelezték, illetve cáfolták ennek az elv­nek a tudományos paradigmakénti létjo­gosultságát, a fejlődés-elvű társadalom­tudományi világmagyarázat máig tartja magát. Magyarországon szinte kizárólagos helyzetet alakított ki magának. Nem zavar­tatva magát attól, hogy mind a marxista, mind a liberális verzióban a fejlődés-elvű megközelítést a valóság jelenségeiben a célt és az odavezető okokat és okozatokat csak szakralitásától megfosztott anyagelvű­nek és - érdekűnek tudja/képes értékelni. Az elvet már a XX. század első felében erős kritika érte, és a század második felé­re egyeduralkodó jellegét is elveszítette a nemzetközi tudományos életben.

Ez az elv a történelemtudományban pél­dául a történelmet csupán machiavellista hatalomtechnika megvalósulásaként, illetve az anyagi termelés társadalmi környezete­ként szemléli, és ennek megfelelően hasz­nálja az egyes értékelő kategóriákat is (pl.: szabadság).

Itthon a történettudomány fejlődés­elvű megismertetésének kezdetei vissza­vezethetőek a 19. század végére, a 1920-as, 30-as évekre, bár tökéletes egyeduralomra 1945 után jutot­tak. Először marxista és sztálinista alapo­kon, ma pedig - a 1970-es és '80-as évek­beli előkészítő előzményekkel - liberális alapokra helyezkedve, átalakulva, épp olyan kizárólagosságot követelő elvként szerepel, mint a finnugrista alapon induló definiálhatatlan karakterű, mindenkitől va­lamit átvevő magyarság „tudományos" pa­radigmája.

Ez a fejlődés-elvű kategorizálás a vizsgá­landót a fejlett vagy a fejletlen (természete­sen a korszakonként változó tartalmú) ér­tékelő fogalommal meghatározva „ismer­teti". Nyilvánvaló, hogy fejlettnek (jelen éve­inkben is) azt tekinti, amely minél inkább megfelel a szakrális közösséget és annak intézményeit felszámoló modern, monetá­ris elvű, a nemzetköz pénz mozgását és az egyén önmegvalósítását (illetve annak is csak az illúzióját) nem gátoló tár­sadalomnak, államnak. Íme a példa, hogy miként írják a győztesek a történelmet. A történelemben visszatekintve mindig azt tekintik fejlettnek, ami fejlődésében minél inkább megközelíti a szakrális közösségből a modern társadalomba történő átmenet koronkénti modelljét, ahol immár nem a hagyomány és annak intézményei, hanem a korlátlan profit kívánalmainak megfelelő intézmények irányítanak. A parasztokat az éhhalálba elzavaró angol földtulajdonos fejlet­tebb, mint az egymás kisegítésén, szolida­ritáson működő, az egész közösség szá­mára megújítható életfeltételeket biztosító pl.: magyar földbirtok. Nyilvánvaló, hogy a „fejlődés"­iskola - miután a magyar állam és a ma­gyarság az európai „fejlett" iránytól tuda­tosan eltérő más életközösséget valósított meg - a magyarságot mindig és minden körülmények között a fejletlen, elmaradott népek és társadalmak kategóriájába he­lyezi, melyet minden körülmények között modernizálni kell. Az ennek ellentmondó tényeket el lehet tagadni, vagy pedig megfelelően lehet magyarázni a megen­gedett és meghatározott tartalmú fogal­makkal.

Ugyanakkor korunkra már egyértelmű, hogy nincsenek már tények, amelyek a két megközelítési mód, a fejlődéselvű, illetve az önálló kultúrát, hagyományt tagadó paradigma állításait alátámaszta­nák. Márpedig az idő előrehaladásával egyre nyilvánvalóbb, hogy nincsenek ilyen tények, tehát marad a „vitában" a szoká­sos érv: a tudományosság „nyilvánvaló" kritériuma (a fejletlenség és az elmara­dottság állapota) megkérdőjelezhetetlen. Ha még az ezen kategóriák alapján bemu­tatott „valóság" is produkál a rendszerbe nem illő tényeket, akkor ezeket el kell ta­gadni vagy valamilyen átvételt kell feltéte­lezni(!).

Így lehet eljárni az indoeurópai szerke­zettől eltérő magyar állammal, annak történeti alkotmányával, az azt éltető kö­zösségekkel, kiemelkedő személyiségei­vel, azok tetteivel. Akárhogy is van, szól a XVIII. századi előzményektől kezdve a XX. század közepére egységes rendszerré összeállt, a magyarság önismeretét és éle­tét megnyomorító megkérdőjelezhetetlen doktrína-verdikt: a magyarság a fejlődés­ben folytonosan lemaradó, önálló kultúrá­val, civilizációval nem rendelkező, ismeret­len helyről és időből származó, etnikailag meghatározhatatlan nép (?). Ebben a tör­téneti beállításban kiemelkedők azok a „haladó" személyiségek, akik állandóan fel­zárkóztatni vagy forradalmárként radikális változtatást akartak kicsikarni. Korunk újí­tása, hogy e fejlődés-elv kategóriát nem definiálja, hanem már e nélkül magyarázza korunk politikai cél­jainak megfelelő tartalommal a történelmet, azok ismert személyiségeit. Így cselekedeteiket önmagukban, tárgy­szerűen nem értelmezhetjük, mint ahogy nem láthatjuk meg azt sem, hogy a ma­gyarságért, hazájukért kívántak-e tenni, avagy mentálisan sérült emberekkel állunk szemben. A történelemben így lesz tudo­mányos alapon - a mi fogalmaink szerint ­az öntudatos haza- és nemzetáruló, elvte­len pénzleső, a magáért és a hasonszőrű cinkosaiért működő hitvány csibészből (vagy azokat szolgáló ostobából vagy megtévesztettből) jófiú, (felelős) hazafi. Hogyha ezekről a cinkosokról, árulókról va­laki, a hosszú távú közös tervezést (egyál­talán a tervezést), a tudatosságot feltéte­lezi, netán tetteikből, tárgyi, írott emlékeik­ből ezt olvasná ki, azt „összeesküvés elmélet" komolytalan hívének, őrültnek, tudománytalannak, kire­kesztőnek, rasszistának stb. bélyegzik meg. Egyébként nyilvánvaló, hogy a tervezés célja egy: a többihez képest kisebbség ke­zében centralizált, abszolút, kizárólagos öncélú hatalom megszerzése, véglegesítése. Tény azonban az is, hogy az életet nem lehet megtervezni. Csak próbálkozni lehet azoknak, akik nem hisznek a Gondviselésben, és saját magu­kat kívánják megvalósítani. Lehet persze az önmegvalósítást Isten akarataként, vagy akár történelmi szükségszerűségként is értel­mezni. Aki nem része ennek a tervnek, persze az eszköz, áldozat, ellenség, szerencsésebb esetben csupán közömbös. Mivel az élet tervezése - nyilván az előre megadott értelmezési kategóriákon belül - ma ural­kodó nézet a hétköznapokban is, politikai célként egy nép sorsát, jövőjét is lehet tervezni ideológiai, gazdasági, vagy vallási alapon, vagy együtt. Erre velünk élő példák vannak. A személynek vagy népnek, a nép veze­tőinek küldetéstudata azonban nem lehet egy mindenkin (mindenki máson) és min­denen át- és legázoló cél. Láthatóan nagy különbség van a pusztító és önpusztító (öntörvényű) önmegvalósítás és a külde­téstudat (a másokról való gondoskodás, a Gondviselés kezében önfeláldozó élet, lét) vagyis, az önfeláldozás és a másokat feláldozás lét, illetve lét és életet pusztító elve között. A Gondviselés sem fá­tum, hanem a szeretetből fakadó bölcses­ség, amely az élet praktikumában is olyan vezető, mely segít elkerülni a személy és a közösség pusztulását, s így az ígéret betel­jesülését.

Azok pedig, akik a magyar történelem­ben - látva az erőviszonyokat - nem a „fejlődés útját járják", hanem a hódító és a védekező között kompromisszumot keres­nek (vagy fellázadnak a kizárólagosság arroganciája ellen; az igazságtalanság ellen), e megítélés szerint az utókor sze­mében szánalmas, sajnálatra méltó alakok. Ők végül úgyis elbuknak: száműzetésbe vagy halálba menekülnek, börtönbe kerül­nek, kivégzik őket, depresszióban vagy más betegségben merülnek el. Azokat, akik sehogyan se illenek ezen, a gyakorlatban egyre agresszívabb eszközként használt két „tudományos” paradigma a kereteibe (illetve nem lehet a sablon szerint értel­mezni őket), el kell felejtetni, és/vagy ki kell találni, keresni kell valamit, ami lejárathatja őket (osztályellenség, antiszemita, félrelé­pett, sőt ma már: nem felel meg a liberális elvárásoknak). Ezek mind a szánalmas magyar történelem nevetséges figurái, ellentétben azokkal, akik „megértik az idő szavát."

II.

Szent István mély hite által vezérelve ­- folytatva a magyar hagyományt - megújít­va elődei országát a IX. és X. század között kialakult királyságokhoz, illetve a Róma és Bizánc központú császárságokhoz képest szerkezetében és a hatalomgyakorlás te­kintetében történelmi jelentőségű alterna­tívát felmutató államot hozott létre a ke­resztény nemzetközösségben.

A hatalom egységét és annak tejes bir­toklását kifejező imperium, illetve regnum (vagy az annak megfelelő uruszág=or­szág) fogalmakat Magyarországon - ellen­tétben a középkori Európával -, nem egy személy által gyakorolt hatalomként értel­mezik, hanem megosztott hatalomként. (Csak úgy, mint az egy dolgon lehetséges oszthatatlan közös tulajdont) (Zlinszky János)18. A hatalom ilyen módon történő felfogását a pusztaszeri országgyűlés örök­ségének is tekinthetjük, bár Szent István Intelmei-ben a Tanáccsal együtt történő hatalomgyakorlás valóságát történelmünk igazolja. Az első koronázástól kezdve nyil­vánvaló, hogy Magyarországon a királyi hatalom nem a magánbirtoknak (illetve a magántulajdonnak) tekintett országon gya­korolt királyi magánhatalom (Zétényi Zsolt, Kocsis István, Zlinszky János, Bónis György, Bartoniek Emma, és a magyar jogtörténeti iskola jogtudósai)19. A királykoronázás jogi aktusai a kezdetektől közjogi jellegű hata­lomgyakorlásra mutatnak. A praesenta­tio-t (a királyi család, a királyi tanács által történő kiválasztást) követi az acdamatio (elfogadás), amikor is a magyarság elfogad­ja a jelöltet. Az ezt követő egyházi szer­tartás a coronatio; mely szakrális jóvá­hagyást jelent. Ez a szakrális jóváhagyás azonban szintén eltér az európaitól. Az el­térés a magyar hagyományból és a Szent Korona jelenlétéből fakad. Az európai ki­rálykoronázási ordók alapján királynak csak az tekinthető, akit az ószövetségi hagyo­mánynak megfelelően szentelt olajjal fel­kennek. Magával a koronával történő megkoronázás csak valóságos tartalom­mal nem bíró jelkép, és nem is megkérdő­jelezhetetlen érvényességi feltétel.

A magyar királlyá váláshoz azonban nem elég a szentelt olaj. Magyar királlyá csak az válhat, akit a Szent Koronával (és nem akármilyen más koronával !) koronáz­nak meg (szent ünnepen, szent helyen, és elsősorban az esztergomi érsek által). Ez a három feltétel - a kiválasztás, az elfogadás és a Szent Koronával történő megkoro­názás - együttesen jelenti a hatalom átru­házását, illetve a translatio imperiit (a ha­talomba történő bevonást). Történelmünk mutatja, hogy a kora Árpád-kortól gyakor­lat ez. Ebből az is következik, hogy az al­kalmatlan (vagy kevésbé alkalmas uralko­dót) el is lehet távolítani a hatalomból az alkalmasabb javára. Bartoniek Emma szerint már az I. Istvántól kivett egyházi eskü is hatalomkorlátozó közjogi tartalommal bíró aktus. Magyarországon - már a XIII. szá­zad elejétől kezdve - a koronázás előtt letetették a leendő királlyal a koronázási esküt, amely alkotmányos jelentőségű, hisz a régi szokások és törvények meg­tartását, továbbá az ország területének megvédését ígéri. (Nem a hódítást, mint például a német-római császár esetében.)

Már az Árpád-korban kialakul az a né­zet, - amely a XIV. és XV. századra Szent Korona-tanként fogalmilag és tartalmilag kitejesedik - hogy az indoeurópai megkö­zelítéssel szemben nem a királynak van országa, hanem az országnak van királya. Ez nem csak a hatalom-átruházás kérdé­sében jár gyakorlati következménnyel, ha­nem a hatalommegosztás és a hatalom ellenőrzése tekintetében is.

A fejlődés-elvű rangsorolás esetében ez a helyzet értelmezhetetlen. E felfogás sze­rint a X.- XIII. század az alacsony fejlettségű patrimoniális királyság kora Európában. Ez azt jelenti, hogy a királynak saját tulajdona az ország, amely felett - bizonyos ke­resztény elvekkel korlátozva - úgy rendel­kezik, mint ma a gazda a saját földjével. Ezért hogy' gondolható, hogy ez az Euró­pától lemaradt, torz öntudatú, fejletlen, in­nen-onnan szedett-vedett népség (értsd: magyarság) ennél a szintnél fejlettebb vi­szonyokat alakított volna ki államában?! - ­hangzik az érvelés.

A hatalmi szemléletében mellérendelő magyar politikai gondolkodás a személye­ket, népeket egyenrangúnak tekinti. Ez a gon­dolkodás volt a feltétele, előzménye a XX. századig megha­tározó hatalommegosztás, - átruházás, illet­ve - ellenőrzés középkori magyar gyakorlat szemléletének. A mellérendelő politikai gon­dolkozás jellemzője, hogy egymás tiszte­letén nyugszik, partnereit magával egyen­rangúnak tartja. Mindez szemben áll az emberi és hatalmi viszonylataiban kizárólag alá-fölérendeltségben gondolkodni képes európai szemlélettel. (Ivánka Endre, Vass Csaba, Tárkány Szűcs Ernő)20. Ez a gondol­kodás elválaszthatatlanul összefügg, ana­lóg a nyelvi szerkezettel is. Hiszen amíg az indoeurópai nyelvek mondatszerkezete meghatározóan, vagy kizárólag alá-fölé­rendelt - a magyar nyelvé mellérendelt. (Ka­rácsony Sándor)21 Ezt a viszonyt láthatjuk a magyar állam központi igazgatásában és a különböző autonómiák (területi, rendi, etni­kai, vallási) hatalmat alakító kapcsolatában, valamint a Szent Korona személyi tagságában is, a király és a nemzettagok között (az uralkodó primus inter pares, első az egyenlők között, a nemesek választják a királyt, a király része­sít a nemességben), a családi közös birtok­lásban a nemesi birtoknál és a paraszti gazdaságokban, a városi céhekben, illetve Magyarország és a Szent Korona országai között is. Sokszor elfelejtjük, hogy a konti­nensen első az a tejes körű területi és kul­turális autonómia, melyet II. András király a Diploma Andreanum  (1224) révén a szá­szoknak adományozott.

