Regék, mondák, mesék ideje...


Ősszel, amikor a mezei munka nagyjából véget ért, érkezett el a szüret és a kukorica fosztás ideje.

Ilyenkor nagyon sok szép mesével, regével találkozhattak a gyermekek. Egy-két ilyen regét nekem is elmondott a kis madár, s most tovább adom nektek. Először őseink világából mondok el egy-két dolgot, hogy tudjátok, kik is voltak ők? A mesemondó kismadár először a regősöknek mondták el mindezt, s ők versbe szedve adták tovább addig-addig, amíg hozzánk is eljutottak e regék. Arany János költőnk ezt így mesélte: „Száll a madár ágról ágra, száll az ének szájról szájra...”  Egyszer azután nektek is el kell mondanotok a ti gyermekeiteknek ezeket a dolgokat, amikor már apukák, anyukák lesztek, hogy az ének abba ne maradjon a magyarok ajkán.

 

A  C S O D A S Z A R V A S  R E G E
(Ősalak)

Jönnek a regösök.

Porka havak hulladoznak
Nyulak, rókák kergetődznek.
Benyomozánk a falúba,
Jámbor gazda udvarára.
                          Régi rege róla.

Ott találánk rakott házat,
Abban látánk vetett ágyat.
Ágyban fekszik jámbor gazda,
Belül fekszik gyöngéd hölgye.
                          Régi rege róla.

Közbül fekszik göndör gyermek,
Költögeti apját, anyját:
Keljen apám, keljen anyám,
Mert megjöttek a regösök.
                          Régi rege róla
                          Régi rege róla.

Megérkezénk, heten vagyunk,
Messzi földről jődögélünk.
                          Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,
Jégországi mezőségről.
                          Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyott
Kinek orra, kinek füle.
                          Régi rege róla.

Regösöknek rossz ruhája,
Zabszalmából a subája
                          Régi rege róla.

De remek a sok regéje,
Sok regéje, mondókája
                          Régi rege róla,
                          Régi rege róla.   

Zabszalma a köpenyünk,
Tökhéjból a kalapunk.
Nyírfakéreg nadrágunk,
Cserfakéreg bocskorunk
                Úgy csiszegünk, csoszogunk.

Ha beenged gazdurunk
Becsiszegünk, csoszogunk

Ha nem enged gazdurunk,
Elcsiszegünk csoszogunk.

Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk, csoszogunk,
                Úgy csiszegünk, csoszogunk....

      (Beengedik őket.)                 



 (Most maga a Csodaszarvas énekel, a kobzos kíséri:)     (1)

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Kelő piros Napom, szép Hajnal Csillagom
Vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.

Szőröm Csillagai, szügyem gyöngyszin Holdja
Tengerbe merülnek, habok közt fürödnek.
Sötét messzeségből úszva megérkeztem,
Kékes habok közül partra kiláboltam.

A két szarvam között ingó-ringó bölcső,
A ringó bölcsőben aranyhajú gyermek.
                           Oh, a Gyönyörű Gyermek!...

        (Most újra a kobzos énekel:)

Ki fia, ki fia? Kicsoda, kicsoda?
Csillagos Ég fia, a Nagy Isten fia.
Az áldott Napocska, Gyönyörű Istenke,
A mi reménységünk, a mi nagy örömünk.
                           Oh, a Gyönyörű Gyermek!...

Újév éjszakáján, íme megszületett,
Tenger homályából, sötétségből kikelt.
Az égi Tejfolyó az ő édesanyja,
Aki őt szoptatta, nagy erejét adta....
                           Oh, a Gyönyörű Gyermek!   (2)

Éjszaka árnyai, immár reszkessetek,
A ti elűzőtök mert már megszületett!
                           Oh, a Gyönyörű Gyermek!...

Sötétség, Hidegség felé tekergődznek
Sugárzó Napocskánk életére törnek.

De ő kacsóival torkukon ragadja,
Kerengő kígyókat íme meg is fojtja.
                           Oh, a Gyönyörű Gyermek!...
                           Oh, a Gyönyörű Gyermek!...

Áldott Nap, fényes Nap, amily gyönyörű vagy,
Már ringó bölcsődben olyan erős is vagy.
Jobb kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod:
A Föld reng miatta, hegyek megremegnek,
Bal kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod:

Tenger fölviharzik, véges-végig habzik.    (3)
Mai naptól fogva fogy már a sötétség,
Mai naptól fogva lankad már hatalma,
Mert a mi Megváltónk imár megszületett,

A mi Áldott Napunk, látjátok-e, meglett.       (4)
Emberek, emberek új örömet hoztunk,
Ez új esztendőben legszebb reménységet.
Meghoztuk az áldást, sok szép ajándékot,

Kicsiny gyermekeknek nagy gyönyörűséget.
Isten adjon néktek mindenben bőséget,
Békét, boldogságot, szívbéli jóságot.
Minden jószágotok szépen szaporodjon,

Gyümölcs és gabona bőséggel teremjen.    (5)
Kezetek munkáján égi áldás legyen,
Fényes Aranytükör mindenkor vezessen.     (6)

(Most ismét a Csodaszarvas énekel)

Ime agancsaim én mostan leteszem,
Szarvas-szokás szerint Újévre levetem.     (7)
Karácsonyra néktek szarvaim itt hagyom

Minden áldásukkal nektek ide adom.
Aranytükör mellett asztalon álljanak,
Míg a sötétség tart: világosítsanak.

Az én agancsaim: Jó Isten áldása,
Minden javatoknak legyen kutforrása.
Áldott termőföldet velük munkáljátok

Teremjen az néktek gyönyörű gyümölcsot,   (8)
Gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot,
Aranyos kalászot, lágy, fehér kalácsot.
Tehenek számára hosszú, selyem füvet,
Hosszú, selyem füvet, bőven folyó tejet.

(Kakasálarcos regös kukorikul, a szarvasálarcos énekelJ

Halljátok, halljátok, kakasok szólanak,
Imitt is, amott is már kukurikulnak....
Minden ékességem íme már letettem,

Minden ragyogásom nektek átal adtam,
Minden ajándékom már szét osztogattam,
Ez új esztendőben már reátok hagytam.

(Ismét kukurikolásJ

Halljátok, halljátok a kakasok szavát,
Jelentik, jelentik Újesztendő napját....
Immár el kell mennem, ideje indulnom,

Az Ég Tengerébe már vissza kell térnem.
Messzire, messzire el kell nékem úsznom,
Kékes messzeségbe ideje eltűnnöm....
Ideje eltűnnöm....

(Most a kobzos regös énekel, énekét koboza hangjával kísérve)

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik...
Hullámi ringanak, habjai susognak....

Föld még nincsen sehol és a magasságban, aranyos házában, aranyos székén ül a Nagy Égatya. Ő az Örökkévalóság öreg, hosszú, fehérhajú, fehérszakállú Istene. Fekete palástján ezer Csillag ragyog. Mellette ül asszonya, a Nagy Éganya. (9) Fehér palástján is ezer Csillag ragyog. Ő az Ősanyag, aki mindennek testet adott, ami lett és van. Ők örök idő óta megvannak és örök időleg meglesznek.

Az Atya lábainál feküszik a fekete Csodaszarvas, szőrén és ezer ága-bogán ezer fényes Csillag tündöklik. Az Anya lábainál feküszik a fehér Csodaszarvasünő; szőrén és againcsán ezer fényes Csillag ragyog. (10)

Előttük áll szépséges fiuk, a Gyönyörű, az aranysugárhajú Magyar Napisten.

Kéri édesapját a fiú: Emberek világát immár alkotnák meg. Kérdezi a fiú: Emberek világa mikor fog beállani?

Mindenség tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak....

Öreg Égatya-Isten fejét lehajtja. Egy ideig, még egy ideig gondolkodik. Aztán fehérhajú fejét fölemeli, a fiához így szól:

-- Aranyfürtös fejű, édesanyaszülte kedves fiam, alkossuk hát meg az emberek földi világát, amelyen ők, a gyermekeid lesznek, majd élhetnek.

-- Öreg édesapám, miképen teremtsük hát azt meg?

-- Ilyenképen lehet azt megteremtenünk: A hullámzó, kék Mindenség Tengere mélyében nyugszanak a Szunnyadó Szemek, az Aluvó Magvak. Szálljál hát le búvárkacsa képében a Nagy Tenger szinére, vegyél mély lélegzetet, bukjál le a mélység fenekére és hozzál föl Szunnyadó kis Szemeket, Aluvó kis Magokat, hogy azokból a Földi Világot megteremtsük. (11)

Az aranyhajú Napfiú öreg édesapja szavát megfogadja. Megrázkódik, aranybúvárkacsa képére változik, a Végtelenség Tengere szinére alászáll. Úszik valameddig a víz szinén, hogy mély lélegzetet vegyen. Ringattatja magát egyideig a Tenger hullámain, amíg mély lélekzetet vesz, egyszer is, kétszer is, aztán lebukik a kék mélységbe, keresi a fenekét, de nem éri. Lélegzetfogytán föl kell merüljön. Úszik ismét a vizek szinén, ringatják a hullámok, pihen egy ideig, pihen sokáig, aztán nagy, mély lélekzetet vesz, veszi egyszer, veszi mégegyszer, de most még harmadszor is. Lebukik ismét a kékségbe, bukik még mélyebbre, már fekete sötétségbe, lassan ereszti magából a levegőt, rezgő gyöngyszemekként gyöngyözik az fel a Tenger ingó szinére.  De íme most csőre beleütődik a Tenger fenekébe, a tengerfenék homokjába. Csőrébe vesz belőle aztán nyilként, kilőtt nyilként száll fölfelé az ezüstös csillogásba, a víz világló szinére. Fölhozott íme homokszemeket, a tenger mélyéből fövenyet: Szunnyadó Szemeket, fehér Magocskákat.

 

Mondja neki édesapja: Röppenjél föl a levegőbe, de nemis nagy magasságba, nemis nagyon alacsonyra, szórjad a Szemeket a Kék Tenger szinére.

Megfogadja édesapja szavát, fölröppen a levegőbe, nem is nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, a Szunnyadó szemeket leszórja, Alvó Ügyeket[1]  lehinti, a Tenger szinére hímleti.

[1] Ügy régi szó = szem, de ejtették ig, ige-nek is.
 

Hullanak a szemek a tenger szinére, hintázó habok közelébe, s íme ottan a Szunnyadó Szemek fölébredtek, az aluvó Magok fölimmednek, régi álmukból fölserkennek, ősi álmukból ébredeznek, eleven élőkké lesznek, íme élőkként növekednek, egymáshoz is tapadnak, meg is szaporodnak, belőlük a tenger színén úszó szigetecske támad, ringó hajócskához hasonlatos földecske kerekedik, mintha nádból kötött láp volna, fatörzsből vájt hajócska, ember keze készítette bödön[1] volna. De íme zöld fű is terem már rajta.  (12)

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Ha innen fúj a szél, a szigetecskét amoda hajtja, ha amonnan fordul a szél, a szigetecskét emide hajtja. Lebeg, libeg a Nagy Kékség hátán, a Végtelen Tenger szinén.

A magas Ég ógján  (13) át Magyar Napisten fölrepül édesapja aranyhajlékába, megrázkódik, aranyhajú, szép fiú alakjává visszaváltozik és fehér fejű édesapjához, aranyos székén ülő édesapjához így szól:

Öreg édesapám, íme lenn valék a Kék Tenger mélyében, Mindenség Tengere sötétségében, hozék Húnyó Magokat, Szunnyadó Szemeket, lehallatszott szavad szerint a Tenger szinére elszórám, ingó habok közébe hintém, hajócska is lőn belőlük, fű is sarjadozik rajta, élők is megélhetnének rajta. De íme neked van életed párja, nekem is van gondos édesanyám, fölnevelő jó anyám, de nincsen életem párja, nincsen aranyhajam simogató kedvesem, arcom csókolgató édesem. Miként lehetne hát nekem feleségem? Kedves feleségem, szerető asszonyom? És mikor leend meg az emberek világa, mikor áll be az emberek ideje?

Fehérhajú, fehérszakálú Égisten hosszúhajfonatos ősz fejét lehajtja. Hajfonatos halántékát ezüstgömbös botja ezüstgombjához támasztja, valamennyi ideig gondolkodik, még valami kis ideig gondolkodik, aztán hószinhajú fejét fölemeli, édes fiához ilyen szóval szólal:

-- Legyen, fiam, életed párja, hajad simogatója. Hajad simogatója, arcod apolgatója, csak egyszer aludnod kell, csak azután immedned kell. (14)

És amikor aluszik a fiú, akkor Magas Égisten édesapja bűvös igéket mondogat és akkor, íme gyöngyvirág virágozik fia oldalából (15), rezgő gyöngyvirágszál, zöldleveles gyöngyvirágszál keletkezik onnan. Fehérgyöngyű virága van, szépen hajló levele van, aztán bogyója is lesz, pirosló gömböcskés bogyója is lesz. Égisten a bogyókat szedegeti, újjai között szemelgeti, aztán Mindenség Tengerén ringó kis szigetre ejtegeti, imbolygó hajócskákra eregeti. Egyike, másika vízbe esett, hullámok közébe sűlyedett, de ott is el nem veszett, némelyikből vizi tündér, vízben uszkáló, szépen dallani tudó sellőleány lett. Másokból halak váltak, ezüstpénzes, kékeshátú, aranypénzes barnahátú halak keltek, másik más viziállattá lett, emez vízből is kijáróvá, amaz száraz földön is majd maradóvá. ezek később nagyokat is nemzettek, embereknek munkabeli segítségül, tejükkel táplálékul. De a legszebb gyöngyvirágbogyóka, a legszebb gyöngyvirágmag a földecskére hullott, a zöld fűszálak közé több is esett. A magvak oda szóródtak, ki is keltek. Emezekből gyöngyvirág lett, de a legszebbikből gyönyörűséges tündérlány lett, Égisten varázsszavára, Fölső Isten mondott igéjére.

Föl is ébred Magyar Napisten, pihenő álma után ismét ébren van már. Égi édesapjához most így szól:

-- Ime aludtam is, föl is ébredtem már. Hova menjek hát feleségkeresnem, merre forduljak életpárszereznem? Ideje is volna nősülnöm, ideje volna, hogy az ember idejebeli világ meglegyen, gyermekeim korabeli világ meginduljon.

Szólítja a magasságbeli Öregisten feketeszőrű, kékszőrű csillagragyogásos Csodaszarvasát, égi Vizenyőn (16) legelgető gyönyörű állatát, aztán fiához így szól:

-- No hát édes fiam, Csodaszarvas hátára mostan üljél föl. Ő vigyen le mostan téged a Kék Tenger fűves, gyöngyvirágos szigetére, hullámain úszó, ringó lápjára. Ott találod feleséged, oldalaból származott jövőbeli élettársad. Csak sokáig egyfolytában nem élhetsz nála, mert amíg te odalent leszel, kevés világossága leszen a Világnak, mert amíg nem leszel mellettem az Égen: homály lesz mindenütt.

Fehéren világlik az Ég nagy Dunája a magasságban, fehéren dereng az Ég viziútja a Csillagok között, de mindkét vége éri a nagy Tenger tükrét, mert a Tengerben van forrása, s a Tengerbe szádul[2] torkolata, mert a Tengerből származik és a Tengerbe tér vissza.

A Csodaszarvas hátán ül már aranysugárhajú Magyar Napisten. A Csodaszarvas ezerágú agancsa között látszik gyönyörűszép arca. Az égi fehér folyóvizen úszva leérkezik vele a Csodaszarvas a Mindenség Tengerére, az égi Folyam torkolatába.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Tenger hullámai között úszik a Csodaszarvas. Ezer ága-bogán ezer fényes Csillag, ezer fényes csillag a vízben tükröződik. A Tenger habjai között úszva, viszi a Csodaszarvas Áldott Napunkat, édes Atyánkat, a tenger szigete felé. (17) Elérkezik az úszó sziget szélére, kilábol annak partjára. Zöld füves földjére leszáll Magyarok Istene, a Csodaszarvas pedig visszaereszkedik a tengerbe, úszik tovább a tengerben, míg elérkezik az Égi Folyóvíz eredő helyére, ahol most visszamentében tér vissza a magas Égre, égi legelőjére és Égisten aranyhajlékához.

Meglátja Istenünk a gyöngyvirágok között aluvó Gyönyörű Ilonát, gyöngyvirágkoszorús, selyemaranyhajú Tündér Ilonát. Oda megyen hozzá, megcsókolja gyöngyházszinű arcát, mire a leány megmozdul. Megcsókolja szép piros száját, mire a lány fölsóhajt. Megcsókolja a két lehúnyt szemét, mire a lány kinyitja azokat és mintha az Ég kéksége tükröződne bennük.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Kicsiny szigtecskét a habok ringatják,
Ifjú szerelmes párt  el- is elaltatják....

Gyönyörű Magyar Napisten édesatyánk és selyemaranyhajú Magyar Ilona édesanyánk élnek immár nagy szerelemben a szigetecskén. Ha déli szél fúj, azt észak felé fújja, ha északi szél fúj, délfelé hajtja azt.

Idő telik, idő múlik, örök folyóvízként folyik. Jön az Égen a csillagos Csodaszarvas, tér már vissza a szépséges. Ereszkedik lefelé a magas Ég Viziútján, elérkezik a torkolathoz, aztán úszik a nagy tengerben. Ezer ága-bogán ezer fényes Csillag, vízben tükröződnek, ragyogva csillognak, ragyogva rezegnek. Jön, jön a Csillagragyogásos, jön Napistenünkért, hogy az Égre visszavigye, mert félesztendő eltellett már. Szól a Csillagos Szarvas, a szigethez immár elérkezvén:

-- Velem jer Áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ Világossága. Édesapád hivat, égbeli atyád idéz, mert rég homályosság van már, kevés világosság, csak csillogó Csillagok világítanak.

Hallja Magyarok Istene égi édesatyja üzenetét. aranyhajú fejét szomorún lehajtja és indul bucsúznia nejétől, kedvesétől.

A tengeren úszva viszi már a Csodaszarvas, viszi az Égi Folyóvíz eredete helyére, s onnan föl a magasságos Égre, hogy Áldott Napunk ismét ott ragyogjon, édesapja akarata szerint....

Ilonának azonban ezalatt szépséges, fehérarcú leánykája született. Kicsoda, kicsoda e szép leányka? A gyöngyházarcú, ezüstarcú Holdacska ő. (18) Az ő ezüstös arca fog ezentúl világítani olyankor, amikor az Áldott nincsen az Égen. Világít is azóta Ilona ezüstarcú szép leánya éjszakánként, de kevés a világossága, gyönge a fényessége.

 Megegyeztek Égisten és fia Napisten, hogy ezentúl az aranyhajú fele időt a magasban, fele időt lent Ilonánál töltend. És így van ez mind máig is azóta. (19)

Igy élnek igaz boldogságban Magyar Napisten Boldogisten és Magyar Ilona Földistennő Boldogasszony[3]  sok, sok ezer esztendő óta, mert örökifjak és örök szépek ők mindaketten. És beállott az emberek idejebeli, magyarok korabeli idő is, megszülettek a gyermekek is, az első magyarok is, gyönyörűszép aranyhajú fiak és leányok. (20)

De sokan is lettek és kicsike szigeten kezdett elég helyük már nem lenni. Nem volt helyük játszadozásra, sem terük a futkosásra. Már ha egymást kézenfogva körtáncot kezdettek lejteni, nem volt helyük siposoknak, dobosoknak. Ha helyet hagytak siposoknak, dobosoknak, kevés hely lett táncosoknak. Idő múlott, idő elhaladott. Egyszer amidőn az Égen volt, édesapjához így szólott:

-- Égbeli édesapám, édes jó atyám, immár jóvoltodból boldogságban élek és az ember korabeli, az ember idejebeli idő beállott, mert aranyhajú, selyemaranyhajú fiaim, leányaim vannak. De íme, már ők is szaporodnak, napról napra többen vannak, nem férnek a szigetecskén, szűken vannak lápjuk földjén. Körtáncot ha lejtenének: nincsen hely a zenészeknek, ha meg hagynak zenészeknek: nem marad a táncosoknak. Szigetünkön  sok szép fű nőlt, virág is nőlt, mindenféle bokor zöldel, a füveken sok mag terem, a bokrokon édes bogyó, mindnyájunknak eledelül, édes táplálékul, de amióta gyermekeim sokan lettek, nemigen jut mindegyiknek, nem elég már ami terem, mert a sziget igen kicsi, úszó lápunk szűkös nagyon; az sem biztos: ingó, ringó. Ha ilyen szél van: arra viszi, ha olyan szél van: erre hajtja. Gyermekeim kérdezgetnek: Édesapánk, mit csináljunk, éhségünkben mihez kezdjünk? Ezért én is most hozzád fordulok tanácsodért, e bajainkban segítségért.

Magasságbeli Napisten meghallgatja fia szavát, szívébe veszi panaszát. Őszhajú agg fejét lehajtja, ültő helyében ezüstgombos, rovásos botját arcához szorítja, úgy gondolkodik. Gondolkodik egy ideig, elmélkedik még valameddig, azután hosszúhajfonatos, fehérhajú szép fejét fölemeli, s aranyos asztala előtt álló, gondban levő fiához, kedves gyermekéhez így szól:

-- Magas Égen járó édes fiam, lenti Világban járó gyermekem, panaszod szivembe vettem, gondjaid mind megértettem. Meg kell hát tanítsalak, végtelen Tenger kis szigtét nagyobbá miként tegyed, szükség szerint hogyan növeljed, gyermekeid hazájává mikép képezzed, hogy az, áldott Csallóközzé miként legyen, boldog gyümölcsénnyé, magyarok honává miként váljon. Hogy rajta sok, sok, eledelre való bogyót termő bokor, gyümölcstermő fa, hogy végtelen sokaságban, szélben hullámzó, aranykalászos, szemet termő selymes fű teremjen. Hogy a sziget ne inogjon, széltől emide-amoda ne hajtasson. Bűvös igékre is kioktatlak, varázsigékre megtanítalak, sziget növesztésére valókat, anyaga szaporítására kellőket.

Nagy Isten aranyhajú fiát, hullámos hajú gyermekét megtanította, sok hasznos tudnivalóra, varázsigére is oktatta. Ezután Áldott Napunk, a szigetbeli nép gondviselője, szigeten lett magyarok ápolója, gyermekein ekkép segített: A kis szigetet megnövesztette, két napos járóföldnyi hosszúra, egy napi járóföldnyi szélesre gyarapította, hogy rajta sok zöldlombos fa, piros meggyet termő fa, piros, jóizű almát termő fa, sárga aranyalmát termő fa elférhessen, virágs, bogyós bokor, sok, sok lehessen. Viruló virágokra szálldosó, zümmögő szárnyas állatkákat, röpdöső méhecskéket szerezett édes mézet hogy hordjanak, méllő[4] mézet gyűjtögessenek, odvas fák üregébe, emberkészítette kaptárokba, szalmából fonott kasokba. Kalászos füveket szaporította, sík mezőkön elterjesztette, mindezeket eledelül gyermekei számára, táplálékul magyarjai számára. De még arra is megtanította, szeretettel figyelmeztette, a méhecskéktől minden mézet el ne vennének, nekik is hagyjanak, hogy amikor majd virág nincsen, a szárnyaskák meg ne haljanak. Meg ne haljanak, éhen ne vesszenek.

Most Áldott Napunk földi gyermekeit még arra tanítgatja, Nagy Isten tanácsai szerint arra oktatgatja, szélhajtotta szigetüket miként állítsák meg, hogyan rögzítsék meg, hogy az többé ne inogjon, sem hol ide, hol amoda ne bolyonghasson: Magas fenyőfákat, sudártörzsű, tűlevelűket vágjanak ki, nyessék le ágaikat, törzsük vékonyabb végét jól hegyezzék meg, a fákat fektessék le szigetükre, aztán ha a szél a szigetet sekélyebb helyre vitte, a tenger zátonyos tájára terelte, ott a fákat verjék le szigetük földjébe, hogy a vizen is átérjenek, tenger fenekébe akadjanak, aztán tovább is verjék le, hogy a fenékbe fúródjanak, hogy szigetük ott maradjon, szelek szerint ne bolyonghasson.

Aranysugárhjú Napisten azóta minden esztendőben egyszer Aranymadár képében gyermekei földét körülröpüli, lássa miként élnek, sorsuk milyen, őrködik fölöttük és gondjukat viseli.

Hogy gyermekeinek a Földön helyük legyen ezt Napisten továbbra is nagyobbítja. Mezők, rétek lesznek, új szigetek is támadnak. a nép nádat vág, kévékbe kötözi, kötegeket fogja egymáshoz, kötözi egymáshoz, lápot készít, vizenjáró hajót alkot belőlük, egyik ember, másik ember asszonyával, gyermekével a hajón más szigetre is átmegy, másutt is megtelepedik, más mezőkön, más földeken, új földeken a nagyvilágban elterjed, ott magának kunyhót épít, házat épít. A földbe hajlékony karókat szúr le, ezeket egymás felé görbíti, kötözi, a közöket vékony vesszővel befonogatja, gömbölyű lakot épít, fűvel födi eső elől. Mindezt Magyar Napisten szava szerint.

Van mármost földi embereknek, szigetbeli nemzetnek élelme elegendő. Élnek boldogan és szaporodnak mind számosabbra, mire mégis kezd helyük kevés lenni. Napisten gondja az lesz immár: hol fognak gyermekei megférni, hol fognak meglenni ha a Föld minden helyét benépesítették?

Ime, gyümölcsfavirágozó tavaszi reggel van már, íme gabonatermő, zöld mező-hullámozgató nyár van már. Nyár derekán Aranyhajú Napisten aranymadárrá változva fölszáll a magasságos Ég Delelőjére, ott aranyhajú Szép Istenné visszaváltozva belép édesapja aranyoszlopos tornácú házába, köszönti édesapját ahogy apát köszönteni illő, ahogy öreget köszönteni való, s így szól:

-- Édesapám, íme: Gyermekeim immár jól vannak, semmiben hiányt nem szenvednek. Szépen élnek, szertetben éldegélnek. Ámde szaporodnak, napról-napra többen vannak. Mi lesz, édesapám, ha az egész földi világ benépesül, ha annyian lesznek, hogy sehol elég helyük nem lesz, sehol férő helyük nem lesz?

* * * * *


[1] A fatörzsből kivájt csolnak neve bödön, bödönhajó volt.

[2] Régen és a székelyeknél ma is szája csak embernek, állatnak van, korsónak, csőnek, barlangnak, stb. csak száda van.

[3] Őseinknél a Nagy Világanyát nevezték Nagy Boldogasszony-nak is.

[4] „méllik” az ami sűrűn, vagy nyúlósan is folyik, mint az igen sűrű folyadék, vagy a méz.


 

CSODASZARVAS REGE

Magyar Adorján

Jönnek a regősök

Porka havak hulladoznak,

Nyulak, rókák kergetőznek

                    Régi rege róla.

Benyomozánk a faluba,

Jámbor gazda udvarára

                    Régi rege róla.

Ott találtunk rakott házat,

Abban látánk vetett ágyat.

                    Régi rege róla.

Ágyban fekszik jámbor gazda,

Belül fekszik gyöngéd hölgye

                    Régi rege róla.

Közbül fekszik göndor gyermek,

Költögeti apját, anyját:

                    Régi rege róla.

Keljen apám, keljen anyám,

Mert megjöttek a regösök,

                    Régi rege róla,

                    Régi rege róla.

Megérkezénk, heten vagyunk,

Messziföldről jöddögélünk

                    Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,

Jégországi mezőségről.

                    Régi rege róla.

Hideg, havas mezőségről,

Zord, zuzmarás erdők közül.

                    Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyott

Kinek orra, kinek füle

                    Régi rege róla.[1]

Regösöknek rossz ruhája,

Zabszalma a subája.

                    Régi rege róla.

De remek a sok regéje

Sok regéje, mondókája

                    Régi rege róla.

                    Régi rege róla.

Zabszalma a köpenyünk,

Tökhéjból a kalapunk.

Nyírfakéreg nadrágunk,

Cserfakéreg bocskorunk,

                    Úgy csiszegünk--csoszogunk.

Ha beenged gazdurunk:

Becsiszegünk—csoszogunk.

Nyírfakéreg nadrágunk

Cserfakéreg bocskorunk

                    Úgy csiszegünk—csoszogunk

                    Úgy csiszegünk—csoszogunk....

Beengedik őket.

MAGOR ÉS HUNOR GYERMEKKORA

Élt egyszer valamikor, régesrégen egy nagy és hatalmas király. Ménrót volt a neve. Nagyon szeretett vadászni. Egyszer, még ifjú korában, amint szép táltos lován vadászatról lovagolt hazafelé, a mezőben három szép leányt látott, akik ottan kendert téptek. Azt mondja halkan az egyik leány:

-- Jaj, leányok, ha engem a szép királyfi feleségül venne, egy szál kenderből is annyi fonalat fonnék és annyi vásznat szőnék neki, hogy minden katonjának lenne ingrevaló belőle. 5.)

Hallá a király a leány beszédét, de úgy tőn mintha oda sem hallgatott volna.

-- Azt mondja a másik leány:

-- Jaj, ha engem venne feleségül, én egy szem buzából is annyi lisztet őrölnék és annyi kenyeret sütnék neki, hogy minden katonájának tellne belőle.

Hallá a király most is de most is úgy tőn mintha nem hallotta volna.

Azt mondja a harmadik leány:

-- Jaj, leányok, de ha engem venne el, én életét olyan szép két aranyhajú gyermekkel ékesiteném meg amilyenek még nem voltak a világon.

Meghallotta az ifjú király ezt is de most a lovát megállította, a leányt maga elé a nyeregbe fölvette, hazavitte, s feleségül vette.

Éltek mármost igaz szerelemben és boldogságban, ámde Ménrót király, mivel nagyon szeretett vadászni, sokszor napokig, hetekig is elmaradott hazulról és a vadont, a nagy rengeteg erdőket járta, vadászva, kalandozva.

Egyszer, amidőn így nagyon sokáig elmardott volt hazulról, ezalatt Enő királyné (mert ez volt a neve) megszülte az aranyhajú ikreket. De volt a királynak valami gonosz szakácsnéja, aki mr régóta azt szerette volna, hogy a király az ő leányát venné feleségül és dúlt-fúlt mérgében, mikor a király a mezőről a gyönyörű Enőkét magával hozta és azt vette feleségül. Azóta is mindig azon törte a fejét miként árthatna a királynénak, miként tehetné el láb alól, hogy aztán a király mégis az ő leányát venné el. No, most jó alkalma nyílott erre. Nagyhamar a két szép aranyhajú gyermeket anyja mellől ellopta, s helyükre odatett két szőrös komondorkölyköt. Azután a gyermekekkel kiosont a csűrbe. Ámulva látta, hogy milyen csodálatos két gyermek az. Alig, hogy megszülettek, mindjárt akkorára nőltek meg mintha egyévesek volnának. – Merthát táltosok voltak ők mindaketten.

Ott volt a csűrben egy régi szép függőbölcső, amelyben a király feküdött volt csecsemőkorában. Fatörzsből kivájva, olyan volt mint valami csolnakocska. Mivel a lelke még sem engedte a vénasszonynak, hogy a két oly szép gyermeknek halálát okozza, hát a bölcsőbe szépen beágyazta őket gyorsan, még valami ételt is tett melléjük, aztán a bölcsővel kiszaladott a kert végébe, s ott a folyóvízre bocsátotta őket. Gondolta magában: majd kifogja valaki és gondjába fogadja a gyermekeket, hiszen oly gyönyörűszépek... Azután visszaloholt a királynéhoz és ő sopánkodott, siránkozott a legjobban, hogy hát Istenem, Istenem: komondorkölykeket hozott világra a királyné!

Sírt, zokogott Enőke királyné, fájt a szíve, majd meghasadott, amikor magamellett a két komondorkölyköt meglátta, s azt hitte, igazán ő hozta azokat a világra....

És milyen haragra gerjedett a király, amidőn hazatérve, meglátta, hogy két aranyhajú gyermek helyett, két szőrös komondorkölyköt szoptat a felesége!

Nem is tett egyebet, hajdúinak megparancsolta a királynét, kutyakölykeivel a karján, világ csúfjára, a városon hajtsák végig, aztán űzzék ki az erdőre. Éljen ott, ha élni akar ezentúl.

A vén szakácsné meg addig beszélt, addig példálódzott leányáról a királynak, amíg az csakugyan el is vette feleségül.

És mi lett hát a két kis aranyhajú gyermekkel?

Vitte, vitte velük a víz a bölcsőt lefelé, ringatta, libegtette a hullámok hátán. Harmadnap vitte már a nagy folyóvíz és a két táltos gyermek három nap alatt olyanná nőlt, mintha három éves volna. Ki is nézegettek a bölcsőből és egyszer azt mondja egyik a másiknak:

-- Nézzed, testvér, hogy haladnak el mellettünk a fák, a bokrok és a halmok.

Azt mondja a másik:

-- Csakugyan milyen csodálatos ez a világ. Mindig megy, megyen, soha meg nem áll....

Ámde egyszer a nagy folyóvíz egy kanyarulatán, a fokon, ahol egy szép föveny volt, a víz a bölcsőt a partra vitte, s az ott megfeneklett a homokon.

Azt mondja erre az egyik fiacska a másiknak:

-- Nézzed testvér: mégis megállott a világ és ide jött a széle a hajócskánkhoz. Gyere szálljunk ki.

És kiszállott az a két szép aranyhajú gyermek a fehér homokra, s elkezdett ott, úgy meztelenül, ahogy volt, futkosni, játszadozni a verőfényben. Mikor megéheztek, oda mentek a föveny belső szélére a bokrok közé szedret szedni, s eszegetni.

Az áldott Nap pedig a magas, kék Égről nézte őket és édesanyjához így szólott:

-- Nézze csak kegyelmed, édesanyám, milyen két szép aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen. De dél van már és hajadonfővel vannak, én meg erősen sütök már. Menjen le, vigyen nekik két sapkácskát. De adja a nagyobbikat a kisebbiknek, a kisebbiket a nagyobbiknak, mert ha okosak és édesegyek: megcserélik. Hadd lám.

Leszállott az Áldott Nap édesanyja hozzájuk és a sapkácskákat a fejükbe nyomta. Örültek a fiacskák a szép piros sapkácskáknak és szépen megköszönték a nénének, de mikor meglátták, hogy a nagyobbik kapta a kisebbet, a kisebbik a nagyobbat, elnevették magukat és megcserélték, mert okosak voltak ők mindaketten.

Játszadoztak aztán tovább a homokon. Csináltak árkokat, hidakat, építettek homokból Tündér Ilona várat, mind ahogy ezt a kisgyermekek szokták. Észre sem vették, hogy lement már az Áldott az aranyos felhők mögött és följött a Hold.

Meglátta pedig a Hold őket: azt mondotta édesanyjának:

-- Nézzen oda kend, édesanyám, milyen két szép aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen, de hűvös van már ilyenkor, mikor én világítani kezdek. Menjen le, adjon nekik ingecskéket, megne fáznának. De a nagyobbiknak kisebbet adjon, a kisebbiknek nagyobbat. Hadd lám, édesegyek, okosak-e, mert ha igen: megcserélik.

Úgy is tett a Hold édesanyja. Levitt nekik két szép fehér ingecskét és reájuk adta, de a nagyobbikra a kisebbet, a kisebbikre a nagyobbat.

Örültek a gyermekek a szép egy ezüst- meg kékszegélyű ingecskéknek és megköszönték szépen a Hold édesanyjának. De mikor észre vették, hogy a nagyobbik kapta a kisebbet, a kisebbik a nagyobbat, megint elnevették magukat és megcserélték, mert hát okosak voltak ők mindaketten.

No de el is fáradtak már a sok futkosásban, játszásban és elálmosodtak. Visszamentek hát a bölcsőhöz, belefeküdtek, betakarództak és egymást átölelve elaludtak.

Megjelent ekkor az Égen a gyönyörűséges, nagy Csodaszarvas. Ezer ágabogán, ezer égi gyertyaként, ezer fényes Csillag gyulladozott ki, gyujtatlanul, egyik a másik után, és ahány szőr szála volt annyi Csillag ragyogott föl a két oldalán is. Homlokán volt Tündér Ilona fényes Est-Hajnalcsillaga, de kékesfekete volt a szőre, s agancsa, mint az éjjeli Ég, ezüstösen fehér, a hasa mint a felhők a holdfényben. Szépséges tartással, istni fenséggel jött le az Égről, nesztelenül végig lépdelt a fehér fövényen, aztán fejét lehajtva, a bölcsőt annak két fülénél fogva szarvai közé akasztotta, belement a nagy folyóvízbe, s úszni kezdett a túlsó part felé.

Jaj, milyen sodálatosan szép volt ez.... Hogy ragyogott, csillogott-villogott és tükröződött reszketve a folyó vízében a sok ezüstös, aranyos, meg zöldes és pirosas Csillag. A két aranyhajú gyermek meg csendesen aludott a szarvak között ringó, piros, tulipános bölcsőben.

Aztán kilábolt a Csodaszarvas a vízből, bement a nagy, rengeteg erdőbe, s vitte a gyermekeket. Vitte, vitte. Vajon hova?.... Hová vitte volna?.... Édesanyjukhoz!.... Szegény, ártatlan édesanyjukhoz, aki ott a vadonban galyból, zöld lombból csinált magának kunyhót, a legsűrűbb bozót közepette, hogy senki rá ne akadhasson. Ott lakott a két kutyakolyökkel az erdőben és most aludott békében a mohanyoszolyáján.

Épen virradni kezdett, amikor a Csodaszarvas odaért a kunyhóhoz. Ezer ágabogán most aludoztak ki oltatlanul a Csillagok. Lehajtotta ismét a fejét és leeresztette a bölcsőt a kunyhó bejárata előtt a fűre, aztán fölment ismét az Égre s eltünt a felhők között.

A királyné meg ezalatt hajnali álmában olyan álmot látott, hogy két szép aranyhajú gyermek játszadozott körülötte, s hogy azok voltak fiacskái, nem a kutyakölykök. Mikor pedig fölébredett, fölkelt és a kunyhóból kilépett, nagy csodálkozásrára ott találta a böcsőt, benne a két aranyhajú gyönyörű gyermekekkel. Ahogy meglátta őket, a szíve nagyot dobbant, mert úgy hasonlított a két gyermek az ő urához.... Nem tudta szegény Enő királyné elgondolni mikép került oda a két gyermek, de valahogy sejteni kezdette, hgy isteni rendelésből és hogy azok a gyermekei, nem a komondorkölykök. Ahogy hiszen megálmodta. Mert miért is hasonlítanának urára?.... Gondjaiba is fogadta a két szépséges fiacskát és nevelte őket igaz anyai szeretettel. Nevet is adott nekik: a nagyobbacskát, aki egy kicsit szilajabb is volt, Hunornak, a kisebbiket szelidebbet és aki meg erősebb volt, Magornak nevezte. Azok meg elmondották neki mikép utaztak a nagy folyóvizen.

Mikor elűzték volt Enő királynét hazulról, semmit sem volt szabad magával vinnie, de azért ő észrevétlen, hajába rejtve, mégis magával vitte volt a királynak, akit ő annyira szeretett, egy kis képét, és ez most ott volt a kunyhóban egy galyacskára akasztva. A királyné pedig minden este mielőtt aludni ment, megcsókolta és megtanította a fiacskákat is, hogy ők is úgy tegyenek, merthogy az édesapjuk képe.