Szent István király Magyarországán az impérium a mellérendelt, megosztott ha­talomgyakorlást jelenti, ellentétben például a Német-Római császársággal, ahol kizá­rólag alá-fölérendeltségi viszonyként értel­mezi az impérium ideológiáját. Még akkor is, ha a császárt a választófejedelmek vá­lasztják, mert a választás után már nem tételeződik fel az egyenrangúság. A Szent István által alapított állam birodalmi esz­méje a Magyar Királyság köré szerveződő egyenrangú államok szervezete, mely alternatívája a Róma és német központú császárság modelljének. (Ahogyan Atilla hun birodalma a nyugati és a keleti csá­szárságnak). A Szent István Intelmei-ben megfogalmazódó hatalomgyakorlási elvek összessége (az idegen népek /helyett talán hitelesebben: férfiak/ befogadása és arro­gáns kivetése; minden népet saját szokásai és törvényei szerint kell kormányozni) egy európai horizontú államszövetségnek, birodalomnak a doktrínája (Kocsis István). Ez az államszövetség a Szent Korona alatt egyesítve, illetve per­szonáluniók formájában a középkor folya­mán az önkéntesség és a mellérendeltség (nem pedig a hódítás alá-fölérendeltség rendező) elve alapján épült ki Dél-Kelet- és Közép-Európában (Ivánka Endre). A mellérendelés hatalomszervező elve, gondolata is a Szent Korona-tanban telje­sedik ki (Kocsis István, Tóth Zoltán József, Vass Csaba, Zétényi Zsolt, Zlinszky János). A szolidáris mellérendeltségi viszony az egymást segítő kölcsönösséget is jelenti. Ezt az ősi modellt őstörténeti mondánkból is kiolvashatjuk. Amíg a magyar ősmondá­ban Hunor és Magyar a két testvér segíti egymást, addig a sémi Káin megöli Ábelt, az indoeurópai Romulus pedig Remust (Pap Gábor).

A magyar állam belső szerkezete is eltér az európai feudális, illetve a föld magántu­lajdonná válása után a modernizált mone­táris alá-fölérendeltségi viszonytól. Európá­ban az uralkodó által a személyes szolgála­tokért adott adomány (feudum), majd a megajándékozott által tovább ajándéko­zott föld egyoldalú alá-fölérendeltséget eredményezett. A megajándékozott sze­mélyes hűséggel a királynak tartozott, majd ezt felváltja fokozatosan, mint más az ado­mányozó esetében is, szerződésszerű dologi szolgáltatással történő tartozás. Magyarországon - miután a király iránti hűséget megelőzte a Szent Korona iránti hűség, továbbá mivel az adománybirtok osztotta az ősi birtok sorsát (vagyis azon az ősi közös családi bir­toklás érvényesült) - a birtok nem volt tovább adományozható. Európában a dologi viszony elsődlegessége miatt korán kialakult a magántulajdonú, monetáris piaci gazdálkodás feltételeként megjelenő kötetlen földtulajdon. Itt ugyanis a megajándékozott és a megajándékozó között nem a személyes hűségen alapuló viszony volt a meghatá­rozó, hanem a dologi viszonyt idéző szerződés, amely a tulajdon-átruházást szolgáltatásért adta. Az adománybirtokkal a továbbiakban szabadon rendelkezve a birtokot tovább adhatta, és így korán ki­alakult a magántulajdonú, a monetáris piaci gazdálkodás feltételeként megjelenő földtulajdon.

Magyarországon a királyi adománybir­tok beleolvadt az ősi nemzetségi földbir­tokba (allódium), amit a család közösen birtokolt. Az apa és a fiúk nem mint örökös és várományos szerepeltek, hanem mint az egységes birtokot közösen birtokló, azt csupán a birtoklásban és használatban felosztó osztályos atyafiak.(Bónis György, Eckhart Ferenc, Timon Ákos)22  Miután a föld tulajdonjoga a Szent Koronáé, a fölötte való ren­delkezési jog tejesen beszűkült; a családi közös birtoklás pedig lehetetlenné tette a föld magántulajdonlását kihasználó, a szakrálissal ellentétes irányultságú, azt ke­gyetlenül felszámoló monetáris kereskedel­mi világtársadalom (Vass Csaba) hatalmi rendszerének létrejöttét Magyarországon egészen a XIX. század közepéig.

Ez a Szent István által alapított ke­resztény Magyar Királyságnak az európai­tól a keresztény nemzetközösségben el­térő szerkezetű, irányultságú, a szakrális közösségi létet legtovább megőrző állam­nak a szerkezeti alapja. A magyar állam ekként - ­a hatalmi szerkezetében kétpólusú Euró­pában - valódi ellensúlyát jelentette annak az irányzatnak, amely a XIX. és XX. szá­zadra elsöprő dominanciára tett szert, míg a XXI. századra Európa szellemi, gazdasági és etnikai pusztulását jelentheti. Ez az al­ternatív szerep, küldetés nem csak a kö­zépkorban jelentett hathatós, birodalmi sú­lyú ellenpontot a keresztény, közösségi elvet lerombolni kívánó, kizárólagos hata­lomra törekvő szándéknak azon államok­ban, amelyekben a monetáris hatalmi erő a XII. és XIV. századra meghatározó sze­repet nyert. Magyarország a XVI. század után is alkotmányával, valamint egyes tör­ténelmi, világtörténelmi súlyú eseményei­vel (pl.: 1956) jelentett kihívást. Jelen éve­inkben rettegnek attól, hogy ez a szellem ismét életre kap.

A Szent István-i állam és a Magyar Ki­rályság - mely Európától eltérő, neki alter­natívát mutató modell - legfontosabb oka és feltétele, azonban a Magyar Szent Ko­rona. A Szent Korona - az „angyalok hozta korona" - a maga szent jellegében nem csak kifejezi azt a küldetést, ami a magyar­ság üdvtörténeti feladata, hanem nélkü­lözhetetlen eleme a mellérendelést és a kölcsönös kisegítést jelentő alkotmányos rendnek is. Különös jelentősége a magyar történelemben már Szent István uralko­dásának kezdetétől nyilvánvaló. A korona kérése (vagy visszakövetelése) - majd a ko­ronán keresztül az ország és az összes országlakos háromszoros felajánlása a Szűz Anyának, az addigi magyar hitvilág kiteljesítése és a Szűz Anya birtokába ke­rülése Krisztus visszatértéig - önfeláldozó sorsunkban védelem a pusztulás ellen; Isten végtelen szeretetének kinyilvánítása. A korona a Világ királynéjának, Szűz Má­riának koronája is, amit az is kifejez, hogy szakrális hiteles ábrázolása kizárólag ezzel a valóságos koronával lehet. A korona egyedüli szent koronaként a keresztény világban, szent jellegével a tárgyban élő és megnyilvánuló metafizikai erőt fejezi ki.

A Szent Koronát a magyar hagyomány Szent Istvánhoz köti. A hagyomány szerint ez nem kormeghatározás - hiszen készül­hetett az korábban is -, hanem azt jelenti, hogy az első Árpád-házi magyar király megkoronázása óta máig a magyar törté­nelem alakító tényezője. II. József korától - ­aki a koronát törvénytelenül Bécsbe szállít­tatta és ott fogolyként őriztette - azonban a nemzeti öntudat e meghatározó, annak fundamentumát jelentő részé­nek kikezdésére a tudományt kezdték pajzsként használni. (II. József, a koroná­zatlan „államfő" - aki amúgy fontos tartal­mat tulajdonított a szimbólumok valóság­kifejező erejének - előszeretettel pusztí­totta azokat az ereklyéket, amelyek a magyarsághoz kötődtek. Főleg a Szűz Mária-kultusz képeit és emlékeit pusztítot­ta el, de a tűz martaléka lett a középkori vallásosság egyik megindító és közösséget formáló emléke is, Árpád-házi Szent Margit ereklyéi, valamint számos pálos erek­lye stb.) Az ő hatására kezdte el „diadal­útját" az a nézet is, hogy a korona nem egységes szerkezetű, részei különböző ko­rokban készültek. A deszakralizálás és hi­teltelenítés újabb állomása volt a XIX. szá­zad végén megjelenő nézet hangoztatása is, miszerint Szent István fejét legfeljebb a korona felső része érinthette, mivel az alsó abroncs későbbi munka. Végül 1945 után elérkezett a „tudományos" végkifejlet meg­ingathatatlan álláspontja: a korona mind­két része Szent István kora után keletke­zett, a keresztpánt és abroncs részt pedig bizonytalan időben egyesítették.

     A Szent Korona 1978 utáni hazaérke­zése az Egyesült Államokból először nyúj­tott lehetőséget a korona tejes körű, ala­pos tudományos vizsgálatára. Művészett­örténészek mellett ötvösök, aranyművesek, fizikusok és orvosok vizsgálták (Pap Gábor, Ferencz Csaba, Csomor Lajos és mások). Az egzakt tudományos vizsgálat eredménye, hogy a korona egységes szerkezetű mű, továbbá, hogy - a művé­szettörténeti és teológiai, stb. vélemények figyelembevételével - meggyőzően alátá­masztható az a hipotézis, hogy már Szent Ist­vánt is ezzel a koronával koronázhatták meg.

A „hagyományos iskola" ugyanakkor továbbra is - egyedül elfogadható véle­ményként (még csak nem is hipotézisként) - azt a nézetet hangoztatja, hogy e koro­nával Szent István még csak köszönő vi­szonyba sem volt, és - tudománytalanul bántó módon - megbélyegzi azokat, akik más véleményen vannak. (Mintha a bi­zonytalan eredetű és tartalmú, utólagosan rátett képekből megkérdőjelezhetetlenül lehetne kort megállapítani. Ez ugyanis az egyik legfőbb érvük. Mintha egy ráragasz­tott 2006-os választási reklámból egy Tra­bant korát meg lehetne határozni. Illetve mintha a paláston - hasonlóan a többi szenthez - a szentek koronájával ábrázolt Szent István-kép koronájából kizárólagos véleményt lehetne megfogalmazni annak formájáról...)

A keresztény királyoktól uralkodásuk so­rán a kora középkorban olyan magatartást vártak el, amellyel haláluk után elnyerhetik a szimbolikus égi koronát, valóságos földi koronájukat a mennyeire cserélhetik. A ma­gyar politika- és jogtörténetben egyedülál­ló jelentőségű, hogy a magyar király eseté­ben a földi korona egyben az égi korona is volt. (A korona ugyanis szent és a Világ­királynőjének koronájaként is ábrázolható.) Így a jelentősége meghaladja a mindenko­ri uralkodóét, annak fölötte áll. A király ha­talmától elvonatkoztatott koronát a közép­kortól a magyar történeti alkotmányban személyként és nem tárgyként tisztelték, ami (illetve aki) a hatalom forrását, leté­teményesét jelentette. Az országlakosok az uralkodó mellett elsősorban a koroná­nak fogadtak hűséget, amelynek jelentő­sége az Árpád-ház kihalása (1301) után nőtt meg (miután a korona átvette a szent Turul nemzetség szakrális szerepét). A ko­ronának az Árpád-korban - a hazai és külföldi forrásokból tudjuk - különleges, szent hatalma volt és egyben az országot és az a feletti hatalmat jelentette. 1301 után kifejeződött megkerülhetetlen alkot­mányos szerepe; a hatalomnak olyan jel­legű forrása, amely felett sem a pápa (1309), sem a „nemzet akarata" (1440) nem rendelkezhet. Az uralkodótól és az országlakosoktól elvonatkoztatott szerepe követ­keztében a XIV és a XV században Ma­gyarországon alakult ki először az uralko­dótól (illetve az államot alkotó személyektől) elvonatkoztatott állam fogalma. Alkotmánytörté­neti jelentősége azonban még ennél is több. Miután a Szent Koronát tekintették a hatalom forrásának, ezért Magyarorszá­gon - Európától eltérően - nem az ural­kodó a hatalom és a jog forrása, ezért így ő elvileg sem formálhat jogot a korlátlan hatalomra. Ugyanakkor a hatalomnak a nemzet sem forrása (csak elsődleges leté­teményese). A nép a koronázással az ural­kodót a hatalomba bevonja, azt vele meg­osztja. Tejhatalomra sem az uralkodó, sem a nemzet, illetve az ő nevükben eljárók sem törhetnek, mert az a Szent Koronáé.

A hatalom forrása, a hatalom birtokosa - miként a földnek is tulajdonosa - a Szent Korona. A nevében eljárók a nemzet és az által a hatalomba bevont uralkodó, akik ekként az egyensúlyban tar­tott közös hatalmat gyakorolják annak minden területén. (A föld az adományt kapó család kezelésébe kerül a koronának tett szolgálatért, hűségért, mely a család kihalása után - bár azt az uralkodó ado­mányozza - visszaszáll a koronára.) A ko­rona – nemzet - király hármasság lett a ma­gyar alkotmány és politika alapstruktúrája, amely a mellérendelő és megosztott ha­talomgyakorlás rendszere. Így fogalmazó­dott meg a közjogban a XIV-XV. századra a már korábban gyakorolt elv: nem a király­nak van országa, hanem az országnak van királya.

Ez a struktúra megint csak alapvetően eltér az európai elvektől és gyakorlattól, miszerint az uralkodó - Isten nevében – a jogok és a hatalom egyedüli forrása és így jogosult a korlátlan hatalomra. Majd a középkori keresztény elveket eredeti értelmükből ki­forgatva, azokat átértelmezve a nép válik immár a korlátlan hatalom forrásává. Az uralkodói hatalom és a nép nevében el­járók közt az a különbség, hogy az utóbbi­ak az igazság letéteményeseinek is érzik ma­gukat, s ismerni vélik az értékek, elvek ma­gyarázatát. Mi több, azok kiforgatására is jogosultságot éreznek (illetve gondolnak), hiszen a nép hatalma korlátlan nincs ami fölötte állna, ezért nem ismer el abszolút elveket.23

A magyar történeti alkotmány alapelvei­nek összegzését jelentő Szent Korona-tan azt az erős központi hatalom és önkor­mányzatok egyensúlyát biztosító hata­lomgyakorlást és államszerkezetet jelenti, mely a XI. századtól a XIX. századig törté­nelmünkben megvalósult. Ez kizárja, hogy a magántulajdonon alapuló korlátlan ma­gánhatalmat gyakorlók szerződését nevez­zük államnak Magyarországon. Magyar­országon már a középkorban - mind a megyei, mind a királyi - hivatalokat mint közhivatalokat látták el. Sem a hivatalt, sem a vele járó jövedelmet nem lehetett kisajátítani, a hivatalt megvenni. Az 1980-­as '90-es években a kérdéssel foglalkozók körében külföldön is elfogadottá vált, hogy Európában bizonyíthatóan Magyarorszá­gon különült el először a király vagyonától az államvagyon, ami azt jelenti, hogy Euró­pában először a magyar király gyakorolt törvényes közhatalmat. (Joseph Canning)24 Sokak számára Magyarországon érthetet­len kettősség érvényesült egy időben. A ki­rály központi hatalma - amennyiben az ősi szokásoknak és a törvényeknek megfele­lően jár el - Európában a legerősebb, ugyanakkor az önkormányzatok csaknem mint állam működnek az államban. Ennek oka, hogy az uralkodó nem járhat el - és a XVII. század után a XIX. századig számta­lan kísérlete ellenére sem tud, és nem kíván - olyan ügyekben, amelyek az önkormány­zat hatalmába, hatás- és jogkörébe tartoz­nak. A szokások és jogszabályok alapján az önkormányzatokban - mind a falusiban, mind a megyeiben, mind az egyes etnikai, vagy vallási önkormányzatokban - min­denkinek nem csak joga, hanem köteles­sége is az ügyekben, az igazgatásban és (ennek részeként) a bíráskodásban is részt venni. Így mind az eljárást, mind egymást megismerik, és megismerve ellenőrzik. En­nek a feltétele, hogy sem a nemesi, sem a paraszti családi, sem a városi, sem az egy­házi birtok nem elvonható, befolyásolható a király vagy más által. Miután a család kezelése alatt álló föld nem magántulajdon (a nemes közvetlenül a koronától kapta, a XVI. század kataklizmái hatására a paraszt pedig közvetve), hanem a Szent Korona tulajdona, a monetáris kereskedelmi és banki tőke sem vonhatja ellenőrzése alá. Európában így egyedül nálunk nem tudja felszámolni az önkormányzó hatalmat, megvenni a királyi hatalmat (legfeljebb a királyi udvart, mint 1490-1526 között és a Habsburg érában végig), és kisajátítani a nemesi és a paraszti birtokot.

A felvilágosodás európai gondolkodói ezzel ellentétben abból indultak ki, hogy a királyi hatalom elsősorban hitelek és más eszközök segítségével - az ország lakosai, az alattvalók által be­folyásolhatatlan monetáris hatalmánál fogva, az általa finanszírozott államappará­tussal, illetve hadsereggel - maga alá gyűri az államot és annak népét (pl.: Francia­országban), illetve alkut köt a vele összes­ségében egyenlő nagyságú kisebb hatal­makkal (mint Angliában, a City irányításá­val). Az általuk elgondolt (szabadkőműves)25 modernizáció szerint, a már egységesített központi hatalom hatalmi ágait el kell választani egymástól. Itt, azonban nem a kikezdhe­tetlen önkormányzat és az önkormányza­tok által közvetve (országgyűlés), vagy más úton közvetlenül befolyásolt, végrehajtásában megosztott központi hatalom kettősége a hatalom struktúrája, ahol a tartalmilag két részre osztott hatalom eszközeit funkcionálisan is felosztják. Hanem a tartalmilag egységes hata­lomgyakorlást: az egzisztenciálisan kiszol­gáltatottá tett, a helyi közösségek kezéből kivett, a népszuverenitás elvéből következő teljhatalmat osztják fel funkcionálisan, tehát működésében elkülönült szervekre: a (pártoktól függő) par­lamentre és centrális végrehajtó hatalomra; és az e kettő által meghatározott bíráskodásra.

Az előbb az uralkodó szuverenitására, majd a népszuverenitásra alapozott egységes hatalom oszt­hatatlan, nem a tartalmilag elkülönülő részekből lesz egy, hanem csak funkcionálisan választódik szét. (Az impérium osztatlan letéteményese az államfilozófia szerint immár nem az uralkodó, hanem a nép) A magyar alkotmányos, államfilozófiai modell, amely a szuverenitást, a hatalom teljességét a Szent Koronára ruházza, kizárja, hogy emberi hatalom elvileg is jogosultságot követeljen a hatalom teljességére. A hatalom gyakorlására két pólust, az uralkodót (államfőt) és a nemzetet jelöli meg, amely mellérendelt szerkezetében hatékonynak bizonyul mindenféle centralizmus megakadályozására. A hatalom teljességére jogot formáló uralkodó, illetve nép és azok nevében eljárók mögött álló megközelíthetetlen és kikezdhetetlen pénzügyi hatalom ­először kisajátítja a régi szakrális hatalmi intézményeket (XII-XV. század) majd lerombolja, kicseréli (XVII-XX. század) azokat. Közben olyan intézményeket is létrehoz, amelyek valódi magánhatalmat jelentenek,de felette, illetve kívül állnak a népszuverenitáson /ilyen a magántőke médiája, illetve a magántulajdonban lévő vagy közvetve magántulajdonba kerülő központi állami bankok. Miközben a centralizáció egyre nagyobb földrajzi, területi egységet is jelent, lebontja a feleslegessé váló és a már akadályt jelentő államot a XX. század '60-as éveitől elkezdve. A szabadság nevében, valójában az ellen eljárva. A civil társadalom – és főleg azok pénzosztó kuratóriumai - tulajdonképpen az adózó állampolgárok pénze felett rendelkező diktatórikus hatalmi szervek, amelyek az államot gyengítve az alkotmányos formákat egyre inkább levető magánhatalmi struktúrákat erősítik. (A népszuverenitás korlátlan hatalmára hivatkoznak azok a diktatúrák, amelyekben a nép nevében a vezérre, osztályra, stb. bízzák a tejhatalom gyakorlását és alkotmányosan is túllépnek a hatalmi ágak funkcionális elkülönítésének játékszabályain). A magánhatalmi struktúrák immár nyíltan a formális intézményrendszer lebontásában, eljelentéktelenítésében érdekeltek, s ellenőrizhetetlen, centralizált, globális intézményeket hoznak létre. A modernizáció centralizációs modelljei - legyen az királyi abszolutizmus (korai: XIII XIV századtól vagy késői: a XVI. századtól a XIX. századig), alkotmányos elveken működő demokrácia, vagy nyílt diktatúra - mindig lehetővé teszik a centralizált hatalmat birtokló vagy befolyásoló kisebbségi diktatúrát. Az egymástól funkcionálisan elválasztott intézmények a „nép" közvetlen ellenőrzése és befolyása alól kivonva (a jogorvoslat csak a törvényileg szabálytalan eljárás ellen védi a sértettet) ugyanis legfeljebb egymást ellensúlyozzák, abban, hogy lecsökkenjen annak lehetősége, hogy önálló életet élve akadályozzák, továbbá elleplezzék a nyilvánosság elől a valódi informális, vagyis illegitim és illegális, de mégis létező hatalmat.

A történeti magyar alkotmány hatalommegosztó és ellenőrző rendszere megakadályozza az informális és formális hatalomgyakorlás kettőségének, elkülönült intézményrendszerének létrejöttét, vagyis a politikailag jogosultak körében a többség ellenében megszerveződő kisebbségi uralmat, vagy annak tartós jellegét. A valódi önkormányzatiság, a családi kö­zös birtokosság, a legfontosabb állami vagyon és a szuverenitás a transzcendens­hez - tehát emberi akarat által nem felül­bírálható - Szent Korona személyéhez köt­ve lehetővé tette, hogy a funkcionális ha­talommegosztó technikák és a nyílt ellen­őrző hatalom ugyanazt jelentsék. Elkép­zelhetetlen volt az olyan centralizáció, amely a centrális végrehajtó hatalom kiter­jesztésével - azt meghatározva, befolyá­solva - az egész országot elfoglalja. Ez a struktúra ugyanakkor nem csak a magyar nemzeti közösségi létet és az alkotmányos életet oltalmazta - miközben megőrizte a szétdaraboltság idején is a magyar állam közjogi egységét -, hanem a lakosság, az országlakosok egészének a „fenntartható fejlődés" mellett megélhetési biztonságot is nyújtott.

A Szent István által újraszervezett ma­gyar állam az egyenrangú mellérendeltség elvére épült. Ez a különböző államok és a magyar állam közötti kapcsolatban épp úgy jellemző, mint az államon belül. Az ál­tala szervezett királyi vármegye-rendszer ­a nemzetségi ősi birtokon nyugvó családi, gazdálkodási egységekkel kiegyensúlyozva működve - lehetővé tette a nemesi vár­megye kialakulását. Az ország önkormány­zását pedig - az erős királyi hatalom mel­lett - az tette lehetővé, hogy annak vezető rétege nem a gens alapú, vérségi szárma­zási elven szerveződik. A natio alapú (Tóth Zoltán József, Vass Csaba), a vérséget nem megtagadó szerveződés olyan a keresz­tény természetjog alapján felépülő nemes­séget feltételez, ahol a Szent Korona iránti hűség, és nem a királlyal történő, az ő ma­gánhatalmát segítő dologi jellegű érdekvi­szony (szerződés) a meghatározó.

Különböző eszközeivel alapjaiban ezt még a Habsburg-éra sem tudta felszámol­ni a XIX. század közepéig. Az ősi és az adomány birtokok rendjében a nemesi és a paraszti gazdálkodás - egymást segítő és kiegyensúlyozó - rendszert alkotott. Amit a falu nem tudott fenntartani - ka­tonai nehéz fegyverzet, a megyei igazga­tás költségei, a falu gazdálkodásának fel­tételei (pl.: vágóhíd, malom, híd) - azt a nemesi birtok látta el. A paraszti adózás ­a nemesi birtok, illetve a királyi igazgatás költségeire - jövedelmének 2O-30 száza­lékát vitte el. (Ma a munkavállaló jövedel­mének ugyanezen része felett rendelkezik csupán; a nyugdíj- és társadalombiztosítás értékállandóságát pedig az állam nem vál­lalja, sőt magántulajdonba kívánja ajándé­kozni - mintha az magántulajdon lenne!) A falunak a XVI. századig egyértelmű be­folyása volt a vármegyére. Sőt, a XVIII-XIX. századig - az egyes országrészekben eltérő mértékben - ez a befolyás meg is maradt. A paraszti közösségek társadalmi lesüllyedése, az elkülönülő nemesség ki­alakulása párhuzamosan zajlott és a XVIII. századra állandósult. A nemesi birtok közvetlenül a koronától származik, míg a jobbágy-paraszti birtok csak közvetve. Ez a folyamat az ország belső egységét bomlasztó, megosztó monetáris hatalom elleni önvédelem következménye. A XVI. századtól ezért jogo­sultságukat az országos politikában való részvételre elvesztették, bár kötelezettsé­geik is ennek arányában alakultak. A társa­dalmi elkülönültség a török háborúk és a kuruc mozgalmak után válik nyilvánvalóvá. Ennek meghatározóan oka a Habsburgok által nagy létszámban exportált külföldi eredetű nemesség, illetve, a XVIII. századi újra betelepítés. Utóbbi esetben meghatá­rozó szempont volt az, hogy a magyar etnikum - ha lehet - inkább a saját telekkel nem rendelkező, kizárólag a nemesi birtok kiszolgálását ellátó zsellérséghez tartoz­zon, és ne a falusi önkormányzatisággal rendelkező jobbágysághoz.

Az országgyűlés által honosított idegen eredetű nemesek, az indigenatusok egy része - az idők folyamán átérezve a ma­gyar önkormányzó, alkotmányos szabad­ság energiát felszabadító, az összetartozás közösséget formáló, egyesítő, hatalmas erejét - „az egy mindenkiért, mindent egyért" elvét - nem csak jogilag, hanem lelkileg, szellemileg és etnikailag is elfogadta s ezzel elismerte a Szent Koronát. Az ország alkotmányos rendje, az etnikai magyarság türelme, kulturális ereje a betelepült, nemzetiségi öntudatú országlakosok nagy tömegeit integrálta és asszimilálta.

Ugyanakkor a „natio" típusú szerveződési elv alapján kialakult vezető réteg, nemesség - éppen úgy, ahogy az erős királyi hatalom szerveződési elve nem ellentétes a mellérendelő önkormányzatiság elvével - nem ellentétes az etnikai alapú és a vallási alapú önkormányzatisággal sem.(Mikó Imre)26 Az évszázadok alatt Magyarországon számos nemzeti, etnika alapú (a különböző német, székely, kun, stb.), illetve vallási alapú (román, szerb, vagy zsidó) önszerveződési forma jött létre. A zsidó önszerveződés helyzete Magyarországon minden korszakban eltért - sokkal előnyösebb volt, mint Európában máshol. (Száraz György)27. Ezt bizonyítja a közelmúltban az egykori középkori Buda megtalált zsinagógája is, amely hasonlóan a Dohány utcaihoz, Európába az egyik, ha nem a legnagyobb volt.

A magyar állam az 1848/1867 utáni modernizáció sem vetette el a hatalom tartalmi megosztásának elvét, bár megbontotta azt a centralizáció javára. Az egységes hatalom tartalmi megosztásának anyagi feltételei az ősiség eltörlése után sem tűntek el teljesen, így a valóságban (és intézményesen) is kettős hatalom volt Magyarországon, amely önmagában lehetetlenné tette a kisebbségi érdekcsoportok korlátlan, kizárólagos teljes körű hatalomgyakorlását.