No, így éltek mármost ők hárman és a kiskutyák, az erdőben. Egyszer a gyermekek elmentek szamócát szedni, hogy édesanyjuknak hazavigyék. Ugyanakkor Ménrót király is arra vadászgatott. Meglátta egy patak tulsó partján az aranyhajú gyermekeket amint szedték az epret. Ahogy őket meglátta, a szíve nagyon megfájdult mert eszébe jutott, hogy volt szép aranyhajú felesége, akit nagyon szeretett és aki azt ígérte volt neki, hogy két szép aranyhajú gyermekkel fogja megajándékozni és aki ehelyett két komondorkölyköt szült a világra....

Odakiáltott hát a gyermekeknek, várjanak mig átgázol a patakon. Csakhogy azok megijedtek a fegyveres férfitől és elszaladtak az erdőbe, egyenesen a jól elrejtett kunyhóba. Hiába kelt át a király a túlsó partra, hiába kereste őket az erdőben, sehol sem találta. Hazament hát nagy szomorúan. Búsult, bánkódott, nem ment ki eszéből a két aranyhajú fiúcska.... Kérdék őt a felesége, a gonosz szakácsné, mi oka hogy oly kedvetlen és szomorú.

Azt mondotta a király:

-- Hogy ne volnék szomorú, hogy ne volnék kedvetlen, mikor ott és ott az erdőben olyan szép két aranyhajú gyermeket láttam és fáj a szivem miattuk, mert tűvé tettem az erdőt utánuk de sehol sem találtam. – Meg eszembe jutott, hogy első feleségem aranyhajú gyermeket ígért volt nekem... de kutyakölyköket szűlt... hogy el kellett űzetnem hazulról... pedig olyan szép aranyhaja volt....

Nem szólott a vén gonosz szüle semmit de mindjárt gondolta, hogy a folyóvízre bocsátott két aranyhajú gyermek lehetett az akiket a király látott. Gondolta magában: majd elmegy ő az erdőbe, a gyermekeket addig keresi míg megtalálja, s vagy eltávolítja valahogy vagy elteszi láb alól....

Azt mondotta hát a királynak, kimegy ő az erdőre, megpróbálja, hátha a gyermekeket megtalálja – ő asszony, tőle nem fognak megijedni – s elhozza őket ide.

Ki is ment, a rengeteget addig járta keresztül-kasul, addig kereste őket míg egyszer csak reájuk akadott, amint szedték a szamódát meg gombát. Megszólította őket mézes-mázos szóval, beszélgetni kezdett velük. Elmondatta magának hol és merre laknak, míg egészen (21) megbizonyosodott affelől, hogy valóban az elűzött királyné s két gyermeke laknak ott az erdőben. Aztán aranyhajukat megsimogatva mondotta nekik:

-- Jaj, édes gyermekeim, de szépek vagytok. De még milyen szépekké lennétek ha elmennétek a Hold házába, megmosdanátok a Hold mosdóvízében s megtörölköznétek töröközőjébe, s ezüsttükrébe néznétek!

Gondolta magában a vén gonosz, hogy ha oda el akarnak menni, majd eltévednek és odavesznek valahol a rengeteg erdőben, vagypedig a magas hegy kőszikláin, amelynek tetején van a Hold háza. Szakadékba esnek valahol, s ott fagynak meg a hóban. Még arra is rábeszélte őket, édesanyjuknak semmit se szóljanak, menjenek el most mindjárt. Hogy meg fog lepődni, s hogy meg fog örülni édesanyjuk, ha hazajönnek és még százszorta szebbek lesznek, mint azelőtt voltak.

No, rá hagyták magukat beszélni a gyermekek. Egymás kezét megfogták és elindultak. Tudták jól merre kell menniük, mert a banya megmutatta nekiök. Egész nap mindig mentek, de nem tévedtek el. Estére a magas, kősziklás hegyet meg is látták és annak ködös csúcsán a Hold ezüstös, hegyestetejű házát. Csak úgy csillogott-villogott fönt a hegy kékes tetején a hó, a jég, s a zuzmara.

Jaj, milyen nehéz volt a meredek sziklákon fölfelé haladniok! Föl is vérezték kezüket, lábukat az éles kősziklák és a jég, de azért ők csak mentek tovább a Csillagok fényénél, a sziklákon egymást segítgetve. Éppen akkor jött már az Égen hazafelé a Hold. Mikor közelebb ért, meglátta a gyermekeket és megismerte, hogy hiszen azok akiknek egyszer ők ingecskéket adtak. Ott ült a házban a Hold édesanyja s fehér ködből fonta a fonalat. Beszólott édesanyjának a Hold és mondotta:

-- Nézze édesanyám, az aranyhajú ikrek, akiknek egyszer ingecskéket adott kend, amott igyekeznek fölfelé mihozzánk. Nézze csak milyen szép nagyocskák már! De látom nem találják az utat: menjen le lébük, vezesse föl, nehogy valami szakadékba essenek.

Letette a Hold édesanyja az ezüstorsót és elébük sietett az aranyhajú gyermekeknek.

-- Jaj, ti szép fiacskák – mondotta nekik – hát hol jártok ti itten, ahol még a madár sem jár a mi havas hegyünk magasságában, a felhők között?

A gyermekek pedig elmondották, hogy a Hold mosdóvízében megmosdani, törölközőjében megtörölközni, s ezüsttükrébe nézni jöttek, hogy megszépüljenek és édesanyjuknak, aki a nagy erdőben él, örömet szerezzenek.

Na, odavezette hát a Hold édesanyja az ezüsttálhoz és megmosdatta, a Hold pedig hófehér, kékszegélyű kendővel megtörölgette s aztán az ezüsttükörbe nézette őket. És ettől valóban mindketten még százszorta szebbek lettek mint azelőtt voltak.

Megköszönték a fiúcskák a Holdnak és édesanyjának a szivességet, azután, hogy a Hold megmutatta nekik újból merre van az út, elbucsúztak, egymás kezét megfogták és mentek lefelé. De most már sokkal könnyebben mentek, mint azelőtt, mert az ösvényen mentek, amelyet jöttükkor nem találtak volt meg és csak úgy másztak fölfelé, úttalanul.

A hegyről lejutván, a nagy erdőbe visszamentek és hazáig, édesanyjuk zöldleveles kunyhójáig meg sem állottak.

Meg is örült édesanyjuk, amikor meglátta őket, mert már aggodalomban volt miattuk, hogy oly sokáig nem jöttek haza, és csodálkozva mondotta:

-- Jaj, édes fiacskáim, de megszépültetek! De hol jártatok ilyen sokáig?

A gyermekek pedig elmondottak mindent, mi történt és merre jártak.

A vén  boszorkány ezalatt a királynak azt mondotta, hogy az aranyhajú gyermekeket sehol sem találta. Magában pedig azt gondolta, elpusztultak azóta úgyis az erdőben avagy a Holdhegy kietlen szikláin, szakadékaiban és nem jönnek többé vissza soha.

De aztán  mégis csak aggódni kezdett. Hátha mégis visszajönnek, hiszen olyan táltosfélék.... Ki is ment nehány nap múlva titokban az erdőbe mégegyszer, utánanézni. S hát ott voltak bizony a gyermekek és még százszorta szebbek voltak mint azelőtt. Kosárkáikba, amelyet édesanyjuk készitett volt nekik, ott szedegették a málnát. Oda ment hozzájuk, aztán két kezét összecsapva, mintha csodálkozna, mondotta:

-- Jaj, édes gyermekeim, de szépek lettetek! Lám milyen jó hogy voltatok a Hold házában. De még milyen szépek lehetnétek, ha elmennétek az Áldott Nap házába is és megmosdanátok mosdóvizében, megtörölköznétek törölközőjében és belenéznétek Aranytükrébe. Hát még akkor hogy megörülne édesanyátok ha meglátná hogy még százszorta szebbek lettetek!

És beszélt a vén gonosz a gyermekeknek mézes-mázos szóval, addig, addig amíg sikerült rábeszélnie, hogy édesanyjuknak semmit sem szólva, menjenek el ismét. Azt remélte, hogy most már egészen biztosan elvesznek, mert az
Áldott Nap háza Napnyugaton van a kék tenger szigetén, magas kerek domb tetején. A tengerbe pedig a gyermekek biztosan belevesznek, vagypedig megfogják őket a hegyen a tövises magyalbokrok és ott halnak majd meg éhen.

El is indultak hát ismét az aranyhajú ikrek, egymást kézenfogva, Napnyugat felé, amerre az Áldott minden este lemegy, hogy éjszakára aranyos házába nyugovóra térjen. Mentek hát, mentek, amíg a nagy erdőből kiértek. Nem tévedtek el mert okosak voltak és igen jól tudták, hogy mindig arra kell menniök amerre az Áldott Nap lemegy. Estére a tenger partjára épen el is értek és meglátták abban a szigetet, a sziget közepén a kerek hegyet és annak tetején az Áldott Nap ragyogó, aranyos, kerektetejű házát. Épen akkor szállott már az Áldott lefelé az Égen, hogy házába térjen. Meglátta és megismerte a tengerparton egymást kézenfogva álló két gyermeket. Megismerte őket aranyhajukról és az ő édesanyjaadta piuros sapkácskákról. Szép csillogó aranyhidat támasztott hát a tengerre, a parttól a szigetig és intett a gyermekeknek, hogy csak jöjjenek azon bátran. Beléptek a gyermekek a csillogó hidra s haladtak rajta a sziget felé. Ingott, imbolygott a lábaik alatt, de elbírta őket mert könnyűek voltak, mint mindenki akinek tiszta és igaz a szive.

No, kiértek hát a szigetre s ott volt annak közepén a gömbölyű hegy, tele, tele tövises magyalbokrokkal, a ttején pedig aranyos és piros felhők alatt az Áldott Nap aranyos laka, kerek mint a kenyérsütő kemence, s ajtónyílása is egészen kerek volt. Megindultak mármost fölfelé a gyermekek a magyalbokros halmon, de, jaj, nehéz vala haladniok mert akasztotta, tépte őket a sok tövis.

Ott ült a ház aranyveretes pitvarában az Áldott Nap édesanyja s fonogatott aranygúzsalyról karikós aranyorsóra aranyszőrű juh gyapjából fényes aranyfonalat. Azt mondja neki a fia:

-- Nézze csak kegyelmed, édesanyám, ott jő fölfelé ama két szép aranyhajú gyermek akiknek sapkákat adtunk volt: most is a fejükön vannak még. Aranyhidat támasztottam nekik[2], át is jöttek rajta de nem találták meg az ösvényt, halálra tépi őket a tüske. Menjen le kend édesanyám, vezesse föl őket.

Letette erre az Áldott Nap édesanyja aranykarikós aranyorsaját, elibük ment az ösvényen és kezüknél fogva a házba fölvezette őket. Elmondották a gyermekek mi járatban vannak, amire az Áldott Nap édesanyja az aranytálban őket megmosdatta, a törölközővel megtörölgette, s ettől a tövisekejtette sebek is legott begyógyultak, és azután az Áldott Nap asztalán álló kerek Aranytükörbe nézette, amitől még százszorta szebbekké lettek, mint eddig voltak. Ezután megcsókolta mindkettőt és mondotta nekik:

-- No, édes gyermekek, immár százszorta szebbek lettetek, de most már siessetek haza édesanyátokhoz, mert bizonyára nagyon aggódik már miattatok.

Mentek is hát a gyermekek, siettek lefelé a hegyről de most már tudták a hegyen körülkaringó útat. Az Áldott Nap pedig még mielőtt aludni ment volna, mégegyszer kisütött, mire a tengeren mégegyszer fölragyogott az aranyhíd, a gyermekek átmentek rajta s aztán siettek a nagy erdőn körösztül, édesanyjukhoz.

Hogy megörült az amikor végre jönni látta őket! Csodálkozásában a kezét összecsapta, hogy milyen szépek lettek és kérdezte ismét hogyhát merre jártak már megint ilyen sokáig? a gyermekek pedig elmondtak mindent.

Bánkódott, szomorkodott a király a két szép aranyhajú gyermek után és elment újból a nagy erdőbe vadászni, hátha mégis találkozik mégegyszer velük. És hát valóban, amint ott járkál ugyanazon patak mellett, hát csak meglátja ismét a két gyermeket a túlsó parton. Most is kosárka volt karjukon, de most még sokkalta szebbek voltak, mint azelőtt. Átkiáltott most is hozzájuk, állanának meg, ne féljenek, ne fussanak el. De azok megijedtek most is és bizony elszaladtak haza, édesanyjuk rejtett kunyhójába. Most is hiába kereste őket a király, sehogy sem bírta megtalálni, s csak még szomorúbban ment haza, mint azelőtt. Elmondotta otthon feleségének s anyósának, hogy bizony megint látta a két aranyhajó gyermeket és hogy még sokkal szebek voltak, mint azelőtt és hogy ismét csak elszaladtak előle s eltüntek az erdőben: nem tudta őket megtalálni sehogysem. Mérgelődött a vénasszony nagyon, amint megtudta, hogyhát még mindig élnek az aranyhajú gyermekek. De most sem mutatta bosszúságát, hanem a királynak azt mondotta, hogy no, ha ismét ott látta őket akkor azok bizonyára ott is laknak valahol. Elmegyen hát ő mégegyszer és addig keresi, míg megtalálja, s elhozza őket. El is ment de most eltökélte magában hogy hát elteszi őket lábalól. Megvárta az erdőben amíg kezdett esteledni. Volt egy bűvös furulyája, azt elővette, s elkezdett rajta fújni valami különös dallamot. Fújta, s hát egyszer csak megzörrent az avar a bokrok alatt és lassan csúszva előjött a sűrűségből a Sötétség és a Hidegség. Fekete volt az egyik és kék a másik. Kőszott a boszorkány felé a két rút kígyó, nyelvét öltögetve, ő pedig furulyáját folyton fújva, elindult, lépkedett egyenesen a kunyhó felé és vezette őket. Ahogy közeledett a kunyhó nyílásához, halkan fújta, hogy a gyermekek és édesanyjuk föl ne ébredjenek. Odavezette a kígyókat a bölcsőhöz és akkor a furulyázást hirtelen abbahagyta, kiosont és sietett hazafelé. Gondolta magában: most már vége a gyermekeknek meg anyjuknak is, mert hogy úgy a zenélést hirtelen abbahagyta, a kígyók mostan dühösen harapni, marni fognak maguk körül mindent. Odahaza a királynak pedig ismét azt hazudta, hogy a gyermekeket hiába kereste egész nap és egész éjszaka, sehol sem találta. Ha ott is voltak de bizonyára elköltöztek onnan és másfelé járnak mostan. Magában pedig gondolta: Másfelé bizony azok! A másvilágon!...

Ámde Magort fölébresztette a két kis kutya szűkölése. Félve, remegve húzódtak volt azok meg a boszorkány és a kígyók elől. Sem csaholni, sem mozdulni nem mertek. Ahogy fölébredt Magor, meglátta magafölött a két rút főt és nagyhirtelen a nyakukat megragadta. Olyan csodálatos erejűvé növekedett volt, hogy már így még gyermekként is vetekedhetett a legerősebb férfival, és most a kígyók torkát oly erővel szorította, hogy azok megfulladtak. Akkor ledobta őket a földre, Hunor pedig előkapta hegyes kövét és ezzel fejüket összezúzta.(6)

A király ezalatt csak búsult, szomorkodott az aranyhajú gyermekek után. Nem volt nyugta, meg nem is tetszett neki sehogysem a vénasszony beszéde, hogy a gyermekeket egyszer sem találta meg, holott ő meg már kétszer is ltta. Harmadszor is elment hát az erdei patakhoz. De most már előre átgázolt a tulsó partra s a gyermekeket úgy kezdte keresni. Meg is ltta őket mert aznap is arra jártak málnázni. Futottak volna azok előle most is de most legott utólérte őket. Mondotta nekik szép szelíd szóval: ne félnének tőle, dehogyis bántja. Igy hát végre összekerült az aranyhajú gyermekekkel s azok aztán elvezették őt kunyhójukhoz. De jöttükkor Enő királyné, amint a király hangját meghallotta, nagyon megijedett, elfutott s a sűrűbe elrejtőzött mert jól tudta, hogy a király mennyire haragszik rá. Ámde a király, ahogy a kunyhóba lépett, ott a képet azonnal meglátta és a fiacskákat csodálkozva kérdezte, miféle kép az és hogyan kerül oda?

Azok meg felelék:

-- Az a mi édesapánk képe. Édesanyánk és mi minden este lefekvés előtt megcsókoljuk, mert édesanyánk úgy tanított minket.

És elmondották a fiacskák azt is, miképen utaztak bölcsőjükben a nagy folyóvizen és megmutatták a bölcsőt is, a király pedig megismerte, hogy hiszen az ő bölcsője volt az. No de ekkor már egymás nyakába is borultak és ölelték, csókolták egymást, mert a király megértett mindent, mi és mikép történt, meg a fiak is ráismertek a képről édesapjukra. A király pedig kiáltotta:

-- De hol van hát édesanyátok?!

Nosza, kiszaladtak a gyermekek a kunyhó elé, de kiszaladott a király is, és hivogatták mindhárman Enő királynét, jönne elő! Bizony elő is jött hát a bokrok közül. Hosszú aranyhajával, zöldlevél-ruhájában – mert nem volt más ruhája ott az erdőben – talán még szebb is volt, mint azelőtt, aranyos királynői ruhában. Egymás nyakába borultak hát most a király és a királyné is. Elmondottak egymásnak mindent és meg is értettek mindent, mi hogyan történt és miért.

Mire pedig haza mentek a királyi palotába, a gonosz vénasszony és leánya nem voltak sehol mert ahogyan az ablakból meglátták, hogy jön haza a király, feleségével, gyermekeivel meg a kutyácskákkal, mind együtt, erre tudták már úgyis hogy vége dicsőségüknek és a szégyen és büntetés elől elmenekültek a nagy erdőbe s ezután ők rejtőzködtek ott, mint azelőtt Enő királyné.

*

Kedves Gyermekek!

Eddig szól Magor és Hunor gyermekkoráról a mese. Ez a mese viszont olyan, hogy minden szava valóság. Ezt majd később, a folytatásban látjátok akkor, amikor nagyobbacska korotokban elmondjuk Magor és Hunor ifjűságát, házasságát, boldog életét. Addig is a Jó Isten áldjon benneteket, s ne felejtsétek el Magor és Hunor történetét!

Csak egy ici-pici részecskét mondok el nektek ebből, bemutatóként:

MAGOR ÉS HUNOR IFJÚKORA

Kis gyermekként krültek volt vissza a nagy erdőből édesapjuk házába, de egy év alatt olyanokká lettek, mintha tíz évesek volnának, két év alatt pedig olyan deli legényekké, mintha húsz évesek volnának, mert táltosok voltak. Szépek voltak ők már kisgyermekkorukban is de most még szebbek lettek, hosszú aranyhajuk pedig olyan lett, mint akár az Áldott Nap aranysugárhaja. Szépséges arca volt mindkettőnek, de Hunor komor tekintetű, mint az erdőjáró ordas farkas, termete magas, szálas, mint a ködös havasok egyenes fenyőfája. Magor pedig szépséges arcú és szelíd tekintetű, termetre kisebb Hunornál, de hatalmas, mint a terebélyes tölgyfa és rettentő erejű, amilyen még nem volt senki a világon.

Egyszer a két fiú arra kérte apját, engedné el őket világlátni. Apjuk beleegyezvén, újholdkor szüleiktől elbucsúztak, azzal, hogy ha majd visszajönnek, elmondják élményeiket. Velük ment a két kutya is, amelyek azóta nagy és erős komondorokká növekedtek és az egyik Magoré lett, a másik Hunoré. Egyiknek Vaserős, a másiknak Földneheze lett a neve.

Mentek, mendegéltek hát együtt ketten. Egyszer egy válaszúthoz érve, ott megpihentek, pihenésük közben meg azt határozták, hogy itt elválnak egymástól, hogy megy az egyik jobbra, a másik balra, mert így többet láthatnak, tapasztalhatnak mint ha mindig együtt  járnának.