A kisebbségi hatalomgyakorlást maga Szent Korona-tan alkotmányos szabály sem engedték. Miután a hatalom teljessége a Szent Koronáé, ezért sem a király, sem a nemzet - illetve az annak nevében eljárók - nem törhettek elvben sem korlátlan hatalomra, senkitől nem vonhatóak el az őt  megillető jogok. (Ezek a jogok a kötelességekkel vannak összhangban. Senkinek nem lehet több kötelessége, mint joga, és több joga sem, mint kötelessége. Ezek egyet súlya a közjó alapvető feltétele.) Ennek garanciái az alkotmányos szervek, illetve eljárások. Az alkotmányos módon be nem vezetett intézmények lehettek ugyan jogszerűek, mégis törvénytelennek számítottak, ezért bármilyen megszálló hatalom által garan­tált jogrend és aktusai is törvénytelennek számítottak. Aki teljhatalomra tör, alkot­mányt sért, mert a Szent Korona szuvere­nitását vindikálja magának. Az ellene tör­ténő eljárás - amely kisebbségi, illegitim, formális vagy informális hatalmat szün­tetne meg - alkotmányos eljárás. Ha meg­szűnik az uralkodó királyi hatalma és nincs törvényes örököse, a hatalom gyakorlásá­nak tejes jogköre a nemzetre száll vissza, amely köteles az egyensúlyt helyreállítani. Miután az egyensúly helyreállításának célja és alapvető oka az igazságosság és az igazságosságnak megfelelő törvényesség helyreállítása, a hagyományos intézmények jegyében, ez csak a központi (államfői, vagy kormányzati) - de nem a centralizált - hatalom és az érintettek tel­jes körét bevonó területi, illetve érdekkép­viseleti önkormányzati hatalom egyensúlya lehet. (Ez gyakorlatilag az értékalapú jogrend. A korona szent jellegének meg­felelően a keresztény természetjog uralmá­nak jogrendben történő visszaállításának kívánsága, követelménye. A korona alkot­mányos jogainak ez alapján történő vissza­állításának - azaz szuverenitásának elisme­rése - és a közérdeket valóban garantáló szubszidiárius önkormányzatiságnak - a hagyománynak megfelelően - királyság az adekvát formája, bár a köztársasági állam­formát sem zárja ki.) Az alkotmányos in­tézményeknek az országos szokásjog és a törvény által biztosított zavartalan állapo­tát nevezzük jogfolytonos alkotmányos helyzetnek. A jogfolytonosság megsza­kadása esetén annak helyreállítása a cél, hiszen jogrendet a törvénytelenségre - a magyar történeti alkotmány szerint - ér­vényesen alapítani nem lehet. Törvényte­len az az állapot, ha nem a magyar alkot­mány szerint jön létre hatalmat gyakorló vagy közvetítő intézmény, illetve ha az al­kotmányos intézményrendszer csak formá­ja a nem legitim hatalomgyakorlásnak.

Tény ugyanakkor, hogy a monetáris hatalmi rend 1849-50-től kezdve megha­tározó hatalmi struktúrát épített ki Ma­gyarországon. A Habsburg dinasztiával 1867-ben történő kiegyezés gyakorlatilag ennek a helyzetnek az elfogadását jelen­tette annak fejében, hogy helyreállítják a Habsburg Birodalmon belül az önálló ma­gyar államiságot, a történeti magyar állam jogrendjét, alkotmányát és területi egysé­gét. (Ezt az alkut sokan kényszerként élték meg. Valójában senki sem tekintette ál­landó helyzetnek, de felrúgója nem a ma­gyarság volt.) Az ellenőrizetlen monetáris hatalom azonban - tekintettel arra, hogy döntően befolyásolta a magyar gazdasá­got, az állami költségvetést, a jövedelmi viszonyokat - lényegesen befolyásolta a magyar társadalom tagozódását, meg­bomlását. Úgy gondolom, hogy az 1490­től 1526-ig, illetve 1541-ig terjedő időszak épp úgy volt előidézője az egységes ma­gyar állam felbomlasztásának, mint 1918-19-ben. Bár a hatalmi technikák for­mailag változtak, lényegileg ugyanaz tör­tént a két katasztrófa előidézése előtt.

III.

A keresztény közösségen belül Szent István műve, a magyar királyság - amely­nek alapgondolata Intelmeitől és törvényei­től kezdve a mindenkire kiterjedő gondos­kodás, a személy autonómiájának tiszte­letben tartása (Zlinszky János) - a korábbi hagyományoktól nem eltérő, hanem azt elsősorban megújító közösségi és gazda­sági modellt kínált. A magyar állam erejét nemcsak belső elvei és berendezkedése, hanem a Kárpát-medence kincsestára is jelentette, amelyet nem tekintettek sem a király, sem más halandó magánvagyoná­nak. A Kárpátok ritka-, színes- és nemes­fém-készletei az európai készlet legalább 80%-át tette ki a középkorban. Egyes fé­mek kizárólag itt voltak megtalálhatóak Európán belül. A fém-, a fa-, a só-, és a szén-készletek (a XIX.-XX. századtól az olaj és földgáz is) a termőterületek nagysága' és minősége, a vadállomány, valamint az édesvíz- és a termálvíz-készlet azóta sem veszítette el akkori jelentőségét. Sőt! Ezen kincsek megszerzése ma is a Kárpát-me­dencén kívüli magánérdek leplezetlen célja. A magyar állam kincsei és alternatív lét­módja miatt az állandó gyűlölet által moz­gatott kihívás egész történelmünk folyamán. Ezzel mindig tisztában volt a magyar állam vezető rétege, amíg volt sajátja.

A Christiana Respublica és a Magyar királyság nagy ellensége a XI. századtól kezdve a keresztes hadjáratok során a ke­resztesek tengeri szállításából és a keresz­tény haditechnológia és fegyverek muzul­mánoknak való illegális eladásából szerezte egyik első jelentős monetáris forrását (Ge­day István)28. Kijátszva az egyház kamatti­lalmát, bankokat alapítva intézményesí­tette hatalmát Itáliában, először egymással összeveszítette a császári és a pápai hatal­mat. A XII.-XIII. században pedig, egyes európai uralkodók hitelezőiként-a - hagyo­mányos szakrális intézmények rovására, azok forrásainak megszerzésével, illetve el­pusztításával - megkezdi a királyi centrális hatalom kiépítését. Az Aranybulla és a Magna Charta a régi és az új hatalmi struk­túra drámai összeütközésének nagy doku­mentuma. Magyarországon az egyik - bár elvileg megengedi a földdel való szabad végrendelkezést, (melyet viszont a szokás­jog nem enged majd hatályossá válni) ­gátolja a királyi udvarra (avagy a földtulaj­don magánhatalmi rendszerére) ráépülni kívánó, immár nemzetközi pénzügyi hatal­mi rendszert. Az Aranybulla korlátozza a pénzben történő adóbeszedést, az orszá­gon belül megtiltja a külföldiek pénzváltá­sát, (két kivétellel, amelyet királyi ellenőrzés alá von). Megerősíti, hogy az udvari állások betöltését, illetve külföldieknek és magya­roknak történő birtokadományozást a ta­nács beleegyezésétől és a koronáért (nem kizárólag a királyért) tett szolgálatoktól teszi függővé, tiltja és gátolja a közhiva­talok magánpozícióvá alakítását, a királyi és más magánhatalom ellenében megerő­síti a régi „alkotmányos jogokat", az ország lakosságának minden rétegéről gondosko­dik, jogaikat külön megerősíti, valamint tilt­ja, hogy zsidók és mohamedánok köz­pénzt kezeljenek. Viszont Angliában a Magna Charta a király, az ország legna­gyobb magánhatalmai, valamint a két fél­nek hitelező City (London központi kerü­lete) közti hatalmi játékszabályokat írja le (Tóth Zoltán József)29.

A francia király és a Capet-dinasztia ha­talma köré összpontosuló itáliai bankha­talom a XIV. századra brutális kegyetlen­séggel számolja fel a keresztény Európát védő, az előbbi ellensúlyát jelentő templo­mos lovagrendet, valamint annak pénz­intézet-hálózatát. Sőt, a pápát „avignoni fogságba" veti. Az alternatív erőt jelentő Európa ebben a században a magyar ki­rályság köré szerveződik. Ez területileg ma­gába fogta ja a Baltikumtól a Fekete-ten­gerig, illetve az Adriai-tengerig fekvő álla­mokat; így az Anjou magyar királyok által alapított első vlach fejedelemségeket, illetve a Nagy Lajos által támogatott, a „francia" befolyás elől Rómába visszaköl­tözni kívánó V Orbán, valamint VI. Orbán pápákat is. A két európai rendszer közti katonai összecsapások színtere elsősorban Itália, a Nápolyi királyság, illetve a Velencei Köztár­saság területe (a Magyar Királyság állam­ként legádázabb ellenfelévé vált, mely a Bizánci Birodalom lerombolásában meg­határozó szerepet játszott), valamint az Adriai-tenger, ahol Európa akkori legerő­sebb flottája ellen jelentős magyar tengeri győzelmek is születtek. Az összecsapás nemcsak katonailag folyt. A banki hatalom nagy pénzkivonásokkal kívánta Európát térdre kényszeríteni, melynek következ­ménye az 1347-1348-as nagy éhínség (Tóth Zoltán József)30. A magyar állam reak­ciója az Aranybulla újbóli kiadása (1351), amely az egyenlő politikai jogok megfogal­mazása mellett megtiltja a föld szabad for­galmának elvi lehetőségét is. (Ennek értel­mében sem a nemestől, sem a paraszttól nem lehetett lakását, illetve a megélhe­tését biztosító termelési eszközöket el­venni. További következmény hogy a XVII.-­XVIII. századig nem a piac szabályozta Magyarországon az árakat, azok szigorúan megkötöttek voltak.) 1351-ben az ősiség törvénye a Szent Koronát nevezi meg a föld tulajdonosának, az utód nélkül elhaló örökhagyók törvény szerinti örökösének. A magyar király, korlátozva és gyengítve a nemzetközi bankvilág gazdasági és politikai hatalmát, megtiltja a magyar színesfémek bármilyen formában történő kivitelét érdekkörén kívül.

A XV. században azonban Magyaror­szág már szinte tejesen egyedül marad a küzdelemben, amely előrevetíti Mohács és az azt követő évek, évtizedek tragédiáját is. Időleges kompromisszum a luxemburgi dinasztiából származó Zsigmond uralkodása, aki né­met-római császárként is hangsúlyozza el­sődleges magyar király voltát, a Magyar Királyságot mint hatalmának elsődleges bázisát. Zsigmond európai erőegyensúlyt kívánt teremteni és ennek keretében ural­kodása jelentősen hozzájárult a monetáris és a hagyományos szakrális erők összecsa­pásaként beálló egyházszakadás meg­szüntetéséhez. Az elsősorban a monetáris erők által támogatott luxemburgi dinasztia európai szerepét a XV. század első felében azonban fokozatosan átveszi az előbbi ér­dekei céljából sokkal radikálisabban fellépő Habsburg-dinasztia. A magyar állam ter­mészetes szövetségese időről időre a szin­tén a szuverenitásának fennmaradásáért küzdő egyházi hatalmi központ, Róma, amely jelentős pénzügyi támogatást is nyújt a török elleni küzdelemben. Az erősen zsidóellenesnek tartott Kapisztrán Szent János31 által támogatott Hunyadi Já­nos 1456-os nándorfehérvári győzelme is világtörténelmi jelentőségű. A Bizáncot három évvel korábban elfoglaló török hadsereg semmisül itt meg és ez a győzelem haladé­kot adott Európának a Török Birodalom­mal szemben, valamint - Magyarország megtartásával - a keresztény szakrális ki­rályság eszméjének is. Mátyás korára Euró­pát már két meghatározó - a század vé­gétől az ibériai félsziget államain keresztül zajló felfedezéseket és a gyarmatosítást is finanszírozó - bankszövetség irányítja: a Német-Római Császárságban és a félszige­ten a Fugger és a Welser, a francia-itáliai érdekszférán belül pedig a Medici. A Fug­gerek32 támogatásával a kontinens legbe­folyásosabb dinasztiájává fejlődik az erede­tét hol Noé Kám fiáig, hol a Merovingokon keresztül Dávid királyig visszavezető Habs­burg család33 (amely a legenda szerint ­eredetét hangsúlyozva - máig megőrizte a körülmetélés hagyományát).

A Fuggerekkel kötött szövetség értel­mében a Habsburgok - bankhitelből ­örökletes német-római császárokká válhat­tak, a bankár dinasztia pedig a tiroli ne­mesfém bányák, a császárság adó- és vámjövedelmeinek kezelését, valamint a pénzverés jogát nyerte el. (A globalizá­ciót megelőzően a modernizáció időszakában ennek analógiájaként a magán­bankok elérték, hogy az egyes államok nemzeti, pénzkibocsátó bankjai az állam ellenőrzése alól kikerülve az ő tulajdonuk, illetve befolyásuk alá kerüljenek.)

A Fuggerek szerződést kötöttek a Habsburgokkal arról is, hogy Magyaror­szág trónjára segítik őket, ha megkapják a felvidéki bányák pénzverésből származó jövedelmét, illetve a vám- és adószedés jogát is. (Érdekes tény, hogy a török uralom a Felvidék határán mindig megállt. A mo­hácsi és az azt követő tragédiáknak fel­tétele volt a francia király és a török szultán katonai szövetsége, valamint a császárság ellenségesen passzív magatartása Magyar­országgal szemben.) A magyar királyság alkotmányosságát tovább erősítő és a tár­sadalmi egységet fenntartani tudó (igazsá­gos) Mátyás királynak hat évébe került, míg visszaszerezte a Habsburgok által a Fug­gereknek elzálogosított Magyar Szent Koronát. Mátyást mint az utolsó lehetősé­get, mentsvárat sokan támogatták Euró­pában. A császári trón megnyílása előtt mérgezték meg. Jellemző, hogy a mai kortárs történetírás a magyar állam fejletlenségét olvassa ki abból, hogy a kincstár bevételei nem kereskedelmi és hitel-tőké­ből származnak (amit a király azért kap, hogy erős magánhatalmával, annak to­vábbi teret nyerjen alattvalói rovására), hanem a magyaror­szági bányák jövedelméből, illetve az első­sorban a parasztságot terhelő hadiadók­ból. Az ő Fekete Serege azonban valóban nemzeti hadsereg volt és nem a király magánhatalmának katonai ereje. Magyar­ország hatalmára jellemző, hogy a rene­szánsz itt lett divat először az európai nagy királyi udvarok közül. (Egy igazán jellemző példa: a nagy ellenfél - vagy inkább ellen­ség - a firenzei Medicik is Mátyás könyv­tárát akarták utánozni, amikor könyvtá­rukat jelentós könyvtárrá fejlesztették.) Mátyás „kultúrpolitikai" célja az volt a ke­reszténység és annak egységesítésének jegyében, hogy a neoplatonikus filozófia felhasználásával tegyen kísérletet a deszak­ralizált európai elit kultúrájának újraértel­mezésére.

Az Európában (és másutt) már bevált politika sikerült a nagy király halála után Magyarországon is. A Jagelló udvar három szerződést kötött a Fuggerekkel, melyben a kereskedelmi, a vám- és a pénzverési monopóliumokat átadta nekik. Ezzel az eddigi külső önvédelmi harc halálos bel­politikai harccá is alakult. Az összeomlásig (1525) a hispániai vezető szefárd rabbi csa­ládból származó, kikeresztelkedett Fortu­natus (Szerencsés) Imre34 (a Fuggerek hely­tartója) irányította a királyi udvart és az állam bevételeit több mint három évti­zedig, az összeomlásig. (Ebben az időben a zsidóság közvélekedése kifejezetten tö­rökpárti volt a források szerint.) A második hatalmi pólust (az önvédelmet) az ország­gyűlést uraló magyar köznemesség és vezetője, az erősen zsidóellenesnek tartott Werbőczy István35 jelentette. Az egyház volt a harmadik hatalmi pólus, mely anyagi sú­lyában a királyi udvart is meghaladta.

Bakócz Tamás, esztergomi érsek és kincs­tára az egyházi jövedelmek koncentrálásá­val a királyság utolsó reményét és a nemzetközi kitörés lehetőségét jelentette. A Fuggerek és a Mediciek szövetsége azonban az európai támogatással rendel­kező Bakóczot megbuktatta a pápaválasz­táson, majd 1514-ben Magyarországon is, amikor a nemességet és a parasztságot egymásra szabadította. A Habsburg Mária királyné és Fortunatus által uralt budai udvar Bakócz halálát követően eltüntette az általa felhalmozott egyházi jövedelmet is. (Az örök ellenségeskedés mellett számos más példája is van a Fugger-Medici össze­fogásnak. Így a Fugger család volt a Ba­kócz helyett megválasztott Medici X. Leó pápa által bevezetett, a kereszténység egységére, a Christiana Respublicára nézve végzetes búcsú cédula­árusításból származó jövedelem legfőbb kezelője. Ez persze nem akadályozta őket abban, hogy ezzel egy időben Luthert és mozgalmát is támogassák. Jellemzően a XVI. századra a Fugger befolyási övezet államai váltak protestánssá. Bakócz megvá­lasztása talán más sorsot szabott volna Magyarországnak és a keresztény egység­nek is.)

A kifosztott, és elszigetelt Magyarorszá­gon a török 1526-os általános támadása­kor a királyi udvar nem hangolta össze a három királyi hadsereg mozgását. Így Mo­hácsnál36 hiába áldozta fel magát az ország szinte tejes politikai elitje. (A magyar kato­likus püspökök, az utódoknak is példát ad­va háromszor vállalták a vértanúságot is jelentő áldozatot a hazáért, a keresztény­ségért. Először 1241-ben, majd 1526-ban, végül az 1944-1945 utáni kommunista diktatúrákban.)

A Fuggerek és a Habsburgok uralta Ma­gyar Királyság épp úgy szétesett, mint az általuk kormányzott császárság. Magyar­ország azonban képes volt megtartani közjogi egységét a Szent Korona és az ön­feláldozó, önvédelmi harcot vívó, politikai egységét szintén a Szent Koronában meg­tartó nemesség, valamint a parasztság ál­tal (a császárságban pedig 1806-ig a meg­koronázott császár személye jelentette az állam és a hatalom egységét). A magyar­országi rendek támogatását élvező erdélyi fejedelmek a Habsburg királlyal elismertet­ték Erdélyt a Szent Korona részeként (me­lyet így az erdélyi fejedelem a magyar király által is elismerve a Szent Korona jogán kor­mányoz). A Habsburgok csaknem három évszázados uralmát az az általános euró­pai államszervezői törekvés és gyakorlat jellemezte, mely szerint a hatalom és a jogok forrása az uralkodó. Az uralkodó ré­szesíthet a hatalomban és nem fordítva. Ez a gondolkodás homlokegyenest ellenté­tes a magyar közjogi hagyománnyal, a magyar közjoggal, így állandó konfliktus forrásává vált. A politikai és katonai össze­csapások a magyar rendek és a magyar alkotmányosság nagy győzelmét hozták azonban, a Szent Koronának és a Szent Korona-tannak köszönhetően. A Habsburg uralkodók csak időlegesen tudták a Szent Korona fölé helyezni magukat, pedig a ma­gyar alkotmányosság és a magyar állami lét megszüntetése szinte folyamatosan re­ális lehetőségként kísértett. A mélypont a XVI. században a velencei és a Fugger ügy­nök, az egy ideig a török udvarba is de­legált Gritti (akit végül magyar főurak öltek meg) magyarországi kormányzása volt. A sötétség az országot egyesíteni kívánó Martinuzzi Fráter György meggyilkolásakor is megmutatja magát.

A magyar hagyomány II. Rákóczi Ferenc személyében jeleníti meg a magyar alkot­mányos szabadságért, társadalmi igazsá­gosságért és az ország egyesítéséért foly­tatott két évszázados küzdelem hősies­ségét és a szakrális (vallási) dimenziót. A francia Saint-Simon herceg megdöb­bent, amikor a száműzetésbe kényszerült fejedelmet megismerhette. Olyan, a szent­ség bölcsességével telített hatalmas for­mátumú személyiséggel találkozott, amilyenek az európai politikai szintérről már évszázadok óta eltűntek, hiányoztak, átköltözve a legendák világába.37

A Habsburg politikát a magyar alkot­mányosság elleni folytonos kísérletek mel­lett, a nemesség gazdasági gyengítése és a magyar etnikum, a magyar kultúra elleni politika jellemezte. 1688-tól az Újszer­zeményi Bizottságot (Neoaquistica Comissio) a Habsburg királyi hatalom arra használta, hogy a visszafoglalt földeket saját bázisának jut­tassa az eredeti magyar nemesség helyett. (Szembetűnő az intézmény és az 1989­-1990-ben felállított, a privatizációt bonyo­lító ÁPV Rt. közötti hasonlóság). A Habs­burgok a XVI.-XVII. században a császárság területén több ezer, az osztrák örökös tar­tományokban csaknem másfélszáz eset­ben nemesítettek korábbi udvari szállító­kat, hitelezőket, akik Habsburg hatásra katolizáltak, illetve vették fel a keresztény vallást (Gunst Péter)38. Elsősorban nekik kí­vánták adni a régi magyar nemesi földeket. A nemest és parasztot is földönfutóvá tevő politika volt a kuruc mozgalmakat kirobbantó és életben tartó erő. A szatmári béke (1711) és az azt követő országgyűlés végül biztosította, hogy a Bizottságban magyarok döntsenek és hosszabb ideig idegent sem honfiúsítottak. A különböző nemzeti népcsoportok bete­lepítésénél az egyes, a Szent Korona igaz­gatása alól kivett és közvetlen katonai igazgatás alá rendelt területeken pedig ki­mondottan megtiltották a magyar nemze­tiségűek betelepülését. A magyar etnikum ellen esetenként erőszakosan is felléptek (pl.: 1764-ben a székelyek madéfalvi vesze­delme). A XVIII. század közepétől kezdve a nem magyar lakosság körében tudatos magyarellenes, befolyásoló, megosztó po­litikát folytattak.

Ennek a XVIII. és XIX. századi politikának az a következménye, hogy számos velünk élő nép modern nemzeti öntudatának máig része (vagy meghatározó alapja) az, hogy magukat csak a magyarság ellené­ben, minket gyűlölve tudják meghatározni. A Habsburgok évszázados magyarországi politikájának jellemzője az is, hogy gyen­gítse a magyar nemességet. Bár a nyugati kultúra egyik, és talán legjelentősebb közvetítője volt Magyarország felé, fenn­tartotta a XVI. század elején bekövetke­zett, a nemesség és a parasztság között létrejött társadalmi szakadást, amit a török háborúk, illetve a kuruc mozgalmak vala­melyest oldottak. Fokozatosan egymás ellen fordította az etnikai magyarságot és más nemzetiségeket. (A magyarellenes­ségre épülő nemzeti, etnikai öntudat poli­tikája Trianon után is tudatosan folyik Ma­gyarország jelenlegi területén. Az 1980-as évektől napjainkig - „hála" a célra nem ke­vés költségvetési, magánalapítványi stb. összegeknek, illetve a támogató médiának és a statisztáló hatóságoknak-a cigányság egy meghatározott részének a magyarság ellenében történő önkifejeződés, modern öntudatának része. Számos törekvés - in­tegráció vagy a hátrányos helyzetűek támogatása címén - tulajdonképpen nem a felzárkóztatás, hanem a magyarság tár­sadalmi helyzetének, biztonságérzetének gyengítésére hat.) Azonban a Szent Koro­na összetartó és a szellemiséget a földi önzésből az igazságosság felé vivő „ne­mes" tulajdonságának, a magyarság ügyé­vel történő áldozatvállalásnak számos hő­sies példája is van. Gondoljunk például az aradi hősök nemzeti (örmény, német, szerb stb.) hovatartozására, illetve a ma­gyarországi zsidóság egy jelentós részének áldozatvállaló helytállására (1848-1849).

Az önálló magyar fejlődés gátlásának is­kolapéldája az a XVIII-XIX. századi osztrák vámpolitika, mely a Magyar Szent Korona országai ellen irányult. Kimondottan az volt a célja, hogy a nemesi jövedelmeket ne lehessen magyarországi ipari, kereskedelmi vállalkozásokba fektetni. (A XX. századi tör­ténetírás ezt úgy értékeli, hogy íme a példa a magyar fejlődés elmaradására. A buta és önző magyar nemesség nem vállalkozik vagy nem fogadja el az osztrák pénzügyi politikát.)

A XVIII. századra a bécsi udvarban is át­vette a Fuggerek szerepét a Rothschild család, amely a XVIII-XIX. században nyíl­tan meghatározta mind az európai, mind a világpolitikát. (A XX. századtól ezt a nyíltsá­got felváltotta a család diszkrét háttérbe vonulása.) A Habsburg-dinasztia megret­tent a francia forradalom jelentette új nar­ratívától, így hatalmát új politikával kívánta stabilizálni, fenntartani; a modernizációt pedig, az addig el nem pusztított hagyo­mányokkal egyensúlyba hozni. Eközben a gazdasági lemaradás és a nemzeti alkot­mányosság védelmének ügye Magyar­országon összekapcsolódott. A magyar nemesség a megoldást kereste a több is­meretlenes képletben: hogyan lehetne új ipari termelésre és mezőgazdasági feldol­gozásra épülő gazdaságot létrehozni az alkotmányos függetlenség fenntartásával és annak garanciáinak megtartásával, illetve megtalálni a közös érdeket a Habs­burg dinasztiával? A kompromisszumra megnyíló lehetőséget sajnos csak a Habs­burg-dinasztia nádori ága ismerte fel.

A nemzetközi kereskedelmi és pénztőke továbbra is a magyar gazdaság, a magyar politika uralásában látja a megoldást, a vál­tozás lehetőségét. Ennek feltétele, kívánalma pedig, az ősiség eltörlése, a magyar termőföld meg­szerzése, a magyar nemesség és paraszt­ság földjétől „felszabadításának" politikája.

Széchenyi István, aki akkor a bank­alapító Morgan (a későbbi Chase Man­hattan bankház) ösztönzése miatt is láto­gatott Angliába, találkozva a londoni Rothschildok fejével, úgy gondolta, hogy lehetséges a kompromisszum. A hitel ­amely az ősiség eltörlésének feltétele, ­mozgósítja majd a magyar gazdaságot, miközben tőkét ad a mezőgazdaságnak is. Magyarország és a dinasztia így érdek­szövetségbe kerül a közös, mindkettejük ellen fellépő ellenségekkel, a modernista radikalizmussal szemben. A bank-dinasz­tiák támogatását elnyerő Széchenyi így hozzájut a modernizációs ötletei meg­valósításához szükséges pénzekhez is. A történelmi események menete, azonban rádöbbentette Széchenyit arra, hogy a kompromisszum esélytelen, mert a kétol­dalú megállapodások valójában csak egy­oldalú diktátumok. Mindent a semmiért. 1848-ig az ősiség eltörlésének alternatívája (Szabó Béla, Frank Ignác, Kossuth Lajos) a paraszti jobbágybirtok nemesítése volt. Az elképzelés szerint az ismét országos politi­kai erővé váló parasztság birtoka tovább­ra is olyan erősen korlátozottan maradt volna forgalomképes, mint a korábbi ne­mesi birtok (amely szintén megőrizte volna korlátozott forgalomképességét). Vagyis birtok (birtoklás és használat felosztása a család tagjai között) tulajdon helyett. A gazdálkodáshoz pedig a magyar állam is képes lett volna hitelt adni, önálló magyar nemzeti bank alapításával, hiszen Európa legnagyobb nemesfém- és ásvány­kincs-készlete továbbra is az övé. Széchenyi már 1848 elején átlátta, hogy az ősiség eltörlése utáni helyzet kompromisszumos, méltányos rendezésére a magyarság nem fog kapni semmi garanciát. Az évszázados, sok eredménytelen kísérlet után a politikai jogok újbóli kiterjesztésével párhuzamosan végül az ősiséget eltörlik. Az ősiséget, mely a nemzetségi birtokot tekintve már a XII. századtól akadálya volt a kereskedelem és hitel világának, s mely az alkotmányos szabadság és függetlenség záloga is volt. Az ősiség eltörlése után azonban a Habs­burg-dinasztia Magyarország és annak törvényes kormánya ellen fordult. A magyar pénzügyi függetlenség politikai fölvetése (a Roth­schild bankház magántulajdonában lévő osztrák nemzeti banktól) pedig a kímélet­len cselekvést, a bosszút váltotta ki (Drábik János)39. A hősies magyar ellenállás ekkor is a világszabadságért folyt, miközben az ország határain belül megpróbálta felszá­molni az azt megelőző 100-150 évben fel­gyülemlett feszültséget, ami a nemesség és a parasztság, illetve a magyar és nem magyar nemzetiségek között volt. Széche­nyi bekövetkezni látta azt, amitől mindig is félt. A magyar államiságot 1849-ben fel­számolták. Területét is felosztották. Megdöbbentő, hogy az akkori területi felosztás mennyire egybeesik a trianoni békediktá­tum által megrajzolt határvonalakkal.