Még annyit árulok csak el, hogy amikor Magor meglátta a csodaszép leányt, Ilonát, kinek neve azt jelenti, hogy Élet-anya. akit feleségül akart venni, ezt kérdezte:

-- A világon hol születtél, hogy ily széppé lettél? Ki apád? Ki anyád?

-- Nem anyától lettem, rózsafán termettem,

   Virágok ünnepén hajnalban születtem....

-- A világon hol növekedtél, hogy termeted ilyen deli, arcod ilyen rózsás, hajad ilyen aranyos?

-- Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak. Az esők után pirosan, aranyosan kelt föl az Áldott Nap, mezőt, völgyet fölszárított, szép virágok kezdtek nyiladozni. Virágszedni ki is mentünk. Szép virágot szedni, koszorúba kötni, magunkat mulatni. Amott, amott a szigeten tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, orcám attól ilyen rózsás, hajam attól ily aranyos....


Szép piros hajnalban Hunor csókolgatja a szépséges Temisét, menyasszonyát, s ezt kérdezi tőle:.

-- A világon hol születtél, hogy ily széppé lettél? Ki atyád, ki anyád?

-- Nem anya szült engem, könnyű ködből lettem,

   Újhold éjszakáján tópartján születtem....


-- A világon hol növekedtél, hogy termeted ilyen deli, hogy arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos?

Amott, amott nagy esők hullottak alá, réten, mezőn végig mostak. Esők után pirosan, aranyosan kelt föl az Áldott, rétet, mezőt fölszárított. Szép virágok kezdtek nyiladozni. Virágszedni ki is menénk. Szép virágot szedni, koszorúba kötni. Koszorúba kötni, vigan mulatozni. Amott, amott a szigeten tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, orcám attól ilyen rózsás, hajam attól ily aranyos.

Ti is mosakodjatok hajnali harmatban, törölközzetek arany kendővel, s énekeljétek, hogy ti is ilyen szépséges magyar lányok legyetek:

Gyenge liliomszál
Ugorj a Dunába
Támaszd meg magadat
Két arany pálcával

Fésülködjél meg,
Mosakodjál meg,
Törölközzél meg
Az arany kendőbe...

*

[1] A hét „gyászmagyar”. A Lech melletti vesztett csatában elfogott magyarok közül hetet levágott orral, füllel hírmondóul, a németek hazaengedtek. Itthon vándorló énekmondókként tengették életüket.


[2] Napkeltekor és naplementekor, amikor a Nap alacsonyon van, a vizen tükröződő, aranyosan csillogó sávot támaszt. Népünk ezt költőileg „aranyhidnak”, a Holdét „ezüsthid”-nak nevezi, amelyen igaz és tiszta szivü ember járhat is.


 

Kányádi Sándor

Szarvas itató

Ahol a szarvas inni jár, 
moccanatlan a nyír s a nyár: 
Még a fűszál is tiszteleg, 
mikor a szarvas inni megy; 
megáll akkor a patak is 
egy pillanatig áll a víz: 
s ő lépked, ringatja magát, 
agancsa égő, ékes ág.

 

Tudjátok-e gyerekek, hogy kit ábrázol ez a kép?

Hogyne tudnátok!

A Csodaszarvast!

Mit tudtok a Csodaszarvasról?

Az egész eget testén hordja.
Homlokán az esthajnal csillag,
Szügyén a hold
Minden szőre szálán, agancsain az égi csillagok vannak.

Egy régi-régi vers így szól:

Amott kerekedik egy fekete felhő
Csodálatos szarvas abból támad elő.

Csodafia szarvasnak
Ezer ága boga

Ezer ága bogán
Ezer fénylő gyertya

Őseinknek nem volt még szükségük távcsövekre, hogy bele tudjanak látni a csillagok világába. Csak ki kellett állni az ajtajuk elé, s máris láttak mindent, amit éppen látni akartak. Így mondták:

Kimenék én ajtóm eleibe,
Föltekinték nagy magos mennyégbe,

Nyitva látom mennyország kapuját,
Nyitva látom mennyország kapuját.

Azon bellõl menyország ajtaját,
Azon bellõl menyország ajtaját.

Így azután pontosan látták, hogy milyen is az a fekete felhő, melyből a Csodaszarvas támad elő! A tudósok csak most kezdik megérteni, hogy miről is beszéltek! Ezt a fekete felhőt ma Csillagbölcsödének nevezik, ott születnek a csillagok, onnan hozta ki Csodaszarvasunk a mi csillagunkat, a Napot. Ott vetett a napocskáknak puha ágyat a Jó Isten...

 

Őseink ismerték azt a világot, ahol maguktól nyílnak meg az ajtók, maguktól gyulladnak a szép csillag-gyertyák, maguktól szólalnak meg a teremtés harangjai, ahol szól a szőlő és cseng a barack, s mindez a Teremtés Urát, a Jó Istent dícséri!

Ugye most már tudjátok, hogy Erdély lakói a székelyek? Náluk maradt meg Atilla király fiának, Csabának a története:



A CSABA MONDA, röviden:
Magyar Adorján

Az Erdélyben való megtelepedés után Csaba királyfi (másként Csaba vezér) nehány hívével elment Napkeletre, hogy az ott élő magyarokat rábeszélje, jönnének el és apja, Atilla birodalmát segítenének visszafoglalni. Ámde hosszú idő tellett el és Csaba, s övéi, már rég halott volt, mire azok elindultak. Úgyhogy ezalatt az Erdélyben megtelepedett székelyeket ellenség támadta meg. Ekkor a székelyek mégis Csabát, Csaba lelkét hívták segítségül és Csaba, szavukat a Másvilágon is meghallotta és vitézeivel az Égen végigvágtatva a székelyek segítségére jött, az ellenség pedig őket az Égen meglátván, rémülten menekült. Ámde évek múlva az ellenség ismét a székelyekre tört. Ezek most is Csabát hívták segítségül, ő ismét megjelent, az ellenség pedig most is elrémülve menekült. És így évek múlva harmadszor is.

Őseinknek még szabad regeköltése idejében a Tejútat elnevezték Fehér folyónak, Tejfolyónak, Mennyei Országútnak, Hadak Útjának és így Csaba Útjának is, mondva, hogy Csaba és harcosai háromszori vágtatása nyoma maradott meg az Égen.

Ezután kerekedtek csak föl a Napkeleten is élő (most már elég erősekké gyarapodott) magyarok és foglalták vissza Atilla birodalmát, valamint tették adófizetőjükké fél Európát. A följegyzések szerint a székelyek a Vérszerződés pontjait elfogadva, a honfoglalókkal egyenjogúakká lettek. Világos azonban, hogy mindez: ősi regékből, mondákból újraköltött rege. Tudjuk, hogy a hún birodalom kora és Árpád honfoglalása ideje között létezett itt a hatalmas avar birodalom is, de amit e Csaba-monda feled, avagy, költői szabadsággal, kihagy. Viszont Csaba égi tartózkodó helyeül a Mennyei Dunában (a Tejútban) látszó nagy, hosszú szigetet kell képzelnünk, amelyet népünk Mennyei Tündérországnak (a Földi Tündérország a Csallóköz szigete volt), Fehérköznek, Igazak Szigetének, Boldogok Szigetének is nevez, ahová csak az igazak lelkei jutnak el. (Innen később a Mennyország képzete is.)

 

A székelyek emlékeznek Csaba királyfi leánykájának történetére is. Ezt Kányádi Sándor erdélyi író, költő mondja el nekünk:

A BÁNATOS KIRÁLYLEÁNY KÚTJA

Kányádi Sándor:

Az erdélyi tündérkert egy legszebb helyén épített Csaba királyfi leányának palotát – a nagygalambfalvi[1] Várfele hegy oldalában. E hegysor Vártető nevű csúcsán vannak vármaradványok, a mesterségesen bevágott ösvény A vár útja az egyedüli hely, ahonnan a vár megközelíthető. Ettől balra van a Feneketlen tó, mely hagyomány szerint a vár kútja volt, s ide rejtették veszély idején a várlakók kincseit, melyeket szellemek és egy roppant fehér kígyó őriz máig is a kapzsi emberek elől. A kertben ma is virul az egres, tulipán, nagy sárga liliomok, s tündérek táncolnak közöttük éjente.  

Az ottani kis forráshoz kapcsolódó regét Kányádi Sándor dolgozta fel A bánatos királylány kútja címen[2]. Ebből idézek néhány sort: „... – Azt a várat maga Csaba királyfi építette. Itt a környéken letelepedő népe oltalmára. Ez volt az ő legkedvesebb vára. Mert sok vára volt neki, de ez volt a legkedvesebb, ezért is hagyta tőlünk elmenőben az ő legkedvesebb leányára. Mondván:

Míg a tűzhely hideg nem lesz,
Míg a folyó vissza nem foly,
Addig jó népem, itt székelj!”

Csaba királyfi székely népe a leánykának jó gondját viselte. Máig is emlékeznek a csodaszép várra, melynek három rend fala volt: a külső kőből, a belső téglából, a harmadikra nem emlékeznek, de lehet, hogy márványból volt. Végül a kis királyleány a várba került gonosz mostoha kezei alatt rengeteget szenvedett, s magányában ezt énekelgette sírva:

Édesanyám, édesanyám,
ahelyett, hogy engem szültél,
mIért nem inkább fát ültettél,
vagy egy kutat ástál volna,
aki szomjas, ivott volna...

Az édesanyja síron túl is tartó gondoskodása meghallgatta leánykája kérését, sudár fenyőfává változtatta, s aki az árnyékába ült, ha beteg is volt, azonnal meggyógyult, az öreg megfiatalodott. Gonosz mostohája – nem tudván, hogy a fenyőfa a kis királyleány – alája ült, hogy fiatal maradjon. Ahogy letelepedett, megnyílt a föld, elnyelte a mostohát, s tiszta vízű forrás fakadt e helyen a leányka könnyeiből, mely máig üdíti friss vízzel szeretett népét. A nép úgy tudja, hogy ezt a várat is akkor építették, mint Bonda várát, s a többi tündérvárat, igen ősi időkben.

De nemcsak várakat építettek Tündér őseink, hiszen a csallóközi békés időkben bőven volt idejük, alkalmuk műveltségük alapjait lerakni, s fejleszteni: csillagászat és költészet, természetrajz, irodalom, kézművesség egyaránt magas fokot ért el náluk ezekben az időkben. Tündér őseink Erdélybe költözve 7000 évvel ezelőtt mindenki számára elérhetővé tették az írás-rovás tudományát, s tanítóikat messze földre elküldték, hogy a tőlünk idegeneket is megtanítsák e kőbe vésett, fába rótt[3] tudományra.

Műveltségünk alapkövének eredethelyét nagy régészünk, Torma Zsófia hozta egy életen át tartó áldozatos munkával a felszinre, s karolta fel már-már feledésbe menő kincseket Friedrich Klára – Szakács Gábor rovás kutató, tanító, terjesztő és megőrző házaspár. Őseink hivatástudatával adja tovább Friedrich Klára és Szakács Gábor őseink műveltségét, s nyomukban virágozni kezdenek a rovás betűs helységtáblák Kárpádmedence szerte, gyermekeink újból őseink írásával rögzíthetik gondolataikat.

Mutatok ezek közül egyet:

[1] Orbán Balázs leirása ezt kisgalambfalvi Galat tetőnek mondja. Helybéli hagyomány viszont a fenti nevet tartja helyesnek.
[2] Kányádi Sándor A bánatos királyleány kútja. Kritérion kiadó Bukarest, 1972
[3] L. Friedrich Klára és Szakács Gábor hason című művét.

 

Ősök és írások című könyvükben bemutatják Torma Zsófiát, az első magyar női régészt. Nemcsak nagy tudós volt, de megőrizte szerénységét, jótékonyságát. Sajnos korunk tudományos munkái még mindig gyakran elfelejtkeznek róla, s nem említik nevét.

Őseink gazdasági szakértőket is küldtek messze földre segítségként. A főniciaiak emlékeiben megmaradt Magor neve, ki számos földművelési szakkönyvet írt számukra, s hagyott maga után. A főniciaiak tehát mind a földművelés alapjait, mind az irást magyar ősnépünktől tanulták.

Vallásuk őrzője, Isten tiszteletük fenkölt papjai a rabonbánok voltak. Félgömb alakú ukkon poharukból  ittak áldomást, melyet nem lehetett addig letenni, mig tartalmát fenékig ki nem ürítették. Ilyen egyezmény eredményeként indulhatott el az erdélyi tündérvárak egyikéből, Bondavárából, a Nagy-Küküllő jobb partjáról egy kisded csapat köszönteni az Árpáddal hazaérkező testvéreket. – Idegen földeken át ők is mindig a Csodaszarvas lépteit követték, s a Magyarok csillagát, szép Napunkat, Magort. 



ZETELAKA
Erdélyi népi rege alapján írta Magyar Adorján.

------

Gyönyörű, faragásos faházairól, kapúiról ma is híres falu Erdélyben Zetelaka. Híres-neves ácsok voltak lakói mindenkor. Bejárták Erdélyt, Oláhországot, ahol jó pénzért építettek szép tornácos házat, templomot, haranglábat, avagy díszes kapút. Mesterműveiket az oláhok „a román nép művészete emlékei”-ként mutogatják és helyezik el muzeumaikban is. Az ő műveiket utánozza minden oláh ács és faragó ma is.

Büszke s hatalmas nemzetségfő volt egykor Zete. A kis völgyben ő alapította volt Zetelakát, gyönyörűen ácsolt és faragott házakat építtetvén hatalmas szikladarabokból rakott magas alapokra, szép faragott kerítéssel és kapúval látva el azokat.

Mikor a magyarok kezdtek kereszténységre térni Zete idegen vallásról, idegen istenekről hallani sem akart. Ő és törzsbeli székelyei miként őseik a világalkotó nagy Égatyát, ennek fiát az Áldott Napot, vagyis a Magyarok Istenét (akit ők Székelyek Istenének is neveztek) és Aranyhajú Tündér Ilonát a Földistennőt, vagyis az élet anyját, tisztelték.

Híre jött, hogy az Árpád véréből származott de idegen nővel házasodott király mindenfelé haddal támadja az igaz magyarokat és magyariakat. Ezért Zete a közeli sziklás hegy tetején népével erős kővárat épített. Amikor aztán annak is híre jött, hogy istentelen németekből és hitehagyott magyarokból álló hadak már Erdélybe is hatoltak, ő Zetalaka szép házait fájó szívvel fölgyújtatta s mindnyájan kincseikkel Zetevárába költöztek.

Két szépséges aranyhajú leánya s egy fia volt Zetének. A leányok hűséges igaz magyari leányok voltak, de a fiú izgága természetű, nyugtalan ember. Bántotta a kíváncsiság, milyen lehet az a vallás, amelyet a magyarok most követni kezdenek. Egy szép napon lóra ült, hazulról megszökött, elment a keresztényekhez, megtanulta az idegen papok nyelvét, megkeresztelkedett, majd a papok rábeszélésére visszatért Erdélybe, hogy szüleit és nemzetségét is az új vallásra térítse. Az öreg Zete s egész nemzetsége a hazatértet nagy örömmel fogadta, de csakhamar megdöbbenve vették észre, hogy a Magyarok Istenét ő is megtagadta s ettől övéit is el akarja tántorítani. Rémülten fordultak el tőle, apja pedig haragjában megátkozta, ő meg apját. Az apa és fia között iszonyú átkozódások következménye pedig lőn, hogy az egész büszke vár mindenestül a föld alá sülyedett és lakói mindnyájan ott lelték halálukat. Csak az öreg Zete s két leánya nem. Ők hárman most is ott ülnek a mélyben, a vár egyik szobájában. Ott ül öreg Zete aranyveretes asztala mellett, nézi két szép leányát, ezek meg mellette aranyhímet varrnak. Ott ülnek már majdnem ezer esztendeje s várják a föltámadás napját... Mert az azóta újraépült Zetelaka székelyei azt mondják, eljővend egyszer ideje annak, hogy Zete s leányai előjönnek. Ami akkor lesz amikor Csaba vezér is a Hadak Útján újból visszatér. Addig nagy nyomorúságban kellene élniük magyaroknak, magyariaknak, de boldog élet köveetkezend amikor Zete s leányai mérhetetlen kincsekkel előjönnek.

Addig is azonban minden esztendőben egyszer Szent György éjjelén a hegyen egy kőszikla megnyílik és akinek van hozzá bátorsága, hozhat magának Zete kincseiből, de igen gyorsnak kell lennie mert a hegy csak annyi ideig marad nyitva amennyi alatt a falú kerekes kútjából egy vödör vizet meríthetni. Többen is voltak akik megpróbálkoztak de mind odavesztek, mert aki a csodás kincseket meglátja, nem bír betelleni, mind többet és többet akar szedni, a sziklanyílás becsapódik és ő ott vesz a mélységben.

Mégis egyszer, vagy száz esztendővel ezelőtt, egy Botházi nevű ácsnak sikerült a kincsekből hoznia. Gondolta magában, ha mások bolondok voltak is, neki lesz elég esze. Süvegét a javából teleszedi s szalad kifelé. Szent György éjjelén a hegyhez ki is ment és amikor az megnyílott, beszaladott. Meglátta odabent az öreg Zetét asztala mellett, fehér haja, szakála oly hosszú már, hogy a földre folyik, két leánya pedig varrja az aranyhímet. Megkérdezte tőlük Botházi, vajon meddig fognak még itt ülni? a leányok felelték:

-- Mindaddig amíg az asszonyok meleg tejet fejnek és fehér kendert fonnak.

Istenem, gondolta magában Botházi, hiszen a tej amikor fejik mindig meleg lesz, a fonnivaló kenderszösz meg mindig fehér.... De ezzel rohant is a nagy kincsesládákhoz és süvegét teleszedte. Hej de nem birt ellenállni, hogy zsebébe is ne kezdjen rakni.... No de magát mégis megemberelte s félig telt zsebbel futott a nyílás felé, ki is jutott rajta de a szikla épen akkor csapódott össze s egyik lábafejét lecsapta.  Mankóval járó maradott világéletére s azóta Sánta Botházinak nevezték. Ámde azért a magával hozott kincsből boldogan, gondtalan élte hátralevő életét.

Ez az öreg Zetéről szóló rege, de én hozzá teszek még valamit: Amikor más vallásra tértünk és emiatt testvér-testvér ellen fogott fegyvert és belháborúk keletkeztek, akkor nálunk nagy hanyatlás következett. A hatalmas ország amelynek adófizetője volt fél Európa, I. István király halála után már német hűbérségbe sülyedett. Az Árpád utódok közül kit megöltek, mint István fiát is, kit megvakítottak, ki pedig hogy életét mentse, Lengyelországba menekült. Idegen kalandor, Péter lett a király, aki hogy a lázongó magyar nép akarata ellenére is a trónon maradhasson, német vazallussá tette magát.

A földalatt rejlő kincsek, a leányok által hímezett aranyhím: ősműveltségünket jelképezik, amelyek ásatások útján kerülnek elő, valamint gyönyörű népművészetünket, amelynek értékét, csupa ősi szimbolum voltát még senki sem tudja. De eljövend az ideje amikor mindent megtudunk és megértünk.

Voltak igaz magyarok akik vágyódva keresték ősi, eltemetett kincseinket, költők, művészek, tudósok, de nagyobb részük megtévesztetett, másokat a gonoszság rémítette el, őket „máglyahalállal” fenyegetve, másokat titokban meg is ölve.

Néha, néha valamely lelkes, istenáldotta tehetségű és bátor költőnek, művésznek, tudósnak a szikla meg is nyílott: oda be is merészkedett és a gyönyörű kincseket meglátta. Csoda-e ha nem bírt magán uralkodni s mind többet, többet akart azokból napvilágra hozni? De amiért aztán őt is eltemették.

Ám a köd már oszladozik, a homály világosodik. Mert íme: vajon mit jelentsen azon különös válasz, hogy Zete és leányai mindaddig kell a mélyben maradjanak „amíg az asszonyok meleg tejet fejnek és fehér kendert fonnak”? Nem kell-e észrevennünk, hogy ez hiszen titkos üzenet! Amelyet őseink a „meleg” és a „fehér” szó hozzáadásával szándékosan, és csak azért homályosították el, hogy a gonoszság meg ne értse s ne irtsa. Hiszen az asszonyok már nemigen fejnek; tehát sem meleget, sem hideget! Mert a tejet nagy tehenészetekben fejőgéppel szivatják. Az asszonyok már nem igen fonnak sem fehér, sem más színű kendervásznat! Mert fonalat, szövetet nagy gyárak gépei fonják, szövik.... Ami, hogy így lesz őseink táltosai  régen már előre tudták.... Az idő tehát már közeledik. Amikor a hegy megnyílik, nyitva is marad, amikor Zete és leányai előjönnek és ősi, eltemetett kincseinket .... gyönyörű ősműveltségünket .... napvilágra hozzák....

Repülőgépről vett fényképen látszik a kis falu, amelyről ez a történet szólt:

 

SZÉKELY ÉS MAGYAR NÉPMESÉK

Érdemes meghallgatni a népmeséket, mert sok szépet, jót, bölcset lehet tanulni belőlük! A mesék meghallgatása után meg is tudjuk beszélni, hogy mi is a tanulság belőlük?

A VADGALAMB ÉS A SZARKA
Magyar népmese

Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz, miért rak olyan hitvány fészket, mely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?

Elmondom én.

A vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanítsa meg őt a fészekrakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester, s olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héja, ölyv hozzá nem fér. A szarka szívesen elvállalta a tanítást, s fészekrakás közben, míg egy-egy gallyat helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján:

- Csak így, csak így! Csak így, csak így!

A vadgalamb erre mindig azt felelte:

- Túdom, túdom, túdom!

A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott.

- Ha tudod, csináld! - s otthagyta a fészket fele munkájában.

A vadgalamb aztán azóta sem tudott ebből a mesterségből többet megtanulni.

Mi ebből a tanulság?

Az iskolában, ha nem érted egészen, amiről a tanítónéni, tanító bácsi beszél, ne azt mond, mint a vadgalamb: túdom, túdom, hanem azt, hogy tanító néni kérem szépen, ezt nem egészen értem, de szeretném megtanulni!




ANGYALBÁRÁNYOK
Magyar népmese

Volt egy szegény asszonynak három fia, akik közül a két nagyobbik nagyon lusta volt. Elküldi az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már nincs egy betevő falatjuk sem. Nagy duzzogva útnak indult a fiú. Útközben találkozik egy öregemberrel: 
- Hová igyekszel, édes fiam? - kérdi az öregember. 
- Szolgálatot keresnék öregapám uram, ha találnék valahol. 
- Akkor csak maradj mindjárt nálam! - mondja a jószívű öregember. - Énnálam csak három napig tart az esztendő. Nem lesz egyéb dolgod, csak egy juhnyájam van, azt kell mindennap a legelőre hajtanod; de ha megindulnak, mindenütt a nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj mindig amerre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy csomót abból a fűből, amiből majd a bárányok legelnek. Itt meg egy kis üveg, ebbe hozz abból a vízből, amiből isznak. Én mindennap megnézem, hogy milyen fűből esznek, s miféle vízből isznak. 
A fiú megígérte az öregnek, hogy mindent rendben elvégez. Másnap reggel kihajtja a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. Egy szelíd kisbárány mindig a fiú oldalához szegődött, s néha-néha hozzádörzsölte az oldalát. A durva pásztor oldalba lökte szegényt, s káromkodott, hogy miért adja át neki a kullancsot. Nemsokára egy rozzant hídhoz értek, aminek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda feküdt az oszlopokon. A bárányok egyenként mind átmentek a rossz hídon, legutoljára maradt a legszelídebbik, s mintha bíztatná pásztorát, hogy csak belé fogódzkodjék, egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jöjjön vele. De a lusta fiú dünnyögve fordult vissza: 
- Hadd menjenek ezek a bolond állatok, ha úgy tetszik őkelméknek, én bizony nem akarok arról a rossz hídról lehemperegni. 
Egy idő múlva jönnek a bárányok szép rendben vissza, s hazafelé tartottak. 
- No, most mit csináljak? - gondolja magában a fiú. - Milyen füvet tegyek a ládikába, milyen vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak? 
Kapja magát, tesz valami füvet a kis ládába, s merít egy forrásból egy üvegcsébe, azzal indul a nyáj után. Kérdezi otthon az öregember: 
- No, édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? Hadd lám, milyen füvet ettek, s milyen italt ittak? 
Odaadja a fiú a kis ládát és az üveget. Az öregember a fejét csóválta. 
- Jaj, fiam, te nem abból hoztál, amiből ezek ettek-ittak. Holnap majd csak abból hozz ám. 
Második nap újra kihajtja nyáját a lusta fiú. Megint úgy tett, mint tegnap. A szelíd kisbárányt megint elkergette az oldalától, s nem ment utána a bárányoknak a hídon túl. Ott várta őket a hídfőnél, míg vissza nem jöttek. Akkor aztán újra tett valami füvet a ládikájába, s a folyóról vizet merített az üvegcsébe, azzal hazahajtotta a bárányokat, úgysem kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vízre sem néztek rá. Az öregember megint csak a fejét csóválta. Harmadik nap is csak úgy tett a lusta pásztor, mint az első kettőn. Aznap este azt mondja neki az öregember, mikor hazaérkezett: 
- No, édes fiam, kitelt a szolgálatod, hát mit kívánnál bérbe: egy tál aranyat, vagy a lelked üdvösségét? 
A fiú nem sokáig gondolkozott. 
- Adja ide kend azt a tál aranyat. 
Az öregember előhozott egy tál fényes aranyat, s a fiú szűrujjába töltötte. Másnap reggel a fiú alig várta, hogy megvirradjon és hazaindult. Útközben befordult egy kurta kocsmába. Eszik-iszik kedvére. Mikor leitta magát, mind kivették a szűrujjából az aranyat az ivópajtásai, őt meg otthagyták. Csak olyan üres kézzel ment haza, mint amilyennel elment. 
Második fiát is elküldi a szegény asszony szolgálni. Az sem volt jobb a bátyjánál. Ő is ugyanúgy járt az öregember bárányaival. Ő is egy tál aranyat kért az öregtől bérnek a három nap elmúltával. De a kocsmában, mikor hazafelé ment, mind elkártyázta a sok szép aranypénzt. Ő is üres kézzel ment vissza az anyja házába. Szomorkodott a szegény asszony, hogy miből tartsa már ő a gyermekeit, ha mindenük elfogy, s ha a két nagyobb fia sem keres egy árva garast sem? 

A legkisebb fia vigasztalta: 
- Ne sírjon, kend, édesanyám, majd elmegyek én szolgálni, majd hozok én kendnek pénzt. 
Az anyja váltig marasztalta, hiszen olyan kicsi még, de a kisfiú csak elment egy reggel. Amint ment, mendegélt, találkozik az öregemberrel. 
- Hová, hová, édes fiam? - kérdezi az öreg. 
- Szolgálatot megyek keresni édes öregapám uram. Szegény édesanyám majd meghal már éhen, alig van egy betevő falatja. Segíteni szeretnék a nyomorúságos életén. 
- No, te jó fiú vagy, látom - mondja az öregember. - Szívesen a szolgálatomba fogadlak. Ha akarod, maradj nálam, nem lesz semmi bajod. 
A fiú elment az ősz emberrel. Mondja neki a házánál az öreg: 
- Édes fiam! Nem lesz más dolgod, csak a juhocskáimmal a legelőre menni. Nálam pedig három napból áll az esztendő, nem kell tovább szolgálnod. Itt van egy kis ládika, tedd a szűröd ujjába, meg ezt a kis üveget is. A ládikába tégy abból a fűből minden nap, amiből a bárányaim esznek, az üvegbe pedig meríts abból az italból, amit isznak. Érted? 
- Igenis, értem - mondta a kisfiú. 
Mikor másnap a bárányokat a mezőre hajtotta, az a szelíd kisbárány, amelyiket a bátyjai maguk mellől elrugdostak, szüntelenül az oldala mellett sündörgött, s hízelegve dörgölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon megszerette a báránykát, simogatta, cirógatta. Mikor a régi, rozzant hídhoz értek, a bárányok egymás után szépen átmentek a gerendán. De a kisfiú előre megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni. A kisbárány biztatólag nézett rá, s megszólalt: 
- Ne félj, ne félj, édes kis pásztorom! Csak fogódzkodj meg a gyapjamba, majd átvezetlek én. 
A kisfiú megfogadta a bárányka szavát. Gyapjába fogódzott, s nagy vigyázva szerencsésen átment a hídon. A bárányok mindig mentek, mentek, úgy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtuk, mert se nem ettek, se nem ittak. Egy idő múlva egy kis kápolnához értek. Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját, s alig mert rájuk nézni. A bárányokból átváltozott angyalok mindnyájan a kápolnába láptek, s egy szép angyal, az, aki mint bárány a kis pásztor oldalához szegődött, őt is bevitte. Az angyalok az oltár elé térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kisfiúnak is nyújtott. A kisfiú ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig szentelt bort. Azután kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok újra megrázkódtak, s újra bárányokká változtak át. A fiúcska levett kalappal, ájtatosan ballagott utánuk . A rossz hídnál megint átsegítette az a szép kis szelíd bárány, az a szép angyal. Hazaérkeztekor kérdi az öregember: 
- No, kedves fiacskám, hoztál a fűből, meg a vízből, amit a bárányok ettek és ittak? 
- Jaj, édes öreg apámuram - mondja a kisfiú -, nem bárányok azok, hanem valóságos angyalok! 
Ekkor elbeszélte, miket látott. Azután odaadta a ládikát és az üvegcsét az öregnek, hogy olyat ettek és ittak az ő bárányai, ami azokban van. Az öregember mosolygott. 
- No, kedves fiacskám, látom, hogy te derék, becsületes fiú vagy. Teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: egy tál aranyat kérsz-e bérül, vagy a lelked üdvösségét? 
- Isten látja lelkemet, édes öregapám: a tál aranyat is szeretném, mert földhöz ragadt szegények vagyunk, de a lelkem üdvösségét még jobban szeretem. Én azt választom. 
- Jól választottál, édes fiam! - mondja a jó öregember. - Mivel a lelked üdvösségét előbbre tetted a földi kincsnél, megérdemled, hogy abból is juttassak neked; mert nekem minden hatalmamban áll: én vagyok az Isten. 
A fiúcska térdre borult előtte. A Jóisten pedig három tál arannyal töltötte meg a szűre ujját, s áldásával bocsátotta útnak hazafelé. Otthon aztán nem fájt többet az édesanyjának a feje, mert a sok kincsből holtuk napjáig boldog életet éltek.

*

Tudjátok-e kedves gyermekek, hogy milyen a szűr?

Ugye nagyon szép? – Ilyen csak a magyar pásztoroknak van, ők teremtették a Jó Isten segítségével!

 

Magyar öltözet még a kevésbé díszes, birkabőrből készült suba is, amit munkában hordtak.

 

A HALHATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI
Székely népmese

Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operencián is tul, bédőlt kemencének kidőlt ódalába, vén asszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlenegy jóramenendő fia, - elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, aztán elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. - Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepődött; - de a királyfinak a sok járáskelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, - ezen az öreg király erősen megütődött s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőle, csak magába főzte, mig arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedencia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, amely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; amelyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségül neked, csak jobb kedvödet lássam. - Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorit, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, mig ilyent találok.

Az öreg király ügyeközött leuntatni fiát föltött szándékáról; mondotta neki, hogy az lehetetlen, elbeszélte azt is, hogy ő már ötven esztendeje, hogy királyja az országának, mindég megelégedve és bódogul élt s egyszörsmind ajánlotta fiának, hogy a királyságot is átadja neki, csak más kedvit lássa, s maradjon honnjába; de a királyfi állhatatos maradt föltételéhöz, másnap reggel kardot kötött az ódalára s utnak is indult.

Mikor több nap mulva kihaladt vóna az apja birodalmából, amint möndögelt az uton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát, - mintha a tetejibe egy nagy sas libegne; közelebb mene a fához, hát lássa, hogy egy nagy sas annak a nagy fának tetejibe levő ágait ugyancsak rugdossa, ugyan poszátoltak szerteszéjjel az ágak, - mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a királyfinak, körösztül bukkik a fejin, lösz belőle egy király, s azt kérdi a bámészkodó királyfitól: Te mit bámulsz öcsém? Hát biz én csak azt bámulom, - felelé emez, - hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa tetejit. Erre a sas király azt mondja: Ládd-e én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hezzám tartozó zelletségöm meg ne halhassunk addig, valameddig ezt az élőfát innét tőstőből ki nem rugdosom vélle; de már este van, ma többet nem dógozom, hanem haza mönyök s tégödöt is, mint utazót, jószüvel látlak szegény házamhoz hálóba. A királyfi erre el is igérközék s együtt elsétáltak a saskirály rezsedenciájába, - hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya vagyon, ki el is fogadta az apját s a vendég királyfit s azonnal asztalt terittetött s vacsorával ellátta.  (Itt el kell mondanom gyerekek, hogy régen a sast Károlynak is hívták és a Károly név, meg a Király szó, mindkettő sast jelentett.)

Vacsorálás közbe kérdé több szóváltások között a sas király az utazó királyfit, hogy mi célja lenne utazásának? A királyfi pedig kinyilatkoztatá, hogy addig akar éppen utazni, hol olyan birodalomra talál, melybe a halálnak ne lögyön hatalma. No édes öcsém, - mondá a sas király - ugy éppeg jó helyen jársz; nem hallád-e, hogy addig rajtam, és a hozzám tartozóimon a halálnak semmi hatalma nincs, amig azt a nagy fát tőstől, gyökerestől ki nem rugdalom; addig pedig eltelik 600 esztendő is. Kelj össze addig a leányommal, s itt nálam addig eleget élhettök. Jaj édös király bátyám uram! az mind jó volna; de 600 esztendő mulva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok fölfödözni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. A király kisasszony is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek volt; de semmiképen sem tudá őtöt maradásra birni. Végre hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy iskotoját, melynek a belső fenekén az ő képe volt lefestve, s azt mondá: No te királyfi! mivelhogy semmiképen sem maradál nálam vedd ezt az emléket! - ennek oly tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a fődön járásba, nyisd föl az iskotoját, nézz az én képömre, s ahogy gondolod ugy utazhatsz: ha tetszik a levegőben, ha ott igen élös lesz a levegő fuvása, a föld szinén, mint a sebös gondolat, vagy mint a sebös forgószél. A királyfi az iskotoját megköszöné, zsebibe tette, másnap bucsut vött a saskirály házától s utnak indult.

Egy darabig mönt gyalog az országuton, de egy idő mulva meg kezdött bágyadni, s eszébe jutott az iskotoja; elővövé hát, kinyitotta s reápillantott a király küsasszony képibe s gondolta magába: haladjak ugy, mint a sebös szél fönn a levegőbe, s azonnal fölkereködött, s ugy haladott, mint a sebös szél. Mikor egy jó darabig elhaladt volna, egyszer egy roppant nagy magos hegy fölött haladva, lássa, hogy egy kopacz embör egy kosárba ásóval és kapával fődet rakott a hegy tetejéről, s viszi az alj felé. Megáll s elbámul ezön a királyfi, - a kopacz embör is megáll s kérdi a királyfitól: te mit bámulsz öcsém? Hát én bizony csak azt bámulom, hogy kegyemöd hova viszi innét azt a kosár fődet? Jaj édes öcsém! mondta az öreg, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig se én, se semmi familiám meg nem halhatunk, mig ezt a nagy hegyet evvel a kosárral mind el nem hordom, s a helyet itt meg nem teresitöm; de már este felé van, ma többet nem dógozom; azzal körösztül bukkott a fején, s lött belőle egy kopacz király, melléje állott az utazó királyfinak, s meghitta őtöt magához éjjeli hálóba. - El is mentek együtt a kopacz király rezsedenciájába, hát ennek még százszorta szebb leánya van, mint az előbbinek, - ki őköt jószüvel látta s vacsorával is csakhamar ellátta. Vacsora alatt a kopacz király megkérdezé az utazó királyfit, hogy meddig utazik? mire a királyfi hasonlólag azt felelte, hogy addig utazik, mig olyan országot talál, ahol a halálnak ne lögyön semmi hatalma. Ugy éppen jó helyt jársz, azt mondja a kopacz király is, mert amint mondám, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem halhat semmiféle familiám, mig azt a nagy hegyet mind el nem hordom, addig pedig eltelik 800 esztendő is; keljetek essze a leányommal, ugyis látom, nem unjátok egymást, a 800 esztendeig eleget élhettök. Igen de, mondja a királyfi, én oda akarok menni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. Erre készülődni kezdett s jóécakát mondván, elmönt a hálószobájába; másnap mindnyájan igen jókor felkőtek, s a király küsasszony ujból marasztá a királyfit, de teljességgel nem maradt; hogy tehát minden emlék nélkül el ne mönnyön a királyfi, adott neki egy olyan arany gyürüt, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha annak birtokosa ujjában megfordította, éppen ott lött azonnal, ahol akarta; - a királyfi a gyürüt elvötte, megköszönte s avval bucsuzott s utra indult megint.

Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü; megfordítja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak utcáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formáju emböröket, huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbusul tehát, hogy mitevös lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bujában, hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni; megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország fölött; mert más senki sincs az egész királyi nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedenciáját megmutatni. - Jó szüvel - mondá az ember - s elvezette a királyfit a rezsedenciához, s ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedenciába, hát a királyi küsasszony a rezsedencia garádicsára leülve, himet varr, s a királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsasszony pedig fölállott ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör, fölvezette őt a rezsedencia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több szóváltás után, hogy a királyi küsasszony megtudta a szándékát a királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsasszony kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát annak a szobának a pádimentuma úgy teli van szurkálva varrótüvel, hogy csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi azt mondja ekkor a küsasszony - látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra vagyok kárhoztatva, hogy amig ezt a sok tüt el nem használom, el nem vaslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hozzám tartozó familiám meg nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. - Igen, de, mondja a királyfi, ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a himvarró király küsasszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király küsasszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: mivel semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany vesszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe azzá változik, amivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a király küsasszony adományát, azt a zsebibe rejtötte, avval bucsut vött tőlle, s utra indult ujból.

Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy annak a tulsó szélinél az ég kárpitjai már leereszködtek, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van; felindult tehát vizjöttire a folyó martján; mikor egy darabocskáig fölfelé haladt volna, ecczör a szömibe ötlött egy fényös királyi kastély a folyóviz fölött a levegőbe függve; de minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat oda, amelyik azt a száraz főddel összekötötte volna; pedig csakugyan szerette volna a fényes kastélyba bepillantani. Ecczör csak eszébe jut az aranyvessző, melyet a himvarró király küsasszonytól kapott volt; elévöszi azt s ledobja a földre evvel a gondolattal: lögyön belölle egy palló átal a fényes királyi kastélyba, s legottan a vesszőből egy arany palló lött átal a fényös királyi kastélyba; a királyfi sem késedelmezött sokáig; reá ugrik az arany pallóra, s átalmönyön rajta a kastélyba; - de mikor a kastély kapuján belépött, hát aztat olyan külömbnél csuda-állatok őrzik amilyenöket ő soha sem látott volt. Megijed s poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! - a kardja ki is ugrik s egynehánynak a fejét el is üti; de hát azoknak ecczöribe más fejük nő; erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból s egy inast tüstént utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák, megporoncsolta az inasnak, hogy azt idegen utazót hozzá vigye. Ugy is lött. Az inas gyorsan lefutott, a királyfit az őrökön körösztül vitte a kastély királynéja eleibe.