Látnia kellett azt is, hogy a magyar nemességet lassan fizetik ki az elértékte­Ienedett kárpótlással, melyet az önkénte­sen lemondott bevételeiért cserébe kapott. Látnia kellett, hogy a nemesség és a pa­rasztság is olyan feltételekkel kaphatott hitelt, ami biztos kivérzésüket jelentette. Azt is láthatta, hogy a mezőgazdasági ter­mékeket a kereskedelmi és feldolgozó monopóliumok nem, vagy csak áron alul veszik át (a budapesti malmok inkább a külföldi búzát őrlik, mint a magyart). Szé­chenyi István élete a magyar tragédiával végleg átlényegült. Szervezkedni kezdett, majd tragikusan meghalt. Esete - csak úgy mint a XX. században Tisza Istváné, Teleki Pálé vagy Nagy Imréé - szomorú pél­dája annak, hogy a kizárólagos hatalomra törőkkel nem lehet egyezkedni, egyez­ségre jutni, kompromisszumot kötni. Az ő politikájuk nem az is-is, a mellérendelés, a kölcsönös tisztelet, hanem a vagy-vagy, az alá-fölérendelés, a másik megalázása, sőt, elpusztítása. A győztesek mentalitását mutatja, hogy a XIX. század közepétől napjainkig minden lehetséges eszközzel naponta járatják le a magyar nemességet, annak történelmi szerepét. 1956 után ugyanerre a sorsra jutott a magyarság szi­nonimájaként megjelenő parasztság is. Elsősorban a pesti „humornak" „hála" ­amelynek művelői, úgy látszik, soha nem néznek tükörbe, de azt hiszem felesleges is lenne - a közbeszéd része lett az ügyefo­gyott, buta, bunkó, maradi, műveletlen, kulturálatlan, piszkos, sunyi, ravaszkodó paraszt. A „paraszt" szitokszóvá vált. Azért is van bennük kíméletlen gyűlölet, mert szí­vük mélyén tudják, hogy sehol sincsenek a hagyományos magyar paraszt tartásától, bölcsességétől, kitartó munkabírásától.

A XIX. század utolsó évtizedeire a ma­gyar nemesség és a parasztság nagy része tönkrement. (A tönkretétel nemzetiségtől független általános jelenség.) A békeidő­ben addig nem ismert, tartós, és a lakos­ság egyre jelentősebb részét érintő sze­génység, nyomor megjelent Magyarorszá­gon.

A trianoni tragédiát megelőző összeom­lás színjátéka hasonló a XVl. századihoz. A monetáris politika évtizedes meghatá­rozó uralma alapjában járult hozzá a XIX. század második felében és a XX. század elején a magyarországi társadalmi réteg­ződés széthúzódásához, a társadalmi cso­portok szembeállásához. A világháborús elszegényedésből következő feszültségek provokálása a magyar állam központi igaz­gatásának szétzilálásával párhuzamosan zajlott. A Szent Korona-tan ellenébe beve­zetni kívánt Habsburg centralizmus és az 1918-1919-es forradalmak a történelmi ma­gyar állammal való tudatos szakításának politikája között áthallás van, csak a mo­dernizáció előrehaladtával a bővülő lehető­ségek mellett új eszközök állnak rendelke­zésre. Az állandó célokat is az idő múlásá­val új köntösbe kell bújtatni.

A trianoni döntés valóban a keresztre feszítés misztérium játéka (Kocsis István). Ahogy a nándorfehérvári diadalnak, úgy az 1848-1849-es nemzeti önvédelmi harcnak is volt, van az önfeláldozást is vállaló mes­sianisztikus üzenete. A magyarság erkölcsi romlása miatt bekövetkezett csapásként és végtelen igazságtalanságként éli meg a hét évtizedre rá bekövetkező nagy tragédiát is. A trianoni békekötést meg­előző és az azt követő diplomáciai és poli­tikai események a pokol mocskát idézik al­jasságukban.

A XX. században a magyarság addigi történelmének két záróaktusát is megél­hettük. A magyarság és a magyar állam történetének (Szent Istvántól Boldog Ká­rolyig) egyedülálló keretét adja a világban IV Károly kanonizálása. A másik keret a honfoglalás koráig vagy a még régebbi ha­gyományokra visszanyúló, folytonos ma­gyar történeti alkotmány, melynek lezárását az 1944-es náci-német és szovjet-orosz megszállás, valamint az 1949-es sztálini alkotmány bevezetése jelenti. 1918-ban, illetve 1944-ben lezárult a magyar nép addigi története és valami tragikus, máig tartó kegyetlen bohózat kezdődött el.

Magyarország és a magyarság 1945 utáni története a pusztulás, a kifosztás. A Közép- és Kelet-Európában bevezetett diktatúrák cél­ja, hogy teljesen elpusztítsák a nyugat­ európainál jobban megmaradt értékeket, hagyományokat. Különösen igaz ez a ma­gyarság tekintetében. Magyarországon elsődleges cél az is, hogy megakassza az 1920-as évektől megállíthatatlanul elkezdő­dött, a magyar lakosság túlnyomó részét alkotó magyar parasztság természetes úton történő középosztállyá alakulását. Az 1945 és 1949 között fokozatosan beveze­tett diktatúra túlnyomórészt nem magyar származású, emblematikus vezető figurái idegen érdekek kiszolgálóiként leplezetlen gyűlölettel és dühvel, zsigeri bosszúvágytól vezérelve vetik rá magukat a magyarságra. ,A korábbi évtizedek kifosztottsága és megaláztatásai helyére a totális kifosztás, megaláztatás és általános nyomor lép. A határon túli ma­gyarságra - a korábbi korlátozások helyébe lépve - tejes jogfosztottság, a legyilkolás, az elűzés vár. Nemzetiségi jogaik jogsza­bály általi vagy gyakorlati korlátozása, megtiltása korszakonként változó techni­kái a megaláztatásnak és a kijátszásnak. Együtt jelentkezik az anyaországban a nemzeti öntudat pusztítása, a határon túli magyarokról történő tejes lemondás és elfelejtés politikája is. A magyarság történe­tében az 1945-1956 között lezajló rend­szerváltás betetőzi azt a tejesen radikális változást, amely 1848-1867 között bekö­vetkezett, elkezdődött. A magyarság ko­rábbi vezető rétegeit megsemmisítették, a népi, paraszti erőt csupán eszközként használták fel, és a magyarságot szinte tel­jes vagyonától megfosztották az 1850-es évektől az 1950-es évekig. A korábbi magyar államisággal mind politikai, mind jogi, mind történeti szempontból szakí­tanak. Így van ez a magyar szimbólu­mokkal is.

Az 1956-os forradalom nem csupán a kommunista és magyarellenes diktatúra elleni elementáris fellépés volt. Október utolsó napjaiban és november elején olyan sajátos magyar út kibontakozására mutat­kozott esély, amely Magyarországot a kényszerpályáktól megszabadítva sem a szovjet, sem az amerikai liberális modellel nem volt összeegyeztethető. A világhá­ború előtti korlátok (az öntörvényű eltűné­sét nem engedő) radikális megszüntetése és az 1945 és 1956 között bevezetett új kényszerek be nem idegződöttsége, majd villámgyors kisöprése, lehetővé tette volna a tudatosan vállalt önálló magyar létszer­veződést (Bibó István, Bogár László, Vass Csaba)40. Ez azonban, nemcsak a szovjet típusú világrend elleni lázadást jelentette. Bebizonyította, hogy a magyarság hétszáz év meghatározó nagyhatalmi befolyásoló erő, majd négyszáz év önvédelmi helyzetében töb­bé-kevésbé fenntartott, szakrális hagyo­mányú lét után, az 1920-as csonkolás és az 1944-1956 közötti totális elnyomás évei után még mindig képes olyan példamu­tató, saját létmodellt felmutatni a világnak, amely az örök természetjogi értékek ana­lógiájaként az emberhez méltó alternatíva. A forradalom jelentősége máig hat, bár tö­rekszenek történelmi jelentőségét félrema­gyarázni, leszűkíteni. Világtörténelmi jelen­tősége hasonló a déli harangzúgással ün­nepelt 1456-os nándorfehérvári diadallal, ahol nem csak a keresztény közösséget védték meg hőseink, hanem az alternatív magyar közösség- és államszerveződést is. Súlya hasonló, mint Atilla 451-es catalau­numi csatája, illetve 452-es itáliai hadjára­ta, amely bizonyította a kereszténységgel rokonítható néphagyományok jogosultsá­gát, előidézve a Római Birodalom romjain az új állami kereteken és a közös elveken szerveződő keresztény Európa létrejöttét.

Az 1945 után véghezvitt rendszerváltás totálisan új hatalmi struktúrája 1956 után megmaradt, bár szerkezetében, eszközei­ben és módszereiben fokozatosan változ­tatott, legutóbb az elmúlt másfél évti­zedben. A magyarság öntudata ellen folytatott háború tovább folyt, valamint kiegészült a magyarság elleni etnikai há­borúval. Legutóbb a Magyar Katolikus Püspöki Kar 2006. év eleji megnyilatkozása alapján tudhatjuk, hogy a szovjet térség­ben nálunk vezették be először azt a tudatos születéspolitikát, amelynek mos­tanra több, mint 6 millió magyar áldozata van. (Fekete Gyula szerint ez a szám már 8 millió) Íme a magyar vészkorszak!

A legalább az 1980-as évektől előké­szített 1989-es változtatás után megéltek alapján - látva az elmúlt több mint másfél évtized jogi, gazdasági, kulturális és poli­tikai eseményeit - arra döbbenhetünk rá, hogy ami történt, történik, az az 1945 utáni rendszerváltoztatás hatalma és poli­tikája más eszközökkel: immáron a liberális szabadság mázában, a magyarság szellemi, lelki, fizikai megsemmisítése, földönfutóvá tétele.

Az 1989-től folytatott privatizálás (azaz az államvagyon magánvagyonná alakítása) kedvezményezettjei azok a személyek, érdekcsoportok voltak, akik, az azt meg­előző 40 évben a valódi hatalom birtokosai voltak az állami és párt struktúrákon belül (Bogár László, Vass Csaba, Pokol Béla)41. A magyar gazdaság túlnyomó részének felszámolásával (a magyar külső és belső piacot adták el) a globalizációs elit, világ osztály42 magyarországi peremtársadalmi struktúrájaként állandósította helyzetét, a magyarság önálló, magyarként való létezé­sével ellenében. Nyilvánvaló, hogy a cél a magyar tulajdonú reálgazdaság felszámo­lása (az önálló magyar állam egyik létfelté­tele), illetve létrejöttének megakadályozása volt. A globalizáció nyugati ereje a nagypi­acokat, a Kelet-Európában egyedülálló módon beengedett kínai populáció, pedig a magyar kisipart, kiskereskedelmet szá­molta fel. A posztszovjet térségben is pél­dátlan módon felszámolták az állami tulaj­donban lévő vagyont. Az állam számára példátlanul gazdaságtalanul történt az egyes nemzetközi színvonalú ágazatok következmények nélküli eladása, majd fel­számolása (növényolaj, gyógyszeripar, acél ­és kohóipar, mezőgazdasági feldolgozóipar, energia szektor stb.) (Mándoki Andor)43. Az Állami Számvevőszék jelentése mutat rá kendőzetlenül a privatizáció rabló módjára. Ennek értelmében az állami vagyon érté­kének 25%-a bevételként jelent meg, 25%-át átadták más vagyonkezelőnek (alkotmányjogi szempontból az államva­gyon elajándékozása már önmagában is tejesen abszurd) és körülbelül az 50%-a szőrén-szálán eltűnt (Mándoki Andor)44. Ellopták.

Ehhez még hozzájárul, hogy a globális cégek vállalatai gyakorlatilag az állam­kasszába nem fizetnek be semmit (sőt, a költségvetés fizet nekik), így az állami pénzbevételek az elmúlt tizenöt évben a korábbihoz képest összezsugorodtak, a külső és belső adóság 1989 után legalább megháromszorozódott, a magyar valuta pedig gyakorlatilag már nem a magyar állam, magyar költségvetés pénze (Varga István)45. Legalizálja ezt a helyzetet a Magyar Nemzeti Bank jogi helyzete, hiszen a külföldi valutát kezelő és az állami pénz kibocsátását meghatározó intézményt valójában sem az országgyűlés, sem a kormány, sem az Állami Számvevőszék, és sem más magyarországi szerv nem ellenőrizheti. Gyakorlatilag globális magán­hatalmak fiókeszközévé vált. Ugyanakkor a kereskedelmi bankok hitelpolitikája ma­gánszemélyek és kis- és középvállalkozók viszonylatában valójában korlátlan magán­hatalmat jelent, amelybe, ha az állam be­avatkozik, kurzus váltás esetén a „kedvez­ményezettekkel" szemben a bankok bün­tetően járnak el.

A globális cégeket az sem köti, hogy az egész Európára - így a posztszovjet térség nagy részére is - jellemző normákhoz tart­sák magukat. Az európai átlaghoz képest sokszoros, évente jelentősen növekvő profitot termelnek (amit az or­szágból kivisznek), miközben sem jogsza­bály, sem intézmény nem korlátozza az irreális munkaerő-elbocsátást (Mándoki Andor, Bogár László, stb.). Az sem probléma, ha nemzetközi, hazai jogot vagy éppen alkotmányt sértenek (pl.: a munkás ­érdekképviselet korlátozásával). A mai Magyarországon a munkaadó-munkavál­lalók viszonyát a munkavállalók rovására a hideg, érzéketlen, sőt egyre inkább kímé­letlen, kegyetlen az emberi méltóságot nem tisztelő kiszolgáltatottság és bá­násmód uralja.

Mindez persze kihat a jövedelmekre is. Magyarországon a jövedelem-különbsé­gek - jelentősen eltérően az Európai Unió­hoz csatlakozó többi volt szocialista or­szágtól és Horvátországtól - a latin-ame­rikai modellhez hasonlítanak. Csaknem legalább egymillió embert érint a munka­nélküliség. (A kényszer-nyugdíjazottakkal, illetve a támogatásokból kiesetekkel együtt, és az alkalmi munkából élők nélkül). Egyes mutatók szerint az ország lakosságának kétharmada, más mutatók szerint „csak" az 50%-a él az 1959-es életszínvonalon. Ez az életszínvonal évente átlagosan 2%-kal romlik, a lakosság teljes átlagában az 1978-as szintet tartósítva. (Bogár László, Mándoki Andor, Hegedűs Zsuzsa stb.).