Mikor a királyfi megérközött a királyné eleibe, elkezde a királyné hozzá beszélni. Azt látom, hogy nem mindennapi embör vagy; de azt is akarom tudni, ki vagy s mi járásbéli? A királyfi erre megnevezé, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azér indult utra, hogy olyan országot födözzön föl, hol a halálnak nincs hatalma. No, jó helyt állsz, mondá a királyné, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban vagy a halál ellen. Ecczöribe leültette s jó szüvel is látta a királyfit, asztalhoz ültetvén őtet csakhamar.

Éppen egy ezer esztendeig maradt ebbe a fényes kastélyba a királyfi, de az oly hamar eltünt, mint az előtt egy félesztendő.

Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éjczaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, e miatt a hazavágyódás ugy utolérte, hogy amikor reggel fölkőt, tüstést jelentötte a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni az apját és anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja elbámult ezen a beszéden, s azt mondá: Jaj te királyfi, mit töttél te föl az eszedbe, hiszen apád és anyád több 800 esztendeinél, hogy meghótak, azoknak most semmi hirök, porok föl nem találod. De a királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát: No ha csakugyan mégis elméssz, addig ne mönj el, jere velem, hogy tarisnyáltassak az utra. Azonnal a nyakába is akaszta egy arany és egy ezüst kulacsot s bevezeté őtet legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik szögletibe megmutatott neki egy kis lappancsot, azt fölnyittatta s azt mondá: No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van, töltsd teli az ezüst kulacsodat; ez olyan természetü, hogy ha ebből akárkit lepreczkelsz, ha az előtt ezer élettel birt volna is, azonnal halál fia löszön. Azután bévivé egy más ódalszobába, melynek egyik szögletibe hasonlólag egy küs lappancs látszott, azt is fölnyittatta a királyné, s megtöltötte annak folyadékjából az arany flaskót, s azt mondá: no te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság kősziklájából veszi eredetit, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghótt is, ha csak egy csontocskáját megkapod, s megpreczkölöd ennek vizivel, azonnal a legjobb állapotjába fölébred. A királyfi megköszöné a halhatatlanság királynéjának ajándékait, aval elbucsuzott tőlle és az egész kastélytól, s utra indult.

Csakhamar beért abba a városba, hol a himvarró király küsasszony lakott, de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi rezsedenciához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Mönyön fül a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára buva s elaluva; szép csöndösen oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tüvel, hát egy tü sincs benne, az utósó varrótü is a király küsasszony varrójába belétörött, s aval a királyi küsasszony möghót. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsasszonyt, az éledözni kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsasszony észrevötte, hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépen s jótétel helyibe jót igért.

Innen a királyfi bucsut véve, mönt igyenössen a kopacz királyhoz, hát még messzire meglássa, hogy a nagy hegyet mind elhordotta, mikorra odaérközik, lássa, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot maga mellé elnyujtotta, s meghót. Csakhamar előveszi itt is az arany flaskóját, megpreczkeli vele a kopacz királyt, s mint az elöbbenit föltámaszsza. Ez is jótétel helyibe jót igért, s a királyfi tőlle elbucsuzik, s mönyön a saskirályhoz, hát a Saskirály a nagy élőfát gyökerestől, tőstől együtt úgy kikapálta, hogy a legküssebb ágának sincs semmi hire, pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghót; már a legyek dorolták is. A királyfi előbb előveszi az arany kulacsot, megöntözi vélle a Saskirályt, s az is éledözni kezd, esszeszedi magát s megszólalik: Jaj be sokat aludtam, köszönöm, hogy fölébresztöttél édös jó barátom! De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor vöszi észre magát a Saskirály, hogy ő meghót vót. Reá emlékszik a királyfira, s megköszöni, hogy ötöt föltámasztotta s jótétel helyibe jót igér.

Ezután búcsutvöszön a királyfi a Saskirálytól is, elindul s csakhamar megérközik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a királyi rezsedencia elsülyedt, semmi hire, pora nem látszik, közelebb mönyön hozzá, hát kénköves tó lött a helyire, mely ugy égött kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Elveszté minden reménységit a király urfi, hogy valaha az apját s anyját föltalálhassa, bujába visszaindul, de amint a város közül haladna ki, hátulról valaki megszólitsa ezekkel a szókkal. Megállj, király urfi, jó helyt jársz, éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek. A királyfi hátratekint, s megesmeri, hogy aki megszóllitotta, az az öreg Halál (kő fülibe!) Csakhamar kapja az ujjában lévő gyürüt, megfordítsa, s mint a gondolat olyan sebössen a Saskirálynál terem, onnat a kopacz királynál, onnan a himvarró király küsasszonynál, mindenikkel minden ármádiájukat kiállittassa a Halál akadályoztatására, mig ő a halhatatlanság királynéjához béérhet; de a Halál olyan sebössen vágtatott mindenütt utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egy lábát bétötte a királyfi, a másikat kivül megragadta a Halál, ilyen szókkal: megállj! enyim vagy.

Észrevötte a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból, s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országába, mikor ott hatalma nincs. Igen de, azt mondja a Halál, féllába az én országomba van, az az enyim; igen, de fele az enyim mindenképen, azt mondta a halhatatlan királyné, s mi hasznod, ha elhasitsuk, felinek sem én, sem te nem vehessük hasznát; hanem azt mondom: jere bé hozzám, most megengedöm, s itt ketten fogadással intézzük el a dolgot. A Halál reá állott, bemönt a halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt jovasolta néki, hogy ő a királyfit fölrugja épen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi, s ha olyan igyenösen föl tudja lökni, hogy a várba esik, akkor lögyön a királynéjé, ha pedig a vár falán kivül esik le, akkor lögyön a Halálé. A Halál ezen fogadásba beleegyezött. Ekkor a királyfit a királyné kiállította a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá feszitötte, s ugy fölrugta a csillagok közi, hogy egészen odaveszött, de a veselködésbe egy kicsit megtántorodott a királyné s erősen megijedt, hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát, mikor a királyfi visszafordul. Ecczör megpillantja mint egy küs darázst, hogy hol vagyon, méri a szemivel, hogy hova tanál leesni, de hát eppenös éppen a vár falára, - mögijed a királyné, de egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esött volna, ha a királyné ki nem fogja vala, de a királyné oda ugrott, s mint egy könnyü laptát ugy kifogta, bévitte az ölibe a kastélyba, s látván, hogy küsség elszédült megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor megporoncsolta a királyi udvar népinek, hogy mindnyájan söprüt keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes söprükkel söprüzzék ki a Halált a halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé lábát betönni ne mérészölje. A királyfi és királyné pedig maig is boldogul és dicsőségösön élnek; aki nem hiszi, keresse föl a világ véginél a folyó fölött a levegőbe függő várát a halhatatlanság királynéjának, s mikor azt fölkapja, azonnal meg fog győződni a mese igazsága felől. 

Tájszólás:

Ugye észrevettétek gyerekek, hogy a székely szavakat egy picit máskép ejtik ki, mint nálatok? – De azért jól meg tudjátok érteni!

Ezt nevezik tájszólásnak! Tizenhat nagy tájszólás van a magyar nyelven belül. A szavak mindenütt egy kicsinyt másként hangzanak, de mind magyarul szólnak hozzánk.

A szavak világa éppen olyan, mint a minták világa. Ott is minden falunak, járásnak más a mintája, de mind magyaros minta!

 

                     Székely írásos terítő.

Valamikor még el tudták olvasni ezeket az alakokat.
Azt a mintát, mely olyan, mint egy három levelű lóhere, eperlapinak mondják.

A székelyek kedves virága a szekfű virág. A szó első része olyan, mint a székely szóé.

 

Ugye itt is megtaláljuk a magyarok kis madarát?

 

Székely kapu minták az életről (udvarról) nézve.

Itt életnek hívják az udvart, mert itt játszódik le a család életének nagy része.

Mi mindent láttok ezeken a mintákon?

Rajzoljatok a füzetetek minden lapjának tetejére valami szép magyar mintát.

Egy szép hullámvonallal lehet kezdeni. Azután leveleket lehet reá rajzolni. Majd a hullámok aljába egy szívet, vagy tulipánt, vagy margarétát – és már készen is van a sor-minta.

*

 

Öreg néne őzikéje
Fazekas Anna

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

Ebből mi a tanulság?

Amint a Jó Isten vigyáz mindnyájunkra, s mindent megad, amire szükségünk van: napot, holdat, földet, levegőt, úgy nekünk is vigyáznunk kell mindenkire, akiknek erre szükségük van. Különösen télen, amikor fagyos a föld, nincs ivóvíz, csak jég, nincsenek magok, füvek, s éheznek az állatok, a madarak.

Mindannyian követhetjük az Öreg Néne szép példáját!

Jótett helyébe jót várj! mondja a magyar közmondás.

Mit gondoltok: meg tudnátok tanulni e szép költemény első négy versszakát? Sokaknak szereznétek örömet azzal, hogy szépen elmondjátok!

*

 

CSIKORGÓ, A FAGYKIRÁLY
Kányádi Sándor

Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nem csak szűcsökből, vargákból áll a világ, nem csak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.
     Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége lenni fagykirály rettentő uralmának.
     – Üzenni kéne a fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. – A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák magukkal.
     Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette.
     – Egy fecske nem csinál tavaszt – csikorogta Fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. (Innen származik az a mondás a farkasordító hidegről.)
     – Nem bizony, egy fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó alattvalók.
     – Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.
     – Azt mondom én – folytatta a bölcs –, szerezzünk egy pacsirtát.
     – Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent volt.
     – Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok.
     Mit volt mit tenni, beleegyeztek.
      – Jöjjön a pacsirta.
      Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg besütött a napsugár.
      Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok irányába.
     Ott ül a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába, amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik, gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől.

*

 

A  SZÁNKÓ 
Móra Ferenc

    Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
    Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
    Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
    Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
    - Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
    Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
    - Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
    Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
    - Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
    - Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
    Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
    Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
    Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
    - Jánoska, van egy hatosod?
    - Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
    - Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
    Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
    Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
    Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
    Hanem az udvar kicsi volt.
    Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
    - Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
    Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
    Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
    - Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
    Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
    A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.

*

 

A  CINEGE
Gárdonyi Géza

 

   Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
    Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.
    Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
    - Istenem! - kiáltott fel Juliska -,  meghalt!
    - Ki halt meg? - kérdezte Mariska.
    - A kis madár. Megfagyott szegény.
    Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.
    Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.
    A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:
    - Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
    A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
    Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
    Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
    Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.
    Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
    A lányok örvendezve állották körül.
    - Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
    És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?
    Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
    Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.
    A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
    - Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
    - Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
    - Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.
    - Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.
    De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
    - Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.
    - Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
    Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

*

 

MAGYAR KARÁCSONY IDEJÉN

Ahogy mind hidegebbre kezd az idő fordulni, annál jobban eszünkbe jut, hogy közeledik a Karácsony szent ünnepe! Karácsonyról mesélnek most íróink, költőink:


MAGYAR KARÁCSONY AZ ÉGBEN
Wass Albert

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, 
hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, 
odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka 
megráz egy fényes aranycsengőt. 
Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, 
s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, 
ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. 
Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, 
s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán 
az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. 
Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, 
akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, 
s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. 
Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. 
Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. 
Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, 
tudja azt mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. 
Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára 
ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.
Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, 
mint a magyar. 
De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, 
egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, 
rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, 
hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. 
Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, 
hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, 
amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. ,,Pro libertate", suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar ,,Mennyből az angyal..." 
De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint, 
s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. 
Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! 
Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, 
szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, 
s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. 
Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, 
kuksolt ott még mindig nagy ijedten. 
Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, 
s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. 
,,Hát te minek bújtál oda?" - kérdezte tőle mosolyogva. 
,,Restellem magamat" - vallotta be a szeplős. - 
,,Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa." 
,,Oh, hát te voltál az!" - nevetett az Úr. 
,,Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. 
De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?" 
,,Katika a nevem s Budapestről jöttem - felelte a vézna, szeplős kicsi angyal - 
november negyedikén, Uram.
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. 
Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. 
,,Isten hozott, Katika" - mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. ,,Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?" 
,,Küldtem, Uram" - felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. 
,,Aztán mit küldtél?" - kíváncsiskodott az Úr Jézus. 
,,Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?" 
A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. 
,,Nem imádságot küldtem" - vallotta be szégyenkezve. 
Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. 
,,Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?" 
,,Kenyeret" - felelte szepegve Katika. ,,Szép fehér égi kenyeret. 
Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is" - tette hozzá bizalmasan. ,,S ha nem, hát az se baj. 
De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már..."
Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. 
Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. 
,,Jól tetted, Katika", mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, ,,sokszor a kenyér a legszebb imádság. 
Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. 
Kenyeret."
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. ,,Ne sírj, nagymama!" - kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot - ,
,Apuék nem éheznek többet odalent! 
A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!"
Az Úr Jézus mosolygott. 
S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: 
kisütött a nap Magyarország fölött!

*

 

Alföldi Géza:

HA NÁLUNK SZÜLETETT VOLNA …

Népszámlálás volt Betlehemben, -
Így szól a Karácsony története, -
S akkor született meg egy roskadt istállóban
az Úr egy Fia, Mária gyereke.

Nem volt, ki szállást adjon nékik,
Barmok lehelték rá a meleget
Nem volt pólyája, egyetlen takarója
Meséli a monda ... Mert ott született!

De Cegléden vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon születet volna,
az első Karácsony igaz történetéről
Így szólna ma a bibliai monda:

Rozál épp az udvart seperte,
János meg a jószágnak almozott
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A puli ... az meg hátul kalandozott

Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária fáradtan alig vonszolta magát.
S a kerítésen át József beköszönt.

Rozál fogadta hangos szóval.
- Mi szél sodorta erre kenteket?
- Törvénybe mennénk. De beteg az asszony
s pihenni kéne, mert ránkesteledett.

Kerestünk födélt a kocsmában,
de szállást a bérlője nem adott,
Hej, pedig az asszony utolsóban van már.
De hiába! Nincs pénz, mert szegény vagyok!

Egy istálló is elég lenne,
csak tető legyen már fejünk felett... -
Rozál seprűjét a falnak támasztotta.
Bodri a kiskapuig settenkedett.

- Takarodsz vissza, beste lelke!
- Kerüljenek csak kietek bentébb!
- Talán egy ágy az csak akad majd még a háznál ...
Hogy elfáradt szegény, eszem a lelkét! -

Szélesre tárta a kaput,
Mária arca mint viasz: sápadt.
- Ne ugass már, Bodri! Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke, s szólj az apádnak!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én...
Támaszkodjék rám! ... Óvatost lépjen!...
Úgy, úgy, lelkem! ... Kend meg csukja csak be a kaput!
De siessen, oszt maga is segéljen!...

János is sebtében előkerült,
kemény keze még a villát fogja.
- Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony...
Behívtam őket! ... Már miért ne tetted volna?!...

Az asszonynak vess tiszta ágyat.
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál...
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!

A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal már is kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látta,
hogy János a szobában éppen befut.

A kemencében lángolt már a tűz,
Rozál az ágynál csendesen állt ott.
És lelkükre a tiszta ágy párnaszaga,
mint a békesség, szelíden leszállott...

Kint az égen holdfény ragyogott
Házra, tájra ezüst hímport hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett, a régen várt kisded,

A szomszédságból akadt bölcső.
Nagy Andráséktől csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában
a kis teknő körül szépen köralakban

- Jaj, de szép fiú! ... Nézd csak, apjuk! -
ujjongott Rozál, míg óva mosta...
És ígyen született meg az isteni Gyermek...:
már hogyha nálunk született volna!

 

MESE A KÉK HEGYEKRŐL 
 Wass Albert  

A nagy irtásról, ahova az őzek hajnalonként legelni kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles, nagy völgyek, hullámos dombhátak fölött a távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen kékek. És a fiatal őzek, kik éppen látni tanulták a világot, megkérdezték mindig anyjukat:

- Miért kékek, ott túl, azok a hegyek?

És az őzanyák, emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:

- Mert ott nincs farkas, és nincs róka. Nincsenek kutyák, és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa lóhere nő a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, a lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért olyan kékek azok a hegyek.

- Akkor miért nem megyünk oda? - kérdezte meg erre valamennyi kis őz, emlékezet óta, aki csak ott nőtt föl, a nagy irtáson.

És valamennyi őzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre: - Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.

És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak őzanyák tudnak sóhajtani.

Az őzfiak legnagyobb része nem kérdezősködött tovább. Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Őzek voltak, és az őzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden esztendőben akadt egy-egy a nagy irtás őzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább kérdezett.

- Miért nem lehet?

Ilyenkor az őzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt, megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:

- Nem lehet, mert nem lehet!

És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos őzanyák szoktak. Olyan őzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt, csak minden esztendőben.

Aki megkérdezte:

- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehetett odamenni megnézni?

Az őzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos képpel ennyit felelt csupán:

- Onnan jöttek volt az őseinek. Valamikor nagyon-nagyon régen. Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezősködni, úgy meglökte, hogy menten belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezősködött senki a kék hegyek felől, álló esztendőig. Csak bámulták az őzek hajnalonként álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelű lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó fergeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az irtás őzei és álmodtak a messzi kék hegyekről. Szemüket lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget és gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezőkön, ahol nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az őzek.

Így volt ez, mióta csak őzek éltek az erdőben, és nem változott azóta se semmi.

Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.

Egy fiatal őzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék hegyekhez.

Kerek esztendőn át készült, a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erősítette az izmait.

Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal őznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem után, biztatva mondogatta:

- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk örökké.

Ha farkas elől bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették őket, így bátorította remegő kis társát:

- Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas, és nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted!

Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belőle. Szürke ruháját levedlette, agancsa is kinőtt. Aztán egy szép, harmatos nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis őzsutához:

- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.

Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezőkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.

Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított.

- Jó napot - köszönt illedelmesen a fiatal őzbak -, hol lehet átmenni ezen a nagy vízen?

A vadmacska ránézett és csodálkozott.

- A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?

- A kék hegyekhez megyek - felelt büszkén az őzbak.

- A kék hegyekhez? - bámult rá a vadmacska. - Melyik kék hegyekhez?

- Hát van belőlük több is? - ütődött meg az őzbak.

- Minden hegy kék - felelt a macska és ásított.

- Tévedsz - rázta meg az őzbak a fejét -, amelyiken én lakom, az nyáron zöld és télen fehér!

- Igazán? - álmélkodott a vadmacska. - Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!

Azzal nyújtózott és újra ásított.

Az őzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót, átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.

- Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat? Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza. Bükkfák voltak rajta és tisztások. De fönt, egészen fönt, kék volt igazán!

A tisztásokon fű nőtt, rendes fű. Elvétve akadt lóhere is közte. Nem baj, gondolta magában, ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos, hogy nincs tél, és nincs veszedelem.

Tetszett a hely. Szépek voltak az erdők, és a tisztások is szépek. A forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának, és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.

- Jól kipihenem magam - határozta el -, aztán visszamegyek, és elhozom őt is. És mindenkit, aki jönni akar!

Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: Megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem!

Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idő telt. Egy este aztán elhatározta:

- Holnap elindulok vissza.

Azon az estén hűvös szél indult, éjfél körül megeredt az eső. Reggel is esett.

- Megvárom, míg kitisztul - gondolta.

Várt. Az eső esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdőn. Vizes volt minden és hideg.

A fiatal őzbak elszomorodott kissé.

- Úgy látszik, itt is van eső. Nem baj - vigasztalta magát -, de nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.

Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípősen fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.

- Napsütés lesz megint! - örvendezett a fiatal őzbak. - Reggel megmelegszem és indulok!

Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fű recsegett, amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt, és furcsán recsegett.

Döbbenve hajolt le a fűhöz, és megszagolta.

- Dér... - suttogta - dér!

És ahogy felemelte a fejét, meglátott egy nyírfát, és a nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte.

Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sűrűben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött élesen csaholt egy kutya. Futott, menekült, riadt rémülettel. Aztán, valahol messze bent az erdő sűrűjében, megállt. Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan, elindult hát fölfelé bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé. Mélységes csönd ült az erdőn.

Később kisántikált a patakból, bevánszorgott a sűrű szedresbe, és lefeküdt. Napokig feküdt ott, mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.

Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellőjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás váltott volna keresztül az erdőn. Mire begyógyult a seb, már hó szaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló felhők.

Lassan megindult lefelé. Mire a sűrűből kiért, szállingózni kezdett a hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen őz.

- Fuss! Menekülj! - kiáltotta oda rémült lihegéssel. -A túlsó patakban farkasok járnak!

Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen őz megállt.

- Nem láttalak még erre. Hova való vagy?

- Messzire - felelte a fiatal őzbak, lihegve.

Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány körvonalait.

- Onnan jöttem - mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött.

- A kék hegyekből? - döbbent rá az idegen őz. Megütődve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett, valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni kék hegyek. Kékek!

- Onnan - bólintott elszorult szívvel.

- Az nem lehet - rázta meg a fejét határozottan a másik -, ott nincsenek őzek. Valamikor az őseink jöttek onnan. Ott nincs farkas, és nincs róka. Nincsenek kutyák, és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél.

Azzal megvetőleg elfordult tőle, és elment. Vissza se nézett.

A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult döbbenve a távolban ködlő kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerős szálasok, meghitt tisztások, védelmező sűrűségek után. A patak után, amelynek fodros tükrében először nézegette növekvő agancsát, a sűrű lombú kis fenyő után, melynek védelmében meghúzódni jó volt... És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.

A hó akkor még sűrűbben hullott. Mire az erdő aljára ért, már fehér takaró födte a mezőket is, míg a szeme ellátott, és a puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomat is, mintha csak arra se járt volna soha.

Fagyos tél volt, mire hazaért, éhes őzek kaparták fázva a havat.

Bicegve,lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány. A kis őzsuta messziről meglátta, és örömtől csillogó szemekkel rohant elébe a havon keresztül.

- Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk máris? Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel...?

Az őzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta a fejét.

- Anyánknak igaza volt - mondta halkan -, nem lehet odamenni.

Így volt.

És havazott.

*

NAPHIVOGATÓ

Süss fel nap, fényes nap
kerted alatt a kisbárány
majd megfagy.

Repülj, repülj pille
A kút kávájára
Adjon málét, adjon búzát,
Sok tejes pogácsát.

*

 

A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI
Székely népmese

Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operencián is tul, bédőlt kemencének kidőlt ódalába, vén asszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlenegy jóramenendő fia, - elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, aztán elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. - Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepődött; - de a királyfinak a sok járáskelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, - ezen az öreg király erősen megütődött s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőle, csak magába főzte, mig arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedencia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, amely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; amelyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségül neked, csak jobb kedvödet lássam. - Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorit, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, mig ilyent találok.

Az öreg király ügyeközött leuntatni fiát föltött szándékáról; mondotta neki, hogy az lehetetlen, elbeszélte azt is, hogy ő már ötven esztendeje, hogy királyja az országának, mindég megelégedve és bódogul élt s egyszörsmind ajánlotta fiának, hogy a királyságot is átadja neki, csak más kedvit lássa, s maradjon honnjába; de a királyfi állhatatos maradt föltételéhöz, másnap reggel kardot kötött az ódalára s utnak is indult.

Mikor több nap mulva kihaladt vóna az apja birodalmából, amint möndögelt az uton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát, - mintha a tetejibe egy nagy sas libegne; közelebb mene a fához, hát lássa, hogy egy nagy sas annak a nagy fának tetejibe levő ágait ugyancsak rugdossa, ugyan poszátoltak szerteszéjjel az ágak, - mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a királyfinak, körösztül bukkik a fejin, lösz belőle egy király, s azt kérdi a bámészkodó királyfitól: Te mit bámulsz öcsém? Hát biz én csak azt bámulom, - felelé emez, - hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa tetejit. Erre a sas király azt mondja: Ládd-e én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hezzám tartozó zelletségöm meg ne halhassunk addig, valameddig ezt az élőfát innét tőstőből ki nem rugdosom vélle; de már este van, ma többet nem dógozom, hanem haza mönyök s tégödöt is, mint utazót, jószüvel látlak szegény házamhoz hálóba. A királyfi erre el is igérközék s együtt elsétáltak a saskirály rezsedenciájába, - hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya vagyon, ki el is fogadta az apját s a vendég királyfit s azonnal asztalt terittetött s vacsorával ellátta.  (Itt el kell mondanom gyerekek, hogy régen a sast Károlynak is hívták és a Károly név is, meg a Király szó is, sast jelentett.)

Vacsorálás közbe kérdé több szóváltások között a sas király az utazó királyfit, hogy mi célja lenne utazásának? A királyfi pedig kinyilatkoztatá, hogy addig akar éppen utazni, hol olyan birodalomra talál, melybe a halálnak ne lögyön hatalma. No édes öcsém, - mondá a sas király - ugy éppeg jó helyen jársz; nem hallád-e, hogy addig rajtam, és a hozzám tartozóimon a halálnak semmi hatalma nincs, amig azt a nagy fát tőstől, gyökerestől ki nem rugdalom; addig pedig eltelik 600 esztendő is. Kelj össze addig a leányommal, s itt nálam addig eleget élhettök. Jaj édös király bátyám uram! az mind jó volna; de 600 esztendő mulva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok fölfödözni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. A király kisasszony is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek volt; de semmiképen sem tudá őtöt maradásra birni. Végre hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy iskotoját, melynek a belső fenekén az ő képe volt lefestve, s azt mondá: No te királyfi! mivelhogy semmiképen sem maradál nálam vedd ezt az emléket! - ennek oly tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a fődön járásba, nyisd föl az iskotoját, nézz az én képömre, s ahogy gondolod ugy utazhatsz: ha tetszik a levegőben, ha ott igen élös lesz a levegő fuvása, a föld szinén, mint a sebös gondolat, vagy mint a sebös forgószél. A királyfi az iskotoját megköszöné, zsebibe tette, másnap bucsut vött a saskirály házától s utnak indult.

Egy darabig mönt gyalog az országuton, de egy idő mulva meg kezdött bágyadni, s eszébe jutott az iskotoja; elővövé hát, kinyitotta s reápillantott a király küsasszony képibe s gondolta magába: haladjak ugy, mint a sebös szél fönn a levegőbe, s azonnal fölkereködött, s ugy haladott, mint a sebös szél. Mikor egy jó darabig elhaladt volna, egyszer egy roppant nagy magos hegy fölött haladva, lássa, hogy egy kopacz embör egy kosárba ásóval és kapával fődet rakott a hegy tetejéről, s viszi az alj felé. Megáll s elbámul ezön a királyfi, - a kopacz embör is megáll s kérdi a királyfitól: te mit bámulsz öcsém? Hát én bizony csak azt bámulom, hogy kegyemöd hova viszi innét azt a kosár fődet? Jaj édes öcsém! mondta az öreg, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig se én, se semmi familiám meg nem halhatunk, mig ezt a nagy hegyet evvel a kosárral mind el nem hordom, s a helyet itt meg nem teresitöm; de már este felé van, ma többet nem dógozom; azzal körösztül bukkott a fején, s lött belőle egy kopacz király, melléje állott az utazó királyfinak, s meghitta őtöt magához éjjeli hálóba. - El is mentek együtt a kopacz király rezsedenciájába, hát ennek még százszorta szebb leánya van, mint az előbbinek, - ki őköt jószüvel látta s vacsorával is csakhamar ellátta. Vacsora alatt a kopacz király megkérdezé az utazó királyfit, hogy meddig utazik? mire a királyfi hasonlólag azt felelte, hogy addig utazik, mig olyan országot talál, ahol a halálnak ne lögyön semmi hatalma. Ugy éppen jó helyt jársz, azt mondja a kopacz király is, mert amint mondám, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem halhat semmiféle familiám, mig azt a nagy hegyet mind el nem hordom, addig pedig eltelik 800 esztendő is; keljetek essze a leányommal, ugyis látom, nem unjátok egymást, a 800 esztendeig eleget élhettök. Igen de, mondja a királyfi, én oda akarok menni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. Erre készülődni kezdett s jóécakát mondván, elmönt a hálószobájába; másnap mindnyájan igen jókor felkőtek, s a király küsasszony ujból marasztá a királyfit, de teljességgel nem maradt; hogy tehát minden emlék nélkül el ne mönnyön a királyfi, adott neki egy olyan arany gyürüt, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha annak birtokosa ujjában megfordította, éppen ott lött azonnal, ahol akarta; - a királyfi a gyürüt elvötte, megköszönte s avval bucsuzott s utra indult megint.

Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü; megfordítja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak utcáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formáju emböröket, huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbusul tehát, hogy mitevös lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bujában, hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni; megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország fölött; mert más senki sincs az egész királyi nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedenciáját megmutatni. - Jó szüvel - mondá az ember - s elvezette a királyfit a rezsedenciához, s ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedenciába, hát a királyi küsasszony a rezsedencia garádicsára leülve, himet varr, s a királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsasszony pedig fölállott ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör, fölvezette őt a rezsedencia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több szóváltás után, hogy a királyi küsasszony megtudta a szándékát a királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsasszony kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát annak a szobának a pádimentuma úgy teli van szurkálva varrótüvel, hogy csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi azt mondja ekkor a küsasszony - látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra vagyok kárhoztatva, hogy amig ezt a sok tüt el nem használom, el nem vaslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hozzám tartozó familiám meg nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. - Igen, de, mondja a királyfi, ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a himvarró király küsasszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király küsasszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: mivel semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany vesszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe azzá változik, amivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a király küsasszony adományát, azt a zsebibe rejtötte, avval bucsut vött tőlle, s utra indult ujból.

Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy annak a tulsó szélinél az ég kárpitjai már leereszködtek, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van; felindult tehát vizjöttire a folyó martján; mikor egy darabocskáig fölfelé haladt volna, ecczör a szömibe ötlött egy fényös királyi kastély a folyóviz fölött a levegőbe függve; de minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat oda, amelyik azt a száraz főddel összekötötte volna; pedig csakugyan szerette volna a fényes kastélyba bepillantani. Ecczör csak eszébe jut az aranyvessző, melyet a himvarró király küsasszonytól kapott volt; elévöszi azt s ledobja a földre evvel a gondolattal: lögyön belölle egy palló átal a fényes királyi kastélyba, s legottan a vesszőből egy arany palló lött átal a fényös királyi kastélyba; a királyfi sem késedelmezött sokáig; reá ugrik az arany pallóra, s átalmönyön rajta a kastélyba; - de mikor a kastély kapuján belépött, hát aztat olyan külömbnél csuda-állatok őrzik amilyenöket ő soha sem látott volt. Megijed s poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! - a kardja ki is ugrik s egynehánynak a fejét el is üti; de hát azoknak ecczöribe más fejük nő; erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból s egy inast tüstént utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák, megporoncsolta az inasnak, hogy azt idegen utazót hozzá vigye. Ugy is lött. Az inas gyorsan lefutott, a királyfit az őrökön körösztül vitte a kastély királynéja eleibe.

Mikor a királyfi megérközött a királyné eleibe, elkezde a királyné hozzá beszélni. Azt látom, hogy nem mindennapi embör vagy; de azt is akarom tudni, ki vagy s mi járásbéli? A királyfi erre megnevezé, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azér indult utra, hogy olyan országot födözzön föl, hol a halálnak nincs hatalma. No, jó helyt állsz, mondá a királyné, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban vagy a halál ellen. Ecczöribe leültette s jó szüvel is látta a királyfit, asztalhoz ültetvén őtet csakhamar.

Éppen egy ezer esztendeig maradt ebbe a fényes kastélyba a királyfi, de az oly hamar eltünt, mint az előtt egy félesztendő.

Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éjczaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, e miatt a hazavágyódás ugy utolérte, hogy amikor reggel fölkőt, tüstést jelentötte a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni az apját és anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja elbámult ezen a beszéden, s azt mondá: Jaj te királyfi, mit töttél te föl az eszedbe, hiszen apád és anyád több 800 esztendeinél, hogy meghótak, azoknak most semmi hirök, porok föl nem találod. De a királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát: No ha csakugyan mégis elméssz, addig ne mönj el, jere velem, hogy tarisnyáltassak az utra. Azonnal a nyakába is akaszta egy arany és egy ezüst kulacsot s bevezeté őtet legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik szögletibe megmutatott neki egy kis lappancsot, azt fölnyittatta s azt mondá: No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van, töltsd teli az ezüst kulacsodat; ez olyan természetü, hogy ha ebből akárkit lepreczkelsz, ha az előtt ezer élettel birt volna is, azonnal halál fia löszön. Azután bévivé egy más ódalszobába, melynek egyik szögletibe hasonlólag egy küs lappancs látszott, azt is fölnyittatta a királyné, s megtöltötte annak folyadékjából az arany flaskót, s azt mondá: no te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság kősziklájából veszi eredetit, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghótt is, ha csak egy csontocskáját megkapod, s megpreczkölöd ennek vizivel, azonnal a legjobb állapotjába fölébred. A királyfi megköszöné a halhatatlanság királynéjának ajándékait, aval elbucsuzott tőlle és az egész kastélytól, s utra indult.

Csakhamar beért abba a városba, hol a himvarró király küsasszony lakott, de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi rezsedenciához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Mönyön fül a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára buva s elaluva; szép csöndösen oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tüvel, hát egy tü sincs benne, az utósó varrótü is a király küsasszony varrójába belétörött, s aval a királyi küsasszony möghót. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsasszonyt, az éledözni kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsasszony észrevötte, hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépen s jótétel helyibe jót igért.

Innen a királyfi bucsut véve, mönt igyenössen a kopacz királyhoz, hát még messzire meglássa, hogy a nagy hegyet mind elhordotta, mikorra odaérközik, lássa, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot maga mellé elnyujtotta, s meghót. Csakhamar előveszi itt is az arany flaskóját, megpreczkeli vele a kopacz királyt, s mint az elöbbenit föltámaszsza. Ez is jótétel helyibe jót igért, s a királyfi tőlle elbucsuzik, s mönyön a saskirályhoz, hát a Saskirály a nagy élőfát gyökerestől, tőstől együtt úgy kikapálta, hogy a legküssebb ágának sincs semmi hire, pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghót; már a legyek dorolták is. A királyfi előbb előveszi az arany kulacsot, megöntözi vélle a Saskirályt, s az is éledözni kezd, esszeszedi magát s megszólalik: Jaj be sokat aludtam, köszönöm, hogy fölébresztöttél édös jó barátom! De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor vöszi észre magát a Saskirály, hogy ő meghót vót. Reá emlékszik a királyfira, s megköszöni, hogy ötöt föltámasztotta s jótétel helyibe jót igér.

Ezután búcsutvöszön a királyfi a Saskirálytól is, elindul s csakhamar megérközik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a királyi rezsedencia elsülyedt, semmi hire, pora nem látszik, közelebb mönyön hozzá, hát kénköves tó lött a helyire, mely ugy égött kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Elveszté minden reménységit a király urfi, hogy valaha az apját s anyját föltalálhassa, bujába visszaindul, de amint a város közül haladna ki, hátulról valaki megszólitsa ezekkel a szókkal. Megállj, király urfi, jó helyt jársz, éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek. A királyfi hátratekint, s megesmeri, hogy aki megszóllitotta, az az öreg Halál (kő fülibe!) Csakhamar kapja az ujjában lévő gyürüt, megfordítsa, s mint a gondolat olyan sebössen a Saskirálynál terem, onnat a kopacz királynál, onnan a himvarró király küsasszonynál, mindenikkel minden ármádiájukat kiállittassa a Halál akadályoztatására, mig ő a halhatatlanság királynéjához béérhet; de a Halál olyan sebössen vágtatott mindenütt utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egy lábát bétötte a királyfi, a másikat kivül megragadta a Halál, ilyen szókkal: megállj! enyim vagy.

Észrevötte a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból, s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országába, mikor ott hatalma nincs. Igen de, azt mondja a Halál, féllába az én országomba van, az az enyim; igen, de fele az enyim mindenképen, azt mondta a halhatatlan királyné, s mi hasznod, ha elhasitsuk, felinek sem én, sem te nem vehessük hasznát; hanem azt mondom: jere bé hozzám, most megengedöm, s itt ketten fogadással intézzük el a dolgot. A Halál reá állott, bemönt a halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt jovasolta néki, hogy ő a királyfit fölrugja épen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi, s ha olyan igyenösen föl tudja lökni, hogy a várba esik, akkor lögyön a királynéjé, ha pedig a vár falán kivül esik le, akkor lögyön a Halálé. A Halál ezen fogadásba beleegyezött. Ekkor a királyfit a királyné kiállította a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá feszitötte, s ugy fölrugta a csillagok közi, hogy egészen odaveszött, de a veselködésbe egy kicsit megtántorodott a királyné s erősen megijedt, hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát, mikor a királyfi visszafordul. Ecczör megpillantja mint egy küs darázst, hogy hol vagyon, méri a szemivel, hogy hova tanál leesni, de hát eppenös éppen a vár falára, - mögijed a királyné, de egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esött volna, ha a királyné ki nem fogja vala, de a királyné oda ugrott, s mint egy könnyü laptát ugy kifogta, bévitte az ölibe a kastélyba, s látván, hogy küsség elszédült megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor megporoncsolta a királyi udvar népinek, hogy mindnyájan söprüt keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes söprükkel söprüzzék ki a Halált a halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé lábát betönni ne mérészölje. A királyfi és királyné pedig maig is boldogul és dicsőségösön élnek; aki nem hiszi, keresse föl a világ véginél a folyó fölött a levegőbe függő várát a halhatatlanság királynéjának, s mikor azt fölkapja, azonnal meg fog győződni a mese igazsága felől.

Korábban már beszéltünk a tájszólásokról.

 Ez a történet is tájszólással hangzott el.

El tudjátok mondani, mely szavakat mondják máskép a Székelyföldön, mint nálatok?

A sor-mintákról se feledkezzetek el – szebbé teszitek a világot velük!

*

 

VERSEK

Mesebeli kiskirályhoz
Győri Vilmos

Mesebeli kiskirályhoz
Betévedt egy kisleány
amint éppen vacsorázott
Tulipános udvarán.
Ugye szép itt? Ugye jó itt?

Nézz csak ide meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar
Drágakő a palota.
A mi libánk ezüsttollú,
Aranyszőrű a cicánk,
Ugye itt maradsz nálunk
Örökre te kisleány?

Köszönöm a meghívását de
El nem fogadhatom.
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház, hol én lakom.

A mi cicánk nem aranyos,

Fehér tollú a libánk


De ott van az én két testvérem,
Édesanyám meg apám.
Ha ölelnek, ha csókolnak,
Fejem rájuk hajthatom,
Szalmatetős kicsi kunyhóm
A világért nem adom!

És szebb a világ, ha ilyen udvariasan beszéltek, mint ez a kisleány. És ha annyira szeretitek szüleiteket, otthonotokat – és Hazátokat!

 

Füstbement terv
Petőfi Sándor

Egész úton — hazafelé --
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.

(Dunavecse, 1844. április)

 
Ha sokáig távol voltatok otthonról kedves gyermekeim, hogyan köszöntök majd édesanyának, édesapának?

 

ANYÁM  TYÚKJA
Petőfi Sándor

Ej mi a kõ! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsülje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberül szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’...
Anyám egyetlen jószága.

(Vác, 1848. február.)