A nyilvánvalóan magyar- és Magyaror­szág-ellenes politika is hozzájárul a lakos­ság anyagi, lelki, mentális elnyomorításával annak fogyásához. Ez a politika látni valóan nem véletlen, hanem koncepciózus, tu­datos politika. A magyar honvédség felszá­molása után az országban immár csak a magáncégek vagyonát vigyázó őrző-védő kft.-k jelentenek ütőképes erőt. A politikai erők egységesen az állam és igazgatásá­nak legyengítésével kívánják elérni az álla­mi vagyon ellopásának, a multinacionális cégek profit-kivonásának, az adózó terme­lő-cégek jelentőségének összezsugorodá­sának, valamint az államadóság felhal­mozódásának kezelését. (A magánhatalmi gátlástalan spekulációnak ezzel is az eddigieknél szélesebb utat nyitva.) A nyo­morúságosan működő egészségügy és közoktatás megroppantása lehetne az újabb lépés a vaskos szegénység jelentette fizikai pusztulás, kiszolgáltatottság felé. A mezőgazdasági politikán is látszik a tudatosság. Mind a hitelpolitika, mind a támogatási politika, mind pedig az érté­kesítési lehetőségek magyar érdekekkel ellentétes kereskedelmi politikát folytató cégeknek adása arra szolgál, hogy a föld­vagyonnal gazdálkodó magyarok tönkre­menjenek. A szituáció kísértetiesen hason­lít a XIX. század második felében jellemző helyzetre. Már csak a lakásvagyon kilopása van hátra a földvagyon megszerzése mel­lett, mint a lakosság nagy részét közvet­lenül érintő vagyon ellopási akció.

Közben újabb intézményi „reformok" se­gítik a magyar lakosság gazdasági, mentális megnyomorítását, elbutítását, kiszolgálta­tottá válását (pl.: az oktatási rendszerben). Ezek a „reformok" is gyakorlatilag csak a meg­határozó politikai erők egységes jóváhagyá­sával valósulnak meg. A magyarokat pusz­títja az iskolai alsó osztályokban megszün­tetett osztályzás, illetve a minimális tejesítés következményét jelentő évismétlés eltörlé­se, a roma integráció aránytalan erőltetése. A tanulmány szerzője általános iskolában együtt járt állami gondozottakkal is, akiknek már bizonyos elvárásoknak meg kellett felel­niük. Sajnálatos és nem egyedi tapasztalat, hogy egy bizonyos arányszám után - rá­adásul fegyelmező és tejesítést előíró nor­mák nélkül - a hátrányos helyzetűek nem­csak a tanulni vágyó magyarokat nem engedik tanulni, hanem egymást is vissza­húzzák. Az oktató tehetetlenné válik. Sok­szor tilos a szakmai érvek hangoztatása is, mert a vád rasszizmus. Amíg a nemzeti­ségiek alakíthatnak önálló iskolát - amit az állam külön normatívákkal támogat (helye­sen) -, addig magyar iskola nem alakulhat. A magyar alkotmány ugyanis a magyarsá­got nem sorolja fel államalkotó népként (míg a többi nemzetiséget igen). Így ha vala­ki magyar iskolát szeretne alapítani, rasszistának bélyegzik.

Ez viszont komoly dolog, hiszen párat­lan zsenialitással a pártok és a bírói fóru­mok támogatásával 2005-2006-ban létre­hozták az Egyenlő Bánásmód Hatóságot. Ez az államigazgatási hatóság, mely a kor­mány, illetve vezetője által közvetlenül ki­nevezettekből áll, bíráskodási jogkört gya­korol. És itt a bizonyítási teher is megfordul, mert nem a feljelentőnek kell bizonyítani igazát, hanem a megvádoltnak! A hatóság sújthat szankciókkal, pénzbüntetéssel vagy államigazgatási állásveszéssel is. Le­het ugyan bírósághoz fordulni határozata ellen, de maga az eljárás is elég bárki követ­kezmény nélküli lejáratására, egziszten­ciális tönkretételére.

Aki végül sikeresen leérettségizik, az ta­lálkozik az igazi numerus clausussal, a va­lódi diszkriminációval. Az új felsőoktatási törvény, - amit a köztársaság elnöke is ezen részében zok­szó nélkül aláírt - jogilag azt a politikát garantálja, amit néhány ével ezelőtt ko­runk jellegzetes alakja, új Szerencsés Imréi­nek egyike, Bokros Lajos több helyen is kifejtett (pl.: 2004-ben a Debreceni Egyetem diákjai előtt, akik ezért meg is tapsolták).

Ezek szerint az a szűk réteg, aki ki tudja fizetni az akár milliós tandíjat, lényegesen enyhített felvételi követelmények után diplomát kaphat, illetve tudományos fokozatot sze­rezhet. A lakosság maradék 95-98%-ból pedig majd ők választják ki, hogy ki kaphat diplomát. Amíg az egyetemre még csak be lehet jutni, a hároméves „alapképzés" után a diplomát jelentő 30%-ba, már csak az általuk felépített az elmúlt másfél évtizedben teljessé és kikerülhetetlenné tett szelekciós mechanizmus révén lehet bekerülni. Akik tovább jutnak, talán még ösztöndíjat is kaphatnak, ­amellyel végleg meg lehet vásárolni a loja­litást.  Ez­után következnek aztán az újabb hatalmi szelekciós mechanizmusok, a külföldi pá­lyázatok, az álÍások megszerzése és az elő­rejutás.

Miért magyarellenes? Sajnos ez nem kérdés! A magyar szimbólumok lejá­ratása, megtagadása, rasszistának bélyeg­zése, ezek eltűrése stb. immár „politikailag korrekt", sőt! Elvárható sikk. Az uralkodó hatalmi erők állandó külső megnyilvánulása. Ehhez elég a TV-t bekap­csolni, egyes pártok retorikájút hallgatni, „neves" közéleti személyiségek megnyilvá­nulásaiban „gyönyörködni”, vagy egyes ese­tekben a hatóságok következetes tehetetlenségét látni. Egyes politikai erők ezt nyíltan programjuk­nak vallják, programjukként hirdetik. Olyan is akadt köztük, aki egy rózsaszín pillana­tában azt gondolva magáról, hogy valaki, kijelentette, hogy a magyarok Nagyasszo­nya, Szűz Mária levette a kezét az ország­ról... Való igaz: az ördög, az Isten bohóca.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy csak olyan politikai rendszer vihette végbe az ország kifosztását, intézményi lerombo­lását, amelynek meghatározó tényezői összességében alkalmasak arra a politikára, amely ledarál­ja, illetve elszigeteli az ellentényezőket. (A nagy kifosztás még egyelőre nem min­den európai országban teljes.) Az ókori és keresztény bölcsességnek - mely szerint erkölcs nélkül az állam rablóbandává válik­, klasszikus megjelenítője a mostani ma­gyarországi helyzet.

A fent vázolt politika nyilván a saját maga által teremtett normákat sem tartja be. Nemcsak az alkotmány válik tartalmat­lan papírrá, hanem az állam jogállami jel­lege is megkérdőjeleződik; a jogbiztonság érzete eltűnik (Zlinszky János)46. Amíg az állam nevében eljárók kifosztják azt és la­kosságát, addig az általánossá váló véle­kedés szerint az állam szervei, és főként a média statisztálnak ehhez a politikához. A jogszolgáltatás eljárásában a legnagyobb botrányokat kiváltó pénz eltűnéseknél meghatározhatatlanná válik a felelősség kérdése. Ezért a lakosságtól nem lehet elvárni a jogkövető magatartást. Megszokják, hogy e kurzust meghatározó jellegzetes közegei ellen ugyan nem léphetnek fel, miközben a többit az állam esetenként elnézi. Ugyan­akkor a hatalom a Iázadásnak, az elége­detlenségnek már csak a jeleit is megto­rolja legitim eszközeivel, vagy esetenként kinyomozhatatlan, felelősségre nem von­ható személyek járnak el önhatalmúlag. Ezek megfelelő retorikával a megfélemlítés erejével hátnak. A jogszabályok által orszá­gos választások rendszerében engedett, a most már széles körben nyilvánvalóvá vált csalási lehetőségek a mostani, a népszu­verenitásra épülő rendszer legitimitását kérdőjelezhetik meg. A cigányság és a magyarság közötti növekvő feszültség fenntartása az előbbi dühét, az utóbbiak kiszolgáltatottságát, bizonytalanságba tartását, kölcsönös fenyegetettség érzését erősíti.

Az elmúlt 16 évben történtek törvényes­sége körül felmerült kételyek összefügge­nek a mai alkotmányos rend legitimitásá­nak kérdéseivel. A mostani - a Preambu­lumban ideiglenesnek nevezett - alkotmány egy olyan politikai időszakban, 1989-ben született (az 1949-es alkotmány módosítá­saként), amit a közvéleményt formáló, meghatározó vélemény ma diktatúrának, tehát illegitimnek tart. Akkor mitől lesz legitim ez az alkotmány?

A történeti alkotmányban lefektetett alapelv alapján, mely szerint törvénytelen­ségre nem lehet jogot alapítani, törvényes jogrendet nem lehet létrehozni idegen ka­tonai megszállás idején. Katonai megszál­lás esetén, annak elmúltával helyre kell állí­tani az alkotmányosságot, és törvénnyel kell hatályossá tenni a diktatúra idején ho­zott, az életben mégis alkalmazható jog­szabályokat Azok csak így válhatnak tör­vényessé. Az Alkotmánybíróság (AB), illetve elnökének állásfoglalása miatt Magyaror­szágon ez nem történt meg. A jelenlegi köztársasági elnök méltán tekinthető a mai alkotmányos és politikai rendszer egyik atyjának korábbi politikai múltja, illetve kiemelkedő közfunkciója miatt. A mai hely­zet kialakulásához bírói működése is meg­határozóan hozzájárult. Az AB állásfogla­lása szerint az 1989-es változás utáni ma­gyar állam kizárólag az 1946. évi I. - a köz­társaságot megalapító - jogszabályig vezeti vissza folytonosságát. Itt azonban nem­csak az a probléma, hogy abban az időben katonai megszállás volt az országban, vagy­is a történeti alkotmány és az általános jogfelfogás szerint is törvénytelen helyzet uralkodott, (sőt, a nemzetközi jog szerint az állam csak a párizsi béke aláírása után, 1947-ben nyeri vissza nemzetközi jogalanyi­ságát), hanem az is, hogy az 1946. évi tör­vényt hozóknak nem volt szándéka az ezer­éves állam jogfolytonosságát megszakítani.

A szándék az volt, hogy azt a törvényt a magyar Corpus Jurisba elhelyezze, mint a korábbi törvényeket követő jogszabályt. Sőt! A demokratikus köztársaság beveze­tését a Szent Korona-tan demokratikus ha­gyományával indokolja.

Bár az AB a jelenlegi magyar államot nemcsak formailag, de tartalmilag is az 1945 utáni nyílt diktatúrával tartja jogfoly­tonosnak (az 1946-os törvényre hivatkoz­va), azt tartalmától elvonatkoztatva tetsző­legesen magyarázza. Jogászi véleményével antagonisztikusan ellentétben áll a dikta­túra, a katonai megszállás hivatalos politikai elítélése, a rezsim politikailag illegitimnek tartása. Ez a tudatilag meghasadt állapot, skizofrén helyzet semmiképpen nem segíti az alkotmány stabilitását, viszont annak kö­vetkezetlen magyarázására lehetőséget ad.

Az alapok relativizálása, a bíráskodás elveinek relatívvá tételével folytatódott. Erről a kérdésről így nyilatkozott Sólyom László, az AB elnöke: „Semmilyen erkölcsi elvet nem hoztunk létre, a hasznosság alapján extrapoláció és analógia alapján szekuláris erkölcsöt hoztunk létre"47 Továbbá: „A min­dig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való"48. A relatív elvek alapján történő bíráskodás (pl.: szociális biz­tonság és életvédelem) kérdésében tetten érhető, mint annak következményei.

A mai rendszer korábbival való tartalmi jogfolytonosságát szolgálja az AB 11/1992. (III.5.) határozata, amely hatályon kívül he­lyezte „Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai ok­ból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről" született törvényt. Ezzel a határozatával - nemcsak a szovjet által korábban megszállt európai országokban, hanem egész Európában példátlanuI49 ­alanyi jogon büntetlenséget biztosított a kommunista rezsim hatóságai által elkö­vetett bűncselekmények következményei alól. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy eljárás lefolytatása céljából ki lehet kérni Ausztráliából az 1944-ben nyilasként gyil­kossággal vádoltat, az 1950-es években az ÁVH kötelékében kegyetlenkedőt viszont nem lehet felelősségre vonni. A kárpótlás ügyében hozott határozatban is megtaláljuk a relatív, vagy az igazságosságot el nem fogadó megítélést. Az AB az 1993. március 14-én hozott határozatában így fogalmaz: „nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évti­zedek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek és külön­böző joghátránnyal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelme­ket és veszteségeket szenvedett." A kérdés csak az, hogy az AB miért nem alkalmazott más esetben is hasonló pozitív diszkriminá­ciót a magyarság sérelmére elkövetett kü­lönböző módszerű tömeges megsemmisí­tés, jogsértések orvoslása érdekében? (Pl.: 1944-ben Jugoszláviában, 1946-ban Cseh­szlovákiában vagy 1944-tól Romániában, a Szovjetunióban, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követően elszenvedett megtorlások, a világháborús hadi­foglyok, a megerőszakoltak /ezek közül 50.000 fertőzést szenvedett/, a Szovjet­unióba elhurcolt, „munkatáborokba" zárt százezrek, hadiözvegyek, a kitelepítettek esetén stb.) A mai magyar helyzet számos érzékeny kérdést még érzékenyebbé tesz. A tanulmány szerzője tanúja volt 1997-ben annak, hogy miként reagált diákok és ok­tatók előtt a piliscsabai gólyatáborban Sólyom László arra a kérdésre, hogy lát-e hasonlóságot az Alkotmánybíróság alkot­mány- és jogértelmező munkája és a tör­téneti magyar alkotmány szokásjogát, jog­szabályt magyarázó, alakító Kuriális (a legfelsőbb bíróság évszázados neve) bírás­kodása között. A megkérdezett - mintha vérig sértették volna - erőtejes gesztikulá­cióval tiltakozott a felvetés ellen. Majd so­kakat megdöbbentve váratlanul kikelt az ellen, hogy neki személyesen bármi köze lenne a Szent Koronához. (Bár ezt nem kér­dezték meg tőle.) Ezután nem meglepő, hogy beiktatásánál a Himnuszt, köztársa­sági elnöki megnyilvánulásakor a zászlót mellőzte. Azt kell hinni, hogy saját szemé­lyét a hivatallal összetévesztve Sólyom László magát a fölé helyezve járt el. Ez a történeti magyar közjogi és politikai gon­dolkodással, kultúrával is mélyen ellentétes. Hasonlóra csak a szabadkőműves II. József vetemedett, aki saját személyét helyezte azon alkotmányos rend fölé, melyet szol­gálnia kellett volna. (II. József volt az, aki nem csupán az önálló magyar államiságot és alkotmányát, hanem a magyar, nyelvet és a magyar kultúrát is fel kívánta számol­ni.) Lehet, hogy meztelen a „civil király"? (Amennyiben későbbi tetteivel felüli ja majd az eddigieket - melyet őszintén remélek -, már most bocsánatát kérem a leírtakért.) Nem kedvez az egyes nemzeti, alkotmányos, igazságérzetet sértő helyzetekben történő „mintha” lépések sem. A „mintha” cselekvés először reményeket táplál, majd kiábrándultságot okoz.