                      *

 

A  REST KÉTSZER  FÁRAD
Benedek Elek

Tudjátok gyerekek, mit jelent az a szó, hogy rest? – Lustát jelent. A mese címét tehát úgy is lehet mondani, hogy A lusta kétszer fárad. Erről szól ez a történet:

Krisztus urunk egyszer, amint éppen egy város felé mendegélt Péterrel, egy krajcárt (régen így hívták a fillért) talált az úton. Szólt Péternek:
- Vedd föl azt a krajcárt, Péter! Még hasznát vehetjük.
- Nem veszem én - mondotta Péter.
- Vedd föl, Péter!
- Minek, Uram? Nem érdemes lehajolni egy krajcárért!
Hát jól van. Krisztus urunk nem szólt többet, hanem lehajolt, s fölvette a krajcárt. Amint beértek a városba, azon a krajcáron cseresznyét vett, de úgy, hogy Péter nem vette észre. Hej, olcsó volt akkor a cseresznye! Egy krajcárért száz szemet adtak Krisztus urunknak.
Továbbmentek a városból, Krisztus urunk előre, Péter utána. Még egy jó hajításnyira sem mentek, Krisztus urunk levetett egy szem cseresznyét a földre, de úgy, hogy Péter azt nem látta, s visszaszólt:
- Te, Péter! Nézd, de szép cseresznye van a földön!
Bezzeg nem kellett mondani:,,vedd fel!" - mert Péter erősen szomjas volt, biztatás nélkül is fölvette.
Amint egy kicsit továbbhaladtak, Krisztus urunk megint leejtett egy szem cseresznyét, s hátraszólt Péternek:
- Péter!
- Hallom, Uram, hallom.
- Nem látsz cseresznyét a földön?
- De bizony látok, s föl is veszem, meg is eszem.
Így egyenként mind a száz szem cseresznyét elhullatta Krisztus urunk, s Péter hűségesen fölszedte, s megette. Akkor aztán megállott Krisztus urunk, s mondta Péternek:
- Látod, Péter, látod! Azért az egy krajcárért nem hajoltál le, most meg százszor egymás után lehajlottál azért a száz szem cseresznyéért, amit a krajcáron vettem.

Tanuld meg ebből, hogy a rest többet fárad!

*

 

TÁLTOSOK

Tudjátok-e drága gyermekek, hogy a Jó Isten milyen csodálatos ajándékokat adott nekünk akkor, amikor megszülettünk? Már beszéltünk arról, hogy gyönyörű hazát adott nekünk, szépséges Magyarországot. Beszéltünk szépséges Csodaszarvasunkról is.

Adott a Jó Isten drága jó szülőket, testvéreket, rokonokat, barátokat, akik mindig mellettünk állnak.

Adott nekünk emlékezetet, mely elmondja, hogy minden ember mellett három angyal van: egyik őriz, másik tanít, a harmadik a lelkünket várja.

Adott nekünk lelkiismeretet, mely mindig megmondja, hogy helyes úton járunk-e? Csak meg kell kérdezni lelkiismeretünk aranytükrétől, hogy

Tükröm, tükröm, mond megnékem

Jó voltam-e mindenkihez?

Megtettem-e amit kellett?

Figyeltem-e jó szavadra?

és mindig kapunk választ, jó tanácsot lelkiismeretünktől. Csak mindig szót kell fogadni tanácsának. Ha nem ezt tesszük, olyan, mintha egy üveg tükröt megkarcolnánk: már nem tudja mutatni igazi, szép arcunkat.

Amikor nem voltak otthon az emberek, zsebben hordható tükröst vittek magukkal, hogy mindig bele tudjanak nézni tükörükbe, amikor a napot befejezték. Ezek szépen faragott, festett dobozkában voltak, hogy meg ne sérüljenek.

Minden jó felett még adott nekünk magyaroknak táltos paripát, melyre ha felülünk, szélnél is sebesebben, villámnál, fénynél is sebesebben repít oda, ahova mindennél jobban menni szeretnénk. De tudod-e, hogy mi tud a fénynél is gyorsabban repülni? A gondolat. Csak tudni kell mondani:

Hipp-hopp, ott leszek ahol akarok....

és máris ott tudsz teremni: a tengeren, az Óperenciás tengeren is túli vidéken. Ti gyerekek ezt még sokkal jobban tudjátok, mint a nagyok, nekik kell tőletek tanulni.

Tudjátok, mi az Óperenciás tenger? – Az bizony szép földünk, mely mint egy szép kék labda úszik az Ég tengerében. Repíti magával a világot, a tengereket, a felhőket, mindent.

És küld a Jó Isten nekünk tanítókat, akik mindent elmondanak, amire szükségünk van. Ezeket a tanítókat Táltosoknak hívják és csak nekünk, magyaroknak vannak Táltosaink. A táltos hivatást megtanulni nem lehet, Táltost csak a Jó Isten tud teremteni. A Táltosok mindig jók, kedvesek, nem pörölnek, de dallal, szép szóval tanítanak.

Ennyi sok jót kapunk szerető Jó Istenünktől mi magyarok:

Csodaszarvast
Aranytükröt
Táltos paripát
Táltosokat

Gyönyörű hazát
Gyönyörű nyelvet


És egy fényes csillagot
 adott nektek mindnyájatoknak  születésetek pillanatában mely bennetek él és emlékeztet arra, hogy a Jó Isten gyermekei vagytok. Ezért is hív édesanyátok Csillagomnak!

Vigyázzunk, nagyon-nagyon vigyázzunk mindig ezekre a kincsekre!

A Jó Isten áldjon mindnyájatokat!

 

UGYE MILYEN JÓ AZ OLVASÁS?


Ezernyi dolgot láthatunk, ismerhetünk meg akkor, amikor kinyitunk egy könyvet és olvasni kezdünk.
A ti életetek is egy könyv: rajtatok múlik, hogy mit írtok bele. Ha szeretetről írtok, biztosak lehettek, hogy az életetek is szerető, szép lesz!
Bár így lenne mindenki életében!
És tudjátok, mi lenne nagyon szép? Ha a regős énekekből, versekből megtanulnátok néhányat, talán még el is játszhatnátok mindenki örömére!

MAGYARÁZATOK

1. A Csodaszarvas regéhez:

A könyv utólsó fejezete számára,

M A G Y A R Á Z A T

*A szarvasálarcos ember szarvasálarca két szarva között függő piros hólyaglámpa (lampion) a fölkelő Napot, vagyis a megszületett Napistent jelképezi. E hólyaglámpa függőbölcsőként ring.”

 

1. A hét regös egyike szarvasálarcot viselt. Álarca fából való, de fekete, vagy sötétkék szövettel bevont, agancsos, a fejre húzható szarvasfő volt, amelynek agancsai hegyein gyertyák égtek. A hét regös jelmezét „A Csodaszarvas” című művemben, rajzokkal is kísérve, rekonstruálom részletesen. Itt csak annyit, hogy a másik regös a Bözön-Bika, fekete subában, fekete bikafő álarccal. A harmadik regös az év végén öreg Napisten, fehér szakállal, hosszú fehér hajjal, fehér bundában, fehér süveggel, de arca és bundája díszei, szegélyei pirosak, mert ő a télben, a havas táj láthatárán pirosan lemenő Napot jelenti és a népmeséinkben említett Vörös Koldus, a németeknél Ruprecht, amely német elnevezés a latin ruber = vörös szóból származik. E két alak azonos az egyébként máig is fönnmaradott Mikulással és Krampusszal. A negyedik regös a Kakas, aki kukurikul. A más három regös: zenész és énekes. ezek a három harmonikus hangot is jelentik. a görög harmonia szó a mi három, illetve hárman, tájszólásosan hármon szavunkból származott. Lássad amit minderről „A lelkiismeret Aranytükre” és „Az ősműveltség” (Körös fejezet) című műveimben írtam.

2. A Nap valóban a Tejút egyik Csillaga lévén: költőileg ennek fiaként fogható föl.

3. Napénekeiben vogul rokonnépünk is, a Napistent már bölcsőjében is oly erősnek mondja, hogy ha csak kezét mozdítja Föld reng, illetve a tenger habzik. Innen származott a görög hitregében az, hogy Heraklesz már a bölcsőjében is oly erős, hogy rátámadó két kígyót megfojtja. Csakhogy a görögök már semmit sem tudtak arról, hogy a két kígyó a sötétség és a hidegség költői megszemélyesítése, amelyeket már a fölkelő Nap is megsemmisít.

4. A Napisten és Nagy Égisten fia, aki a hosszú téli éjszaka hidegségétől és sötétségétől váltja meg az embereket. Ősrégi időkben az Északi Sark Mgyarország területén volt, csakhogy akkoriban a Föld még melegebb volt mint ma. A tudomány csak legújabban állapította meg, hogy a Sarkok helyüket százezredévek alatt, lassan változtatják. Népmeséinkben azonban igen sokszor emlegetve, hogy régen egy esztendő egy nap volt, illetve, hogy három nap volt egy esztendő, ami csak a Sarkokon, illetve ezekhez még közel eső helyeken van így.

5. A dunántúli regösök is énekeikben az őket megvendégelő háziaknak mindenféle jókívánságokat énekelnek, a nép pedig ezek hatásos voltában hisz is.

6. Az asztalon (ebből: oltár) álló kerek Aranytükör a Nap, de egyúttal a Lelkiismeret jelképe is volt. Ősvallásunk tanítása szerint az ember a lelkiismerete szavát kellett kövesse, hogy mindig az igaz úton maradhasson. A lelkiismeret szavát pedig a Napisten sugallata, tanításaként fogták volt föl. Lássad mindezt kifejtve és bizonyítva „A Lelkiismeret Aranytükre” című művemben.

7. A szarvasok télen, Karácsony táján szarvaikat minden esztendőben elvetik, de amelyek nekik tavasszal újra nőlnek. (A Csodaszarvas szarvai is levehetők voltak.)

8. Az ősi földművelő kapa kampós faágból, valamint szarvasagancsból is készült. Utóbb is azonban, amikor a kapa már bronzból, vasból is készült, a szarvasagancsból való, amelynek neve aga volt, a földművelés, az áldott földművelő munka, szent jelképe maradott.

9. A Tejút, vagyis az Ősanyag megszemélyesítője az Ős Anyaistennő, akivel szemben az Ős Atyaisten az Őserőny megszemélyesítője volt.

10. Hímelvi őstörzseinknél ezen ős Atyaistennek és jelképes állatának, a fekete, vagy sötétkék Csodaszarvasnak volt nagyobb szerepe, kisebb szerepe pedig az Ős Anyaistennőnek és fehér, de szintén Csillagokkal ékes Csodaszarvasának. Míg a nőelvieknél ez természetesen megfordítva volt. Megjegyzendő, hogy az óriástermetű ős-szarvasok nőstényeinek is voltak agancsai, miként a mai rénszarvasokéinak.

11. A Szunnyadó Szemek, vagy Húnyó Magok (homok!): a parányok, vagyis az atomok, amelyekből minden lesz. Ezért a tenger, a Végtelenség, avagy a Mindenség Tengere: a Világűr. Végtelenség, avagy Mindenség csak egy lehet, mert ha kettő volna, akkor közöttük határnak kellene lennie, s így már nem volna: végtelen, nem volna: minden.

12. Tutaj, szláv eredetű, idegen szó. Helyette népünk némelyütt ma is lap szavunkból származó láp szót használja. Ami onnan van, hogy mocsarakban valóban képződnek növényi anyagok tömkelegéből úszó kisebb, nagyobb szigetek, amelyeket népünk szintén láp néven nevez. Ezek szintén korhadó növényi maradványokból, szélhordta porból vékony földréteg is képződik, amelyen fű is nől. Ezeket a szél valóban hol ide, hol oda is hajtja. A görög-római mythologiában Léto-Latona istennő a tengeren úszó szigeten él, de amelyet azután Pozeidon tengeristen oszlopokkal rögzít meg a tenger fenekéhez. Miután ilyen úszó szigetek csak édesvízű mocsarakon képződnek és miután sem a Görög Félszigeten, sem Itáliában olyan nagy mocsarak sohasem voltak, amelyeken ilyen úszó szigetek képződhettek volna, ez is arra mutat, hogy a rege is Magyarországon keletkezett, ahol az Alföld helyén volt tenger elapadása után óriási mocsárterületek voltak és voltak még nem régen is. Az ilyen úszó szigeteket népünk állította meg, hogy mocsári fenyő, vagy jegenyefa törzséből hosszú póznákat képezve, ezekkel az úszó szigetet úgy ütötte át, hogy a póznák vége ezt a víz fenekéhez rögzítette. Ezután a sziget tömege vastagodva, végkép meg is üllepedett. Megjegyzem: őstörök szócsoportunk szerint lat, let ugyanazt jelentette, mint palóc szócsoportunk szerint lap, lep. Mindezt bővebben kifejtve lássad „Az Ősműveltség” című művemben. Az ilyen szigeteket népünk még ingovány néven is nevezte, azért, mert ide-oda úszóak voltak. Kitűnik ezekből, hogy mai irodalmi nyelvünk úgy a lap, mint az ingovány szót mocsár érelemmel tévesen alkalmazza. A mocsár szóval egyértelmű volt viszont a vizenyő szavunk. (Leto-Latona tehát csak az úszó sziget megszemélyesítése.)

13. Óg, vagy ók szavunk régen és népünk nyelvén itt-ott ma is luk, nyílás értelemmel bír. Igy nevezték a kunyhók tetejében levő, levegőt és világosságot adó, s a füst távozására szolgáló lukat is, amelyet még szemként is fogtak volt föl. Ezen ős-szavunkból származott régi nyelvünkben ig és ügy = szem szó, ami az árja nyelvekbe is átment, mert itt is oculus, Auge, oko = szem.

14. Immed régi szavunk = ébred. Imetten = ébren.

15. A Biblia szerint Éva, vagyis a nő: Ádám bordájából lőn teremtve, vagyis tehát oldalából kivéve. A Föld anyaga a központfutó (centrifugális) erő következtében a Nap egyenlítőjéről, vagyis tehát oldaláról válott le. (Szaturnusz gyűrűi.)

16. Vizenyő = mocsár. Itt a Vizöntő csillagképe.

17. Az Égi Csallóköz: a Tejútban látszó nagy sziget.

18. A Hold a Föld anyagából válott ki s eszerint a Föld leányaként is fogható föl. Őseink azonban régen, a még szabad regealkotás korában az égitesteket is szabadon, tetszésük szerint, hol férfi, hol nőként személyesítették költőileg meg.

19. A „fele-idő” = félesztendő. Mert amikor az Északi Sark hazánk területén volt: a Nap fél esztendeig volt az égen, fél esztendeig pedig a láthatáron és ez alatt.

20. A magyarság őseleme, s ma is főeleme (60-70 %) a „keletbalti”-nak nevezett faj, de amely nem a Balti-Tenger partján, hanem a Kárpát-Medencében, vagyis Magyarországon keletkezett. Ez a világ legszőkébb faja. Az „északi faj”, vagyis az árjaság és germánság őseleme ugyanis nem szőke, hanem vöröshajú, vagypedig barna, de sohasem szőke. Vagyis például a nagyszámú német szőke nép nem germán eredetű, hanem csak nyelvileg elgermánosított északi rokonnépünkből, mint finnekből, észtekből, livekből, stb. áll. Erre vonakozólag lássad Eickstedt „Rassenkunde”, ahol kimondva egyrészt, hogy a legszőkébb keletbalti faj az emberiség ősfaja is, de hogy ősnyelve semmiesetre sem volt árja.

21. Ez a polip, vagyis a „tintahal”, a regékbeli óriáspolip, amely a tenger nagy mélységeiben él. Ha a polipot valamely ellensége támadja, akkor fekete tintáját fecskendi feléje a vízbe, amely hirtelen támadó nagy sötétségtől ez megijed, és amely alatt a polip el is menekül, mivel hátrafelé nagy sebességgel képes úszni. Itt költőileg az őt támadó Napisten elébe az éj sötétségét ontja. Népünk nyelvében minden a vízben, illetve a víz mélyében élő állat összefoglaló neve hal, azért, mert e szónak régen, és a székelymagyarok nyelvében ma is, mélység és sűlyedés értelme is van. Náluk például: „Lábam a hóba halt” annyit jelent, hogy: „Lábam a hóba sűlyedett”. Eszerint tehát ősnyelvünkben: „meghalni” tulajdonképen „mélységbe sűlyedni” értelmű is volt. Vagyis a tenger mélysége tehát a Halál Országa is. Ezenkívül mivel a halnak nincsen tüdeje, ezért hallgat. Innen a szólás: „Hallgat, mint a hal.”

22. A vogul hitregében a Halál: jótéteményként fölfogva, nélküle az Élet nem volna lehetséges. A görög mondák szerint a hyperboreusok az északi, azaz a balkáni hegységeken túl, egy boldog és termékeny országban, azaz tehát Magyarország területén éltek, egy békés, művelt szkytha nép voltak, akik országában a Nap egy esztendőben csak egyszer kelt föl és egyszr ment le, akik háborút, öldöklést nem ismertek, csak tejjel, mézzel és gyűmölcsel táplálkoztak, több száz évig éltek és végül az életet már únva, csöndesen, békésen, fájdalom nélkül haltak meg.

Megmondja Eickstedt még azt is, hogy a keletbalti faj békés és szorgalmas, kitartóan munkás természetű.

A tudomány csak legújabban állapította meg, hogy a Sarkok helyüket változtatják. Rengeteg magyarázni való volna még. Mennyi csak az ősmagyar verselési módról is! A gondolatritmusról! Volt párhuzamos, volt ellentétes, haladó és láncolatos gondolat ritmus. Például a párhuzamos (a legáltalánosabb!) az volt, hogy kétszer mondották ugyanazt de egészen, vagy részben más szavakkal. Ezt népünk „szótszóramondás”-nak nevezte. Példa: De íme már szaporodnak, Napról napra (2) többen vannak. Nem férnek a (1) szigetecskén, szűken vannak lápjuk földén. A regösöknél mindig volt egy előénekes is hozzá egy szótszóramondó, hozzá egy zenész. Az énekes és a szótszóramondó egymás mellett ülve, karját egymás nyakába téve, testüket a ritmus szerint egy kevéskét ide-oda ingatva énekelték a szöveget. Máskor csak egy énekelt, a más kettő zenével kísérte. Mindháromnak volt hangszere is.

 

TARTALOMJEGYZÉK
(KÉPEKKEL, KÍSÉRŐ SZÖVEGEKKEL)



ÉDES HAZÁNK

ÉDES HAZÁNK TÁJAI

CSALLÓKÖZ

BALATON

PALÓC FÖLD

ERDÉLY

MÓRA FERENC MESÉL

HOGYAN TANULAM MEG OLVASNI

MIBEN LAKIK A MAGYAR TÜNDÉR?

ÖT PÓKNAK HÁNY LÁBÁRÓL.

REGÉK, MONDÁK, MESÉK

MAGYAR A. CSODASZARVAS REGE (ŐSALAK)

MAGYAR A., CSODASZARVAS: MAGOR ÉS HUNOR ÉLETE

KÁNYÁDI SÁNDOR: SZARVASITATÓ (VERS)

MAGYAR A., CSABA MONDA (RÖVIDEN)

KÁNYÁDI SÁNDOR: A BÁNATOS KIRÁLYLEÁNY KÚTJA

MAGYAR A., ZETELAKA

SZÉKELY ÉS MAGYAR NÉPMESÉK

A VADGALAMB ÉS A SZARKA

ANGYALBÁRÁNYOK

ÖREG NÉNE ŐZIKÉJE

CSIKORGÓ A FAGYKIRÁLY

MÓRA FERENC: A SZÁNKÓ

GÁRDONYI GÉZA: A CINEGE

WASS ALBERT MAGYAR KARÁCSONY AZ ÉGBEN

ALFÖLDI GÉZA: HA NÁLUNK SZÜLETETT VOLNA

WASS ALBERT: MESE A KÉK HEGYEKRŐL

NAPHIVOGATÓ

A HALHATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI

VERSEK

GYŐRI VILMOS: MESEBELI KISKIRÁLYHOZ

PETŐFI SÁNDOR: FÜSTBE MENT TERV

PETŐFI SÁNDOR: ANYÁM TYÚKJA

TANÍTÓ MESE:

A REST KÉTSZER FÁRAD

TÁLTOSOK

NÉHÁNY SZÓ AZ OLVASÁSRÓL, TANULÁSRÓL.

MAGYARÁZATOK A TANÍTÓK SZÁMÁRA.