Az 1920-as és '40-es években Szabó Dezső és Németh László (valamint sokan mások, pl.: Prohászka Ottokár, Teleki Pál, Bajcsy Zsilinszky Endre stb.) arról írtak és beszéltek, hogy a magyarországi politikai elit meghatározó része nem magyar szár­mazásában, kultúrájában, gondolkodásá­ban. Ezért a magyarságnak (elsősorban a parasztságnak) lehetőséget kell biztosítani, hogy visszanyerje saját országát. (Ennek csak illúziója volt az 1946-1949 közötti időszak.) Az elmúlt évtizedekben a határon túli magyarok tudták (és tudják most is), hogy ha megalázzák vagy jogfosztott helyzetbe kényszerítik őket, azért teszik velük, mert magyarok. A mai Magyaror­szágon is már nyíltan vállalt és vállalható a verbális és gyakorlati magyarellenes politika (mint a szocializmus dicső évtizedeiben az akkori internacionalizmus nevében) is ezt a helyzetet állandósítja. Úgy gondolom, hogy a mai Magyarországon még aktuálisabb Szabó Dezső és Németh László programja, minta XX. század első felében.

Tudnunk kell, hogy nem fogjuk elveszíteni a saját létünkért vívott háborút. Ellenfeleink sietnek, mert tudják, hogy az idő a látszat ellenére nem nekik dolgozik. Tudnunk kell azt is, hogy a törté­nelemben a soha és lehetetlen fogalmak ér­telmezhetetlenek. Krisztus-hívőként, - köve­tőként, pedig bizalommal meggyőződhetünk győzelmünkről, szeretetben megerősödve újjászületésünkről, hiszen aki Őt követi, „legyőzetve győz” vele együtt, mert az Ő igazságán állóknak szól az is, hogy „Sic vincitur tempus” – Így győz az idő!”

Az elkészült filmek alapigazsága megkérdőjelezhetetlen: a Magyar Szent Korona a jelenen keresztül összeköti a jövőt a múlttal, s minden e közösséghez tartozót a szolidaritás, az egyenrangúság és a méltóság öntudatával. Politikailag és államilag szuverén magyarság fennmaradásának biztos alapja a Szent Koronához fűződő közjogi hagyomány a folytonosságban megújuló állandóságával.

(A tanulmány 2006 kora tavaszán készült)

Jegyzetek

1. Papke, Werner: Die Geheime Botschaft der Gilgamesh. Weltbild Uerlag, 1996. In.: Hol vagy

    Mezopotámia? Szerk.: Tábori László. Két holló könyvek, 1996.

2. Pap Gábor: Hazatalálás, Püski, 1999; Mag a hó alatt, Püski, 2003; Molnár V. József: Ég és föld

    ölelésében. Örökség Könyvműhely, 1998; Hétboldogasszony, Főnix Könyvek, Debrecen, 2001; A

    Nap arca, Örökség Könyvműhely, 2003; Örökség, Örökség Könyvműhely 2001; Kalendárium;

    Örökség Könyvműhely, 1998.

3. Takács György: Babba Mária, Főnix Könyvek, 2002; Hosszú utak megszomorodának, Magyar 

     Napló, 2003; Daczó Arpád: Csíksomlyó titka, Pallas-Akadémia Könyvek, Csíkszereda, 2002.

4.  Nemeskürty István: A bibliai örökség, Szabad Tér Kiadó, 1991.

5.  Kocsis István: A szakrális fejedelem, Püski, 1999; Magyarország Szent Koronája, Püski, 2000.

6. Vass Csaba: Szakrális világközösség, in.: A Ma­gyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. Szerk. Tóth Zoltán József, Szent István Társulat, 1999; Kocsis István: Szem­pontok a Szent Korona-misztériuma és tana tanulmányozásához. In.: A Szent Korona-eszme időszerűsége, Szerk. Tóth Zoltán József, Szent István Társulat, 2004.

7.  Csáji László Koppány: Dzsánkrí. Utazás Belső -­Magaria bronzkorába. Napút Könyvek. 1. Masszi., 1999.

8.  Dümmerth Dezső: A titokzatos jelbeszéd, Panoráma, 1989.

9. Horváth Pál: Egyetemi jogi kultúránk ősforrá­sai. A korai reneszánsz studium generaleja. Konferencia előadás 2006. március 7-én az Egyetemi Könyvtárban.; A korai reneszánsz studium generalej.  Iustum, Aequum, Salutare. Jogtudományi folyóirat. Budapest, II. 2006/ 1-2.   

10. Zakar András: A sumér hitvilág és a Biblia. Kiadó: Szatmári István, USA, 1973; Kiss Irén: A köröm alóli teremtés regéi; A korona mezo­potámiai hagyománya, in.: Hol vagy Mezo­potámia?' Tábori László: Gilgamestől Jézu­sig, Melkizedek könyvek, 1999; Tábori László - Kiss Irén: Krisztus és a Nap, Szent Grál Munkacsoport, Budapest, 2000.

11. Spitzer, Shlomo J. - Komoróczy Géza: Héber kútforrások Magyarország és a magyarorszá­gi zsidóság történetéhez, Osiris, 2004. 109, 113, 129, o. Szent Ágoston: Isten Városáról 382-90. o. Kairosz 2006.

12. Henkey Gyula: A magyarság és más Kárpát-­medencei népek etnikai, embertani vizsgálata. Turul Könyvek, Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft. Budapest, 2002.

13. Aradi Éva: Hunok Indiában, Hun-idea Szellem­történeti Kiadó, 2005; Tábori László: Parthia. Egy alig ismert ókori világbirodalom. Turul Könyvek, Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft. Budapest, 2003.

14. Magyar Nagylexikon. 17. k. 711 o. Trefort Ágos­ton címszó. Magyar Nagylexikon Kiadó, 2003.

15. Csak kiragadás szerűen: Kőrösi Csoma Sán­dor, Vámbéry Ármin, Hetman Ottó, Baktay Ervin,

      Bobula Ida, Padányi Viktor, vagy akár Karácsony Sándor, Vörös Győző, illetve a XIX XX. századi

      magyar jogtörténeti iskola sze­mélyiségeinek vonatkozó munkássága.

16. Molnár Tamás: Utópia örök eretnekség, Szent István Társulat, 1992, Igazság és történelem. Molnár Tamás gondolatainak gyűjteménye. Szerk: Tóth Zoltán József, Szent István Tár­sulat, 2000.

17. Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő, Ökotáj, Budapest, 2000; Hatalom, szakralitás, kom­munikáció, Kölcsey Intézet, 2005.

18. Zlinszky János: Történeti alkotmányunk fej­lődése. I. Magyar Szemle, Új Folyam, XI. 3-4. szám, 2002. április, Budapest; A Szentkoro­na-eszme története. in: A Magyar Szent Ko­rona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. Szerk: Tóth Zoltán József

19. Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története, Magyar Történelmi Társulat, Buda­pest, 1939, Akadémiai Kiadó, 1987; Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvári Bolyai Tudomány­egyetem, Kolozsvár, 1947; Kocsis István: A Szentkorona-tan története, Püski, 1995; A Szent Korona misztériuma, Püski, 1997; Zétényi Zsolt: A Szentkorona-eszme mai értelme, Püski, 1997, Magyarország Szent Koronája, Kairosz, 2002, Varga Tibor: A Szent Korona engesztelése.- Pannonia nem veszítheti el angyal adta koronáját, Budapest, 2004, lásd továbbá Molnár Kálmán, Tomcsányi Móric, Egyed István, Hajnik Imre, Timon Ákos műveit.

20. Ivánka Endre: „Sacrum Imperium" és rex Christianus; A „szentistvání gondolat" és keresztény királyság, in: Ivánka Endre: Heidegger filozófiája és az ókori metafizika. Paidon, 2004; Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, 2003.

21. Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Ma vető Kiadó, 1985. 333-337. o.

22. Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története, MTA, Franklin-nyomda, 1941; Attraktor, 2003;      Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Grill, Budapest, 1919.

23. Tóth Zoltán József: A Szent Korona és Szentkorona-tan, in: A Magyar Szent Korog és a Szentkorona-tan az ezredforduló Szerk. Tóth Zoltán József; Tóth Zoltán József: A Szent Korona-eszme a XX. században. In: A Szent Korona-eszme időszerűsége. Szerk: Tóth Zoltán József

24. Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450: Osiris, 2002

25. MacNulty W Kirk: Freemasonry. Thames and Hudson, 1999, 86-9. o.

26. Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika, Minerva, Kolozsvár, 1944.

27. Száraz György: Történelem jelen időben  Magvető, 1984. 481-658. o.

28. Geday István: Magyar uralkodók pénzeiken, Zrínyi, 1995.

29. Tóth Zoltán József: Az Aranybulla. Kétnyelvű­ség, VI. évf. 4. sz. 1999. Gödöllő

30. Tóth Zoltán József: A Szent Korona és a Szent­korona-tan, 304-7. o.

31. Spitzer, Shtomo J. - Komoróczy Géza: Héber kútforrások... 204. o.

32. Günter Ogger: A Fuggerek. Császári és királyi bankárok. Európa, 1994.

33. Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habs­burgok, Gondolat, 1987.

34. Spitzer, Shlomo J. - Komorócry Géza: Héber kútforrások... 301-8. o.

35. U.o. 300. o.

36. A pápaság a magyarsággal és a vele etnikailag, illetve kulturálisan rokon népek történetére ismét­lődően pozitív hatást gyakorolt és a közössé­gi, nemzeti lét fennmaradását segítette. Kezdve Nagy Szent Leó pápával, folytatva II. Szilveszterrel, valamint III. Honoriusszal, és IX. Ger­gellyel, II. András kortársaival, a magyar győ­zelem emlékére a napi déli harangozást elren­delő III. Kalixtusszal, a török elleni háborúkat segítő, majdc a Bakócz Tamást támo­gató VI. Sándor és II. Gyula pápákkal, a Collegium Hungaricumot megalapító XIII. Gergely pápával továbbá XI. Boldog Incével, a török magyarországi ki­verését szervező és pénzelő Liga pápájával, a II. Józseffel szemben fellépő VI. Piusszal, és a magyar katolicizmust támogató VlI. Piusszal, illetve a magyarság, ezen belül a határon túl rekedt honfitársaink iránt talán a legnagyobb empátiával rendelkező, a Mindszenty bíborost kinevező, Márton Áron püspökké szentelését előmozdító, az 56-os forradalom érdekében három enciklikát kiadó XII. Pius pápával. A ba­jor paraszt származású XVI. Benedek megvá­lasztása óta eltelt rövid időben számtalan gesztusával és intézkedésével máris a ma­gyarsággal igazán rokonszenvező, történel­mét és jelen helyzetét jól (talán a legjobban) ismerő, a reményt sugalló pápák sorába lépett. Úgy gondolom, hogy amilyen hiterősítő és felszabadító volt II. János Pál pápa hatása Magyarországon is 1978 után, pápaságának utolsó tíz éve, már a cselekvését korlátozó betegsége idején szám­talan fájdalmat okozott. Az egyházmegyék határainak a trianoni határhoz igazítása, a romániai ortodoxia felé, a magyarság meg­bántásával, tudatos háttérbe helyezésével tett lépései, a felvidéki magyar püspök meg nem oldott kérdése, magyar, illetve magyarországi szentek nagy számának más népek szentjeivé avatása, az olyan kisebb gesztusok, mint utol­só szlovákiai útján Rozsnyón mondott beszé­de, amelyben magyarul csak a magyarság szlovákiai békés integrációját szorgalmazta, vagy a húsvéti, és karácsonyi apostoli áldás­nak következetesen a román utáni elmon­dása évtizedeken keresztül stb.

37. Saint-Simon herceg emlékezése. Aurora, Budapest, i 960. 236-46. o.

38. Gunst Péter: M. A. Rothschild. A bankalapító, Akadémiai Kiadó, 1992.

39. Drábik János: Uzsoracivilizáció, II. kötet, Gold Book, Budapest, 2003, 285-302. o.

40. Bogár László: Magyarország és a globalizá­ció. Osiris, Budapest, 2003.

41. Bogár László: Az elmaradt rendszerváltás és az Európai Unió, Magyar Nemzet, 2005. no­vember 22. Pokol Béla: Az integrációs vita mar­gójára. Magyar Nemzet, 2005. november 22.

  42. Moss Kantner, Rosabeth: World Class, Rocke­feller Centre, Simon and Schuster, USA, 1995.

  43. Mándoki Andor: Új gazdasági rendünk tíz éve. KAPU melléklet 2001; Globalizáció, libe­rális átverés, KAPU

        XVIII. évf. 2005. 10; Meg­ismerni rendszerváltásunkat, KAPU. XVIII. évf. 2005. 5.

44. Mándoki Andor: Megismerni rendszerváltá­sunkat

45. Varga István: Csak látszólag miénk a forint. Magyar Nemzet, 2005. június 11. Hétvégi Melléklet; Dübörögve a gödörbe? Magyar Nemzet 2005. szeptember 19.

 46. Zlinszky János: Értékek keresése. „Haza a ma­gasban" sorozat. Szent István Társulat, 2005. Az alkotmány

       értéktartalma és a mai politika. A Szent István Tudományos Akadémia székfoglaló előadásai. Szent István

       Társulat, 2006.

 47. Fundamentum. 1997. I, negyedév Lásd: Zé­tényi Zsolt: „Néhány adalék az „igazságtétel kérdéséhez"

       Valóság, 1999. 11.

 48. 11/1992. (III. 5./ AB. III. 5. pont.

 49. Varga Csaba: Miért maradt el a múlttal szem­benézés, az újrakezdés beteljesülése? PoLíSz. 2005. Kráter Műhely